5.
Mici figyelmét magára vonta egy dalmata, miközben átvágtak a Fifth Avenue-n, közvetlenül a Metropolitan fölött. Phoebe a pórázt rángatta.
- Gyere, véreb. Nincs időnk flörtölni. Viktor vár.
- Szerencsés Viktor - felelte a dalmata gazdája mosolyogva, a szemközti járda felől közeledve Phoebe és Mici felé.
Phoebe végigmérte Annie Sullivan napszemüvege mögül és látta, hogy ártalmatlan juppi. A férfi szemügyre vette Phoebe feszülős, limezöld ruháját, s tekintete gyorsan utat talált a kereszteződő csipkéhez a kivágott felsőrésznél. Leesett az álla.
- Mondja. Nem maga Madonna?
- A héten nem.
Phoebe továbbsuhant. Mihelyt átért a túloldalra, lekapta a szemüvegét, nehogy még egyszer összetévesszék. Jézus... Madonna, az isten szerelmére! Maholnap tényleg el kell kezdenie illendőbben öltözködnie. Simone, a barátnője azonban, aki ezt a ruhát tervezte, ott lesz a partin, amit Viktor ma este ad, és Phoebe szerette volna bátorítani.
Maguk mögött hagyták Micivel a Fifth Avenue-t, a csendesebb felső nyolcvanas utcák felé tartva. Túlméretezett karikafülbevaló fityegett a fülében, mindkét csuklóján karperecek csörögtek, vastag sarkú szandálja kopogott a járdán, a férfiak utánafordultak, mikor elment mellettük. Gömbölyű csípője pimaszul ringott, mintha saját nyelve lett volna.
Forró cha cha
Forró cha cha
Forró forró
Cha cha cha cha
Szombat este volt, a gazdag New York-iak vacsorához öltöztek, a színházak kezdtek kitűnni a szűk utcákat szegélyező divatos tégla- és barna kőházak közül. Közeledett a Madison Avenue és a szürke gránitépület felé, ahol lakást bérelt alkalmi áron Viktor egyik barátjától.
Három nappal ezelőtt, amikor visszatért a városba Montaukból, tucatnyi telefonüzenet várta. A legtöbb a Stars irodájából, ő pedig figyelemre sem méltatta. Mollytól egy sem, hogy meggondolta volna magát és nem utazik a táborból egyenesen a bentlakásos iskolába. Összehúzott szemöldökkel emlékezett erőltetett, heti egyszeri telefonbeszélgetéseikre. Bármit tett, úgy tűnt, nem tudott csorbát ejteni a húga ellenségességén.
- Jó estét, Miss Somerville. Hello, Mici.
- Üdv, Tony. - Ragyogó mosolyt vetett a portásra, miközben beléptek az apartmanházba. A férfi levegő után kapkodott, aztán gyorsan lehajolt, hogy megsimogassa Mici bóbitáját. - Beengedtem a vendégét, ahogy kérte.
- Kösz. Maga egy angyal. - Phoebe átvágott az előcsarnokon, sarka a rózsaszín márványpadlón kopogott, és megnyomta a liftgombot.
- Nem térek magamhoz, milyen kedves ember - mondta mögötte a portás. - Egy magafajta.
- Naná, hogy kedves.
- Rosszul érzem magam, milyen csúnya szavakkal illettem régen.
Phoebe dühös lett, miközben követte Micit a liftbe. Mindig kedvelte Tonyt, de ezt nem engedhette el a füle mellett. - Rosszul is érezheti. Csak mert valaki homoszexuális, még nem jelenti azt, hogy nem ember, és nem érdemel ugyanolyan tiszteletet, mint bárki más.
Tony megdöbbent. - Homoszexuális?
Az ajtó összecsukódott.
Phoebe a szandálja orrával dobolt a padlón, miközben a lift emelkedett. Viktor folyton intette, hogy ne legyen ilyen keresztes vitéz, de túl sok ember volt homoszexuális, akiket szeretett, és nem hunyhatott szemet a hátrányos megkülönböztetés felett, amivel szembe kellett nézniük.
Arturóra gondolt és mindarra, amit a férfi tett érte. A Seville-ben vele töltött évek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy visszaadják az emberi jóságba vetett hitét. Eszébe jutott, ahogy Arturo kihúzva kövérkés, zömök testét a festőállvány előtt, festékfoltot kenve kopasz kobakjára, ahogy gondolatban másutt járva megtörölte a kezét a feje tetején, odakiált neki: „Phoebe, querida, gyere, mondd el, mi a véleményed!”
Arturo a kellem és az elegancia megtestesítője volt, egy ódivatú arisztokrata, akinek az intimitás érzete tiltakozott az ellen, hogy tudassa a világgal homoszexualitását. Bár soha nem beszéltek róla, Phoebe tudta, hogy Arturót megnyugtatta, hogy a szeretőjének adhatta ki Phoebét a nyilvánosság előtt, ő pedig örült, hogy ezzel a csekélységgel meghálálhatta Arturónak mindazt, amit tőle kapott.
A liftajtó kinyílt. Végigment a szőnyeggel borított folyosón és kinyitotta az ajtaját, miközben Mici izgatottan csaholva rángatta a pórázt. Phoebe lehajolt és kicsatolta. - Védd magad, Viktor! A Terminator tombol.
Miközben Mici előrerohant, kezével beletúrt szőke hajába, hogy szétrázza. Nem szárította meg zuhanyozás után, hagyva, hogy a szexis szélfútta hatás kedvéért, melyet Simone elragadóan bikavadító ruhája követelt, természetesen göndörödjön.
Ismeretlen férfihang mennydörgött a nappaliból vontatott, távoli déli akcentussal. - Tűnés, kuuutya! Tűnés, a fenébe is!
Phoebének elakadt a lélegzete, aztán nekiiramodott, szandáljának sarka megcsúszott a fekete-fehér sakktáblamintás márványpadlón, ahogy befordult a sarkon. Repkedő hajjal, tántorogva fékezett le, mikor meglátta, hogy Dan Calebow áll a nappalija közepén. Azonnal felismerte, noha csak pár szót váltott vele az apja temetésén. Nem az a fajta férfi volt, akit az ember könnyen elfelejtett, s az elmúlt hat hétben az arca megmagyarázhatatlan módon többször is felötlött benne.
Szőke volt, vonzó, jól megtermett, született bajkeverő. Galléros pólóing és vászonnadrág helyett gyűrött fehér öltönyt kellett volna viselnie, és délre tartania valami poros úton egy hatalmas régi Cadillackel, a tetejére gumipókkal fogatott sörösdobozokkal. Vagy egy polgárháború előtti udvarház kertjében állnia hátravetett fejjel és a holdat ugatnia, miközben az ifjú Elizabeth Taylor egy kacskaringós rézágyon fekve várta az emeleten, hogy hazatérjen.
Phoebét ugyanaz a kínos érzés fogta el, mint az első találkozásukkor. Bár Calebow egyáltalán nem hasonlított arra a futballjátékosra, aki évekkel ezelőtt megerőszakolta, mélyen gyökerező félelem élt benne az erős fizikumú férfiakkal szemben. A temetésen sikerült flörtölős viselkedéssel lepleznie nyugtalanságát, mely védekező eszközt művészetté fejlesztette évekkel ezelőtt. De a temetésen nem egyedül voltak.
Mici, aki a visszautasítást személyes kihívásnak tekintette, lötyögő nyelvvel rohangált körülötte, bojtos farka mintha azt az ütemet verte volna: szeressszeressszeress. Dan felnézett a kutyáról Phoebére.
- Ha lepisil, megnyúzom.
Phoebe odarohant, hogy felkapja az ölebet. - Mit keres itt? Hogy jutott be?
Calebow az idomai helyett az arcát fürkészte, ami azonnal megkülönböztette a többi férfitól. - A portása nagy Giants-rajongó. Fene kedves fickó. Biztosan élvezte a történeteket, amiket L. T.-ről meséltem neki.
Phoebének fogalma sem volt, ki az az L. T., de eszébe jutott a nyegle utasítás, amivel Tonyt otthagyta, amikor sétálni indult Micivel. - Egy úriembert várok látogatóba - mondta. - Engedje be.
A beszélgetés, amit az imént folytatott a portással, új megvilágításba került.
- Ki az az L. T.? - kérdezte, miközben próbálta megnyugtatni Micit, aki ki akart szabadulni a karjából.
Dan úgy nézett rá, mintha a világűrből küldték volna le. Ujjait nadrágja oldalzsebébe süllyesztve lágyan megjegyezte: - Asszonyom, az ilyen kérdésekkel nagy bajba fog kerülni a csapat igazgatósági ülésein.
- Nem megyek semmiféle igazgatósági ülésre - felelte Phoebe annyi szacharinnal, amennyivel egy Súlyfigyelő versenyt el lehetett volna látni -, úgyhogy nem lesz gond.
- Valóban? - Dan vidéki fiús mosolya ellentétben állt jeges tekintetével. - Nos akkor, asszonyom, Lawrence Taylor a New York Giants csapat káplánja volt. Egy igazi jámbor úriember, aki a meccs előtt mindannyiunkat imára fogott.
Phoebe tudta, hogy valamiről lemaradt, de nem firtatta tovább a dolgot. A férfi betolakodása az apartmanjába feldúlta, és szeretett volna megszabadulni tőle, amilyen gyorsan csak lehet. - Mr. Calebow, bármennyire is rajongok azért, hogy hívatlan látogatók halálra ijesszenek, attól tartok, most nem érek rá beszélgetni.
- Nem fog sokáig tartani.
Phoebe rájött, hogy addig nem tudja kirakni a szűrét, amíg a férfi el nem mondja, mit akar, ezért mindent megtett, hogy unalmat színleljen. - Öt perc, de előbb megszabadulok ettől a flótástól. - A konyhához sietett, hogy kitegye Micit. Az uszkár szomorúan nézett rá, mikor Phoebe rázárta az ajtót.
Amikor visszatért hívatlan vendégéhez, a férfi a szoba közepén állt és a tulajdonos divatos lakberendezési mesterkedéseit szemrevételezte. Fonott, vesszőszerű fémszékek voltak összetársítva szénszürke vászonnal behúzott, túlméretes kanapékkal. A zománcozott fal és a palakő padló hangsúlyozta a helyiség hideg, éles vonalait. Phoebe saját, sokkal kényelmesebb és jelentősen olcsóbb bútorai egy raktárban hevertek - minden, kivéve egy hatalmas festményt, ami a helyiség egyetlen meg nem tört falán lógott.
A pilledt akt volt az első kép, amit Arturo festett róla, és bár meglehetősen értékes volt, Phoebe soha nem vált volna meg tőle. Egy egyszerű fakeretes ágyon feküdt Arturo nyaralójában, szőke haja szétterült a párnán, miközben kinézett a vászonról. A fehér stukkófalon magasan nyíló egyetlen ablakon át beáramló napfény foltokban esett meztelen bőrére.
Phoebe nem hiúságból tette ki a képet a lakás legnyilvánosabb helyiségébe, hanem mert itt mutatott a legjobban a hatalmas ablak nyújtotta természetes fényben. Ez a festmény sokkal realisztikusabb alkotás volt, mint későbbi társai, és alakja lágy vonalainak és finoman árnyékolt hajlatainak látványa nyugalommal töltötte el. Korallos fényfolt hangsúlyozta mellének domborulatát, ragyogó citrompaca világította meg csípőjének öblösödését, s finom levendula árnyék szőtte be selyemfonalként fakó fanszőrzetét. Ritkán gondolt a festményen szereplő aktra úgy, hogy az ő, inkább mint egy sokkal jobb valakire, egy nőre, akiből még nem irtották ki a szexualitást.
Dan háttal állt neki, s az, ahogy nyíltan tanulmányozta a festményt, emlékeztette Phoebét, pontosan kinek a testét is ábrázolja. Amikor felé fordult, Phoebe megacélozta magát egy mézesmázos megjegyzésre.
- Egész jó. - Dan az egyik fonott székhez sétált. - Megbír ez a holmi?
- Ha összetörik, elküldöm a számlát.
Miközben Dan leült, Phoebe látta, hogy a férfi figyelmét végre magára vonják Simone dögös ruhájában kirívóan kirajzolódó idomai, s gondolatban megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre ismerős területre értek.
Mosolyogva karba tette a kezét és hagyta, hogy Calebow teljes képet kapjon. Évekkel ezelőtt rájött, hogy sokkal jobban tudja kezelni a heteroszexuális férfiakat, ha szexis hableányt játszik, mint elpiruló naivat. A szexuális agresszor szerep ravaszul az ő kezébe adta az irányítást. A férfi helyett ő volt, aki meghatározta a játékszabályokat, amikor pedig útjára bocsátotta az udvarlóját, az azt hitte azért, mert nem ért fel a többi férfival Phoebe életében. Soha egyikük sem jött rá, hogy Phoebével nincs rendben valami.
Természetesen rekedt hangjába egy kis Kathleen Turner-tónust vegyített. - Mi jár a fejében, Mr. Calebow? Azon kívül, ami nyilvánvaló.
- Ami nyilvánvaló?
- A futball természetesen - felelte Phoebe ártatlanul. - Képtelenség, hogy egy magafajta fickó másra is gondoljon. Tudom apámról.
- Meg lenne lepve, ha tudná, hogy egy magamfajta fickó mikre gondol.
Calebow forró-nyári-estés vontatott hanghordozása Phoebe testét nyaldosta, megkongatva belső vészharangjait. Phoebe azonnal feltette a csípőjét egy kis matt nikkel konzolasztal sarkára, még feljebb csúsztatva szűk szoknyáját a combján. Nagylábujján lóbálva a szandálját, selymes hangon hazudott. - Sajnálom, Mr. Calebow, de már annyi szuszpenzor lóg az ágytámlámon, hogy nem tudok velük mit kezdeni.
- Valóban?
Phoebe lehajtotta a fejét és egy a szeme sarkát söprő platinaszőke hajtincs mögül nézett rá, mely pózt évekkel ezelőtt fejlesztette tökélyre. - A sportolók olyan fárasztóak. Továbbléptem azokra a férfiakra, akik boxert hordanak.
- Wall Street?
- Kongresszus.
Dan felnevetett. - Kezdem sajnálni, hogy leszámoltam vad, bunkó korszakommal.
- Kár. Megtért?
- Nem ilyen érdekes. Az edzők példaképek.
- Milyen unalmas.
- A csapattulajdonosok is.
Phoebe lecsúszott a konzolasztal széléről és gondosan úgy állt be, hogy a férfi láthassa mellének belső ívét a keresztező aranycsipkék alatt. - Ó, kedvesem. Miért érzem úgy, hogy meg akar leckéztetni?
- Talán mert megérdemli.
Phoebe szerette volna bebugyolálni magát régi vastag zseníliaköntösébe. Helyette végighúzta nyelvét az ajkán. - Nem bírom a kiabálást, kérem, legyen hozzám gyengéd.
Dan tekintete elsötétült az utálattól. - Hölgyem, maga nem igazi. Minden okom megvan rá, hogy kiabáljak, tekintve, hogy tönkreteszi a futballcsapatomat.
- A futballcsapatát? A mindenségit, Mr. Calebow, azt hittem, az az én futballcsapatom.
- Pillanatnyilag, drágaságom, úgy tűnik, senkié.
Dan olyan hirtelen egyenesedett fel a székből, hogy Phoebe ijedten hátrált. Próbálta visszaszerezni a tekintélyét azzal, hogy úgy tett, mintha le akart volna ülni. A szűk limezöld ruha felcsúszott, ahogy lehuppant a kanapéra. Lankadtan keresztbe tette a lábát, hivalkodva arany bokaláncával, de a férfi rá se hederített. Inkább járkálni kezdett fel-alá.
- Úgy látszik, halvány fogalma sincs róla, milyen nagy bajban van a csapat. Az apja halott, Carl Pogue felmondott, a helyettes ügyvezető igazgató semmit sem ér. Le nem szerződött játékosai vannak, kifizetetlen számlái, egy stadionszerződés, amit meg kell újítani. Ami azt illeti, maga az egyetlen, aki nem tudja, hogy a csapat összeomlóban van.
- Nem értek a futballhoz, Mr. Calebow. Szerencséje van, hogy nem szólok bele. - Phoebe a csipkével játszott a mellén, de Dan nem kapta be a csalit.
- Nem fordíthat hátat csak úgy egy NFL-csapatnak!
- Nem értem, miért nem.
- Hadd meséljek a legtehetségesebb játékosáról, egy Bobby Tom Denton nevű kölyökről. Bert első körös kiválasztottként vásárolta meg a játékjogát a Texas Egyetemről három éve, és jól járt vele, mert Bobby Tom úton van afelé, hogy a legjobb legyen.
- Miért meséli el ezt nekem?
- Azért, Miss Somerville, mert Bobby Tom Telarosából, Texasból származik, és az, hogy Illinois államban kénytelen élni, ha csak egy részét is az évnek, provokálja a férfiasságát. Az apja megértette ezt, ezért kezdte el megújítani Bobby Tom szerződését, mielőtt a fiú elkezd gondolkodni azon, milyen lenne egész évben Dallasban lakni. A tárgyalások épp akkor fejeződtek be, amikor Bert meghalt. - Dan beletúrt bozontos, sötétszőke hajába. - Pillanatnyilag a magáé Bobby Tom, továbbá egy Darnell Pruitt nevű remek támadó falember és egy hátvéd, aki semmit nem szeret jobban, mint labdavesztésre kényszeríteni a rossz fiúkat. Sajnos egyikük sem hoz pénzt a konyhájára, mert nem játszanak. És tudja, miért nem játszanak? Mert magát annyira lefoglalják a boxeralsók, hogy nincs ideje aláírni az istenverte szerződésüket!
Phoebében fellobbant a düh vörös tüze, és felpattant a kanapéról. - Épp most volt az a pillanat, amikor megvilágosodtam, Mr. Calebow. Most jöttem rá, hogy nem Bobby Tom Denton az egyetlen személy, aki a tulajdonom. Javítson ki, ha tévedek, de nem én vagyok a maga munkaadója is?
- De igen, asszonyom.
- Akkor ki van rúgva.
Dan sokáig nézett rá, mielőtt kurtán bólintott. - Rendben. - Aztán szó nélkül elindult kifelé a szobából.
Amilyen gyorsan jött, úgy párolgott el Phoebe dühe és vette át helyét az ijedtség. Mit tett? Még a hülye is tudja, hogy ha valaki nem ért egy futballcsapat irányításához, akkor nem rúghatja ki a vezetőedzőt. Pontosan az efféle ösztönös cselekedetektől intette Viktor mindig.
Hallotta a férfi kemény lépteit a márványpadlón, és kirohant a folyosóra. - Mr. Calebow, én...
Dan visszafordult, vontatott beszéde úgy csöpögött, mint lassú méreg. - Letelt az öt percem, asszonyom.
- De én...
- Maga szabta meg az időt.
Épp amikor az ajtónyitó gombért nyúlt, kulcs nyikordult a zárban, az ajtó kinyílt és Viktor tűnt fel a másik oldalán. Testhez álló fekete selyempólót, terepszínű nadrágot, narancssárga bőr nadrágtartót és motoroscsizmát viselt. Sötét haja fényesen és egyenesen omlott a vállára, a kezében barna papírzacskót tartott. Gyönyörű volt és kedves, s Phoebe nem tudta, mikor örült utoljára valakinek ennyire.
Viktor tekintete egy pillanat leforgása alatt felmért mindent - Phoebe kétségbeesett, s Dan Calebow merev arckifejezését. Ragyogó mosolyt vetett mindkettőjükre.
- Buli van! Hoztam rizsszeletet, uborkás kimchit, Phoebe, chapch’ae-t és pulgogit magamnak. Tudod milyen rossz lesz a kaja ma este, ezért arra gondoltam, hogy jobb, ha betankolunk előre. Kedveli a koreai konyhát, Calebow edző?
- Azt hiszem, még sosem ettem. Most pedig, ha megbocsátanak...
Viktor a legtöbb férfit megszégyenítő bátorsággal lépett Dan elé. - Kérem. Ragaszkodom hozzá. Itt van három háztömbnyire New York legjobb koreai étterme. - Kinyújtotta a karját, hogy kezet rázzon. - Szabó Viktor. Azt hiszem, nem találkoztunk azon a borzalmas temetésen, de nagy rajongója vagyok az amerikai futballnak. Mivel még csak most tanulom, örülök a lehetőségnek, hogy feltehetek néhány kérdést egy szakértőnek. Itt van például a blitz... Phoebe, szükségünk lesz sörre! Az amerikai férfiak sört isznak, ha futballról beszélgetnek. Az a húsdaráló, ugye?
Viktor fokozatosan tessékelte vissza pár lépésnyit Dant a lakásba, most azonban az edző megvetette a lábát, nyilvánvalóan nem szándékozva tovább hátrálni. - Köszönöm a meghívást, Viktor, de passzolnom kell. Miss Somerville most rúgott ki, és nincs kedvem a társasághoz.
Viktor nevetett, miközben Phoebe karjába pottyantotta a papírzacskót. - Meg kell tanulnia, mikor figyeljen oda Phoebére, és mikor ne. Ő egy... hogy is mondják maguk, amerikaiak... - Tétovázott, a helyes kifejezést kereste. - Balfasz.
- Viktor!
Viktor előrehajolt és egy gyors csókot nyomott Phoebe homlokára. - Mondd meg Calebow edzőnek, hogy nem akartad kirúgni.
Phoebe elhessegette a férfit, mardosta a büszkeség. - Ki akartam rúgni.
Viktor csettintett a nyelvével. - Most az igazat.
Ezért meg fogja ölni. Ragaszkodva a maradék méltóságához, gondosan megválogatta a szavait. - Ki akartam rúgni, de talán nem kellett volna. Elnézést kérek a lobbanékonyságomért, Mr. Calebow, jóllehet maga provokált. Tekintse úgy, hogy visszavettem.
Dan megfordult és ránézett. Phoebe próbálta állni a tekintetét, de a koreai étel csípős illata csiklandozta az orrát, könnybe lábadt tőle a szeme és tudta, hogy nem túl hatásos.
- Az állás már elvesztette számomra a vonzerejét.
Viktor sóhajtott. - Látom, hogy még van mit megbeszélni, majd evés közben sort kerítünk rá. Egyszerre csak egy reménytelenül csökönyös emberrel tudok megbirkózni, Mr. Calebow. Csatlakozik hozzánk?
- Nem hiszem.
- Kérem. A futball kedvéért. És a Chicago Stars diadalmas jövőjéért.
Dan alaposan megfontolta, mielőtt kurtán bólintott. - Rendben.
Viktor úgy ragyogott, mint egy büszke apa, összeborzolta Phoebe haját és a konyha felé lökdöste. - Asszony, végezd a dolgod! A férfiak éhesek.
Phoebe kinyitotta a száját, hogy jól letolja, de aztán összecsukta. Viktor nemcsak a barátja volt, hanem jó emberismerő is, és bíznia kellett benne. Elsasszézott, azzal büntetve a futballedzőt, hogy még jobban riszált előtte egy olyan csípőt, amihez soha nem nyúlhat egy ujjal sem.
Miközben a férfiak beléptek mögötte a sötétkék és fehér konyhába, Mici megvadult, de mivel a kutya az edző helyett Viktornak szentelte a figyelmét, Phoebének nem kellett a megmentésére sietnie.
Tíz perc múlva mind a hárman ott ültek a konyha végében álló bordás fém kávézószékeken a hozzáillő kerek bisztróasztalnál. Phoebe mázas fehér porcelán tányérokban szolgálta fel az ételt, mindegyiket stilizált királykék ponty díszítette, ugyanolyan színű, mint a szőtt tányéralátét. A fehér-kék színhatást csak az rontotta el, hogy az üvegben hagyta a söröket, hogy Viktornak meglegyen a macsó hóbortja.
- Pulgogi a grillhús koreai változata - magyarázta Viktor, miután a férfiak befejezték az érthetetlen társalgást a blitzről. Felszúrt a villájával még egy vékony csík szezámmagos, marinírozott húst. - Phoebe nem szereti, de én teljesen a rabja vagyok. Mi a véleménye?
- Kétlem, hogy csődbe fogja juttatni a McDonald’sot, de nem rossz.
Phoebe titokban a homofóbia apró jeleit kereste Danen, s csalódott volt, amikor nem talált, okafogyottan maradva, hogy kidobja az edzőt. Az arcát tanulmányozta. Természetesen nem volt olyan jóképű, mint Viktor legtöbb barátja. Az orrán ott volt az a kis dudor, állán a fehér sebhely. De azért Phoebe hazudott volna magának, ha tagadta volna, hogy hihetetlenül vonzó. Még elbűvölő is tudott lenni, amikor igyekezett, s Phoebének nem egyszer kellett kényszerítenie magát, hogy ne mosolyogjon szokatlan humorérzékén.
Viktor letette a villáját és megtörölte a száját egy szalvétával. - Most pedig, Dan, ossza meg velem, min vitatkoztak össze az én Phoebémmel. Biztosíthatom, hogy ő a legkedvesebb ember a világon.
- Biztosan csak hozzá kell szokni. Mint a koreai konyhához.
Viktor sóhajtott. - Dan, Dan. Ez nem fog így menni, maga is tudja. Phoebe nagyon érzékeny. Ha együtt akarnak dolgozni, fegyverszünetet kell kötniük.
Phoebe már nyitotta a száját, hogy közölje Viktorral, ez reménytelen, mikor barátja kemény kézszorítását érezte a combján.
- A baj az, Viktor, hogy nem fogunk együtt dolgozni, mert a maga Phoebéje nem teljesíti a kötelezettségét az ő futballcsapatával szemben.
Viktor megpaskolta Phoebe karját. - Még szerencse, Dan, hogy nem kotnyeleskedik bele. Fogalma sincs a sportokról.
Olyan szennyezett volt a levegő a férfias lekezeléstől, hogy Phoebe alig kapott levegőt, de megőrizte hidegvérét.
Dan lelökdöste Micit a jobb lábáról. Az uszkár átmászott a balra. - Nem kell tudnia semmit a sportokról. Csak kirúgnia a jelenlegi helyettes ügyvezető igazgatót, felvenni valakit, akinek nagyobb a tapasztalata és aláírni a papírokat, amiket elétesznek.
Röviden vázolta a nehézségeket, amikkel a Stars Bert halála óta küszködött.
Viktor, akinek jó üzleti érzéke volt és közismerten a fogához verte a garast, a homlokát ráncolta. - Phoebe, drágám, attól tartok, igaza van.
- Ismered apám végrendeletének a feltételeit. Csak azért hagyta rám a Starst, hogy megleckéztessen. Nem fogok részt venni a játékában.
- Vannak játékok, amiket végig kell játszani, Miss Somerville, ha nem akar másokat bántani.
- Nem lesznek álmatlan éjszakáim egy rakás felnőtt férfi miatt, akik a sörükbe hullajtják a könnyeiket, mert nem nyertek a meccsen.
- És a kiszolgáló személyzet miatt, akik elveszítik az állásukat? Tavaly óta romlik a jegyeladásunk, ami létszámcsökkentést jelent. Mi lesz a családjukkal, Miss Somerville? Őmiattuk lesznek álmatlan éjszakái?
A férfi azt éreztette vele, hogy egy önző dög. Annyira csak a saját érzéseivel volt elfoglalva, hogy nem is törődött vele, milyen következményei lehetnek másokra annak, ha hátat fordít a Starsnak. Bárcsak módot találhatna rá, hogy hű maradhasson önmagához úgy, hogy közben ne bántson másokat! Másodpercek teltek el, míg a lehetőségeit fontolgatta. Végül közömbösen felsóhajtott.
- Rendben, Mr. Calebow. Teljesen letarolt. Nem megyek vissza Chicagóba, de ideküldheti a papírokat és aláírom.
- Attól tartok, ez nem működik, asszonyom. Ha elfelejtette volna, kirúgott. Amennyiben vissza akar venni, teljesítenie kell a feltételeimet.
- Milyen feltételeket? - Phoebe gyanakvóan méregette.
Dan hátradőlt a széken, mint Big Daddy egy hétfogásos vacsora után, azzal a különbséggel, hogy Big Daddy kövér és csúnya volt, nem pedig izmos sportoló dagadó mellkassal és halálos mosollyal.
- Megmondom. Kedden délben legyen a Stars irodájában, hogy aláírja a három szerződést. Aztán leülünk Steve Kovakkal, a személyzeti osztály vezetőjével és megtárgyaljuk, kik esélyesek az ügyvezető igazgatói állás betöltésére. Egyiküket felveszi még a héten, és onnantól kezdve, amíg maga felelős a csapatért, dolgozni fog, mint mindenki más, és aláírja a papírokat, amiket maga elé tesznek.
Csak a figyelmeztetés Viktor tekintetében akadályozta meg abban, hogy a futballedző ölébe ne borítsa a pulgogi maradékát. Érezte, hogy apja hálója egyre szorosabban fonódik köré, és a Montaukban töltött hetekre gondolt, amikor a tengerparton sétálva próbálta visszanyerni lelki nyugalmát. De hogy békéljen meg magával, ha ártatlan emberek szenvednek az ő makacs büszkesége miatt?
A százezer dollárra gondolt. Annak fényében, amit Dan Calebow mondott, már nem is tűnt piszkos pénznek. Csak három-négy hónapot kell kibírnia, és az övé. Ha vége, lesz egy tiszta lelkiismerete és rendelkezésre álló tőkéje egy saját művészeti galéria megnyitásához.
Megadva magát az elkerülhetetlennek, ragyogó, hamis mosolyt vetett az edzőre. - Meggyőzött, Mr. Calebow. De figyelmeztetem. Nem fogok elmenni egyetlen meccsre sem.
- Valószínűleg jobb is.
Viktor kinyújtotta a karját és helyeslően rájuk mosolygott. - Ez az. Látják, milyen egyszerű az élet, ha önfejű emberek kompromisszumokra képesek?
Mielőtt Phoebe válaszolhatott volna, a telefon megcsörrent. Bár ott is felvehette volna, kihasználta az alkalmat, hogy elmenekülhessen, és kimentette magát. Mici utána trappolt, mikor kisurrant a konyhából.
Az ajtó becsukódott mögötte, és a két férfi sokáig nézte egymást. Viktor szólalt meg először. - Ígérje meg, edző, hogy nem fog fájdalmat okozni neki.
- Megígérem.
- Nincs ínyemre, hogy ilyen gyorsan rávágta. Nem hiszek magának.
- Tartom a szavam és megígérem, hogy nem fog fájni neki. - Dan a kezét ropogtatta. - Olyan gyors leszek, hogy semmit sem fog érezni, ha majd kitekerem a nyakát.
Viktor sóhajtott. - Pontosan ettől féltem.
6.
Megérkeztünk, Miss Somerville. - A Buick Park Avenue-t egy Stars Drive feliratú, kék-fehér fatáblával jelölt, kétsávos szervizút hagyta el. Anette Miles, a sofőr, aki Phoebét felvette az O’Hare-en több éve Bert titkárnője volt. Negyvenes évei végén járt, túlsúlyos volt, rövid ősz hajjal. Bár udvarias, nem különösebben szószátyár, s nem sokat beszélgettek.
Phoebe fáradt volt, amiért hajnalban kellett kelnie, hogy elérje a korai gépet, és feszült amiatt, ami rá várt. Próbált lazítani, és kinézett az utasoldali ablakon az erdős tájra. Tölgy-, gesztenye-, juhar és fenyőfák álltak a szervizút mindkét oldalán, s a törzsek közti résen át a jobb oldalon megpillantott egy drótkerítést.
- Mi van ott?
- Egy szabvány méretű és egy hetven yardos pálya. A fák eltakarják a kíváncsi tekintetek elől. - Anette elhaladt egy bekötőút mellett, melyet áruszállítás felirattal ellátott, háromszögletű kék-fehér tábla jelzett. - Az édesapja 1980-ban a katolikus egyháztól vette ezt a birtokot. Valaha kolostor állt rajta. Az épület nem túl díszes, nem olyan, mint a Cowboyoké vagy a 49ersé, de működőképes és nincs messze a Midwest Sports Dome. Nagy vihart kavart, amikor az aréna használatba került, de sok pénzt hozott DuPage Countynak.
Az út jobbra és felfelé kanyarodott egy enyhe emelkedőn egy építészeti szempontból érdektelen kétszintes, L alakú, szürke üveg- és acélépület felé. A legszebb az volt benne, ahogy az üvegről visszatükröződtek a fák, lágyítva az épület pusztán haszonelvű jellegét.
Anette egy kavicsos, zárt parkolóra mutatott. - Elhozattam az édesapja kocsiját a házból, ahogy kérte. Az oldalbejárat mellett áll, amit normális esetben használhat, de ma az előcsarnokon át vezetem be.
Beállt a főbejárat melletti legközelebbi vendégparkolóba és leállította a motort. Phoebe kiszállt. Miközben az épület felé tartott, azt kívánta, bárcsak elhozta volna Micit vigasztalóként ahelyett, hogy Viktorra hagyta. Megpillantotta a tükörképét a kétszárnyú üvegajtóban. Ez a ruhája, egy gyöngyszürke nadrágkosztüm volt a leghivatalosabb öltözéke. A rövid blézer alatt indigókék ujjatlan selyemblúzt viselt, hozzáillő indigókék szandállal, ami aranyláncszemes T-pánttal kapcsolódott. Haja fényes szőke sarlókban kanyarodva szegélyezte arcát. Az egyetlen frivolitás, amit engedélyezett magának, egy pandás lila-fehér fakitűző volt a hajtókáján. És a strasszos napszemüvege.
Anette kitárta előtte a dupla ajtó egyik szárnyát. Mindkét ajtón ott díszelgett a csapat emblémája, a három egymásba fonódó aranycsillag egy égkék körben. Phoebe a feje tetejére tolva napszemüvegét belépett apja birodalmába.
A félkör alakú, vártan égkék padlószőnyeggel borított előcsarnokban aranyszínű PVC-székek és egy íves, kékkel és aranyszínnel csíkozott fehér recepcióspult állt. Az egyik végében vitrinszekrény magasodott trófeákkal, díjakkal, a falon poszterekkel és a valamennyi NFL-csapat emblémáját bemutató bekeretezett táblával.
Anette egy székre mutatott. - Várna itt egy percet?
- Hogyne. - Phoebe levette a napszemüvegét és becsúsztatta a táskájába. Alig egy perc múlva egy férfi érkezett futva a bal oldali folyosóról.
- Miss Somerville. Isten hozta.
Phoebe rámeredt.
Imádnivaló volt, egy alacsony, tudálékos Tom Cruise, barátságos, figyelmes arckifejezéssel, ami jót tett annak, hogy ideges gyomra megnyugodjon. Bár valószínűleg korban közel állt Phoebéhez, olyan kisfiúsnak látszott, mint egy tinédzser. Phoebe megrázta a férfi kinyújtott kezét és belenézett a káprázatosan Cruise-kék szempárba, mely egy magasságban volt az övével.
- Bizonyára kifárasztotta az utazás. - Az idegennek volt a legsűrűbb szempillája, amit Phoebe férfin valaha látott. - Sajnálom, hogy nem tud lepihenni, mielőtt túl kell esnie ezen.
A férfi hangja lágy volt, a modora olyan szimpatikus, hogy Phoebe most először látott egy halvány reménysugarat, mióta Dan Calebow megzsarolta. Talán mégsem lesz olyan szörnyű.
- Jól vagyok - biztosította.
- Biztos? Tudom, hogy rengeteg emberrel kell találkoznia, de mindent megteszek, hogy lerázzam őket, ha úgy kívánja.
Phoebe szeretett volna egy szalagot kötni a nyakára és a karácsonyfája alá tenni. A belső radarja egyetlen figyelmeztető jelet sem küldött arra, hogy jobb lesz behálóznia, mint általában a jóképű férfiak társaságában. A férfi alacsony testalkata és barátságos viselkedése megvédte attól, hogy fenyegetve érezze magát.
Lehalkította a hangját, hogy csak a férfi hallja. - Csak maradjon mellettem. Van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz egy barátságos arcra.
- Boldogan. - Egymásra mosolyogtak, s Phoebének az a megnyugtató érzése támadt, mintha már évek óta ismernék egymást.
A férfi egy boltíves átjárón át irodák rengetegébe vezette, melyeket focilabdákból, zászlókból és ceruzákkal kipolcolt sapkákból álló emlékgyűjtemény díszített. Ahogy haladtak, úgy mutatta be Phoebét férfiaknak, akik többnyire a Stars emblémájával ellátott kék pólóinget és mindannyian valamilyen titulust viseltek: igazgató, vezető, asszisztens.
Sokkal hanyagabbul öltözött munkatársaival ellenétben újdonsült szövetségese hajszálcsíkos szénfekete öltönyt, kikeményített mandzsettás fehér inget, burgundivörös ripsz nyakkendőt és kifényezett szattyánbőr, alacsony sárcipőt viselt.
- Nem árulta el a nevét.
- A kutyafáját! - A férfi a homlokára csapott a tenyerével és vigyorgott, elbűvölő gödröcskéket horpasztva az arcára. - Annyira ideges voltam a találkozás miatt, hogy elfelejtettem. - Ron McDermitt, Miss Somerville.
- Kérem, Ron, szólítson Phoebének.
- Megtiszteltetés a számomra.
Átvágtak egy munkaterületen, ahol a belső munkatársak válaszfalakkal elkerített íróasztalainál lázas munka folyt, majd befordultak az épület hosszabb hátsó szárnyába. Ez is ugyanolyan fantáziátlanul volt berendezve, mint az előcsarnok: kék szőnyeg, fényképekkel és egyszerű fémkeretbe foglalt poszterekkel díszített fehér falak.
A férfi az órájára nézett és összevonta a szemöldökét. - Már Steve Kovak irodájában kellene lennünk. Ő a személyzeti osztály vezetője, s minél előbb alá akarja íratni a szerződéseket.
- Calebow edző úgy beszélt ezekről a szerződésekről, mintha élet-halál kérdése lenne.
- Azok is, Phoebe. A Starsnak mindenképpen. - Ron megállt egy ajtó előtt, amin egy kis réztábla jelezte, hogy az a személyzeti osztály vezetőjének az irodája. - A tavalyi szezonban a mi csapatunk szerepelt az egyik leggyengébben a ligában. A szurkolók elpártoltak, alig félházas stadionokban játszunk. Ha elveszítjük Bobby Tom Dentont, még több üres szék lesz.
- Azt akarja mondani, hogy jobban teszem, ha aláírom.
- Ó, nem. Maga a tulajdonos. Én csak tanácsot adok, de ez a maga csapata, magának kell meghoznia a végső döntést.
A férfi olyan komolyan beszélt, hogy Phoebének kedve támadt a nyakába borulni és egy nagy cuppanós csókot nyomni arra az édes kis szájára. De inkább belépett az ajtón, amit Ron kinyitott előtte.
Steve Kovak a futballpályán vívott évtizedes háborúskodás veteránja volt. Ingujjban, kopaszodó barna hajjal, beesett, pirospozsgás arccal. Phoebe kíméletlenül ijesztőnek találta, és ahogy bemutatkoztak, azt kívánta, bárcsak ne nadrág lenne rajta.
Mivel a lábait nem tudta kivillantani, hagyta, hogy a blézere szétnyíljon, miközben leült az íróasztallal szemben. - Úgy tudom, szerződéseket kell aláírnom.
- Jól tudja. - A férfi elszakította tekintetét Phoebe melléről, és elétolt egy köteg papírt. Phoebe elővett a táskájából egy leopárdpettyes szárú olvasószemüveget és feltette.
Az ajtó kinyílt mögötte, és ő megdermedt. Nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, ki jött be; volt valami a levegőben. Talán az enyhe citromillat, amit akkor fedezett fel, amikor a férfi a lakásán járt, talán egyszerűen csak a túlzott macsóizmus légörvénye. A gondolat, hogy még mindig emlékezett a férfi illatára, megijesztette, és hagyta, hogy a blézere egy kicsit még széjjelebb nyíljon.
- Örömmel látom, hogy sikerült, Miss Somerville. - Határozott gúnyos él köszörült alá az alabamai lassú hanghordozásnak. Phoebe mostanáig nem különösebben találta vonzónak a déli akcentusokat, de el kellett ismernie, hogy volt valami kifejezetten csábító ezekben a megnyújtott magánhangzókban.
Nem vette le a szemét a papírról, amit tanulmányozott. - Legyen kedves, Mr. Calebow, különben magára uszítom Micit. - Mielőtt Dan válaszolhatott volna, Phoebe elkapta a tekintetét Bobby Tom Denton szerződéséről. - Nyolcmillió dollár? Maguk nyolcmillió dollárt adnak ennek a fickónak, hogy elkapjon egy labdát! Azt hittem, anyagi gondokkal küzd a csapat.
Dan a falnak dőlt Phoebe bal oldalán, karba tette a kezét és a kék Starsos pólóinge hónalja alá dugta az ujjait, amit szürke nadrágjához viselt. - A jó szélső elkapók nem olcsók. Ne kerülje el a figyelmét, hogy négy évre kapja.
Phoebe még mindig levegő után kapkodott. - Ez rengeteg pénz.
- Minden fillérjét megéri - torkollta le Steve Kovak. - Az apja egyébként egyetértett a szerződéssel.
- A halála előtt vagy után?
Dan elmosolyodott. Phoebe ösztönösen az egyetlen emberre nézett a helyiségben, akiben megbízott, annak a megerősítését várva, hogy az apja valóban tudott erről a botrányos szerződésről. Ron bólintott.
Kovak széke nyikorgott, mikor Danhez fordult, gyakorlatilag kizárva Phoebét a beszélgetésből. - Tudtad, hogy a Colts csak tízezer dollárt fizetett egy évben Johnny Unitas-nak? És ez azután volt, hogy két bajnokságot nyert nekik.
Ezek meghibbantak, gondolta Phoebe, és úgy döntött, hogy majd ő lesz az épelméjűség szócsöve. - Akkor miért nem szabadulnak Bobby Tom Dentontól és fogadják fel ezt a Unitast? Megtriplázhatnák a Colts ajánlatát, és még mindig beljebb lennének pár millióval.
Dan Calebow nevetett. Lehorgasztott fejjel, karba tett kézzel, miközben a mellkasa rázkódni kezdett. Steve Kovak olyan arckifejezéssel nézett rá, ami valahol a döbbenet és a páni rémület között volt.
Phoebe Ronra villantotta a szemét, aki kedvesen mosolygott. - Mi rosszat mondtam?
Ron előrehajolt, megpaskolta a kezét és azt suttogta:
- Johnny Unitas már visszavonult. Hatvanéves. És irányító volt.
- Ó.
- De ha még játszana és... ööö... fiatalabb lenne, kiváló javaslat lenne.
- Köszönöm - felelte Phoebe méltóságteljesen.
Dan még mindig lehajtott fejjel állt és a szemét törölgette a hüvelykujjával. - Johnny Unitas. Jézus...
Phoebe most már teljesen bedühödve a férfi felé lendítette a lábát, miközben lekapta a szemüvegét és megütögette vele az alá nem írt szerződést. - Maga is ennyit keresett, amikor még játszott?
Dan fátyolos szemmel nézett rá. - A kezdő irányítók egy kicsivel több fizetést kapnak, ha már évek óta ugyanannál a csapatnál játszanak.
- Többet, mint nyolcmillió dollár?
- Igen.
Phoebe az asztalra csapott a szerződéssel. - Remek. Akkor írja alá maga! - Felállt és kivonult.
A folyosó feléig jutott, mikor rájött, hogy nincs hová mennie. Egy üres iroda állt a bal oldalon. Belépett, becsukta az ajtót és azt kívánta, bárcsak uralkodott volna magán. Megint hamarabb járt a szája, mint az esze.
Bedugta a szemüvegét a blézere zsebébe, az íróasztal mögötti üvegfalhoz sétált és kinézett a két üres edzőpályára. Mit tudott a szélső elkapókról és a nyolcmillió dolláros szerződésekről? Négy különböző nyelven el tudott társalogni műkedvelőkkel, de ennek most nem sok hasznát vette.
Az ajtó kinyílt mögötte.
- Jól van? - kérdezte Ron lágyan.
- Igen. - Ahogy Phoebe megfordult, aggodalmat látott a férfi tekintetében.
- Meg kell ismernie őket. A futballt.
- Utálom. Nem akarom megismerni.
- Attól tartok, kénytelen lesz, ha részt akar venni benne. - Ron szomorúan elmosolyodott. - Könyörtelenek. A profi futball a világ legzártabb férfiklubja.
- Hogy érti?
- Nincs helye kívülállóknak. Vannak titkos kódok és kidolgozott rituálék, amit csak ők értenek. Egyetlen szabály sincs leírva, és ha meg kell kérdeznie, mik azok, nem tartozhat közéjük. Ez egy zárt társadalom. Nőknek tilos a bemenet. És azoknak a férfiaknak, akik nem ütik meg a mércét.
Phoebe elsétált az ablaktól az egyik iratszekrényhez, majd kíváncsian nézett Ronra. - Magáról beszél?
A férfi zavartan felnevetett. - Fájdalmasan nyilvánvaló, nem? Harmincnégy éves vagyok. Mindenkinek azt mondom, hogy százhetvenöt centi, pedig csak alig százhetven. És még mindig be akarok kerülni a csapatba. Az egész életem erről szól.
- Hogy lehet még mindig ennyire fontos?
- Hát ez az. Gyerekkoromban másra sem tudtam gondolni. A fociról olvastam, arról álmodtam, minden meccsre kimentem, amire tudtam: játszótérire, középiskolaira, profira, mindegy. Szerettem a játék menetét, a ritmusát, az erkölcsi konfliktusoktól való mentességét. Még az erőszakot is, mert valahogy biztonságosnak tűnt - nincsenek gombafelhők, nincsenek szanaszét heverő holttestek, ha vége. Mindenben részt vettem, csak nem játszottam. Túl kicsi voltam, túl ügyetlen. Talán csak mert annyira akartam, azért nem tudtam soha elkapni egyetlen labdát sem.
Zsebre dugta egyik kezét. - A középiskola utolsó évében National Merit-ösztöndíjas lettem és felvettek a Yale-re. De bármikor lemondtam volna róla, ha bekerülhettem volna a csapatba. Ha csak egyszer bevihettem volna a labdát a célterületre.
Phoebe értette a férfi sóvárgását, ha a futball iránti szenvedélyét nem is. Hogy lehet egy ilyen kedves, gyengéd férfi ilyen betegesen rögeszmés?
Phoebe a papírok felé biccentett, amit Ron a kezében tartott. - Azt akarja, hogy aláírjam, ugye?
A férfi közelebb lépett, a szeme izgatottan csillogott. - Én csak tanácsolhatok, de azt hiszem, hogy izgalmas jövő vár erre a csapatra. Dan temperamentumos és igényes. Néha túl kemény a játékosokkal, de akkor is kiváló edző, és rengeteg fiatal tehetségünk van. Tudom, hogy ez a szerződés egy vagyon, de a futballban a bajnokság hozza a pénzt. Szerintem ez egy kiváló hosszú távú befektetés.
Phoebe kikapta a kezéből a papírokat és gyorsan aláfirkantotta a nevét azokon a helyeken, ahol Ron mutatta. Amikor végzett, szédült a tudattól, hogy most adott ki több millió dollárt. De végül is ez Reed problémája lesz, miért aggódjon?
Az ajtó kinyílt, és Dan lépett be. Calebow meglátta a tollat a kezében, miközben visszaadta a papírokat, Ron pedig kurtán, megerősítően bólintott az edzőnek.
Dan szemmel láthatóan megnyugodott. - Visszavinnéd a papírokat Steve-nek, Ronald?
Ron bólintott és elhagyta a helyiséget, mielőtt Phoebe megállíthatta volna. Az iroda érezhetően kisebb lett, ahogy az ajtó ismét becsukódott és kettesben maradtak. Phoebe Ronnal biztonságban érezte magát, de most veszélyesen szikrázott a levegő.
Ahogy Dan megkerülte az íróasztalt és leült, Phoebe rájött, hogy ez a férfi irodája. Az épület többi részével ellentétben ennek a helyiségnek nem volt öntömjénező fényképes dícséretfala. Praktikus fémkönyvespolcok és irattárolók álltak egyik oldalon, szemben egy viseltes kanapé. Az íróasztalon és mögötte a tálalószekrényen zsúfoltság, de nem rendetlenség. A távoli sarkot egy tévé és egy videomagnó foglalta el. Phoebe elfordította a tekintetét egy csúnya lyuktól a falburkolatban, amit mintha egy ököl ütött volna.
Várta, hogy Dan üres sörösdobozokat vegyen elő a fiókból és összeroppantsa a markában, de csak az egyik kék krómszékre mutatott oldalt. Phoebe inkább a kanapén foglalt helyet, az messzebb volt.
A férfi széke nyikorgott, mikor hátradőlt. - Már ebédeltem, ne nézzen olyan riadtan. Nem fogom bekapni.
Phoebe felemelte az állát és füstös mosolyt vetett rá. - Kár, edző. Reméltem, hogy éhes.
Dan mosolygott. - Örülök, hogy harminchét évesen találkoztam magával, és nem amikor tizenhét voltam.
- Miért?
- Mert most sokkal okosabb vagyok, mint akkor voltam, és maga pontosan az a fajta, akitől az anyám óvott.
- Okos anya.
- Egész életében férfifaló volt, vagy ez csak mostanában alakult így?
- Nyolcéves koromban fogyasztottam el az elsőt. Egy Kenny nevű kiscserkészt.
- Nyolcévesen. - Dan elismerően füttyentett. - Bele sem merek gondolni, miket tett a férfitársadalommal, mire tizenhét lett.
- Nem szép dolgokat. - Idegtépő volt játszani ezzel a férfival, és Phoebe módot keresett, hogy témát váltson. Eszébe jutottak az üres pályák, és az ablak felé bökött.
- Miért nem edzenek a játékosok? Azt hittem, kikaptak.
- Kedd van. Ez az egyetlen nap a héten, amikor nincs edzés. A legtöbb játékos ilyenkor tesz eleget a közszerepléseinek, beszédet mondanak ebédeken, ilyesmi. Az edzők is. Múlt kedden délután például a United Way kérésére vettünk fel egy jótékonysági felhívást egy óvodában, amit a megye működtet.
- Értem.
Az ugratás befejeződött, Dan üzletemberré változott, és odatolt Phoebe elé egy barna dossziét az asztalon. - Összefoglaló arról a három emberről, akiket Steve-vel a legrátermettebbeknek tartunk az ügyvezető igazgatói állásra, a megjegyzéseinkkel együtt. Nézze át ma este! Ránk hagyhatja a végső döntést, vagy megbeszélheti Reeddel.
- Amíg én vagyok a tulajdonos, edző, én döntök.
- Helyes. De gyorsan.
Phoebe felemelte a dossziét. - Mi van a jelenlegi ügyvezetővel? Ki van rúgva?
- Még nincs.
Amikor Dan nem mondott többet, Phoebe gyomra görcsbe rándult. Elképzelni sem tudott rosszabbat, minthogy kirúgjon valakit, még olyat sem, akit nem ismert. - Nem rúgom ki! Én azt szeretem, ha az embereim élnek és virulnak.
- Normális esetben a tulajdonos feladata lenne, de gondoltam, hogy ez lesz a véleménye, és megkértem Steve-et, hogy tegye meg maga helyett. Valószínűleg most beszél vele.
Phoebe szívéről nagy kő esett le.
Dan ragaszkodott hozzá, hogy körbevezesse a komplexumban, és az elkövetkezendő majdnem egy órát a kétszintes, L alakú épület megtekintésével töltötték. Phoebét meglepte a sok tanterem, amit látott, és ezt megemlítette Dannek.
- Az értekezlet és a filmnézés része a legtöbb edzésnek - magyarázta a férfi. - A játékosoknak be kell tanulniuk a stratégiát. Kritikákat kapnak és felderítő jelentéseket hallgatnak. A futball több mint izzadás.
- Ha maga mondja.
Az edzők konferenciatermének egyik végében egy tábla állt, rajta olyan szavak, mint Király, Joker, Fosztogató, s még néhány diagram. Az edzőteremnek olyan szaga volt, mint a guminak, és egy elefánt méretű toledói mérleg állt benne, míg a kis filmstúdióban drága, modern berendezések sorakoztak a földtől a plafonig érő polcokon.
- Miért van szükség ennyi filmes felszerelésre?
- Sok edzésen nézünk filmet. Van saját forgatócsoportunk, akik minden mérkőzést három kameraállásból vesznek fel. Az NFL-ben minden csapatnak el kell küldenie az utolsó három meccséről készült filmet a következő ellenfelének, pontosan egy héttel a játék előtt.
Phoebe benézett egy ablaksoron át a kezelőbe, az egyetlen igazán szokványos területre, amit a szemle alatt látott. A falak mentén szekrények sorakoztak. A helyiségben párnázott padok álltak, néhány rozsdamentes acél sugármasszázskád, egy Gatorade italautomata, egy „Fertőző Hulladék” felirattal ellátott piros műanyaghordó és egy asztalon több tucat, harminc centi magasan feltornyozott rögzítőszalag-tekercs.
Phoebe rájuk mutatott. - Miért kell ennyi?
- A játékosokat be kell kötözni minden edzés előtt, általában naponta kétszer. Sokat használunk.
- Rengeteg időbe telhet.
- Az edzőtáborban öt kötözőnk van, a szezon alatt három.
Továbbmentek. Phoebe észrevette, hogy az a néhány nő, akivel találkoztak, láthatóan felvidult, amikor meglátta Dant, míg a férfiak különböző fokú hódolattal üdvözölték. Eszébe jutott, mit mondott Ron a férfiklubról, és rájött, hogy Dan az elnök.
A veteránok öltözőjében a nyitott öltözőszekrényekben halomban álltak a cipők, zoknik, pólók és védőfelszerelések. Néhány játékos családi felvételeket ragasztott a szekrényére. A helyiség egyik végében üdítőital-automata, néhány telefon és rajongó levelekkel teletömött farekeszek álltak.
Miután Phoebe megígérte, hogy másnap tízre jelentést tesz, Dan otthagyta az előcsarnokban. Phoebe annyira megkönnyebbült, hogy komoly sérülések elszenvedése nélkül úszta meg a férfit, hogy már elővette a táskájából a kulcsokat, amiket Anette Miles adott neki Bert Cadillacjéhez, mikor eszébe jutott, hogy még meg sem köszönte Ronnak a mai segítséget. Azonkívül tanácsot is akart kérni tőle, kit válasszon új ügyvezető igazgatónak.
Ahogy ahhoz a szárnyhoz közeledett, amely a Stars vezetőcégének adott otthont, egy kamerát cipelő zömök férfi jött felé.
- Elnézést. Merre találom Ron irodáját?
- Ron? - A férfi zavartan nézett rá.
- Ron McDermitt.
- Ó, Ronald. Az utolsó ajtó hátul.
Phoebe végigment a folyosón, de amikor odaért a végére, arra a megállapításra jutott, hogy rossz útbaigazítást kapott, az ajtón lévő réztáblán ugyanis az állt: „Ügyvezető Igazgató”. Értetlenül meredt rá.
Aztán nagyot dobbant a szíve. Beviharzott a kis előszobába, ahol a titkárnő íróasztala és néhány szék állt. A telefon csöngött, minden gomb villogott rajta, de senki nem volt az asztalnál. Néhány őrült másodpercig abban reménykedett, hogy Ron valamiféle asszisztens, de a remény meghalt benne, amikor odarohant a belső iroda ajtajához.
Ron az íróasztalnál ült, székével elfordulva az ajtótól a mögötte nyíló ablakok felé. Ingujjban volt, a karfán könyökölt.
Phoebe óvatosan belépett. - Ron?
A férfi megfordult. - Hello, Phoebe.
Phoebének majd megszakadt a szíve, amikor Ron szomorúan rámosolygott. A férfi levertsége ellenére Phoebe engedélyezett magának egy reménysugárt. - Már... beszélt Steve Kovíkkal?
- Azt akarja tudni, kirúgott-e? Igen.
Phoebe csüggedten nézett rá. - Nem tudtam, hogy maga az ügyvezető igazgató. Miért nem mondta?
- Azt hittem, tudja.
- Ha tudtam volna, nem hagytam volna, hogy ez történjen. - Amint kimondta a szavakat, eszébe jutott a megállapodása Dannel. Része volt az egyezségüknek, hogy kirúgja a helyettes ügyvezető igazgatót.
- Semmi baj. Tényleg. Elkerülhetetlen volt.
- De, Ron...
- Csak azért kaptam meg az ügyvezető igazgató asszisztensi állását, mert apám és Bert jó barátok voltak. Az édesapja soha nem tartott sokra, és hat hónap után kirúgott volna, ha Carl Pogue nem járt volna közben az érdekemben.
Phoebe lerogyott egy székbe. - Legalább valaki maga mellett állt.
- Szerettem Carlnak dolgozni. Tökéletesen kiegészítettük egymást, ezért nem akarta Carl, hogy Bert kirúgjon.
- Mire céloz?
- Carlnak jó érzéke van a futballhoz és erős kézzel tud irányítani, de nem különösebben okos. Bennem megvannak azok a tulajdonságok, amik belőle hiányoznak - szervezési készség, üzleti érzék -, de vezetőnek csapnivaló vagyok. Carl és én azt találtuk ki, hogy én végzem a tervezést és a stratégiai munkát, ő pedig a kivitelezést.
- Azt akarja mondani, hogy maga irányította a csapatot?
- Ó, nem. Az irányítást Carl végezte.
- A maga ötleteinek a megvalósításával.
- Ez igaz.
Phoebe a homlokát dörzsölte. - Ez borzasztó.
- Ha ez vigasztalja, helyesen döntöttek, hogy kirúgtak. Ha egy ügyvezető igazgató hatékonyan akarja végezni a munkáját az NFL-ben, mindenkinek tartania kell tőle, aki neki dolgozik - az irodistáktól az edzőkig -, legalább egy kicsit. Engem nem is tiszteltek, nemhogy féltek volna tőlem. Eszem volt hozzá, hogy elvégezzem a feladatomat, csak úgy tűnik, hogy karizmám nem. Vagy talán csak elég bátorságom.
- Nekem van. - Phoebe kiegyenesedett a székben, ugyanúgy meglepődve, mint Ron, hogy kimondta a szavakat, amiket csak gondolt.
- Tessék?
Phoebe agya motollaként járt. Bert azt akarta, hogy egy stróman legyen. Azt várta tőle, hogy ott üljön naphosszat a régi irodájában, kötelességtudóan aláírja a papírokat, amiket elétesznek, és azt tegye, amit mondanak neki. Eszébe sem jutott, hogy meg is akarhatja tanulni a szakma csínját-bínját.
Megesküdött, hogy nem fogja az apja játékát játszani, most pedig lehetőséget látott arra, hogy úgy teljesítse Bert végrendeletének feltételeit, hogy közben megőrizhesse az önbecsülését is. - Nekem van hozzá bátorságom - ismételte meg. - Csak a tudásom hiányzik.
- Miről beszél?
- Eddig csak azt tudtam a futballról, hogy gyűlölöm. Ha apám gyanította volna, hogy Carl Pogue fel fog mondani, soha nem engedett volna a Stars közelébe, még pár hónapra sem. Belekényszerítenek az állásomba, előbb Bert, aztán Dan Calebow, de ez nem jelenti azt, hogy úgy kell táncolnom, ahogy ők fütyülnek.
- Még mindig nem értem...
- Meg kell tanulnom, hogy kell irányítani egy futball-csapatot. Mégha csak pár hónapig lesz is az irányításom alatt, akkor is magam akarom meghozni a döntéseimet. De nem tudom megtenni egy olyan valaki nélkül, akinek ne bíznék a tanácsaiban. - Phoebe a papírokra mutatott, amiket még mindig a kezében tartott. - Semmit sem tudok róluk.
- Az ügyvezető igazgatói állásra pályázókról?
Bólintott.
- Bízhat benne, hogy Dan és Steve a legrátermettebbet fogják választani.
- Honnan tudjam?
- Adhatna tanácsot az unokatestvére, Reed...
- Nem! - Phoebe kényszerítette magát, hogy higgadtan beszéljen. - Reed és én soha nem jöttünk ki. Semmilyen körülmények között nem folyamodom hozzá. Magára van szükségem.
- El sem tudom mondani, milyen sokat jelent nekem, hogy megbízik bennem.
Phoebe magába roskadt a széken. - Sajnos megígértem Dannek, hogy megszabadulok magától.
- Nem volt ésszerűtlen a kérése. Rossz munkát végeztem.
- Ez csak azért van, mert ő nem tudja, hogy maga mire képes. Ő nem ismeri magát úgy, mint én.
- Dan évek óta ismer - mutatott rá finoman Ron. - Mi csak két órája találkoztunk.
Phoebének nem volt türelme az efféle logikához. - Az idő nem számít. Jó emberismerő vagyok.
- Dan Calebow az a fajta fickó, akivel az ember kétszer is meggondolja, hogy ujjat húzzon-e, és pillanatnyilag nagyobb szüksége van rá, mint rám. Az ő életében csak egy valami számít, megnyerni a mérkőzést. Tudtam, amikor meggyőztem Carlt, hogy csábítsa el a Bearstől.
- Maga vette fel?
Phoebe mostanra elég jól kiismerte Ront ahhoz, hogy sejtse, mi fog következni.
- Ó, nem. Bert és Carl hozták meg a végső döntést.
Ron kemény munkájára alapozva. - Időre van szükségem, hogy gondolkodhassam.
- Szerintem nincs min gondolkodni. A szavát adta Dannek, nem?
- Igen, de...
- Akkor ennyi.
Ronnak egyvalamiben igaza van, gondolta Phoebe komoran. Nincs kedve ujjat húzni Dan Calebow-val.
7.
A párás esti szél a függönyt fújta és Molly sötétbarna haját borzolta, ahogy ott ült a hintaszékben hálószobája ablakánál és Daphne du Maurier Rebekáját olvasta. Bár tudta, hogy szembeszáll az irodalmi kriticizmussal, Daphne du Maurier-t sokkal jobb írónak tartotta, mint Fjodor Dosztojevszkijt.
Danielle Steelt is sokkal jobban szerette Dosztojevszkijnél, főleg mert a regényeiben szereplő hősnők annyi szörnyűséget éltek át, hogy erőt adtak Mollynak. Tudta, hogy az életben Danielle Steelnek sok gyermeke van, és amikor Molly megfázott a táborban, csodálatos lázálmaiban Danielle volt az anyja. Még felébredve is arról ábrándozott, hogy Danielle ott ül az ágya szélén, a haját simogatja és az egyik könyvéből olvas fel neki. Tudta, hogy gyerekes ilyesmire gondolni, de nem tehetett róla.
Egy zsebkendőért nyúlt és kifújta az orrát. A nátha elmúlt, csak egy kis légúti fertőzése maradt. Ennek eredményeként az iskola igazgatónője, Craytonban megfosztotta a lehetőségtől, hogy megkapja a korán beköltözők kiváltságait. Értesítették Phoebét, és Molly kénytelen volt hazajönni pár nappal Phoebe Chicagóba való visszaérkezése után. Nem mintha az otthonának érezte volna ezt a borzalmas házat.
Azt kívánta, Phoebe bárcsak békén hagyná. Folyton ajánlgatta, hogy vegyenek ki egy filmet vagy kártyázzanak, de Molly tudta, hogy csak kötelességből. Gyűlölte Phoebét, nemcsak azért, ahogy öltözködött, hanem mert az apja szerette. Őt pedig nem. Bert nem egyszer mondta neki, hogy „végigfut a hátán tőle a hideg”.
- A nővérednek legalább van mersze ellentmondani nekem! Te úgy csinálsz, mintha menten elájulnál, valahányszor szólok hozzád. - Ugyanezt mondta minden egyes alkalommal, amikor Molly hazament. Kritizálta, hogy halkan beszél, a kinézetét, mindent, és Molly tudta, hogy titokban gyönyörű, magabiztos nővéréhez hasonlítja. Az évek során a Phoebe iránti gyűlölete kemény burkot képezett a szíve körül.
A kilencet ütő állóóra távoli, üreges hangja még üresebbé tette a hatalmas házat, hogy ő még kisebbnek és magányosabbnak érezze magát benne. Az ágyhoz lépett, letérdelt és kivette, amit alatta rejtegetett. Hátraült a sarkára, és magához szorította a félszemű, piszkos, barna plüssmajmot.
Arcát a majom két füle közötti kikopott folthoz simította, miközben azt suttogta. - Félek, Mr. Brown. Mi lesz velünk?
- Molly?
A nővére hangjára visszalökte Mr. Brownt az ágy alá, felkapta a Karamazov testvéreket, Daphne du Maurier Rebekáját a párnája alá dugta és visszaült a hintaszékbe.
- Molly, ott vagy?
Lapozott.
Az ajtó kinyílt, Phoebe belépett. - Nem hallottál?
Molly gondosan leplezte féltékenységét, miközben meglátta nővére piros-rózsaszín farmerjét és a hozzáillő horgolt pulóverjét. A pulóver mély, cakkos szélű dekoltázsa Phoebe mellére hajlott. Molly szerette volna magához szorítani Dosztojevszkijt, hogy elrejtse lapos mellkasát. Igazságtalanság. Phoebe öreg, már nem kell csinosnak lennie. Nincs szüksége szőke hajra és mandulavágású szemre. Miért Molly a vézna csúnyaság egyszerű barna hajjal, miért nem ő a csinos?
- Olvastam.
- Látom.
- Azt hiszem, nincs kedvem beszélgetni, Phoebe.
- Nem fog sokáig tartani. Az iskola hamarosan elkezdődik, és meg kell beszélnünk néhány dolgot.
Phoebe uszkárja szaladt be az ajtón és ugrándozott oda Mollyhoz, aki elhúzódott és haragos pillantást vetett a nővérére. - Hogy kerül ide ez a kutya?
- Mivel úgy tűnik, hogy egy ideig itt kell letelepednem, feltetettem Viktorral egy gépre.
Molly elhúzta a lábát az uszkár elől, amikor az támadni kezdte pihés sárga papucsát. - Nagyra értékelném, ha nem engednéd be a szobába. Nagyon allergiás vagyok.
Phoebe leült Molly ágya szélére, lenyúlt és csettintett az ujjával Micinek, aki odament mellé. - Az uszkárok nem vedlenek. Kiváló fajták allergiásoknak.
- Nem szeretem, ha állatok vannak a hálószobámban.
- Mindig ilyen kellemetlen a modorod, vagy csak velem?
Molly makacsul összeszorította a száját. - Fáradt vagyok, le akarok feküdni.
- Még csak kilenc óra.
- Beteg voltam.
Phoebe nézte, ahogy Molly a könyv fölé hajol, szándékosan kirekesztőn. Ismét a kiábrándultság és a szánalom ismerős elegyét érezte, mely mindig elfogta, ha megpróbált a gyerekkel beszélni. Egy hete sem volt még Chicagóban, amikor Mollyt hazaküldték a táborból, hogy kigyógyuljon az influenzából. Ha lehet, a kapcsolatuk az elmúlt két napban csak romlott ahelyett, hogy javult volna.
A tűzdelést piszkálta az ágytakarón. - A házat hamarosan le kell zárni, hogy eladásra kínálhassuk. Sajnos úgy néz ki, hogy az elkövetkező pár hónapra itt ragadok, ezért úgy döntöttem, hogy átköltözöm Bert lakásába nem messze a Stars stadionjától. Az ügyvédek szerint ebben az évben ott maradhatok. - Járadékot is fog kapni a létfenntartási költségeire, ami nem ártott, mert a bankszámlája vészesen megcsappant.
- Nem értem, mi közöm van nekem ahhoz, hogy miképpen rendezed az életedet, mivel én visszamegyek Craytonba.
Phoebe elengedte a füle mellett Molly mogorvaságát. - Nem irigyellek. Én gyűlöltem ott lenni.
- Nincs sok választásom, nem igaz?
Phoebe sóbálvánnyá dermedt, mikor kísérteties borzongás futott végig a gerincén. Molly arca merev és kifejezéstelen volt, csak a szája sarka remegett kissé. Felismerte ezt a konok arcot, nem kérek segítséget, nem engedem, hogy gyengének lássanak. Ugyanezeket a stratégiákat választotta, hogy túlélje saját nyomorúságos és magányos gyermekkorát. Miközben nézte, méginkább meggyőződésévé vált, hogy az ötlet, amit tegnap óta forgatott a fejében, jó.
- Crayton kicsi - mondta óvatosan. - Mindig úgy véltem, hogy boldogabb lennék egy nagyobb iskolában, ahol sokkal többféle diák fordul meg. Talán te is. Lehet, hogy sokkal jobban szeretnél egy koedukált suliba járni.
Molly felkapta a fejét. - Együtt a fiúkkal?
- Miért ne?
- El sem tudom képzelni, milyen lehet, ha fiúk is vannak az osztályban. Nem túl lármásak?
Phoebe nevetett. - Fogalmam sincs, én sem jártam velük egy osztályba. Valószínűleg. - Most először látta Mollyn az érdeklődés első jeleit, így óvatosan folytatta. - Van néhány remek állami iskola a környéken.
- Állami iskola? - gúnyolódott Molly. - Ott nagyon alacsony az oktatás színvonala.
- Nem feltétlenül. Különben is, akinek olyan IQ-ja van, mint neked, magát is képezheti, mit számít? - Szánakozón nézett a húgára, és gyengéden próbálkozott. - Szerintem sokkal fontosabb, hogy barátokat szerezz és élvezd, hogy tini vagy, mint kisujjból kirázni az integrálszámítást.
Molly védőburka bezárult. - Rengeted barátom van. Rengeteg. És történetesen szeretem a matekot. Soha nem mennék olyan iskolába, ahol rossz az oktatás, csak azért, hogy együtt járjak pár ostoba, serdülő fiúval, akik biztos vagyok benne, hogy közel sem lennének olyan érettek, mint a Connecticut barátaim.
Le a kalappal Molly előtt. Kész volt magabiztosan kitartani a végsőkig.
Vékony ajka felfelé görbült. - Te nem érted, mert tehetségtelen vagy.
- Nem szívesen ábrándítalak ki, Mol, de az én IQ-m sem piskóta.
- Nem hiszek neked.
- Akkor vedd elő a munkafüzetedet. Csináljunk néhány integrálszámítást!
Molly nagyot nyelt. - Még... nem tartunk ott.
Phoebe titkolta megkönnyebbülését. Évek óta nem oldott meg matekpéldát, és semmire sem emlékezett. - Ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet, Mol. Ha az emberek például téged a külsőd alapján ítélnének meg, azt gondolhatnák, hogy barátságtalan és kissé sznob vagy. Holott mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, ugye? - Nem akarta magára haragítani Mollyt, csak hogy elgondolkodjon, és próbálta mosollyal elvenni szavai élét. Nem működött.
- Nem vagyok sznob! Nagyon kedves ember vagyok, akinek rengeteg barátja van és... - Mollynak elakadt a lélegzete.
Phoebe követte megkövült tekintetét, és látta, hogy Mici egy kopott plüssmajmot húz elő Molly ágya alól. Gyorsan kivette a játékot az uszkár szájából. - Minden rendben. Nem lett semmi baja. Nézd!
Molly arca skarlátvörös volt. - Soha többé nem akarom ezt a kutyát a szobámban látni! Soha! Ez meg nem az enyém. Én nem szoktam játszani. Fogalmam sincs, hogy került oda. Baromság! Dobd ki!
Phoebének mindig dilijei voltak az elveszett lelkek, és az, hogy a húga megtagadta a nyilvánvalóan imádott plüssmajmát, jobban megindította, mint bármi más. Ebben a pillanatban semmivel sem lehetett volna rávenni, hogy visszaküldje az iskolába ezt a zavart, ijedt kislányt.
Hanyagul ledobta a plüssállatot az ágy lábához. - Úgy döntöttem, nem mész vissza Craytonba. Itt íratlak be az őszi félévre egy állami iskolába.
- Micsoda? Ezt nem teheted!
- Én vagyok a gyámod, de még mennyire, hogy megtehetem. - Phoebe felnyalábolta Micit és az ajtóhoz ment. - A jövő héten átköltözünk a lakásba. Ha az iskola nem válik be, a második félévre visszamehetsz Craytonba.
- Miért csinálod ezt? Miért vagy ilyen utálatos?
Tudta, hogy Molly sosem hinné el az igazat, ezért csak vállat vont. - A nyomorúság szereti a társaságot? Én ide vagyok kötve. Miért ne maradnál te is?
Csak amikor leért a lépcső aljára, jött rá, mekkora hordereje van annak, amit tett. Már így is maga alá temették a gondok, amikre nem tudott megoldást találni, s most újabbal tetézte. Mikor tanulja meg, hogy ne döntsön elhamarkodottan?
Hogy elmeneküljön zaklatott gondolatai elől, a ház hátsó erkélyajtaján át kilépett az udvarra. Az éjszaka csendes és illatos volt a fenyőktől és a rózsáktól. Az épület háta mögötti díszkivilágításban láthatóvá váltak az udvar végében a fák, köztük az az öreg jávorfa is, mely gyermekkorában a menedékeként szolgált. Azon kapta magát, hogy felé tart. Amikor odaért, látta, hogy az alsó ágak túl magasan vannak ahhoz, hogy elérje. A törzsének dőlt és a házat nézte.
Bármilyen békés volt is az este, nem tudott szabadulni aggodalmaitól. Fogalma sem volt, hogy kell nevelni egy tinédzsert. Hogy akarja megtörni Molly ellenségeskedését? A nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét. Nem csak a húgával kapcsolatos gondok nyugtalanították. Hiányzott neki Viktor és sok-sok barát. Csodabogárnak érezte magát, mikor belépett a Stars épületegyüttesének ajtaján. És túl sokat gondolt Dan Calebow-ra. Miért tagadta meg a férfi olyan hajlíthatatlanul, hogy visszavegye Ront?
Sóhajtott. Nemcsak a Ronhoz való hozzáállása miatt járt a fejében a férfi. Túlságosan érdekelte. Néha olyasmit érzett a közelében, ami nagyon hasonló a pánikhoz. A szíve zakatolt, a pulzusa felgyorsult, és az a nyugtalanító benyomása támadt, hogy a teste életre kel egy nagyon hosszú hibernáció után. Nevetséges. Nagyon jól tudta, hogy maradandó károsodást szenvedett.
Bár az éjszaka meleg volt, hirtelen fázni kezdett és kivette a kezét a zsebéből, hogy megdörzsölje a karját. Elárasztották az emlékek, és ahogy elborították az éjszaka hangjai, valami visszahúzta a Párizsban töltött első hónapjaihoz.
Amikor megérkezett, felkereste az egyik Craytonban szerzett barátját, és beköltözött harmadik emeleti kicsiny lakásába a Montparnasse-on, nem messze a Boulevard du Montparnasse és a Boulevard Raspail zajos, nyüzsgő kereszteződésétől. Hetekig alig kelt fel az ágyból. Bámulta a plafont, míg fokozatosan meg nem győzte magát, hogy ő a felelős a saját megerőszakolásáért. Nem kényszerítette senki, hogy Craiggel táncoljon. Nem kényszerítette senki, hogy nevessen a viccein és flörtöljön vele. Mindent megtett, hogy tessen a férfinak.
Lassan elhitte, hogy az ő hibája volt, ami történt. A szobatársa, megrémülve magába zárkózottságától, könyörgött neki, hogy mozduljon ki, és végül könnyebb volt engedelmeskedni, mint ellenállni. Esténként olcsó bort iszogatott és marihuánát szívott a diákcsürhével, akik a Montparnasse utcai kiülős csehóit és sörözőit járták. A nyomorúsága elvette az étvágyát, a maradék súlyfeleslegétől is megszabadult, lába karcsú, arca még beesettebb lett. A melle azonban ugyanolyan dús maradt, mint volt, és ormótlan ruhái ellenére is kezdték észrevenni a fiúk. Figyelmük elmélyítette önutálatát. Tudták, miféle lány. Ezért csapták neki a szelet.
Anélkül, hogy igazából tudta volna, hogyan történt, azzal büntette magát, hogy lefeküdt az egyikükkel, egy fiatal német katonával, aki azért jött Párizsba, hogy az UNESCO-nál kapjon kiképzést. Aztán egy szakállas svéd képzőművészetis diákot engedett be az ágyába, utána pedig egy hosszú hajú fényképészt Liverpoolból. Mozdulatlanul feküdt alattuk, hagyta, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak, mert a szíve mélyén tudta, hogy nem érdemel jobbat. Izzadó testüknél és turkáló kezüknél is jobban gyűlölte önmagát.
Csak fokozatosan tért észhez. Elborzadva attól, amit tett, kétségbeesetten kezdte keresni, hogyan védhetné meg magát. A férfiak az ellenségei voltak. Ha erről megfeledkezik, veszélybe sodorja magát.
Elkezdte megfigyelni a csinos, fiatal francia nőket, akik esténként a Boulevard du Montparnasse-on sétáltak. Ült a sörözőben és nézte, ahogy a kedvesük felé fordítják arcukat, merész, ravasz, csábos tekintetet vetve rájuk. Nézte, ahogy magabiztosan járnak-kelnek szűk farmerjükben ringó csípővel, kidüllesztett mellel. Egyik este, miközben azt figyelte, hogyan nyitja szét az ajkait egy fülledt erotikát sugárzó fiatal szépség, hogy fülig belehabarodott szerelmese közéjük tudja üríteni egy kagyló édes húsát, minden világossá vált. Ezek a fiatal francia nők a szexet használták arra, hogy irányítsák a férfiakat, a férfiak pedig tehetetlenek voltak, hogy megvédjék magukat.
Ekkor kezdődött az átváltozása.
Mire Arturo Flores egy képzőművészeti cikkeket forgalmazó boltban rátalált az eladóként dolgozó lányra, a bő, alakját rejtő ruháit szűk francia farmerok és parányi, testhezálló blúzok váltották fel, amikben kirajzolódott a melle. Platinaszőke csíkok vonzották a férfiak tekintetét selymes, vállára omló hosszú hajára. Mindegyiküket felmérte a maga fülledt erotikáját sugározva, némán, pimasz tekintettel.
Nézni szabad, chére, de nekem nem elég egy ilyen férfi ahhoz, hogy meg is érintsen.
A megkönnyebbülés, amit akkor érzett, amikor a férfiak, akik előzőleg flörtöltek vele, behúzott nyakkal menekültek, miután kikosarazta őket, szédítővé vált. Végre megtalálta a módját, hogyan védje meg magát.
Arturo Flores nem olyan volt, mint a többiek. Sokkal idősebb, egy gyengéd, sziporkázó, magányos férfi, aki csak barátságot akart tőle. Amikor megkérdezte, hogy lefestheti-e, gondolkodás nélkül beleegyezett, álmában sem gondolva, hogy hét év nyugalmat nyer mellette.
Arturo vagyonos és prominens európai férfiak zárt társaságának a tagja volt, akik titkolták, hogy homoszexuálisok, és gondosan megválogatott barátai az ő barátai is lettek. Szellemesek voltak, kulturáltak, gyakran csípősek, általában kedvesek, és az igényük, amit vele szemben támasztottak, nem fizikai jellegű volt. A figyelmére, az együttérzésére és a szeretetére vágytak. Cserébe művészetre és zenére, történelemre és politikára tanították. Jobb oktatásban részesült Arturo barátaitól, mint amilyet régi bentlakásos iskolatársai kaptak a főiskolán.
De mellettük sem tudott felejteni. Túl mélyen gyökerezett a traumája ahhoz, hogy ilyen könnyedén legyőzze, és tovább büntette a heteroszexuális férfiakat, akikkel találkozott, apró kegyetlenségekkel: egy csábító mosollyal, kihívó ruhával, sikamlós flörtöléssel. Rájött, hogy mindegyiküket irányítani tudja azzal, ha hagyja, hogy a teste olyan ígéreteket tegyen, amiket soha nem fog betartani.
Sajnálom, Monsieur, Hear, Senor, de nekem nem elég egy ilyen férfi ahhoz, hogy hozzám nyúljon.
Miközben faképnél hagyta őket, csípője a Boulevard du Montparnasse-t uraló francia lányok ritmusára ringott.
Forró cha cha
Forró cha cha
Forró forró
Cha cha cha cha
Huszonhat lett, mire hagyta, hogy egy férfi ismét megérintse, egy fiatal orvos, aki Arturót ápolta a betegsége idején. Jóképű volt és kedves, gyógyító keze megnyugtató, mikor simogatott. Phoebe élvezte a testi közelséget, mikor azonban a férfi megpróbálta elmélyíteni a bizalmas viszonyt, Phoebe megdermedt. A doktor türelmes maradt, de valahányszor Phoebe ruhája alá siklott a keze, Phoebét megrohanták annak az éjszakának az emlékei ott a bádograktárban, annak a fiatalembernek az emlékei, akinek hagyta, hogy ledöntse. Az orvos túl úriember volt ahhoz, hogy közölje vele, egy ilyen nő nem elég neki, és eltűnt az életéből. Meggyőzte magát, hogy elfogadja a tényt, visszafordíthatatlan károsodást szenvedett a szexet illetően, és eltökélte, hogy nem hagyja, hogy megkeseredjen. Az Arturo halála okozta szívfájdalom után más megnyilvánulási lehetőséget keresett gyengéd érzelmeinek.
Kedves, homoszexuális férfiakkal vette körbe magát Manhattanben, néhányuk a karjai között halt meg. Ők kapták azt a szeretetet és gyengédséget, ami túltengett benne. Ők foglalták el azoknak a szeretőknek a helyét, akik csak arra emlékeztették volna, hogy nem igazi nő.
- Szia, hugi.
Ijedten kapkodott levegő után és pördült meg, hogy lássa, Reed Chandler áll a pázsit szélén a lámpa fénykörében, alig tíz méterre tőle.
- Még mindig a bokrokban bujkálsz, Haspók?
- Mit keresel itt?
- Csak a tiszteletemet jöttem tenni.
Már nem volt védtelen gyerek, s küzdött a félelem ellen, amit a férfi még mindig képes volt előhozni belőle. A temetésen túl kába volt ahhoz, hogy észrevegye a változásokat unokatestvére megjelenésében, de most látta, hogy bár a vonásai érettebbek lettek, szinte ugyanúgy fest, mint főiskolás korában. Nem csodálkozott volna, ha a nők még mindig vonzónak találják gengszter kinézetét: sűrű, kékesfekete haját, olajbarna bőrét, erős, mokány testét. De telt ajka, amit különböző barátnői olyan érzékinek tartottak, Phoebe számára csak mohó maradt. Ez a kapzsi száj arra emlékeztette, mennyi mindent akart Reed az élettől, és mennyi minden, amit akart, volt az övé.
Szembetűnt neki, hogy most már inkább bankárnak, semmint gengszternek öltözik. Kék-fehér csíkos oxfordinge és sötétkék nadrágja méretre készült, és ahogy cigarettára gyújtott, Phoebe drága órát látott megvillanni a csuklóján. Eszébe jutott, hogy az apja említette, Reed egy ingatlankereskedelmi cégnél dolgozik. Először meglepődött, hogy Reed nem a Starsnál állt munkába, de aztán rájött, hogy Reed túl agyafúrt volt ahhoz, hogy ekkora hatalmat adjon Bertnek az élete fölött.
- Hogy találtál meg?
- Mindig megtalállak, Haspók. Még a sötétben is, nehéz nem észrevenni a szőke hajadat.
- Szeretném, ha nem neveznél így.
Reed elmosolyodott. - Szerintem aranyos, de ha te nem kedveled, megígérem, hogy megjavulok. Hívhatlak Phoebé-nek, vagy hivatalosabb megszólítást akarsz?
A férfi ugratása gyengéd volt, Phoebe kiengedett kissé. - A Phoebe jó lesz.
Reed mosolygott és felé nyújtotta a cigarettásdobozt. Phoebe megrázta a fejét. - Abba kellene hagynod.
- Már abbahagytam. Sokszor. - Ahogy Reed beleszívott, Phoebének ismét feltűnt telt, pénzsóvár ajka.
- Szóval, hogy boldogulsz? Rendesen bánnak veled?
- Udvariasak.
- Ha valakivel meggyűlik a bajod, csak szólj.
- Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. - Phoebe még soha ennyire nem kételkedett, de el nem ismerte volna.
- Kár, hogy Carl Pogue felmondott. Ha Bert látta volna rá a legkisebb esélyt, tudom, hogy nem tette volna ezt. Felvetted már az új ügyvezetőt?
- Még nem.
- Ne várj sokáig. McDermitt túl tapasztalatlan. Talán okosabb lenne Steve Kovakra hagyni a végső döntést. Vagy én is szívesen segítek.
- Észben tartom. - Phoebe válasza körültekintően diplomatikus volt.
- Bert szerette manipulálni az embereket. Nem hozott könnyű helyzetbe egyikünket sem, igaz?
- Igen.
Reed zsebre vágta a kezét, aztán elővette, idegesnek látszott. Hosszúra nyúlt közöttük a csend. A férfi egyik lábáról a másikra állt, nagyot szívott a cigarettájából, majd vékony, erős sugárban kifújta a füstöt. - Figyelj, Phoebe, el kell mondanom valamit.
- Ó.
- Már régóta beszélnem kellett volna róla, de mindig elhalasztottam.
Phoebe várt.
Reed elfordította a tekintetét. - Néhány évvel azután, hogy lediplomáztunk, együtt voltam Craig Jenkinsszel egy buliban.
Phoebének minden izma megfeszült. Az éjszaka hirtelen nagyon sötétnek tűnt, a ház távolinak.
- Craig leitta magát és elmesélte, mit történt valójában aznap este. Elmondta, hogy megerőszakolt.
Vékony kiáltás hagyta el Phoebe ajkát. Ahelyett, hogy örült volna, hogy a szavai beigazolódtak, sebzettnek és meztelennek érezte magát. Nem akart erről beszélni senkivel sem, különösen Reeddel nem.
A férfi megköszörülte a torkát. - Sajnálom; mindig azt hittem, hogy hazudtál. Azonnal Berthöz siettem, de nem akart róla beszélni. Azt hiszem, jobban kellett volna erőltetnem, de tudod, milyen volt.
Phoebe nem tudott megszólalni. Ez igaz? Fogalma sem volt, hogy az unokatestvére őszinte volt-e, vagy csak megpróbált a bizalmába férkőzni, hogy befolyásolja a döntéseit, amíg az ő tulajdonában állt a Stars. Nem akarta elhinni, hogy az apja tudta az igazat, és nem vette tudomásul. A fájdalom és az érzés, hogy cserbenhagyták, ismét elborította.
- Úgy érzem, valahogy kárpótolnom kell, és szeretném ha tudnád, hogy melletted állok. Ami engem illet, az adósod vagyok. Ha tehetek bármit, hogy megkönnyítsem az itteni helyzetedet, ha bármiben segíthetek, ígérd meg, hogy szólsz.
- Köszönöm, Reed. Így lesz. - Phoebe szavai mereven és természetellenesen csengtek. Úgy érezte, olyan feszült, hogy ha nem menekülhet el a férfitól, szétrobban. Soha nem bízott volna benne, bármilyen aggódónak tűnt is.
- Azt hiszem, jobb ha bemegyek. Nem akarom túl sokáig magára hagyni Mollyt.
- Persze.
Feszült csendben sétáltak a ház felé. Amikor a pázsit szélére értek, Reed megállt és ránézett. - Részemről egy hajóban evezünk. Komolyan. Őszintén.
Lehajolt, mohó ajkát Phoebe arcára nyomta, aztán elsétált.
8.
Egy ér kidagadt Dan halántékán, miközben üvöltött. - Fenster! Ha a harminckettes balra sprintel, a futó balra megy! Különben azt mondanánk, harminckettes, futás jobbra! - Földhöz vágta a csiptetős írótábláját.
Valaki odaállt mellé, de annyira figyelte a futójátékost, hogy eltelt pár perc, mire ránézett. Amikor odafordult, nem ismerte fel azonnal, és már éppen el akarta küldeni a pokolba a pályáról, amikor rájött, hogy ki az.
- Ronald?
- Edző.
A férfi mintha nem is Ron lett volna; úgy nézett ki, mint egy dél-amerikai selyemfiú. A haját hátranyalta, sötét napszemüveg volt rajta, fekete póló, bő nadrág és egy amolyan szögletes európai sportkabát, felhajtott gallérral, könyékig felhúzott ujjal.
- Jézusom, Ronald, mit műveltél magaddal?
- Már nem dolgozom itt. Nem kell úgy öltöznöm, mintha egy divatlapból léptem volna ki.
Dan észrevett Ron kezében egy szál cigarettát. - Mióta dohányzol?
- Hébe-hóba. Csak nem akartam az emberek előtt. - Ron a szájába vette a cigarettát, és a pálya felé bökött a fejével. - Jól haladsz az új futóval.
- Ha Fenster megtanulná, melyik a jobb keze és melyik a bal.
- Bucker ügyes.
Dan még mindig odavolt Ronald átváltozásától, nemcsak a külsejét illetően, hanem szokatlan lélekjelenlététől is. - Fejlődőképes.
- Szóval, kiválasztotta már Phoebe az új ügyvezetőt? - kérdezte Ronald.
- Még nem, hogy a fene egye meg!
- Gondoltam.
Dan felháborodottan horkantott. Phoebe egy egész listát kapott a jelöltekről aznap, amikor több mint egy héttel ezelőtt visszatért, de ahelyett, hogy döntött volna, azt mondta, Ronaldot akarja vissza. Dan emlékeztette, hogy megállapodtak, és megmondta neki, hogy jobban tenné, ha tartaná magát hozzá, vagy kereshet egy másik vezetőedzőt. Amikor Phoebe rádöbbent, hogy komolyan gondolja, abbahagyta a vitatkozást. Múlt hétvégén azonban elvesztették az utolsó előszezoni meccsüket, és még most sem, hogy vasárnap megkezdődik a szezon a Broncos elleni mérkőzéssel, hallgatott meg Phoebe egyetlen jelöltet sem.
Ahelyett, hogy dolgozott volna, Ronald régi irodájában ült és divatmagazinokat olvasott. Nem használta Bert irodáját, mert azt mondta, nem tetszik neki a berendezés. Ha valaki a legegyszerűbb nyomtatványt elétette aláírni, felhúzta az orrát és megígérte, hogy majd később, de soha nem jutott el odáig. Hétfőn, amikor Dan rátört, mert Phoebének valahogy sikerült visszatartani mindenki fizetési csekkjét, az átkozott körmeit lakkozta! Ekkor elszakadt a cérna, de alig kezdett bele a kiabálásba, Phoebe ajka remegni kezdett, és közölte, hogy Dan nem beszélhet így vele, mert menstruáció előtti tünetektől szenved.
Valamikor a héten Phoebe megelőzte Valerie-t abbéli képességében, hogy az őrületbe kergesse. Az NFL-csapat-tulajdonosoknak a tisztelet, a bámulat és a félelem kombinációját kellett volna ébreszteniük az alkalmazottaikban. Még a harcedzett vezetőedzők is tartottak egy olyan férfitól, mint Al Davis, a Raiders határozott tulajdonosa. Dan tudta, hogy soha többé nem lenne képes felemelt fejjel járni, ha kitudódna, hogy a csapata tulajdonosa nem bírja a kiabálást, mert menstruáció előtti tünetektől szenved!
Kétségtelen, hogy Phoebe volt a leghitványabb, leggerinctelenebb, legostobább teremtmény, akivel valaha találkozott. Kezdetben még el is tűnődött, nem lehet-e, hogy okosabb, mint amilyennek mutatja magát, de most már tudta, hogy inkább még ostobább, mint mutatta, egy csúcshülye, aki az ő futballcsapatát vezeti.
Ha legalább nem lett volna olyan döglesztő teste. Még neki is nehéz volt nem észrevenni, hogy gyakorlatilag mindent látott, amit egy nő megmutathatott magából, mielőtt betöltötte a huszonegyet. Tudta, hogy az emberek úgy gondolták, hogy a profi futballjátékosoknak egyetlen nagy orgia az élet, és nem álltak messze az igazságtól. Még most is, amikor a szex ilyen veszélyes lett, ott sorakoztak a nők a hotelek előcsarnokaiban és a stadionok parkolójában, hogy odakiáltva a játékosoknak felvillantsák a meztelen hasukra írt telefonszámukat, néha még többet.
Eszébe jutott játékos pályafutása korai időszaka, amikor kiválasztott közülük egyet, néha kettőt, és belemerült a Cuttyval és szexszel töltött hosszú éjszakákba. Olyanokat csinált, amiről a férfitársadalom többi része csak álmodott, de ahogy az újdonság varázsa elmúlt, kezdte szánalmasnak találni ezeket a légyottokat. Mire harmincéves lett, a futball-grupikat lecserélte olyan nőkre, akik többek voltak egy buja testnél, és a szex megint élvezetes lett. Aztán találkozott Valerie-vel, és elkezdett lefelé zuhanni spirálalakban. A spirál azonban most, hogy Sharon Anderson belépett az életébe, irányt változtatott.
Kedden délután ismét beugrott az óvodába, hogy lássa a gyerekek között, és elvigye kávézni munka után. A ruháján lévő szőlőlé, tésztafoltok és játszótéri kosz láttán legszívesebben megölelte volna. Sharon csendes volt és kedves. Pont az, akit keresett, s ez a Phoebe Somerville-hez való fizikai vonzódását csak még bosszantóbbá tette. Az a nő bőrcsizmába és harisnyakötőbe való, olyan messze egy csapat ártatlan gyerektől, amennyire csak lehet.
Ronald feltette a lábát a padra és a pályát bámulta. - Phoebe folyton azt kérdezi tőlem, ki a legjobb jelölt az ügyvezetői állásra.
Dan szúrós szemmel nézett rá. - Találkozol vele?
- Mi... ühm... sok időt töltünk együtt.
- Minek?
Ronald vállat vont. - Megbízik bennem.
Dan soha nem mutatta ki az érzéseit, és leplezte nyugtalanságát. Phoebe a ludas Ronald átváltozásában? - Nem tudtam, hogy barátok vagytok.
- Nem éppen barátok. - Ronald szívott egy slukkot a cigarettából. - A nők furán viselkednek velem. Phoebe sem kivétel.
- Hogy érted azt, hogy furán?
- A Cruise-dolog miatt. A férfiak nem veszik észre, de nők szerint úgy nézek ki, mint Tom Cruise.
Dan felnyögött. Előbb Bobby Tom döntött úgy, hogy olyan mint egy színész, most meg Ronald. De most, hogy jobban megnézte, nem tagadhatta, hogy van némi hasonlóság.
- Igen, azt hiszem, ebben igazad van. Sosem vettem észre.
- A nők ettől úgy érzik, mintha bízhatnának bennem. Többek között. - Ronald hosszan leszívta a füstöt. - Rendbe teszi a szerelmi életedet, azt megmondom.
Dan ösztönei a veszélyre olyan kifejlettek voltak, mint egy harcedzett katonának.
- Mire célzol? - kérdezte óvatosan.
- A nők meglehetősen követelőzők tudnak lenni.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy ekkora kujon vagy.
- De. - Ronald ledobta a cigarettáját és elnyomta a cipőjével.
- Mennem kell. Sok szerencsét Phoebével. Igazi vadmacska, nehéz munka vár rád.
Dan eleget hallott. Meglendítette a karját, elkapta Ronaldot a vállánál fogva, és kis híján ledöntötte a lábáról. - Elég a furfangoskodásból! Mi az ördög folyik itt?
- Mire gondolsz?
- Te és Phoebe.
- Rendkívüli nő.
- Mit mondtál neki a jelöltekről az ügyvezetői állásra?
Annak ellenére, hogy Dan vasmarokkal szorította, Ronald tekintete rezzenéstelen és meghökkentően magabiztos maradt. - Elárulom, mit nem mondtam neki. Nem mondtam neki, hogy Andy Carruthers a legmegfelelőbb ember az állásra.
- Te is tudod, hogy ő az.
- Nem, ha nem tudja kezelni Phoebét.
Dan lassan elengedte, a hangja vészjóslóan halk volt. - Pontosan mit akarsz mondani?
- Azt akarom mondani, hogy nagy szarban vagy, Dan, mert pillanatnyilag az egyetlen ember, akiről Phoebe elhiszi, hogy konyít a futballhoz, én vagyok. Én pedig ki vagyok rúgva.
- Megérdemelted! Nem végezted el a munkádat!
- Aláírattam vele a szerződéseket az első nap, nem? Amennyire én tudom, még senkinek sem sikerült ennyit elérnie.
- Elég időd volt Bert halála után bizonyítani, és elcseszted. Semmit sem csináltál.
- Nem volt hozzá felhatalmazásom, mert Phoebe nem fogadta a telefonhívásaimat. - Ronald újabb cigarettára gyújtott, és volt mersze mosolyogni. - De garantálom, hogy most fogadja.
Dan éktelen haragra gerjedt, és megmarkolta Ronald cifra európai kabáthajtókáját. - Te gazember! Lefeküdtél vele, mi?
Elismeréssel kellett adózni a kölyök előtt. Az arca egy kicsit elsápadt, de állta a sarat. - Nem tartozik rád.
- Elég a játékból! Mit akarsz?
- Nem vagy te buta, Dan. Rá fogsz jönni magadtól is.
- Nem kapod vissza az állásodat.
- Akkor fújhatod, mert Phoebe nem fog csinálni semmit, amíg én azt nem mondom neki.
Dan a fogát csikorgatta. - Laposra kellene, hogy verjelek.
Ronald nagyot nyelt. - Kétlem, hogy tetszene neki. Odavan a képemért.
Dan dühödten gondolkodott, de csak egy következtetésre jutott. Ronald a kiinduló vonal mögé szorította, és nem volt kinek dobnia a labdát. Nem szívesen ejtette le, de nem volt más választása. Lassan elengedte a fiú ruháját. - Rendben, egyenlőre visszakapod az állásodat. De jobb lesz, ha rövid pórázra fogod, különben az eredményjelzőre lógatom fel a seggedet. Megértetted?
Ronald elpöccintette a cigarettáját, aztán hüvelykujjával felhajtotta a sportkabátja gallérját. - Gondolkodom rajta.
Dan elképedve nézte, ahogy elsétál.
Mire Ronald a kocsijához ért, átizzadta a kabátját. Dan! Dannek szólította az edzőt, és még életben volt. Ó, Istenem! Ó, Uram!
Valahol a cigaretták és a szívzakatolása között hiperventilálni kezdett. Ugyanakkor még életében nem volt ilyen jól. Beült a kormány mögé és a telefonért nyúlt. Pár pillanatnyi vacakolás után a gombokkal, bejelentkezett Phoebe.
Ron levegő után kapkodott és kihúzta a csípője alól a Kockázatos vállalkozások című videokazettát, amit Phoebe adott neki.
- Megcsináltuk, Phoebe!
- Viccelsz? - Ron elképzelte Phoebe széles, fülig érő mosolyát.
- Pontosan azt tettem, amit mondtál. - A fiú zihált. - És bevált. De most azt hiszem, szívrohamom van.
- Vegyél nagy levegőt; most nem veszíthetlek el. - Phoebe nevetett. - Nem tudom elhinni.
- Én sem. - Ron kezdte jobban érezni magát. - Hadd öltözzem át és mossam le ezt a zsírt a hajamról. Aztán bemegyek.
- Éppen időben. Ki sem látszunk a munkából, és fogalmam sincs semmiről. - Hirtelen elhallgatott. - Ó-ó! Most le kell tennem. Döngő lépteket hallok közeledni.
Phoebe gyorsan letette, felkapta a kozmetikai tükrét és remegő kézzel épp akkor emelte a rózsaszín festékes ecsetet a szemhéjához, amikor Dan berontott az irodájába. Phoebe még elkapta a titkárnő döbbent arcát a férfi mögött, mielőtt az ajtó bevágódott.
Az irodája ablaka az edzőpályára nyílt, azaz mostanra hozzászokhatott volna Dan agresszivitásához. Látta, hogyan vagdalkozik a csiptetős írótáblával, hogyan ront a pályára, amikor nem tetszik neki valamelyik játékos teljesítménye. Nézte, ahogy védtelen testtel nekimegy egy teljes felszerelésben védekező játékosnak, hogy bemutasson valami titokzatos futballtrükköt. És egyszer, amikor sokáig bent maradt az irodában és már minden játékos elment, figyelte, ahogy a pálya körül fut izzadtságfoltos pólóban és egy szürke rövidnadrágban, melyben láthatóvá vált erős, izmos lába.
Phoebe nagyot nyelt, és ártatlan szemmel nézett fel rá. - Jaj nekem. A nagy csúnya farkas betörte az ajtómat. Most mit követtem el?
- Nyert.
- Nagyszerű. Mi a nyeremény?
- Ronald. - Dan a fogát csikorgatta. - Úgy döntöttem, nem állok az útjába, ha vissza akarja venni.
- Ez csodálatos.
- Az én szemszögemből nem.
- Ron nem olyan alkalmatlan, mint amilyennek nyilvánvalóan gondolja.
- Egy lekvár.
- Maga meg piskóta, úgyhogy akár jól ki is jöhetnének egymással.
Dan haragosan nézett rá, aztán soha addig nem mutatott pimaszsággal mérte végig tetőtől talpig. - Ronald rájött, hogyan kapja meg magától, amit akar. De valamit tudnia kell. Az okos üzletasszonyok nem fekszenek le azokkal a férfiakkal, akik nekik dolgoznak.
Bár Phoebe nem tett semmi rosszat, az ütés fájt, és kényszerítenie kellett magát, hogy mézesmázosan mosolyogjon. - Féltékeny, amiért őt választottam, és nem magát?
- Nem. Csak félek, hogy most a játékosaim következnek. Phoebe ökölbe szorította a kezét, de mielőtt válaszolhatott volna, a férfi peckes léptekkel kivonult az irodájából.
Ray Hardesty a fenyők árnyékában állt a drótkerítésen kívül, és nézte, ahogy Dan Calebow visszasiet a pályára. Igyekeznie kellett volna a munkába, de nem mozdult. Köhögött és rágyújtott még egy cigarettára, széttúrva a csikkeket a földön, ahogy megmozdította a lábát. Egyik-másik friss volt, a többi szétmállott a múlt heti felhőszakadásban, s nem maradt más belőlük, csak a megdagadt, sárga füstszűrő.
Mindennap azt mondta magának, hogy nem jön ide többet, de mindig visszatért. És minden nap, amikor a felesége megkérdezte, hogy hová megy, azt felelte, a True Value-ba. Soha nem vitt haza semmilyen gépet, a felesége mégis újra és újra megkérdezte. Odáig fajult, hogy alig bírta elviselni a látványát.
Kezefejével megdörzsölte borostás állát, és nem lepődött meg, amikor nem érzett semmit. Aznap reggeltől fogva, amikor a rendőrség kiment hozzájuk, hogy közöljék, Ray Junior meghalt autóbalesetben, nem érzett se hideget, se meleget. A felesége azt mondta, átmeneti, de Ray tudta, hogy nem az, ugyanúgy, ahogy azt is tudta, hogy soha többé nem fogja játszani látni a fiát a Starsban. Azóta a reggel óta összezavarodtak az érzékei. Órákig nézi a televíziót, mire rájön, hogy nem adott rá hangot. Megsózza a kávéját ahelyett, hogy megcukrozná, és már majdnem üres a csésze, amikor észreveszi.
Semmi sem működött. Amikor Ray Junior a Starsban játszott, nagyágyú volt. A munkatársai, a szomszédok, a fiúk a bárban, mindenki tisztelte. Most szánakozva nézték. Egy senki lett, és mindez Dan Calebow miatt. Ha Ray Juniort nem zaklatta volna fel annyira, hogy kitiltották a Starsból, nem szakította volna át azt a korlátot. Ő pedig Calebow miatt nem járhatott felemelt fejjel.
Ray Junior hónapokon át panaszkodott neki, hogyan acsarkodik rá Calebow, azzal vádolva, hogy túl sokat iszik és egy átkozott drogos, csak mert bevett pár szteroidot, mint mindenki más az NFL-ben. Lehet, hogy Ray Junior egy kicsit vad volt, de ettől volt jó játékos. Dehogy volt átkozott drogos. Hale Brewster, a Stars korábbi edzője soha nem panaszkodott rá. A gondok csak akkor kezdődtek, amikor Brewstert kirúgták, és a helyére felvették Calebow-t.
Mindig mindenki azzal jött, mennyire hasonlítanak a fiával. Ray Juniornak is formátlan, hivatásos bokszoló képe volt, nagy orra, pici szeme és bozontos szemöldöke. De a fia nem érhette meg, hogy megpocakosodjon, és nem volt ősz szál a hajában, amikor eltemették.
Az élete tele volt csalódással. Arra gondolt, mennyire szeretett volna zsaru lenni, de amikor jelentkezett, csak niggereket vettek fel. Gyönyörű feleségről ábrándozott, de csak Ellen jutott neki. Először Ray Junior is csalódás volt. De ő megedzette és mire a fia elvégezte a középiskolát, királyként ült a lelátón, ha futballozni látta.
Most megint senki volt.
Köhögni kezdett és majdnem egy percbe telt, mire leküzdötte a rohamot. Az orvosok egy évvel ezelőtt megmondták, hogy hagyja abba a dohányzást, mert rossz a szíve és baj van a tüdejével. Nem álltak elé és bökték ki, hogy haldoklik, de amúgy is tudta, és már nem érdekelte. Csak az érdekelte, hogy kiegyenlítse a számlát Dan Calebow-val.
Örült minden Stars vereségnek, mert azt bizonyította, hogy a csapat szart sem ér a fia nélkül. Eltökélte, hogy életben marad addig a napig, amíg mindenki meg nem tudja, mekkora baklövést követett el az a gazember, amikor kizárta Ray Juniort. Életben fog maradni addig a napig, amíg Calebow meg nem eszi, amit főzött.
Skót whisky és drága szivar illata borította el Phoebét, mikor a következő vasárnap belépett a tulajdonosok páholyába. Azt tette, amit megesküdött, hogy nem fog - elment egy meccsre -, de Ron meggyőzte, hogy a Stars tulajdonosa nem hagyhatja ki a szezon nyitómérkőzését.
A hatszögletű Midwest Sports Dome tulajdonképpen Tollwaytől északra, egy ötven hektáros földterület közepén álló elhagyatott kőfejtőben épült. Amikor a Stars nem játszott, a jellegzetes üveg és acél aréna vallási kampányoktól kezdve a traktorhúzó versenyekig mindenféle rendezvénynek otthont adott. Volt benne egy elegáns étterem, bankettek adásához megfelelő felszerelés, és nyolcvanötezer ülőhely.
- Ez egy nagyon drága ingatlan - mormolta Phoebe Ron-nak, miközben szemügyre vette a tulajdonosok páholyát a két televízióval és pályára néző üvegfallal. Megtudta, hogy a Midwest Sports Dome páholyait évente nyolcvanezer dollárért adják bérbe.
- A páholyok az egyikei azon kevés tételeknek, amik nyereséget hoznak abból a nyomorult stadionszerződésből, amit Bert aláírt - mondta Ron, miközben becsukta az ajtót maguk mögött. - Tulajdonképpen kettő az egyben.
Phoebe a kék és aranyszínű luxusberendezéseket nézte a szivarfüstön át: a vastag bársonyszőnyeget, a kényelmes klubfoteleket, a jól felszerelt mahagóni bárt. Kilenc-tizen voltak, vagy apja cimborái, vagy annak a tizenöt százaléknak a tulajdonosai, amit Bert pár éve adott el, amikor pénzt kellett előteremtenie.
- Ron, észrevetted, hogy valami nem illik ide?
- Mi?
- Én. Én vagyok az egyetlen nő. Nincs ezeknek feleségük?
- Bert nem engedte be a feleségeket a tulajdonosok páholyába meccs alatt. - Pajkos fény villant a fiú szemében. - Túl sokat beszélnek.
- Viccelsz?
- A feleségeknek kinti ülőhelyük van. Nem ismeretlen gyakorlat az NFL-ben.
- Férfiklub.
- Pontosan.
Egy túlsúlyos férfi, akire halványan emlékezett a temetésről, közeledett feléje és nézte közben kissé kidülledt szemmel. Azt a ruhát viselte, amit Simone „autómosó”-nak nevezett, mert a testhezálló rózsaszín zsákruha vastag szalagokra volt hasogatva a vádlija közepétől fel jóval a térde fölöttig. A lába minden lépésnél kikukucskált a rózsaszín szalagok közül, míg ujjatlan, ovális, mély nyakkivágású felsőrésze a mellére tapadt. A férfi egy alkohollal csordultig teli, metszett üvegpoharat tartott a kezében, és ömlengő üdvözléséből Phoebe azt gyanította, hogy nem ez volt az első.
- Remélem, szerencsét hoz nekünk, kisasszony. - Phoebe mellét fixírozta. - Tavaly rossz szezonunk volt, és néhányan nem vagyunk meggyőződve róla, hogy Calebow a megfelelő ember a feladatra. Remek irányító volt, de ez még nem jelenti azt, hogy edzőnek is jó. Miért nem veti be a bájos pofikáját és veszi rá, hogy nyissa meg jobban a támadásokat? Egy olyan elkapóval, mint Bobby Tom, mélyebbre kell dobni. És inkább Bryzskivel kellene kezdenie, mint Reynoldszal. Ezt mondja meg neki, rendben?
A férfi elviselhetetlen volt, Phoebe pedig rekedt suttogássá halkította a hangját. - Még ma éjszaka a fülébe suttogom.
Ronald gyorsan elhúzta a meghökkent férfitól, mielőtt nagyobb bajt csinált volna, és bemutatta a többieknek. A legtöbbjüknek volt valami indítványa, mit kellene igazítania Dannek a kezdőcsapaton, és kit kellene még beállítania. Phoebe azon gondolkodott, hogy titokban minden férfi a futballedzői székre vágyik-e.
Flörtölt velük, amíg el nem tudott szabadulni tőlük, aztán az ablakhoz sétált és lenézett a stadionba. Alig tíz perc volt a kezdőrúgásig és annak ellenére, hogy a Stars a népszerű Denver Broncos ellen játszotta a nyitómérkőzését, rengeteg üres hely. Nem csoda, hogy a csapat pénzügyi gondokkal küzd. Ha valami nem változik hamarosan, a létszámcsökkentések, amikről Dan beszélt, valósággá válnak.
A férfiak a páholyban a lábát nézték, míg ő a televízióban azt, ahogy a riporter elmagyarázza, miért fogja megverni a Broncos a Starst. Ron odalépett mellé. Idegesen toporgott, s Phoebének eszébe jutott, hogy azóta nyugtalan, amióta érte ment. - Valami baj van?
- Velem jönnél?
- Persze. - Phoebe felkapta a kézitáskáját, és követte Ront a páholyból a folyosóra. - Történt valami, amiről tudnom kéne?
- Nem egészen. Csak... - Ron az egyik magánlift felé kormányozta, és megnyomta a gombot. - Phoebe, ez az egész olyan mulatságos. - Az ajtó kinyílt, Ron behúzta. - Biztosan hallottál már róla, hogy a sportolók milyen rögeszmésen babonások. Van, aki ragaszkodik hozzá, hogy egész szezonban ugyanazt a zoknit viselje, vagy ugyanabban a sorrendben vegye fel a felszerelését. Sokan bonyolult meccs előtti rituálét fejlesztettek ki az évek során - melyik ajtón mennek be, melyik úton közelítik meg a stadiont. Szerencsehozó talizmánokat rejtenek a mezükbe. Csacsiság, tényleg, de önbizalmat ad nekik, és ártani nem árt.
Phoebe gyanakvóan méregette, miközben a lift elkezdett leereszkedni. - Mi közöm van nekem ehhez?
- Neked semmi. Valójában Bertnek volt. És bizonyos csapattagoknak. - Ron idegesen az órájára pillantott. - Meg a Bearsnek. És Mike McCaskeynak.
McCaskey George Halas, a Chicago Bears legendás alapítójának az unokája volt. A Bears sokat vitatott elnöke és ügyvezető igazgatója. De Phoebével ellentétben McCaskey értett valamit egy futballcsapat irányításához, ezért nem értette az összefüggést.
Az ajtó kinyílt. Ahogy Ronnal kiléptek, sütött a nap, noha tudta, hogy a stadion alatt vannak. Rájött, hogy arra a folyosóra érkeztek, amely a pályára vezető hosszú alagútban végződik. A fiú arra felé fordította.
- Kezdesz megijeszteni, Ron.
Ron elővett a mellényzsebéből egy fehér zsebkendőt, és a homlokához nyomkodta. - Mike McCaskey minden Bears-meccs első negyedét végigállja a pályán a kispad mellett. Nem szól bele a játékba, de mindig ott van, ez már hagyomány. - Visszatette a zsebkendőt a zsebébe. - Bertöt idegesítette, hogy McCaskey a pályán van, amíg ő fent a páholyban, ezért néhány évvel ezelőtt követni kezdte a példáját és... ez része lett egy szokásnak. Babonájává vált a játékosoknak.
Határozott nyugtalanság fészkelte be magát Phoebébe. - Ron...
- A pályán kell állnod az első negyedben - hadarta a fiú.
- Nem tehetem! Már a páholyba sem akartam bemenni, nemhogy ki a pályára!
- Muszáj. A játékosok számítanak rá. Jim Biederot a kezdő irányító, ő a legbabonásabb sportoló, akivel valaha találkoztam. Az irányítók olyanok, mint a tenoristák; könnyen felidegesednek. Bobby Tom is hangot adott a nyugtalanságának a meccs előtt. Nem akarja, hogy megtörjön a karmája.
- Nem érdekel a karmája!
- És a nyolcmillió dollárod?
- Nem megyek oda ki!
- Ha nem teszed meg, kibújsz a felelősség alól, és nem az vagy, akinek gondoltalak.
Az utóbbi sietve hagyta el Ron száját, és habozásra késztette Phoebét. De a gondolat, hogy kiálljon a pályára, olyan félelemmel töltötte el, amivel nem akart szembenézni. Hihető indok után kutatott az agyában a pánikon kívül.
- Nem megfelelő a ruhám.
Ron szeme elismerően csillogott, miközben őt tanulmányozta. - Gyönyörű vagy.
A térde és a combja nagy része előbukkant a rikító rózsaszín szalagok közül, amikor felemelte a lábát, hogy megmutassa Ronnak nyolc centis sarkú, pántos szandálját. - Mike McCaskey nem menne ki a pályára ilyen öltözékben! Különben is, elsüllyedek.
- Műgyep; Phoebe, szalmaszálakba kapaszkodsz. Őszintén, többet vártam tőled.
- Ugye valójában élvezed?
- El kell ismernem, hogy amikor megláttalak ebben a ruhában, megfordult a fejemben, hogy a megjelenésed növelni fogja a jegyeladást. Integethetnél a tömegnek.
Phoebe kimondott egy szót, amit nagyon ritkán használt.
Ron gyengéden megrovó tekintettel nézett rá. - Hadd emlékeztesselek a kezdeti partneri megállapodásunkra. Én szállítom a tudást, te a bátorságot. Pillanatnyilag nem teljesíted az alku rád eső részét.
- Nem akarok kimenni a pályára! - kiabálta Phoebe kétségbeesetten.
- Megértem. Sajnos muszáj. - Ron finoman átkulcsolta a karját a könyökénél, és elkezdte felfelé tessékelni az enyhe emelkedőn, mely az alagút végéhez vezetett.
Phoebe próbálta gúnyolódással leplezni a félelmét. - Két héttel ezelőtt egy kedves fickó voltál vezetői képességek nélkül.
- Most is kedves fickó vagyok. - A fiú kivezette az alagút bejáratán a vakító napfényre. - Te segítettél kifejleszteni a vezetői képességeimet.
Végigkísérte a betonjárdán, át a kerítésen ki a pályára, a nyüzsgő játékosok mögé, a kispad végébe. Phoebe tudta, hogy izzad, és elárasztotta a düh az apja iránt. Ez a csapat Bert játékszere volt, nem az övé. Miközben a játékosokat nézte, emberfölötti méretűre kipárnázott testüket, annyira félt, hogy szédült.
A nap áthatolt az aréna hatszögletű üvegtetején, rásütött élénk rózsaszín ruhájára, és néhányan a tömegből a nevét kiáltották. Meglepődött, hogy tudták, kicsoda, amíg eszébe nem jutott, hogy Bert végrendelete nyilvánosságra került. Máris tucatnyi riportert utasított el a helyi újságtól kezdve az NBC-ig, akik interjút kértek volna tőle. Bűbájos mosolyt erőltetett magára, remélve, hogy senki nem veszi észre, mennyire reszket.
Rádöbbent, hogy Ron ott akarja hagyni, ezért megragadta a karját. - El ne menj!
- Muszáj. A játékosok rossz ómennek tartanak. - Valamit Phoebe kezébe nyomott. - A páholyban várlak, ha vége a negyednek. Remekül fogod csinálni. És... ö... Bert mindig megpaskolta Bobby Tom fenekét.
Mielőtt Phoebe felfoghatta volna ezt a kellemetlen információt, Ron lerohant a pályáról, otthagyva tucatnyi morgó, izzadó, harcedzett férfi között, akiknek eltökélt szándékuk volt, hogy súlyos testi sértést okozzanak egymásnak. Kinyitotta a markát és döbbenten bámulta a tenyerét. Miért adott neki Ron egy csomag mentolos Wrigley’s rágót?
Dan bukkant fel mellette, s Phoebének ellent kellett állnia az őrült vágynak, hogy a karjába vesse magát és könyörögjön, hogy védje meg. A vágy kihunyt, ahogy a férfi felnyársalta barátságtalan tekintetével.
- Ne mozduljon innen a negyed végéig! Megértette?
Csak bólintani tudott.
- És ne szúrja el! Komolyan beszélek, Phoebe. Kötelezettségei vannak, és jobban teszi, ha mindent teljesít. Lehet, hogy maga meg én nevetségesnek tartjuk a játékosok babonáit, de ők nem. - Dan minden további magyarázat nélkül elsétált.
A találkozás csak pár másodpercig tartott, Phoebe mégis úgy érezte magát, mintha keresztülment volna rajta egy buldózer. Mielőtt magához térhetett volna, egy játékos rohant felé, arcvédőjénél fogva lóbálva a sisakját. Bár Phoebe távol tartotta magát a játékosoktól, felismerte Bobby Tom Dentont a fényképről: szőke haj, széles pofacsontok, széles száj. Feszültnek és idegesnek tűnt.
- Miss Somerville, még nem találkoztunk, de... meg kell paskolnia a fenekemet.
- Maga... ühm... biztosan Bobby Tom. - Egy nagyon gazdag Bobby Tom.
- Igen, asszonyom.
Képtelen volt rá. Lehet, hogy voltak nők, akik fenékpaskolónak születettek, de ő nem tartozott közéjük. Gyorsan felemelte a kezét, megpuszilta az ujjait és Bobby Tom ajkára nyomta. - Mit szólna egy új hagyományhoz, Bobby Tom?
Phoebe rettegve várta, hogy tett-e valami visszafordíthatatlant a férfi karmájával, és közben kidobott-e az ablakon nyolcmillió dollárt. Bobby Tom összehúzta a szemöldökét és Phoebe a következő pillanatban már csak arra eszmélt, hogy rikító rózsaszín szalagok csapkodják a lábát, miközben a férfi felemeli és zengő csókot nyom a szájára.
Bobby Tom vigyorgott, és letette. - Ez még jobb hagyomány.
Több ezren látták a tömegben az affért, s ahogy a férfi elment, Phoebe nevetést hallott. Dan is látta a csókot, de ő határozottan nem nevetett.
Újabb monstrum jött felé. Közeledtében egy parancsot kiáltott oda valakinek maga mögött, Phoebe pedig megpillantotta égkék meze hátán a „Biederot” nevet. Ő lehet a csapat temperamentumos irányítója.
Mikor a férfi végre megállt mellette, Phoebe szemügyre vette kékesfekete haját, kampós orrát, apró, szinte nőies ajkát. - Miss Somerville... az apja... - A férfi egy pontot bámult Phoebe bal füle mögött és lehalkította a hangját. - Azt mondta minden meccs előtt: „Nyald ki a seggem, te nagy bohóc!”.
Phoebének elszorult a szíve. - Lehetne... nem paskolhatnám meg inkább a fenekét?
A férfi megrázta a fejét, az arckifejezése vad volt.
Phoebe félrekapta a fejét és olyan gyorsan hadarta el a szavakat, amennyire csak tudta.
Az irányító hallhatóan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. - Köszönöm, Miss Somerville. - Elkocogott.
A Stars nyerte a pénzfeldobást, s mindkét csapat felsorakozott a kezdőrúgáshoz. Legnagyobb rémületére Dan iramodott meg feléje az oldalvonal mentén, le nem véve szemét közben a pályáról. A fülhallgatója hosszú zsinórjának pórázához volt kötve, de ez úgy tűnt, nem gátolta a mozgásban. Megállt mellette, még mindig a pályára szegezve a tekintetét. - Megvan a rágó?
- A rágó?
- A rágó!
Phoebének hirtelen eszébe jutott a Wrigley’s, amit Ron a kezébe nyomott, és kinyitotta az ujjait, melyek rázsibbadtak a csomagra. - Itt van.
- Dobja el, amikor a rúgó elrúgja a labdát! Jobb kézzel. A háta mögé. Világos? Ne szúrja el! Jobb kézzel. A háta mögé. Amikor a rúgó elrúgja a labdát.
Phoebe rámeredt. - Melyik a rúgó?
Dan kezdett enyhén szólva tébolyultan nézni. - Az alacsony fickó a pálya közepén! Semmit nem tud? El fogja szúrni, ugye?
- Nem fogom elszúrni! - Phoebe a pályára kapta a szemét, és eszeveszetten próbálta beazonosítani a rugót. Kiválasztotta a legalacsonyabb játékost, és remélte, hogy nem téved. Amikor a férfi előrehajolt, hogy elhelyezze a labdát, Phoebe hátravágta a jobb kezét és belecsapta a rágót Dan nyitott tenyerébe. Dan felmordult, zsebre vágta, annyit se mondott, hogy kösz, és elrohant. Phoebe emlékeztette magát, hogy alig pár perccel ezelőtt nevezte nevetségesen babonásnak a játékosokat.
Pár másodperc múlva a labda a levegőbe emelkedett és pokoli zűrzavar támadt előtte. Semmi sem készíthette volna fel huszonkét, teljes harci díszben egymásnak eső férfitest hátborzongató hangjára. Sisakok recsegtek, vállvédők csaptak össze, a levegőt káromkodások, üvöltések, nyögések töltötték be.
Phoebe a fülére szorított kézzel felsikoltott, mikor egy szakasz futballmezes férfi rohant felé. Földbe gyökerezett lábbal nézte, ahogy a labdát vivő Stars-játékos felé száguld. Kinyitotta a száját, hogy sikítson, de nem jött ki hang a torkán. A nézők őrjöngtek, miközben a fickó az oldalvonal felé sprintelt, nyomában egy csapat fehérbe és narancssárgába öltözött szörnnyel a pokolból. Phoebe látta, hogy a fickó nem fog tudni megállni - neki fog menni egyenesen ő pedig képtelen menekülni, mert a térdei összeakadtak. A fickó az utolsó pillanatban elkanyarodott és belerohant a csapattársaiba az oldalvonalnál.
Phoebe szíve a torkában dobogott, azt hitte, menten elájul. Miután csak nagy üggyel-bajjal tudta kinyitni kis válltáskája csatját, a strasszos napszemüvege után kutatott benne, kis híján elejtve, amikor esetlenül feltetette védekezésképpen.
Az első negyed kínzó lassúsággal telt. Érezte a játékosok verítékét, látta néha kába, néha vad arckifejezésüket, hallotta obszcén kiáltásaikat, egyik káromkodást a másik után, amíg az ismétlődés a legmocskosabb szóról is lemosta a jelentését. Egyszer csak rájött, hogy már nem azért áll ott, mert azt mondták neki, hanem mert erőpróbának tekinti, saját bátorsága szimbólumának. Ha ennek a kihívásnak megfelel, az élet többi területén is meg fog felelni.
Másodpercek soha ennyire nem tűntek perceknek, percek soha ennyire óráknak. A szeme sarkából figyelte a Star Girl pomponos lányokat vékony, kékfiitteres, aranyszínű jelmezükben, és éljenzett, valahányszor ők éljeneztek. Kötelességtudóan összecsapta a tenyerét, amikor Bobby Tom egymás után kapta el a passzokat az erősnek nevezett Broncos-védelem ellenére. És sokkal gyakrabban, mint szerette volna, kapta magát rajta, hogy tekintete Dan Calebow-ra siklik.
A férfi fel-alá járkált az oldalvonal mentén, sötétszőke haja lángolt az aréna tetején beáramló napfényben. Bicepszén megfeszült galléros pólójának rövid ujja, és egy ér lüktetett izmos nyakán, miközben utasításokat kiabált. Egy pillanatra sem állt meg. Járkált, dühöngött, ordítozott, öklével a levegőbe csapkodott. Amikor egy hívás a negyed vége felé felbőszítette, kirántotta a fülhallgatóját és be akart rontani a pályára. Három játékos ugrott fel a kispadról és fogták le erővel, olyan összehangolt akcióban, hogy Phoebének az az érzése támadt, nem először csinálták. Bár jogilag az ő tulajdona volt a csapat az elkövetkező pár hónapban, tudta, hogy a férfié. Dan megijesztette és elbűvölte. Bármit megadott volna, ha ő ilyen rettenthetetlen lehetne.
Végre felharsant a negyed végét jelző sípszó. A Chicago Stars mindenki legnagyobb meglepetésére lépést tartott a Broncosszal, 7-7 volt az eredmény.
Bobby Tom odanyargalt hozzá olyan ujjongó arccal, hogy Phoebe önkéntelenül visszamosolygott rá. - Remélem, a jövő héten, amikor a Chargers ellen játszunk, ott lesz, ahol el tudom érni, Miss Somerville. Szerencsét hozott nekem. - A tehetsége hozott szerencsét.
Dan elüvöltötte magát harsogó hangon. - Ide gyere, Denton! Még három negyed van hátra, vagy elfelejtetted?
Bobby Tom kacsintott és elkocogott.
9.
Phoebe a Somerville-birtok úszómedencéje körül bizonyos távolságokra elhelyezett fáklyák reszkető fényeitől távolabb állt és nézte, ahogy öt vihorászó lány körbeveszi Bobby Tom Dentont. Bert halálát, vagy azt, hogy Phoebe hamarosan kiköltözik a házból, sem a Stars vezetőségében, sem a személyzet körében nem tartotta senki olyan indoknak, ami miatt le kellett volna fújni a partit, amit Bert adott minden évben a szezon nyitómérkőzése után. Amíg Phoebe a meccsen volt, a titkárnője felügyelte az estét megrendező ételszállítókat. Phoebe lecserélte autómosó ruháját egy kicsit kevésbé feltűnő, barackszínű, kötött ujjatlan ruhára.
A csapat Broncos elleni veresége rányomta a bélyegét az est első óráira, de ahogy egyre jobban fogyott az alkohol, úgy emelkedett a hangulat. Most majdnem éjfél volt, a húsokkal, szalonnákkal és rákfarkakkal teli tálak üresen álltak. Ahogy érkeztek, úgy mutattak be Phoebének minden játékost, a feleségeiket és a barátnőiket. A játékosok kínos udvariassággal bántak újdonsült tulajdonosukkal, de a tucatnyi megtermett férfi túl sok rossz emléket idézett fel benne, ezért a háttérbe húzódott egy fapadra egy csoport japán birsbokor mellé, távol a medence szélétől.
Ismerős hangot hallott, mikor a terasz felé nézett és meglátta Dant. Ron említette, hogy a vasárnap este az, amikor az edzők a legelfoglaltabbak, ilyenkor osztályozzák ugyanis a játékosokat a délutáni teljesítményük alapján és dolgozzák ki a jövő heti stratégiát. Phoebe mégis azon kapta magát, hogy egész este Dant várta.
Az árnyékból nézte, ahogy a férfi csoportról csoportra jár. Megfigyelte, hogy egyre közeledik hozzá. Drótkeretes szemüveget viselt, és a kontraszt eközött a tudós szemüveg és markáns arcvonásai között fura dolgokat váltott ki a bensejében.
Keresztbe tette a lábát, amikor a férfi odalépett hozzá. - Még soha nem láttam szemüvegben.
- Tizennégy óra után zavar a kontaktlencse. - Dan ivott egy kortyot sörből, amit a kezében tartott, és feltette a lábát Phoebe mellé a padra.
Ez a férfi tényleg egy verejtékes Tennessee Williams-álom, gondolta Phoebe, ahogy a film lassan lepergett az agyában. Látta egy düledező kúria kopott könyvtárszobájában, az ifjú Elizabethtel folytatott kéjes hancúrozástól nyirkosra izzadt fehér ingben az emeleti rézágyon. Fogai között vágott végű szivart szorít, miközben türelmetlenül lapoz egy naplóban, próbálván rájönni, hová rejtette dédanyja a családi ezüstöt.
Phoebe teste tele volt vágyakozással, s le kellett küzdenie a sürgető érzést, hogy oda ne dörgölőzzön hozzá, mint egy macska.
A medencénél felharsanó hangos nevetés rántotta vissza a valóságba. Még éppen idejében fordult oda, hogy lássa, ahogy az öt lány belelöki Bobby Tomot a vízbe, ruhástól. Amikor a férfi nem bukkant fel azonnal levegőért, Phoebe a fogát csikorgatta. - Vissza kell fognom magam, nehogy odarohanjak és kihúzzam.
Dan kuncogott és levette a lábát a padról. - Nyugi. Több pénzt fektetett Biederot-ba, mint Bobby Tomba, és Jim épp most lasszózta meg a kéményt, hogy felmásszon a ház oldalán.
- Határozottan nem nekem való ez a munka.
Bobby Tom feljött a felszínre, bugyborékolt és berántott a vízbe magához két lányt. Phoebe örült, hogy Molly hálószobája oldalra néz és nem hátra.
- Tully mondta, hogy Jim minden évben felmászik a háztetőre - szólalt meg Dan. - A parti nyilvánvalóan nem lenne ugyanaz nélküle.
- Nem tehetne egyszerűen csak egy lámpaernyőt a fejére, mint mindenki más?
- Büszke rá, hogy eredeti.
Egy tagbaszakadt védővonalbeli játékos lefeküdt a betonra a medence mellett, és fekvenyomásba kezdett egy sikoltozó lánnyal. Dan feléjük mutatott a sörözdobozával. - Na itt kezdődnek a gondok.
Phoebe felállt, hogy jobban lásson, aztán azt kívánta, bárcsak ne tette volna. - Remélem, nem fáj neki.
- Nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem a felesége. Ebben a pillanatban egy kis gömbvillám, csillogó Diana Ross sörénnyel előrontott a teraszról és Webster Greer, egy százharminchárom kilós vérprofi védőjátékos felé viharzott.
Dan nevetett. - Figyeljen és tanuljon, Phoebe.
A tűzhányó csikorogva lefékezett tűsarkújával. - Webster Greer, azonnal tedd le azt a lányt, vagy felszántom a seggeddel a füvet!
- Ó, drágám... - A férfi leejtette a vöröset egy nyugágyba.
- Ne drágámozz! - rikoltozta a tűzokádó. - Ha a tekepályán akarsz aludni, amit az alagsorba építettél magadnak, én nem bánom, mert hogy velem nem fogsz, az biztos.
- Jaj, drágám...
- Aztán ne gyere nekem sírni a vállamon, ha a válóperes bíróság elé citállak és kiforgatlak az utolsó centedből is.
- Krystal, drágám, csak bolondoztam.
- Bolondoztál! Majd én megmutatom neked, mi a bolondozás! - A nő meglendítette a karját, és teljes erőből gyomorszájon vágta a férjét.
Webster összehúzta a szemöldökét. - Ezt most miért kellett, drágám? A múltkor is megfájdult a kezed, amikor megütöttél.
Szó se róla, Krystal a kezét fogta, de a száját nem fogta be. - Te csak ne aggódj az én kezem miatt! Aggódj inkább a segged miatt! Meg amiatt, hogy megengedem-e, hogy lásd a kölykeidet!
- Ugyan már, drágám. Tegyünk rá jeget.
- Tegyél jeget a farkadra!
Krystal színpadiasan hátrarázta a haját, otthagyta a férjét és egyenesen Phoebe meg Dan felé tartott. Phoebe nem volt biztos benne, hogy szembe akar nézni ezzel a mini satrafával, ám Dan egyáltalán nem tűnt gondterheltnek.
Mikor a nő megállt előtte, Dan a sörözdobozra kulcsolta sérült kezét. - Még hideg, Krys. Talán nem fog feldagadni.
- Kösz.
- Nem kéne többet megütnöd. Egyszer el fogod törni a kezed.
- Nem kéne felidegesítenie - vágott vissza Krys.
- Biztos csupán rámászott az a csaj. Tudod, hogy Webster az utolsó a csapatban, aki egy másik nővel bolondozna.
- Csak mert tudom, hogy miképpen tartsam kordában.
Olyan önelégült volt, hogy Phoebe nem tehetett róla, kibuggyant belőle a nevetés. Krystal ahelyett, hogy megsértődött volna, visszamosolygott rá.
- Soha ne hagyd a férjednek, hogy nyeregben érezze magát, ha azt akarod, hogy a házasságod boldog legyen.
- Megjegyzem.
Dan megrázta a fejét, aztán Phoebéhez fordult. - A félelmetes az, hogy Webster és Krystal házassága az egyik legjobb a csapatban.
- Azt hiszem, jobb ha lenyugtatom, mielőtt verekedésbe keveredik valakivel. - Krystal a sörözdobozt hengergette sérült kezében. - Nem bánod, ha magammal viszem jeges borogatásnak?
- Szolgáld ki magad.
Krystal Phoebére mosolygott, aztán lábujjhegyre állt és egy csókot nyomott Dan álla hegyére. - Kösz, pajtás. Ugorj be valamelyik nap, és sütök neked egy hamburgert.
- Úgy lesz.
Miközben Krystal visszatért a férjéhez, Dan leereszkedett a padra. Phoebe leült mellé, amilyen messzire csak tudott.
- Régóta ismeri Krystalt?
- Websterrel csapattársak voltunk, mielőtt visszavonultam, és mindannyian jó barátok lettünk. Egyikőjük sem kedvelt a feleségemben semmit a politikáján kívül, és Krystal nem egyszer jelent meg tejjel és süteménnyel az ajtómban a válásom idején. Amióta csatlakoztam a Starshoz, már nem járunk össze.
- Miért?
- Most már az edzője vagyok Websternek.
- Mi a különbség?
- A tyúkokat le kell vágni, a játékosokat le kell cserélni. Muszáj tartani bizonyos távolságot.
- Fura barátság.
- Ilyen az élet. Mindenki megérti.
Bár látták a többieket, a pad olyan takarásban volt a japán birsbokrok árnyékában, hogy Phoebe kezdte úgy érezni, mintha egyedül volnának, és úgy kiéleződtek az érzékei a férfira, hogy lúdbőrös lett tőle. Örült, hogy egy női kiáltás elvonta a figyelmét, és a sövény megszakításában látta, hogy egy lány gyors mozdulattal lekapja magáról a bikinifelsőt. Az azt kísérő kiabálás és sikoltozás olyan hangos volt, hogy Phoebe remélte, Molly nem ébred fel.
- Kezd elvadulni a buli.
- Nem igazán. Mindenki jól viselkedik, mert itt vannak a gardedámok.
- Milyen gardedámok?
- Maga meg én. A vezetőedző és a tulajdonos jelenlétében nincs ereszd el a hajamat, különösen, hogy ma vesztettünk. Emlékszem pár partira a játékoskoromból, ami egészen keddig tartott a buli.
- Úgy hangzik, mintha nosztalgiázna.
- Jót mulattunk.
- Ruhástól fürödtek és vizespóló-versenyt rendeztek?
- Ne mondja, hogy kifogása van a vizespóló-verseny ellen. A legkulturáltabb szórakozás futballjátékosoknak.
Phoebe nevetett. De aztán lehervadt a mosolya, amikor észrevette, a férfi hogyan néz rá. Tengerzöld szeme rejtélyes volt a szemüveglencsén át, ugyanakkor sistergett közöttük valami elektromosság, aminek nem kellett volna ott lennie. Phoebe felvillanyozódott, ugyanakkor megrémült. Elfordította a fejét és gyorsan ivott egy korty bort.
Dan halkan megszólalt. - Ahhoz képest, hogy mindenkivel flörtöl, akin nadrág van, velem elég ideges.
- Nem vagyok ideges!
- Hazudik, drágám. Pokolian felizgatom.
Phoebe torka a bor ellenére kiszáradt. Ravasz mosolyra erőltette a száját. - Álmodozik, kedvesem. - Olyan közel hajolt, hogy beszívhatta a férfi after-shave-jét, és rekedten azt suttogta: - Ilyen férfiakat reggelizem, mint maga, és utána felfalok egy ötfogásos ebédet.
Dan kurtán felnevetett. - A fenébe, Phoebe, bárcsak jobban kedvelnénk egymást, mert akkor nagyon jól érezhetnénk magunkat.
Phoebe mosolygott, aztán próbált mondani valami szexiset és frappánsat, de rájött, hogy nem jut eszébe semmi. A fejében nyikorogni kezdtek a rézágy rugói, de ezúttal ő feküdt ott az ifjú Elizabeth helyett. Rajta volt csipkés kombiné, lecsúszott pánttal. Elképzelte, ahogy a férfi a ventilátor lapátjai alatt áll kigombolt ingben.
- A fenébe. - A káromkodás lágy volt, rekedt, nem az álom része, hanem a valóságban csúszott ki a száján.
Ahogy Dan a szemébe nézett, úgy érezte, mintha évek hosszú sorának poros pókhálója vedlene le a testéről, hogy újra nedves és harmatos legyen. Az érzés olyan furcsa volt, hogy el akart menekülni előle, ugyanakkor szeretett volna itt maradni örökre. Lehengerelte a vágy, hogy előrehajoljon és megérintse a férfi ajkát az övével. Miért ne? Dan úgyis férfifalónak tartja. Nem is sejti, mennyire távol áll tőle az ilyesmi. Miért nem kockáztat, csak most az egyszer?
- Hát itt vagy, Phoebe.
Mindketten félrekapták a fejüket, mikor Ron tört át a sövényen. Phoebe nagy levegőt vett.
Amióta Ron visszakapta az állását, kerülték egymást Dannel, és eddig a robbanás elmaradt. Phoebe remélte, hogy ez nem fog megváltozni.
Ron bólintott Dannek, aztán Phoebéhez fordult. - Hamarosan indulok haza. A takarításról gondoskodnak.
Dan az órájára nézett és felállt. - Nekem is mennem kell. Megjött már Paul a filmekkel?
- Még nem láttam.
- A fenébe! Még lefekvés előtt bele akartam pillantani a kazettába.
Ron Phoebére mosolygott. - Dan közismert arról, hogy négy óra alvás elég neki az életben maradáshoz. Igazi igásló.
Phoebét felzaklatta, ami az előbb Dannel történt, mert úgy érezte, túl sokat felfedett magából. Felállt és a hajába túrt. - Jó tudni, hogy megéri az árát.
- Akarod, hogy elvigyem hozzád a kazettát, mihelyt Paul ideér vele? - kérdezte Ron.
- Nem. Nem érdekes. De mondd meg neki, hogy holnap hétre legyen az asztalomon. Bele akarok nézni, mielőtt találkozom a csapattal. - Dan Phoebéhez fordult.
- Telefonálnom kell. Van bent olyan telefon, amit használhatok?
Olyan hivatalos volt a hangja, hogy Phoebe elgondolkodott, nemcsak képzelte-e azt az őrült, túlfűtött pillanatot röviddel ezelőtt. Nem akarta, hogy Dan megtudja, mennyire felkavarta, ezért nyeglén válaszolt. - Nincs abban a kiszuperált ócskavasban, amivel jött?
- Két hely van, ahol szerintem nincs helye telefonnak. Az egyik a kocsim, a másik a hálószobám.
Dan ezt a kört megnyerte, Phoebe pedig próbálta visszanyerni a méltóságát egy lusta legyintéssel a ház oldalsó bejárata felé. - A társalgóban van a legközelebbi.
- Kösz, csinibaba.
Ahogy elsétált, Ron összeráncolt homlokkal nézett Phoebére. - Nem lenne szabad hagynod, hogy ilyen tiszteletlenül beszéljen veled. Egy csapattulajdonos...
- Pontosan hogyan kéne megakadályoznom? - torkolta le Phoebe, Ronra zúdítva a kiábrándultságát. - És nem akarom hallani, mit tenne Al Davis vagy Eddie De-akárki.
- Edward DeBartolo, Jr. - felelte Ron türelmesen. - A San Francisco 49ers tulajdonosa.
- Nem ő az, aki bőkezű ajándékokkal halmozza el a játékosokat meg a feleségeiket?
- De igen. Hawaii út. Borsos Neiman Marcus-ajándék-utalványok.
- Ki nem állhatom.
Ron megpaskolta a karját. - Minden rendben lesz, Phoebe. Reggel találkozunk.
Amikor magára hagyta, Phoebe arrafelé fordult, ahol Dan eltűnt a házban. Az összes férfi közül, aki megfordult az életében, miért pont hozzá kellett vonzódnia? Milyen ironikus, hogy pont egy olyan férfi iránt érez mélységes vonzalmat, akinek a fajtájától a legjobban félt: egy remek kondícióban lévő, erős fizikumú férfi iránt. Olyan férfi iránt, emlékeztette magát, akit éles esze és sajátos humorérzéke még veszélyesebbé tett.
Bárcsak ne ment volna el ilyen hamar. Amióta Phoebe megérkezett Chicagóba, úgy érezte, mintha kitették volna egy egzotikus szigeten, aminek nem beszélte a nyelvét, nem ismerte a szokásait, és a férfival történt ma esti affér ezt csak megerősítette benne. Össze volt zavarodva, ugyanakkor támadt benne egy különös megérzés, az, hogy - ha Dan vele marad -, valami varázslatos történhetett volna.
Molly felhúzta a térdét és a hosszú, kék pamuthálóinge alá dugta. A tágas társalgó ablakpárkányára kucorodva ült és az üvegen át kukucskálva próbálta kivenni, amit a partiból láthatott. Peg, a házvezetőnő egy órával ezelőtt elküldte lefeküdni, de a zajban nem tudott elaludni. A szerdai nap miatt is aggódott, amikor megkezdődik az állami iskola, és mindenki őt fogja utálni.
Valami hideg és nedves ért meztelen lábához. - Hello, Mici. - Amikor Molly lenyúlt, hogy megsimogassa az uszkár puha bóbitáját, Mici felágaskodott és a combjára fektette mellső lábait.
Molly felvette az ölébe és lehajtotta a fejét, hogy gyereknyelven gőgicséljen neki. - Jó kislány vagy, ugye, Mici. Egy jó, aranyos kutyalány. Szereted Mollyt? Molly szeret téged, kutyalány.
Sötét hajtincsei elvegyültek Mici fehér bundájában. Amikor arcát az uszkár púderpamacs puhaságú pomponjához simította, Mici megnyalta az állát. Régóta nem adott már neki puszit senki, és ott hagyta az arcát, hogy a kutya megismételje.
Az ajtó kinyílt mellette jobbról. Egy hatalmas férfi lépett be, ő pedig gyorsan letette Micit. A helyiségben félhomály uralkodott, a férfi nem láthatta, miközben odament a szófa melletti asztalon álló telefonhoz. Mielőtt azonban tárcsa hatott volna, Mici odaszökdécselt, hogy üdvözölje.
- A fenébe! Tűnés, kutya!
Molly, hogy elkerüljön minden kínos társasági helyzetet udvariasan megköszörülte a torkát és felállt. - Nem fogj megharapni.
A férfi visszatette a kagylót és ránézett. Molly látta, hogy kedves mosolya van.
- Biztos vagy benne? Kicsit vadnak tűnik.
- Micinek hívják.
- Tulajdonképpen mi már találkoztunk, csak nem mutattak be minket egymásnak. - A férfi odalépett hozzá. - Dan Calebow.
- Örvendek. Molly Somerville. - Molly kezet nyújtott, Dan pedig komolyan megrázta.
- Hello, Molly. Te vagy Phoebe testvére.
- A féltestvére - hangsúlyozta Molly. - Nem egy az anyánk és egyáltalán nem hasonlítunk egymásra.
- Azt látom. Elég sokáig fent maradtál, nem?
- Nem tudtam aludni.
- Kicsit nagy a hangzavar. Találkoztál a játékosokkal és a családjukkal?
- Phoebe nem engedte. - Molly nem tudta, miért érzett késztetést arra, hogy hazudjon, de nem akarta elárulni hogy ő volt az, aki nem volt hajlandó kimenni.
- Miért?
- Nagyon szigorú. Különben sem szeretem a partikat. Tulajdonképpen magamnak való vagyok. Azt tervezem, hogy író leszek, amikor majd felnövök.
- Valóban?
- Most Dosztojevszkijt olvasok.
- Az már valami.
A beszélgetés kifulladt, Molly pedig, hogy ébren tartsa férfi figyelmét, újabb téma után keresgélt. - Képtelenség, hogy Dosztojevszkijt fogunk tanulni az új iskolámban. Szerdán kezdek. Állami iskola, tudja. Fiúk is járnak.
- Még soha nem jártál fiúkkal iskolába?
- Nem.
- Egy olyan csinos lány, mint te, jól ki fog jönni velük.
- Kösz, de tudom, hogy nem vagyok csinos. Nem úgy, mint Phoebe.
- Persze hogy nem úgy vagy csinos, mint Phoebe. Hanem a magad módján. Ez a legjobb a nőkben. Mindegyiknek megvan a maga szépsége.
Nőnek szólította! Molly félretette a mámorító bókot, hogy kiélvezze, amikor majd egyedül lesz. - Köszönöm, hogy ilyen kedves, de tisztában vagyok a korlátaimmal.
- A női nem szakértője vagyok, Molly. Rám hallgathatsz. Szeretett volna hinni a férfinak, de nem tudott. - Maga futballjátékos, Mr. Calebow?
- Az voltam, most a Stars vezetőedzője vagyok.
- Attól tartok, semmit nem tudok a futballról.
- Ez családi vonás lehet nálatok női ágon. - Dan karba tette a kezét. - Nem hozott ki a nővéred ma délután a meccsre?
- Nem.
- Szégyen, gyalázat. Kellett volna.
Molly rosszallást vélt felfedezni a férfi hangjában, és arra gondolt, hogy Dan sem kedvelheti Phoebét. Úgy döntött, ellenőrzi. - A féltestvérem nem törődik velem. Velem maradt, mert mindkét szülőm meghalt. De nem kellek neki. - Ez legalább igaz volt. Most már a férfi teljes figyelmét élvezte, s mivel nem akarta elveszíteni, koholmányokat kezdett gyártani. - Nem enged vissza a régi iskolámba, és eldugja a leveleket, amiket az ottani barátaimtól kapok.
- Miért tenne ilyet?
Mollynak megélénkült a fantáziája. - Talán kegyetlenségből. Tudja, vannak, akik így születnek. Nem enged ki a házból, és ha nem tetszik neki, amit teszek, kenyéren és vizén tart. - Hirtelen ötlete támadt. - Néha meg is üt.
- Micsoda?
Molly félt, hogy túl messzire ment, ezért gyorsan hozzátette. - Nem fáj.
- Nehéz elképzelni, hogy a nővéred ilyet tesz.
Molly nem szívesen hallotta, hogy a férfi védelmébe vette Phoebét. - Maga férfi, és elhomályosítja az ítéletét Phoebe fizikai megjelenése.
Dan furcsa fuldokló hangot hallatott. - Megmagyaráznád?
Molly lelkiismerete azt diktálta, hogy ne mondjon többet, de a férfi olyan kedves volt és ő annyira vágyott a szeretetre, hogy nem bírta ki. - A férfiakkal másképp bánik, mint velem. Olyan, mint Rebecca, az első Mrs. De Winter. A férfiak imádják, de valójában gyűlölködő. - Ismét arra gondolt, hogy elvetette a sulykot, ezért temperálta a kijelentését. - Nem mintha a velejéig gonosz volna, természetesen. Csak egy kicsit romlott.
Dan az állát dörzsölte. - Mondok valamit, Molly. A Stars a családi örökséged része, meg kell ismerned a csapatot. Mi lenne, ha megkérném Phoebét, hogy a jövő héten hozzon ki iskola után az edzésre? Találkozhatsz a játékosokkal és megtanulhatsz egy-két dolgot a játékról.
- Megtenné?
- Persze.
A hálát, amit a férfi iránt érzett, elmosta a bűntudat. - Köszönöm. Nagyon szeretném.
Ebben a pillanatban Peg dugta be a fejét az ajtón, és megdorgálta Mollyt, amiért még mindig nincs ágyban. Molly elbúcsúzott Dantől és visszament a szobájába. Miután Peg magára hagyta, elővette Mr. Brownt a rejtekhelyéről és bebújt vele a takaró alá, noha már túl idős volt ahhoz, hogy plüssállatokkal aludjon.
Már majdnem elszenderedett, amikor halk kaparászást hallott az ajtón, és belemosolygott a párnájába. Nem nyithatta ki az ajtót, mert nem akarta, hogy Phoebe megtudja, beengedte Micit a hálószobájába. De olyan jó érzés volt tudni, hogy kell valakinek.
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése