PROLÓGUS
A tűz, amely belülről, a csontokból emészti testét, időn-ként lecsillapodik.
Ez az ő tüze. Legalábbis agya utolsó, racionális gon-dolkozásra képes darabkájával szeretné ezt hinni. Az ő tüze, mert már évszázadok óta táplálja pusztuló testével, hanyatló elméjével.
Valamikor réges-régen - és ki tudja, mennyi ideje - a vámpírhorda a katakombába csalta és foglyul ejtette. Azóta itt áll egy sziklához láncoltan mélyen Párizs alatt: végtagjaiba és nyakába erős vaspántok marnak. Előtte a pokol kapuja, amely folyamatosan tüzet okád.
Itt vár és szenved, egy soha ki nem hunyó tűzoszlop martalékaként - soha ki nem hunyó, akárcsak az élete. Sorsa, hogy újra és újra porrá égjen, és azután, makacs halhatatlanságának köszönhetően, minden kezdődik elölről.
Képzeletében a bosszú részletesen kidolgozott terve, szívében tébolyult düh. Ez mindene, amije van. Aztán megtalálta a lányt.
Az elmúlt évszázadok során időnként új, furcsa zajok szűrődtek be a fölötte kígyózó utcákról, és néha érezte, hogyan váltakoznak az évszakok Párizsban. De most őt érezte, a párját, akit neki teremtettek.
A lány, akit fáradhatatlanul keresett ezer éven át — egészen elfogatása pillanatáig.
A láncok alábbhagytak. Ebben a percben a lány vala¬hol a feje felett sétál. Elég. A kar megfeszül, a bilincs a húsba váj. Először csak egy-két piros csepp, majd ömlik a vér. Legyengült teste minden egyes izma küzd, hogy eleije azt, ami egy örökkévalóság óta nem sikerült. A lá¬nyért menni fog. Muszáj... Üvöltése köhögésbe fullad, ahogy pattan két bilincs.
Csodálkozni nincs idő, hogy megcsinálta. A lány oly közel van, hogy szinte érzi. Szüksége van rá. Még egy kar kiszabadul.
Mindkét kezével az abroncsba kapaszkodik a nyakán, halványan felrémlik előtte az a nap, amikor a vámpírok a vastag, hosszú szöget a sziklába kalapálták. Legalább egy méter mélyre. Ereje fogytán, de semmi nem állíthat¬ja meg, most, hogy a lány ily közel. Szilánkok és por kö-zepette a fém enged, a nyakörv a kripta másik végében landol.
Következik a pánt, amely combjába mélyed. Letépi, és kiszabadítja bokáját is. De még két bilincs vár rá a másik lábon. Már körvonalazódik előtte a szabadság, oda sem néz, csak ránt egy nagyot. Semmi. Nem érti, mi "történik, újra próbálkozik. Megfeszül, kétségbeesetten nyög. Semmi.
Az illat gyengül - nincs idő. Szánalom nélkül pillant csapdába esett lábára. Remegő kézzel nyúl térde felé, mi¬közben elképzeli, ahogy egész mivoltát a lányba temeti, és elfelejti a fájdalmát. Kétségbeesetten vágyva benne fellelhető megnyugvásra, megpróbálja eltörni a csontot.
Gyengeségének köszönhetően legalább fél tucatszor próbálkozik.
Karmával felsérti a bőrt és az izmot, de a combcsont mentén futó idegszál feszes, mint a zongorahúr. Még hozzá sem ér, testét máris olyan robbanásszerű fájdalom járja át, hogy szinte belevakul.
Túl gyenge. Túl sok vért veszített. A tűz újra teljes hőfokon izzik. A vámpírok időnként visszatérnek. Máris elveszíti a lányt, akit most talált meg?
— Soha — csikorgatja a fogát. Útjára bocsátja a benne lakozó vadállatot, a vadállatot, amely fogával harcolja ki a szabadságot, a csatornából issza a vizet, és rohadt ételt habzsol a túlélésért. Mintha a távolból nézné az őrült amputációt.
Nyomorúságában hason csúszva - hátrahagyva lábát - végigvonszolja magát a sötét katakombákon, míg vég¬re meglátja a kijáratot. Óvatosan, nehogy ellenségei ész¬revegyék, kúszik a hideg márványt borító csontok kö¬zött, tekintetét a kapura szegezve. Fogalma sincs, milyen messze a szabadság, de a lány illata, amelyből erőt is me¬rít, odavezeti. Előre sajnálja, hogy fájdalmat okoz a lány¬nak. Olyan szoros lesz közöttük a kapocs, hogy a lány átérzi minden kínját és fájdalmát.
Nincs mit tenni. Megszökik. Teszi a dolgát. Vajon megmentheti-e a lány az emlékeitől, amikor a bőre még mindig lángol?
Centinként araszolva, de kijut a felszínre. Egy sötét sikátorban találja magát. De elveszti az illatot.
A végzet küldte hozzá a lányt, pont, amikor a legna¬gyobb szüksége volt rá, az isten irgalmazzon neki - és en¬nek a városnak is -, ha nem találja meg. Kegyetlensége eddig is legendás volt, és most semmi sem szab neki ha¬tárt.
Nagy nehezen nekidől ülve egy falnak. Karmával az utcát borító követ vájja, mélyeket lélegzik, hogy lecsilla¬podjon, hogy megérezze az illatot.
Szüksége van rá. Bele akar felejtkezni. Olyan régóta vár...
Az illat eltűnt.
A szeme könnybe lábad, és egész teste beleremeg a veszteségbe. Tébolyult üvöltés veri fel a város csendjét.
„...mindenkiben benne lakozik valami vad és törvény¬szegő fajtája a vágynak, még bennünk is, akik látszatra nagyon mértékletesek vagyunk: álmainkban mutatko¬zik ez meg világosan."
Szókratész (i. e. 469-399)
1. FEJEZET
Egy héttel később...
Aznap éjjel, a Szajna egyik szigetén, az örök székesegy¬ház tövében, Párizs lakói mulatni gyűltek össze. Emma-
line Troy tűznyelők, zsebtolvajok és megannyi chanteur de rue között bolyongott. Alig tudta kikerülni a fekete ruhába öltözött gothok hordáit, akik szinte megszállták a környéket, mintha a Notre-Dame gótikus anyahajó lenne, amely hazavárja késlekedő gyermekeit. De Em¬ma még közöttük is feltűnést keltett.
A halandó férfiak megfordultak utána — lassan, této¬ván -, mintha éreznének valamit, ám hogy pontosan mit, azt maguk sem tudják. Talán a tudatalattijuk jelez¬te, hogy az imént testet öltött legvadabb fantáziájuk vagy a legsötétebb rémálmuk suhant el mellettük sze¬mélyesen.
Emma azonban egyik sem volt.
Csak egy éhes és magányos friss diplomás, egyenesen a New Orleans-i Tulane Egyetemről. Fáradtan az újabb egész estés, hiába való vérvadászattól, Emma egy durván ácsolt padra rogyott az egyik cseresznyefa árnyékában, és tekintetét a pincérnőre szegezte, aki éppen kávét töl¬tött a szomszédos kerthelyiségben. Bárcsak a vér is így ömlene, gondolta a lány. Csak meghúz egy kart, és a fi¬nom, meleg vér máris poharában gőzölög. Gyomra akkor biztos nem rándulna görcsbe az éhségtől már a puszta gondolatra is.
Éhezik Párizsban, és nincs kihez szólnia. Fel nem fog¬hatta, hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe.
A kézen fogva andalgó párok mintha direkt gúnyo¬lódtak volna a magányán. Rosszul látja, vagy az embe¬rek tényleg sokkal szerelmesebbnek tűnnek ebben a vá¬rosban? Különösen tavasszal. Dögölnétek meg, rohadékok!
Emma sóhajtott. Nem tehetnek róla, hogy rohadé¬kok, akiknek meg kell halniuk.
Azért sétálgatott ebben a zűrzavarban, hogy ne ott¬hon üljön az üres hotelszobában, és mert titokban ab¬ban reménykedett, hátha sikerül találnia egy másik vérdílert a „fények városában", akitől beszerezheti adag¬ját. Előző szállítója futva menekült Párizsból, meg sem állt egészen Ibizáig. Nem részletezte pályamódosításá¬nak okait, csak makogott valamit arról, hogy „a feltá¬madt király visszatért" meg a „súlyos epikus szarról", amely „a vidám Párí mélyén forrong". Emma meg értse, ahogy tudja.
Mint vámpír, a lány tagja volt a Szövetségnek: olyan szerzetek gyűjtőhelyének, akiknek sikerült meggyőz¬niük az embereket arról, hogy ők pusztán a képzelet szü¬löttei. Bár a Szövetség nagy befolyással bírt Párizsban, Emma mégis képtelen volt új dílert találni. Hiába ér¬deklődött más halhatatlanoknál, vámpír mivoltának köszönhetően legtöbben válaszra sem méltatták. Fej¬vesztve menekültek előle, pedig Emma nemcsak hogy nem volt tisztavérű vámpír, hanem maga is szinte min-dentől rettegett, ráadásul még soha egyetlen élőlényt sem bántott. Ahogy azt gyámjai, az amazon természetű nagynénik mondogatták, „Emmának már akkor kicsor¬dul a rózsaszín könnye, ha véletlenül agyoncsap egy molylepkét".
Emma határozott tervekkel érkezett Párizsba - de persze semmit sem tudott megvalósítani. Szándéka, hogy kiderítse halott szülei - valkűr anyja és sosem lá¬tott vámpír apja - történetét, kudarccal végződött. Most pedig szégyenszemre kénytelen lesz felhívni nagy-nénjeit, hogy jöjjenek érte és vigyék haza. Csak azért, mert képtelen önmagáról gondoskodni. Szánalmas. Emma sóhajtott. A következő hetven évben ezt senki le nem mossa róla...
Gondolataiból hatalmas csattanás riasztotta fel, ám még mielőtt megsajnálhatta volna a pincérnőt, hogy szegény, ezt most biztos levonják fizetéséből, valami me¬gint csattant, aztán harmadszor is. Majd egy napernyő suhant el feje felett mintegy öt méter magasan, egyene¬sen a Szajna felé tartva. Egy sétahajó dudált, valaki fran¬ciául káromkodott.
A sétány lámpáinak gyenge fényében egy óriás dobá-
lódzott az asztalokkal, festőállványokkal és a százéves pornográf képeket áruló standokkal. A turisták sikítozva próbáltak kitérni a dühöngő őrült útjából. Emma riad¬tan ugrott fel a padról és táskáját gyorsan vállára kapta.
A fekete ballonkabátos férfi egyenesen felé tartott. Nem is ment, inkább úszott a levegőben. Emma meg mert volt esküdni, hogy nem emberi lénnyel van dolga. Az óriás hosszú, sűrű haja arcába lógott, állát többnapos borosta fedte.
Remegő keze egyenesen Emmára mutatott.
- Te!— hörögte.
Emma körülnézett, még meg is fordult, hogy vajon kihez beszélhet ez a rémes alak. Persze hozzá, ki máshoz.
Szuper. Már csak az hiányzott, hogy még egy kétméteres elmebeteg is rászálljon.
Az óriás ekkor intett Emmának, hogy lépjen köze¬lebb - mint aki biztos abban, hogy a lány így is tesz. Még¬hozzá a legnagyobb örömmel.
- Őöö, bocsánat, de én nem ismerem magát - he¬begte a lány, és hátrálni kezdett, ám mintegy második lépésekor a padnak ütközött.
A férfi rendíthetetlenül közelített, lendületét az útjá¬ban levő asztalok sem akasztották meg, amelyeket nem kikerült, hanem apró játékszerekként hajigált félre. Halványkék szemében dühödt elszántság szikrázott. Emma egyre erősebben érezte az óriás haragját, amitől nagyon nyugtalan lett, hiszen az ő fajtája elméletileg éj¬jeli ragadozó volt — nem zsákmány. Ráadásul, a szíve mélyén a lány egy gyáva nyúl volt.
— Jer!— mondta a férfi, furcsán, akadozva, mint aki¬nek a beszéd nehézséget okoz, és újra intett a lánynak.
Emma pupillája kitágult félelmében, megrázta fejét, majd átszökkent a padon, és megpördült a levegőben. Ahogy földet ért, rohanni kezdett a folyóparton. Gyen¬ge volt, több mint két napja nem jutott vérhez, de a pá-nik erőt adott — és csak futott, futott, ki a szigetről, át az Archevéché hídon.
A háztömbök egymás után suhantak el mellette. Har¬madik utca... Negyedik. Egy pillantás hátra: sehol sen¬ki. Sikerült leráznia? A táskájából ekkor vidám zeneszó csendült fel, és Emma szívéhez kapott.
Vajon ki a jóisten állította a telefonját Crazy Frog csengőhangra? Emma szeme összeszűkült. Hát persze. Regin néni, ki más. A világ legérethelenebb hallatatlanja: külsejét tekintve szirén, szókincse alapján utcagyerek.
Rendjük szabályai szerint mobilt csak vészhelyzetben használhattak. New Orleans sötét sikátoraiban, ahol prédára lesnek, a csengés csak megzavarná őket, és ha rezgésre állítják, még akkor is gyanút foghat bármely al¬sóbbrendű lény.
Emma előbányászta a telefont. Kellett az ördögöt a falra festeni. A Ragyogó Regin volt a vonalban.
- Dolgom van, most nem tudok beszélni! — csattant fel Emma, és gyorsan újra hátrapillantott.
- Hagyj ott mindent! Nincs idő pakolni! Azonnal in¬dulj! Annika a titkos reptéren vár. Veszélyben vagy!
- Tényleg?
Letette. Ez nem figyelmeztetés volt, hanem élő köz¬vetítés.
További részleteket majd megkérdez a gépen. Mintha csak alkalomra lett volna szüksége, hogy hazamehessen. Általában már a veszély első jelére visszamenekül, a val-kűr nagynénikhez, akik mindent legyilkolnak, ami ve¬szélyt jelent rá, és még a széltől is óvják.
Ahogy próbált visszaemlékezni a repülőtérre vezető útra, hirtelen eleredt az eső, először meleg és szemerkélő
- a szerelmesek hatalmas kacagások közepette futottak a kapualjak védelmébe, a következő percben viszont le¬hűlt a levegő. Emma ráfordult egy zsúfolt körútra, és mindjárt nagyobb biztonságban érezte magát, bátran kerülgette a dudáló autókat. Üldözője még mindig se¬hol.
Egyetlen csomagjával - a hátán himbálódzó táskával
- gyorsan haladt, egymás után hagyta maga mögött a kilométereket, már látta is a parkot, utána pedig a re¬pülőteret. Látta a meleg levegőt a járó motorok körül, a már jó előre elsötétített ablakokat. Alig néhány méter.
Emma elhitette magával, hogy lerázta az óriást, mert jó futó. Ez volt az egyik erőssége. Az önbecsapás. A má¬sik a színjáték. Kiválóan el tudta például játszani, hogy az egyetemen csak véletlenül választott csupa esti órát, és hogy a pirulásról eszébe sem jut a vér...
Ekkor egy sátáni hang mordult fel mögötte. Emma szeme elkerekedett, de nem fordult meg, hanem teljes erejéből sprintelni kezdett. A következő pillanatban bokájába karom mélyedt, és amikor legközelebb felesz¬mélt, a hátán feküdt a sáros földön. Száját egy hatalmas mancs tapasztotta be, bár egyébként is úgy nevelték, hogy ne sikoltozzon.
- Sose dacolj a magamfajtával! - hörögte támadója. Nem úgy hangzott, mint egy ember, sokkal inkább, mint egy vadállat. - Nem menekülhetsz. Viszont hada¬kozásod igen kedvünkre való!
Az óriás nemcsak hogy döcögve formálta a szavakat, hanem bizarr kifejezéseket is használt - mintha egy má¬sik évszázadból érkezett volna -, és az akcentusa... talán skót?
Emma a sárban feküdt, és a férfi mohó tekintettel ta¬nulmányozta: szeme egyik percben aranyszínűnek tűnt, a következő percben viszont kék, földöntúli fény villant meg benne. Nem, nem ember.
Közelről az arca szabályos, férfias volt. Finom voná¬sait álla határozott vonala tette teljessé. Emma még soha ilyen szép teremtményt nem látott. Bizonyára bukott angyal, gondolta. Miért is ne? Hogyan lehetne biztos bármiben?
A szájára tapadó kéz durván megragadta az állát. A férfi összeszűkült szemmel Emma ajkát vizsgálgatta - az átlagosnál alig valamivel nagyobb szemfogát.
- Nem! - üvöltötte. - Nem! Lehetetlen... - Ide-oda forgatta a lány fejét, arcát a nyakához szorította, szagol¬gatta, majd dühödten azt hörögte: - Légy átkozott!
Amikor a férfi tekintete kékre változott, Emma fel¬sikoltott, mintha kiment volna a testéből a levegő.
- Tudsz illani? - csikorgatta a férfi a fogát, mint aki¬nek komoly fájdalmat okoz a beszéd. - Felelj!
Emma megrázta a fejét, bár nem egészen értette a kér¬dést. A vámpírok valóban illantak, eltűntek, majd meg¬jelentek a semmiből. Tehát tudja, hogy vámpír vagyok?
- Tudsz?
- N-eem. - Emma sosem volt annyira erős vagy kép¬zett. - Kérem! - Emma pislogott az esőben és esdekelve nézett a férfire. — Összetéveszt valakivel.
- Pedig én ismerlek. Ha akarod, meggyőződhetünk róla. - A férfi felemelte a kezét - ütésre? Simogatásra? Emma küzdött, kétségbeesetten kapálódzott.
Nyakszirtjére ekkor egy kérges tenyér tapadt, a férfi másik keze pedig a csuklóját szorította, és az óriás nya¬kához hajolt. Emma beleborzongott, ahogy a férfi nyel¬ve végigsimított a testén. Ajka forró volt a hideg, nedves levegőben, a lány pedig beleborzongott, és az izmai meg¬feszültek. A férfi nyögött, miközben csókolta, és gör¬csösen szorította csuklóját. A szoknyája alatt Emma combján esőcseppek gurultak végig, és hirtelen fázni kezdett.
- Ne csinálja ezt...! Kérem...
Amikor nyöszörögve kibuktak a szavak a száján, a fér¬fi mintha kijózanodott volna, mélyen a szemébe nézett, ám csuklóját továbbra is teljes erejéből szorította.
Másik kezével végigsimította Emma blúzát, majd egy hirtelen mozdulattal letépte róla, és ugyanígy végzett a vékony melltartóval is. Emma ellenállt, megpróbált ki¬szabadulni, de esélye sem volt. Az óriás mohón bámul¬ta, ahogy az eső végigpergett csupasz mellén. Emma már egész testében remegett a hidegtől.
A férfiből olyan erős fájdalom áradt, hogy Emma be¬leszédült. A férfi megerőszakolhatja, felmetszheti védte¬len hasát és megölheti...
Ehelyett a saját ingét hasította fel, majd hatalmas te¬nyerét a lány hátára helyezte, és... magához ölelte. Fel¬nyögött, amikor a bőrük egymáshoz ért, és Emma érez¬te, ahogy felizzik körülöttük a levegő. Az eget villám hasította ketté.
A férfi ismeretlen nyelven suttogott a fülébe, Emma érezte, hogy kedves szavakat, és úgy érezte, hogy elvesz¬tette a józan eszét. Elterült a földön, karja élettelenül feküdt mellette, ahogy a férfi borzongva ölelte. Ajka fi-nom és forró volt a szakadó esőben, és görcsös, mohó vággyal falta a nyakát, az arcát, még a szemhéját is. A férfi térdelve ölelte magához, a lány pedig csak feküdt - elképedve, elvarázsolva - és nézte, ahogy felettük cikáz¬nak a villámok.
A férfi a tenyerébe vette az arcát, és a szemébe nézett.
Tekintete zaklatottnak tűnt, lázas fény bujkált benne - Emmát még soha senki nem nézte ennyire... sóvárog¬va. Most már végképp összezavarodott. Akkor most bántani fogja vagy elengedi? Engedj el...
Egy könnycsepp gördült végig arcán, meleg csík az esőcseppek között.
A férfi arcáról eltűnt a sóvárgás.
- Véres könny? - üvöltötte, és nyilvánvalóan taszítot¬ta a lány rózsaszín sírása. Elfordult, mint aki annyira un¬dorodik, hogy oda sem bír nézni, majd megpróbálta a blúz maradványait ráaggatni a lányra. - Vezess a hajlé¬kodba, vámpír!
- É-én nem itt lakom - nyögte ki Emma nagy ne¬hezen, az imént történtektől megzavarodva, meg attól, hogy a férfi felismerte, mi is ő.
- Akkor vezess a szállásodra - mennydörögte a férfi, és végre a lányra nézett.
- Nem! - felelte Emma, saját magát is lenyűgözve. Láthatólag az óriás sem erre a válaszra számított.
- Mert nem volt elég? Rendben. Itt teszlek magamévá a füvön, négykézláb — és könnyedén felemelte —, de meg¬várjuk, amíg felkel a nap.
Emma sóhajtva beletörődött sorsába, mire az óriás felkanalazta a földről, majd meglökte, hogy induljon.
- Kivel osztod meg a szállásod?
A férjemmel - vágta volna rá Emma legszívesebben. Aki rögbi játékos és szétrúgja a segged. Viszont nem tudott hazudni, még vészhelyzetben sem, és különben sem lett volna bátorsága tovább provokálni az óriást. - Egyedül élek.
- Az urad hagyja, hogy egyedül utazgass? - kiáltotta túl a férfi a vihart. Hangja most egész emberinek tűnt. Amikor a lány nem válaszolt, gúnyos mosollyal hozzá¬tette:
- Felelőtlen ember lehet. Hibát követ el.
Emma megbotlott egy kátyúban, mire a férfi gyengé¬den elkapta, de mintha azonnal meg is bánta volna pil¬lanatnyi elérzékenyülését. Amikor az úttesthez értek, a férfi határozott léptekkel indult tovább, ám amikor egy autó kis híján elütötte őket, a lányt félrelökte, ő maga viszont a kocsira támadt: éles karma úgy szántotta fel a motorháztetőt, mint az alufóliát, mire a kocsi csúszni kezdett. Amikor végül megállt, a motor nagy robaj kö¬zepette kizuhant a földre. A sofőr kilökte az ajtót, kipat¬tant és elrohant.
Emma - a látottaktól sokkos állapotban - remegő térddel hátrálni kezdett, mert rájött, hogy támadója va¬lószínűleg... még sosem látott autót.
Az óriás egyetlen lépéssel mellette termett és fölé tor¬nyosult. Halk, síri hangon azt sziszegte:
- Remélem, még egyszer megpróbálsz megszökni! Megragadta a lány kezét, és talpra rántotta:
- Messze van még?
Emma remegő ujjal a Crillon hotelre mutatott a Concorde téren.
A férfi végigmérte a lányt, tekintetéből csak úgy sü¬tött a gyűlölet.
- Hát igen. A fajtád sosem szűkölködött! - vetette oda hangjában maró gúnnyal. - Bizonyos dolgok sosem változnak. - Tudta, hogy Emma vámpír. Vajon nagy-nénjeiről is tudta, hogy micsodák, kicsodák? Bizonyára - különben Regin néni nem figyelmeztette volna. De arra miből jött rá, hogy a rendjük tehetős?
A következő tíz perben a férfi végigvonszolta Emmát a kihalt utcákon, majd betaszigálta a forgóajtón keresz¬tül a hotelbe. A hatalmas előcsarnokban minden tekin¬tet rájuk szegeződött. De legalább nem égett minden lámpa. Emma szakadozott blúzát átázott kabátja alá rej¬tette, leszegte fejét és nem nézett sehova. Szerencsére a haja eltakarta a fülét.
A férfi valamelyest enyhített vasmarka szorításán. Sej¬tette, hogy Emma úgysem kérne segítséget. Soha ne si¬kíts, soha ne keltsd fel a halandók figyelmét. Sokkal veszé¬lyesebbek, mint a Szövetség különböző teremtményei.
Amikor az óriás erős karjával átölelte, mintha együtt lennének, vizes tincsei alól Emma egy pillantást vetett rá. Bár a férfi kihúzott, széles vállal haladt, mintha leg¬alábbis ő birtokolná a helyet, minden dolgot úgy mére-getett, mintha még sohasem látta volna. A telefon csen¬gésétől ideges lett, a forgóajtóról nem is beszélve. És bár ügyesen titkolta, Emma mégis észrevette, hogy nem szívesen merészkedik be a liftbe. Amikor nagy nehezen beszállt, hatalmas termete és energiája kitöltötte az egész teret.
A lift és a szoba közötti néhány lépés végtelen távol¬ságnak tűnt Emma számára. Elméjében villámgyorsan követték egymást a menekülés lehetséges forgatóköny¬vei. Az ajtó előtt egy pillanatig tétovázott, és hosszan ku¬tatott a kulcskártya után táskájában.
- Kulcs! - követelte a férfi.
Emma mélyet lélegzett, majd átnyújtotta a férfinak. Amikor az óriás szeme összeszűkült, a lány arra gondolt, hogy megint követeli majd a kulcsot, ám miután egy ideig figyelmesen tanulmányozta a zárat, visszaadta a kártyát.
- Nyisd ki!
Emma remegő kézzel becsúsztatta a kártyát a zárba. A berregés, majd a kattanás zaja úgy hangzott fülének, mint a lélekharang.
Miután beléptek a szobába, a férfi centiméterről cen¬timéterre mindent átvizsgált, mintha meg akarna bizo¬nyosodni róla, hogy a lány tényleg egyedül lakik. Be¬nézett a brokáttal letakart ágy alá, majd pedig félrehúzta a súlyos bársonyfüggönyt: eléjük tárult Párizs egyik legszebb látványa. Úgy mozgott, mint egy vadállat: ag¬resszíven, de a lánynak feltűnt, hogy csak az egyik lábát használja.
Amikor lassan odasántikált az előszobában várakozó Emmához, a lány szeme nagyra tágult, és megpróbált hátrálni. A férfi azonban továbbra is közeledett, szemét fel és alá járatta Emmán, végül megállapodott az ajkán.
- Annyi ideje várok rád.
Továbbra is úgy viselkedett, mintha ismerné. Pedig egy férfira biztos, hogy emlékezne.
- Kellesz! Mindegy, mi vagy. Nem várok tovább!
Zavarba ejtő szavai megnyugtatták a lányt, a teste el¬lazult. A karma begörbült, készen az ölelésre, a szemfo¬ga pedig visszahúzódott, csókra várva. Görcsösen meg¬kaparta a körmével a falat a háta mögött, és nyelvével megérintette bal szemfogát. Semmi. Önvédelmi me¬chanizmusa cserbenhagyta. Rettegett a férfitól. A teste vajon miért nem?
A férfi szemben állt Emmával, karját kétoldalt a fal¬nak támasztotta. Nem sietett. Ráérősen előrehajolt, és ajkával végigsimította a lány száját. Felnyögött, és nyel¬vét Emma összeszorított foga közé préselte. A lány bé-nultan állt, fogalma sem volt, mit tegyen.
- Csókolj vissza, boszorkány, amíg eldöntöm, meg¬kíméljem-e az életedet - sziszegte a férfi a fülébe.
Emma felkiáltott, és száját a férfi szájára tapasztotta, aki mindezt mozdulatlanul tűrte, mintha a lánytól vár¬ná, hogy a munka oroszlánrészét elvégezze. A lány fél¬rehajtotta a fejét, és újra végigsimította az ajkát.
- Úgy csókolj, mintha az életedért csókolnál! Emma így is tett. Nem azért, mintha annyira buzgott
volna benne az életszeretet, hanem mert félt, hogy a fér¬fi gondoskodna róla, hogy a halála lassú legyen és fájdal¬mas. Nem, fájdalmat nem. Azt soha.
Amikor nyelvét az óriás szájába dugta - pont, ahogy azt az imént tőle tanulta -, a férfi felnyögött és átvette az irányítást. Átölelte a nyakát és a fejét, mintha így akarná a magáévá tenni. Kétségbeesett dühvel habzsolta a lány száját, aki legnagyobb döbbenetére rájött, hogy ez nem is... olyan kellemetlen. Hányszor képzelte el, milyen le¬het az első csók, bár tudta, hogy az ő életéből biztos ki¬marad. De nem maradt ki. Most itt van.
Még a férfi nevét sem tudja...
Amikor Emma újra reszketni kezdett, a férfi megállt és eltolta magától.
- Fázol.
Emma vacogott. Nem jutott hozzá napi rendes vér¬adagjához. Igaz, az sem sokat segített, hogy jól meg-hempergett a vizes fűben és bőrig ázott. De tartott tőle, hogy a reszketésnek egészen más az oka.
- I-igen.
A férfi végigmérte, majd undorodva elfintorodott.
- És mocskos vagy! Csupa sár. -De hát te...
A férfi ádáz tekintetére Emma jobbnak látta nem be¬fejezni a mondatot.
Az óriás megtalálta a fürdőszobát, beterelte a lányt, majd a fejével a csapok felé intett.
-Tisztálkodj meg!
- Lehetnék kicsit egyedül? - makogta Emma. Derűs mosoly.
- Nem - érkezett a felelet. A férfi a falnak támaszko¬dott, összefonta izmos karját, mintha várná, hogy elkez¬dődjön a műsor. - Vetkőzz! Látni akarom a jussom!
Jussom?Ám mielőtt a kétségbeesett Emma tiltakozha¬tott volna, a férfi összerezdült, mintha meghallott volna valamit, és kirohant a helyiségből. A lány becsapta az ajtót, még a kulcsot is ráfordította - újabb nevetséges gesztus! -, majd kinyitotta a vizet.
Leroskadt a földre, arcát kezébe temette, és próbálta kitalálni, hogyan szabaduljon meg ettől a kreténtől. Mert hogy nem normális, az is biztos. A Crillon azzal büszkélkedett, hogy a szobákat harminc centis falak vá-lasztják el egymástól - a szomszédban egy rock zenekar lakott, ám Emma egyetlenegyszer sem hallotta őket. Természetesen eszébe sem jutott, hogy szóljon valaki¬nek- sose kérj segítséget halandótól-, azon viszont elgon-dolkozott, hogy fúrhatna egy alagutat a fürdőszobafalon keresztül.
Hangszigetelt fal, három méter magas. Az elegáns luxusszoba - nemrég még menedék a nap és a tolakodó halandók elől - most aranykalitkává változott. Egy isme¬retlen lény foglyul ejtette, és csak Freya tudja, hogy mi.
Hogy szökjön meg egyedül, minden segítség nélkül?
Lachlain halk kerékcsikorgásra lett figyelmes, hússzagot érzett, és a szobaajtóhoz sántikált. A folyosón egy öreg¬ember étellel megrakott kocsit tolt maga előtt. A látvá¬nyára rémülten felkiáltott, majd némán nézte, ahogy Lachlain eloroz két lefedett tányért.
Lachlain berúgta maga mögött az ajtót. A tányéron hús volt, felfalta. Majd ugyanazzal a lendülettel rávágott a falra. A Crillon büszkesége végigrepedt.
Leült az idegen ágyra, az idegen helyen, az idegen időben, és kiegyenesítgette vérző ujjait. Fáradt volt, és fájt a lába a vámpír utáni nagy rohanástól. Felhúzta lo¬pott nadrágját, és megnézte újjászülető lábát. Ijesztő lát¬ványt nyújtott.
Igyekezett elhessegetni az emléket. De mi más történt vele az utóbbi időben? Csak az, hogy újra és újra porrá égett. És a legjobb tudomása szerint százötven éve így mehetett.
Megborzongott, izzadt, és a térde közé öklendezett, de sikerült magában tartania az ételt, amire olyan nagy szüksége volt. Karmát az éjjeliszekrénybe vájta, nehogy még a végén szétverje a berendezést maga körül.
A szökése óta eltelt hétben arra koncentrált, hogy megerősödjön, megtalálja a lányt és hozzászokjon a megváltozott világhoz. Eleinte sikerült is, de aztán ismét rátört a dühroham. Betört egy házba, hogy ruhát lopjon - és közben mindent elpusztított, amit csak talált. Min¬dent, ami új volt vagy ismeretlen.
Ma este, bár még mindig gyenge volt, fájt a lába és gondolatai ködösek, hálát adott az égnek, hogy újra megérezte a szagot.
De a remélt pár helyett kit talál? Egy vámpírt. Egy ki¬csi, sápkóros teremtést. Már évszázadok óta nem hallott élő vámpír nőről. A férfiak valószínűleg titkolózhattak róla, hét lakat alatt őrizhették. A Szövetség tévedett, a Horda ezek szerint nem irtotta ki saját asszonyait.
És Krisztus úgy segítse, zsigerei még mindig azt súg¬ták, hogy ez a fakó hajú, éteri teremtés... az övé.
Az ösztön legbelül azt sikította, hogy érintse meg, te¬gye magáévá. Olyan régóta vár...
Fejét a kezébe temette, próbálta elfojtani a feltörekvő rohamot, a vadállatot a ketrecben tartani. De hogy te¬hette ezt vele a sors? Több mint ezer év kutatás után...
És mit talál? Ősi ellenségét, akitől nemcsak undoro¬dik, hanem fékezhetetlen dühvel gyűlöli is.
Egy vámpír! Már puszta létezése is undorította. Sá¬padt teste túl kicsi volt, túl vékony, úgy nézett ki, hogy az első keményebb kefélésnél kettétörik.
Ezer évig várt egy istenverte parazitára.
Hallotta, ahogy a kocsi a folyosón most szélsebesen távolodik az ajtó előtt, de megpróbáltatásai kezdete óta először nem volt éhes. Még egy-két ilyen vacsora, és ere¬je újra a régi. De az elméje...
Már egy órája együtt volt a nősténnyel. És ezalatt a vadállat mindössze kétszer akart előtörni belőle. Ami je¬lentős előrelépés, hiszen egész léte folyamatos körfor¬gásból állt: tompultság, amelyet néha szakít meg egy-egy dühroham. Mindenki azt mondta, hogy egy lykae igazi társa enyhíteni tud minden fájdalmat - ha a vám¬pír tényleg az övé, akkor elvégezte magának a véres munkáját.
De kizárt, hogy ő az. Bizonyára hallucinál. Megörült ennek a lehetőségnek. Mielőtt a vámpírok a tűzbe lök¬ték, utolsó gondolatával csak azt sajnálta, hogy nem találta meg a párját. Talán ezért szórakozik most vele sérült agya. Igen, biztos, hogy ez lehet az oka. Az ő párja egy dögös vörös démon, akinek ereiben farkas vér csör¬gedez, aki képes lecsillapítani a benne tomboló vágyat, aki együtt tobzódik vele a nyers vadságban - nem ez a nebáncsvirág vámpír. Sérült agy. Igen, ez a magyarázat.
A fürdőszobaajtóhoz sántikált, de zárva találta. Meg¬csóválta a fejét, majd egy határozott mozdulattal be¬nyomta az ajtót, és belépett a helyiségbe, ahol olyan vas¬tagon állt a gőz, hogy alig vette észre a földön kuporgó lányt. A karjánál fogva felhúzta a földről, és döbbenten látta, hogy a lány még mindig vizes és piszkos.
- Nem tisztálkodtál meg? - Amikor a lány csak a föl¬det bámulta maga előtt, rárivallt: - Miért?
A lány nyomorúságosan megvonta a vállát.
Lachlain egy vízesésre lett figyelmes egy üvegkam¬rában, odalépett, kinyitotta az ajtót és bedugta a kezét. Igen, ezt már tudja használni. Félretolta a lányt, és le¬vetkőzött.
Emma szeme elkerekedett, Lachlain farkát nézte, majd a szája elé kapta kezét. Az ember azt gondolná, még sosem látott ilyet. Lachlain hagyta, hadd élvezze ki a látványt, sőt nekidőlt a falnak és karba fonta kezét.
Fürkésző tekintetétől erekciója támadt - összezavart teste biztos azt hiszi, megtalálta az igazit -, végül a lány elfúló lélegzettel lenézett. Roncsolt lába felkeltette a fi¬gyelmét, de még nagyobb rémülettel szemlélte. Lach¬lain zavarba jött, így gyorsan belépett a zuhany alá, hogy a lány ne bámulja tovább.
Lehunyta szemét, élvezte, ahogy a víz végigfolyik tes¬tén, bár az erekciója nem lankadt. Erezte, hogy a lány fe¬szült és szökni akar, így kinyitotta a szemét. Ha erősebb lenne, egy kis fogócskát direkt izgatónak tartana.
- Ne bámuld az ajtót! Elkaplak, még mielőtt ki tud¬nád nyitni.
Emma visszafordult, és látta, hogy a farka még kemé¬nyebb lett. Elfojtotta feltörő kiáltását.
- Vetkőzz, vámpír!
- N-eem!
- Ruhában akarsz fürdeni?
- Inkább, mint hogy meztelen legyek veled! Lachlaint megnyugtatta a víz, és kifejezetten nagylel¬kű hangulatba került a kitűnő vacsora után.
- Van egy ajánlatom. Teszel nekem egy szívességet, aztán kérhetsz valamit.
Emma gyanakvóan nézett a férfire egy elszabadult hajtincse alól.
- Ezt hogy érted?
Lachlain előrehajolt, két kezével megtámaszkodott a fülke ajtaján és így szólt:
- Vetkőzz le és fürödj velem! Mit kérsz cserébe?
- Semmi nem ér fel azzal - suttogta Emma.
- Mindenképpen örökre velem maradsz. Amíg úgy nem döntök, hogy elengedlek. Nem akarod értesíteni a... fajtádat? — köpte ki a szót. - Biztos, hogy nagyon ér¬tékes lehetsz, ritka egy példány vagy. - Valójában, ha tá¬vol tartja a fajtájától a lányt, csak a kezdete a bosszúnak. Tudta, hogy ha a vámpírok megtudják, hogy többször megkefélte egy lykae, azt ugyanolyan visszataszítónak fogják találni, akárcsak saját klánja.
Emma piros alsó ajkát egyetlen pici szemfoggal ha¬rapdálta, és Lachlain dühe újra fellángolt.
- Nem kell neked semmit megígérnem. Most azon¬nal a magamévá tehetlek, egyszer itt, aztán meg az ágy¬ban.
- É-és, ha engedelmeskedem, nem teszed meg?
- Ha engedelmeskedsz, nem bántalak - hazudta.
- És mit fogsz csinálni...?
- Meg akarlak érinteni. Kitapogatni a tested. És azt akarom, hogy te is érints meg engem.
- Bántani akarsz? — kérdezte Emma alig hallhatóan.
- Megérinteni. Nem bántani. - A lány összeráncolta vékony szőke szemöldökét, ahogy pár pillanatig elgon¬dolkozott az ajánlaton. Majd, mintha nagy fizikai fájda¬lommal járna, a bakancsához hajolt és kikötötte a fűzőt. Felegyenesedett, a kabátja és tönkrement blúza szélébe kapaszkodott, de képtelen volt megmozdulni. Egész testében remegett, és kék szeme a semmibe meredt. De beleegyezett - gondolta Lachlain -, de nem valami ért¬hető okból. A tekintete olyan kifejező volt, de a férfi mégsem tudott benne olvasni.
Amikor Lachlain közelebb hajolt, a lány levette csu-romvíz kabátját és blúzát, majd megtépázott, szakado¬zott melltartóját, és vékony karját a melle elé emelte. Szégyenlős? Amikor Lachlain látta, hogyan tobzódnak a vámpírok a vérorgiákban?
- Kérem. N-nem tudom, hogy kivel tévesztesz össze, de...
- Szerintem meg - vágott közbe Lachlain, és még mi¬előtt a vámpír egyet pisloghatott volna, letépte róla a szoknyát, és a földre hajította - el kellene árulnod a ne¬vedet, mielőtt megérintelek.
Emma egyre jobban remegett, és karját szorosabbra fonta a melle körül.
Lachlain figyelmesen vizsgálta, szinte felfalta a tekin¬tetével. Hibátlan alabástrombőrét csak egy különös nadrágocska fedte, egy fekete selyem V betű a testén. A bugyi eleje csipkéből volt, amely mögött szőke szőr göndörödött. Eszébe jutott a vámpír bőrének íze a sza¬kadó esőben, a természetellenes villámlások közepette, és a farka máris ágaskodott, a vége síkossá vált a kéjtől. Más férfiak biztos, hogy gyönyörűnek találnák. A vám¬pírok biztosan. A halandó férfiak ölni tudnának érte.
Remegő teste túl kicsi volt, de a szeme... hatalmas és kék, mint a nappali égbolt, amely örökre rejtve marad előtte.
- Emmaline-nak hívnak.
- Emmaline- hörögte, és lassan kinyújtotta a karmát, hogy az utolsó akadályt is eltávolítsa a lány meztelen tes¬téről.
2. FEJEZET
Nem vagyok normális, hogy ebbe beleegyeztem, gon¬dolta Emma, ahogy bugyijának maradványa leszánká¬zott bokájához. Miért kellene megbíznia a férfiban? Nem kellene, de nincs más választása. Muszáj felhívnia Annikát, a mostohaanyját. Biztos, hogy tombolt, ami¬kor a pilóta jelentette, hogy Emma nincs a gépen.
De valóban ez volt az oka, hogy beleegyezett? Félt tő¬le, hogy nem ilyen önzetlen okból. A férfiak egész éle¬tében olyan dolgokat kértek tőle, amelyeket titkos vám¬pír természete miatt nem tudott megtenni. Ám ezzel a hímmel más volt helyzet. Ő tudta, hogy Emma mi, és nem kért lehetetlent, hanem követelt...
Egy zuhanyozás...
És mégis...
Az óriás kinyújtotta a kezét. Nem agresszíven, nem türelmetlenül, és meleg, aranyfényű tekintetével olyan mohón bámulta a lányt, mintha minden egyes porci¬káját rögzíteni akarná. Hangosan felnyögött, és Emma érezte, hogy önkéntelenül. Mintha szépnek találná.
A mérete ijesztő volt, gyógyulófélben levő lába visz-szataszító, de Emma vett egy mély levegőt, és élete leg¬bátrabb gesztusaként kezét a férfi kezébe csúsztatta.
Amikor végre felfogta, hogy most teljesen meztelenül éppen zuhanyozni készül egy közel két méter magas, meghatározhatatlan fajú, nyilvánvalóan nem teljesen beszámítható hímnemű egyeddel, a férfi maga mellé húzta a víz alá, és megfordította. Most háttal állt neki.
A férfi a bal kezét a márványcsempére, a jobbat a zu¬hanyfülke üvegére tette. Emma gondolatai sebesen cikáztak. Mi a szándéka? Egyáltalán nem volt felkészül¬ve egy ilyen helyzetre. Szexuális helyzetben. A férfi bár¬mit megtehet vele, amit csak akar. Nem tudja megállí¬tani.
Meglepődve kapta fel a fejét, amikor az óriás elkezdte beszappanozni a hátát, hatalmas tenyere szinte az egé¬szet beborította. Emma feszengett, hogy az idegen így látja, ugyanakkor izgatta a férfi teste. Megpróbálta nem bámulni hatalmas erekcióját, ahogy lehajolt és moz¬gott... de figyelemre méltó volt. Megpróbálta nem ész¬revenni, hogy a karján, a lábán és a mellén aranyszínű a szőr, vagy hogy a bőre - a lábát leszámítva - napbarní¬tott.
Az óriás lehajolt, hogy elöl és hátul lemossa a lábát, majd ledörzsölte a füvet és a sarat a térdéről. Amikor a combja belső részénél járt, a lány összeszorította a lábát. A férfi csalódottan felmordult, aztán felegyenesedett, maga elé húzta. Aztán felfedezőútra indult a lány hasán, egyik karja behajlítva, másik kezével a vállát markolva.
Kérges tenyere hirtelen befogta a lány mellét, aki küz¬deni fog vagy sikítani...
- A bőröd annyira átkozottul bársonyos - zihálta a lány fülébe. - Lágy, mint a selyem, ami rajtad volt.
A lány megborzongott. Egyetlen bók, és Emma - aki soha nem gondolta, hogy ilyen könnyűvérű — kicsit megnyugodott. Amikor a hüvelykujját lassan végighúz¬ta a mellbimbóján, Emma beszívta a levegőt, és örült, hogy a férfi nem látja, hogy szeme égy pillanatra lecsu¬kódik. Hogy lehet valami ennyire jó?
- Tedd oda a lábad!
A férfi a tusoló hátsó falán végigfutó keskeny padra mutatott.
És szétnyissa a combját?
- Hát, nem...
Az óriás megfogta a lány térdét, és maga tette oda. Amikor Emma megmozdult, rámordult:
- Meg ne próbáld! Most hajtsd a fejedet a mellka¬somra.
Mindkét kezét a lány mellére tette, és egyre vadabbul dörzsölte, mivel a szappant már lemosta a víz. Emma az ajkába harapott, amikor a mellbimbója úgy megke¬ményedett, hogy szinte már fájt. Most rettegnie kellene. Tényleg ennyire görcsösen vágyik az érintésre — bármi¬lyen érintésre - , hogy engedelmeskedik?
Az óriás ujjai lejjebb vándoroltak.
- Nyisd szét a lábad!
Éppen most akarta összezárni. Ott még soha senki nem érintette meg. Igaz, máshol sem.
Még a kezét sem fogta meg férfi.
Idegesen nyeldekelve nézte, ahogy a férfi keze lassan eltűnik két lába között.
- De azt mondtad...
- Hogy nem baszlak meg. Bízz bennem, észre fogod venni, amikor igen.
A lány lélegzete elakadt az első érintésre, önkéntele¬nül is megrándult fogva tartója karjában, megdöbben¬tette, hogy teste milyen erősen válaszol. Két ujj simogat¬ta érzékeny húsát, izgatta és csiklandozta, és leginkább azért volt kellemes... mert gyengéden tette. Lassan és gyengéden. Amikor érezte, hogy Emma egyre nedve¬sebb, idegen szavakat sugdosott a fülébe, és az ajkával a nyakát simogatta, mintha elégedett lenne.
Megpróbálta az ujját Emmába dugni, de a lány teste begörcsölt az ismeretlen ingertől.
- Túl feszült vagy! - lihegte. - Lazítsd el magad. Emma elgondolkozott. Talán szólnia kellene, hogy
elnézést kérek, de ezen a világ összes ellazítása sem vál¬toztat.
Az óriás hátulról próbálta a középső ujját a lány lába közé csempészni. Emma levegőért kapkodott, majd lábujjhegyre állt, mintha ki akarna szabadulni. De a fér¬fi a másik kezével kissé meggörbítette a lány testét, majd végigsimította a mellét. Emma hallotta, hogy valaki hangosan liheg, és ámultan fedezte fel, hogy az a valaki nem más, mint ő.
Egy idegen ember kutakodik a testén - testében -, és ez őt felizgatja.
Vibrál körülöttük a levegő? Miatta? Add, hogy miat¬tam, könyörgök...
Az óriás egyre jobban rázkódott, ahogy becézgette. Emma érezte, hogy már alig tud uralkodni magán... Neki résen kellene lennie, félnie. De az ujjai olyan las¬san járnak rajta, amelyik benne van, az olyan forró. Új, ismeretlen gyönyör. Emmában egyre erősebb volt a vágy, hogy nyögjön...
Még soha életében nem nyögött a kéjtől... Még soha életében nem került a közelébe sem.
A karma úgy görbült, mint még soha, és ahogy nyö¬gött, elképzelte, hogy a férfi hátába mélyeszti, amikor az beléhatol. Mi történik vele?
- Na, legyél jó kislány! - hörögte a férfi a fülébe, aztán megfordította a lányt és felemelte a levegőbe. - Kul¬csold át szépen a derekamat a lábaddal!
Emma szemhéja elnehezült a vágytól, de most hirtelen a vágy helyére újra a pánik lépett.
- De... a-azt mondtad, hogy nem csinálod.
- Meggondoltam magam, amikor éreztem, hogy mi¬lyen nedves vagy és mennyire kívánod!
A lány tényleg kívánta. Pont, ahogy megvolt írva.
Lachlain elkomorult, nem értette, a lány minek küzd. Még így, legyengült állapotában is, nem kellett sokkal több erőt kifejtenie, mintha egy vadmacskával birkózott volna.
Emmát a falhoz nyomta, odaszegezte, és száját apró, lüktető mellbimbójára tapasztotta. Szemét kéjesen lehunyta, időnként felnyögött, ahogy falta a bársonyos bőrt. Amikor újra felnézett, látta, hogy a lány szeme le van hunyva, ökölbe szorított kezét a vállán nyugtatja.
Letette a lányt, és megsimogatta a lába között. Emma megint begörcsölt. Lachlain tudta, ha így akarná meg¬baszni, sérülést okozna neki - de nem érdekelte. Annyi mindenen ment keresztül, és mindezt csak azért, hogy fogjon magának, egy vámpírt, úgyhogy most nem fogja abbahagyni.
- Lazíts! - sziszegte. De pont az ellenkezője történt: a lány megint egész testében reszketni kezdett.
Bele kell hatolnia. Téboly. Még tovább akarja váratni a kéjért, amire annyira vágyott? Ugyanúgy kínoz, mint a fajtája. Erezte, hogy megint elönti a düh, és öklével a lány két oldalán a csempébe vágott.
A lány szeme még nagyobbra tágult. Hihetetlen. Miért nem az ő fajtája? Ha az lenne, görcsösen esedezne, hogy hatoljon bele, könyörögne. Ő maga vezetné be testébe, azután megkönnyebbülten felsóhajtana, ami¬kor meglovagolja. Elképzelte, ahogy ezzel a teremt¬ménnyel csinálja, és a veszteség érzésére hangosan fel¬nyögött. Azt akarta, hogy a lány is akarja. De elfogadja, amit rá mér a sors.
- Ma este benned leszek. Jobb, ha ellazulsz. Emma összevont szemöldökkel, kétségbeesetten
nézett rá.
-Azt mondtad, nem bántasz. M-megígérted...
Csak nem gondolta a boszorka, hogy komolyan gon¬dolta az ígéretét? Megragadta a farkát, és a lány lábát új¬ra felhúzta a csípőjére...
- De hát megígérted! - suttogta a lány, kétségbeesetten, saját jóhiszeműségétől. Emma gyűlölte a hazugságot, különösen, mivel önmaga képtelen volt rá. - Azt mond¬tad...
Lachlain megállt. Felmordult, elengedte a lábát, és újra belebokszolt a falba. A lány szeme kitágult, amikor a férfi megragadta és megfordította. Éppen karmolni kezdett volna, amikor a férfi újra magához ölelte, hátá¬val a mellkasához szorította. A lány kezét ágaskodó szer¬számára nyomta, és mély levegőt vett az érintésére. A hangja elmélyült:
- Simogass - hörögte.
Emma megkönnyebbülve a pillanatnyi haladéktól, megfogta Lachlain farkát, de az ujjai nem érték körbe. Amikor nem kezdett bele, a férfi előretolta a csípőjét. Végül a lány végighúzta a szerszámán a kezét, miközben megpróbált elnézni.
- Erősebben - mordult rá Lachlain.
Emma összébb szorította az ujjait, és elvörösödött. Ennyire látszik, hogy fogalma sincs az egészről?
- Most jó! — nyögte Lachlain, mintha olvasna gondo¬lataiban. A lány mellét gyömöszölte, csókolta a nyakát, miközben egyre hangosabban vette a levegőt. A lány érezte, hogy a férfi izmai megfeszülnek. A karjával olyan erővel szorította a nyakát, hogy Emma majd' megful¬ladt. A másik kezével a lány nemi szervét simogatta.
- Jövök! - morogta. Aztán egy hangosat nyögött. A lány szeme mereven a látványra szegeződött, amikor a férfi kilövellte a magját a zuhanyozóba. - Ó, istenem, igen!-Továbbra is szorosan markolta Emma mellét, aki ezt szinte alig érezte, csak tágra nyílt szemmel bámulta a hihetetlen áradatot.
Amikor Lachlain végzett, Emma még mindig kábul¬tan simogatta a testét. Rajta maradt a keze, ahogy a férfi remegett, a testén hullámzottak az izmok.
Elvesztette az eszét. Undorodnia kellene, ehelyett egész teste sajog. A férfi után? Az erős kézért, amit épp az imént vett el a lába közül?
Lachlain nekinyomta a lányt a falnak a zuhanyrózsa alatt. Mellkasát hozzádörgölte, az állát Emma fejére tá¬masztotta, arcát két hatalmas tenyere közé fogta.
- Érints meg!
- H-hol? - Ez a buja hang valóban az ő torkából jön?
- Akárhol.
Emma dörzsölni kezdte a férfi hátát, mire Lachlain egy szórakozott gesztussal megcsókolta a feje búbját, mintha nem lenne tudatában, hogy kedves hozzá.
Lachlain válla széles volt, és mint az egész teste, ke¬mény, izmos. Emma érzékibben simogatta, mint ahogy szerette volna. Melle minden egyes mozdulatkor a férfi¬hoz ért. Aranyló mellszőre csiklandozta az ajkát, és meg¬döbbentő módon elképzelte, ahogy a napbarnított bőrt csókolgatja. A puncija a hasához nyomott félig álló
farokért lüktetett, vágyott rá, bár tudta, milyen hatal-
masra képes nőni.
Már azt hitte, a férfi mindjárt elalszik, amikor azt sut-
togta a fülébe:
- Érzem, hogy még mindig kívánsz. Méghozzá na¬gyon.
Emma nem kapott levegőt. Pontosan ki ez a lény?
- C-csak azért mondasz ilyeneket, hogy megbot¬ránkoztass. - Azt gondolta, hogy azért beszél ilyen őszintén, mert rájött, milyen kényelmetlenül érzi magát ettől — és ezért megvetette.
- Kérj meg, hogy elégítselek ki!
Emma megfeszült. Lehet, hogy gyáva, tehetségtelen, és még semmit nem ért el az életben. Most azonban mér¬hetetlenül büszkének érezte magát.
- Soha!
- A te bajod. Most bontsd ki a copfod. Ezentúl ki¬bontva hordod a hajad.
-Nem szeretném...
Amikor a férfi odanyúlt, hogy maga lásson neki, Em¬ma meggondolta magát, bár megpróbálta hegyes fülét továbbra is elrejteni.
- Hadd lássam! - döbbent meg Lachlain. Emma némán tűrte, hogy a férfi hátrasimítsa haját.
- Olyan, mint a tündéreké.
Lachlain végigsimította ujjával a füle hegyes csúcsát. Emma beleborzongott az érintésébe. Tudta, hogy a férfi figyelmét ez nem kerülte el.
- Ez a vámpírnők ismertetőjele?
Emma még sohasem látott tisztavérű vámpírt, sem férfit, sem nőt. Vállat vont.
- Érdekes.
Lachlain leöblítette a lány haját, és kifürkészhetetlen tekintettel bámulta.
- Zárd el a vizet - mordult egyet, amikor végzett, és kivonszolta a zuhanyfülkéből. Levett egy törülközőt, és tetőtől talpig szárazra dörgölte Emmát. Aztán fél karját szorosan dereka köré fonva - hogy biztosan lefogja -, lassan, alaposan a két lába között is megtörölgette. Em¬ma csodálkozott, ahogy a férfi továbbra is úgy mustrál¬gatta, mintha eladó ló lenne. A tenyerébe fogta a feneke ívét, aztán végigsimította mindkét oldalát, és közben elismerő hangokat hallatott.
A férfinak feltűnhetett a lány értetlenkedő arckife¬jezése, mert megkérdezte:
- Zavar, hogy ismerkedem a testeddel?
- Természetesen nem.
- Te is megteheted ugyanezt! - Emma kezét előbb a mellkasára csúsztatta, majd lefelé, miközben incselked¬ve bámulta a lányt.
- Majd inkább máskor - makogta Emma, és kiszaba¬dította a kezét.
Mielőtt egyet nyikkanhatott volna, a férfi a karjába kapta, bevitte a szobába és durván az ágyra hajította.
Emma felpattant, és a szekrényhez rohant. Lachlain egy szempillantás alatt mögötte termett, átkukucskált a válla fölött, és egész testét hozzányomta, miközben a farka keményedni kezdett. Kiválasztott egy sokat sejte¬tő, piros csipke hálóinget, majd az ujját a vállpántba akasztva előhúzta.
- Vörös. Hogy emlékeztessen, kivel van dolgom!
Ez volt Emma kedvenc színe. Ebben legalább egyet értettek.
- Emeld fel a karodat! Elég!
Egyedül is fel tudok öltözni! - csattant fel Emma. Lachlain megpördítette a sarka körül, mélyen a sze¬mébe nézett és jeges hangon így szólt:
- Ne ingerelj, vámpír! Fogalmad sincs, hány év elfoj¬tott dühe izzik bennem! Bármikor kitörhet!
Emma elnézett a férfi válla fölött, és rémülten vette észre az éjjeliszekrényen a jól kivehető karomnyomokat. Biztos, hogy őrült.
Kétségbeesetten felemelte a karját. A nagynénjei már biztos, hogy jól beolvastak volna neki... Összeráncolta szemöldökét. A nagynénjei nem mondtak volna neki semmit, mert már rég végeztek volna vele, azért, amit tett. A rémült Emma pedig felemeli a karját. Undoro¬dott magától. Emma, a félénk.
Miközben a férfi eligazította a testén a hálóinget, vé¬gigsimította a mellbimbóját, amely olyan kemény volt, mintha csak várt volna az érintésére. Lachlain egy lépést hátrált, és tetőtől talpig szemügyre vette, a magas hasí¬tékot oldalt és a csipkés felsőrészt.
- Jól áll neked a selyem!
A hangja mélyen zengett, tekintete határozott -akárcsak az érintése -, és mindazok után, ami történt, Emma válaszolt.
Lachlain kegyetlenül elmosolyodott. Tudta.
Emma elvörösödött és elfordult.
- Most pedig, mars az ágyba!
- Nem alszom veled!
- Valamit csinálnunk kell az ágyban. Fáradt vagyok, és arra gondoltam, hogy alszunk, de ha te mást szeret¬nél...
Emmát mindig élénken foglalkoztatta, milyen lehet együtt aludni valakivel.
Még sosem érezte, ahogy egy másik bőr a bőréhez simul, legfeljebb néhány másodpercre. Amikor a férfi fekve hátulról átölelte, Emma megdöbbent, hogy mi¬lyen forró a teste. És az ő legyengült, éhes, kihűlt teste is felmelegedett. El kellett ismernie, hogy ez a szokatlan közelség... figyelemre méltó. A lába szőre csiklandozta, és feszes ajkát a nyakára nyomta alvás közben. Még a szívdobogását is tisztán érezte a hátán.
Végül megértette a dolog vonzerejét. És miközben ott feküdt, nem értette, hogy mit nem lehet ezen sze¬retni. A férfi annyi kérdését megválaszolta, és annyi titkos álmát beteljesítette.
De bármikor megölheti.
Először olyan erővel szorította magához, hogy alig tudta visszafojtani, hogy fel ne kiáltson. Nem gondolta, hogy azért öleli ilyen szorosan, hogy bántsa - egysze¬rűen meg is üthette volna, ha azt akarja -, de megzavar¬ta ez a nyilvánvaló vágy a hozzábújásra.
Most végre elaludt a férfi, lélegzete lassú lett és egyen¬letes. Emma összeszedte bátorsága minden morzsáját, és óvatosan, centiről centire, egy órának tűnő idő alatt, ki¬bontakozott a férfi karjából.
Bárcsak tudna illanni, olyan egyszerűen megszökhet¬ne - igaz, akkor nem esett volna fogságba első körben. Annika annak idején tanítgatta a horda utazó eszkö¬zeiről. Elmagyarázta, hogy a vámpírok bárhova képesek teleportálni, ahol előzőleg már jártak. Az erősebbek má¬sokat is tudnak teleportálni, és csak komoly küzdelem árán lehet ezt megakadályozni. Annika azt akarta, hogy Emma is tanulja meg. A lány egy ideig keményen gyakorolta is, de nem sikerült és elment tőle a kedve. Egyszerűen már nem érdekelte...
Amikor Emma végre nagy nehezen kibújt a karjából, óvatosan felült. Lemászott az ágyról, visszanézett a férfi¬ra és ismét megdöbbentette a szépsége. Elszomorította, hogy ilyen. Sajnálta, hogy nem tudott többet meg ma¬gáról - és róla.
Megfordult, ám abban a pillanatban két hatalmas kéz kulcsolta át a derekát. Lachlain visszadobta az ágyra, és ő is követte.
Szórakozik velem.
- Nem tudsz megszökni. Lenyomta az ágyra, és melléfeküdt.
- Csak felbőszítesz. - Bár a szeme mozgott, tekintete a semmibe meredt. Úgy viselkedett, mintha még min¬dig álmodna, mint egy alvajáró.
- Nem akarlak felbőszíteni - suttogta Emma resz¬kető, elfúló hangon. - Csak ki akartam menni...
- Van fogalmad arról, hány vámpírt öltem meg? -mormogta a férfi, mintha nem hallotta volna Emma szavait, vagy nem vett volna róluk tudomást.
- Nincs - suttogta Emma. Nem volt benne biztos, hogy a férfi tényleg látja-e.
- Több ezret. Sportot űztem belőle. Búvóhelyükön ütöttem rajtuk. - Fekete karmával végigsimította Em¬ma nyakát. - És egyetlen mozdulattal levágtam a fejüket - még csak fel sem ébredtek. - A karma nyomát kö-vetve, ajkával végigsimította a lány nyakát. - Egy szem¬pillantás alatt végezhetnék veled is. - A hangja szinte duruzsolt, mint egy szerelmesé, kényeztette, teljes el¬lentmondásba kegyetlen szavaival és tetteivel.
- Meg fogsz ölni?
Lachlain félretolt egy hajtincset Emma ajkáról. — Még nem döntöttem el. Bár előtted még sosem haboz¬tam. - Kissé remegett, ahogy a lány fölött tartotta ma¬gát. - Ha majd magamhoz térek ebből a ködből — ebből a lázálomból, és még mindig annak tartalak, akinek most... ki tudja?
- Miért, kinek tartasz?
A férfi megragadta Emma kezét és meztelen ágyéká¬hoz vonta.
- Erősen érezz! És tudd, hogy csak azért nem teszlek magamévá most, mert gyenge vagyok! Nem pedig azért, mert törődöm veled.
Emma zavarában egy pillanatra lehunyta szemét, és addig rángatta a kezét, amíg Lachlain végül elengedte.
- Bántanál? - kérdezte a lány.
- Habozás nélkül. - Ajka kétoldalt felfelé görbült. Szemét mereven Emmára szegezte, de a tekintete még mindig üres volt. - És ez még csak a kezdete azoknak a dolgoknak, amelyeket majd megcselekszem veled, vám¬pír.
3. FEJEZET
Másnap reggel Lachlain elégedetten ébredt Emma mel¬lett, mint ahogy már évszázadok óta nem. Igaz, közel kétszáz évet a pokolban töltött, most viszont tiszta volt és jóllakott, és reggel felé olyan mélyen aludt, mint akit agyonvertek, és a múlt heti rémálmok sem gyötörték.
Emma egész éjszaka feszülten és csöndben feküdt. Attól félt, hogy egyetlen mozdulat és Lachlain újra sze¬retkezni akar. Nem is tévedett. Puha tenyere segítségével a férfi hatalmasat élvezett, szinte sokkolóan nagyot. Em¬ma enyhítette a golyóiban feszülő fájdalmat, de még mindig bele akart hatolni.
Lachlain álmában szorosan átölelte a lányt. Mintha képtelen lett volna fékezni magát. Még sohasem töltött asszonnyal egy egész éjszakát - az élményt a társának tartogatta -, de szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Nagyon is. Emlékezett, hogy beszélt hozzá, de arra nem, hogy mit. Emlékezett azonban a reakciójára. Kétségbe¬esett arcot vágott, mintha végre megértette volna, mi is történik vele.
Megint szökni próbált, ő meg hagyta, hadd higgye, hogy sikerül, de aztán az utolsó pillanatban visszarán¬totta, és visszatuszkolta maga mellé az ágyba. A lány elő¬ször lebénult, aztán elájult. Nem tudta biztosan, elve-szítette-e az öntudatát. Nem is nagyon érdekelte.
Arra gondolt, hogy lehetne rosszabb. De ha már van egy vámpírja, akkor legalább szép legyen. Esküdt ellen¬ség volt: vérivó, de szép. Bár kicsit talán fel kellene hiz¬lalni. Lehetséges az egy vámpír esetében? Félálomban kinyújtotta a karját, hogy megérintse a haját. Tegnap éj¬jel, amikor megszáradt, kusza hullámokban hullott alá, és világosabb szőke volt, mint gondolta. Most gyönyör¬ködve nézte a fényes csigákat, ahogy a napfényben csil¬logtak. Káprázatos - még ha vámpír is...
Napfény.
Szentséges Szűzanya. Lachlain kiugrott az ágyból, összerántotta a függönyöket, majd visszarohant a lány¬hoz és a karjába kapta.
Emma alig lélegzett, beszélni nem tudott, és homá¬lyos szeméből patakzott a rózsaszín könny. Bőre lángolt, mintha lázas lenne. Lachlain beviharzott vele a fürdő¬szobába, és addig tekergette azt az ismeretlen alkalma¬tosságot, amíg jeges víz nem zúdult belőle, majd a lánnyal alá állt. Néhány perc múlva Emma köhögött, levegőért kapkodott, majd újra mozdulatlanná der¬medt. Lachlain magához szorította, majd elfintorodott. Nem érdekelte, ha elég. Ő is elégett. Hála a lány fajtájá¬nak. Csak addig akarta életben tartani, amíg bebizonyo¬sodik, hogy nem ő a társa.
A bizonyíték pedig, hogy tényleg nem ő az, egyre gyűlt. Ha tényleg ő lenne az, sosem gondolt volna olyanokat, hogy Most legalább te is tudod, milyen érzés. Hiszen egész életének az volt a célja, hogy megtalálja és minden bajtól megoltalmazza. Beteg volt - az elméje gonosz tréfát űz vele. Csak ez lehet a magyarázat...
Addig állt a vízsugár alatt, amíg Emma teste le nem hűlt, majd lefejtette róla a szétázott selymet, és megtö¬rölgette bársonyos bőrét. Mielőtt visszavitte az ágyba, másik hálóinget adott a vámpírra - vöröset, de még erősebb árnyalatút. Nehogy elfelejtse, kivel is van dolga.
Aztán belebújt ócska gönceibe, és fel-alá járkált a lakosztályban, miközben azon gondolkozott, mit kezd¬jen a lánnyal. Emma hamarosan egyenletesen lélegzett, és arcába visszatért a szín. Szívós egy fajta. Mindig át¬kozta ezt a vámpírokban, és most gyűlölte a lányt, hogy ő is ilyen.
Undorodva elfordult, és pillantása a tévére esett. Mé¬regette, próbálta megfejteni, hogyan kell működésbe hozni. Csóválta a fejét a modern készülékek egyszerű¬ségének láttán, és okosan rájött, mire való a bekapcsoló gomb.
A múlt héten kifigyelte, hogy Párizs külvárosában minden egyes otthonban minden egyes lakos a napját egy hasonló masina elé roskadva fejezi be. Lachlain, kifi¬nomult hallásának és látásának köszönhetően, kívülről figyelte őket. Lopott étellel kezében felmászott egy szomszédos fára és elképedve figyelte a felé áradó infor¬máció mennyiségét. Most pedig itt állt előtte a saját ké¬szüléke. Néhány másodperc gombnyomogatás után rá¬talált az egyik angol nyelvű hírcsatornára - a lány nyelve és az egyik az övéi közül, bár ő egy legalább száz évvel azelőtti változatát beszélte.
Miközben átnézte a lány dolgait, hallgatta az isme¬retlen mondatszerkezeteket és az új szavakat, gyorsan befogadva őket. A lykae-k birtokolták ezt a képességet könnyen beleolvadtak, szivacsként szívták magukba a nyelveket, dialektusokat és szavakat. Ez volt az önvédel¬mi mechanizmusuk. Az ösztön így diktálta. Tanulj! Ve¬gyülj el! Figyelj a részletekre! Különben meghalsz!
Átvizsgálta a lány holmiját. Természetesen a fehérne¬műs fiókkal kezdte. Megállapította, hogy a kor alsóne¬műi kisebbek és előnyösebbek. Elképzelte a lányt a bo¬nyolult szabású selyem holmikban, elképzelte, ahogy a foga alatt szétreccsen a vékony anyag, bár néhány darab elbizonytalanította. Amikor nagy nehezen rájött, hogy a pánt pontosan hova is kerül, annyira felizgult, hogy majdnem a nadrágjába élvezett.
Aztán a ruhásszekrényhez lépett, hogy megvizsgálja a lány különös ruháit. A legtöbb vörös volt és alig takart valamit. Az biztos, hogy a vámpír ezekben ki nem megy többet az utcára.
A padlóra borította a táska tartalmát, amit a lány teg¬nap magával cipelt, és észrevette, hogy a bőr tönkre¬ment. A szétázott kupacban észrevett egy ezüst szerken¬tyűt, amin számok voltak, ugyanúgy, mint a - Lachlain erősen koncentrált - a telefonon. Megrázta, és amikor a víz kifolyt belőle, hátrahajította a válla felett.
Egy kisebb bőrtasakban egy erősebb papírból készült kártyát talált: „Vezetői engedély, Louisiana".
Vámpírok Louisianában? Most hallja először.
A papíron ott állt a neve: Emmaline Troy. Lachlain egy pillanatra elgondolkozott. Eszébe jutottak az évek, a századok, amikor egy névért imádkozott, egyetlen apró jelért, hogy hol keresse a párját. Elkomorodott, próbálta felidézni, hogy ő vajon bemutatkozott-e az előző őrült éjszakán.
Magasságát 162 centiben határozták meg, súlya öt¬venkét kiló - kizárt, még bőrig ázva, vizes ruhában sem közelítette meg -, a szeme kék. A kék szó túl szelíden jelölte meg a színét.
Aztán ott volt egy ábrázolás egy félénken mosolygó lányról - a hajfonata a feje köré tekerve. A hasonlóság elképesztő volt, de mégis zavarba ejtő. Olyan volt, mint egy dagerrotípia — csak színes. Annyi istenverte dolgot kell megtanulnia.
A születési dátumát 1982-ben adták meg, amiről La¬chlain tudta, hogy hamis. Fiziológiai szempontból a húszas évei elején járt, és mindörökre annyi is marad - ebben az életkorban a legerősebb, és ekkor a legjobb az esélye, hogy túléli a jövőt —, de kronológiailag idősebb. A legtöbb vámpír évszázadokkal azelőtt született.
És mi az úristent keresnek a vérszívók Louisianában? Többre vágytak Európánál? És ha igen, mi történt az ő klánjával?
A klánja gondolatára ránézett a vámpírra, aki tovább¬ra is úgy aludt az ágyban, mint egy hulla. Ha tényleg ő a társa, akkor királynéként együtt uralkodnának Lachlain népe felett. Kizárt. A klán az első lehetséges alkalommal apró darabokra szaggatná. A lykae és a vámpírok esküdt ellenségek voltak - mióta kitört az első viszály a Szövet¬ségen belül.
Ádáz ellenfelek. Ezért érdekelte annyira a lány holmi¬ja — hogy tanulmányozza az ellenséget. Nem azért, mintha a nőstény annyira érdekelte volna.
Kinyitotta a vékony, kék útlevelet és talált benne egy másik képmást - egy másik mosollyal, amely ezúttal kis¬sé kényszeredettnek tűnt - és egy egészségügyi kártyát, amely szerint a lány „napallergiában és kóros fényérzé¬kenységben" szenved.
Miközben azon tűnődött, hogy a kártya vicc-e, egy „hitelkártya" akadt a kezébe. A tévében már látott ha¬sonlót - Lachlain legalább annyit tanult a reklámokból, mint attól a szigorú arcú hírolvasótól - és tudta, hogy ezzel mindent meg lehet venni.
Lachlainnek rengeteg dolgot kellett beszereznie. Most kezdte újra az életét, de elsősorban ruhára volt szüksége és közlekedési alkalmatosságra, hogy valahogy kijusson innen. Amilyen gyenge, nem akart egy olyan helyen maradni, amiről a vámpírok tudták, hogy a lány ott él. És amíg nem rendezi el a dolgait, kénytelen magával ci¬pelni ezt a teremtést. Azt is ki kell találnia, hogyan tart¬sa életben az útjuk során.
Annyi évet töltött azzal, hogy halomra gyilkolja őket, most pedig azon kell törnie a fejét, hogyan védelmezzen meg egyet?
Tudta, hogy a lány valószínűleg napnyugtáig alszik - nappal pedig egyébként sem képes megszökni -, ott¬hagyta, és elindult lefelé.
A fürkésző tekintetekre, amelyekre fel kell készülnie, majd arrogáns pillantással válaszol. Ha kiderül, fogalma sincs a korról, amelybe csöppent, azt olyan kihívó né¬zéssel fogja leplezni, hogy a halandók azt hiszik, félre¬értették. A halandók mindig megrettentek ettől a né¬zéstől.
Az arcátlanság teszi a királyt. És itt az ideje, hogy visz-szaszerezze koronáját.
Bár folyamatosan azon kapta magát, hogy gondolatai újra és újra visszatérnek a túszához, Lachlain rengeteg információt gyűjtött bevásárló körútja során. Először azt tanulta meg, hogy a fekete American Express - bár¬mi legyen is - hatalmas vagyont jelentett. Nem csoda, a vámpírok sosem szűkölködtek.
Másodszor? Egy puccos hotel portása igen megköny-nyítheti az ember életét - különösen, ha azt hiszi, hogy gazdag, ám hóbortos vendéggel van dolga. Akinek rá¬adásul ellopták a poggyászát. Igaz, eleinte akadékosko-dott kicsit. Megkérdezte például, hogy Mr. Troy esetleg tudna mutatni valami igazolványt.
Lachlain előrearaszolt a székében, és fentről hosszú percekig némán bámulta a férfit, miközben arckifeje¬zése a kérdés fölött érzett düh és a felháborodás között egyensúlyozott.
— Nem!
A válasz tömör volt, határozott, és véget vetett min¬den további kérdezősködésnek.
A portás úgy viselkedett, mintha váratlanul lőfegy¬verekről készült jelentést dugtak volna az orra alá. Aztán nyelt egyet, és többet nem tétovázott, még a legbizarabb kéréseknél sem. A szeme sem rebbent, amikor Lachlain grafikonokat kért a napfelkeltéről, illetve a naplemen-téről, vagy amikor elmélyülten tanulmányozta őket, miközben befalt egy közel fél kilós sztéket.
Alig néhány óra leforgása alatt a portás mindent be¬szerzett: Lachlain termetére méretezett elegáns ruhákat, autót, készpénzt, térképeket és szállást a következő éj¬szakákra. Minden olyan alapvető dolgot megrendelt, amelyekről úgy vélte, Lachlain talán hasznát veheti.
Lachlainnek nagyon tetszettek ezek az „alapvető dol¬gok". Százötven évvel azelőtt a halandókat, akik nem voltak oda nagyon a fürdésért, a Szövetség tisztaság¬mániás tagjai kifejezetten visszataszítónak találták. Még a ghoulokat is - zombiszerű lények - gyakrabban érte víz, mint a 19. századi embereket. Most viszont a tiszta¬ság és a tisztálkodószerek alapvető fontossággal bírtak.
Ha hozzá tudna szokni a kor elképesztő tempójához, lehet, hogy még jól is érezné magát.
Napnyugta körül, amikor végzett a teendőivel, azt vette észre, hogy egyetlen egyszer sem veszítette el ön¬uralmát vagy támadt rá valakire, pedig több órát töltött emberek között. A klán minden tagja hasonló tempera¬mentummal bírt - és hosszú éveket töltött azzal, hogy megtanulja kezelni a dührohamokat. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy Lachlain mi mindenen ment keresztül az elmúlt évszázadokban, kész csoda, hogy az-nap mindössze kétszer öntötte el az agyát a vér, de csak rövid időre. Elég volt elképzelnie a békésen szunnyadó vámpírt, és furcsa mód lecsillapodott. A lány az övé volt és azt tehetett vele, amit akart. Ez a tény már önmagá¬ban védelmet nyújtott neki az emlékeitől.
Most, hogy az elméje valamennyire kitisztult, beszél¬ni akart a lánnyal. Annyira türelmetlen lett, hogy még a felvonót is megkockáztatta. A lift már a fogságba esése előtt is létezett, bár csak a tunya gazdagok kiváltsága¬ként. Ma már ez nem így volt, mindenki használta. Fel¬ment vele az emeletre.
A szobába érve levette új kabátját, és az ágyra telepe¬dett, hogy megvárja a napnyugtát. Kedvtelve tanulmá¬nyozta a teremtést, akit zaklatott lelkiállapotának kö¬szönhetően társának vélt.
Félresimította az arcából göndör szőke tincseit, el¬nézte finom arcvonásait, magas arccsontját és álla szabá¬lyos vonalát. Egyik ujjával végigkövette hegyes fülét, amely összerándult érintése alatt.
Lachlain még sosem látott hozzá fogható jelenséget, tündérszerű lénye éles ellentétben állt a gyűlölködő, véres szemű hatalmas férfivámpírokkal. Akiket egymás után irt majd ki.
Nemsokára, ha visszanyerte az erejét.
Homlokát ráncolva felemelte a lány egyik kezét, amely a mellkasán pihent. Közelről megvizsgálva né¬hány apró, szétszórt sebhely látszódott a kézfején. A pókhálószerű fehér vonalak égési sérülésnek tűntek, de nem érték el sem az ujjait, sem a csuklóját. Mintha vala¬ki megfogta volna az ujjait, és csak a kézfejét tartotta volna tűzbe vagy napfénybe. És egész kiskorában tör¬ténhetett, mielőtt elérte volna örökké tartó életkorát. Egyértelműen tipikus vámpírbüntetés. Kegyetlen fajta.
Mielőtt a düh újra elöntötte volna, végigmérte a lány testét és lehúzta róla a takarót. Emma nem tiltakozott, még mindig mélyen aludt.
Nem, normális körülmények között nem az ilyen nőkhöz vonzódott, viszont a felcsúszott hálóing alól kilátszott apró, de feszes és tökéletes melle, amely pont belesimult tenyerébe, és a kemény mellbimbó, amely annyira felizgatta előző éjjel.
Egyik ujjával végigsimította a lány keskeny derekát, majd folytatta útját a selymen keresztül le egészen a sző¬ke szeméremszőrzetig. Nem tagadhatta, hogy tetszett neki a látvány, és szívesen megízlelte volna ott a lányt.
Egy beteg állat, hogy egy vámpírt kíván, hogy ilyen vonzónak találja. De ennyit igazán megérdemel. Majd¬nem kétszáz éve nem látott fajtájabeli nőt. Ez volt az egyetlen oka, hogy a szájában összefutott a nyál annak gondolatára, hogy ott alul megcsókolhatja.
Tudta, hogy mindjárt lemegy a nap. A vámpír hama¬rosan felébred. Miért ne ébressze ily módon, ha már teg¬nap éjjel elmulasztotta?
Amikor Lachlain széttárta a selymes bőrű, hófehér combot, és közéjük mászott, a lány halkan felnyögött, bár nem ébredt fel. Múlt éjjel talán a lány félelme vagy büszkesége erősebbnek bizonyult, mint a vágy, teste azonban máshogy gondolta. Neki is el kell élveznie.
Lachlain nem tétovázott tovább, meg sem próbált las¬san közeledni, egyből a lányra vetette magát. Az első nyalintás annyira finom volt, hogy a férfi felnyögött a gyönyörtől. Vadul falta a lány nedves lába közét, csípő¬jét a lepedőhöz dörgölte. Hogy lehet ilyen finom a lány? Hogyan élheti át vele ezt a hatalmas kéjt — tényleg ő lenne az, akire várt?
Amikor a lány átkulcsolta a combjával, még erőseb¬ben nyalta, és a csiklójára koncentrált. Egy pillanatra felnézett és látta, hogy a lány mellbimbója megmereve¬dett és zihálva lélegzik. Karját a feje fölé nyújtotta.
Lachlain tudta, hogy a lány már nagyon közel van a csúcshoz, még ha alszik is. A levegőt különös feszültség ülte meg, elbizonytalanította, az egész teste beleborzon¬gott. Teljesen belefelejtkezett a lány ízébe. Mohón hab¬zsolt, és a lány egyre nedvesebb és nedvesebb lett.
A lány teste hirtelen megfeszült, ébredezett.
- Gyere, a kedvemért - hörögte.
Emma mindkét talpát a férfi vállanak támasztotta. Érdekes, de ő nem lesz semmi jónak az elrontója...
A következő pillanatban Emma akkorát rúgott, hogy Lachlain a szoba másik felében landolt.
A sajgó fájdalom elárulta neki, hogy a vállában elsza¬kadtak az izmok. Tekintetét elhomályosította a düh, az agya elborult. Üvöltve letámadta, az ágyra dobta, és le¬szorította. Letépte magáról a nadrágot, előkapta a far¬kát, hogy belé hatoljon, elborulva a dühtől és a kéjvágy¬tól. Nem törődött az ösztön figyelmeztetésével: az agya nem fog engedelmeskedni, inkább összeroppan. Elpusztí¬tod, amit kaptál...
Ahogy a lány a félelemtől szűkölve feküdt, a szemfoga elővillant, és Lachlain szerette volna megütni. Egy vám¬pírt kapott? Társként az örökkévalóságba? Még több kínzás. Még több gyűlölet.
Megint a vámpírok győztek.
Lachlain őrjöngve üvöltött, és Emma sikított. A hang¬tól a tévé és a lámpabúra darabokra tört, az erkélyajtó széthasadt. Lachlain dobhártyája kis híján beszakadt. A férfi felugrott az ágyról, és a kezét a fülére szorította. Mi az istennyila volt ez?
Olyan magas hangfekvésű sikoly, hogy Lachlain nem tudta eldönteni, az emberek hallják-e.
Emma felpattant az ágyról, lesimította hálóingét, végigmérte Lachlaint... megvetően? Beletörődően? Kimenekült az erkélyre, a vastag függönyök között.
Besötétedett, a veszély elmúlt. Hadd menjen. Lachlain belefejelt a falba, majd az öklével rá is vágott. Majd szét¬vetette a vágy. A gyűlölet. A tűz és a kínzás emlékei fel¬törtek benne. Ahogy a csont végül megroppan reszkető kezében...
Ha örökké cipelnie kell ezeket az emlékeket, ezt a ter¬het, akkor ennyi erővel ott is maradhatott volna, a tűz fogságában. Inkább a halál.
Talán ha rendszeresen megbaszná, és ily módon min¬den fájdalmát átadhatná a lánynak. Ezt kellene tennie. Igen. Érezte, ahogy a gondolat lecsillapítja. Igen, csak ezért kapta a vámpírt, hogy kiélhesse rajta a testi vá¬gyait, hogy bosszút állhasson.
Az erkélyhez lépett, miközben a vállát dörzsölte, és feltépte a függönyt.
A látványtól elakadt a lélegzete.
4. FEJEZET
A vámpír az erkély korlátján egyensúlyozott, haja és há¬lóinge lobogott a szélben. Lachlain nyelt egyet.
- Gyere le onnan! - Miért szorult össze a szíve az ag¬godalomtól?
Emma hirtelen a férfi felé fordult - valahogy sikerült megőriznie az egyensúlyát. Sebzettnek tűnt, a szeme telve fájdalommal. A férfi zavart agyában egy felismerés öltött testet.
- Miért teszed ezt velem? - suttogta Emma.
Hogy megkapjam jogos tulajdonomat. Mert szükségem van rád és gyűlöllek.
- Azonnal gyere le! - parancsolta. A vámpír lassan megrázta a fejét,
- Ettől úgysem halhatsz meg. A naptól, vagy ha le¬vágják a fejedet, de a zuhanástól nem.
Lachlain próbált nyugodtan beszélni, bár elbizonyta¬lanodott. Hány emelet magasan is voltak? Ha a lány legyengült...
- Egy perc alatt utolérlek, és máris hozlak vissza. Emma a válla fölött egy pillantást vetett a mélységbe.
- Nem. Az én állapotomban könnyen meghalhatok. Lachlain valamilyen okból hitt neki, és meg is ijedt.
- Az állapotodban? A nap miatt? Mondd meg, a ro¬hadt életbe!
Emma az utca felé fordult, és egyik lábát elemelte a korlátról.
- Várj! - Lachlain ugrásra készen állt, hogy bármikor elkaphassa, bár fel nem foghatta, miért nem zuhant még le. Nem engedelmeskedik. Inkább elpusztul.
- Nem teszem többet. Csak ha te kérsz rá. Feltámadt a szél, és a selyem a lány testére simult.
- Amikor felébredtél... adni akartam, hogy neked jó legyen, nem elvenni.
Emma visszatette a lábát és a férfire nézett.
- És amikor visszautasítottam az ajándékodat? - kiál¬totta. - Akkor mi történt?
Ha meghalna... A félelem egy csapásra kijózanította, a tűz óta először látott tisztán. Ezerkétszáz évet várt. Rá.
Bármi legyen is az oka, a világ megajándékozta egy vámpírral, ő pedig az öngyilkosságba kergetné? Elpusz¬títod, amit kaptál... Igen, feldúlt volt attól, hogy a lány vámpír - de nem akarta, hogy meghaljon. Vagy baja es-sen.
Már attól is dührohamot kapott, ha csak eszébe ju¬tott, mi mindenen ment keresztül az utóbbi néhány száz évben, nemhogy még beszéljen is róla... De mindent be kell vetnie. Meg kell szabadulnia ettől az érzéstől— ettől a rémálomtól.
- Értsd meg... fogságban voltam, majdnem százötven évig. Elzárva a világtól, elzárva a asszonyoktól. Egy hete szöktem meg, és még nem sikerült... akklimatizálódnom.
- Miért teszel úgy, mintha ismernél?
- Eltévedtem. Összezavarodtam. Tudom, hogy sosem találkoztunk.
- Ki vagy te?
Pár perccel ezelőtt magáévá akart tenni egy lányt, aki még a nevét sem tudta.
- Lachlain vagyok, a lykae klán feje.
Hallotta, ahogy a lány szíve gyorsabban kezd verni ré¬mületében.
- Vérfarkas vagy? El kell engedned!
A lány hófehér bőrével, hajzuhatagával túlvilági je¬lenségnek tetszett. Nem az ő fajtája volt, és Lachlainnek fogalma sem volt, hogy legyen vele.
- Elengedlek. A következő telihold után. Esküszöm.
- Most akarok menni.
- Szükségem van rád... ahhoz, hogy hazajussak - tet¬te hozzá az igazságot némi hazugsággal vegyítve. - És többet nem bántalak. - Valószínűleg egy újabb hazug¬ság.
Emma keserűen nevetett.
-Tegnap meg akartál erőszakolni, reggel pedig majd¬nem meghaltam. A naptól.
Az utolsó szót szinte suttogta. - El tudod képzelni, hogy milyen? Micsoda fájdalom?
Pontosan el tudta képzelni.
Emma arcát hirtelen eltorzította a kín, mintha egy borzalmas emlék jutott volna eszébe.
- Utoljára - folytatta, miközben még mindig a korlá¬ton billegett - hároméves koromban érte a bőrömet a nap.
Lachlain lassan közeledett a lányhoz, szája kiszáradt.
- Sejtelmem sincs, hogy vigyázzak rád, de majd meg¬mondod. És ez soha többet nem történik meg.
- Nem akarom, hogy vigyázz rám. Félek tőled... Érthető, hogy fél tőlem, gondolta Lachlain. Dühro¬hamai őt magát is megviselték.
- Megértem. De most mássz le szépen onnan. Tu¬dom, hogy nem akarsz meghalni.
Emma egy pillantást vetett válla felett a növő holdra, tökéletes profilját Lachlain felé fordította. Egy széllökés összeborzolta a haját. Életének hosszú évszázadai alatt Lachlain még soha nem látott ehhez fogható természet¬fölötti jelenséget, a hófehér bőrű, vérvörös selyembe öltözött lányt a háttérben ragyogó hold előtt.
Emma nem válaszolt, csak fásultan lélegzett, és ide-oda hintázott.
- Nézz rám!
A vámpír azonban továbbra is lefelé bámult.
- Nézz rám!
Úgy tűnt, hogy magához tér a révületből, a szemöl¬dökét összeráncolta, tekintete üres.
- Csak haza szeretnék menni - felelte halk hangon.
- így is lesz. Esküszöm. Haza fogsz menni. - Az új otthonodba. - Csak annyit kérek, hogy segíts hazajut¬nom az enyéimhez.
- És ha segítek, megesküszöl, hogy szabadon engedsz? Soha.
- Úgy lesz!
- És nem bántasz?
- Nem, nem bántlak.
- De hogyan higgyek neked? Úgy tűnik, mintha... nem tudnál magadon uralkodni.
- Dolgozom rajta. Vajon miatta?
- És tudom, hogy nem akarlak bántani. - Ez legalább mostanra igaz volt.
- És többet nem próbálkozol a-a-a-zzal a dologgal sem?
- Nem. Csak ha te is akarod. Megegyeztünk? - nyúj¬totta a kezét a lány felé.
Emma nem rázta meg, viszont néhány hosszú, kínzó perc múlva egy bizarr mozdulat kíséretében lelibbent a korlátról. Mintha csak a járdáról lépett volna le, hogy átmenjen a zebrán.
Lachlain megveregette a vállát.
- Soha többet ne csináld ezt!
Legszívesebben magához szorította volna a vámpírt, de inkább eltolta. Emma a földet nézte.
- Nem fogom. Csak ha nincs más megoldás. A megjegyzéstől Lachlain kissé ideges lett.
- Megegyeztünk?
Amikor végül bólintott, Lachlain szíve szerint meg¬kérdezte volna, hogy csak az erőszak hatására vagy má¬sért? Amikor a fogságáról beszélt, mintha együttérzést látott volna a vámpír tekintetében, igaz, csak egy röpke másodpercig.
- Akkor ma éjjel indulunk Skóciába. A vámpír eltátotta száját rémületében.
- De hát én nem mehetek Skóciába! Arról volt szó, hogy irányítalak. Vagy legalábbis a GPS - mormogta. -És mégis, hogy jutunk oda anélkül, hogy elevenen meg¬égnék? - Szemmel láthatóan pánikba esett. - Nekem nagyon nehéz utazni. Rendes repülő, vonat kizárva. A nap...
- Szereztem egy kocsit. Autóval megyünk. - Lachlain büszkén nyugtázta, milyen hanyagul ejtette ki ezt a mondatot, amikor egy hete még azt sem tudta, mi is az az istenverte autó. - Éjszaka utazunk, és mindennap megállunk napfelkelte előtt. A földszinten az egyik em¬ber mindent elintézett.
- Te tudsz vezetni? Le mertem volna fogadni, hogy még sosem láttál autót.
- Én nem tudok, de te, gondolom, igen.
- De hát én csak rövid utakra mentem...
- Jártál már a skót Felföldön? -Nem...
- És akarsz?
- Persze! Ki nem?
- Akkor vámpír, útra fel!
Emma remegő kézzel beletúrt a hajába, és szemügyre vette az egyik tincset. Meghűlt ereiben a vér. Kiszívta a nap.
Lachlain hagyta, hogy zuhanyozzon, felöltözzön, egyedül legyen a fürdőszobában, és Emma csak most fogta fel igazán, milyen közel járt is a halálhoz. Visszaej¬tette a tincset, kibújt hálóingéből és körbeforgott a tü-kör előtt, hogy felmérje a bőrén keletkezett sérüléseket.
Ép volt, sápadt és gyógyult - nem úgy, mint a múlt¬kor. Ránézett a kézfejére, és émelyegni kezdett. Hála Freyának, emlékei az égésről homályosak voltak, mint mindig.
Bár nem tudta, mi is történt pontosan, alaposan megtanulta a leckét, és már majdnem hatvanhét éve kerülte a napot. Most hajnalban azonban valamiért mégis elájult, pont mielőtt megszökhetett volna ettől a Lachlaintől vagy kitől, vagy legalább megkérhette vol¬na, hogy húzza be a függönyt.
Emma reszketve kinyitotta a zuhanyt, alálépett, kike¬rülve a törött márványt. Még mindig érzékelte a férfi tegnap éjszakai jelenlétét. Szinte érezte, ahogy nedves testét simogatja, ahogy ujja a lába közé hatol, ahogy erős teste megfeszül és beleremeg az érintésébe.
Amikor kinyitotta a zuhanyt, a víz érzékeny mellére spriccelt, és mellbimbója azonnal megkeményedett: hirtelen eszébe jutott, hogyan ébresztette a férfi nyelve.
Csak azért rúgta meg olyan hevesen, mert megijedt és teljesen összezavarodott. De még soha életében nem járt annyira közel az orgazmushoz, mint akkor. Gyenge nő volt, mert a másodperc tört részéig ellenállhatatlan vá¬gyat érzett, hogy csak feküdjön mozdulatlanul és szét-tárt térddel fogadja őrjítő csókját. Most is tiszta lucsok volt a lába köze.
Miatta. Nem értette a teste reakcióját. Vajon akkor is ennyire vonzódna Lachlainhez, ha nem akarna végezni vele?
De legalább már tudta, miért ennyire brutális. Amel¬lett, hogy valami egyértelműen nem volt vele rendben, a lykae klánhoz tartozott, amelyet még a Szövetség legal¬sóbbrendű tagjai is kegyetlen bandának tartottak. Eszé¬be jutott, hogy nagynénjei mit meséltek a klánról.
Minden tagjában egy farkashoz hasonló „fenevad" lakozott. Emiatt voltak halhatatlanok és vágyakoztak elemi erővel az alapvető dolgokra: az ételre, az érintésre, a szexre. Viszont, ahogy azt ma éjjel az előző éjszakán is megtapasztalta, egy lykae képtelen volt megfékezni a vadságát, amelyet, különösen szex közben, a szabadjára engedett, így gyakran harapott, karmolt és megjelölte a másikat őrületében. Emma számára - akit balszerencsé¬jére a sors törékeny testalkattal és a fájdalomtól való mérhetetlen rettegéssel vert meg - mindez borzalmasan hangzott.
Fel nem foghatta, hogy ilyen vonzó külső hogy rejt¬het egy fékezhetetlen vadállatot. Lachlain vadállat volt a megtestesült álom képében. Teste, eltekintve fura láb¬sérülésétől, egyszerűen... tökéletes volt. Haja sűrű és egyenes, meleg sötétbarna, ami Emma szerint a napon biztos, hogy aranyszínben pompázik. Azt is észrevette, hogy ma valamikor fodrásznál is járhatott, és meg is bo¬rotválkozott, így szabályos vonásai még inkább érvé¬nyesültek. Kívül szépség, belül szörnyeteg.
Hogyan vonzódhat egy olyan teremtményhez, aki elől menekülnie kellene?
Emma szégyellte, hogy önkéntelenül is felizgult és örült, hogy a fáradtság erősebbnek bizonyult a kéjvágyá¬nál. Ereje rohamosan fogyott, és a skóciai utazás gondo¬lata csak még jobban kimerítette.
Leroskadt a fal mellé és arra gondolt, Annika vajon most mit csinálhat? Valószínűleg tombol a dühtől és az aggodalomtól, ami azt jelenti, hogy New Orleans felett villámlik, a környékükön pedig bekapcsol minden riasztó.
Emma azon is elgondolkozott, hogy tényleg le akart-e ugrani. Igen, döbbent meg - ha Lachlain ugyanolyan őrült, üvöltő vadállat lett volna, mint korábban, ha a te¬kintete nem melegedett volna meg, valószínűleg nem tétovázik.
Arra is kíváncsi lett volna, hogyan sérült meg a férfi lába, vagy ki és hol tartotta fogságban olyan hosszú ideig.
De szinte azonnal megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a gondolatot.
Nem akarta tudni. Nem kellett tudnia.
Annika egyszer azt mondta, hogy a vámpírok rideg, szenvtelen lények, jóval logikusabban gondolkoznak, mint a Szövetség más tagjai, mert képesek csak a célra összpontosítani.
Emmának dolga volt. Pont. Amikor pedig befejezte, visszanyeri a szabadságát. Csak nem szabad levennie a szemét a célvonalról. Sosem sportoltál, te szörnyeteg. Ja, bocs.
Nem baj. Elvégzi a munkát - pontosan úgy, ahogy ed¬dig.
Ahogy besamponozta, majd leöblítette a haját, eszébe jutott egy tipikus hete a baljós utazást megelőzően. Hét¬főtől péntekig kutatást végzett a rendjük számára, gya¬korolt, majd megnézett egy késő éjszakai filmet éjszakai bagoly nagynénjeivel. Péntek és szombat éjjel átjöttek a boszorkányok a Xboxjaikkal és pasztellszínű turmi¬xaikkal. Vasárnap éjjelenként kilovagolt a jó démonok¬kal, akik általában ott sertepertéltek a házuk körül. El¬tekintve egy-két apróságtól, az élet szinte tökéletes volt.
Emma elgondolkozott. Mint született vámpír, képte¬len volt másoknak hazudni. Már a hazugság puszta gon¬dolata is olyan folyamatokat indított el az agyában, amelyekbe súlyosan belebetegedhetett. Nem, mások¬nak nem tudott hazudni, önmagának viszont remekül. Egy-két apróság? Valójában borzalmasan egyedül volt -és folyamatosan rettegett, mikor tör felszínre igazi ter¬mészete...
Amennyire tudta, a világon nem élt hozzá hasonló teremtés - igazán nem tartozott sehova -, és bár valkűr nagynénjei rajongtak érte, a magány minden nap éles pengeként hasított a szívébe.
Sokszor gondolkozott azon, hogy ha sikerülne meg¬tudnia valamit a szüleiről - hogyan éltek együtt, ő ho¬gyan született -, talán találhatna magához hasonló lé¬nyeket. Talán akkor érezné, hogy tartozik valahova. Ha többet tudna vámpír feléről, talán le tudná győzni a félelmet, hogy egy nap maga is olyanná válik.
Senkinek nem lenne szabad folyamatosan azon ag¬gódnia, mikor válik gyilkossá...
Ha elhitte, hogy a férfi békén hagyja, mert megtanul¬ta a leckét, nagyot tévedett. Lachlain egyenesen besétált a fürdőszobába és feltépte a zuhanyfülke ajtaját. Emma ugrott egyet, megrémült, és megpróbálta az egyik ujjá¬val elkapni a haj balzsamos palackot, amit leejtett.
Látta, hogy Lachlain ökölbe zárja a kezét, majd ki¬nyújtja az ujjait, és megdermedt. A flakon lehuppant.
Egyetlen ütés... Emmában felötlött a ripityára tört éj¬jeliszekrény képe, majd az autóé, amit úgy nyomott össze, mint egy üres konzervdobozt. A fürdőszoba pad¬lóját még mindig repedt márványdarabok borították, és porrá zúzott csempe. Ostoba. Hogy lehetett ennyire ostoba, hogy elhiggye, nem fogja bántani? Emma sem¬mitől nem félt annyira, mint a fájdalomtól. Erre most, egy vérfarkas haragjában ökölbe szorítja a kezét. Miatta.
Emma a fal felé fordult, hogy legalább egy kicsit el¬takarja meztelenségét. És ha megüti, akkor majd leku¬porodik a földre, és a térdét felhúzza. De a férfi, valami furcsa káromkodást mormolva, kiment.
Amikor zuhanyozás után visszatért a hálószobába, újabb meglepetés fogadta: majdnem minden holmija eltűnt. Levitte volna a kocsiba, amit állítólag kibérelt? Ha igen, lemerte volna fogadni, hogy a laptopját egy la-za mozdulattal legalulra tette. Mindegy, hiszen úgysem talált semmi érdemlegeset a szüleiről, amikor keresgélt. Csak azért, mert otthonosan mozgott az egyetemi könyvtár adatállományában, még nem jelenti, hogy fel tudja törni egy idegen országban a Szövetséget - ráadá¬sul alkonyat és pirkadat között.
Emma semmit nem ért el a párizsi úttal. Azon kívül, hogy elrabolták.
De mi ebben a meglepő?
Fáradtan sóhajtott egy nagyot, és szemügyre vette a dolgokat, amelyeket Lachlain kikészített neki az ágyra -egyetlen öltözet ruhát. Természetesen kiválasztotta a legapróbb és legáttetszőbb alsóneműt, amit Emma ma¬gával hozott. A puszta gondolattól, hogy a férfi fogdosta a fehérneműit, hogy válogatott közöttük, a lány mint¬egy tízezredszerre pirult el az elmúlt két napban. Már legalább öt liter vért elpocsékolt feleslegesen a férfi mi¬atti pirulással.
A férfi kiválasztott még egy hosszúnadrágot, egy gar¬bót, egy kardigánt és egy kabátot. Ruhák alá akarja temetni?
A férfi ebben a pillanatban újra belépett. Emma ré¬mületében átszökkent az ágyon és a falhoz lapult. Bár hallása rendkívül kifinomult volt, nem hallotta a férfi lépteit.
Lachlaint felhúzta a szemöldökét a gyors mozdulatra.
- Ennyire félsz tőlem?
Emma a törölközőjébe kapaszkodott. A saját árnyé¬komtól is félek, hát még egy kétméteres vérfarkastól. Ám a férfi hangja nem volt barátságtalan, így Emma erőt vett magán és szempillája alól lopva felé kandikált. Lachlain szeme aranybarna árnyalatban játszott és új ruhát viselt. Úgy nézett ki, mint egy harmincas évei közepén járó milliomos. Vagy mint egy filmsztár, aki milliomost ját¬szik.
A rohadék feltűnően jóképű férfi volt. Ráadásul tud¬ta is magáról.
- Már kétszer rám támadtál. Még jó, hogy félek. Lachlaint a válasz szemmel láthatólag feldühítette.
- Azóta a szavamat adtam, hogy többet nem fordul elő. - De erőt vett magán, és így folytatta: - Mindent elintéztem. Lent vár az autó, és kifizettem a szobát.
Emma el tudta képzelni azt a számlát. Bár szétvert egy antik éjjeliszekrényt, annak az ára nem volt jelentős, az ö itt-tartózkodásának költségéhez képest.
- De én már hetek óta itt lakom. Ki tudom fizetni a saját...
- Te fizetted. És most gyere szépen le az ágyról. Amikor Lachlain kinyújtotta a kezét, Emma az ágy
másik oldalát választotta. Szinte beleszédült az újabb csapásba, a legrosszabbtól tartva — visszaéltek a hitelkár¬tyájával.
- Feltételezem, az új ruháidat is én fizettem? - kérdez¬te, felbátorodva a közöttük levő ágytól. A lány felismer¬te a finom dolgokat. Ahogy minden valkűr, ő is örökölte Freya választékos ízlését -, és Lachlain új ruhatárának nagyon erős pénzszaga volt.
A férfi sötét, kézzel varrt bőrkabátot viselt és homok¬színű, lezser nadrágot. A nyitott kabát alól kilátszott vékony fekete kasmíringe, amely úgy feszült a testére, mint egy második bőr. A kabát alól kivillant szépen ki¬dolgozott felsőteste. Lachlain öltözéke azt sugallta: gazdag vagyok és időnként talán veszélyes.
A nők a lába előtt fognak heverni.
- Persze. Az inas lent igazán segítőkész, és a kártyának nincs összeghatára.
A hanghordozása felbátorította Emmát.
A kártyánk? ő Centurion American Expressze az¬zal az instrukcióval, hogy bár néhány vásárlás kissé drágának tűnhet, a tulajdonos külföldön utazgat, így a bank ne háborgassa. A biztonsági kiskapu veszélyes fegyverré vált a férfi kezében.
Ahogy rendjének minden tagját, úgy Emmát is szép összegű éves járadék illette meg öltözködésre és szó¬rakozásra. Ő azonban spórolt, mert szeretett volna ven¬ni valami nagyobb dolgot - antik bútort, saját lovat ¬vagy bármit, ami csak az övé és nem kell megosztania a nagynénjeivel. Ennyit erről.
A számos egyéb megpróbáltatás mellett a vérfarkas még anyagi romlásba is dönti.
- Nem hagytál semmit, amivel eltakarhatom a fülemet
- mondta, és ahogy általában, most is kerülte Lachlain tekintetét.
A megjegyzéstől Lachlain dühösen végigmérte a lány öltözékét. A vámpír el akarja rejteni azt, amit ő személy szerint kifejezetten vonzónak talált, amikor olyan ru¬hában illegeti magát, ami nem sokat hagy a képzeletre. A fekete bugyogó a csípőjéig sem ért fel, és hátul ráfe¬szült a hátsó felére. A piros ing, bár magasan záródott, olyan furcsán, aszimmetrikusan volt megvarrva, hogy kifejezetten kiemelte a lány mellét. Akárhányszor meg-mozdult, kivillant lapos hasa. Azért választotta ezeket a ruhákat, hogy eltakarja a lányt, nem azért, hogy köz¬szemlére bocsássa. Az első adandó alkalommal besze¬reznek néhány új darabot, a vámpírnak futja rá. Ki kell derítenie, pontosan mennyi pénzt is költhet.
- Csak egy sálra van szükségem, vagy fel kell tűznöm a copfomat. Különben meglátják az emberek a...
- A hajad így marad.
- D-d-e a halandók...
- Egy ujjal sem mernek hozzád érni, ha én ott vagyok. - Nagy svunggal elindult a lány felé, aki rémül¬ten hátrált az ajtó felé. Retteg tőle.
Lachlain nem egészen értette a dolgot. Az elmúlt két éjszaka emlékei összemosódtak a fejében, azt viszont sej¬tette, hogy nem bánt a lánnyal túlságosan... kedvesen. Ma este pedig rávetette magát, az ágyhoz szegezte, hogy a magáévá tegye, bár tudta, hogy fájdalmat okozna neki.
Látta, hogy az előbb a zuhanyban is az öklét nézi. Igaza volt. Miért bízzon benne?
Az erkélyen rájött, hogy bár vámpír, ismeri a fájdal¬mat. A tekintete arról árulkodott. Ő is jól ismerte - túl¬ságosan is, hogy segíthetett volna. Túl sok gyűlölet hal¬mozódott fel benne, nem akart segíteni.
- Legalább telefonálhatok a családomnak? - kérdezte a lány. - Ahogy megígérted?
Lachlain elfintorodott. Igen, megígérte, de nem egé¬szen erre gondolt, hanem egy levélre. A földszinten lát¬ta, ahogy egy férfi telefonál. Meg a tévében is. Nem hitte volna, hogy egy másik országot is lehet hívni.
- Jó, de gyorsan. Indulnunk kell.
- Miért? Mennyit megyünk ma? — Emma hangja el¬csuklott félelmében. - De hát azt mondtad, hogy nap¬kelte előtt egy órával...
. - Ideges vagy?
- Természetesen igen!
- Ugyan már. Megvédelek - jelentette ki Lachlain a lehető legtermészetesebben, és bosszúsan látta, hogy a lány továbbra is feszült. - Telefonálj! - Sarkon fordult, kiment az előszobába, kinyitotta az ajtót, majd becsuk¬ta. De nem lépett ki rajta.
5. FEJEZET
- Tudod te, hogy mekkora szarban vagy? - kérdezte Re¬gin. - Annika magánkívül van az aggodalomtól. Az ámokfutók hozzá képest pompomlányok.
- Nagyon sajnálom - felelte Emma, két kézzel ka¬paszkodva a telefonba. - T-t-tudod adni?
- Nem. Történt egy kis baleset, oda kellett mennie. Em, mi a jóistenért nem szálltál fel a gépre? Vagy vetted fel a mobilod?
-A mobilnak annyi. Elázott az esőben.
- És mért nem szálltál fel a gépre? - ismételte meg Re¬gin.
- Muszáj maradnom. Még nem fejeztem be, amiért jöttem. - Ami végül is igaz volt.
- És miért nem válaszoltál az üzenetekre? Amiket a portás ma próbált átadni neked?
- Nem tudom. Lehet, hogy kopogtak, csak nem hal¬lottam. Biztos nappal, amíg aludtam.
- Annika mentőcsapatot küld érted, ha érdekel. Most indulnak a reptérről.
- Akkor hívd fel őket, és fújd le. Nem leszek itt, mire megjönnek.
-És az nem is érdekel, hogy miért vagy veszélyben?
Emma az éjjeliszekrényre pillantott.
- Kösz, de pontosan tudom.
- Találkoztál a vámpírral? - sikította Regin. - Rád tá¬madt?
- A mivel?- Most már Emma is sikított.
- Mire gondoltál, amikor a veszélyről beszéltem? A vámpírok a valkűrök nyomában vannak, az egész vilá¬gon. Még itt is. Vámpírok Louisianában — ha mond ez még neked valamit. Ezt a rémálmot hallgasd meg: a Vérszomjas Ivo, a vámpírfejedelem jobb keze, itt van, a Bourbon utcában.
- Ne! Olyan közel?
Néhány évvel azelőtt Annika pont a vámpírok miatt telepítette át egész rendjüket lyne Oroszországból New Orleansba.
- Igen, és Lothaire is vele volt. Talán róla még nem hallottál, ő a Horda egyik véne, kicsit magának való, de azért nem szabad alábecsülni. Gondolom, nem a dzsessz-fesztiválra érkeztek. Annika keresi őket. Fogalmunk sincs, mit akarnak, miért nem kezdtek el vérengzeni, ahogy szoktak, de ha rájöttek, mi is vagy...
Emma végigvette párizsi éjszakai körútjait. Lehet, hogy követték a Horda tagjai? Egyáltalán meg tudná őket különböztetni az emberektől? Nagynénjei nem¬csak arra tanították meg, hogy a vérfarkas szörnyeteg, hanem azt is belesulykolták, hogy a Horda tagjai milyen gonoszak.
Több mint ötven évvel ezelőtt a vámpírok foglyul ejtették Furie-t, a valkűr királynőt, akit azóta sem talál¬nak. A pletyka szerint az óceán mélyéhez láncolták, ahol, mint halhatatlan lény, mindörökre a vízbe fúlás - feltámadás ördögi körében szenved.
Regin egész nemzetségét kiirtották - ő volt az utolsó
Ragyogó -, amiért kapcsolata unokahúgával, finoman szólva, nem volt kimondottan kiegyensúlyozott. Emma tudta, hogy Regin szereti, ám valamiért mégis szigorúan bánik vele. Mostohaanyja, Annika, hobbiszinten űzte a vámpírölést, mert ahogy kedvenc szállóigéje tartotta, „a legjobb vérszívó, a halott vérszívó".
Erre most kiderül, hogy a vámpírok talán megtalál¬hatják Emmát. Annika hetven éve folyamatosan ettől rettegett - attól a perctől kezdve, hogy nevelt lánya megpróbálta megrágcsálni apró szemfogával egy nyil¬vános helyen...
- Annika szerint ez is egy újabb jele annak, hogy megkezdődött az örökösödés - mondta Regin, bár tud¬ta, hogy ezzel halálra rémiszti Emmát. — És te mégis távol maradsz a rend védelmet nyújtó székhelyétől!
Az örökösödés. Emmát kiverte a jeges veríték.
Bár a győzteseknek jólétet és hatalmat hozott, az örökösödés nem volt egyfajta végítélet — nem az történt, hogy a Szövetség legerősebb tagjai semleges terepen találkoztak, a „morajlásra" történt felhívást követően. Egy évtizednyi harc után az események felgyorsultak, mintha a végzet megelőlegezte volna a jövőt, és a had¬ban álló felek közötti halálos kimenetelű konfliktusok hihetetlenül megszaporodtak. Mint a rozsdás szélma¬lom, nyögve, csikorogva az örökösödés életre kelt, hogy egyre erőteljesebbé váljon, és sebesen szárnyaljon min¬den ötszáz évben.
Egyesek szerint egyfajta kozmikus erőegyensúly volt, a halhatatlanok egyre növekvő népességének karban¬tartására, és arra kényszerítette őket, hogy megöljék egy¬mást.
A végén az a frakció nyert, amelynek tagjai közül a legtöbben maradtak életben.
A valkűrök száma azonban nem emelkedett úgy, mint a vámpíroké vagy a vérfarkasoké, és utoljára két¬ezer évvel ezelőtt nyerték meg az örökösödést. Azóta folyamatosan a Horda győzött. Emmának ez lesz az első örökösödése. Annika megígérte, hogy a legvéresebb ese¬ményeket az ágya alatt vészelheti át!
- Na, gondolom, akkor most mégiscsak jönnél haza -jelentette ki Regin diadalmasan.
Nem hazudhatok. Nem hazudhatok.
- Nem. Még nem. Találkoztam valakivel. Találkoz¬tam... egy férfival. És vele maradok.
- Egy férfival?! - Reginnek elakadt a lélegzete. - És meg akarod harapni? Ugye? Vagy máris megtetted? Ó, Freya, tudtam, hogy egyszer bekövetkezik!
- Mi az, hogy tudtad, hogy egyszer bekövetkezik? - A rend szigorúan tiltotta, hogy Emma közvetlenül élő ál¬dozatból igyon, mert nem akarták, hogy véletlenül megöljön valakit. Abban is hittek, hogy a vér misztikus módon él, amikor egy lény testében van, és az ereje — il¬letve a mellékhatásai - a testen kívül elvész. Emmának ez sosem okozott gondot. New Orleansban a Szövetség alapított egy vérbankot, a száma ott volt a gyorstárcsázó listán a telefonjában.
- Em, ez törvényszerű volt. Előbb-utóbb bele kellett vájnod a fogad valakibe.
- De én...
- Tudtam! - kiáltotta Regin, és még a kagylót sem fogta be. - Lucia! Szépen köhögd csak ki a pénzemet! Emma belevájta valami hapsiba a fogát...
~ Nem igaz! - tiltakozott Emma hevesen. - Még soha senkinek nem szívtam ki a vérét! - Vajon hány valkűr hallgatja most Regint? - Fogadtál Luciával? - Emma igyekezett palástolni a döbbenetét. Vajon csak Regin gondolta, hogy Emma ugyanúgy viselkedik majd, mint a többi vámpír? És ő majd megbukik - vagy nem küzd többet valódi vámpírtermészete ellen? Vagy mindenki ugyanattól retteg, amitől ő? Hogy egy nap gyilkolni fog?
- De ha nem a vérét szívod, akkor mégis mit csinálsz egy pasival?
Emma hangja remegett a dühtől.
- Amit minden nő! Amit például te!
- Úgy érted, dugtok?
Ez vajon miért ilyen meglepő?
- És ha igen?
Regin levegőért kapkodott, a vonal túlsó végén.
- Ki maga és mit csinált az unokahúgom testével? Ne hülyéskedj, Em. Soha nem is randiztál. Erre most hirte¬len „bepasizol" és le akarod húzni a bugyid? Te, az édes kis hetvenéves, aki még sohasem csókolózott? Nem gondolod, hogy inkább mégis a vérére szomjazol?
- Nem, egyáltalán nem! - erősködött Emma. A Hor¬dában a vámpírok elfolytották a szexuális ösztöneiket. Csak a vér és a gyilkolás számított. Emma addigi egész életét aszexuális lényként töltötte. Sohasem került sen¬kihez testileg közel.
Egészen tegnap estig.
Felcsillant előtte egy kis reménysugár. Lachlain feliz¬gatta. A férfi testét akarta - nem a vérét. És annyira közel voltak egymáshoz. Ma este is majdnem átélte vele élete első orgazmusát. Lehet, hogy Lachlain lesz az, aki egy¬szer és mindenkorra helyére teszi benne ezt a kérdést? Az ajkát harapdálta, mérlegelve a lehetőséget.
- Bajba kerültél? - kérdezte Regin. Emma szó szerint hallotta, ahogy nagynénje összeráncolja homlokát. -Van ott valaki melletted?
- Nem, egyedül vagyok. Tényleg olyan nehéz elhinni?
- Oké, feladom. Ki az? Hol találkoztatok? Nehogy elszólja magát.
- Nem ismertem. A Notre Dame előtt találkoztunk, az egyik árus standjánál.
- És? Ne játszd itt nekem a rejtelmes végzet asszo¬nyát, ahogy szoktad. Ha ez tényleg igaz...
- Mintha tudnék hazudni! Jó, tényleg érdekel? Sze¬rintem... állati jóképű. - A hangsúly az állatin. — Tudja, mi vagyok, és nemsokára elutazunk Párizsból.
- Szent Freya! Te tényleg nem viccelsz. És milyen?
- Erős! Azt mondta, megvéd. - Istenien csókol. Telje¬sen elmebeteg. Széles a mellkasa, amit a legszívesebben végignyalnék, mint egy fagyit.
- Elég erős, hogy legyőzzön egy vámpírt? - fontosko¬dott Regin.
- Abszolút! - Emmának egyre jobban tetszett az öt¬let, hogy elutazhat egy bikaerős vérfarkassal - a vámpí¬rok született ellenségével. Aztán összevonta a szemöldö¬két. Ha nem Lachlain a veszély, akitől óvják, akkor mi a helyzet? Mit akarhat a férfi? Miért nem öli meg egysze¬rűen a vámpírt, akit foglyul ejtett?
Átsuhant rajta egy bizarr gondolat, de gyorsan el is hessegette. Még vezetni sem tud — egyértelmű, hogy segít¬ségre szorul. Én pedig a Szövetség tagja vagyok...
- Mikor indultok?
- Ma. Illetve most. Ebben a percben.
- Végre egy jó hír. Már csak azt mondd meg, hogy hova mentek?
- És akkor Annika értem jöhet és a fülemnél fogva hazarángathat? - Aztán pedig megölheti Lachlaint? -Nem. Mondd meg neki, hogy legkésőbb két hét múlva otthon leszek, és ha addig keresni kezd, tudni fogom, hogy még mindig nem bízik benne, hogy tudok ma¬gamra vigyázni...
Regin felhördült, majd egy hatalmasat nevetett.
- Igenis tudok! Mi ebben olyan vicces? - kérdezte Emma megbántva.
Újabb sátáni kacaj.
- Nyasgem, Regin! Tudod mit? Majd küldök egy képeslapot!
Lecsapta a telefont és felkapta a csizmáját. Mérgesen morgott, miközben felhúzta az egyiket:
- Igenis elutazom! - Következett a másik csizma. - És nem szeretek bele a fogva tartómba! Stockholm-szin¬dróma kizárva!
Amikor néhány másodperccel később megszólalt a telefon, Emma beleüvöltött.
- Mi van?
- Oké. Azt csinálsz, amit akarsz, áldásom rá! - mond¬ta Regin szipogva, mintha éppen könnyeit törölgetné az iménti röhögőgörcs után. - Viszont, és ezt ne vedd ki¬oktatásnak, ha szembe jön veled egy vérszívó, kérlek, ne felejtsd, mire tanítottalak!
- Rendben. A vívásra gondolsz, amikor elrepültél mellettem, a fenekemre csaptál, és azt gügyögted: „Meg¬haltál! -Aztán még egy ütés. „Meghaltál!" OK, ezt nem fogom elfelejteni.
- Nem, inkább az az alkalom jutott eszembe, amikor úgy sprintelsz, mint akit ágyúból lőttek ki, amikor meghallod, hogy edzést akarok neked tartani.
Amikor Emma újra letette a telefont, Lachlain bevonult a szobába, és meg sem próbálta titkolni, hogy minden szót hallott.
Emma felpattant a székről, és összeráncolta homlokát.
- Hallgatóztál, ugye?
- Persze! - mondta Lachlain, mintha mi sem lett vol¬na természetesebb.
- És? Hallottál valami érdekeset? - folytatta Emma feszülten.
Nem igazán.
- Furcsa a kiejtésed, és túl gyorsan beszéltél - felelte Lachlain őszintén. Majd önelégülten elvigyorodott. -De azt hallottam, hogy szerinted állati jóképű vagyok. — Bár nem értette, miért örül ennek a megjegyzésnek ennyire. Kit érdekel, mit gondol róla egy vámpír.
Emma elfordult, de Lachlain még látta, hogy elvörö¬södik. És mintha azt motyogta volna magában: „Hang¬súly az állatin."
- Miért nem mondtad meg a családodnak, hogy mi vagyok?
- Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjanak.
- Miért? Aggódnának, ha kiderülne, hogy egy vérfar¬kassal vagy? - kérdezte Lachlain ártatlanul, mintha nem tudta volna, a hír mennyire kiborítaná a lány családját.
- Egyértelmű. Meséltek rólatok. Hogy igazából mi is vagy.
Lachlain keresztbe fonta karját.
- És mi vagyok?
Találkozásuk óta Emma először nézett egyenesen a férfi szemébe.
- Ott belül, mélyen, egy szörnyeteg!
6. FEJEZET
Emma zászlóként lobogtatja a félelmét.
Legalábbis a nagynénjei ezt szokták róla mondani. Nem támadólag, inkább csak értetlenkedve. Hozzájuk képest Emma valóban rettegett - de sosem titkolta.
A többi valkűr bátor volt, szilaj és mindannyiuknak volt célja az életében: egyesek a legyőzhetetlen csoda¬fegyvereket őrizték, nehogy avatatlan kezekbe kerülje¬nek. Mások egy különösen erős és nemesi származású család vérvonalára ügyeltek. Ők voltak az őrangyalok.
És Emma? Ő azt a hősies feladatot vállalta, hogy... egyetemre jár. A Tulane-ra., Ki sem merészkedett New Orleansból, ahol megszerezte a diplomáját popkultú¬rából.
Most eszébe jutott, hogy még kislány korában, egyik éjjel a homokozóban játszott az udvaron. A szeme sar¬kából észrevette, hogy egy csapat sárgásan villódzó ghoul ereszkedett le a kertbe.
Berontott a házba, szinte kiszakította az ajtót a helyé¬ről, és azt sikította:
- Meneküljetek!
Nagynénjei egymásra néztek. Annika szégyenkezett, csodálatosan szép arca elkomorult.
- Emma, édesem, mi az, hogy meneküljetek? Mi nem menekülünk. Mások menekülnek előlünk, ugye?
Mennyire meglepődtek, amikor Emma kitalálta ezt a párizsi utat. Mennyire meglepődnének, ha látnák, hogy unokahúguk éppen benyomni készül a földszintet jelző gombot a liftben, ahol már várja egy vérfarkas. Miután szemtől szembe leszörnyetegezte Lachlaint, a férfi szeme villámokat szórt, aztán kiviharzott a szobából, ráför¬medve, hogy jöjjön le a kocsihoz.
Le a kocsihoz. A rohadt életbe, tényleg komolyan gon¬dolja? Útban a földszintre gyorsan végigvette az út mel¬lett, illetve ellene szóló érveket.
Mellette: Lachlain segítségével talán megismerheti magát és saját igazi természetét. Ha felbukkan egy másik vámpír a közelben, azzal a férfi azonnal végez, így megvédi őt is.
Ellene: nem tudja, hogy Lachlain meg akarja ölni vagy nem. A vérfarkas megvédheti a vámpíroktól, de tőle vajon ki védi meg?
Lehet, hogy a nagynénjei sosem menekültek - Emma viszont remekül. Amíg be nem ül a kocsiba, még mindig van esélye...
Ahogy kiszállt a liftből, rögtön észrevette a kocsifel¬hajtón várakozó férfit. Lachlain komor tekintettel bá¬multa. Emma vett egy mély lélegzetet; kivételesen örült, hogy összeveszett Reginnel: szóváltásaik mindig feltü-zelték, néha annyira, hogy Emma levetkőzve a gyávasá¬gát szembe mert vele szállni.
Lachlain egy fekete autó mellett állt... egy fekete Mer¬cedes mellett? Emmának felszökött a vérnyomása. Biz¬tos, hogy egy vagyonba kerül, különösen, ha külföldre viszik. A vérfarkasok nem tudják, mi az a középkategória?
Bár Lachlain lykae volt, senki meg nem mondta vol¬na róla, hogy nem ember. Ahogy lezserül, karba tett kéz¬zel a kocsinak támaszkodott, pont olyan volt, mint bár¬melyik halandó, csak magasabb, erősebb és valami meg¬magyarázhatatlan sárm lengte körül.
Látszólag nyugodnak tűnt, de a szeme éber volt, arca - az utcai lámpák fényében - feszült, és egyre a lányt bá¬multa. Emma legszívesebben hátrafordult volna, hogy megnézze, milyen bomba nő jön mögötte, akit majd felfal a tekintetével.
Megérte ez a borzalmas helyzet, csak azért, hogy átél¬hesse ezt a pillantást? Már tudta, milyen érzés, ha egy férfi úgy néz rá, mintha rajta kívül nem lenne más asz-szony az egész világon.
Egész életében nagynénjei árnyékában élt, akik mind¬annyian olyan lenyűgözően gyönyörűek voltak, hogy ódákat zengtek róluk. Bár Emma édesanyja már nem élt, legendás szépségéről rengeteg történetet hallott.
Emma ványadt volt, sápadt és... vámpírfogú.
De mégis, egy ilyen jóképű férfi úgy néz rá, hogy még a vasat is megolvasztaná. Ha nem riasztotta és támadta volna meg — ha az a gyengéd szerető lenne, aki a tenye¬rébe fogta a mellét, és azt susogta a fülébe, hogy milyen puha a bőre -, elmenne vele? A tekintetük találkozott. Ez a hím megérintette, és olyan dolgokat tett vele, ame¬lyeket soha még nem érzett, dolgokat, amikért irigyelte a többieket. Pusztán az, hogy arcát a férfi meztelen mell¬kasába fúrhatta, olyan élményt jelentett, amit a világ minden kincséért sem cserélt volna el.
Felbátorodva tetőtől talpig végigmérte Lachlaint, mielőtt tekintete megállapodott volna az arcán. A férfi nem vigyorgott önelégülten, nem dühöngött, inkább úgy tűnt, mintha hasonló gondolatok járnának fejében.
A lányt valami delejes erő vonzotta hozzá, az agya és a gondolatai kikapcsoltak, mintha elszakadt volna a való-ságtól. Ahogy magas sarkújában végigkopogott az elő-csarnok márványpadlóján, a teste életre kelt. Lachlain mereven állt, és szemmel láthatólag egyre feszültebb lelt.
A lány melle teltebbnek tűnt. Füle nyilvános helyen fedetlen volt, csak hosszú, kiengedett haja takarta el va¬lamennyire. Úgy érezte, mintha nem lenne rajta mell¬tartó - úgy érezte, hogy kicsit... pajzán. Hirtelen meg¬nyalta az ajkát. Lachlain keze válaszul ökölbe szorult.
Emma egyetlen dolgot akart tőle, és ha megkaphatja, akkor ugye érdemes kockáztatni? Ugyanezért ment bele .1 közös zuhanyozásba, és Lachlain akkor sem bántotta. Nem, végül is betartotta az ígéretét...
A pillanat varázsát egy Ferrari törte meg, amely csi¬korgó kerékkel fékezett a Mercedes mögött. Két tökéle-tes alakú, testhez simuló ruhába öltözött európai sztá-rocska vonaglott elő belőle. Furcsa módon, Emma elcsüggedt: biztos volt benne, hogy Lachlain őket is ha¬sonló mohósággal fogja méregetni. A hosszú lábú mű¬anyag mellű lányok azonnal felfigyeltek a férfira, és tűsarkaikon egyensúlyozva vihogva illegetni kezdték magukat előtte.
Amikor Lachlain ügyet sem vetett rájuk, a szőkeségek csücsörítettek, és egyikük még a rúzsát is „leejtette". Emma döbbenten bámulta, ahogy a nő lehajolt előtte, majd a férfira pillantott, hogy lássa a reakcióját.
De csak ő figyelte a jelenetet: Lachlain egyetlen má¬sodpercre sem vette le tekintetét róla. Emmának azon¬ban az volt az érzése, hogy pontosan tudta, mi folyik körülötte. Tekintete Emmáéba mélyedt, mintha azt mondaná, azt nézem, akit én akarok. Emma megbor¬zongott.
A két lány végül feladta, és gyilkos tekintettel mére¬getve Emmát, bevonult a szállodába. Mintha a férfi az övé lenne? Mintha ő tartaná távol tőlük? Fogoly volt -többé-kevésbé.
—Tessék, kislányok, vigyétek! - sziszegte oda nekik. A sztárocskák elfehéredtek, majd elmenekültek. Lehet, hogy gyávának számított a Szövetség tagjaihoz képest, de az embereket bármikor elintézte.
Vajon hogy boldogul a hosszú autóúton összezárva egy vérfarkassal?
Lachlain figyelte, ahogy Emmaline átsiklott az előcsar¬nokon, túl kecsesen egy földi halandóhoz képest. A fér¬fit lenyűgözte, mennyire áradt belőle a gazdagság és a természetes elegancia - olyan volt, mint egy arisztokra¬ta. Senki nem gondolta volna, hogy félénk, olyan reme¬kül palástolta.
Aztán megváltozott.
Lachlain nem tudta, mitől, de a lány tekintete felfor¬rósodott. Úgy tűnt, hogy egy férfira van szüksége - és ő válaszolt. Minden porcikája válaszolt. De nemcsak ő volt így ezzel. Bár Emma láthatólag nem vette észre, érzéki léptei és mozgása minden férfi tekintetet magához von¬zott. Többekben bennszakadt a szó, és tátott szájjal bá¬multák. Még a nők is. Lachlain pontosan látta, mit bá¬mulnak rajta. A nők a ruháját és fényes haját, a férfiak a mellét, a száját és a szemét - Emma természetfeletti szépsége felgyorsította a szívverésüket, lélegzetük szapo¬ra lett.
Csak nem gondolja bármelyik idióta, hogy pont ő tudná megadni egy ilyen nőnek azt, amire vágyik? Lach¬laint elöntötte a düh. A lány épp az imént jelentette ki neki nyugodt tekintettel, hogy ő igazából egy szörnye-teg. Részben igaza volt, és most az a szörnyeteg legszí¬vesebben lemészárolna minden férfit, aki egyetlen pil¬lantást mert vetni a nőre, mielőtt az övé lenne. Nehéz perceket élt át, és az ösztön azt üvöltötte, hogy fogja a nőt és menjenek.
Aztán beléhasított. A női vámpírok gyönyörűnek születnek - ez önvédelmi és gyilkos fegyverük. Azzal manipulálták a többieket, és gyilkolásra használták. Emma is ezt csinálja, végrehajtja, amire született, Ő pe¬dig pontosan úgy reagált, ahogy a lány várta.
Amikor Emma megállt előtte, Lachlain megsemmi¬sítő pillantást vetett rá. A lány elcsodálkozott az arcki¬fejezésén, nyelt egy nagyot, és azt mondta:
- Veled jövök. És nem fogok megszökni. - A hangja selymes volt és érzéki, buja sikolyokra termett.
- Segítek, csak arra kérlek, ne bánts.
- Mondtam, hogy megvédelek.
- Múl éjjel azt is mondtad, hogy bármikor megöl¬hetsz.
Lachlain tekintete egyre jobban elkomorult.
- Csak azt szeretném, ha lehet, hogy ne próbáld meg. Túl nagy kérés? — Nagy kék szemmel nézett fel rá, amely oly ártatlannak tűnt.
Ravaszsággal akarja megszelídíteni? Megfékezni a benne lakozó fenevadat? Még 6 maga sem tudja irányí¬tani...
Hirtelen furcsa, jeges széllökés söpört végig a kocsi¬felhajtón, és összeborzolta Emma haját. A lány szeme összeszűkült. Egy pillanat múlva tágra nyílt a félelemtől, és Emma belekapaszkodott Lachlainbe. A férfi lenézett, és látta, hogy gyöngyházszínű karma kiegyenesedett: olyan volt, mint egy apró tőr.
Emma veszélyt szimatolt. Lachlain körbenézett; ő is érzett valamit. De nem látott semmi gyanúsat, bár az érzékei nem működtek tökéletesen. Még nem. Min¬denesetre nem lepte meg, hogy a lány körül felbukkant valami veszélyes dolog. Mint vámpírnak, rengeteg el¬lensége lehetett - e ténynek Lachlain régen kifejezetten örült. Most azonban meg kell velük küzdenie, mert mindent elpusztít, ami csak a lányt fenyegeti.
De ahelyett, hogy ezt elmondta volna neki, szinte un¬dorodva fejtette le magáról a kezét.
- Szerintem mellettem nagyobb biztonságban vagy, mint egyedül.
Emma bólintott, egyetértett. -Akkor indulhatunk?
A férfi biccentett, átment a kocsi másik oldalára, az ajtónálló pedig kinyitotta az ajtót Emma előtt és besegí¬tette. Lachlain egy pillanatig sajnálta, hogy ez neki nem jutott eszébe, a következő másodpercben pedig feldühí¬tette saját ügyetlenkedése.
Az ajtókilinccsel folytatott rövid küzdelem után Lachlain besüppedt Emma mellé a puha bőrülésre. A Mercedes belseje lenyűgöző volt - ezt még ő is észre vet¬te -, igaz, meglepőnek találta, hogy bár a borítás fából készült, nem volt szerves illata.
Emma a hátsó ülésre pillantott, bizonyára észrevette a hegyekben tornyosuló magazinokat, amelyeket Lach¬lain a recepcióssal hozatott, mindenesetre egyetlen szó¬val sem kommentálta.
- Londonig tudom az utat - mondta, és megnyomta az OnStar feliratú gombot -, utána viszont segítened kell.
Lachlain bólintott, és nézte, ahogy Emma ide-oda szánkázik a székkel, majd valami különös istrángszerű¬séget erősít maga elé.
- Biztonsági Öv - magyarázta -, életet ment. - Majd maga mellé nyúlt és a „D" jelzésre tolt egy bunkós végű botot.
Ha csak ennyi az egész, ezt ő is hamar elsajátíthatja, gondolta Lachlain. Amikor Emma jelentőségteljes pil¬lantást vetett az ő biztonsági övére, a férfi felhúzta a szemöldökét, és csak annyit mondott:
- Halhatatlan.
Érezte, hogy felidegesítette a lányt. Emma rátette a két pedál közül a hosszabbikra a lábát, rátaposott, és az autó kigördült a forgalomba. Emma a férfira pillantott, egyértelműen azért, hogy meghökkent-e. Ki volt zárva -Lachlain máris beleszeretett az autókba.
- Én is az vagyok, legalábbis általában - szólalt meg a lány mentegetődzve -, de ha karambolozunk, és regge¬lig eszméletlenül fekszem a roncsban, akkor nem sokra megyek a napallergia-kártyámmal, amelyhez a nagyné-néim ragaszkodnak. Oké?
- Ennek csak a felét értettem - válaszolta Lachlain nyugodtan.
- Nem engedhetem meg magamnak ezt a kocsit -felelte Emma, és erősebben markolta a kormányt, mi¬alatt más autók között manővereztek.
Miért aggódik a pénz miatt? Ki merészelne bármit is megtagadni tőle? A vámpíroknak sosem ment rosszul, és éppen fogságba esésekor kezdtek el olajba fektetni. Azóta a piac egyértelműen növekedett. Nem meglepő, hiszen bármi, amihez csak Demestriu, a vámpírfejede¬lem hozzáért, arannyá változott. Vagy meghalt.
Demestriu gondolatától Lachlain hihetetlenül dühös lett, kis híján elakadt a lélegzete. Lábán fájdalom futott végig, és olyan szorosan kapaszkodott feje felett a ka¬paszkodóba, hogy leszakította.
Emma levegőért kapkodott, majd tekintetét mereven az útra szegezve, maga elé mormogva igyekezett meg¬nyugodni.
- Mennyibe kerülhet egy kapaszkodó? De most tény¬leg.
Lachlaint zavarta Emma kicsinyeskedése, egy olyan dolog miatt, ami semmi kihatással nem lesz az életükre. A vagyona- vagyonuk- az otthonában - otthonukban -várt. Épp csak el kellett jutniuk odáig.
Az otthonuk. Lachlain, oldalán asszonyával, úton volt ősi birtoka, Kinevane felé. Végre. És ha Emma nem vámpír lett volna, még örült is volna ennek a ténynek.
Így azonban csak megalázva érezte magát.
Azon gondolkozott, vajon a klán hogyan reagál majd egy ekkora sértésre.
7. FEJEZET
- Milyen gyorsan megyünk?
— Nyolcvan kilométer per órával - válaszolta Emma kissé fontoskodva.
- És milyen hosszú egy kilométer?
Emma tudta, hogy Lachlain meg fogja kérdezni. Leg¬nagyobb sajnálatára azonban fogalma sem volt. Pusztán annyit tett, hogy igyekezett betartani a táblákon jelzett sebességhatárokat.
Az elmúlt fél órában a férfi csupa olyan kérdéssel bombázta, amire nem tudott válaszolni. Ez nagyon frusztrálta: nem akarta, hogy a férfi komplett idiótának gondolja.
A kérdések a nagy halom újsághoz kapcsolódtak, amelyeket Lachlain minden kétséget kizárólag az „inas¬tól" szerzett be a szállodában, aki megszervezte az út¬jukat. A férfi elképesztő tempóban lapozta őket végig, de mégis mindent elolvasott, hiszen a megjegyzéseiből Emma erre következtetett. A betűszavakkal nem tudott mit kezdeni, és bár Emma rájött, mit jelent a NASA, a NATO és a SITCOM, az MP3-mal nem boldogult.
Miután az újságokkal végzett, Lachlain az autó hasz¬nálati utasítását vette kézbe, és még többet kérdezett. Mintha tudnia kéne, mi az, hogy „erőátvitel".
Még így is, az ő korlátozott segítségével, érezte, hogy a férfi tanul, hogy milyen intelligens. Kérdései jelezték, hogy gyakran következtet, kitalálja a választ: olyan tem¬póban szívta magába a tudást, amit a lány el nem tudott képzelni.
A használati utasítás után a francia KRESZ követke¬zett, de Lachlain épp csak átlapozta, majd unottan félre¬hajította. Emma kérdő pillantására megmagyarázta:
— Bizonyos dolgok nem változnak. A hegy tetején mindig behúzod a féket, mindegy, hogy lovas kocsival vagy mással vagy.
Emmát elkeserítette, hogy Lachlain fölényesen siklik át olyan dolgok felett, amelyekhez inkább tisztelettel kellene viszonyulnia. Ő például biztos, hogy rettegne az autótól, ha felnőtt korában ülne benne először. De nem Lachlain. Nagyon elégedett volt magával. Kényelmesen elterült az anyósülésen, kíváncsian nyomogatta a klíma és az ablaknyitó gombjait, ki-be, fel és le, hatalmas mancsával próbára téve a német technológiát. Emma nem értette, ha tényleg annyi éven át fogságban tartot¬ták, most nem kellene összezavarodnia?
Nem kellene megriadnia? De mintha semmi nem tudná kizökkenteni mérhetetlen magabiztosságából...
Szuper. Megtalálta a napfénytető nyomógombját. Em¬ma türelme fogytán volt. Kinyit... becsuk. Kinyit... be¬csuk. Kinyit...
Ahogy közeledett a hajnal, a lány egyre feszültebb lett. Korábban mindig annyira vigyázott. Még sosem utazott egyedül, és a nagynénjei csak azért engedték el Párizsba, mert előzőleg minden eshetőségre felkészül¬tek. Ehhez képest Emmának elfogyott a vérkészlete, elrabolták, most pedig úton volt, ki tudja, hová, és a nap elől kénytelen lesz egy csomagtartóba bújni.
De az, hogy vele van, még mindig a biztonságosabb megoldás. A szállodában volt valami — valószínűleg vámpírok.
Miután elindultak, Emma majdnem elárulta Lachlainnek, hogy az élete veszélyben forog. Két dolog tar¬totta vissza. Először is, nem bírta volna elviselni, ahogy a férfi flegmán vállat von, majd önelégülten elvigyo-rodik: „Mi közöm hozzá?" Másodszor pedig el kellene magyaráznia, hogy mi is ő.
A valkűrök és a vérfarkasok ősi ellenségek voltak, őt pedig senki ne használja fegyverként a saját családja ellen. Valójában nem akarta, hogy a férfi bármi olyasmit megtudjon róla, amit felhasználhat ellene. Szerencsére, amikor Reginnel beszélt, akkor sem árulta el a gyengesé¬geit - többek között, hogy napok óta nem jutott vérhez. Elképzelte, ahogy Lachlain azt mondja, miközben tap¬sikol: „Szerzek vért, persze, rögtön zuhany alá." Külön¬ben is, kibírja azt a három napot, amíg eljutnak Skóciá¬ba. Egész biztos.
Emma egy pillanatra lehunyta a szemét. De az éhség... Soha életében még csak eszébe sem jutott, hogy egy má¬sik élőlény véréből igyon, de mivel más lehetőség nem kínálkozott, kezdett megbarátkozni a gondolattal. Már kinézte Lachlain nyakán a pontot, ahova a fogát bemé-lyeszti. Elképzelte, ahogy most ő csinálja hátulról, kar¬mát a férfi hátába vési...
— Jól vezetsz!
Emma köhögött, megriadva, és arra gondolt, vajon Lachlain észre vette-e, hogy nyelvével a szemfogát dör¬zsöli. Majd felhúzta a szemöldökét:
- Te már csak tudod!
- Mármint magabiztosnak tűnsz. Nem is figyeled az utat.
A francba...
- Hát, akkor ezúton tájékoztatlak, nem vezetek túl jól. - A barátai mindig panaszkodtak, hogy mennyire bizonytalan, és nem értették, miért enged be maga elé mindenkit, miközben ők egy helyben tötyörögnek.
- Értem. Nem a vezetés az erősséged. Akkor mit csinálsz jól?
Emma jó pár percig nem szólalt meg, meredten nézte az utat. Teljesen relatív, hogy mit is csinál jól. Szeretett énekelni, de a hangját nem lehetett összehasonlítani a szirénekével. Szépen zongorázott, de a tizenkét ujjú dé-monok könnyedén leiskolázták. Végül őszintén beval¬lotta:
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valamit külö¬nösen jól csinálok.
- És nem tudsz hazudni.
- Hát nem.
Emma gyűlölte ezt a tulajdonságát. Miért nem jutot¬tak el a vámpírok az evolúciónak arra a fokára, hogy fáj¬dalommentesen hazudhassanak? A halandók bezzeg igen. Csak simán elpirultak és feszengtek.
A következő pár percben Lachlain néma csöndben nyitogatta a tetőt, majd néhány papírfecnit varázsolt elő a zsebéből.
- Ki az a Regin? És Lucia és Nix?
Emma odanézett, és a döbbenettől tátva maradt a szája.
- Te átvetted az üzeneteimet a recepción?
- Persze. És a vegytisztított ruháidat - válaszolta Lach¬lain flegmán. - Bár ez kissé ijesztően hangzik.
- Hát persze hogy te voltál, ki más - csattant fel Em¬ma. Lehetnék kicsit egyedül? Nem!'jutott eszébe Lachlain gúnyos mosolya. Kihallgatta, amikor Reginnel beszélt — mintha bármi köze lenne hozzá.
- Kik ezek? - Ismételte meg Lachlain. - Azt akarták, hogy hívd őket vissza, kivéve ez az utolsó, ez a N'ix. Az ő üzenete teljesen értelmetlen.
N'ix Emma hóbortos nagynénje volt, a legidősebb valkűr a világon - vagy ősvalkűr, ahogy magát előszere¬tettel emlegette. Úgy nézett ki, mint egy szupermodell, de a jövőben jobban eligazodott, mint a mában. Emma nem nagyon sejtette, mit üzent a Dilinyós N'ix.
- Add ide - mondta, azzal kikapta Lachlain kezéből a papírt és a kormánykerékre fektette. Egy gyors pillan¬tást vetett az országútra, majd olvasni kezdte:
Kopp, kopp...
- Ki van ott? Emma...
- Emma? Ki az az Emma? Ki az az Emma? Ki az az Emma?
Elutazása előtt N'ix azt jósolta Emmának, hogy „Európában beteljesedik a sorsa".
Ezek szerint azért jött a világra, hogy egy elmehábo¬rodott vérfarkas elrabolja. Köszöni szépen.
N'ix csak emlékeztetni akarta a jóslatára. Egyedül ő tudta, hogy Emma mennyire szeretett volna saját sze¬mélyiségre szert tenni, hogy bekerülhessen a valkűr Harcosok könyvébe.
- Mit akart ezzel mondani? - kérdezte Lachlain, amikor Emma összegyűrte az üzenetet és a lábához ejtette.
A lányt dühítette, hogy a férfi látta az üzenetet, dühí¬tette, hogy ennyi bepillantást is nyert az életébe. Ha így folytatják, Lachlain - amilyen intelligens - már jóval a csalagút előtt mindent megtud róla.
- Lucia „Em"-nek hívott. Ez a beceneved?
Kész. Vége. Túl sok kérdés, túl sok személyeskedés.
- Na, ide figyelj, tisztelt Lachlain úr! Belekerültem egy... helyzetbe. Méghozzá veled. És hogy kikerüljek belőle, megígértem, hogy elviszlek Skóciába. Oké? - Az éhség egyre ingerültebbé tette. Az ingerültség pedig meggondolatlanná, amit egyesek akár bátorságnak is vélhettek. - Azt viszont nem ígértem, hogy a barátod vagy... a szeretőd leszek, vagy hogy egész úton a magán¬jellegű tolakodó kérdéseidre válaszolgatok.
- Én szívesen mesélek magamról.
- Csakhogy engem nem érdekel. Kérdeztem valaha, hogy hol voltál fogságban—százötven évig? Nem, és tisz¬ta szívemből mondom, nem érdekel. És hogy honnan bukkantál elő múlt éjjel. Nem akarom tudni!
- Nem érdekel, hogy miért történt mindez?
- Úgyis megpróbálom „mindezt" elfelejteni, amikor kiteszlek Skóciában, tehát miért akarnám tudni? Aka¬rod tudni az életfilozófiámat? Húzd meg magad, és ne kérdezz túl sokat. Idáig remekül bevált.
- Tehát, azt szeretnéd, hogy Skóciáig néma csendben üljünk ebben a lezárt masinában.
- Természetesen nem! Emma bekapcsolta a rádiót.
Lachlain nem küzdött tovább, és nyíltan bámulta a lányt, amit furcsán zavarónak talált. Azzal nyugtatta magát, hogy csak azért teszi, mert nincs más, amivel el¬foglalhatná magát. Az olvasnivalóból kifogyott, a rádió pedig nem kötötte le igazán.
A zene pont olyan bizarrnak és megmagyarázhatat-
lannak tetszett, mint minden más ebben a korban, ám néhány dal kevésbé idegesítette. Amikor megdicsérte őket, Emma döbbentnek tűnt, majd azt dünnyögte ma¬ga elé, hogy:
- A vérfarkasok szeretik a bluest. Ki gondolta volna?
A lány bizonyára érezte, hogy bámulja, mert időn¬ként ingerülten felé sandított, és izgatottan harapdálta a szája szélét. Lachlaint felbőszítette, hogy a sápadt vám¬pír egyetlen pillantásától vajon miért ver szaporábban a szíve, mintha szánalmas halandó lenne.
Eszébe jutott, hogy a férfiak milyen tekintettel mére¬gették a szállodában, és hogy a lány ritka kincsnek szá¬mít a vámpírok között. Rájött, hogy Emmának férjhez kell mennie. Ezzel idáig nem törődött. Azt mondta, „az ő baja", amivel az esetleges férjre utalt, és így is gondolta, mert a házasság nem tartotta volna vissza. Most viszont elgondolkozott azon, hogy talán a lány mást szeret.
Az ő klánjában, ha a lány az ő társa volt, akkor ő meg a lányé. De Emma nem volt lykae. Lehetséges, hogy a lány örökké gyűlölni fogja - és soha többet nem enged¬heti el -, különösen miután bevégezte a bosszúját.
Lachlain megesküdött, hogy elpusztít minden egyes vérszívót - valószínűleg Emma egész családját.
Újra megkérdőjelezte a sorsot, megkérdőjelezte az ösztöneit. Nem létezik, hogy a vámpír a társa.
Miközben erre gondolt, alig bírta visszafogni magát, hogy meg ne simogassa a lány haját. Miközben erre gondolt, kíváncsi volt, milyen lehet a mosolya. Úgy érezte magát, mint egy durva falusi gyerek, miközben a lány szűk nadrágba zárt combját bámulta, a nadrág lába között futó varrását.
Fészkelődni kezdett. Még életében nem kívánt senkit ennyire. Mit nem adna azért, ha szájjal kielégíthetné a kocsi hátsó ülésén, aztán a lányt négykézlábra állítva a magáévá tehetné. A fenébe is, ezt kellene tennie.
Miközben arra gondolt, hogyan tenné a magáévá, eszébe jutott a tegnap éjszaka, amikor ott bent megérin¬tette. Megrázta a fejét, mert eszébe jutott, hogy a lány mennyire szűk volt. Régóta nem lehetett férfival. Első teliholdkor kettéhasítja. Feltéve, ha addig nem bassza meg milliószor...
Emma felszisszent, amikor egy szembe jövő autó lámpája a szemébe világított. Megdörzsölte a szemét és nagyokat pislogott.
Fáradtnak tűnt és Lachlainen átsuhant a gyanú, hogy talán éhes, de aztán elhessegette. A vámpírok, akiket megkínzott, heteket is kibírtak vér nélkül, úgy táplál¬koztak, mint a kígyók.
De azért rákérdezett.
- Éhes vagy?
Amikor nem érkezett válasz, megismételte.
- Igen vagy nem?
- Nem a te dolgod.
Emma tévedett. Lachlainnek feladata volt gondos¬kodni róla. És mi van akkor, ha ölnie kell? A vérfarkasok legfontosabb feladata az volt, hogy társat találjanak. A ghoulok legfontosabb feladata pedig az, hogy minél több embert zombivá változtassanak. Vajon a lány vám¬pír természete oly annyira vágyakozik majd a gyilkolás után, hogy nem lesz képes legyőzni? És akkor ő mihez kezd? Ellássa? Megvédje, amíg levadász valami gyanút-lan halandót? Egy másik... férfit?
Jézus, arra képtelen lenne.
- Hogy iszol?
- Hát, a folyadékot a számba veszem, majd lenyelem - morogta a lány.
- Utoljára mikor? - emelte fel Lachlain a hangját. Emma, mint aki csak az erőszaknak engedelmeske¬dik, nagyot sóhajtott:
- Hétfőn, ha mindenáron tudni akarod - majd Lachlainre pislantott, mert kíváncsi volt a férfi reakciójára.
- Hétfőn? Az nem is volt olyan régen - felelte Lach¬lain és meg sem próbálta palástolni az undorát.
Emma végigmérte, ám abban a pillanatban egy autó a szemébe világított. Pislogott, és a kocsi megcsúszott, de elkapta a kormányt.
- Koncentrálnom kell, nehogy balesetünk legyen. Ha Emma nem akar róla beszélni, ő ugyan nem eről¬teti, gondolta Lachlain. Legalábbis aznap este nem.
Miután kiértek a szűk párizsi utcákból, a sima autó¬pályán siklottak tovább, és ahogy Lachlain nézte az el¬suhanó tájat, úgy érezte, mintha a mezőn rohanna. Ez az új élmény erősebbnek bizonyult, mint a belsejében háborgó harag. Nemsokára tényleg ott rohan majd. Mert kiszabadult, és a lába is hamarosan rendbe jön.
Megérdemelt még egy éjszakát. Még egy éjszakát vér, erőszak és halál nélkül. Bár nem volt benne biztos, hogy mindez lehetséges egy vámpír társaságában.
Egy angyal külsejű vámpír társaságában.
Holnap. Holnap fel kell tennie a kérdéseket, ame¬lyektől annyira rettegett.
Val Hall-kastély New Orleans mellett
- Myst megjött? - visította Annika, ahogy berontott a hallba. - És Daniela?
Még egyszer kinézett a sötétbe, mielőtt becsapta vol¬na a masszív bejárati ajtót. A gázlámpák fényében a tölgyfák reszkettek az árnyékban. Regin és Lucia a nagy nappaliban ültek, közvetlenül az előtér mellett, a láb-körmüket festették, miközben fél szemmel egy túlélő-show-t néztek. — Megjöttek?
Regin felvonta egyik szemöldökét.
- Azt hittük, veled vannak. -Nix?
- A szobájában hibernál.
- Ni'x! Gyere le! - ordította Annika testvérének, miközben ráfordította a súlyos vaspántokat az ajtóra.
- És Emma? Emma itt van? - fordult újra Reginhez és Luciához. A térdébe kapaszkodva levegőért kapkodott.
A két valkűr egymásra nézett.
- Hát, szóval... Emma még kicsit marad.
- Micsoda? - sikította Annika, bár most kifejezetten örült, hogy Emma nem volt ott.
- Megismerkedett valami dögös pasival... Annika félbeszakította.
- El kell mennünk innen!
- Mi az, hogy kell? Azt akarod, hogy lelépjünk? - húz¬ta el a száját Lucia.
- Le fog zuhanni egy repülő, ugye? - kérdezte Regin. Ő sem értette, és borostyánszín szeme elkerekedett a kíváncsiságtól. - Az nagyon fog fájni.
Lucia összeráncolta homlokát.
- Hát egy lezuhanó repülő elől esetleg én is...
- Indulnunk kell... valami jön...
Regin és Lucia végképp elvesztették a fonalat. A me¬nekülés ismeretlen fogalom volt számukra.
- Most, azonnal...!
Annika futva tette meg az utat a várostól hazáig.
- Itt vagyunk a legnagyobb biztonságban! - tiltako-
zott Regin és figyelmét újra a körömlakknak szentelte. -A talizmán mindenkit távol tart.
- Akarom mondani... — Regin felnézett, majd zavar-lan elmosolyodott. - Ööö... vagyis azt hiszem, elfelej-iettem megújítani az előfizetést a boszorkányokkal.
- Nem automatikus? Minden hónapban levonják a pénzt...
- Freya szerelmére! Azt mondtam, most! - ordította Annika, miután végre újra fel tudott egyenesedni.
Hiába veszi a szájára fél-ősanyjuk nevét? Regin és Lu¬cia tágra nyílt szemmel felpattant a tévé elől, és fegyve¬reik után kaptak.
A bejárati ajtó kivágódott.
A küszöbön egy szarvas vámpír állt, és vörös szemével Regin és Lucia arcát fürkészte. Az a vámpír volt, akit Annika nem tudott legyőzni. Csak azért tudott előle elmenekülni, mert ismerte a belváros szűk utcáit. Most pedig itt állt az otthonukban.
- Ez meg mi, Annika? - kérdezte Regin, ahogy elő¬húzta tőrét, amit mindig magánál hordott. - Csak nem egy vámpírrá lett démon?
- Olyan nincs! - felelte Lucia. - Az csak városi legenda.
- Pedig annak kell lennie. - Annika alig tudta a bőrét menteni, pedig ha valaki, ő aztán gyakorlott vámpír-ölőnek számított. - Még életemben nem találkoztam ilyen erős példánnyal. - Csak azért rohant haza, hátha otthon találja valamelyik idősebb valkűrt. Közösen le tudták volna győzni. Ehelyett Regin és Lucia fogadta. A két legfiatalabb.
- Ivo egyik samesze?
- Igen. Láttam, amikor Ivo parancsot adott neki. Ke¬resnek valakit....
Az ajtóban ekkor két újabb vámpír jelent meg, pont, amikor Lucia felhúzta az íját, amely mintha karja meg¬hosszabbítása lett volna.
- Menjetek! — suttogta Annika. - Mind a ketten.
A következő pillanatban Ivo érkezett személyesen, vörös szeme lázasan ragyogott, feje teljesen kopaszra bo¬rotválva. Koponyája a kidudorodó erekkel legalább annyira jellegzetes volt, mint arca.
- Helló, Ivo!
- Valkűr! - vetette oda Ivo Annikának, miután elter¬peszkedett a kanapén és a lábát feltette az asztalra.
- A szokásos királyi arrogancia. Pedig már nem vagy az - jegyezte meg Annika gúnyosan. - És nem is leszel.
- Csak egy öleb. Demetrius pincsikutyája - tette hoz¬zá Regin.
Lucia megpróbálta elfojtani a vihogását, Annika ku¬pán vágta szemtelenkedő húgát.
- Ugyan már, hadd szórakozzanak - mondta Ivo ke¬délyesen. - Hadd élvezzék ki utolsó perceiket. — Nincs itt - vetette oda a démonnak.
- Kicsoda?
- Akit keresek - érkezett a fölényes válasz a rémült kérdésre.
A szeme sarkából Annika egy vibráló árnyat vett ész¬re: Ivo háta mögött a szobában ősi ellenségük, Lothaire jelent meg. Rendkívül dermesztő jelenség volt, kezdve hófehér hajától, inkább rózsaszín, mint vörös szemén át, egészen kifejezéstelen arcáig.
Annika megfeszült, egyre nagyobb túlerővel kellett megküzdeniük. Lothaire azonban némán intett, hogy hallgasson. Nem akarja, hogy Ivo megtudja, hogy itt van?
Ivo körbenézett, hogy mi vonhatta magára Annika fi¬gyelmét, de addigra Lothaire elillant. Ivo megrázta magát, majd a démonhoz fordult.
- Végezz velük!
Parancsára a két kisebb vámpír Reginre és Luciára vetette magát. A démont Annika még látta maga előtt, amikor már mögötte termett. Ahogy villámgyorsan sarkon fordult, a démon a torka felé kapott, a valkűr azonban támadásba lendült és megsebezte a karját. A második ütést az arcára mérte, és betörte az orrát. Ami¬kor felüvöltött, mert arcából spriccelt a vér, Annika egy hatalmasat rúgott a lába közé. Ettől megrepedt a fark-csontja, és felrepült a plafonig.
Ám máris újult erővel folytatta a küzdelmet, és elkap¬ta Annika nyakát. A valkűr először megpróbálta kisza¬badítani magát, hősiesen, teljes erejéből küzdött, a dé¬mon azonban úgy bevágta a kandallóba, hogy az első téglasor porrá zúzódott az ütéstől. Annika feje megpat¬tant, és a nő elesett; képtelen volt megmozdulni, mert téglák potyogtak a hátára. Nem mozdult, de a szállongó poron keresztül látta... Villám. Gyönyörű villám. Gon-dolkozni sem tudott.
Reginnek sikerült lerázni magáról a vámpírt, és Anni¬ka fölé állt. Lucia odarohant, végre ki tudta feszíteni az íját.
- Lucia, a nagyot! - lihegte Regin. - Ahányszor csak tudod. Én majd letépem a fejét.
Lucia bólintott, majd szinte természetfeletti sebesség¬gel kilőtt egymás után négy nyilat. A legendás íjász, le¬győzhetetlen, ha talál elég helyet... Lucia kilőtte nyilait, amelyek áthatolnak húson, csonton, sőt a kőfalon is.
íjának hangja olyan gyönyörű volt, mint a villámlás... Ivo továbbra is feltett lábbal nevetett. A démon izmai megmerevedtek. Három nyílvesszőt lesöpört magáról, a negyediket elkapta.
És Annika tudta, hogy ütött az utolsó órájuk.
8. FEJEZET
Lachlain egy London melletti elegáns hotelbe irányítot¬ta Emmát, ahol a recepciós szobát foglalt nekik, majd árgus szemekkel figyelte, ahogy bejelentkezik. Úgy tűnt, Emmát feszélyezi, hogy tőle kell elkérnie a hitel-kártyáját, és annak sem örült, amikor megint csak ő tet¬te el. De egy szót sem szólt a költségek miatt.
A férfi nem gondolta, hogy azért nem, mert azt gon¬dolta, hogy visszafizeti. Valószínűleg csak minél előbb ki akart szállni a kocsiból. Az út szemmel láthatólag meg¬viselte.
Neki kellene vezetnie, és megszervezni az útjukat Kinevane-be, ehelyett a lányt kényszerítette rá. Ennek köszönhetően a lány teljesen kimerült, és az erős reflek¬torok újra és újra felsértették érzékeny szemét.
Amikor Emma két szobát mert kérni, Lachlain a pultra csapott, és az sem érdekelte, hogy meglátják nagy fekete karmait.
- Egyet! - mordult a portásra.
Felismerte, hogy Emma emberek előtt sosem rendez¬ne jelenetet - ahogy a Szövetség legtöbb tagja sem -, és most sem tiltakozott. Amíg azonban a londiner felka¬lauzolta őket a szobájukba, a lány leszegte fejét, és azt dünnyögte:
- Nem ezt beszéltük meg.
Bizonyára még nem tette túl magát a tegnap éjszakán. Nem egész huszonnégy óra telt el azóta, hogy a lány üres tekintettel ránézett és azt suttogta:
- Megijesztesz.
Lachlain keze ezalatt önálló életre kelt, és majdnem megsimogatta a lány haját, de az utolsó percben vissza¬rántotta.
Amíg borravalót adott a fiúnak, Emma betámolygott a tágas lakosztályba. Mire becsukta az ajtót, már hasra vetette magát az ágyon, és majdnem elaludt.
Tudta, hogy fáradt, a vezetés bizonyára nagyfokú kon¬centrációt igényel, na de ennyire? A halhatatlanok álta¬lában erős, energikus teremtések. Ez lenne az az állapot, amit említett? Ha hétfőn ivott vért, és láthatóan nincs sebesülése, mi a baja?
Talán a sokk miatt? Ennyire ráijeszthetett? Lehet, hogy belül is olyan törékeny, mint kívül...
Lachlain lehúzta a kabátját a gallérnál fogva - nem is volt nehéz, mivel a karja élettelenül lógott - és érezte, hogy nyaka és válla mennyire meg van meredve. Biztos, hogy a vezetéstől. Nem azért, mert órákon át mellette ült.
A lány teste jéghideg volt, így Lachlain kiment a für¬dőszobába, vizet engedett a kádba, majd pedig megfor¬dította Emmát és lehúzta róla a blúzt.
Erőtlenül rácsapott a kezére, Lachlaint azonban egy cseppet sem érdekelte.
- Engedtem vizet. Nem lenne jó így elaludnod.
- Alikor hadd csináljam én!
Amikor Lachlain lehúzta a csizmáját, Emma a férfi szemébe nézett.
- Kérlek. Nem akarom, hogy meztelenül láss!
- Miért? - kérdezte a férfi, és a lány mellé dőlt az ágy¬ra. Megfogta Emma egyik hullámos tincsét, gyengéden végigsimította vele az álla vonalát és a lány szemébe né¬zett. Bőre sápadt volt, szinte vetekedett a szeme fehérjé-vel, amelyet sűrű, sötét szempillák kereteztek. Lachlain lenyűgözőnek találta.
És meglepően ismerősnek.
- Miért? - Emma elfintorodott. - Mert szégyellős vagyok.
- Rajtad hagyom a fehérneműdet.
Emma mindennél jobban vágyott egy kád forró vízre. Csak az melegíthette fel.
Amikor újra lecsukta a szemét, és némán vacogott, Lachlain döntött. Minden további vita helyett fehér¬neműre vetkőztette Emmát, aztán ő is levetkőzött telje¬sen, és a karjába kapta a lányt. Bemászott vele a kisebb fajta medencének is beillő gőzölgő kádba.
A meleg vízben sebesült lába Emma karját súrolta, és a lány összerezzent. Lachlain pucér volt, felizgult, a lány alsóneműje pedig nem képzett köztük akadályt, hiszen a férfi egy tangát választott neki. Egyik keze a lány vállára nehezedett, a másik mutatóujja pedig felfedezőútra in¬dult a víz alatt a bugyi irányába.
- Ez tetszik nekem — zihálta.
Emma legszívesebben abban a pillanatban kiugrott volna a kádból, ám a férfi kifésülte a haját az arcából, majd a nyakát a két keze közé fogta és a hüvelykujjával megnyomta.
A lány - saját legnagyobb döbbenetére - hangosan fel¬nyögött.
- Lazíts, teremtmény! - Minden tiltakozása ellenére magához vonta a lányt. Ahogy a lány álló farkán feküdt, a férfi remegett és sziszegett, forró kigőzölgése elárasz¬totta Emmát. A lány azonban ellenállt, félt, hogy Lach-lain már megint szexszel próbálkozik. Nem kellett ana¬tómusnak lenni ahhoz, hogy lássák, testileg egyáltalán nem passzolnak.
- Nyugi - ismételte meg Lachlain és tovább masszí¬rozta Emma vállát szakavatott mozdulatokkal. Amikor még közelebb húzta, már csak belül tiltakozott, és örült, hogy senki nem látja szánalmas próbálkozását. Végül feladta a küzdelmet, és egész testével Lachlainhez si¬mult.
Emmának volt egy titka: szerette, ha hozzá érnek. Egyenesen imádta. Talán, mert olyan ritkán fordult elő vele.
Bár családja a maga spártai módján érzelmes volt, be¬lőle kemény illetőt akartak faragni. Csak egyik nagy¬nénje, a Jégszűz Daniela értette valamennyire Emma vágyát, mert ő maga képtelen volt bárkit megérinteni, és ha valaki jeges bőréhez ért, irtózatos fájdalmat érzett. Daniela értette, de valamilyen oknál fogva ő maga nem hiányolta a simogatást, nem volt rá szüksége. Emma vi¬szont tudta, hogy érintés nélkül szép lassan elsorvad.
A Szövetség szeretőként is szóba jöhető teremtményei - például a jó démonok - közül csak kevesen éltek New Orleansban, és a legtöbbjüket Emma már kiskora óta is¬merte. A bátyjainak tekintette őket, akik történetesen szarvat viseltek.
Azok az idegen démonok pedig, akik látogatóba ér¬keztek, nem nagyon tolongtak a házuk előtt, hogy meg¬ismerkedhessenek vele. Még ők is ijesztőnek találták ködbe burkolt otthonukat a város peremén, az öbölben, a kiszűrődő visítozás és folyamatos égzengés miatt.
Néhány évvel ezelőtt Emma rájött, hogy örökre egye¬dül marad, amikor egyik évfolyamtársa - egy cuki srác -egyik késő esti óra után megkérdezte, hogy lenne-e kedve meginni vele egy kávét másnap délután. Emma ekkor gyűlölte meg végleg a Starbucksot.
Akkor értette meg végleg, hogy nemcsak saját faj¬tájából nem választhat társat, de máshonnan sem. Mert előbb-utóbb mind rájön, hogy mi is ő. Az okok, amiért nem volt senkije — mit szólnál egy délelőtti mozihoz... va-csorához... piknikhez- azóta is változatlanok, tehát...
Később „véletlenül" beleütközött a fiúba, csak hogy tudja, pontosan mit is veszített. Meleg érintés, izgató férfias illat. Rájött, hogy nagyon sokat veszített.
És ez nagyon fájt.
Erre most meg kifog egy vad, ám kimondhatatlanul gyönyörű vérfarkast, aki egyfolytában fogdossa. Emma bár gyűlölte, attól félt, hogy a simogatásnak képtelen el¬lenállni.
Még a végén könyörögni fog érte.
- És mi van, ha elalszom? - kérdezte Emma. Hangja lá¬gyan csengett, enyhén elnyújtott mássalhangzói most még feltűnőbbek voltak.
- Aludj. Engem nem zavar - mondta Lachlain, mi¬közben Emma nyakát és keskeny vállát masszírozta.
A lány újra felnyögött és feje visszahanyatlott a férfi mellkasára. Olyan hangokat hallatott, mintha még soha senki nem érintette volna így meg. Ennek a teljes odaadásnak nem sok köze volt a szexhez, Lachlain még¬is úgy érezte, hogy a lány bármit megadna azért, hogy ne hagyja abba. Mintha szabályosan ki lenne rá éhezve.
Lachlainnek eszébe jutott az élet a klánban. Minden-ki gyepálta a másikat, a férfiak minden adandó alkalom¬mal megfogdosták az asszonyaikat, és ha valaki jó mun¬kát végzett, legalább százan veregették hátba, de szó szerint. Otthon Lachlain a legtöbb időt családjával töl¬tötte, és rendszerint legalább egy gyerek csimpaszkodott a nyakába, kettő meg a lábába.
Elképzelte, ahogy Emma félénk kislányként Helvitá¬ban, a vámpírok oroszországi erődjében nevelkedik. Bár falait arany borította, a vár sötét volt és nyirkos — ő aztán tudja, éppen elég időt töltött a tömlöcben. Az is lehet, hogy Emma ott volt, amikor fogságba esett, hacsak át nem küldték addigra New Orleansba.
A helvitai vámpírok éppen olyan ridegek voltak, mint otthonuk. Kizárt, hogy a kislányt szeretettel vették körül - még soha nem látott gyengéd vámpírt. Viszont ha Emma ennyire igényli a gyengédséget, hogy bírta ki nélküle?
Lachlain gyanította, hogy a lány régóta nem volt fér¬fival, de most már tudta, hogy ha volt is valakije, az nem bánt jól vele, és jobb hogy a lány megszabadult tőle. Fel¬idézte, hogy amikor együtt zuhanyoztak, elcsodálkozott a szűkösségén és a reakcióin, azon, hogy esetleg nem szűz-e még. Bár ez utóbbit nem tartotta valószínűnek, hiszen kevés halhatatlan élt évszázadokon át cölibá¬tusban. Egész egyszerűen csak kicsi volt, és ahogy maga is mondta, félénk.
A lány szűk hüvelyének gondolatára Lachlain szerszá¬ma fájdalmasan megkeményedett. A lányt az ölébe von¬ta, és arcát mellkasához szorította. Emma teste megfe¬szült, bizonyára a feneke alatt lüktető dorongtól.
Lachlain alig bírt uralkodni magán. Emma egy miniatűr selyembugyit, pontosabban egy zsinórt viselt és még kellemesebb látványt nyújtott, mint ahogy emlé¬keiben élt. Kinyitotta a száját, pusztán, hogy tájékoztas¬sa, az ujjaival mindjárt megcirógatja a lába között, és beleülteti a farkába. De mielőtt bármit is mondhatott volna, a lány finom kezével a mellkasára támaszkodott, halványsága éles kontrasztban állt a férfi bőrével. Majd várt néhány pillanatot, mintha a vizet próbálgatná. Amikor azonban Lachlain nem csinált semmit, hozzá¬dugta az arcát, és álomba szenderült.
Lachlain hátrahőkölt, nézte, és egyáltalán nem értet¬te. Ez most azt jelenti, hogy... megbízik benne? Bízik benne, hogy nem teszi a magáévá, amíg alszik? A fenébe, ezt most miért kellett...!
Lachlain átkozódva kiemelte a lányt a vízből. A keze még mindig a mellén volt, kicsit belekapaszkodott. A férfi megtörölgette, majd az ágyra fektette. A lány szőke, kissé vizes haja szétterült a lepedőn. Különleges illat áradt belőle. Lachlain remegve lehámozta róla a bűnös ruhadarabot. Felnyögött, és éppen szét akarta feszíteni Emma lábát, hogy bosszút álljon.
A lány félálomban, alig hallhatóan kérdezte:
- Aludhatok valamelyik ingedben?
Lachlain ellépett az ágytól, kezét ökölbe szorította és gyilkos pillantásokat lövellt a lány felé. Miért akarná fel¬venni az ő ruháját? És ő miért akarja ugyanazt? Teste minden porcikája sajgott, annyira kívánta a lányt, ehhez képest engedelmesen a bőröndjéhez kullog. Így akár vissza is mehet a fürdőszobába, hogy könnyítsen ma¬gán. Különben hogy bírja majd ki egész nap a lány mel¬lett?
Ráadta Emmára egyik vadonatúj pólóját — a lány szinte eltűnt benne -, majd betakargatta. Ahogy a pap¬lant felhúzta az álláig, Emma váratlanul kinyitotta a sze¬mét és felült. Lachlainre hunyorított, megnézte a füg¬gönyt, majd fogta a takarót, lekászálódott az ágyról, és megágyazott magának a földön, az ágy védelmében. Távol az ablaktól.
Amikor Lachlain felkanalazta, azt suttogta.
- Ne. Ott kell lent feküdnöm. Szeretek a földön fe¬küdni.
Naná, hogy szeretett. A vámpírok szerettek alacso¬nyan feküdni, árnyékos sarkokban, vagy az ágy alatt. Harcosként pontosan tudta, hol keresse őket, és már vágta is le a fejüket, még mielőtt felocsúdtak volna.
Lachlaint újra elöntötte a harag.
- Felejtsd el!
Mostantól kezdve mellette fog aludni. Lachlainnek esze ágában sincs ellenségeinek bizarr hagyományait ápolgatni.
- Gondom lesz rá, hogy többet ne érjen nap, viszont egyszer és mindenkorra búcsúzz el ettől az ostobaságtól!
- Miért számít ez neked? - kérdezte a lány halkan, szinte alig hallhatóan.
Mert már így is túl sokáig aludtam nélküled.
Annika összetört teste továbbra is a téglák fogságában feküdt. Tehetetlenül nézte, ahogy a démon egyetlen laza mozdulattal lesöpri magáról Lucia nyilait, akár a legye¬ket.
Ahogy húga, ő sem akart hinni a szemének. Lucia -aki minden elmulasztott célpontért elviselhetetlen fáj¬dalommal bűnhődött - felordított és a földre zuhant. Üvöltve, görcsbe rándult ujjakkal dobálta magát a föl¬dön, olyan erővel sikoltozva, hogy a kastély összes abla¬ka és lámpája betört.
A távolból egy vérfarkas dühödt, mély vonyítása hal¬latszott.
A környékre teljes sötétség borult, csak a folyamatos villámlás és egy pislákoló gázlámpa világított.
Ivo szemei vörösen izzottak és látszott rajta, mennyire élvezi a helyzetet. Lothaire titokban újra megjelent a háttérben, de most sem csinált semmit. Lucia még min¬dig sikoltozott. A lykae felüvöltött, mintegy válaszul és - egyre közelebbről? Aztán ott volt Regin is: egyedül három ellen.
- Rohanj! - zihálta Annika.
Ekkor... egy árnyék lopakodott a szobába. Vakító fog¬sor és szemfog. Halványkék szempár világított a sötét¬ben. Az árnyék Lucia rángatódzó teste mellé osont. An¬nika semmit sem tehetett. Olyan tehetetlen. A villámok közötti szünetek gyér fényében embernek tűnt. Az ezüst villámlásban vadállatnak, egy férfi, a farkas árnyékával.
Annika még soha ennyire nem akarta visszanyerni az erejét, hogy lassan végezzen a lykae-val. A farkas Lucia arcára tette a mancsát. Annika nem bírta tovább nézni... Letörli Lucia könnyeit? A lykae karjába vette a lányt, át¬sétált vele a szobán, és egy asztal mögé fektette, hogy biztonságban legyen.
Miért nem tépi ki a torkát?
A következő pillanatban a farkas megrázta magát, ha¬talmasat üvöltött, és a vámpírokra vetette magát és -mondhatni — váll mellett harcolt a döbbent, de gyors helyzetfelismerésről tanúbizonyságot tevő Regin olda¬lán, amíg a két kisebbet le nem fejezték. Ivo és a szarvas démon menekülőre fogták. A rejtélyes Lothaire bólin¬tott egyet, majd eltűnt.
A lykae Luciához ugrott, az elborzadt tekintetű, rette¬gő lány mellé kuporodott. Amikor Annika egy pillanat¬ra lehunyta szemét, majd kinyitotta, a farkas már eltűnt, csak Lucia reszketett az asztal mögött.
- Mi a picsa? - kiáltotta Regin, miközben körbe-körbe járkált a szobában, sokkos állapotban.
Éppen ebben a pillanatban érkezett meg Kaderin, a Dermedtszívű, és fellépett az üveggel borított verandá¬ra. Mivel sorsa megkímélte a hevesebb érzelmektől, mindössze ennyit mondott:
- Vigyázz a szádra, Regin! - Majd belibbent a hábo¬rús övezetbe, ahol olyan látvány fogadta, hogy még ő is összeráncolta homlokát, majd egy kényelmes mozdulat¬tal előhúzta tőreit a tokból.
- Annika! - kiáltotta Regin, majd sebesen ásni kez¬dett a törmelék között. Annika megpróbált válaszolni, de nem tudott. Életében nem érezte magát ennyire ele¬settnek, még soha nem verték össze ennyire.
- Itt meg mi történt? - kérdezte Kaderin, és laza csuk¬lógyakorlatokat végzett a tőrökkel. Időközben Lucia is előmászott az asztal alól, Kaderin utat engedett neki.
- Vámpírtámadás - lihegte Regin. - Ráadásul egy vérfarkas is tiszteletét tette. - A kibaszott szörnyeteg összetörte... Annikát?
Annikának sikerült kiszabadítania egyik kezét a ro¬mok alól. Regin belekapaszkodott és kihúzta.
Annika felnézett, és látta, hogy Nïx az emeleti korlá¬ton üldögélt.
- Igazán nem szép tőletek - mondta sértődötten -, hogy fel sem ébresztetek, ha bulit tartunk.
Emma pontban napnyugtakor ébredt, és megpróbálta végiggondolni a reggeli eseményeket. Halványan emlé¬kezett rá, ahogy Lachlain nagy, meleg kezével merev vál¬lát masszírozta, ő pedig nyögött, annyira jó volt, ahogy nyakát és hátát dörzsölte.
Lehet, hogy Lachlain mégsem az a pszichopata, bru¬tális állat volt, akinek gondolta. Emma tudatában volt, hogy mennyire kívánja - érezte, hogy nagyon-nagyon -, ám visszafogta magát. Később érezte, hogy Lachlain visszajön a zuhanyozásból és bemászik mellé az ágyba. Bőre még mindig vizes volt és olyan finom meleg, hogy Emma ösztönösen odabújt hozzá. Erezte, ahogy újra feltámad a vágya. Ismeretlen nyelven mormogott vala-mi szitkozódást a fülébe, de nem csinált semmit.
Érezte, hogy Lachlain közé és az ablak közé feküdt, és amikor átölelte, Emma... biztonságban érezte magát.
Ám, amikor éppen úgy gondolta, hogy valamennyire ismeri, ismét valami megdöbbentő dolgot művelt.
Kinyitotta szemét, és felült, majd pedig zavartan pis¬logott, mint aki nem tudja, jó helyen van-e. Ha Lach¬lain tudta is, hogy Emma felébredt, ennek semmi jelét nem adta, továbbra is a sarokban ült mozdulatlanul, csak szeme világított a sötétben. Emma, aki nem volt benne biztos, mit is lát, a lámpa kapcsolójáért nyúlt. A lámpa azonban a földön feküdt darabokban.
Tehát nem álmodott. A szoba... romokban hevert.
Mi történhetett? Miért csinálhatta?
- Öltözz! Húsz perc múlva indulunk!
Lachlain fáradtan feltápászkodott, rossz lába majd¬nem összecsuklott alatta, és az ajtóhoz sántikált.
- De Lachlain...
Az ajtó bezárult a férfi mögött. Emma döbbenten nézte a karomnyomokat a falon, a padlón, a bútorokon. Minden darabokra szaggatva.
Lenézett, illetve majdnem minden. Emma dolgai az egyik összetört szék mögött rejtőztek, mintha Lachlain jó előre biztonságba helyezte volna őket. A pokróc pe¬dig, amit még reggel a függöny elé akasztott, a nap elleni dupla biztonság gyanánt, még mindig ott lógott. És az ágy? Karomnyomok, matractöltelék és tollak vették körbe, mint egy szigetet a víz. Hozzá egy ujjal sem nyúlt.
9. FEJEZET
Ha Lachlain nem hajlandó elárulni, mi baja volt, miért kellett szétvernie a szobát, ám legyen. Felőle. Emma si¬etve magára kapott egy szoknyát, egy blúzt és egy össze¬hajtogatott kendő alá rejtette a fülét, szándékosan, majd előásta iPodját a bőröndből és a karjára szíjazta.
Myst nénikéje EINY-nek, vagyis „Emma iPod nyug¬tatójának" hívta a szerkentyűt, mert ahányszor Emma rosszkedvű lett, vagy mérges, hallgatott egy kis zenét, hogy „ne legyen veszekedés". Mintha az valami borzal¬mas dolog lenne.
És az EINY-t pont ilyen helyzetekre tervezték...
Betelt a pohár. Már éppen kezdte elhinni, hogy talán mégsem kell félni tőle, hogy végre megtanul uralkodni magán, és tessék, előtör belőle a gonosz farkas. De ennek a kismalacnak kőből van a háza — gondolta Emma. És úgy tűnik, Lachlain egyszer és mindenkorra kizárta magát!
A hangulatváltásait nem lehetett követni, egyik perc¬ben görcsösen kapaszkodik bele, mint első találkozá¬sukkor az esőben, amikor meztelen melléhez szorította, a következőben habzó szájjal őrjöng, aztán gyengéd, mint például tegnap a kádban. Egyetlen percre sem la¬zíthatott — fáradt és szerencsétlen állapotba került —, és ez nagyon bőszítette.
És most még ez is. Szétveri a szobát, és kisétál, min¬den magyarázat nélkül. Akár Emma is lehetett volna az a szék.
Emma félrefújt egy tincset a homlokából, majd eltá¬volított egy hajába ragadt kárpitdarabkát. Rájött, hogy nemcsak Lachlainre dühös, hanem saját magára is.
Első éjszaka hagyta, hogy Emma megégjen, és ma a karmát - amellyel korábban a szeme láttára marcangolt szét egy kocsit - arra használta, hogy dühében felhaso¬gassa a szobát.
Miért is töltötte egész addigi életét burokban, miért tett meg mindent ezért, hogy aztán ne törődjön sem¬mivel? Miért hozott a családja rendkívüli áldozatokat a biztonságáért, áttéve a székhelyüket New Orleansba, a Szövetség egyik központjába, ahol elrejthették, állandó sötétségbe borítva a kastélyukat, hogy most meg meg¬haljon?
Állandó sötétség... ? De miért csinálták? Napnyugta előtt sosem kelt fel, és napkelte előtt mindig ágyban volt. Szobája ablakát zsaluk védték, és mindig az ágy alatt aludt. Mégis miért vannak olyan emlékei, hogy az elsötétített folyosókon rohangál napközben?
A keze fejére nézett, és azonnal reszketni kezdett. Elő¬ször azóta, hogy elérte nagykorúságát, a „lecke" emléke tökéletes tisztasággal villant agyába...
Egy boszorkány vigyázott rá. A karjában tartotta, ami¬kor hallotta, hogy Annika, aki egy hétre elutazott, hazaért a kastélyba. Emma kiszabadította magát, és a nyitott ajtó felé száguldott, miközben Annika nevét kiáltozta.
Regin szerencsére meghallotta, és még időben visszarán¬totta, mielőtt a kislány kirohanhatott volna a napsütésbe.
Regin reszketve szorította magához és könnyes szemmel suttogta:
— Hogy tehettél ilyet?—Aztán azt motyogta: — Buta kis vérszívó.
Addigra már mindenki körülöttük tolongott és a boszor¬kány sunyin az egész felelősséget a kislányra hárította:
— Emma addig rúgott, karmolt, harapott, amíg leejtet¬tem.
Annika alaposan leszidta a gyereket, majd hirtelen egy rekedtes hang szólalt meg a háttérben. A kör szétnyílt, a folyosón Furie közeledett. Furie pont olyan volt, mint a neve is sugallta: félig valkűr, félig fúria. Emma legfélelme¬tesebb nagynénje.
— Tegyétek a fénybe a gyerek kezét!
Annika halovány arcából kiszaladt minden vér.
— De ő más, mint mi. Sokkal törékenyebb!
— Rúgott és karmolt, hogy elérje, amit akar — vágott közbe Furie. - Pont olyan, mint mi. És a fájdalom majd megtanítja, ahogy minket is megtanított.
— Így van — helyeselt Cara, Furie ikertestvére, aki mindig a nővére pártján állt. - És nem ez volt az első eset. Most a keze vagy az arca - vagy később, ami még rosszabb, az élete. Teljesen felesleges besötétítenünk a házat, ha Em¬ma úgyis kimegy.
— Nem — felelte Annika. — Én erre képtelen vagyok.
— Én viszont nem — mondta Regin, és kézen fogva a kis¬lányt, maga után vonszolta.
Annika némán, rezzenéstelen arccal nézte a jelenetet — bár arcán könnyek peregtek. Regin kinyitotta az ajtót és a napba tartotta Emma kezét. A kislány felsikított fáj¬dalmában, Annika nevét kiabálta, és azt, hogy „miért", újra és újra, amíg a bőre lángra nem kapott.
Amikor később felébredt, Furie állt az ágya mellett, és lila, csodálkozó szemmel nézte a kislányt, mintha meglepte volna a reakciója.
— Figyelj rám, gyermekem! Meg kell tanulnod, hogy nap mint nap számos olyan dolognak vagy kitéve ebben a világ¬ban, ami az életedbe kerülhet. Folyamatosan vigyáznod kell magadra, egyetlen pillanatra sem lazíthatsz. Ne fe¬lejtsd el, amit ma tanultál, mert legközelebb sokkal fájdal-masabb lesz.
Emma térdre rogyott, és a földre támaszkodott. Alig kapott levegőt. A hegek viszkettek a kézfején. Nem cso¬da, hogy gyáva volt. Nem csoda... nem csoda... nem csoda...
Emma hitte, hogy megmentették az életét, ugyan¬akkor fogságba is zárták. A kisebbik rossz, amit válasz¬tottak számára, meghatározta életének minden egyes napját. Felállt, kibotorkált a fürdőszobába, és megmosta az arcát. A mosdóra támaszkodott és belenézett a tükör¬be. Szedd össze magad, Em.
Amikor Lachlain visszajött csomagjáért, Emmában izzott a düh és a harag, és érzelmeit arra irányította, aki megérdemelte. Nagy dérrel-dúrral idegesen leporolta bőröndjéről a rátapadt bútor- és egyéb maradványokat, és villámló szemekkel nézett a férfira. Lachlain összerán¬colta homlokát.
Emma követte a kocsihoz, miközben magában for¬tyogott és legszívesebben belerúgott volna hátulról a térdébe. Lachlain megfordult és kinyitotta neki az ajtót.
Amikor már bent ültek, és a lány beindította a mo¬tort, azt mondta:
- Felébredtél... rá?
- Felébredtem-e, amikor kettétörted az éjjeliszek¬rényt, mint egy nindzsa? - csattant fel Emma. — Nem. — Nem kért magyarázatot. Erezte, hogy a férfi erre számít, hogy szívesen megosztaná vele. Amikor továbbra is meredten bámulta, hozzátette: — És ne passzold vissza nekem a labdát!
- Nem mondasz semmit?
Emma szorosabban markolta a kormányt.
- Haragszol? Erre nem számítottam.
Emma visszafogva a dühét és mérhetetlen rettegését, ránézett a férfira.
- Igen, haragszom, mert néhány centin múlt az éle¬tem. Mi van, ha álmomban kicsit arrébb csúszók? Ami¬kor alszom, szabad préda vagyok - teljesen kiszolgálta¬tott. Belekényszerítettél egy helyzetbe, amit gyűlölök.
Laclain hosszú percekig némán bámulta, majd pedig kimondta azt, amire Emma a legkevésbé számított.
- Teljesen igazad van. De miután mindig álmomban történik, többet nem alszom melletted.
Emmának eszébe jutott a férfi nedves, forró bőre, és hogy milyen jó érzés hozzábújni. Azért, hogy máris le kell róla mondania, még inkább haragudott.
Lachlain kihúzott derékkal ült az anyósülésen, teste megfeszült, amíg Emma megkereste az iPodon a „a dühös női rock" listát.
- Az meg mi? - kíváncsiskodott. Látszott, hogy leg¬szívesebben kikapná Emma kezéből az újabb ismeretlen tárgyat.
- Zenét játszik. Lachlain a rádióra mutatott:
- Az játszik zenét.
- Az én zenéimet játssza. Lachlain csodálkozva nézett a lányra:
- Zenét szerzel?
- Beprogramozom — felelte Emma, majd bedugta a fülhallgatót, és legnagyobb örömére véget vetett a tár¬salgásnak.
Néhány órával később, Lachlain kérésére, Shrews-burynél letértek az autópályáról.
- Miért pont itt? - kérdezte Emma.
- Ma még nem ettem - vallotta be Lachlain szégyen¬kezve.
- Gondoltam, hogy nem ebédeltél? - kérdezte utálatosan, hogy maga is meglepődött. - Mit szeretnél? Gyorsétterem jó lesz?
- Láttam azokat a helyeket. Meg is szagoltam. Nem árulnak semmi olyat, amitől erősebb lehetnék.
- Nem értek hozzá.
- Tudom. Szólok, ha látok valami jobbat - felelte Lachlain, és a szűk utcákon keresztül egy piachoz irányí¬totta a lányt, amelynek szomszédságában üzletek és ét¬termek voltak. - Itt biztos találunk valamit.
Emma észrevett egy mélygarázst - imádta, ahogy mindent, ami a föld alatt van -, és behajtott. Miután le¬parkoltak, így szólt:
- Leszel szíves sietni? Nagyon hideg van. - És bármi¬kor rátámadhat egy arra járó vámpír, mialatt az étterem előtt várakozik. Ha már el kell tűrnie a farkas szeszélyeit, legalább kaphatna egy kis vámpírok elleni védelmet.
- Te is jössz.
Emma nem egészen értette.
- Miért mennék?
- Mert velem vagy - zárta le a vitát Lachlain, és kinyi¬totta Emma ajtaját. A lány bizonytalanul figyelte, hogy körbevizslat, és összehúzott szemmel az utcát nézi.
Amikor belekarolt, és magával vontatta, a lány felki¬áltott:
- De én nem megyek be éttermekbe.
- Ma igen.
- Ne, kérlek, ne! - esedezett Emma rémült tekintet¬tel. - Könyörgök. Hadd ne kelljen bemennem. Megvár¬lak kint. Megígérem!
- Nem hagylak egyedül. Jobb, ha megszokod.
Emma egy lámpaoszlopba kapaszkodott - szánalmas próbálkozás, de azért mégis.
- Nem. Nem megyek étterembe, és nem szokom meg!
Lachlain megállt, és Emma szemébe nézett:
- Mitől félsz? A lány elfordult, nem válaszolt a kérdésre.
-Jó. Akkor most szépen bemegyünk.
- Ne, várj! Tudom, hogy ez hülyeség... biztos senki észre sem venne... De attól félek, hogy mindenki engem néz, meg azt, hogy miért nem eszem.
Lachlain elcsodálkozott.
- Senki nem venne észre. Persze. Az összes hét éven felüli férfit leszámítva - jelentette ki, és vonszolta to¬vább.
- Kegyetlenség, amit csinálsz! Sosem felejtem el! Lachlain hátrapillantott, és látta, hogy Emma nem
hisztériázik, valóban fél, mert így szólt:
- Mondtam, hogy nem kell félned. Mikor bízol már még bennem? - Majd Emma arckifejezését látva hozzá¬tette: - Ebben!
- Direkt csinálod, ugye? Ki akarsz készíteni.
- Szedd össze magad!
Emmának már a nyelve hegyén volt a válasz, ám Lachlain metsző hangon elejét vette minden további vitának.
- Bemegyünk! Ha negyedóra múlva is szenvedsz, ki¬jövünk.
Emma feladta. Bárhogyan dönt is, Lachlain pusztán a döntés illúzióját kínálja.
- Jó, de akkor én választom az éttermet - mondta, hogy valami szava azért neki is lehessen.
- Megbeszéltük. De élhetek a vétójogommal. Ahogy beértek a zsúfolt sétálóutcába, Emma kihúzta
karját Lachlainéből, a vállát hátrafeszítette, az állát büszkén felszegte.
- Ez távol tartja az embereket? - kérdezte Lachlain. -A. gőg, ahogyan nyilvános helyen viselkedsz?
Emma rásandított a szeme sarkából.
- Sajnos nem mindenkit...
Valójában, a dolog működött, Lachlain kivételével. A trükköt Myst nénikéjétől sajátította el, aki keményen dolgozott azért, hogy az emberek azt higgyék róla, hogy egy sznob, szívtelen dög, mert így legalább senkiben fel nem merült, hogy egy kétezer éves pogány halhatatlan¬nal van dolga.
Emma körülnézett, az utcában egymást érték az ét¬termek. Gonoszul elmosolyodott és egy szusibárra mu¬tatott.
Lachlain gondosan beleszimatolt a levegőbe, majd gyilkos pillantást vetett Emmára.
- Vétó. Válassz másikat!
- Oké. - Kiválasztott egy másik, előkelőnek tűnő ét¬termet, közvetlenül egy menő klub mellett. Úgy látta, hogy az utóbbi egy koktélbár. Már járt hasonlóban. El¬végre New Orleansban lakott, a világ egyik legbohémebb városában.
Lachlainnek viszont ez a hely sem nyerte el tetszését, ám amikor Emma összeráncolta a szemöldökét, elfintorodott, mormogott valamit, és duzzogva bevonult az étterembe, maga után vonszolva a lányt.
Bent a pincér barátságosan üdvözölte őket, majd Em¬mához lépett, hogy lesegítse róla a kabátját. Ekkor azon¬ban valami történt a háta mögött, mindenesetre a férfi falfehér arccal, rogyadozó térdekkel ment vissza pultjá¬hoz, és csak Lachlain maradt ott vele.
Erezte, hogy a vérfarkas megfeszül.
- Hol a blúzod többi része?— sziszegte.
Az egyedi tervezésű darab szabadon hagyta a hátát, és mindössze egy vékony masni tartotta egyben. Emma nem számított arra, hogy le kell venni a kabátját, vagy ha igen, akkor is csak a kocsiban.
Emma meglepődve fordult hátra.
- De furcsa! Az előbb még megvolt - mondta ártatla¬nul. - Talán mégis jobb lenne, ha az utcán várnék - je¬lentette ki.
Lachlain az ajtóra meredt, látszott, hogy vívódik, és Emma nem tudta elrejteni önelégült pillantását. A következő pillanatban azonban Lachlain összehúzta a szemét, és belesuttogta a fülébe, miközben kézfejével végigsimított a lány hátán:
- Így legalább tényleg bámulni fognak.
10. FEJEZET
- Megkérdezhetem, hogy kitől van a blúza? Azzedine Alaia? - kérdezte a lány, aki az asztalukhoz kísérte őket.
— Nem - felelte Emma. - Ez egy nagyon eredeti vintage darab.
Lachlaint mindez a legkevésbé sem érdekelte; egy biz¬tos, Emma aznap viselte utoljára nyilvánosság előtt ezt a botrányos göncöt.
A masni, ami Emma derekánál táncolt, miközben át¬vonultak a termen, mágnesként vonzotta a férfi tekinte¬teket. Lachlain tudta, hogy most képzeletben mind¬annyian éppen kioldják. Akárcsak ő. Többen oldalba bökték barátjukat, és azt suttogták, hogy „dögös". Lach¬lain legszívesebben szétcsapott volna közöttük.
Ráadásul nemcsak a férfiak bámulták Emmát lep¬lezetlenül, hanem a nők is irigykedve nézték ruháját, és azt mondogatták egymásnak, hogy igazán elegáns.
Sokan pedig őt ostromolták kihívó pillantásokkal.
Régebben örült volna a sikernek, sőt élt is volna nem egy lehetőséggel. Most azonban az érdeklődésüket fel¬háborítónak találta. Mintha egyet is választana közülük a lény helyett, akinek olyan szorosan a nyomában van!
De legalább a vámpír is láthatta, milyen népszerű.
Az asztalnál Emma egy pillanatra megállt, és még utoljára megpróbált ellenállni, Lachlain azonban karon fogta és betuszkolta a boxba.
Amikor a pincérnő elment, Emma kihúzott derékkal, karba tett kézzel duzzogott és tüntetőleg elfordította a fejét. Amikor egy másik pincér haladt el asztaluk mellett gőzölgő tányérokkal, undokul fintorgott.
- Tudsz enni? - kérdezte Lachlain. - Ha muszáj? — Sokat gondolkozott a kérdésen, és azért imádkozott, hogy a válasz igen legyen.
-Ja-
- De akkor miért nem eszel? — csodálkozott.
- Tudsz vért inni? - kérdezett vissza Emma összerán¬colt szemöldökkel.
- Egy null oda - válaszolta Lachlain csalódottan.
A vérfarkas imádott enni, imádta a közös étkezések rítusát. Amikor nem éhezett, élvezte az ételek zamatát. Mint minden lykae, igazi gourmand volt, és őszintén értékelte a jó ételt. Most fogta csak fel, hogy Emmával mindezt sosem oszthatja meg: sem az ételt, sem a bort. Mit fog majd a lány csinálni a fogadásokon?
Leállította magát. Mégis mit képzel? Nem sértheti meg társait azzal, hogy egy vámpírt visz a gyűléseikre.
Emma végre hátradőlt, végre beletörődött abba, hogy itt kell ülnie, sőt udvariasan rámosolygott a fiúra, aki vizet töltött nekik.
Kissé oldalra hajtotta a fejét, és elmélyülten tanulmá¬nyozta a poharat, mintha azon gondolkozna, pontosan mit is tegyen vele, és egy nagyot sóhajtott.
- Miért vagy mindig ilyen fáradt?
- Miért vagy mindig ilyen kíváncsi?
A nyilvánosság előtt tehát pimaszkodunk, gondolta
Lachlain. Mintha ez a néhány csenevész halandó megál¬líthatná bármiben is.
- Nem értem. Ha nemrég, hétfőn ittál és nem sérültél meg - vagy én legalábbis nem láttam a testeden -, akkor miért vagy ilyen gyenge?
Emma ujjaival az asztalon dobolt. - Tessék. Újabb kérdés.
A válasz valahonnan nagyon messziről hatolt el Lach-lainhez, olyan messziről, mint a borzalmas gondolat, amely átsuhant az agyán. Annyira borzalmas volt, hogy azonnal el is hessegette. Behunyta a szemét, csikorgatta a fogát, és lassan megrázta a fejét.
Nem, ó, Krisztus, nem. Gyereket vár? Nem, az nem lehet. Bizonyos források szerint a vámpírnők meddők. De a források azt is tudni vélték, hogy már nincsenek vámpírnők. Ehhez képest éppen itt van egy.
Akkor viszont mi baja lehet?
Tehát nem is egy, hanem két vámpír az otthonában, mételyként az övéi között. És aztán majd valami vér¬szívó visszaköveteli.
A hosszú, őrült nap alatt felhalmozódott feszültség most kétszeres erővel tört a felszínre.
-Te...?
Kérdését a pincér szakította félbe, Lachlain pedig vil¬lámsebesen megrendelte a vacsorát anélkül, hogy egyet¬len pillantást vetett volna az étlapra, amit szinte a férfi kezébe tuszkolt, csak hogy minél előbb menjen már el.
Emma újfent levegő után kapkodott.
- Nem hiszem el, hogy te rendeltél nekem? Lachlain egy laza kézmozdulat kíséretében elhessen¬tette:
- Viselős vagy?
Emma feszülten figyelte, ahogy a fiú visszatér az asz¬talukhoz és újra teletölti a poharát, majd szikrázó szem¬mel nézett Lachlainre.
- Kicserélted a poharakat? - suttogta, amikor kettes¬ben maradtak. - Észre sem vettem.
- Ja. És majd a tányérokat is kicserélem - foglalta össze Lachlain a vacsora menetét. - De...
- Tehát úgy teszek, mintha ennék? — kérdezte a lány. Akkor viszont jó sokat egyél helyettem. Oké? Mert ne¬kem jó étvágyam lenne.
- Viselős vagy?
Emma mélyet lélegzett, mintha már a puszta feltéte¬lezés is sértené, majd rávágta.
- Ugyan már! Soha nem... Még barátom sincs!
- Barátod? Mármint szeretőd? Emma elpirult.
- Majd pont veled vitatom meg a szerelmi életemet! Lachlain szívéről hatalmas kő esett le. Még semmi
nincs veszve.
- Tehát akkor nincs. - Tetszett neki, ahogy a lány duzzogott — az pedig még inkább, hogy egy szóval sem tiltakozik. Tehát se szerető, se vámpírbaba. Csak ők ket¬ten. Amikor pedig végre magáévá teszi, olyan keményen és sokáig fog tartani, hogy utána a lány egy barátjának a nevére sem fog emlékezni.
- Nem hallottad, mit mondtam? Nem vagyok haj¬landó erről beszélni! - Aztán, mintegy maga elé mor¬mogva még hozzátette: - Néha az az érzésem, hogy csak valami vicc ez az egész.
- De akarsz szeretőt? A kicsike tested már nagyon ki van éhezve.
Emmának leesett az álla.
- Cs-a-ak azért beszélsz ilyen durván, hogy provokálj. Kifejezetten élvezed, ugye? - Megsemmisítő pillantást vetett Lachlainre, akinek folyamatosan az volt az érzése, hogy a lány minden megnyilvánulását pontozza ma¬gában.
- Én ki tudlak elégíteni. - Lenyúlt az asztal alá, kezét Emma hosszú szoknyája alá csempészte, megsimogatta a combját, amitől a lány majd leesett a székéről. Szó¬rakoztatónak találta, hogy a lányt olyan könnyű zavarba hozni, sőt megdöbbenteni, amikor a legtöbb halhatat¬lan egykedvűen szemlélte a világot.
- Azonnal vedd ki a kezed! - sziszegte Emma össze¬szorított foggal.
Amikor feljebb csúsztatta, és hüvelykujjával a puha húson kezdett körözni, elöntötte a forróság, és felállt tő¬le a farka, aznap este vagy századszor. Emma tekintete ide-oda cikázott a helyiségben.
- Akarsz szeretőt? Tudom, hogy nem bírsz hazudni. Mondd azt, hogy nem és már ki is vettem a kezem.
- Hagyd abba...! - Emma arca már céklaszín árnya¬latban pompázott. Egy halhatatlan, aki percenként el¬vörösödik. Elképesztő.
- Akarsz férfit az ágyadba? - suttogta Lachlain. Ujjai már a selymet tapogatták. Egyre sebesebben lélegzett.
- Rendben - mondta Emma megkínzottan. - Vála¬szolok. Szeretném, ha lenne valakim. De nem te.
- És miért nem?
- Mert hallottam a fajtádról. Tudom, hogy elveszíti¬tek az eszeteket, előtör belőletek a vadállat, karmoltok, haraptok.
- És ez miért baj? — Amikor Emma megrázta a fejét, még hozzátette. - Főleg a nők karmolnak meg harap¬nak. De gondolom, ez egy vámpír számára nem újdon¬ság.
Az utolsó megjegyzésre a lány arca elkomorodott.
- A következő férfi, akivel ágyba bújok, majd elfogad olyannak, amilyen vagyok, nem undorodik tőlem azért, mert olyan dolgot csinálok, amivel életben maradhatok. Olyan férfit akarok, aki kezét-lábát töri, hogy jól érez¬zem vele magam, és nem azt élvezi, ha újra és újra meg¬alázhat. Vagyis, te már a legelső perctől kizártad magad a versenyből.
Még mindig nem érti, gondolta Lachlain, miközben lassan kihúzta kezét Emma szoknyája alól. Őket a vég¬zet egymásnak teremtette. Örökre együtt maradnak. Nincsenek más versenyzők.
Miután Lachlain befejezte a kutakodást az asztal alatt, és megérkezett az étel, szenvedélyének másik tárgyával, az étellel kezdett foglalkozni. Lassan, érzékien evett, min¬den egyes falatot hosszan kiélvezett, annyira, hogy Em¬ma szinte maga is kedvet kapott a vacsorához.
Be kellett látnia, hogy villámgyors tányércserékkel és - a késsel és villával való ügyetlenkedése miatt - repülő ételekkel tarkított vacsorájuk nem is volt kellemetlen.
Miután a pincér leszedte az asztalt, Emmának fel¬tűnt, hogy körülötte minden nő bocsánatot kér és feláll. Tehát a halandó nők így csinálják. Evés után fogják táskájukat, az ölükben megveregetik, és kivonulnak a mosdóba, hogy rendbe szedjék a sminkjüket és megnéz¬zék, nincs-e ételmaradék a foguk között. Ha már úgy csinál...
De Emmának nem volt táskája. Tönkrement, amikor a lykae a sáros földbe döngölte. A kellemetlen emléktől Emma elfintorodott, de mégis felállt.
- Kimegyek a mosdóba — mondta.
- Nem! - Lachlain az asztal alatt elkapta Emma lábát, amitől a lány kis híján hanyatt esett.
- Tessék?
- Miért mennél? Tudom, hogy nincsenek emberi szükségleteid.
- Semmit nem tudsz rólam! - sziszegte Emma szé¬gyenkezve. — És nem is fogsz soha!
Lachlain hátradőlt, kezét összekulcsolta a tarkóján, és a világ legtermészetesebb hangján, mintha csak az idő¬járást vitatták volna meg, folytatta:
- Miért, vannak?
Emma arca lángolt. Nem, nem voltak. Amennyire tudta más vámpíroknak sem. A valkűröknek sem, mert hát szóval, ők nem ettek.
- Értem. Tehát nincsenek. - Hát semmitől sem riad vissza?
Emma rémülten látta, ahogy a férfi tekintetében újra megcsillan az a fürkésző fény, amitől úgy érzi magát, mint bogár a mikroszkóp alatt.
- Szóval, még miben vagy más, mint az emberek? Tu¬dom, hogy rózsaszín könnyeket sírsz. Szoktál izzadni?
Naná, hogy szokott.
- Nem hetente kilencven percig, ahogy az országom tiszti főorvosa ajánlja. - Jól van, most legalább elhallga¬tott. De nem sokáig...
- Az is rózsaszín?
- Nem! A könnyek születési rendellenesség! Külön¬ben teljesen olyan vagyok, mint bármelyik másik nő, azt a dolgot leszámítva, amit az előbb voltál kedves szóba hozni.
- Nem. Egész más vagy. Szoktam nézni a reklámokat, napközben, amikor alszol. Szinte csak nőkről szólnak. Borotválni kellene például a lábadat, de nem vagy sző¬rös. Átnéztem a holmidat, és még az a dolog sincs nálad, tudod, amit magukkal hordanak.
Emma szeme elkerekedett a döbbenettől, amikor megértette, Lachlain mire céloz. Teste megfeszült, fel akart ugrani, a férfi azonban súlyos csizmájával útját állta.
- Azt rebesgették, hogy a vámpírasszonyok meddővé váltak. És ha a vámpír egyszer megtalálja párját, onnan¬tól kezdve hűséges marad, ezért rohamosan csökkent a számotok. Demetrius nem ezért irtott ki minden nőt a Hordában? így volt?
Ezt most hallotta először. Lehajtotta a fejét, és me¬reven nézte az asztalt, amin mintha tornádó söpört vol¬na végig. Igaz, a pincér mindent elkövetett, hogy elta¬karítsa a romokat, de még mindig tele volt morzsával. Miatta. Mert ő nem más, mint egy szörnyszülött, aki nemhogy nem tud bánni késsel-villával, de még gyere¬kei sem lehetnek.
Azért nem menstruál, mert meddő?
- Így volt? - ismételte meg Lachlain.
- Ki tudja, mi járt Demetrius fejében? - mormogta Emma maga elé.
-Akkor tehát mégsem vagy pont olyan, mint ők - je¬lentette ki Lachlain egy árnyalattal talán barátságosabb hangnemben.
- Azt hiszem, nem. - Emma kihúzta magát. - De et¬től még szeretném megigazítani a frizurámat, és szeret¬ném átgondolni ezt a bántó és megalázó faggatózást, úgyhogy most felállók és kimegyek a mosdóba.
- Siess vissza! - felelte Lachlain szigorúan. Emma rávillantotta a szemét, majd elsietett.
A mosdóhoz az út a zsúfolt báron keresztül vezetett, így bámuló férfiak hadán kellett áttörnie. Olyan volt, mint egy számítógépes játék tele ellenséggel - akik
közül bárki vámpír lehetett -, de a pár percnyi egye¬düllét megérte a kockázatot.
A női mosdó szentélyében a csaphoz lépett és kezet mosott. Belenézett a tükörbe és elborzadva látta, meny¬nyire sápadt. Az arccsontja kiállt a gyors fogyástól. Túl fiatal volt, és túl gyenge volt ahhoz, hogy ne látszódjon meg rajta azonnal a szomjúság. Úgy nézett ki, mint akit a szél is elfúj.
Tudta, hogy gyenge. Már megbékélt vele. Azt is elfo¬gadta, hogy képtelen magát megvédeni, még fegyverrel sem. A kardot alig bírta el, az íjászati tudománya nevet¬séges, és a harcművészet? Hát, az a gén teljesen hiány¬zott belőle.
Azt viszont nem tudta, hogy nem lehetnek gyerekei...
Amikor visszatért az asztalhoz, és Lachlain felállt és alá tolta a széket, Emma észrevette, hogy amíg elvolt, a férfl az asztalba mélyesztette a karmát. Igaz, nem olyan volt, mint a hotelben, pusztán öt, határozott barázda ékesítette az asztalt, körülöttük pedig halványuló iz-zadtságtócsák valószínűleg a tenyeréről.
Lachlain visszaült a boxba, homlokát összeráncolta, mint aki valamin éppen nagyon gondolkozik. Már éppen nyitotta volna a száját, de meggondolta. Emma semmi pénzért nem törte volna meg a nyomasztó csen¬det.
A lány továbbra is a karomnyomokat tanulmányozta, végül Lachlain eltakarta őket a kezével. Egyértelműen nem akarta, hogy Emma bámulja őket, mintha nem akarná, hogy eszébe jusson a pusztító tegnap este.
Emma azon gondolkozott, vajon mi válthatta ki ezt Lachlainből. Valószínűleg észrevette a kuncsaftokra váró lányt az átlátszó blúzban, a köldökében piercing-gel, és megérezte a vadon szavát.
Vagy lehet, hogy megbánta kegyetlen kérdéseit? Anynyira, hogy szégyenében az asztalt kapargatta? Emma megrázta a fejét.
Ezt sosem bánná meg. Hiszen szemmel láthatólag kifejezetten élvezte.
- Mit tudunk? - mondta Annika. Mély lélegzetet vett arca egy pillanatra összerándult a fájdalomtól, mert törött bordái még mindig nem forrtak össze teljesen - és végignézett a valkűrökön. Lucia, Regin, Kaderin és a többiek mind tőle várták a megoldást.
Níx távolmaradásával tüntetett, valószínűleg szom¬szédolt valahol. Regin a számítógép előtt ült, és a rend adatbázisában azt kutatta, mostanában hol és mikor lát¬ták Ivót és társait. Ragyogó arca mellett az ütésálló mo¬nitor csak halványan pislákolt.
— Hmm — mondta Regin. - Csak két dolog biztos. A Vérszomjas Ivo keres valakit a valkűrök között. Akit még nem talált meg, mert azóta is több helyről jeleztek vámpírveszélyt. Új-zélandi nővéreink például azt írják, hogy „megszállták őket a vérszívók". Szerintetek ezt hogy értik? De tényleg.
Annika nem válaszolt. Még mindig haragudott Re-ginre, hogy támogatta Emmát. A lány most miatta utaz¬gat ezzel a - hogy is mondta Regin? - dögös pasival. És mindennek a tetejében, volt képe olyanokat állítani, hogy Annika túlzott ragaszkodásával megfojtja Emmát. Nem mintha Annika nem akarta volna, hogy a lány ta¬lálkozzon egy férfival, de még olyan fiatal volt, ráadásul nem tudtak semmit erről a férfiről, csak annyit, hogy elég erős ahhoz, hogy elbánjon egy vámpírral. Regin még azt is kijelentette - puszta jóindulatból, csak hogy megnyugtassa Annikát -, hogy le meri fogadni, Emma a lehető legszörnyűbb dolgot készül elkövetni a férfival... Annika összeszedte magát és igyekezett a megoldandó problémára koncentrálni.
- Ki kell találnunk, mit akarhat Ivo. Elsőnek Kaderin szólalt meg:
- Myst csak nemrég, alig öt éve szökött meg a bör¬tönéből. Lehet, hogy őt akarja visszaszerezni.
- És ezért ez a nagy felhajtás? - kérdezte Annika.
A Meseszép Mystet, a leggyönyörűbb valkűrt, Ivo hosszú éveken át fogságban tartotta. Akkor menekült meg, amikor felkelés robbant ki a vámpírok között és a lázadók elfoglalták az erődöt. Annika a mai napig szé¬gyenkezett emiatt. Myst és a lázadók parancsnoka, Wroth között helytelen dolgok történtek.
Annika egészen tegnapelőttig meg volt arról győ¬ződve, hogy Myst egyszer és mindenkorra lezárta ezt az egész visszataszító ügyet. Erre mi történik? Myst szíve már a puszta hírtől szaporábban ver, hogy a vámpírok az Újvilágba is betették a lábukat. Most is égővörös hajko-ronáját igazgatta, mielőtt elindult egy csoporttal, hogy levadássza őket.
Nem, Myst még mindig nincs túl a tábornokon. Le¬het, hogy Ivo sem felejtette el szép fogolynőjét?
- Talán Emmát akarják - vetette fel Regin. Annika szigorú pillantással válaszolt:
- Azt sem tudja, hogy a világon van.
- Legalábbis szerintünk - szólt vissza Regin. Annika megcsóválta a fejét.
- Hol az ördögben van N'ix?
Nem maradt idő találgatásra - csak N'ix jóstehetsége segíthetett.
- Ellenőrizzétek újra Emma hitelkártyáját! Újabb ki¬adások?
Regin bejelentkezett a rend on-line bankjába, beírta Emma kártyaszámát, és néhány percen belül már ol¬vashatta is a részletes kivonatot.
- A mai nap még nincs rajta. Vett néhány ruhát -Freya! Tényleg nagy bajban lehet, ha már ruhákat vesz. És egy vacsoraszámla, a Crillonból. A szarrágó jobban teszi, ha minél előbb visszaadja neki a pénzt.
- És különben is, mit akarna Ivo Emmától? - kérdez¬te Lucia. Mint mindig, ha komolyan elgondolkozott, most is íja kifeszített húrját pengette. - Lehet, hogy ő az utolsó vámpírlány a világon, de nem tisztavérű.
- Ha logikusan gondolkozunk, akkor csak Myst lehet
az ok - vonta le a következtetést Kaderin.
Annikának egyet kellett értenie. Myst valóban léleg¬zetállító szépség volt, hát persze hogy Ivo vissza akarta kapni.
- És tudjátok, még mi gyanús? - tette hozzá Kaderin. - Myst nem jött vissza a vadászatból, és még csak nem is telefonált.
Akkor ez lehet az. Egyelőre.
- Próbáld meg nem elveszíteni Emmát. Meg kell keresnünk Mystet.
Regin végignézett a szétvert házon.
- Újítsuk meg a védőmágiát a boszorkányokkal?
- Nem, azt is fel lehet törni, ahogyan nagyon jól tud¬juk - felelte Annika elcsigázottan. - Csak egy valakik nyújthatnak százszázalékos védelmet: az ősi lidércek. Nincs más választásunk, ki kell fizetnünk, amit kérnek.
- Kár - sóhajtott Regin. - Pedig már egész megsze¬rettem itt.
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése