CHARLAINE HARRIS - True Blood /12. fejezet/

12. FEJEZET

Sam tizenegy körül átjött, hogy meghozza a hírt.
- Jasont le fogják tartóztatni, amint magához tér, Sookie, ami, úgy néz ki, elég hamar lesz. - Nem árulta el, honnét tudja mindezt, én pedig nem firtattam.
Csak bámultam rá, és folyt a könny az arcomon. Bármely más napon arra gondoltam volna, milyen csú¬nya vagyok, ha sírok, de ez nem az a nap volt, amikor ér¬dekelt a külsőm. Egy merő görcs voltam, reszkettem Ja-sonért, szomorú voltam Amy Burley miatt, szétvetett a düh, amiért a rendőrség ilyen ostoba hibát követett el, és legbelül sóvárogtam az én Billem után.
- Szerintük úgy néz ki, Amy Burley nem adta olcsón a bőrét. Szerintük Jason azután rúgott be, hogy megölte.
- Köszönöm, hogy figyelmeztetsz, Sam. - A hangom valahonnét messziről szólt. - Most jobb lesz, ha mész dolgozni.
Miután Sam belátta, hogy egyedül akarok lenni, fel¬hívtam a tudakozót, és megszereztem a Vér a negyedben hotel számát. Tárcsáztam, és közben az volt az érzésem,
hogy valami rosszat csinálok, de nem tudtam, hogy mi ként vagy mennyiben.
- Vééééér a negyedben - közölte egy mély hang teát-ralisán. - A koporsód, ha nem vagy hazai földben.
Jesszus.
- Jó napot. Sookie Stackhouse vagyok Bon Temps-ból - mondtam udvariasan. - Üzenetet kell hagynom Bill Comptonnak. Az önök vendége.
- Szemfogas vagy halandó?
- Öö... szemfogas.
- Egy pillanat, máris.
A mély hang kisvártatva visszatért a vonalba.
- Mi volna az üzenet, hölgyem? - Ez kissé megakasz¬tott.
- Kérem, mondja meg Mr. Comptonnak, hogy... a bátyámat letartóztatták, és nagyon díjaznám, ha haza tudna térni, amint elvégezte a teendőit.
- Ezt felírom. - A ceruza hangja a papíron. - Szabad még egyszer a nevét?
- Stackhouse. Sookie Stackhouse.
- Rendben, kisasszony. Gondoskodom róla, hogy megkapja az üzenetet.
- Kösz.
Ez volt az egyetlen értelmes dolog, ami eszembe ju¬tott, mígnem rájöttem, hogy sokkal praktikusabb fel¬hívnom Sid Matt Lancastert. Mindent elkövetett, hogy a hangja szörnyülködőnek tűnjön, amikor meghallotta, hogy Jasont le fogják tartóztatni. Azt mondta, rögtön a kórházba siet, amint délután végzett a bíróságon, és hogy majd jelentkezik.
Visszahajtottam a kórházba, hogy kiderítsem, megen¬gedik-e, hogy beüljek Jasonhoz, amíg magához tér. Nem engedték. Kérdeztem, hogy magához tért-e már, de nem mondták meg. Láttam Andy Bellefleurt a folyosó túlsó végén, de elfordult, és elindult az ellenkező irányba. Gyáva kutya.
Hazamentem, mert semmi jobb nem jutott eszembe. Rájöttem, hogy amúgy sem dolgozom, és ez jó volt, bár ez most a legkevésbé sem izgatott. Az is eszembe ötlött, hogy ezt nem viselem olyan jól, ahogyan kéne, és hogy sokkal erősebb voltam, amikor a nagyi meghalt.
De az egy belátható helyzet volt. Eltemetjük nagyit, a gyilkosát lecsukják, az élet megy tovább. Ha a rendőrség tényleg azt hiszi, hogy Jason ölte meg nagyit is a többi nővel együtt, akkor a világ olyan rossz és kiszámíthatat¬lan hely, hogy én nem kérek belőle.
De ahogy ott ültem, és bámultam magam elé azon a hosszú, hosszú délutánon, rájöttem, hogy pont az efféle naivitás vezetett Jason letartóztatásához. Ha bevittem volna Sam lakókocsijába, és rendbe szedtem volna, el¬dugtam volna a filmet, amíg nem tudom, mi van rajta, és főleg nem hívtam volna a mentőket... Sam is erre gondolt, amikor olyan kétkedve nézett rám. Arlene ér¬kezésével azonban a lehetőségeknek befellegzett.
Azt hittem, rögtön elkezd csörögni a telefon, mihelyt az emberek neszét veszik a dolognak.
De nem hívott senki.
Nem tudták, mit mondjanak.
Sid Matt Lancaster fél öt körül jött.
Mindenféle bevezetés nélkül közölte:
- Letartóztatták. Előre megfontolt szándékkal elkö¬vetett emberölés vádjával.
Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, Sid en¬gem figyelt, értelmet sugárzó, jámbor arccal. Konzerva¬tív, fekete keretes szemüvege felnagyította fakóbarna sze¬mét, és a tokájával és erős orrával kissé úgy festett, mint egy véreb.
- Ő mit mond? - kérdeztem.
- Azt mondja, Amyvel volt az éjszaka. Sóhajtottam.
- Azt mondja, együtt feküdtek le, és már előtte is együtt voltak. Azt mondja, jó ideje nem látta Amyt, és amikor utoljára együtt voltak, Amy féltékeny volt a töb¬bi nőre, akikkel találkozgatott, és nagyon dühös volt. Úgyhogy meg is lepődött, amikor tegnap este a lány odament hozzá a Good Timesban. Jason szerint Amy egész este furán viselkedett, mintha valami hátsó szándé¬ka lett volna, amiről ő nem tudott. Emlékszik arra, hogy szexeltek, emlékszik arra, hogy utána az ágyban feküd¬tek, és ittak valamit, aztán már semmire nem emlékszik, csak hogy a kórházban ébredt.
- Csőbe húzták - mondtam határozottan. Azt hi¬szem, pont úgy hangzott, mint valami ócska tévéfilmben.
- Persze. - Sid Matt tekintete olyan komolyan és magabiztosan sugárzott, mintha ott lett volna Amy Bur¬ley lakásán az este. Ki tudja, talán ott is volt.
- Figyeljen, Sid Matt. - Előrehajoltam, hogy a sze¬membe kelljen néznie. - Még ha valahogy elhinném is, hogy Jason ölte meg Amyt, Dawnt és Maudette-et, azt
soha nem tudnám elhinni, hogy akárcsak egy ujjal is hozzáért volna a nagyanyámhoz.
- Akkor jó. - Sid Matt készen állt arra, hogy kerek perec egyetértsen velem, az egész teste ezt sugallta.
- Miss Sookie, tételezzük fel, hogy Jasonnek mégis volt valami köze ezekhez a halálesetekhez. A rendőrség talán úgy gondolja, hogy a barátja, Bill Compton ölte meg a nagyanyját, amiért távol akarta tartani önt tőle.
Megpróbáltam úgy tenni, mintha fontolóra venném ezt a sült bolondságot.
- Nos, Sid Matt, nagyanyám kedvelte Billt, és örült, hogy találkozgatok vele.
Mielőtt újból pókerarcot öltött volna, láttam a teljes hitetlenséget a szemében. Ő aztán egyáltalán nem lenne elragadtatva, ha a lánya egy vámpírral járna. Nem tudta elképzelni, hogy egy felelős szülő mást is érezhet elször-nyedésen kívül. És nem tudta elképzelni azt sem, ahogy meggyőzi az esküdtszéket arról, hogy nagyanyám öröm¬mel vette, hogy egy olyan pasival járok, aki még csak nem is él, ráadásul több mint száz évvel idősebb nálam.
Ezek jártak Sid Matt fejében.
- Ismeri Billt? - kérdeztem. Ettől meghökkent.
- Nem - ismerte be. - Tudja, Miss Sookie, nem va¬gyok oda ezért a vámpírosdiért. Szerintem ez olyan, mintha rést ütnénk egy falon, amelynek pedig állnia ké¬ne, egy falon, amely elválaszt minket az úgynevezett vírusfertőzöttektől. Úgy gondolom, Isten húzta fel ezt a falat, és én a magam részéről megtámasztom belőle az én részemet.
- Ezzel annyi a gond, Sid Matt, hogy engem Isten en¬nek a falnak a tetejére teremtett, és fél lábbal itt vagyok, de fél lábbal odaát. - Miután egy életen át hallgattam az „adományomról", most úgy éreztem, hogyha ez segít Ja-sonon, akkor bárkinek a képébe mondom.
- Nos - mondta Sid Matt bátran, horgas orrnyergére tolva szemüvegét -, biztos vagyok benne, hogy az Úr okkal mérte önre ezt a nehézséget, amit említett. Meg kell tanulnia ezt az ő dicsőségére használni.
Ezt így még senki sem fogalmazta meg. Ezen a gon¬dolaton majd érdemes lesz rágódnom, amint időm en¬gedi.
- Attól tartok, elkalandoztam a tárgytól, és tudom, hogy milyen értékes az ideje. — Összeszedtem a gondola¬taimat. - Szeretném, ha Jason óvadékkal kiszabadulhat¬na. Csak közvetett bizonyítékok alapján hozható kap¬csolatba Amy meggyilkolásával, igaz?
- Beismerte, hogy közvetlenül a gyilkosság előtt az ál¬dozattal volt, és a videofelvételen, ahogy azt az egyik zsaru teljesen félreérthetetlenül jelezte nekem, látható, amint a bátyja az áldozattal közösül. A felvételen feltün¬tetett dátum és időpont szerint ez órákkal, ha nem per-cekkel a lány halála előtt történt.
A pokolba Jason különleges hálószobai kedvteléseivel.
-Jason egyáltalán nem iszik sokat. A kocsiban bűzlött a piától. Szerintem csak leöntötték vele. Azt gondolom, egy teszttel ez bizonyítható. Talán Amy adott be neki va¬lami drogot az italban, amelyet kevert neki.
- Miért tett volna ilyet?
- Mert mint oly sok nő, dühös volt Jasonra, és csak magának akarta. A bátyám szinte akárkivel randizhat, akivel csak akar. Nem, ez eufemizmus volt.
Sid Mattet láthatóan meglepte, hogy ismerem ezt a szót.
- Le tudott feküdni szinte mindenkivel, akivel csak akart. A pasik többsége csak álmodik erről. - A fáradtság ködként ereszkedett rám. - De Jasont ez juttatta a sittre.
- Úgy gondolja, hogy egy másik férfi keze van a do¬logban? Aki rá akarta kenni a gyilkosságot?
- Igen, így gondolom. — Előrehajoltam, és a saját hi¬tem erejével próbáltam meggyőzni ezt a szkeptikus ügy¬védet. - Valaki féltékeny rá. Valaki, aki ismeri az idő¬beosztását, aki megöli ezeket a nőket, amikor Jason nem dolgozik. Valaki, aki tudja, hogy Jason szexeit ezekkel a lányokkal. Valaki, aki tudja, hogy szereti videóra venni őket.
- Akkor szinte bárki lehet - mondta Jason ügyvédje gyakorlatiasan.
- Igen - értettem egyet szomorúan. - Ha Jason lenne annyira finom, hogy hallgat arról, hogy pontosan kivel is volt együtt, még akkor is csak annyi kéne, hogy az il¬lető lássa, hogy kivel távozik a bárból záráskor. Ha valaki csak figyelmes, esetleg rákérdez a videokazettákra, ami¬kor nála jár... — A bátyám talán kissé erkölcstelen, de nem hinném, hogy bárki másnak megmutatná azokat a videókat. Viszont az lehet, hogy elmondja más férfiak¬nak, hogy szeret filmezni. - Tehát ez a férfi, bárki is az, valamiféle alkut kötött Amyvel, tudván, hogy Amy pipa
Jasonra. Talán azt mondta neki, hogy megtréfálja Jasont, vagy ilyesmi.
- A bátyja még sosem volt letartóztatva - jegyezte meg Sid Matt.
- Nem. — Bár néhányszor nem túl sok hibádzott, ahogy Jason mondaná.
- Nincs priusza, a közösség becsületes tagja, biztos ál¬lással. Van rá esély, hogy ki tudom hozni óvadékkal. De ha megszökik, akkor maga mindent elveszít.
Őszintén szólva, addig fel sem merült bennem, hogy Jason esetleg meglép. Semmit sem konyítottam az óva¬dékügyek intézéséhez, és nem tudtam, mit kell tennem, de ki akartam hozni Jasont a börtönből. Valahogy az, hogy börtönben maradjon, amíg a jogi eljárás eljut a tár-gyalásig. .. ettől csak még bűnösebbnek tűnne.
- Intézkedjen, és értesítsen, hogy mi a teendőm -mondtam. - Addig is meglátogathatom?
- Azt kéri, hogy inkább ne - mondta Sid Matt. Ez szörnyen rosszulesett.
- Miért? - kérdeztem, és nagyon igyekeztem, nehogy megint könnyekben törjek ki.
- Szégyelli magát - mondta az ügyvéd. Lenyűgözött a gondolat, hogy Jason szégyent érez. - Akkor hát... -mondtam, és próbáltam továbblépni, mert hirtelen ki¬merített ez a cseppet sem megnyugtató találkozó. - Fel¬hív, ha ténylegesen tudok tenni valamit?
Sid Matt bólintott, tokája finoman beleremegett a mozdulatba. Kényelmetlenül érezte magát velem. Alig várta, hogy távozhasson.
Elhajtott a kisteherautóján, és még láttam, amint a fe¬jébe csap egy cowboykalapot.
Amikor teljesen besötétedett, kimentem, hogy meg¬nézzem Bubbát. Egy tölgyfa alatt ült, mellette véres pa¬lackok sorakoztak, egyik oldalon az üresek, másik olda¬lon a telik.
Zseblámpa volt nálam, és noha tudtam, hogy Bubba ott volt, mégis megdöbbentő volt látni a fénysugárban. Megráztam a fejem. Valami tényleg balul ütött ki, ami¬kor Bubba „átjött", semmi kétség. Őszintén örültem, hogy nem tudtam olvasni a gondolataiban. A szeme pokoli őrületről árulkodott.
- Szia, édes - mondta. Déli tájszólása olyan ízes volt, mint valami szirup. - Hogymint vagy? Jöttél, hogy szó¬rakoztass?
- Csak látni akartam, hogy jól érzed-e magad — felel¬tem.
- Hát, el tudok képzelni helyeket, ahol jobban érez¬ném magam, de mivel Bill nője vagy, nem mesélek róluk.
- Jó — mondtam határozottan.
- Nincsenek errefelé macskák? Meglehetősen unom már ezt a palackozott cuccot.
. — Nincs macska. Bill nemsokára visszatér, és akkor hazamehetsz. - Visszaindultam a ház felé, mivel nem éreztem túl kellemesnek Bubba jelenlétét ahhoz, hogy tovább nyújtsam ezt a beszélgetést, már ha annak lehet nevezni egyáltalán. Kíváncsi voltam, vajon mire gondol¬hat Bubba a hosszú, éjszakai őrködések alatt, és hogy va¬jon emlékszik-e a múltjára.
- Na és az a kutya? - szólt utánam.
- Hazament — vetettem oda a vállam fölött.
- Milyen kár - mondta Bubba magának, olyan hal¬kan, hogy alig hallottam.
Lefekvéshez készülődtem. Tévét néztem. Ettem egy kis fagyit, még fel is aprítottam egy müzliszeletet a tete¬jére. De ma este úgy tűnt, egyik önkényeztetésem sem vált be. A bátyám börtönben, a pasim New Orleansban, a nagyanyám halott és valaki megölte a macskámat. Ma-gányos voltam, és mélységesen sajnáltam magam.
Néha csőstül jön a baj.
Bill nem hívott vissza.
Ez csak olaj volt gyötrelmem tüzére. Valószínűleg talált valami készséges kurvát New Orleansban, vagy valami vámpiristát, amilyenek a Vér a negyedben hotel¬ban szoktak bandázni minden éjjel, remélve, hogy össze¬jön egy vámpíros „randi".
Ha olyan nő lennék, aki iszik, leittam volna magam. Ha laza csaj lettem volna, felhívom a helyes JB du Rone-t, és szexelek vele. De nem vagyok sem ilyen drámai, sem ilyen drasztikus, így hát csak fagyit ettem és régi filmeket néztem a tévében. Különös véletlen, hogy épp a Kék Ha¬waiit adták.
Végül éjféltájban lefeküdtem.
A hálószobaablakom alól felharsanó sikolyra ébred¬tem. Felültem az ágyban. Dobbanásokat és puffanásokal hallottam, majd végül egy hang, amelyik egészen bizto¬san Bubbáé volt, azt kiabálta:
- Gyere vissza, te balfék!
Amikor pár percig semmit sem hallottam, felvettem a köntösöm, és a bejárati ajtóhoz mentem. Az kinti lámpa bevilágította az üres udvart. Aztán bal felől mozgást vet¬tem észre, és amikor kidugtam a fejem az ajtón, Bubbát láttam, amint épp visszakecmergett a búvóhelyére.
- Mi történt? - kérdeztem halkan.
Búbba irányt változtatott, és a verandához vánszorgott.
- Biztos valami kurafi, már bocsánat, kujtorgott a ház körül - mondta. Barna szeme ragyogott, és most jobban hasonlított egykori önmagára. - Már percekkel azelőtt hallottam, hogy ideért volna, és gondoltam, elcsípem. De átvágott a fák között az úthoz, és ott parkolt a kocsija.
- Láttad?
- Nem elég jól ahhoz, hogy le tudjam írni - felelte Búbba szégyenkezve. - Kisteherautója volt, de még a szí¬nét sem láttam. Sötét volt.
- De megmentettél - mondtam, remélve, hogy őszin¬te hálám kiérződik a hangomból. Hirtelen elöntött a szeretet Bill iránt, aki gondoskodott a védelmemről. Még Búbba is szebbnek tűnt, mint annak előtte. - Kö-szönöm, Búbba.
- A, szóra sem érdemes - mondta szívélyesen. Egy pil¬lanatra kihúzta magát, hátravetette a fejét, az arcán az az álmos mosoly... ő volt az, és már nyitottam a szám, hogy kimondjam a nevét, amikor felrémlett Bill figyel¬meztetése, és elhallgattam.
Jasont másnap óvadékkal kiengedték.
Egy vagyonba került. Aláírtam, amit Sid Matt mon¬dott, bár a jelzálog java részét Jason háza, kocsija és ha¬lászhajója tette ki. Ha Jasont már korábban is lecsukták volna, akár csak azért, mert tilosban megy át az úttesten, nem hiszem, hogy engedélyezték volna neki az óvadé¬kot.
A bíróság lépcsőjén álltam a szörnyű, diszkrét, mat¬rózkék kosztümömben a késő délelőtti hőségben. Verí¬ték gyöngyözött az arcomon, és befolyt az ajkam közé, azon az undok módon, amitől az ember menten be akar ugrani a zuhany alá. Jason megállt előttem. Nem tud¬tam, megszólal-e. Az arca éveket öregedett. Igazi gond nehezedett a vállára, igazi gond, ami nem múlik el vagy enyhül, ahogyan a gyász.
— Nem tudok erről beszélni neked — mondta, olyan halkan, hogy alig hallottam. - Tudod, hogy nem én vol¬tam. Soha nagyobb erőszakot nem követtem el annál, mint amikor a parkolóban párszor bunyóztunk valami csaj miatt.
Megérintettem a vállát, majd hagytam, hogy lehull¬jon a kezem, miután nem reagált.
- Egy pillanatig sem hittem, hogy te voltál. És soha nem is fogom. Ne haragudj, hogy annyira ostoba voltam tegnap, hogy kihívtam a mentőket. Ha tudtam volna, hogy az nem a te véred, bevittelek volna Sam lakókocsi¬jába, megmosdatlak, és elégetem a kazettát. Csak annyi¬ra megrémültem, hogy a te véred.
Éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel. De itt most nem volt helye sírásnak, hát ismét erőt vettem ma¬gamon, megfeszült az arcom. Jason elméje merő rendet¬lenség volt, amolyan mentális disznóól. És ártalmas kotyvalékként ott kavargott benne a megbánás, a szé¬gyen, hogy a szexuális szokásai napvilágra kerültek, a bűntudat, hogy nem bánja jobban, hogy Amyt megöl¬ték, és a rettegés, hogy bárki a városban azt hiszi, hogy miközben ő a húgára lesett, megölte a saját nagyanyját.
— Túlesünk rajta — mondtam tehetetlenül.
- Túlesünk rajta - ismételte, és igyekezett, hogy a hangja erősnek és határozottnak tűnjön. De azt gon¬doltam, eltart egy darabig, egy jó darabig, mire Jason ha¬tározottsága, az a fényes magabiztosság, amely ellen¬állhatatlanná tette, visszatér a tartásába, az arcára és a beszédébe.
Lehet, hogy sosem tér vissza.
Szétváltunk ott, a bíróság előtt. Nem volt több mon¬danivalónk.
Egész nap a kocsmában ültem, néztem a betérő férfia¬kat, olvastam a gondolataikban. Egyikük sem gondolt arra, hogyan ölt meg négy nőt, és úszta meg eddig. Ebédkor Hoyt és Rene besétált az ajtón, majd rögtön ki is mentek, amikor meglátták, hogy ott ülök. Gondolom, túl kínos volt nekik. Végül Sam hazaküldött. Azt mond¬ta, olyan hátborzongató vagyok, hogy elűzöm azokat a vendégeket, akik esetleg hasznos információval szolgál¬hatnának.
Kivánszorogtam az ajtón a vakító napfényre, mely épp kezdett nyugvóra hajlani. Bubbára gondoltam, és Billre, és mindazokra a lényekre, akik hamarosan feléb¬rednek mély álmukból, és feljönnek a föld felszínére.
Megálltam a Grabbit Kwiknél, hogy tejet vegyek a reg¬geli müzlimhez. Az új eladó egy pattanásos kölyök volt hatalmas ádámcsutkával, aki mohón bámult, mintha képet akarna készíteni a fejében arról, hogy nézek ki én, a gyilkos húga. Láttam, alig várja, hogy kimenjek az üzletből, hogy felhívhassa a barátnőjét. Nagyon szerette volna látni a harapásnyomokat a nyakamon.
Az érdekelte, van-e mód arra, hogy valahogy megtud¬ja, hogy csinálják ezt a vámpítok.
Ezt a fajta sületlenséget kellett hallgatnom egész álló nap. Akármilyen erősen koncentráltam valami másra, akármilyen magasra emeltem a pajzsomat, akármilyen szélesen mosolyogtam, ez mindenen áthatolt.
Akkor értem haza, amikor épp kezdett sötétedni. El¬tettem a tejet, levettem a kosztümöt, majd felvettem egy sortot és egy fekete pólót, és megpróbáltam valami értel¬mes célt találni az estében. Ahhoz nem tudtam kellően lehiggadni, hogy olvassak, és amúgy is el kellett volna mennem a könyvtárba lecserélni a könyveimet, ami je¬len körülmények között nagy megpróbáltatás lett volna. A tévében nem volt semmi jó, legalábbis aznap este nem. Arra gondoltam, újra megnézem a Rettenthetetlent: Mel Gibson skót szoknyában mindig feldobja a hangu¬latot. De most ez is túl véres volt a kedélyállapotomhoz. Nem bírtam volna ki, hogy megint elvágják annak a csajnak a torkát, pedig tudtam, mikor takarjam el a sze¬mem.
Kimentem a fürdőszobába, hogy lemossam az izzadt sminkemet, amikor a zubogó víz hangján át mintha nyüszítést hallottam volna odakintről.
Elzártam a csapot. Mozdulatlanul álltam, annyira mereven figyeltem, hogy szinte éreztem, amint belefáj¬dulnak az antennáim. Mi...? Nedves arcomról a pólóm¬ra csurgott a víz. Semmi nesz. Egyáltalán semmi nesz.
A bejárati ajtó felé óvakodtam, mert az volt a legkö¬zelebb Búbba őrhelyéhez a fák között.
Kicsit kinyitottam az ajtót. Kikiáltottam.
- Búbba? - Semmi válasz. Még egyszer próbálkoztam.
Úgy tűnt, még a sáskák és a békák is visszatartják a lé¬legzetüket. Az éj oly néma volt, hogy akármit rejthetett. Valami ólálkodott odakint, a sötétben.
Megpróbáltam gondolkodni, de a szívem olyan heve¬sen vert, hogy meggátolt benne. Először is hívj rendőrt. Kiderült, hogy ez a lehetőség nem áll fenn. A telefon süket volt. Tehát vagy itt a házban megvárom, amíg a baj rám talál, vagy kimehetek az erdőbe.
Kemény döntés volt. Az alsó ajkamba haraptam, mi¬közben bejártam a házat, és lekapcsoltam a lámpákat, és ezalatt megpróbáltam kitervelni, mit tegyek. A ház nyúj¬tott némi védelmet a zárakkal, falakkal, zugokkal és mé¬lyedésekkel. De tudtam, hogyha valaki elég elszánt, az be tud jutni, és akkor csapdában vagyok.
Jól van. Hogyan tudok kijutni anélkül, hogy meglát¬nának? Kezdetnek lekapcsoltam a kinti lámpákat. A hát¬só ajtó közelebb volt a fákhoz, úgyhogy érdemes azt választani. Az erdőt elég jól ismertem. Hajnalig el tudok rejtőzni benne. Talán átmehetnék Bill házába; az ő tele¬fonja biztosan működik, és van hozzá kulcsom.
Vagy megpróbálhatnék bejutni a kocsimba, hogy be¬indítsam. De akkor adott helyhez vagyok kötve adott ideig. Nem, úgy tűnt, az erdő jobb választás. Egyik zse¬bembe bedugtam Bill kulcsát és a nagyapám egyik zseb¬kését, amelyet nagyi a nappaliban lévő asztal fiókjában tartott, hogy kéznél legyen, ha csomagot kell felbontani. A másik zsebembe betettem egy apró zseblámpát. Nagyi tartott egy öreg puskát a bejárati ajtó melletti faliszek¬rényben. Apámé volt kiskorában, és nagyi többnyire kí¬gyókra lövöldözött vele — hát most nekem is itt volt egy kígyó, amelyet le kell lőni. Utáltam ezt az átkozott fegy¬vert, a gondolatát is utáltam, hogy használnom kell, de úgy tűnt, most jött el az ideje. De a puska nem volt ott.
Nem akartam hinni a szememnek. Áttúrtam az egész szekrényt.
Bent járt a házamban! De betörésnek semmi nyoma.
Valaki, akit beengedtem. Ki járt itt? Megpróbáltam sorra venni mindenkit, miközben a bejárati ajtóhoz mentem, szorosra kötött edzőcipőben, hogy ne lógjon ki fölösleges cipőfűző, amire ráléphetek. Sebtében copfba fogtam a hajam, szinte fél kézzel, hogy ne lógjon az ar¬comba, és ráhúztam egy hajgumit. De közben végig az ellopott puskára gondoltam.
Ki járt a házamban? Bill, Jason, Arlene, Rene, a köly¬kök, Andy Bellefleur, Sam, Sid Matt; biztos voltam ben¬ne, hogy egy-két percre mindegyiküket magukra hagy¬tam, talán elég ideig ahhoz, hogy kirakják a puskát, és később elvigyék.
Aztán eszembe jutott a temetés napja. Szinte minden¬ki, akit ismertem, itt volt, ki-be jártak a házba, amikor nagyi meghalt, és nem emlékszem, hogy azóta láttam-e a puskát. De nehéz lett volna lazán kisétálni a nyüzsgő, zsúfolt házból egy puskával. És ha akkor tűnt volna el, gondoltam, akkor mostanra már észrevettem volna, hogy hiányzik. Legalább is csaknem biztos voltam ben¬ne, hogy észrevettem volna.
De most muszáj volt ezt elhessegetni, mert arra kellett koncentrálnom, hogyan járok túl az eszén annak, ami odakint van, a sötétben.
Kinyitottam a hátsó ajtót. Guggolva osontam ki, olyan alacsonyan, ahogy csak tudtam, és finoman behaj¬tottam az ajtót magam mögött. A lépcső helyett lenyúj¬tottam az egyik lábamat a földre, miközben a veranda szélén guggoltam, aztán ráhelyeztem a testsúlyomat, és melléhúztam a másik lábamat. Újra lekuporodtam. Ez nagyon olyan volt, mint amikor gyerekkorunkban az erdőben bújócskáztunk Jasonnel.
Azért imádkoztam, nehogy megint Jasonnel bújócs¬kázzam. Először a vályút használtam fedezéknek, amit nagyi teleültetett virágokkal, aztán nagyi autójához kúsztam, ez volt a második célpontom. Felnéztem az égre. Újhold volt, és mivel tiszta volt az éjszaka, előbúj¬tak a csillagok. A levegő nehéz volt a párától, és még mindig hőség volt. A karom egy perc alatt síkos lett az izzadságtól.
_A következő lépés a kocsitól a mimózafáig. Ezúttal nem voltam olyan halk. Megbotlottam egy rönkben, és keményen a földre estem. A számba haraptam, hogy fel ne kiáltsak. Fájdalom nyilallt a lábamba és a csípőmbe, és tudtam, hogy az érdes rönk széle elég csúnyán lehor-zsolta a combomat. Miért nem jöttem ki, és fűrészeltem le szépen azt a rönköt? Nagyi Jasont kérte meg, de neki
sosem volt rá ideje. Mozgást hallottam, éreztem. Az óvatosságta fittyet hányva felpattantam, és a fák lelé iramodtam.
Valaki átcsörtetett az erdő szélén, tőlem jobbra, és egyenesen felém tartott. De én tudtam, hogy merre me¬gyek, és egy olyan ugrással, amely engem is meglepett, elkaptam a kedvenc gyerekkori mászófánk alsó ágát, és felhúztam magam. Ha megélem a másnapot, komoly izomrándulásom lesz, de megéri. Az ágon egyensúlyoz¬tam, próbáltam visszafogni a zihálásomat, miközben úgy szerettem volna szűkölni és nyüszíteni, mint a ku¬tyák álmukban.
Bárcsak álom lett volna ez az egész. De minden kétsé¬get kizáróan itt voltam én, Sookie Stackhouse, pincérnő és gondolatolvasó, itt ültem egy ágon az erdőben éjnek évadján, és egyéb fegyverem nem volt, csupán egy zseb¬kés. Alattam mozgás: egy férfi suhant át a fák között. Egy darab zsinór lógott az egyik csuklóján. Ó, Jézus. Noha csaknem telihold volt, a feje makacsul a fa árnyé¬kában maradt, és nem láthattam, ki az. Elment alattam anélkül, hogy észrevett volna.
Amikor eltűnt a szemem elől, csak akkor vettem újra levegőt. Amilyen halkan csak tudtam, lemásztam. Elin¬dultam a fák között az út felé. Eltart egy darabig, de ha ki tudnék jutni az útra, talán leinthetnék valakit. Aztán eszembe jutott, milyen ritkán járnak ezen az úton; lehet, hogy jobb, ha a temetőn át Bill háza felé veszem az irányt. Az éjszakai temetőre gondoltam, meg arra, hogy a gyilkos engem keres, és végigfutott rajtam a hideg.
De semmi értelme sem volt még jobban rettegni. Az ittre és a mostra kellett koncentrálnom. Minden lépé¬semre ügyeltem, lassan mozogtam. Egy esés nagy zajt csapna az aljnövényzetben, és üldözőm egy pillanat alatt a nyakamon lenne.
A döglött macskát, úgy tízméternyire délkeletre talál¬tam a fától, amelyen kuksoltam. A torka tátongó seb. A holdfény úgy kifehérített mindent, hogy meg sem tud¬tam állapítani, milyen színű volt a bundája, de a pár sö¬tét folt az apró holttest körül bizonyosan vér volt. Még kétméternyi lopakodás után megtaláltam Bubbát is. Vagy eszméletlen volt, vagy halott. Egy vámpírnál nehéz megkülönböztetni a kettőt. De mivel nem volt karó a szívében, és még megvolt a feje, így remélhettem, hogy csak eszméletlen.
Valaki hozott Bubbának egy bedrogozott macskát, gondoltam. Valaki, aki tudta, hogy Bubba őriz engem, és hallott Bubba macskacsapoló hajlamáról.
Reccsenést hallottam a hátam mögül. Ahogy egy gally eltörik. A legközelebbi nagy fa árnyékába siklottam. Dühös, nagyon dühös voltam, és féltem, és azt latolgat¬tam, vajon meghalok-e ezen az éjszakán.
A puska ugyan nem volt nálam, de volt egy beépített fegyverem. Becsuktam a szemem, és figyelni kezdtem az elmémmel. Sötét kuszaság, vörös, fekete. Gyűlölet.
Megrettentem. De ez elkerülhetetlen volt, hiszen csak ettől remélhettem védelmet. Leengedtem a pajzsom maradék részét is.
Képek ömlöttek a fejembe, amelyektől rosszul lettem, úgy elborzadtam. Dawn, amint megkér valakit, hogy
382
üsse meg, aztán rájön, hogy az illető kezében ott van az egyik harisnyája, nyújtogatja az ujjai közt, és arra készül, hogy a nyaka köré tekerje. Felvillant Maudette, ahogy meztelenül könyörög. Egy nő, akit sosem láttam, háttal, csupasz testét sebek és hurkák borítják. Aztán a nagy¬anyám - az én nagyanyám - az ismerős konyhánkban, haragosan, az életéért harcolva.
Megbénított a sokk, a borzalom. Kinek a gondolatai ezek? Láttam Arlene gyerekeit, amint a nappalink pad¬lóján játszanak; láttam magamat, és nem úgy néztem ki, mint az az ember, akit a saját tükrömben látok. Hatal¬mas lyukak voltak a nyakamon, és buja voltam; ravasz vigyor ült a képemen, és hívogatóan paskoltam a belső combomat.
Rene Leiner agyában voltam. Rene így látott engem. Rene őrült volt.
Már tudtam, miért nem voltam képes soha tisztán olvasni a gondolataiban: egy titkos lyukba bújtatta őket, az agyának egy olyan zugába, amelyet a tudatos énjétől elrejtve, elkülönítve tartott.
Most egy sziluettet látott egy fa mögött, és azt latol¬gatta, hogy vajon egy nő sziluettje-e. Engem látott.
Nekirugaszkodtam, és a temető felé rohantam, nyu¬gatnak. Már nem tudtam az agyát figyelni, mert a saját agyam minden sejtjével a futásra koncentrált, kerülget¬tem az akadályokat, a fákat, a bokrokat, egy kis vízmo¬sást, ahol összegyűlt az eső. Erős lábam előre lökött, a karom lengett, a tüdőm úgy sípolt, akár egy duda.
Kirontottam az erdőből, és a temetőben voltam. A sír¬kert legrégebbi része északra volt, Bill háza felé, és itt vol-
tak a legjobb búvóhelyek. Sírköveken ugráltam át, a mo¬dern fajtákon, amelyek szinte egy síkban vannak a föld¬del, rejtőzésre nem alkalmasak. Átszökkentem nagyi sír¬ján, a föld még friss volt rajta, kő nélkül. A gyilkosa a nyomomban. Hátranéztem, mint egy eszelős, hogy lás¬sam, milyen közel van, és a holdfényben tisztán láttam Rene durva fejét, ahogy közeledett.
Lefutottam a lankás teknőbe, amit a temető formált, aztán elkezdtem felfelé sprintelni a túloldalon. Amikor úgy éreztem, elég sok nagy sírkő és szobor van már René és köztem, beugrottam egy magas gránitoszlop mögé, melynek kereszt volt a tetején. Állva maradtam, odala¬pultam a kemény, hideg kőhöz. A számra szorítottam a kezem, hogy elfojtsam sírásomat, miközben próbáltam levegőhöz jutni. Eléggé lecsillapítottam magam ahhoz, hogy megpróbáljak Renére figyelni, de a gondolatai nem voltak elég összefüggőek ahhoz, hogy megértsem őket, kivéve a dühöt, amit érzett. Aztán megjelent egy világos kép.
- A húgod - ordítottam. - Cindy még életben van, Rene?
- Ribanc! - üvöltötte, és abban a pillanatban tudtam, hogy az első nő, aki meghalt, Rene húga volt, aki ked¬velte a vámpírokat, és akit Rene állítólag még most is meglátogatott időnként, Arlene szerint. Rene megölte Cindyt, a húgát, aki pincérnő volt, és a kórházi kávézó rózsaszín-fehér egyenruháját viselte. A köténye zsinórjá¬val fojtotta meg. És közösült vele, miután a lány már meghalt. Már úgyis olyan mélyre süllyedt, hogy nem bánná a saját bátyjával sem, gondolta Rene, már ameny¬nyire képes volt gondolkodni. Mindenki, aki megengedi egy vámpírnak, hogy azt tegye vele, megérdemli a halált. És elrejtette a holttestét a szégyen elől. A többiek nem voltak a vérei, az rendben volt, hogy őket ott hagyta.
Úgy szippantott be Rene beteg lelke, akár száraz fale¬velet az örvény, és tántorogni kezdtem. Amikor vissza¬tértem a saját fejembe, már rajtam volt. Teljes erejével az arcomba ütött, és arra számított, hogy kifekszem. Az ütés eltörte az orromat, és annyira fájt, hogy csaknem el-sötétült előttem minden, de nem estem össze. Vissza¬ütöttem. Tapasztalatlanságom miatt az ütésem hatásta¬lan volt. Csupán a bordáiba öklöztem, és felnyögött, de a következő pillanatban már visszavágott.
Az ökle eltörte a kulcscsontomat. De nem estem el.
Nem tudta, milyen erős vagyok. A holdfényben lát¬szott az arcán a döbbenet, hogy ellenállok, és hálát adtam a vámpírvérnek, amelyet megittam. A bátor nagyanyám¬ra gondoltam, és nekilódultam, elkaptam a fülénél fogva, és megpróbáltam a fejét a gránitoszlopba verni. Fel¬csapott a kezével, hogy elkapja az alkarom, és meg¬próbált elhúzni, hogy engedjen a szorításom. Végül sike¬rült neki, de láttam a szemén, hogy meg van lepve, és óvatosabb. Megpróbáltam beletérdelni, de számított rá, és eléggé kicsavart ahhoz, hogy kitérjen előlem. Míg elvesztettem az egyensúlyomat, megtaszított. Összecsat¬tanó foggal a földre puffantam.
Akkor lovagló ülésben rám ült. De viaskodás közben elejtette a zsinórt, és míg az egyik kezével a nyakamat fogta, a másikkal a választott fegyvere után tapogatott. A jobb kezem be volt szorítva, de a bal szabad volt, azzal
ütöttem és karmoltam. Erről nem vehetett tudomást, hiszen a fojtózsinórt kellett keresnie, mert ez része volt a rituálénak. A kezem kaparászás közben ismerős formát tapintott.
Rene munkaruhájának övében még mindig ott volt a kése. Kinyitottam a patentot, és kihúztam a kést a tokjá¬ból, és amíg ő arra gondolt, „ezt le kellett volna ven¬nem", megmártottam a pengét a dereka puha húsában, felfelé tartva. És kihúztam.
Akkor felsikított.
Támolyogva felállt, felsőtestét oldalra csavarta, mind¬két kezével megpróbálta elszorítani a sebet, amelyből ömlött a vér.
Hátraszökkentem, felkeltem, megpróbáltam távolsá¬got lopni magam és a férfi közé, aki szörnyeteg volt, leg¬alább annyira, mint Bill.
Rene visított.
-Áá, Jézusom, te nő! Mit tettél velem? O, istenem, ez fáj!
Ez óriási.
Most már félt, rettegett a felfedezéstől, hogy vége a játszmájának, vége a bosszújának.
- A magadfajta lányok megérdemlik a halált - vicsor-.gott. - Érezlek a fejemben, te korcs!
- Ki itt a korcs? - sziszegtem. - Dögölj meg, te roha¬dék.
Nem tudtam, hogy ilyet is tudok. Görnyedve álltam a sírkőnél, a véres kést még mindig a kezemben szorongat¬tam, és vártam, hogy újra támadjon.
Körbe-körbe tántorgott, én pedig kővé dermedt arc¬cal figyeltem. Lezártam előtte az elmémet, nem láttam, ahogy érzi, amint a halál odakúszik a háta mögé. Ott áll¬tam, készen arra, hogy másodszor is megszúrjam, ami¬kor a földre zuhant. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem tud mozogni, Bill házához mentem, de nem rohantam. Azt mondtam magamnak, hogy azért, mert már nem bírnék, de ez nem biztos. Egyre láttam a nagy¬anyámat, örökre Rene emlékeibe zárva, ahogy az életéért harcol a saját házában.
Kihalásztam Bill kulcsát a zsebemből, szinte elképed¬tem, hogy még ott volt.
Valahogy elfordítottam, bebotorkáltam a nappaliba, a telefon után tapogatóztam. Az ujjaim elérték a gombo¬kat, sikerült megállapítanom, melyik a kilences és me¬lyik az egyes. Megnyomtam a gombokat, elég erősen ah¬hoz, hogy sípoljanak, aztán mindenféle előjel nélkül elvesztettem az eszméletemet.
Tudtam hogy a kórházban vagyok: a kórházi ágynemű tiszta szaga vett körül.
A másik, amit tudtam, hogy mindenem fáj.
És hogy valaki ott van velem a szobában. Nem kis erőfeszítésembe telt kinyitni a szemem.
Andy Bellefleur. Szögletes arca még lestrapáltabb volt, mint amikor utoljára láttam.
- Hallasz engem? - kérdezte.
Bólintottam. Apró mozdulat volt, de még ettől is cl indult egy fájdalomhullám a fejemben.
- Elkaptuk - mondta, aztán még beszélt tovább, de újra elaludtam.
Nappal volt, amikor megint felébredtem, és ezúttal úgy tűnt, jóval éberebb vagyok. Valaki van a szobában.
- Ki van itt? - kérdeztem, és a hangom fájdalmasan csikorgott.
Kevin emelkedett fel a sarokban lévő székről, össze¬tekerte a keresztrejtvényét, és az egyenruhája zsebébe csúsztatta.
- Hol van Kenya? - suttogtam. Váratlanul rám vigyorgott.
- Itt volt néhány óráig - magyarázta. - Hamarosan visszajön. Felváltottam, hogy ebédeljen.
Vékony arca és teste egyetlen elismerő vonallá olvadt össze.
- Kemény egy nő maga - mondta.
- Nem érzem magam keménynek - nyögtem ki.
- Megsérült - mondta, mintha én nem tudtam volna.
- Rene.
- Megtaláltuk kint a temetőben - nyugtatott meg Kevin. - Rendesen ledöfte. De még magánál volt, és el¬mondta, hogy megpróbálta megölni magát.
. - Remek.
- Nagyon sajnálta, hogy félmunkát végzett. Hihetet¬len, hogy így kifecsegte a dolgot, de mire odaértünk, valahogy már nagyon szenvedett és rettegett. Azt mond¬ta, az egész a maga hibája volt, mert nem feküdt le és halt meg, ahogy a többiek. Azt mondta, biztosan a gén¬jeikben van, mert a nagyanyja... - Kevin itt megtor¬pant, mert rájött, hogy kényes terepre tévedt.
- Ő is küzdött - suttogtam.
Aztán megjött Kenya is, súlyosan, szenvtelenül, kezé¬ben egy kávéval teli műanyag pohár.
- Felébredt - mondta Kevin, a társára vigyorogva. -Jó. - Kenya kevésbé tűnt lelkesnek. - Elmondta, mi
történt? Talán fel kéne hívnunk Andyt.
- Igen, azt mondta, hívjuk fel. De csak most aludt el, négy órája.
-Azt mondta, hívjuk.
Kevin vállat vont, és az ágy mellett lévő telefonhoz ment. Elbóbiskoltam, miközben hallottam, hogy be¬szélt, de annyi eljutott hozzám, hogy suttogott Kenyá¬nak, amíg vártak. A vadászkutyáiról mesélt. Kenya meg, gondolom, hallgatta.
Andy jött be, éreztem a gondolatait, agyának lenyo¬matát. Zömök alakja az ágyamnál horgonyzott le. Ki¬nyitottam a szemem, miközben előrehajolt, hogy szem¬ügyre vegyen. Tekintetünk hosszan találkozott.
Két pár egyencipős láb indult a folyosó felé.
- Még életben van — mondta egyszer csak Andy. - És be nem áll a szája.
Parányi mozdulatot tettem a fejemmel, azt reméltem, bólintásnak tűnik.
- Azt mondja, hogy az egész a húga miatt van, aki egy vámpírral járt. Nyilvánvaló módon olyan vérszegény lett, hogy Rene azt gondolta, vámpírrá válik ő maga is, hacsak meg nem akadályozza. Aztán egy este a lány lakásán ultimátumot adott neki. Az visszafeleselt, azt válaszolta, hogy nem mond le a szeretőjéről. Miközben vitatkoztak, felkötötte a kötényét, hogy induljon dol¬gozni. Akkor lerángatta róla, megfojtotta... és még más dolgokat is elkövetett.
Úgy tűnt, hogy Andy kissé rosszul van.
- Tudom - suttogtam.
- Nekem az az érzésem - kezdett bele megint Andy -, hogy valahogyan feljogosítva érezte magát, hogy ilyen iszonyatos dolgokat csináljon, ha meggyőzte saját magát arról, hogy mindenki halált érdemel, aki úgy él, mint a húga. Valójában az itteni gyilkosságok nagyon hasonlí¬tanak két mostanáig megoldatlan shreveporti esethez, és arra számítunk, hogy Rene elszólja magát azokról is, mi¬alatt összevissza zagyvál. Ha életben marad.
Ereztem, hogy önkéntelenül összeszorítom a számat, amint átérzem azoknak a szegény nőknek a rémültét.
- Képes vagy elmondani, hogy mi történt veled? -kérdezte halkan Andy. - Lassan mondd, ráérünk, és sut¬togásnál hangosabban ne beszélj. A torkod nagyon csú¬nyán megsérült.
Erre teljesen egyedül is rájöttem, köszönöm szépen. Susogva elbeszéltem az aznap esti történéseket, nem hagytam ki semmit sem.
Andy bekapcsolt egy kis diktafont, miután megkér¬dezte, hogy nem bánom-e. A párnára tette a számhoz közel, miután meggyőződött róla, hogy beleegyezem, és így meglesz neki az egész történet.
- Mr. Compton még nem tért vissza? - kérdezte, mi¬után befejeztem.
- New Orleans - suttogtam, szinte képtelen voltam beszélni.
- Meg fogjuk nézni, hogy a puska Rene házában van-e, most, hogy már tudjuk, hogy a tiéd. Nagyon hasznos lehetne mint megerősítő tárgyi bizonyíték.
Aztán egy fehérbe öltözött sugárzó, fiatal nő lépett a szobába, az arcomra pillantott, és azt mondta Andynek, hogy a látogatását egy más alkalommal folytassa.
Andy biccentett felém, sután megpaskolta a kezemet, és elment. Még visszasandított a doktornőre az őszinte csodálat pillantásával. A nő valóban megérdemelt min¬den csodálatot, de jegygyűrűje is volt, így Andy már me¬gint későn futott.
A doktornő azt gondolta, hogy Andy túlságosan is ko¬moly és zord.
Nem akartam hallani.
Csakhogy nem volt energiám mindenkit kizárni a fe¬jemből.
- Miss Stackhouse, hogy vagyunk? - kérdezte a fiatal nő kissé túl harsányan. Barna, vékony nő volt, barna őzi¬keszemmel és telt ajakkal.
- Kutyául- suttogtam.
- Azt el tudom képzelni - válaszolta, és ütemesen bó¬logatott, ahogy végignézett rajtam. Valahogy nem hit¬tem benne, hogy el tudná. Olyan kár, hogy nem tehet¬tem rá nagyobb összeget, hogy még soha nem verte agyba-főbe egy temetőben egy többszörös gyilkos.
- Csak nemrégiben veszítette el a nagyanyját, ugye? -kérdezte részvétteljes hangon. A centiméter töredékével bólintottam.
- A férjem körülbelül fél éve halt meg - mondta. -Tudom, mi az a gyász. Nagy megpróbáltatás bátran vi¬selkedni, nemde?
Nahát, nahát, nahát. Hagytam, hogy a kérdést az arc¬kifejezésem tegye fel.
- Rákos volt - magyarázta. Próbáltam a részvéttel teli arcot vágni anélkül, hogy egy arcvonásomat is meg¬mozdítottam volna, ami szinte lehetetlen volt.
- Akkor - mondta, és kihúzta magát, és visszaért bele fürgeség. - Miss Stackhouse. Életben fog maradni. Van itt egy törött kulcscsontunk, két törött bordánk és egy törött orrunk.
Szent isten az égben! Nem csoda, ha pocsékul voltam.
- Az arca és a nyaka többszörösen zúzódott. Persze, ezt már tudhatta a torokfájásából.
Próbáltam elképzelni, hogyan festhetek. Jó, hogy nem volt a kezem ügyében tükör.
- Továbbá nagyon sok, viszonylag kis zúzódás és vágás a lábán és a karján. - Elmosolyodott. - A hasával és a lábfejével minden rendben.
Hahaha! Nagyon vicces.
- Fájdalomcsillapítót írtam fel, úgyhogy, ha kezdi rosszul érezni magát, csöngessen a nővérnek.
. Egy látogató dugta be a fejét a doktornő mögött az ajtón. Az megfordult, eltakarva előlem a képet, és azt mondta:
- Üdvözlöm. Igen?
- Ez Sookie szobája?
- Igen, éppen most fejeztem be a vizsgálatát. Bejöhet. - A doktornő (akit a kitűzője szerint Sonntagnak hív¬tak) kérdőn nézett rám, hogy beleegyezem-e. Sikerüli kinyögnöm egy aprócska perszét.
JB de Rone lépett az ágyamhoz, és olyan cukin nézett ki, mint a romantikus regények borítóján azok a címlap-fiúk. Napszítta barna haja csillogott a neonfényben, és a szemének pont ugyanolyan színe volt, és ujjatlan póló¬jából kilátszott kidolgozott izomzata, ami pont olyan volt, mintha egy szobrász véste volna ki egy - hát szob-rászvésővel. Lenézett rám, miközben Sonntag doktornő majd felfalta a szemével.
- Szia, Sookie, megvagy? — kérdezte. Gyengéden végighúzta a mutatóujját az arcomon. Keresett a homlo¬komon egy zúzódásmentes pontot, és puszit adott rá.
- Kösz - suttogtam. - Megleszek. Ismerd meg az or¬vosomat.
JB Sonntag doktornőre fordította érdeklődő tekin¬tetét, aki gyakorlatilag a saját lábára tiport, hogy bemu¬tatkozhasson neki.
- Az orvosok nem voltak ennyire csinosak, amikor az oltásaimat kaptam - mondta JB őszinte egyszerűséggel.
- Kiskora óta nem járt orvosnál?- kérdezte csodálkoz¬va Sonntag doktornő.
- Nem betegedtem én meg soha. - Fejével öklelt egyet felé. - Erős vagyok, mint egy bika.
És olyan okos, mint egy tyúk. Sonntag doktornőnek azonban valószínűleg két embernek is elegendő esze volt.
A doktornőnek nem jutott eszébe egy kifogás sem, hogy tovább maradjon, így aztán távozott, a válla fölött hátra vetve még egy sóvárgó pillantást.
JB fölém hajolt, és komolyan megkérdezte:
- Hozzak neked valamit, Sookie? Kekszet vagy valamit? Könnyek szöktek a szemembe arra a gondolatra, hogy
kekszet ropogtatok:
- Nem, köszi - susogtam. - A doktornő özvegy. JB-vel beszélgetve megengedhetted magadnak, hogy
úgy válts témát, hogy firtatni kezdené az összefüggést.
- Hűha - mondta nyomatékosan. - Okos és szingli. Jelentőségteljesen húzogattam a szemöldökömet.
- Szerinted el kéne hívnom valahova? - JB olyan gon-dolkodóan nézett, amennyire csak lehetséges volt tőle. -Még az is lehet, hogy jó ötlet. - Rám mosolygott. - Amíg te nem randizol velem, Sookie. Mindig te voltál nekem a befutó. Csak intesz a kisujjaddal, és én már futok is.
Mennyire édes pasi. Egyetlen pillanatra sem hittem el, hogy ennyire rajongana értem, de abban viszont erő¬sen, hogy pontosan tudja, hogy érezze jól magát egy nő, még akkor is, ha ugyanolyan lélegzetállítóan ocsmány, mint most én. És ocsmányul is éreztem magam. Hol vannak a fájdalomcsillapítóim? Próbáltam JB-re moso¬lyogni.
- Fájdalmaid vannak - mondta. Ideküldöm a nővért. Ó, az jó lesz. Elnyúlni egészen a kis gombig, a távolság
egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnt, amint próbál¬tam a karomat megmozdítani.
Még egy puszit adott búcsúzóul, és azt mondta:
- Az orvosod után megyek, Sookie. Fel kell tennem neki még egypár kérdést a gyógyulásodról.
Már alig vártam, hogy ne fájjon semmi, miután a nő¬vérke valami cuccot fecskendezett az infúziómba, ami¬kor újra nyílt az ajtó.
A bátyám lépett be. Sokáig állt az ágyam mellett, és egyre csak nézte az arcomat. Aztán végül nehézkesen megszólalt:
- Még éppen el tudtam csípni az orvosodat, és beszél¬tem vele egy percet, mielőtt a büfébe ment JB-vel. El¬sorolta, hogy mi mindened sérült. - Ellépett mellőlem, ment egy kört a szobában, s visszajött. Még jobban elke¬rekedett a szeme. — Iszonyatosan pocsékul nézel ki.
- Köszi - suttogtam.
- Ja, igen, a torkod. El is felejtettem.
Paskolgatni kezdett, amit tanácsosabb lett volna előbb mérlegelés tárgyává tennie.
- Figyelj, hugi, meg kell köszönnöm, amit tettél, de nagyon kiborít, hogy te álltál ki helyettem, amikor ne¬kem kellett volna megküzdenem.
Ha képességeim birtokában lettem volna, akkor erre megrúgom.
Kiálltam helyette, a francot.
- Sokkal tartozom, hugi. Akkora barom voltam, hogy azt hittem, Rene jó barátom.
Elárulva. Elárulva érezte magát.
Aztán Arlene jött be, a hab a tortán.
Tisztára szét volt esve. A haja egyetlen vörös gubanc, ki sem volt festve, és a ruháit találomra válogathatta össze. Soha nem láttam még Arlene-t anélkül, hogy a ha¬ja ne lett volna begöndörítve, hogy ne lett volna harsá¬nyan és feltűnően sminkelve.
Rám nézett - istenem, leszek én még boldog, amikor majd újra fel tudok állni -, és egy másodpercre az arca
olyan volt, mint a gránit, de amikor jobban megnézett, szétestek a vonásai.
- Annyira haragudtam rád, nem hittem el, de most, hogy látlak téged, és amit ő tett... jaj, Sookie, meg tudsz bocsátani nekem valaha?
Jesszusom, de nagyon akartam, hogy eltűnjön innen. Próbáltam ezt Jasonnek lemorzézni, és ez egyszer sike¬rült is, mert átkarolta Arlene-t, és kivezette a szobából. Arlene felzokogott, mielőtt az ajtóhoz ért volna.
- Nem tudtam... - mondta éppen csak érthetően. -Egészen egyszerűen nem tudtam!
- A pokolba, én sem - jelentette ki Jason súlyosan. Szunyókáltam egyet, miután próbáltam magamhoz
venni némi fenséges, zöld kocsonyát.
A délután izgalmas eseménye az volt, amikor kimen¬tem a fürdőszobába, többé-kevésbé önállóan. Aztán ül¬dögéltem a széken tíz percet, miután úgy éreztem, hogy jobban már nem is állhatnék készen arra, hogy vissza¬feküdjem az ágyba. Belenéztem a tükörbe, amely rend¬kívül sajnálatos módon a gurulós asztalka oldalába volt süllyesztve.
Kicsit lázas voltam, pont annyira, hogy már reszkes¬sek és a bőröm érzékeny legyen. Az arcom kék és zöld volt, az orrom a kétszeresére duzzadt. A jobb szemem felpüffedt, majdnem lezárult. Vállat vontam, még ha fájt is. A lábam... ó, a fenébe is, még csak megnézni sem akartam. Nagyon óvatosan visszafeküdtem, és arra vágy¬tam, hogy bárcsak vége lenne ennek a napnak. Lehet, hogy négy nap múlva már pazarul fogom érezni magam. Munka! Mikor fogok tudni megint dolgozni?
Az ajtón hangzó újabb kis kopogtatás zökkentett ki. Még egy átkozott látogató. Na, ez valaki olyan volt, akit nem ismertem. Egy kékes hajú, piros keretes szemüveget viselő idősebb hölgy gurított be egy áruházi bevásár¬lókocsit. A kórházi önkéntesek sárga ingruháját viselte.
A kosár tele volt az ebben a szárnyban fekvő betegek¬nek szánt virágokkal.
- Magának egy rakás jókívánságot hoztam! — mondta vidáman.
Mosolyogtam, de a hatás kísérteties lehetett, mert a nő mosolya kissé lehervadt.
- Ez a magáé — mondta, és kiemelt egy piros szalaggal díszített cserepes növényt. - Itt van hozzá az üdvözlő¬kártya, édeském. Nézzük csak, ez is a magáé...
Ez egy szépen kötött virágcsokor volt, rózsaszín rózsa¬bimbókból, rózsaszín szegfűkből és fehér fátyolvirágból. Erről a vázáról is letépte a kártyát. Átkutatta a kocsit, és így szólt:
- Hát mi maga, ha nem szerencsés! Még ez is a magáé!
A harmadik virágköltemény közepében egy olyan bi¬zarr, vörös virág volt, amilyet még soha nem láttam, körülötte más, már ismerősebb virágok nyiladoztak. Kétkedve néztem a csokorra. A nő kötelességtudóan ki¬húzta a kártyát abból a műanyag cserépből is.
Miután kitartóan mosolyogva elhagyta a szobát, ki¬nyitottam a kis borítékokat. Könnyebb volt mozogni, ha jó kedvemben voltam, vettem észre keserédesen.
A cserepes növény Samtől és „a Merlotte's összes dol¬gozójától" jött, ahogy a kártyán állt, de Sam kézírása volt rajta. Megérintettem a fényes leveleket, és azon töpreng¬tem, hova tegyem majd otthon.
A vágott virágok Sid Matt Lancastertól és Elva Deene Lancastertól jöttek - pfuj.
A három közül a nagy csokor, közepén azzal a nagyon furcsa virággal (arra jutottam magamban, hogy már-már obszcén, olyan, mint egy nő intim tájéka) volt kétségte¬lenül a legérdekesebb. Némi kíváncsisággal bontottam fel a borítékot. Egyetlen aláírás volt rákanyarítva: Eric.
Pont ez hiányzott még. Honnan a pokolból hallhatta, hogy kórházban vagyok? Miért nem hallok Bill felől?
Némi ínycsiklandó piros kocsonya után, amit vacso¬rára fogyasztottam, néhány órát odaadón tévéztem, minthogy olvasnivalóm nem volt, még ha a szemem bír¬ta volna is. A zúzódásaim óráról órára bájosabbak lettek, és a tagjaimban ólmos fáradtságot éreztem annak ellené¬re, hogy csak egyszer voltam kint a fürdőben, és kétszer jártam körbe a szobát. Lekapcsoltam a tévét, és az olda¬lamra fordultam. Elaludtam. A testi fájdalom átszürem¬lett az álmomba is, és rémálmaim lettek tőle. Almomban futottam, futottam a temetőn keresztül, rettegtem az életemért, sírköveken bucskáztam át, üres sírgödrökbe bele, találkoztam minden ismerősömmel, aki ott nyug¬szik: apámmal és anyámmal, nagyanyámmal, Maudette Pickensszel, Dawn Greennel, még egy gyerekkori bará¬tommal is, aki vadászbalesetben halt meg. Kerestem egy bizonyos sírkövet; ha azt megtalálom, akkor épségben hazakerülök. Akkor a többiek mind visszamennek a sír¬jukba, és engem békén hagynak. Egyiktől a másikig fu¬tottam, mindegyiket megérintettem, reménykedve, hogy ez lesz az, amit keresek. Nyöszörögtem.
- Édesem, biztonságban vagy - hangzott egy hűvös, nagyon ismerős hang.
- Bill - motyogtam. Arccal egy olyan sírkő felé for¬dultam, amelyet még nem érintettem. Rátettem a ke¬zem, és az ujjaim végigfutottak a betűkön: WilliamTho-mas Compton. Mintha hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba, úgy pattant fel a szemem, mély levegőt vet¬tem, hogy sikoltsak, de a torkomba éles fájdalom nyi¬lallt. Visszanyeltem a többletlevegőt és a köhögési in¬gert, amely kimondottan fájdalmas volt minden egyes törött porcikámnak, ezektől aztán teljesen felébredtem. Egy kéz csúszott az arcom alá, az ujjak hűvöse csodálato¬san jól esett forró bőrömnek. Próbáltam nem felnyü¬szíteni, de egy kicsi hang utat tört a fogam közt.
- Fordulj a fény felé, édes - mondta Bill, nagyon köny-nyedén és egyszerűen.
Háttal aludtam a fürdőszobai lámpának, amit a nő¬vérke hagyott égve. Engedelmesen a hátamra fordultam, és a vámpíromra néztem.
Bill felszisszent.
- Megölöm - mondta magától értődő bizonyosság¬gal, amitől megfagyott a vér az ereimben.
A feszültség, amely a szobában volt, elég lett volna egy hadseregnyi ideges embernek, hogy a nyugtatójáért in¬duljon rohanva.
- Szia, Bill - horkantottam. - Örülök, hogy látlak. Hol voltál ilyen sokáig? Köszi, hogy visszahívtál. - Ettől
Bill megmerevedett. Pislogott. Éreztem, hogy erőt kell vennie magán, hogy nyugodt maradjon.
- Sookie - szólalt meg. - Nem hívtalak, mert szemé¬lyesen akartam elmondani, hogy mi történt. - Nem tudtam értelmezni az arckifejezését. Ha egyet találhat¬tam volna, akkor azt mondtam volna, hogy úgy tűnt, büszke magára.
Elhallgatott, és minden egyes látható porcikámat ala¬posan szemügyre vette.
- Ez nem fáj - hörögtem előzékenyen, és felé nyúj¬tottam a kezem. Megcsókolta, és elidőzött a bőrömön, olyanformán, amitől halvány vibrálás futott végig az egész testemen. Talán hihető, ha azt mondom, hogy a halvány vibrálás több volt annál, mint amiről azt hittem, hogy még alkalmas vagyok rá.
- Mondd el, hogy mit tettek veled - utasított.
- Akkor hajolj ide, hogy suttoghassak. Ez így nagyon fájdalmas.
Egy széket húzott az ágyhoz közel, leengedte az ágy oldalsó rácsát, és az állát a keresztbe tett alkarjára tette. Az arca tíz centire lehetett az enyémtől.
- Eltört az orrod - fedezte fel. Az égnek emeltem a szemem.
. - Jaj, mennyire jó, hogy kiszúrtad - suttogtam. Ha legközelebb jön a doki néni, okvetlenül megmondom neki.
Összeszűkült a szeme.
- Ne próbálj eltéríteni a tárgytól.
- Jó. Törött orr, két borda és egy kulcscsont.
De Bill maga akart megvizsgálni tetőtől talpig, ezért lehúzta rólam a takarót. A megaláztatás teljes volt. Ször¬nyűséges kórházi hálóing volt rajtam persze, ami már önmagában is lelombozó, és nem is fürödtem meg ren¬desen, az arcom a szivárvány színeiben játszott, a hajam pedig fésületlen volt.
- Haza akarlak vinni - jelentette be, miután minden¬hol végighúzta az ujjait, és részletesen megvizsgált min¬den horzsolást és vágást. A vámpír doktor.
Intettem neki, hogy hajoljon le.
- Nem - susogtam. Az infúzióra mutattam. Kis gya¬nakodással szemügyre vette, pedig minden bizonnyal tudnia kellett, hogy mi is az.
- Én ki tudlak vinni - mondta. Hevesen ingattam a fejem.
- Nem akarod, hogy vigyázzak rád? Elkeseredésemben hirtelen kifújtam a levegőt, ami
úgy fájt, mint az istennyila.
Mutogattam, mintha írnék, mire Bill addig kotorá¬szott a fiókokban, amíg talált egy jegyzetfüzetet. Megle¬hetősen furcsa, de tolla volt. írni kezdtem:
- Holnap kiengednek, ha nem lesz túl magas a lázam.
- Ki fog hazavinni? - kérdezte. Megint az ágy mellett állt, és megmásíthatatlan rosszallással nézett le rám, mint az a tanár, akinek a legkiválóbb tanítványa történe¬tesen notórius késő.
- Majd szólok nekik, hogy hívják fel Jasont vagy Charlsie Tootent - írtam. Ha a dolgok máshogy állnának, akkor gondolkodás nélkül Arlene nevét írtam volna le.
- Sötétedés után ott leszek - mondta.
Felnéztem sápadt arcára, szemének tiszta fehérjére, amely majdhogynem fénylett a homályos szobában.
- Majd én meggyógyítalak - ajánlkozott. - Hadd ad¬jak egy kis vért.
Eszembe jutott, hogyan világosodott ki a hajam, eszembe jutott, hogy majdnem kétszer olyan erős va¬gyok, mint valaha. Ingattam a fejemet.
- Miért nem? — kérdezte, mintha egy pohár vizet kí¬nálna, és egy szomjazó nemet mondana rá. Arra gondol¬tam, hogy lehet, hogy megsértettem ezzel.
Megfogtam a kezét, és a számhoz emeltem. Gyengé¬den megcsókoltam a tenyerét. Aztán a tenyerét az épeb¬bik arcomra simítottam.
- Az emberek észrevették, hogy változom - írtam egy perc múlva. - Én is észrevettem, hogy változom.
Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán szomorúan rám emelte a tekintetét.
-Tudod, mi történt? - írtam.
- Búbba elmondta egy részét - mondta, és az arca ijesztő változáson ment át, amikor kiejtette a félkegyel¬mű vámpír nevét. - Sam a többit, és elmentem a rend¬őrőrsre, és elolvastam a jelentéseket.
- Andy megengedte? - firkantottam.
. - Senki nem tudta, hogy ott vagyok - mondta lazán.
Próbáltam elképzelni, és ettől végig futott a hátamon a hideg.
Rosszalló pillantást vetettem rá.
- Meséld el, mi volt New Orleansban - írtam. Kezd¬tem megint álmosnak érezni magam.
- Ahhoz tudnod kell egyet és mást rólunk - mondta tétovázva.
- Hujjujj, titkos vámpírmicsodák! - horkantottam. Most rajta volt a sor, hogy helytelenítően nézzen.
- Kicsit meg vannak szervezve a dolgaink - mondta nekem. - Próbáltam olyan módokat kigondolni, ame¬lyekkel elérhetem, hogy biztonságban legyünk Erictől. -Önkéntelenül a piros virágos csokorra néztem.
- Tudtam, ha én is elöljáró lennék, mint Eric, akkor sokkal nagyobb nehézségekbe ütközne az, hogy a ma¬gánéletembe avatkozzon.
Bátorítón néztem, legalábbis megpróbáltam.
- Ezért részt vettem a területi találkozón, és bár soha nem vettem részt a politikai életünkben, most indultam a hivatalért. És némi összpontosított lobbi segítségével el is nyertem!
Ezen teljesen elképedtem. Bill mint szakszervezeti képviselő? Eltűnődtem a némi összpontosított lobbin is. Vajon ez azt jelenti, hogy Bill az összes ellenzőt megölte? Vagy fejenként fizetett mindenkinek egy palack A pozi¬tívot?
- Mi a feladatod? - írtam lassan, miközben maga elé képzeltem Billt, amint egy találkozón ül. Próbáltam büsz¬kének látszani, amit, úgy nézett ki, hogy Bill elvár.
- Én vagyok az ötös körzet ellenőrző tisztje - mondta. - Majd ha otthon leszel, akkor elmondom, hogy ez mit is jelent. Nem akarlak nagyon kimeríteni.
Felragyogva bólintottam. Teljes szívemből bíztam benne, hogy nem üt szöget a fejébe, hogy kitől is van ez a sok virág. Azon merengtem, hogy kell-e Ericnek kö¬szönőcédulát írnom. Azon merengtem, hogy a gondo-lataim miért köröznek folyton e körül a tengely körül. Biztosan a fájdalomcsillapítók.
Intettem Billnek, hogy hajoljon közelebb. Megtette, az arcát mellém fektette a párnára.
- Ne öld meg Renét - suttogtam. Hidegnek tűnt, hidegebbnek, jéghidegnek.
- Amúgy lehet, hogy már elvégeztem ezt a munkát. Az intenzíven fekszik. De még ha túléli is, már elég gyil¬kosság történt. Hagyjuk a törvényre. Nem akarom, hogy megint boszorkányüldözők céltáblája legyél. Békét aka¬rok magunk körül. - Kezdett igazán nehezemre esni a beszéd. A tenyerem közé vettem a kezét, és a kevésbé szétzúzott arcomhoz fogtam.
Akkor hirtelen az, hogy mennyire hiányzott, kemény betontömbbé állt össze a mellkasomban, és kitártam Bill felé a karomat. Óvatosan az ágy szélére ült, és felém ha¬jolt, majd óvatosan alám csúsztatta a kezeit, és millimé¬terről milliméterre felemelt magához, hogy idejében szólhassak, ha fáj.
- Nem fogom megölni - súgta végül Bill a fülembe.
- Édesem - lélegeztem szinte hang nélkül, mert tud¬tam, hogy van olyan éles a hallása, hogy megértse. -Hiányoztál. - Hallottam a kurta sóhaját, és a karja egy kicsikét szorosabban ölelt, a kezével pedig nagyon fino-man simogatni kezdte a hátamat. - Kíváncsi vagyok, hogy milyen hamar tudsz meggyógyulni - mondta -, a segítségem nélkül.
- Ó, próbálok sietni - suttogtam. - Lefogadom, hogy így is meg fogom lepni a doktornőt.
Egy skót juhászkutya ügetett végig a folyosón, és be¬dugta a fejét a nyitott ajtón. „Vahh", vakkantott, és el¬ügetett. Bill döbbenten fordult a folyosó felé, hogy utá¬na nézzen. Ja, persze, ma éjjel telihold van — láttam, ha kinéztem az ablakon. Mást is láttam. Egy fehér arc tűnt elő a sötétségből, és a hold és közém úszott. Csinos arc volt, amelyet aranyló haj keretezett. Eric, a vámpír vi¬gyorgott rám, majd apránként eltűnt a szemem elől. Re¬pült.
— Hamarosan normálisan élhetünk — mondta Bill, gyengéden visszafektetett, és lekapcsolta a villanyt a für¬dőszobában. Világított a sötétben.
- Igen - suttogtam. - Vissza a normális életünkbe.





VÉGE