Anne Rice - Interjú a vámpírral /3. rész 1. fele/

HARMADIK RÉSZ


Párizsnak már a neve is mámoros örömmel töltött el, rendkívüli érzés volt ez, olyan megkönnyebbülés, amely egészen közel van a boldogsághoz, s én nemcsak attól képedtem el, hogy képes vagyok ilyet érezni, hanem attól is, hogy már-már teljesen elfelejtettem.
Kíváncsi vagyok, érti-e, hogy ez mit jelentett. Szavaim nem képesek érzékeltetni, mert amit Párizs számomra most jelent, az nagyon különbözik attól, amit akkoriban, azokban a napokban, órákban jelentett, és még ma is, ha rágondolok, a boldogsághoz közel álló érzés tölt el. És most több okom van, mint valaha, kimondani: a boldogságot én nem ismerhetem meg soha, és soha nem leszek érdemes rá, hogy megismerjem. Nem vagyok túlzott mértékben a boldogság szerelmese. De Párizs neve efféle érzést kelt bennem.
Az emberi szépség gyakran fájdalmat vált ki bennem, az emberi nagyság pedig azzal a sóvárgással tölt el, amely olyan reménytelenül gyötört a Földközi-tengeren. Párizs viszont – Párizs a keblére ölelt, úgyhogy teljesen megfeledkeztem magamról. Megfeledkeztem arról a kárhozott, hajszolt, természetfölötti lényről, aki rajong az emberi bőrért, az emberi öltözékért. Párizs elárasztott, fölemelt, megjutalmazott; bőségesebben, mint bármilyen ígéret.
Először is meg kell értenie, hogy Párizs New Orleans szülőanyja volt: ő adta New Orleans-nak az életét, első lakóit, és mindig is ő volt New Orleans példaképe. De New Orleans, bár szép és eleven volt, mindig iszonyúan törékenynek tűnt. Volt valami örök vadság, primitívség benne, valami, ami belülről és kívülről egyaránt fenyegette az egzotikus és kifinomult életet. A faburkolatú utcák minden hüvelykjét, a zsúfolt spanyol házak minden tégláját abból a kietlen vadonból szerezték be, amely öröktől fogva körülvette a várost, készen rá, hogy elnyelje. Forgószél, árvíz, malária, pestis, no meg Louisiana párás éghajlata fáradhatatlan munkálkodott minden deszkapalánkon, minden kőhomlokzaton, úgyhogy New Orleans szűnni nem akaró álomnak tűnt buzgó, törekvő lakóinak képzeletében – álomnak, amelyet egy rendíthetetlen, ámbár öntudatlan közakarat óvott a pusztulástól.
Párizs viszont külön világ volt, egész és önmagában teljes világ, amelyet a történelem mélyített és alakított; torony magasságú épületeivel, masszív katedrálisaival, impozáns sugárútjaival, ódon, kanyargós, középkori utcáival olyan hatalmasnak és elpusztíthatatlannak látszott a harmadik napóleoni korszakban, mint a természet maga. Mindent felölelt ő és boszorkányosan bohém népe, elárasztva a képtárakat, színházakat, kávéházakat – lángelméket, – szentséget, filozófiát és háborút, frivolságot és a legnemesebb művészetet hozva létre. Azt lehetett volna hinni, hogy ha rajta kívül az egész világ sötétségbe merül, minden, ami finom, ami szép, ami lényeges, az Párizsban a legpompásabb virágba borulhat. Még a fenséges fák is, amelyek pazar sátrat borítottak az utcák fölé, összhangban voltak Párizzsal – nem is beszélve a szépséges és tartózkodó Szajna hullámairól, amint átkígyózott a város szívén, úgyhogy a föld is, amelyet annyi vér és eszme formált, itt nem volt többé föld – Párizzsá lett.
Újjáéledtünk. Szerelmesek voltunk, és a kelet-európai kóborlás csüggesztő éjszakái után teljes mértékben beletörődtem, hogy Claudia a Kapucinus bulváron álló Saint-Gabriel Szállóba költöztetett be bennünket. Úgy hírlett, ez Európa egyik legnagyobb hotelje, hatalmas szobái mellett eltörpült a mi városi házunk emléke, ám ugyanakkor pompája, kényelme felidézte bennünk a régi otthont. Az egyik legelegánsabb lakosztályt kaptuk. Ablakaink a gázvilágítású sugárútra néztek, ahol kora este sétálóktól nyüzsögtek az aszfaltozott gyalogjárók, és végtelen kocsisorok haladtak el pazarul öltözött hölgyeket és gavallérjaikat szállítva az Operába, az Opera Comique-ba, a balettelőadásokra, színházakba, bálokba és fogadásokra, véget nem érő áradatban a Tuilériákon.
Claudia kedvesen és logikusan fejtette ki nekem költekezése indokait, de láttam, bosszantja, hogy mindent rajtam keresztül kell megrendelnie – fárasztó volt ez számára. A szálloda, mondta, teljes szabadságot biztosít, éjszakai elfoglaltságunk észrevétlen marad az európai turisták állandó nyüzsgésében, lakosztályunkat kifogástalanul rendben tartja az ismeretlen személyzet, míg a hatalmas ár, amit fizetünk, az elkülönülés lehetőségét és biztonságunkat garantálja. De ennél többről volt itt szó. A vásárlás a hóbortjává, a szenvedélyévé vált.
„Ez az én világom” – fejtegette, miközben kis bársonyszéken ülve a nyitott erkélyajtó mellett kétüléses hintók hosszú sorát figyelte, amint egymás után megállnak a hotelbejárat előtt. „Enyém kell hogy legyen, akarom” – mondta, mintha magában beszélne. És úgy volt, ahogyan akarta: pompázatos rózsaszínű és arany tapéta, damaszt- és bársonyhuzatú bútorok tömege, hímzett párnák és selyemholmik a mennyezetes ágyon. Több tucat rózsa került naponta a márvány kandallópárkányra és az intarziás asztalokra, zsúfolásig megtöltötte öltözőszobájának függönyös falmélyedését, végtelen tömegben verődött vissza a rézsútosan álló tükörben. És végül az erkélyt is valóságos kamélia- és páfrányerdővel töltötte meg. „Hiányoznak nekem a virágok” – merengett – „mindennél jobban hiányoznak.” Ezeket kereste a festményeken is, amelyeket üzletekből és galériákból hoztunk haza, csodálatos vásznakat, amilyeneket sohasem láttam New Orleansban – a klasszikus stílusban festett élethű csokroktól, amelyek csábítanak, hogy érintsük meg a háromdimenziójú asztalra hulló szirmokat, egy új, zavarba ejtő stílusig, amelyeken akkora erővel lángolnak a színek, hogy megsemmisítenek minden vonalat, s minden bizonytalanná válik, mint a delíriumot közvetlenül megelőző víziókban, amikor megelevenednek a virágok, s lobognak, mint a gyertyaláng.
Otthon éreztem itt magam, és megint csak felhagytam az éteri egyszerűségről szőtt álmaimmal Claudia szeretetteljes ragaszkodása kedvéért. Illatos volt itt a levegő, akárcsak egykori udvarunkban, a Royale utcán, és minden elevenen csillogott a gázvilágítás elképesztően pazar fényében, amely még a gazdagon díszített magas mennyezeteket is megfosztotta az árnyékoktól. A fény végigsuhant az aranyozott kacskaringókon, fel-felvillódzott a csillárok cirádáin. Sötétség nem létezett. Vámpírok nem léteztek.
Jóllehet azon voltam, hogy folytassam kutatásomat, jólesett arra gondolni, hogy apa és lánya egy órát a kétkerekű kocsiban tölt, és a civilizált luxusvilágból a Szajna partjára hajt, átmegy a hídon a Latin negyedbe, hogy annak sötét, szűk utcáin áldozat helyett ezúttal a történelem után nyomozzon. Majd visszatértünk a tiktakoló órához, a vörösréz kandallóbakhoz és az asztalra kirakott kártyákhoz. Verskötetek, színházi műsorfüzetek és körös-körül a hatalmas szálloda halk zümmögése, távoli hegedűszó, egy nő pergő, élénk hangja, amelybe hajkefe surrogása vegyül és egy férfi, odafenn a legfelső emeleten, újra meg újra elismétli az éjszakai levegőnek: “Értem, most kezdem, most kezdem érteni...”
„Elégedett vagy?” – kérdezte Claudia, talán csak azért, hogy lássam: nem feledkezett meg rólam, mostanában ugyanis órákig hallgatott, és szó sem esett vámpírokról. De valami nem volt rendben. A derűs nyugalmat, elmélkedést, emlékezést tépelődés, lappangó elégedetlenség váltotta fel. S noha ez eltűnt a szeméből, amikor szóltam vagy válaszoltam neki, az indulat, úgy rémlett, ott bujkál közvetlenül a felszín alatt. „Tudod te jól, hogy én mit szeretnék” – feleltem, makacsul azzal áltatva magam, hogy az én akaratom is számít. „Kis padlásszobát a Sorbonne közelében, elég közel a Szent Mihály útja zsivajához, és elég messze innen. De leginkább azt szeretném, amit te szeretnél.” Láttam, hogy felélénkül, de elnézett mellettem, mintha azt mondaná: „Az úgyis reménytelen, ne húzódj hát túl közel, ne kérdezd tőlem, amit én kérdek tőled, hogy elégedett vagyok-e.”
Túl világos, túl éles az emlékezetem. Az emlékek élének le kell kopni, hogy enyhüljön a megoldatlan dolgok fájdalma. Mint medalionba zárt képek, oly közel van a szívemhez megannyi emlék, de szörnyű képek ezek, egyetlen művész vagy fényképezőgép sem örökítené meg soha. Újra meg újra látom Claudiát a zongora mellett azon az utolsó éjszakán, amikor Lestat zongorázott, már a halálra készülve, látom az arcát Lestat gúnyolódása közepette, a fintort, ami azonnal álarccá változott. Lestat életben maradhatott volna, ha jobban figyel rá. Persze az sem biztos, hogy egyáltalán meghalt.
Valami felgyülemlett Claudiában, ami lassan tárult csak fel a világ legkelletlenebb szemtanúja előtt. Új szenvedély támadt fel benne, olyan gyűrűk és karkötők iránt, amilyet gyerekek nem viselnek. Fesztelenül járt-kelt, kihúzva magát ami nem jellemző gyerekek mozgására, mindenféle kis divatáruboltokba tért be, és parancsolón bökött rá ujjával parfümre vagy kesztyűre, amit maga fizetett ki. Mindig ott voltam a közelében, és mindig kényelmetlenül éreztem magam, nem azért, mert bármitől is féltem ebben a nagy városban, hanem mert féltettem őt. Áldozatai számára mindig az „eltévedt gyerek”, az „árva” volt, de most megváltozott, volt benne valami erkölcstelen és megbotránkoztató, és éppen ezzel csábította magához áldozatait. De ez gyakran titokban zajlott le, egy óra hosszat egyedül maradtam, és a Notre-Dame díszes épülettömbje körül sétáltam, vagy valamelyik park szélén ültem a kocsiban.
És azután egy éjjel, amikor a szálloda lakosztályának luxuságyán arra ébredtem, hogy a könyvem kényelmetlenül alámszorult, észrevettem, hogy nincs otthon. A személyzetet nem mertem megkérdezni, hogy látták-e. Az volt a szokásunk, hogy a közelükbe érve eltűnünk – névtelenek voltunk. Átkutattam a folyosókat, a szomszédos utcákat, még a báltermet is, ahol szinte megmagyarázhatatlan rettegés fogott el attól a gondolattól, hogy ott van egyedül. Végül megláttam az előcsarnok oldalbejáratánál – könnyű esőtől csillogott a haja szalagkötős kalapjának karimája alatt, úgy száguldott, mint aki pajkos csíny elkövetésére indul, a férfiak és nők arca felderült a bájos gyermek láttán, amint felfelé indult az impozáns lépcsőházban, és úgy ment el mellettem, mintha észre se vett volna. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen furcsán, ilyen könnyedén semmibe vesz.
Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, éppen a köpenyét vetette le, és arany esőcseppek záporában rázta meg a haját. A kalap összegyűrt szalagjai kioldódtak, és én szinte kézzel fogható megkönnyebbülést éreztem a szalagok, a gyerekes ruha láttán, és különösképp megnyugtató volt számomra, hogy egy kis porcelánbabát tartott a karjában. Hozzám továbbra sem szólt, a babával foglalatoskodott. A baba apró lábai kapcsokkal vagy dróttal voltak összeerősítve fodros ruhája alatt, és csilingeltek, mint a csengő. ,,Ez egy babahölgy” – szólt felpillantva rám. „Látod? Babahölgy.” Letette a tálalóasztalra.
„Tényleg az” – helyeseltem halkan.
„Egy asszony csinálta” – mondta – „teljesen egyforma gyerekbabákat készít, egész boltnyi gyerekbabát, de én azt mondtam neki: Én egy felnőtt babát szeretnék.”
Gúnyos, rejtelmes volt a hangja. Ott ült, nedves hajtincsei csíkokban hullottak magas homlokára, és a babának szentelte minden figyelmét. „Tudod, miért csinálta meg nekem?” – kérdezte. Azt kívántam, bárcsak árnyékba borulna a szoba, bárcsak sötétbe húzódhatnék a tűz fényköréből, bárcsak ne ülnék úgy az ágyon, mint egy kivilágított színpadon, s ne kellene látnom őt puffos ujjú ruhájában, megannyi tükrében megsokszorozódva.
„Mert te gyönyörű gyermek vagy, és örömet akart szerezni neked.”
Hangtalanul nevetett. „Gyönyörű gyermek” – ismételte meg, és rám pillantott. „Még mindig annak hiszel?” Elsötétült arccal kezdett megint játszani a babával, egészen a porcelánmellig lehúzta ujjával a csöppnyi horgolt ruha nyakkivágását. „Igen, hasonlítok a gyerekbabáihoz, az vagyok én is. Látnod kéne, ahogy a boltjában dolgozik, ahogy a babái fölé hajol, mindnek egyforma az arca, a szája.” Ujjával megérintette a saját ajkát. Úgy rémlett, valami hirtelen elmozdult, valami rezgés támadt a szoba falaiban, és a tükrökben megremegett a képe. Mintha a föld sóhajtott volna az alapzat alatt. Kocsik dübörögtek az utcákon, de messze, távol tőlünk. És ekkor Claudia, a testében még mindig gyermek Claudia, egyik kezével megragadta a babát, másikat ajkához illesztette, és az a kéz, amelyik a babát tartotta, most összepréselte, összemorzsolta a játékot, míg csak halomnyi törött, zúzott üvegként nem hullott kitárt, véres kezéből a szőnyegre. Majd tépni-marcangolni kezdte a parányi ruhát is, és szanaszét szórta a cafatokat. Elfordultam, de a kandalló fölötti meg döntött tükörben láttam, hogy tekintetét rám függesztve tetőtől talpig végigfürkész.
„Miért fordítod el a fejed, miért nem nézel rám?” – kérdezte, s hangja lágyan csengett, mint egy ezüstcsengő. De aztán halk, nőies nevetéssel így folytatta:
„Azt hitted, örökre a lányod maradok? Mi vagy te, bolondok apja vagy apák bolondja?”
„Lehetnél hozzám kedvesebb is” – feleltem.
„Hm... kedvesebb...” Mintha bólintott volna. Lobogó tűznek láttam őt a szemem sarkából: kék lángok, arany lángok csaptak felém.
„És mit gondolnak rólunk ők?” – kérdeztem olyan szelíden, ahogy csak tudtam. „Odakint!” A nyitott ablak felé intettem.
,,Sok mindent” – mosolygott. „Sok mindent. Az emberek bámulatosan értenek a magyarázatokhoz. Láttál már törpéket a parkokban, cirkuszokban? Torzszülöttek, s az emberek fizetnek, hogy nevethessenek rajtuk.”
„Én csak tanítványa voltam egy varázslónak!” – fakadtam ki hirtelen önkéntelenül. „Tanítványa!” – ismételtem meg. Meg akartam érinteni, megsimogatni a haját, de csak ültem gyáván, féltem, hogy haragja, mint a meggyújtott gyufa, tüstént fellángol.
Újra mosolygott, ölébe húzta kezemet, és saját kezével próbálta betakarni. „Igen, a tanítványa” – nevetett. „De egyvalamit mondj meg nekem, egyetlen dolgot, abból a fenséges magasságból. Milyen volt... szeretkezni?”
Felpattantam mellőle, köpenyemet, kesztyűmet kerestem, akárcsak egy tökkelütött földi halandó. „Nem emlékszel?” – kérdezte rendíthetetlen nyugalommal, mikor az ajtó rézkilincsére tettem a kezem.
Hátamon érezve tekintetét, szégyenkezve megálltam, megfordultam, és úgy tettem, mint aki töpreng: hová menjek, mit csináljak, miért állok itt?
„Sietős valami volt” – mondtam, szemét keresve tekintetemmel. Milyen áthatóan, milyen hidegen kék volt! Milyen komoly! „És hát... ritkán volt élvezetes... valami heves és sajgó, ami gyorsan tovatűnt. A gyilkolás halovány árnyéka, úgy hiszem.”
„Ahá!...” – mondta. „Olyan mint amit én csinálok most veled: megbántalak... ez is a gyilkolás halovány árnyéka?”
„Igen, hölgyem” – feleltem. „Azt hiszem, ez helyes megállapítás.” Sietve meghajoltam, és jó éjszakát kívántam neki.
Csak jóval azután lassítottam le lépteimet, hogy elváltam tőle. Már a Szajna túloldalán jártam. Sötétségre vágytam. Rejtőzni akartam előle, elrejteni felfakadó érzelmeimet és azt az erős, emésztő félelmet, hogy nem tudom boldoggá tenni, teljesen alkalmatlan vagyok rá, és magamat sem tudom boldoggá tenni, mert képtelen vagyok a kedvében járni, képtelen vagyok elnyerni a tetszését.
A világot adtam volna, ha ezzel kedvére tehetek, azt a világot, amely most a mienk volt, és amely egyszerre tűnt üresnek és örökkévalónak. Megsebeztek a szavai és a tekintete, és hiába jutott eszembe számtalan magyarázat – mert hisz szüntelen azok jártak az agyamban s formálódtak kétségbeesett, suttogó szavakká az ajkamon, miközben letértem a Szent Mihály útjáról, és mind messzebbre keveredtem a Latin negyed egyre ódonabb és sötétebb utcái közt – egyetlenegy se tudta se csitítani azt a mély elégedetlenséget, amit benne éreztem, se önnön fájdalmamat. Végül felhagytam a próbálkozással, és egyetlen mondatot ismételtem szüntelen. Körülvett az utcák középkori, fekete csendje, és vakon követtem szeszélyes kanyarulatait. Kétoldalt keskeny, magas bérházak szegélyezték lépteimet, ingatagnak tűntek, mintha bármely pillanatban leomolhatnának, hogy varratként zárják el további utamat a közömbösen fénylő csillagok alatt. „Nem tudom boldoggá tenni, nem teszem boldoggá, és boldogtalansága nőttön-nő.” Megbabonázott ez a mondat, rózsafüzérként, varázsigeként ismételgettem, mintha megváltoztathatná a tényeket, Claudia szükségszerű kiábrándulását egész vállalkozásunkból, aminek eredménye ez a céltalanság és a tudat, hogy egyre távolodik tőlem, hogy hatalmas igényei árnyékában egészen eltörpülök. Még a babakészítő iránt is vad féltékenység fogott el, akivel megosztotta az apró, csilingelő babahölgy utáni vágyakozását, mert ő olyasmit tudott adni neki, amit úgy szorított magához, mintha én ott se lennék. Mi következik ebből, hova vezethet ez? Amióta hónapokkal ezelőtt Párizsba érkeztem, soha még nem éreztem ilyen áthatóan, hogy milyen hatalmas ez a város, amelyben a tekergő, sötét kis sikátorból bármely pillanatban átléphetek az élvezetek birodalmába, és soha nem éreztem ilyen intenzíven, hogy milyen hasztalan. Hasztalan Claudia számára, ha nem tud megbirkózni a haragjával, ha, mint ahogy maga is oly dühösen és keserűen észleli, nem tud határt szabni neki. Tehetetlen volt. Mégis erősebb nálam. És én tudtam, akkor is tudtam, mikor magára hagytam a szállodában, hogy haragvó tekintete mögül töretlen szeretet sugárzik felém.
És akkor, miközben szédülten és kimerülten tévelyegtem, a vámpírok kiolthatatlan érzéke figyelmeztetett, hogy követnek.
Először az az oktalan gondolatom támadt, hogy ő jött utánam. Mivel okosabb nálam, messziről is a nyomomra talált. De ekkor ugyanilyen bizonyossággal egy másik lehetőség is felmerült bennem, meglehetősen kegyetlen lehetőség mindazok után, ami köztünk történt. A lépések az övéinél súlyosabbak voltak. Egy halandó járt erre, óvatlanul lépegetve a halál felé.
Továbbmentem tehát, már-már újra készen, hogy jól megérdemelt fájdalmas gondolataimba visszasüppedjek, mikor egy hang így szólt bennem: „Figyelj, te bolond!” És akkor ráébredtem, hogy ezek a messzi távolból visszhangzó léptek tökéletes összhangban vannak az enyéimmel. Csak véletlen lehet, gondoltam. Mert ha tényleg halandó jár erre, túl távol van emberi fül számára. De amint ez a gondolat megállított, a lépések is elhaltak. „Louis, ne ámítsd magad!” – suttogtam, s nekiindultam újból, de a léptek ismét felhangzottak. Kipp-kopp, szólt a visszhang, most gyorsabban, ahogy én is gyorsítottam lépteimet. Ekkor azonban valami egészen különös dolog történt. Miközben a mögöttem koppanó léptekre figyeltem, megbotlottam egy lehullott tetőcserépben, és a falnak estem. Mögöttem a léptek tökéletesen utánozták esésem éles, csosszanó ritmusát.
Döbbentem álltam. Amit éreztem, jóval több volt, mint puszta félelem: riadt éberség lett úrrá rajtam. Az utca teljesen sötét volt. Még halvány fény sem szűrődött ki egyetlen padlásablakból sem. Mint már említettem, a lépések nagyon messziről hallatszottak, ami azt jelentette, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, de egyben azt is, hogy nem emberi lépteket hallok. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Szinte ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy rákiáltsak erre a lényre, hogy üdvözöljem, hogy a lehető leghamarabb és legtökéletesebben tudtára adjam, hogy készen állok a találkozásra, már kerestem a módját, és várom, hogy szembekerüljünk egymással. De közben féltem. Az látszott ésszerűnek, hogy folytassam utam, és várjam meg, míg utolér. Így tettem hát, ám lépteim ismét gúnyt űztek belőlem, és a köztünk lévő távolság nem csökkent. Egyre nőtt bennem a feszültség, egyre fenyegetőbb lett a sötétség körülöttem, és a visszhangzó lépésekre fülelve egyre csak azt suttogtam:
„Miért követsz, miért akarod a tudtomra adni, hogy a nyomomban vagy?”
Egy éles kanyarnál befordultam, és a következő saroknál fénysugár villant felém. Kaptató vezetett odáig. Nagyon lassan haladtam felfelé, a szívem olyan hangosan vert, hogy szinte belesüketültem, féltem a pillanattól, amikor ki kell tárulkoznom a fényben.
Amint így tépelődve épp a sarok előtt megálltam, valami morajt és csörömpölést hallottam fentről, a mellettem álló ház felől, mintha a tető készülne leomlani. Az utolsó pillanatban ugrottam hátra; egy halom cserép zúdult nagy robajjal az utcára, s az egyik súrolta a vállamat. Most megint csend lett. A cserepeket bámultam, hallgatóztam, vártam. Majd óvatosan, oldalvást befordultam a sarkon a fény felé, és a kaptató tetején, a gázlámpa alatt minden kétséget kizáróan ott állt előttem egy másik vámpír fenyegető alakja.
Döbbenetesen magas volt, ugyanakkor szikár, mint jómagam, hosszú, fehér arca fényesen csillogott a lámpafényben, nagy fekete szeme leplezetlen csodálkozással bámult rám. Jobb lábát kissé behajlította, mintha lépés közben állt volna meg hirtelen. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nemcsak fekete haja ugyanolyan hosszú és dús, mint az enyém, és ugyanúgy is van fésülve, s nemcsak ugyanolyan kabátot és körgallért visel, mint én, hanem a pózt, ahogy megálltam, és az arckifejezésemet is a megtévesztésig hűen utánozta. Nagyot nyeltem, lassan végigmértem, és közben igyekeztem titkolni, milyen hevesen ver a szívem, amíg ő ugyanígy végigmér engem. Amikor azt láttam, hogy pislog egyet, rájöttem, hogy én is éppen pislogtam, és ahogy a karomat felemeltem és összefogtam a mellemen, ő lassú mozdulattal ugyanazt tette. Őrjítő volt. Sőt annál is rosszabb. Alig rezdült az ajkam, rezdült az övé is, és így halottá vált minden szó, amit kimondani készültem, és nem találhattam helyettük új szavakat, hogy szembeszálljak ezzel az őrülettel, és leállítsam. S közben az a félelmetes termet, az a metsző, fekete pillantás, az a roppant figyelem, ami persze mind csak merő gúny volt, de mégis rám összpontosult. Ő volt a vámpír – én csupán tükör.
„Bravó!” – mondtam röviden, kétségbeesve, és ahogy kimondtam, természetesen rögvest visszhangozta a szót. Ez mindennél jobban feldühített, mégis azon kaptam magam, hogy bár minden pórusomból ömlik a verejték és lábam hevesen remeg, szám tétova mosolyra húzódik. Ő is mosolygott, de tekintetéből, az enyémmel ellentétben, állatias kegyetlenség áradt, és így e pusztán gépies mosoly baljós hatást keltett.
Léptem egyet előre, ő szintén, aztán hirtelen megálltam és rábámultam, és ő is ezt tette. De ekkor lassan, nagyon lassan felemelte jobb karját, pedig én meg se mozdítottam a magamét, és kezét ökölbe szorítva, többször gyors egymásutánban a mellére ütött, hogy szívdobogásomon gúnyolódjék. Nevetés tört ki belőle. Fejét hátravetette, vámpírfogai elővillantak, és úgy tűnt, az egész utcát betölti a nevetés.
Gyűlöltem. Teljes szívemből. „Mit akar tőlem?” – kérdeztem, szavaimat azonnal elmosta a gúnyos visszhang. „Sarlatán” – mondtam éles hangon. „Pojáca.” Ez a szó elnémította. Elhalt az ajkán, ahogy kimondta, és az arca megkeményedett.
Ezután ösztönösen cselekedtem. Hátat fordítottam neki, és elindultam, talán azért, hogy utánam jöjjön, és kérdezze meg, ki vagyok. De egy hihetetlenül gyors mozdulattal ismét előttem termett, mintha csak ott öltött volna testet. Újra hátat fordítottam neki, és ekkor ismét a lámpa alatt kerültem szembe vele; csupán haja lebbenése jelezte, hogy közben helyet változtatott.
„Magát keresem! Azért jöttem Párizsba, hogy megtaláljam!” Minden erőmet összeszedve mondtam ki mindezt, s ő most nem visszhangozta szavaimat, nem mozdult, csak állt, és merőn nézett rám. Ekkor lassú, kecses mozdulattal felém lépett, és láttam, hogy ez most már a saját teste és modora. Kezét kinyújtotta, mintha meg akarná rázni az enyémet, majd hirtelen hátralódított, s én elvesztettem egyensúlyomat. Éreztem, hogy ingem csuromvizesen tapad a testemre, miközben felálltam; kezem mocskos volt a nedves faltól.
Ahogy szembefordultam vele, egyetlen mozdulattal leterített.
Szeretném valahogy érzékeltetni az erejét, hogy fogalmat alkothasson róla. De csak akkor tudná elképzelni, ha megtámadnám, és egyetlen erős ütéssel leteríteném, s maga azt sem látná, hogy megmozdult a karom.
De ekkor valami így szólt bennem: „Mutasd meg neki a saját erődet.” Gyorsan talpra álltam, és mindkét karomat kinyújtva teljes erőmből rávetettem magam. De akkor ott már csak az éjszaka volt, a lámpaoszlop alatt kavargó üres éjszaka, s én csak álltam ott egyedül, forgattam a fejem, felsültem, a bolondját járatta velem. Ekkor már tudtam, hogy próbára akar tenni, figyeltem a sötét utcát, a kapumélyedéseket, minden lehető helyet, ahol elbújhatott. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt a próbát, de nem láttam kiutat belőle. Azon tűnődtem, hogyan tudnám ezt minél megvetőbb módon a tudtára adni, amikor újra ott termett, és akkorát lódított rajtam, hogy ismét elterültem a lejtős macskaköveken. Éreztem cipője orrát a bordáim között. Feldühödtem, s valahogy sikerült elrántanom a lábát. Hihetetlen volt, hogy a markomban érzem a ruháját, a lábszárát. Nekivágódott a szemközti kőfalnak, és vicsorgott tomboló haragjában.
Ezután zűrzavaros dolgok történtek. Szorosan fogtam a lábát, ő pedig újból meg akart rúgni. És egyszer csak, miután rám zuhant, és kiszabadította magát szorításomból, két erős kéz a magasba emelt. Nem nehéz kitalálni, mi történhetett volna. Ha akarja, elröpít akár többméternyi távolságba; könnyedén kitelt volna az erejéből. És összetört, összezúzott tagjaimmal lehet, hogy elvesztettem volna az eszméletemet. Igaz, nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok elveszteni az eszméletemet, s dulakodás közben ez fura módon szöget ütött a fejembe. Sosem került sor rá, hogy kipróbáljam. Mert bármennyire összezavarodtam, azt biztosan tudtam, hogy valaki közbelépett, keményen küzdött vele, és arra kényszerítette , hogy eresszen el.
Amikor felpillantottam, az utcán feküdtem, és egy villanásnyi ideig, éppen csak addig, amíg a szem a lecsukott szemhéj mögött még őrzi az imént látott képet, két alakot láttam. Hallottam a fekete ruha suhogását, a cipők kopogását a macskaköveken, és megint üres volt az éjszaka. Zihálva ültem fel, veríték csorgott az arcomon, tekintetemmel végigpásztáztam az utcát magam körül, aztán fölöttem az égbolt halvány csíkját. Lassanként egy alak körvonalai rajzolódtak ki, éppen ott, a falon, ahová meredten bámultam. Olyan szögben kuporgott egy párkányon, hogy hajára és merev, fehér arcára halvány fénysugár vetődött. Különös arc volt, szélesebb és nem olyan sovány, mint az előbb. Nagy, sötét szem szegeződött rám. Mozdulatlannak tűnő ajka azt suttogta felém:
„Nem esett baja.”
Nemcsak hogy nem esett bajom, de már újra talpon voltam, támadásra készen. De az alak csak kuporgott, mintha a fal része volna. Fehér kezével most benyúlt a mellényzsebébe. Egy kártyát húzott elő, fehér volt az is, mint a kéz, amely felém nyújtotta. Nem mozdultam, hogy átvegyem tőle. „Jöjjön el holnap este” – suttogta nyugodt, kifejezéstelen arccal, és most is csak az egyik szeme látszott a fényben. „Nem bántom magát” – mondta. „Az a másik sem fogja bántani. Nem engedem.” És a keze olyasmit művelt, amit csak a vámpírok tudnak – úgy látszott a sötétben, mintha elhagyná a testét, és a kezembe helyezte a meghívót. A bíborszínű felirat azonnal megcsillant a fényben. Az alak pedig felfelé mászva a falon, mint a macska, eltűnt a manzárdok ormai között.
Tudtam, éreztem, hogy nincs már ott rajtam kívül senki. Szívem hangos dobogása szinte betöltötte az üres sikátort, ahogy a lámpa alatt elolvastam a meghívót. Az utca neve ismerős volt; többször jártam már színházban arrafelé. De a színház neve megdöbbentett: „Théátre des Vampires”. A megjelölt időpont este kilenc óra volt.
A kártya hátoldalán a következőket olvastam. „A kis szépséget is hozza el. Szeretettel várom. Armand.”
Semmi kétség, hogy a szöveget ez a vámpír írta, aki a meghívót átadta nekem. Nagyon kevés időm maradt, hogy még pirkadat előtt visszaérjek a szállodába, és Claudiának mindezt elmeséljem. Olyan gyorsan futottam, hogy az emberek, akik mellett a bulvárokon elhaladtam, nem is vették észre, miféle árnyék suhan el mellettük.
A Théátre des Vampires-ba csak meghívóval lehetett belépni, és másnap este az ajtónálló egy pillanatig alaposan megnézte a kártyámat, miközben halkan hullott az eső mindenkire: a párra, amely megállt a pénztár bezárt ablaka előtt; a gyűrött, ócska plakátokra, amelyeken a köpönyeges vámpír denevérszárnyként kiterjesztett karokkal éppen a halandó áldozat meztelen vállát készül megragadni; az emberekre, akik mellettünk nyomakodtak befelé a zsúfolt előcsarnokba, ahol – mint azt magam is azonnal észrevettem – kizárólag emberekből állt a tömeg. Egyetlen vámpír sem volt közöttük, még az ajtónálló fiú sem, aki végül is beengedett minket a beszélgetésfoszlányok és nedves gyapjúfelöltők kavalkádjába, a kesztyűs női kezek közé, amelyek a kalapok filckarimáján és a tincseken-loknikon matattak. Lázas izgalommal igyekeztünk észrevétlenek maradni. Korábban már táplálkoztunk, nehogy bőrünk vakító fehérsége, szemünk izzó ragyogása eláruljon bennünket az utcai nyüzsgésben. A sebtében, kelletlenül elfogyasztott vér íze a számban tovább fokozta a kellemetlen érzést, ami úrrá lett rajtam, de nem volt most időm ezzel törődni. Ez most nem a gyilkolás éjszakája volt, hanem a megvilágosodásé, végződjék bárhogyan. Meg voltam győződve erről.
Most mindenesetre itt toporogtunk, ebben a nagyon is emberi tömegben, amikor megnyílt a nézőtér ajtaja, és egy fiatal gyerek tartott felénk a tülekedésben, majd kezével a lépcső felé tessékelt bennünket. Az egyik legjobb páholyba vezetett, és bár az elfogyasztott vér feltehetően nem tompította el teljesen bőrünk vakító sápadtságát és Claudiát sem változtatta emberi gyerekké a karomban, úgy tűnt, a jegyszedő fiú mindezt nem veszi észre, vagy ha mégis, nem törődik vele.
„Te kinéznéd belőlük, hogy emberi rabszolgáik vannak?” – súgta Claudia.
„Lestat sosem bízott az emberi rabszolgákban” – súgtam vissza. Néztem, hogyan telnek meg a zsöllyék, és hogyan úsznak el alattam a selyemüléses széksorok között a csodálatosabbnál csodálatosabban felvirágzott kalapok. Mellettünk, a páholyok ívelt sorában fehér vállak villantak elő, gyémántok csillantak meg a gázlámpák fényében.
„Most az egyszer egy kicsit engedd el magad” – hallottam Claudia suttogását. „Ne legyél olyan úriember mindig.”
Kialudtak a fények, először az erkélyen, aztán a földszinti falak mentén. A zenészek kis csapata a zenekari árokban várakozott, a hosszú, zöld bársonyfüggöny meglebbent, majd felizzott a gázfény; a közönség, mintha szürke felleg ülne meg rajta, homályba merült, csak a gyémántok csillantak meg itt-ott, csuklón, nyakon, ujjakon. És a szürke felhővel együtt a csend is leszállt, az összes hang egyetlen kitartóan visszhangzó köhögésben összpontosult. Aztán csend. A csörgődob lassú, ritmikus pergése. Mindössze egy fuvola könnyű dallama kísérte, amely összecsendült az éles, ezüstös dobpergéssel, és a két hang kísérteties, középkort idéző melódiában fonódott össze. Ehhez lantpengetés társult, ami a dob hangját emelte ki. Ekkor különvált, felerősödött a fuvola melankolikus, szomorú dallama. Ez a maga módján elbűvölő zene néma egységbe fogta a hallgatóságot, mintha a fuvolahang fényes szalagként bomlana szét a sötétben. A függöny hangtalanul gördült fel, nehogy a csendet megzavarja. A lámpák felragyogtak, és úgy látszott, a színpad nem is színpad, hanem sűrű erdő, a fény megcsillant az érdes fatönkök és zöld levelek fent sötétségbe vesző sűrűjén, a fákon át alacsony, köves folyópart volt látható, mögötte a folyó csillogó víztükre. Ez az egész háromdimenziós világ selyemvászonra volt festve, és az enyhe huzatban alig láthatón meg-meglebbent.
A látványt elszórt taps fogadta, amely, miután a nézőtér minden oldaláról csatlakoztak hozzá, rövid időre megerősödött, majd fokozatosan elhalt. Sötét, gyászruhás alak haladt fatörzstől fatörzsig a színpadon oly villámsebesen, mintha varázslat röpítette volna a színpad közepére. Köpönyege alól elővillanó egyik kezében ezüstkasza volt, a másikkal vékony pálcikára erősített álarcot tartott láthatatlan arca elé; a Halál orcája fénylett rajta: festett halálfej.
A nézők torkából riadt sóhaj szakadt fel. A Halál állt előttük, kezében tettre készen a kaszával, a Halál a sötét erdő szélén. És a közönség sóhajaival együtt bennem is megrezdült valami: nem félelem volt, de valamilyen emberi érzés, amit a festett színpadkép törékeny varázsa váltott ki belőlem, a fényben ragyogó titokzatos világ, amelyben ez az alak a lebegő fekete köpönyegben egy párduc kecsességével suhant előre-hátra, minden mozdulatával döbbent szisszenést, sóhajt vagy áhítatos morajt csalva ki a közönségből.
Ebben a pillanatban az alak mögött, akinek a mozdulatai ugyanolyan megkapó erejűek voltak, mint a zene, melynek ritmusára mozgott, további lények léptek elő a színfalak mögül. Elsőként egy nagyon hajlott hátú, töpörödött anyóka. Az ősz haj mohaként fedte fejét, karját lehúzta egy nagy virágkosár. Csosszanó, súrlódó léptekkel járt ide-oda a színpadon, fejét a zene és a Nagy Kaszás nekiiramodó lépteinek ritmusára ingatta. Amint azonban meglátta a Halált, az anyóka meghátrált, lassan letette a kosarat, és kezét imára kulcsolta. Fáradt volt, fejét úgy hajtotta kezére, mintha aludna, majd könyörgő mozdulattal nyúlt a Kaszás felé. A fekete alak elindult felé, és lehajolt, hogy egyenesen az arcába nézhessen, amely mifelénk árnyékba borult, majd hirtelen visszahőkölt, karjával legyezve, mintha friss levegőhöz akarna jutni. A közönség soraiból bizonytalan nevetés hallatszott. De amint az öregasszony felpattant, hogy a Halál nyomába eredjen, a nevetés felerősödött.
A zene vidám táncritmusra váltott, és ők ketten körbe-körbe járták a színpadot, az anyóka mindvégig a Halál nyomában, míg az egy fatörzs mögé lapulva, álarcos fejét – akár egy madár – szárnya alá rejtve, el nem tűnt a szeme elől. Ekkor az öregasszony csalódottan, legyőzve felvette kosarát, és, miközben a zene lehalkult és csoszogó lépteihez lassult, elhagyta a színpadot. Nem tetszett nekem. Nem tetszett a nevetés. Láttam, amint a többi alak is színpadra lép, a zene minden mozdulatukat aláfestette: bénák jöttek mankón és hamuszínű koldusok rongyokban, mindannyian a Halál felé nyújtották kezüket, de az perdült egyet, és egyiktől háta görbítésével, másiktól az undor nőies gesztusával menekült, majd egy türelmetlen, unatkozó kézmozdulattal valamennyiüket elutasította.
Ekkor villant a tudatomba, hogy a bágyadt kéz, amely ezeket a komikus mozdulatokat végzi, nem festéktől olyan fehér. Vámpírkéz volt, amely ekkora nevetést fakasztott a közönségből. Vámpír keze, amelyet most, hogy a színpad végre üres volt, vigyorgó halálfejes arcához emelt, mímelve, hogy elnyom egy ásítást. Majd pedig, még mindig álarccal az arca előtt, tökéletes illúziót keltve úgy tett, mintha teljes súlyával nekidőlne a selyemre festett fának, és lágyan álomba merülne. A zene csivitelt, mint a madarak, csobogott, mint a folyóvíz, és a sárga fénykör, amelyet a reflektor vont az alvó köré, egyre inkább elhalványult.
Ekkor újabb fényfolt vetődött a színpadra, amely az erős sugártól szinte szertefoszlani látszott. Egy fiatal lány alakját világította meg, aki a háttérben állt, fenséges termetét sűrű szőke hajkoronája majdnem teljesen beborította. Ereztem, hogy a közönség áhítatos tisztelettel nézi, miképp botorkál a lány a reflektorfényben, körötte a sötét erdő, amelynek sűrűjében útját keresi. De nem talált kiutat; és ő nem volt vámpír. Egyszerű blúzán és szoknyáján nem színpadi festék volt a szennyfolt, és érintetlenül tiszta arca, amellyel a fénybe bámult, akár a Madonna szobra, oly finom metszésű, oly gyönyörű volt, lepelként és glóriaként fonta körül a sűrű hajzuhatag. A fény elvakította, miközben mindenki látta őt. Mikor megbotlott, keserves sóhaj hagyta el ajkát, és ez egy pillanatra elnyomta a romantikusan szárnyaló, törékeny fuvolaszót, amely az ő szépségének adózott. A köréje vont halvány fénykörben a Halál figurája hirtelen felriadt álmából, megfordult, s úgy pillantotta meg a lányt, mint a közönség az imént; kezét döbbent áhítattal emelte a magasba.
A közönség soraiban az apró kacaj elhalt, mielőtt nevetéssé válhatott volna. A lány túl szép volt, és túl átható szomorúság sugárzott szürke szeméből. Az alakítás túl jól sikerült. Ebben a pillanatban a halálfejes maszk hirtelen a színfalak mögé repült, és a Halál sugárzóan hófehér arccal fordult a közönség felé, gyors mozdulattal végigsimított fénylő fekete haján, mellényét igazgatta, képzelt porszemeket söpört le kabátja gallérjáról. A Halál mint szerelmes. Ekkor a sugárzó arckifejezés és fénylő orcák láttán felcsattant a taps, hogy nyugtázza a mesteri illúziót, holott teljesen bizonyos volt, hogy pusztán egy vámpír arcát látják, azét a vámpírét, aki a Latin negyedben a nyomomba szegődött; erre a gúnyos, vigyorgó alakra szegeződött most a sárga reflektorfény.
A sötétben megkerestem Claudia kezét, és megszorítottam. Ő azonban mozdulatlanul ült tovább, teljes bűvöletben. A színpadi erdő, ahonnan az eltévedt lány tehetetlenül nézett a nevetés felé, középen kettéoszlott, így a vámpírnak módja volt oldalról észrevétlenül megközelíteni őt.
A lány a rivalda felé indult, majd hirtelen megpillantotta az alakot, megállt, és mint egy gyermek, felnyögött. Általában is gyermekiesség áradt egész lényéből, holott nyilvánvalóan felnőtt nő volt. Csak finom arcbőrének apró ráncai a szeme körül utaltak némileg a korára. Blúza alatt kicsi, de tökéletes formájú keblek rejtőztek, keskeny csípőjén érzéki ívben feszült a hosszú, poros szoknya. Amint a vámpír elől hátralépett, láttam, hogy szemében üveggyöngyként ülnek meg a lámpafényben hirtelen megvillanó könnycseppek. Éreztem, hogy elszáll belőlem az erő, annyira féltem őt, és annyira vágyódom utána. Szívszaggatóan szép volt.
Mögötte hirtelen egy csomó festett halálfej jelent meg a háttérben, az álarcot tartó alakokat láthatatlanná tette fekete ruhájuk, csak köpenyek szélét, szoknyák ráncait markoló fehér kezek villantak elő a sötétből. Vámpírnők is voltak a férfiak között, és most, ahogy az áldozat felé lopóztak, ügyesen kitervelt módon mindannyian egy halomba dobták álarcaikat; a pálcikák csontokként meredeztek kifelé, a vigyorgó koponyák a sötétbe bámultak.
És ott álltak ők, a hét vámpír, köztük három nő – fehér mellük világított a szűk fekete ruhaderék fölött; fekete hajkoronák, sötét szemek, rideg, szikrázóan fehér arcok. Igen szépek voltak, amint szinte lebegtek a lány, a viruló szépség körül, akinek csillogó aranyhaja és virágszirmot idéző rózsaszín bőre mellett sápadtnak és hidegnek tűntek. Hallottam a közönség meg-megszakadó, halk sóhaját. Igazán látványos volt, ahogy a fehér arcok gyűrűje egyre közelebb nyomult, élén az Úriember Halállal, aki most kezét szívére szorítva, fejét meghajtva akarta elnyerni a közönség együttérzését: hát nem ellenállhatatlan-e ez a lány? Egyetértő nevetés és sóhajok moraja...
A varázslatos csendet éppen a lány törte meg.
„Nem akarok meghalni...” – suttogta csengő hangján.
„Mi a halál vagyunk” – válaszolta a férfi, s mindenfelől ezt suttogták a lánynak: „Halál”. A lány megfordult, hátravetett haja valóságos aranyeső volt, elhanyagolt és szegényes öltözékével ellentétben gazdag s szinte önálló élőlény. „Segítsenek!” – kiáltotta halkan, mintha félne felemelni a hangját. „Valaki...” – fordult a tömeghez, amelyet nem látott, de tudta, ott kell lennie... Claudia halkan felnevetett. A színpadon a lány csak homályosan fogta fel, hol van és mi történik vele, de még így is sokkal többet tudott, mint az őt bámuló emberek.
„Nem akarok meghalni! Nem akarok!” Finom hangja megtört, és szemét a magas, gonosz tekintetű vámpírra szegezte, a sarlatánra, aki a többiek köréből feléje lépett.
„Mindannyian meghalunk” – válaszolta. „Az egyetlen, amiben minden más halandóval osztozol, a halál.” A zenekarra, majd az erkélyen és a páholyokban ülőkre mutatott.
„Nem” – tiltakozott hitetlenkedve a lány. „Még annyi időm, oly sok évem lenne...” Finom hangja elcsuklott a fájdalomtól. Ellenállhatatlan volt ez a hang, akárcsak meztelen torkának lüktetése és a torka előtt reszkető keze.
„Évek!” – mondta a vámpírmester. „Honnan tudod, hogy annyi éved van még hátra? A halál nem tiszteli a kort! Lehet, hogy a testedben már betegség munkálkodik, hogy belülről emésszen el. De az is lehet, hogy egy férfi leselkedik rád, s kész megölni pusztán a szőke hajadért!” A lány felé nyúlt, mély, telt hangja természetfölöttien csengett. „Kell-e mondanom, hogy mit tartogat számodra a sors?”
„Nem érdekel... Nem félek” – tiltakozott a lány, s tiszta hangja még törékenynek hatott a férfié után. „Vállalnám a kockázatot...”
„És ha így lenne, és még évekig élnél, mi az osztályrészed? A hajlott hátú, fogatlan öregség?” A vámpír felemelte a lány leomló haját, közszemlére téve hófehér nyakát, s lassan kihúzta a blúzát össze fogó zsinórt. Az ócska anyag szétnyílt, a ruhaujjak lecsúsztak a keskeny, rózsaszín vállakról; a lány megpróbálta összefogni a blúzt, de a férfi megragadta a csuklóját, és durván ellökte. A közönség egy emberként lélegzett, a nők színházi látcsövüket szorongatták, a férfiak előrehajoltak. Láttam a fehér, hibátlan bőrön a szív dobogását, ahogy a kis mellbimbókon bizonytalankodva megállt a lecsúszó anyag: a vámpír a lány jobb csuklóját szorosan az oldalához szorította, a piruló orcákon folytak a könnyek, s a lány az ajkába harapott. „Olyan biztosan, mint ahogy most rózsaszín a tested, szürke lesz és ráncos” – mondta a mester.
„Kérlek, hagyj élni” – könyörgött a lány, elfordítva az arcát. „Nem érdekel... Nem számít!”
„Akkor az miért számít, ha most halsz meg? Ha ez a szörnyűség nem riaszt... ez a borzalom?”
A lány zavarodottan, gyámoltalanul rázta a fejét, mint akinek túljártak az eszén. Éreztem, hogy az ereimben már nem csak szenvedély lüktet, hanem harag is. Az élet megvédelmezésének minden felelőssége e lehajtott fejjel álló lány vállára nehezedett, és nem volt méltányos, sőt rendkívül tisztességtelen volt, hogy észérvekkel kell megküzdenie, pedig minden, ami nyilvánvaló és szent, az ő gyönyörű lényében testesült meg. De a vámpír beléfojtotta a szót, elérte, hogy az ellenállhatatlan ösztön kicsinyesnek és zavarosnak tűnjék. Éreztem, hogy a lány egyre gyengül, hogy akarata lassan elhal, és gyűlöltem a mestert.
A blúz a lány derekára csúszott. A felingerelt tömeg felmorajlott a kerek kis mellek láttán. A lány küzdött, hogy kiszabadítsa a csuklóját, de a vámpírkéz vaspántként tartotta fogva.
„Mondjuk, hogy elengednénk téged... tételezzük fel, hogy a Nagy Kaszás erőt venne magán, megkímélné a szépségedet... akkor ugyan kihez forduljon a szenvedélyével? Valakinek meg kell halnia helyetted. Kiválasztanád nekünk azt az embert? Hogy itt álljon és szenvedjen, ahogy te most?” A közönség felé intett. A lány zavara rettenetes volt. „Van nővéred... anyád... gyereked?”
„Nem” – mondta a lány, s fulladozva kapott levegő után. „Nem” – rázta dús haját.
„Valaki biztos átvehetné a helyedet, talán egy barátnő? Válassz!”
„Nem tudok. Nem akarom...” Vonaglott az erős szorításban. A körötte lévő vámpírok mozdulatlanul meredtek rá, szenvtelenül, mintha természetfölötti testük álca lenne. „Nem tudod megtenni?” – gúnyolódott a mester. Tudtam, ha a lány azt felelné, hogy képes megtenni, a mester szörnyű ítélete sújtana le rá azonnal: lám csak, gonosz ő is, maga helyett mást küldene a halálba, megérdemli hát a sorsát.
„Mindenhol a halál vár rád” – sóhajtotta a vámpír, mintha egyszerre megelégelte volna a komédiát. A közönség ezt nem észlelhette, de én igen. Láttam, hogy sima arcán megfeszülnek az izmok. Megpróbált farkasszemet nézni a lány szürke szemével, de az kétségbeesetten, reménykedve elfordította a fejét. A felszálló meleg levegőben éreztem bőrének illatát, hallottam halk szívverését. „Öntudatlan halál... minden halandó osztályrésze.” Közelebb hajolt hozzá, tétovázva, mint akit szenvedély hevít, de harcol ellene. „Hm... de mi a tudatos halált nyújtjuk! Menyasszony lennél. Tudod, mit jelent, hogy a Halál szerelmes beléd?” Majdnem megcsókolta a lány könnyektől fénylő arcát. „Tudod, mit jelent, hogy a Halál tudja a nevedet?”
A lány a félelem martalékaként tekintett rá. Aztán könnyes lett a szeme, az ajka szétnyílt. Egy másik vámpírra bámult, aki lassan előtűnt az árnyak közül. Jó darabig csak állt a csoport előtt, két kezét összekulcsolta, nagy, sötét szeme nem mozdult. Nem úgy viselkedett, mint aki éhes. Nem látszott rajta semmiféle elragadtatás. De a lány most a szemébe tekintett; szenvedése dicsfénybe vonta, s ezáltal ellenállhatatlanul csábítóvá vált. Az elcsigázott nézőket újra lenyűgözte ez a rettenetes szenvedés. Szinte tapintottam a bőrét, kis, hegyes mellét, éreztem, ahogy karjaimba szorítom. Becsuktam a szemem, s hunyt szemem sötétjében nagyon pontosan láttam őt.
Mindenki így érzett, az összes vámpír. A lánynak nem volt esélye.
Ismét feltekintve, a rivalda lámpáinak füstös fényében is csak őt pillantottam meg, aranyló könnyeit, amint a távolabb álló vámpír gyengéden azt mondta: „Nem fáj.”
Láttam, hogy a sarlatán arca megkeményedik, de senki más nem láthatta ezt, csak én. Az emberek csak a lány sima, gyermeki arcát látták, és nyitott ajkát, amely elernyedt az ártatlan csodálkozástól, ahogy a távolabbi vámpírra meredt, és halkan megismételte:
„Nem fáj?”
,,A szépséged ajándék számunkra.” A vámpír zengő hangja erőfeszítés nélkül töltötte be a házat, s mintha maga alá gyűrte volna az egyre növekvő izgalmat. A sarlatán visszavonult, s már csak egyike volt azoknak a türelmes, sápadt arcoknak, amelyek mind ugyanazt a éhséget és egykedvűséget tükrözték. A másik lassan, könnyedén közeledett a lányhoz, aki megfeledkezve meztelenségéről, reszkető pillákkal, ernyedten sóhajtott újra: „Nem fáj.” Elviselhetetlennek éreztem, hogy vágyódik a vámpír után, hogy látnom kell, hogyan pusztítja el a természetfölötti lény iszonytató ereje. Kiáltani szerettem volna, hogy megtörjem aléltságát. És akartam őt. Akartam őt, miközben a vámpír odalépett hozzá, s kezét szoknyája zsinege felé nyújtotta, a lány pedig fejét hátravetve közelebb hajolt, és a fekete anyag lecsúszott a csípőjéről, feltárva az arany csillogást két lába között: a gyermeki pihét, a finoman göndörödő szőrzetet. A vámpír kitárta karját, s háttal a rivalda remegő fényeinek gesztenyeszínű haja is reszketni látszott, amint a lány aranyhaja fekete köpenyére hullott. „Nem fáj... nem fáj...” – suttogta, míg a lány átadta magát neki.
És most, lassan oldalra fordítva áldozatát, hogy mindenki láthassa békés arcát, felemelte; a lány meztelen keblei a köpenyéhez értek, s fehér karjával átfogta a vámpír nyakát. Majd megmerevedett, felkiáltott, amint a vámpír belemélyesztette a fogait, de arca megbékélt, ahogy a sötét nézőtéren végigfutott a közös szenvedély moraja. A férfi fehér keze a kecses vonalú faron ragyogott, s a lány haja nyaldosta, cirógatta a kézfejét. A vámpír felemelte a deszkákról ivás közben, s a lány fehér nyaka ragyogott a sápadt vámpírarc mellett. Gyenge és kábult voltam, az éhség nőtt bennem, s gúzsba kötötte szívemet, ereimet. Kezem egyre erősebben szorította a páholy rézrúdját, míg csak azt nem éreztem, hogy csikorognak a fémeresztékek. Ez a halk, recsegő zaj, amelyet halandó ember meg nem hallhatott, visszatérített érzékeimhez.
Lehajtottam a fejem, be akartam hunyni a szemem. A levegő a nő sós bőrétől illatozott – fülledt, meleg és édes volt. A többi vámpír is közelebb húzódott, a lány combját tartó fehér kéz megremegett, és a gesztenyeszín hajú vámpír elengedte, megfordította, és felmutatta áldozatát – a lány feje hátrahanyatlott, amint továbbadta; az egyik félelmetesen szép vámpírasszony felemelkedett, karjába vette, és simogatta, amint szívni kezdte. Valamennyien odasereglettek, s kézről kézre adták a lányt a megbűvölt nézők szeme láttára – lecsukló feje az egyik férfi vállán nyugodott, s nyakszirtje éppoly csábító volt, mint formás fara, hosszú combjainak makulátlan bőre vagy ernyedt térde között a lágy redők.
Hátradőltem a széken, szám tele volt a nő izével, ereim kíntól lüktettek. Szemem sarkából a gesztenyeszín hajú vámpírt, a hódítót figyeltem – egyedül állt, akár az előbb, és ő is kiszemelt engem a sötétségből, a meleg léghullámokon át rajtam tartotta sötét tekintetét.
A vámpírok egymás után visszahúzódtak, a festett erdő ismét látható lett. A halandó lány törékeny hófehér teste ott hevert a titokzatos fák között; meztelenül pihent meg a fekete ravatal selymén, mintha csak az erdő talaján feküdne, és a zene ismét rákezdte, légiesen és riasztón, egyre hangosabbá válva, amint a fények elhomályosodtak. Minden vámpír eltűnt a sarlatán kivételével, aki az árnyékból felemelte kaszáját és álarcát. Lekuporodott az alvó lány mellé, amint a lámpák elhalványodtak, és az egyre növekvő sötétségben már csak a zenének volt hatalma és ereje. Aztán a hangok is elhaltak...
Egy percig az egész közönség halálos csendben ült, Aztán itt-ott tapsolni kezdtek, s egyszerre mindenki bekapcsolódott. Fény gyúlt a fali gyertyatartókon, az emberek egymáshoz fordultak, s mindenfelé beszélgetés kezdődött. Az egyik sor közepén felállt egy nő, s türelmetlenül fölkapta az ülésről rókaprémét, bár még senki nem adott neki helyet; valaki máris kifurakodott a szőnyeges átjáróhoz, és hirtelen az egész közönség talpon volt, mintha űznék a kijáratok felé.
De aztán ez a moraj a kényes parfümök illatát árasztó tömeg nyugodt, bágyadt mormogásává csitult. Megtört a varázs. Kinyíltak az ajtók, s odakint jó szagú eső, lópaták kopogása és konflisért kiáltó hangok fogadták az embereket. Alattam zilált székek tengere, egy zöld selyempárnán fehér kesztyű világított.
Ott ültem; figyeltem és hallgatóztam, egyik kezemmel eltakarva lehajtott arcomat, könyököm a korláton pihent. Szenvedélyem lassan alábbhagyott, s a lány ízét is kevésbé éreztem ajkamon. De mintha az esőszag az ő illatát hozta volna, és az üres színházban a szívverését hallanám. Mélyet lélegeztem, megízlelve az esőt, s Claudiára néztem, aki végtelenül nyugodtan, kesztyűs kezével az ölében üldögélt.
Keserű lett a szám, megzavarodtam. És akkor megláttam egy magányos jegyszedőt az átjáróban, amint helyükre tette a székeket, és felvette a szőnyegen heverő, elszórt műsorfüzeteket. Tisztában voltam vele, hogy ez a fájdalom, zavar, vak szenvedély, amely makacs lassúsággal csitul el bennem, rögvest megszűnne, ha egy szempillantás alatt mellette teremnék, gyorsan bevonszolnám a sötétségbe, s birtokomba venném, ahogy az a lánnyal történt. Ezt akartam, semmi mást. Claudia a fülembe súgta: „Türelem, Louis, türelem.”
Kinyitottam a szemem. Valaki ott volt a közelben, látómezőm peremén, valaki, aki kijátszotta hallásomat, s érzékeny antennaként érzékelte türelmetlen várakozásomat – legalábbis így gondoltam. Ott volt, túl a páholy függönyös bejáratán, hangtalanul: a gesztenyeszín hajú, szenvtelen vámpír, s a szőnyegezett lépcsőről figyelt minket. Igen, valóban ő volt az, aki a színházjegyet adta. Armand.
Megijesztett volna, ha nem olyan nyugodt, ha az arckifejezése nem oly távolba merengő, oly álmodozó. Úgy tűnt, már hosszú ideje áll a falnál, és szeme se rebbent, amikor észrevettük és odamentünk hozzá. Ha nem őrá figyelek minden idegszálammal, valószínűleg megkönnyebbülést éreztem volna, hogy nem a magas, fekete hajú vámpír áll ott, de akkor nem gondoltam erre. Bágyadtan szemügyre vette Claudiát, és eszébe sem jutott leplezni kíváncsiságát, ahogy az emberek teszik. Claudia vállára tettem a kezemet. „Sokáig kerestünk” – mondtam neki, s szívem kezdett megnyugodni, mintha az ő nyugalma elsöpörte volna nyugtalanságomat, aggodalmamat, mint a tenger, amely magával sodorja a parton heverő holmit. Nem túlzom el ezt a tulajdonságát. Leírni azonban sem most, sem akkor nem tudtam, s bizonytalan érzés fogott el, amikor magamban mégis megpróbálkoztam vele. Úgy éreztem, tudja, mire gondolok; nyugodt tartással és mély barna szemeivel, mintha azt mondta volna: úgyis haszontalan, minden szó haszontalan, mely küszködve megformálódik a fejemben. Claudia nem szólt semmit.
A vámpír elmozdult a faltól, lefelé indult a lépcsőkön, s közben intett a kezével, üdvözölve bennünket, s egyben utasítva, hogy kövessük őt – de mindez egyetlen elmosódott pillanat műve volt. Az övével összevetve minden mozdulatom az emberi gesztusok karikatúrája volt. Kinyitott egy ajtót, s bevezetett minket a színház alatti helyiségekbe – lába csak súrolta a kőlépcsőket, amint lefelé mentünk, s hátát teljes bizalommal tárta elénk.
Nagy, föld alatti bálterembe léptünk be, amelyet egy pincéből alakítottak ki – régebbi volt a fenti épületnél. Felettünk becsapódott az ajtó, s a fény kihunyt, mielőtt alaposabban megszemlélhettem volna a helyiséget. A sötétben ruhasuhogást, majd egy gyufa éles sercenését hallottam. A vámpír arca széles lángnyelvként jelent meg a gyufa felett. Aztán egy másik alak lépett be a fénykörbe, egy fiú gyertyával. A fiú látványa ismét felidézte bennem azt a megrendülést, azt a gyönyört, amelyet a színpadon elterülő meztelen lány, a meztelen testben lüktető vér váltott ki bennem. A fiú megfordult, és rám bámult, egészen olyan szemmel, mint a gesztenyeszín hajú vámpír, aki meggyújtotta a gyertyát, és azt súgta neki: „Menj!” A fény bevilágította a távoli falakat, a vámpír felemelte a gyertyát, s elindult a fal mentén, intve, hogy kövessük. Freskók és faliképek világa tárult elénk: az ide-oda lobogó lángban sötét színek vibráltak; lassan a mellettünk levő kép tartalma is megvilágosodott. Traini rettenetes képét, „A Halál diadalá”-t festették ide olyan óriási méretekben, hogy a félelmetes alakok tömege fölénk tornyosult a félhomályban – kíméletlen csontvázak tehetetlen halottakat szállítottak át egy bűzös árkon, vagy koponyákkal teli kordét húztak, kiterített hullát fejeztek le, bitófákra aggatták föl az embereket. A felégetett, füstölgő táj végtelen pokla felett harang kongott, s az emberek hatalmas tömegekben, mészárlásba igyekvő katonák gondatlanságával masíroztak a pusztulás felé. Elfordultam, de a gesztenyeszín hajú megérintette a kezemet, és továbbvezetett, hogy lássam, amint Brueghel képe, a „Lázadó angyalok bukása” bontakozik ki lassan előttem: a kárhozottakat az égi magasokból lakmározó szörnyek kísérteties káoszába űzik. Mindez olyan élénk, annyira tökéletes volt, hogy megborzongtam. A kéz ismét megérintett, de én nem mozdultam, s a falikép tetejét vettem szemügyre, ahol az árnyékban két szép angyal emelte ajkához trombitáját. Egy pillanatra megtört a varázslat. Eszembe jutott az az első este, amikor beléptem a Notre-Dame-ba, de az emlék rögtön elillant, mintha valami lenge, drága holmit ragadtak volna el tőlem.
A gyertya felemelkedett. Köröttem mindenfelé borzalmak: Bosch förtelmes kárhozottai, Traini felpuffadt, koporsóban fekvő tetemei, Dürer szörnyű lovasai – mindenféle középkori metszetek seregszemléje, az elviselhetetlenségig felnagyítva. A mennyezeten csontvázak és oszlásnak indult hullák, démonok és kínzóeszközök, mintha ez magának a halálnak lenne a katedrálisa.
A terem közepén, ahol végül megálltunk, a gyertyafény mintegy életre keltette a köröttünk lévő képeket. Az önkívület fenyegetett, úgy éreztem, a terem elmozdul, s én zuhanok valahová. Claudia keze után nyúltam. Elmélázva, szenvtelen arccal állt ott, szeme távolinak tűnt, s mit sem törődött velem; gyors léptekkel elindult, cipőjének kopogása visszaverődött a falakról; mintha a halántékomat, a koponyámat kopogtatnák. Halántékomra szorítottam a kezem, s némán a padlóra meredtem, menedéket keresve, mintha valami nyomorúságos szenvedést kellene látnom, ha fölpillantanék, s ezt nem akartam, és nem tudtam volna elviselni. Aztán megint láttam, hogy a vámpír arca a láng felett lebeg, s kortalan szemét sötét pillák árnyékolják. Ajka mozdulatlan volt, de amint rábámultam, mosolyogni látszott, pedig a legkisebb mozdulatot sem tette. Még erősebben figyeltem, s meg voltam győződve róla, hogy az egész csak valami hatásos illúzió, amelynek megfeszített figyelemmel a végére járhatok, de minél jobban figyeltem, annál határozottabbnak tűnt a mosolya, s végül már úgy éreztem, szótlan suttogások, dallamok, gondolatok nyüzsögnek benne. Úgy hallottam ezt, ahogy valami összepöndörödik a sötétben, ahogy a tapéta a tűz hatására felpöndörödik vagy ahogy a festék olvad le az égő baba arcáról. Szerettem volna megragadni, erősen megrázni, hogy mozdulatlan arca felengedjen, s befogadja a halk éneklést – és ekkor hirtelen ő simult hozzám, átkarolt, s szempillája olyan közel volt, hogy láttam, összetapadva ragyog izzó szemgolyója felett, s gyenge, szagtalan lélegzetét a bőrömön éreztem. Ez maga volt a kábulat.
Mozdulni akartam, elhúzódni tőle, de valami nem engedett; a karja erősen szorított, a gyertya a szemembe világított, éreztem melegét is – bár hideg bőröm vágyott rá, mégis meglegyintettem a kezem, hogy eloltsam, de nem találtam a lángot, és csak a sugárzó arcot láttam – Lestat arca sohasem volt ilyen –, azt a fehér, végtelenül sima, inas és férfias arcot. A másik vámpír. Az összes többi. Saját fajtám végtelen sora.
A pillanat véget ért.
Az arcához nyújtottam kezem, s megérintettem – távol volt, olyan távol, mintha soha nem húzódott volna közelebb, de a kezemet nem tolta félre. Zavartan, megkövülten húzódtam vissza.
A párizsi éjszakában megkondult egy harang, s a hang tompa, aranyos körei behatoltak a falakba, az épületfákba, amelyek orgonasípokként vezették a földbe zúgását. És megismétlődött az a suttogás, az alig hallható éneklés. A homályban is láttam, hogyan figyel a halandó fiú, s éreztem húsának meleg illatát. A vámpír könnyedén intett neki, s erre elindult felém – szemében semmi félelem, s így annál izgatóbb volt –, odahúzódott hozzám a gyertyafényben, s átölelte a vállamat.
Soha még nem éreztem, tapasztaltam ezt; soha még tudatos halandó nem kínálta fel magát nekem. De még mielőtt ellökhettem volna magamtól, az ő érdekében, megláttam a kékes zúzódást finom nyakán. Ezt kínálta nekem. Egész testével hozzám simult, s éreztem, ahogy a lábamhoz nyomul megkeményedett nemi szerve. Nyomorult sóhaj tört fel a torkomból, de ő hozzám hajolt, ajkát ajkamhoz szorította, s hidegnek, élettelennek kellett éreznie a csókot, de aztán fogaimat a bőrébe mélyesztettem, testem megmerevedett, s kemény nemi szerve hozzám tapadt, amint szenvedélytől elborítva, felemeltem őt a padlóról. Szívverésének hullámai belém hatoltak, súlytalanná vált, s én vele ringatóztam, felfalva őt magát, felfalva elragadtatását, tudatos gyönyörét.
Aztán kissé távolabb pillantottam meg őt; gyenge voltam, kapkodtam a levegőt, karjaimban már semmi sem volt, csak a számban éreztem még a vér ízét. A fiú a vámpírhoz simult, karját a derekára kulcsolta, s ugyanolyan nyugodtan nézett rám, mint a vámpír – szeme elhomályosult, fénye meggyengült a vérveszteségtől. Némán odamentem, s emlékszem, mennyire nem tudtam úrrá lenni vonzalmamon, tekintete kihívást jelentett, ez a tudatos élet dacolt velem: – meg kellene halnia, de nem hal meg – élni fog, s meg fogja érteni, túl fogja élni kapcsolatunkat! Megfordultam. Vámpírok serege volt a félhomályban; megannyi gyertyaláng lobogott a hűvös levegőben. Felettük tussal rajzolt figurák derengtek: egy asszony hullája, amint emberarcú keselyű tépi; kezénél és lábánál fához kötözött, meztelen férfi, mellette egy másik torzója, levágott karjai egy távolabbi ághoz voltak kötözve, feje dárdára tűzve.
Ismét felhangzott az éneklés, az a halk, földöntúli ének. Éhségem lassan csillapodott, de a fejem lüktetett, s a gyertyalángok nagy fénykörökben egyesültek. Valaki hirtelen megérintett, meglökött, úgyhogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, s amikor felegyenesedtem, a sarlatánvámpír vékony, szögletes arcát láttam, azt a lényt, akit szívből megvetettem. Fehér kezével felém nyúlt. De a másik, a tartózkodó vámpír előrelépett, s közénk állt. Úgy tűnt, mintha megütné a másikat, mintha megmozdult volna, de aztán nem láttam a mozdulatát – mindketten szoborként álltak, egymásra szegezett tekintettel, s az idő úgy folyt el, mint a békés partról visszahúzódó hullámok. Nem tudom, mennyi ideig álltunk ott hárman az árnyak között, nem tudom leírni, milyen végtelenül mozdulatlanok voltak; a mögöttük pislákoló lángok élni látszottak e dermedt némaság mellett. Emlékszem, a fal mellett botorkálva egy nagy tölgyfa széket találtam, s szinte belezuhantam. Úgy láttam, Claudia ott van a közelben, és suttogó, kedves hangon beszél valakihez. A fejembe vér és forróság tolult.
„Gyere velem” – mondta a gesztenyeszín hajú vámpír. Az arcát fürkésztem, hogy meglássam az ajak mozgását, de reménytelenül elkéstem. Aztán hármasban mentünk lefelé a hosszú lépcsősoron, még mélyebbre szálltunk a város alá. Claudia ment elől, árnya hosszan rávetült a falra. A levegő hűvösebb lett, víz friss illata vegyült bele – a köveken vízcseppek szivárogtak át, s aranygyöngyökként csillogtak a vámpírgyertyáknak fényében.
Kis szobába léptünk be, a falba vágott mély kandallóban tűz égett. A szoba másik végén sziklába illesztett ágy állt, amelyet két rézajtó zárt le. Először világosan láttam mindent: a kandallóval szemben a hosszú könyvespolcokat és a tűz közelében az íróasztalt, a másik oldalon a koporsót. Aztán a szoba reszketve elhomályosodott előttem, s a vámpír kezét vállamra téve, leültetett egy bőrszékre. A tűz melegét a lábamon éreztem, de ez jólesett, s a zavarom is elmúlt egy csapásra. Félig nyitott szemmel dőltem hátra, s megpróbáltam újból szemügyre venni a szobát. A távolabbi ágy színpadnak tűnt, s ugyanaz a fiú feküdt ott vászonpárnákon – fekete haja középen el volt választva, s a fülénél kis fürtökbe göndörödött: a Botticelli-festmények hermafrodita teremtményeire hasonlított álmatag szemeivel; mellette, szorosan hozzásimulva, pici fehér kezét a fiú pirosas bőrén nyugtatva, Claudia feküdt, s arcát a fiú nyakába temette. A gesztenyeszín hajú vámpír összekulcsolt kézzel nézte őket – amikor Claudia felkelt, a fiú megrázkódott. A vámpír felemelte a lányt, ahogy én emelhettem volna fel, a kis kezek megkapaszkodtak a nyakában, szeme félig csukva az aléltságtól, ajkai vértől pirosak. A férfi gyengéden az íróasztalra ültette, háttal a bőrbe kötött könyveknek, s a kis kezek kecsesen pihentek a levendulaszínű ruha ölén. Az ajtók a fiúra csukódtak, aki arcát a párnákba temetve aludt. Valami zavart a szobában, de nem tudtam, mi az. Valóban nem tudtam, mi bajom van, csak azt, hogy valaki – talán saját magam – kirángat két ádáz, emésztő szenvedélyből: a vonzalmamból azok iránt a komor festmények iránt, és a gyilkolásból, amelynek mások szemében obszcén módon átengedtem magam.
Nem tudtam, mi fenyeget, hogy mi az, amitől menekülni akarok. Claudiát néztem, ahogy ott ült a könyvek előtt, az íróasztalon lévő tárgyak – egy fehérlő koponya, egy gyertyatartó és egy nyitott pergamenfóliáns között, amelynek kézzel írott betűi csillogtak a fényben. Fölötte egy középkori, szarvas-patás ördög lakkozott, csillogó képe derengett – bestiális alakja a vele szövetséges boszorkányok fölé magasodott. A lány feje éppen az ördög alatt volt, hajának elszabadult fürtjei őt simogatták, miközben a barna szemű vámpírt bámulta tágra nyitott, csodálkozó szemével. Hirtelen fel akartam emelni, s felgerjedt képzeletemben tehetetlen babának láttam. Az ördögre meredtem – inkább azt a szörnyű pofát néztem, mint Claudia hátborzongató mozdulatlanságát.
„Nem ébreszted fel a fiút, ha beszélsz” – mondta a barna szemű vámpír. „Olyan messziről jöttél, olyan soká utaztál.” Zavarom lassanként alábbhagyott, ahogy a füst oszlik szét a friss légáramtól. Éber és nyugodt tekintettel néztem őt, s őt nézte Claudia is. Ő egyikünkről a másikunkra tekintett, és sima arca, békés szeme öröktől fogva változatlannak tűnt. „Armandnak hívnak” – mondta. „Santiagóval küldtem a meghívót. Tudom a neveteket. Köszöntelek benneteket a házamban.”
Minden erőmet összeszedtem, s amikor megszólaltam, saját fülemnek is furcsán csengett a hangom; elmondtam, hogy attól tartottunk, teljesen egyedül vagyunk a világban.
„De hogyan lettetek?” – kérdezte. Claudia keze kicsit felemelkedett, tekintete Armandról gépiesen rám vetődött. Nemcsak én láttam ezt, neki is észre kellett vennie, de nem mutatta. Rögtön tudtam, mit akart értésemre adni Claudia. „Nem akarsz válaszolni” – mondta Armand, hangja még halkabb és kimértebb volt, mint Claudiáé, és sokkal kevésbé emberi, mint az enyém.
„Te vagy a csoport vezetője?” – kérdeztem.
„Nem abban az értelemben, ahogy gondolod” – válaszolta. „De ha lenne vezető, én lennék az.”
„Nem azért jöttem... bocsáss meg... hogy a keletkezésemről beszéljek. Mivel ez nem rejtély számomra, problémát sem jelent. Így ha nincs olyan hatalmad, amely előtt meg kell hajolnom, nem szeretnék beszélni ezekről a dolgokról.”
„Ha azt mondanám, van ilyen hatalmam, meghajolnál előtte?” – kérdezte.
Bárcsak le tudnám írni beszédmodorát – valahányszor megszólalt, mintha töprengésből merült volna fel, s ez a töprengés nagyon hasonlított ahhoz az állapothoz, amely felé én sodródtam, s amelyből csak nehezen tudtam kirángatni magam, ő azonban meg se mozdult, s mégis ébernek tűnt mindig. Ez nemcsak nyugtalanított, hanem vonzott is egyben, akár a szobája, egyszerűsége, a lényeges dolgok gazdag, meleget árasztó együttese: a könyvek, az íróasztal, a tűz melletti két szék, a koporsó, a képek. A hotelszobák fényűzése ehhez képest közönségesnek, sőt semmitmondónak tűnt. Mindent értettem már, kivéve a fiút, az alvó fiút – őt nem értettem egyáltalán.
„Nem vagyok biztos benne” – mondtam, s képtelen voltam elfordítani a szemem attól a rettenetes középkori sátánról. „Tudnom kellene, honnan... honnan származik. A vámpíroktól vagy... vagy máshonnan.”
„Máshonnan...” – mondta. „Mi az a máshonnan?”
„Az ott” – mutattam a középkori képre.
„Az egy kép” – mondta.
„Semmi más?”
„Semmi más.”
„Akkor nem a sátán... Valamiféle sátáni erő ad neked hatalmat, légy akár a vámpírok vezetője, akár egyszerű vámpír?”
„Nem” – válaszolta olyan nyugodtan, hogy képtelen voltam rájönni, mit gondol a kérdésemről, ha egyáltalán gondol valamit abban az értelemben, ahogyan gondolkodásról beszélünk.
„És a többi vámpírt...?”
„Nem” – mondta.
„Akkor mi...” – előrehajoltam – „...nem vagyunk a sátán gyermekei?”
„Hogyan lehetnénk a sátán gyermekei?” – kérdezte. „Azt hiszed, hogy a sátán teremtette a körülöttünk lévő világot?”
„Nem, úgy hiszem, ez Isten műve, ha egyáltalán valakié. De neki kellett létrehoznia a sátánt is, és azt akarom tudni, nem vagyunk-e az ő gyermekei?”
„Pontosan, s ha hiszed, hogy Isten teremtette a sátánt, ebből az következik, hogy a sátáni erő is Istentől való, ő is csak Isten gyermeke, s mi is azok vagyunk. A sátánnak igazából nincsenek gyermekei.”
Nem tudtam leplezni érzéseimet. Hátradőltem, s ahogy néztem az ördögöt ábrázoló fafaragást, Armandról megfeledkezve gondolataimba mélyedtem. Egyszerű volt az okfejtése, de cáfolhatatlan.
„De miért izgat ez? Amit mondok, bizonyára nem lep meg” – mondta. „Miért hagyod, hogy így hasson rád?”
„Hadd magyarázzam meg” – kezdtem bele. „Tudom, mestervámpír vagy. Tisztellek. De a te szenvtelenségedre én képtelen vagyok. Tudom, mi ez, de nem vagyok a birtokában, és kétlem, hogy valaha is leszek. Ezt el kell fogadnom.”
„Értem” – bólintott. „Láttalak a színházban, láttam szenvedésedet, a lány iránti együttérzésedet. Ugyanezt tapasztaltam, amikor Denis-t ajánlottam fel neked; ha ölsz, te is meghalsz, s úgy érzed, megérdemled a halált. Ám ezzel a szenvedéllyel és igazságérzettel miért akarod a sátán gyermekének nevezni magad?”
„Gonosz vagyok, akár a többi vámpír! Újra és újra öltem, s megint gyilkolni fogok. Áldozatommá tettem azt a fiút, Denis-t, amikor nekem adtad, bár nem tudhattam, túléli-e avagy sem.”
„Miért lennél olyan gonosz, mint bármely másik vámpír? A rossznak tán nincsenek fokozatai? Veszélyes szakadék-e a gonosz, amelynek az első bűnnel rögtön a legmélyére zuhansz?”
„Igen, úgy hiszem.” – fordultam feléje. „Ez a dolog nem olyan logikus, ahogy a te szavaid lefestik. Sötét és üres inkább. Vigasztalan...”
„Nem vagy méltányos.” A vámpír hangjában először villant fel némi érzés. „Biztos, hogy elismered a jóság különböző fokozatait és variációit. A gyerek jósága ártatlanság, aztán ott a szerzetesé, aki mindenről lemondott, és nélkülözve csak a szolgálatnak szenteli magát. Más a szentek, más a derék háziasszonyok jósága. Ez mind ugyanaz lenne?”
„Nem. De egyaránt s mérhetetlenül különbözik a gonosztól” –válaszoltam.
Nem tudtam, hogy így gondolkozom, de most saját gondolatomként adtam elő mindezt. Legmélyebb érzéseim öltöttek formát, és ez nem történhetett volna meg, ha nem mondom ki, ha nem gondolom végig őket a beszélgetés során. Bizonyos értelemben passzív szellemnek tartottam magam. Azt akarom mondani, hogy az eszem csak akkor működött, a vágy és szenvedés zűrzavarából csak akkor kristályosodott ki gondolat, ha egy másik elme megtermékenyítette; ez mélységesen felizgatott, s következtetések levonására késztetett, Valami egészen ritka érzés fogott el: magányosságom egyszerre szertefoszlott. Könnyen magam elé idéztem azt a fájdalmas pillanatot sok-sok évvel ezelőtt, még egy másik évszázadban, amikor Babette lépcsőjének lábánál álltam, éreztem a Lestattal töltött évek állandó rideg kielégületlenségét és a Claudia iránt táplált szenvedélyes, de kudarcra ítélt érzést, amikor a magányosság gyöngéd, engedelmes érzékeim mögé hátrált, s ugyanezek az érzékek közben gyilkolni vágytak. És láttam azt a kelet-európai sivár hegytetőt, ahol szembeszálltam az ostoba vámpírral, s megöltem őt a kolostorromok között. Mintha szellemem asszonyos vágyakozása ismét feltámadt volna, hogy kielégülést találjon. Így éreztem hát, saját szavaim ellenére: „Sötét, és üres inkább! Vigasztalan...”
Armandra néztem, nagy, barna szemébe, feszült, időtlen arcába. Ismét úgy vizsgált engem, mint valami festményt, s én ismét azt éreztem, amit a kifestett bálteremben: a valóságos világ elcsúszott, vonzott a régi önkívület, a rettenetes vágy feltámadt bennem, s beteljesedésének puszta ígérete a csalódás elviselhetetlen lehetőségétől volt terhes. De a kérdés maradt: a gonoszság rettenetes, ősi, kínzó kérdése.
Azt hiszem, úgy temettem kezembe a fejem, mint a nagy bajban lévő halandók, amikor ösztönösen elfedik arcukat – az agyukat szeretnék megmarkolni, mintha a koponyán keresztül kigyúrhatnák az élő szervből a rettenetes gyötrelmet.
„Hogyan valósul meg ez a gonoszság?” – kérdezte. Hogyan hull ki valaki a kegyelemből, s lesz egyik pillanatról a másikra olyan gonosszá, mint a forradalom csőcselékének bírósága vagy a legkegyetlenebb római császár? Elég ehhez a vasárnapi szentmise elmulasztása, vagy az, hogy ráharap a szent ostyára? Vagy ellop egy cipót... vagy szomszédja feleségével hál?”
„Nem...” – megráztam a fejemet. „Nem.”
„De ha a gonoszságnak nincsenek fokozatai, akkor egyetlen bűn is elég hozzá. Nem ezt mondod? Hogy Isten létezik és...”
„Nem tudom, van-e Isten” – mondtam. „Tudomásom szerint... nem létezik.”
„Akkor egyetlen bűn sem számít” – mondta. „Egyetlen bűn sem szül gonoszságot.”
„Ez nem igaz. Mert ha nincs Isten, mi vagyunk a világegyetem legtudatosabb lényei. Csak mi tudunk az idő múlásáról s az emberi élet minden percének értékéről. Hogy egy ember holnap hal-e meg, vagy az utána következő nap, vagy végül is... nem számít. Mert ha nincs Isten, ez az élet... minden másodperce... az egyetlen, amink van.”
Hátradőlt, mint aki pillanatnyilag nem találja a szavakat, nagy szemei összeszűkültek, majd a tűz mélyébe meredtek. Ez volt az első alkalom, mióta értem jött, hogy nem engem nézett, s így nyugodtan megszemlélhettem. Soká ült így, s én szinte megéreztem a gondolatait, mintha oly érzékelhetőek lennének, mint a füst. Nem mintha olvastam volna bennük, de éreztem erejüket. Volt egy bizonyos aurája, s bár arca fiatal volt, ez nem jelentett semmit – végtelenül öregnek, bölcsnek tűnt. Nem tudnám ezt meghatározni, mivel képtelen lennék megmagyarázni, hogy fiatalos vonásaiban és szemében hogyan tükröződött ártatlanság s egyszersmind kor és tapasztalat.
Felállt, kezét könnyedén összekulcsolta a háta mögött. Claudiára nézett, aki mindvégig hallgatott, s én jól értettem, mit jelent némasága. Ezek a kérdések nem az övéi voltak, de el volt ragadtatva a férfitól, várt rá, s kétségtelenül tanult abból, ahogy hozzám beszélt. De ahogy most egymásra tekintettek, valami mást is megértettem. Ahogy a vámpír felállt, látszott, hogy teljesen ura a testének, s mozgásából hiányoznak az emberi gesztusok, amelyek a kényszerűségben, a megszokásban és a tudat hullámzásaiban gyökereznek. Mozdulatlansága természetfölötti volt. És Claudia ugyanilyen mozdulatlan volt. Sohasem láttam még ilyennek. Természetfölötti megértéssel nézték egymást, s ebből én ki voltam zárva.
Én csak valamiféle forgó és vibráló dolog voltam nekik, mint a halandók az én számomra. És amikor Armand megint felém fordult, láttam, hogy megértette: a lány nem hiszi és nem osztja a gonoszról vallott nézetemet.
Vendéglátóm váratlanul kezdett bele ismét a beszédbe. „Ez az egyetlen igazi gonosz” – mondta a lángoknak.
„Igen?” – válaszoltam, érezve, hogy a mindent elemésztő téma ismét megelevenedik bennem, elsöpörve az útjából minden más aggodalmat.
„Így igaz” – mondta, s ettől még nagyobb szomorúság, még mélyebb kétségbeesés fogott el.
„Akkor Isten nem létezik... nem tud a létezéséről?”
„Nem.”
„Nincs tudás” – mondtam, s nem szégyenkeztem egyszerűségem, nyomorult emberi szenvedésem miatt.
„Nincs.”
„És egyetlen vámpír sem vitázik Istennel vagy az ördöggel!?”
„Tudomásom szerint egyetlen sem” – mondta tűnődve, s a tűz fénye a szemében táncolt. És úgy tudom, a magam négyszáz esztendejével én vagyok a világ legöregebb élő vámpírja.”
Csodálkozva néztem rá.
Aztán felfogtam. Beigazolódott, amitől mindig is tartottam: magányosság és reménytelenség az osztályrészem. Minden úgy megy tovább, mint eddig, végtelenül. Kutatásom véget ért. Hátradőltem, s közönyösen figyeltem a nyaldosó lángokat.
Hasztalan volt tovább hallgatnom őt, hasztalan beutazni a világot újra, hogy ismét csak ugyanazt halljam. „Négyszáz év...” – azt hiszem, megismételtem ezeket a szavakat: „Négyszáz év...” Emlékszem, hogy a tűzbe bámultam. Egy hasáb nagyon lassan a lángokba csúszott, látszott, egész éjszakába telik, míg elemészti a tűz – apró lyukacskák voltak rajta, amelyekből kiégett valamilyen anyag, amely át- meg átjárta, s gyorsabban pusztult el, mint a fa – minden kicsiny lyukban egy-egy láng táncolt a nagyobbak között, és ezek a kis lángok fekete szájukkal kórusnak tűntek, kórusnak, mely hangtalanul énekel.
Armand egyszerre megmozdult – suhogó árnyak és fények ereszkedtek le, s máris ott térdelt a lábaimnál, kinyújtott kezébe fogta a fejem, s izzó szemekkel nézett rám.
„Gonoszság, sátán! Mindez csak a csalódottságodból, a keserűségedből fakad. Nem látod? A sátán gyermekei! Isten gyermekei! Csak ezzel a kérdéssel jössz hozzám? Ez az egyetlen erő, amelynek megszállottja vagy, úgyhogy istenekké vagy ördögökké kell tenned minket, amikor pedig az egyetlen létező erő bennünk van? Hogyan hihetsz ezekben a régi, fantasztikus hazugságokban, ezekben a mítoszokban, a természetfölötti értelmében?” Azzal a mozdulatlanul ülő Claudia feje felől lekapta az ördögöt, s ez olyan gyorsan történt, hogy a mozdulatot nem is láttam, csak a gonoszul rám meredő démont, amely a következő pillanatban a lángok közt pattogott.
Valami elpattant bennem, amikor ezt mondta, valami meghasadt, s érzéseim árja eggyé vált minden egyes tagom minden izmával. Felálltam, s hátrálni kezdtem.
„Te őrült vagy” – mondtam, s magam is elcsodálkoztam haragomon és kétségbeesésemen. „Itt állunk egymással szemben, két halhatatlan és kortalan lény, éjszakánként felkelünk, hogy ezt a halhatatlanságot emberi vérrel tápláljuk; az íróasztalodon, korok felhalmozott tudásával a háta mögött, egy tökéletes gyermek ül, aki éppoly démoni, mint mi ketten, s akkor azt kérdezed tőlem, hogyan hihetem, hogy a természetfölöttinek van értelme! Látva, hogy mivé lettem, én bizony mindent el tudnék hinni. Te nem? Jól van, akkor hát a legfantasztikusabb igazságot is elfogadom: hogy mindennek nincs semmi értelme!”
Az ajtó felé hátráltam, távolodva döbbent tekintetétől – kezét most az arca elé kapta, összeszorított ujjai a tenyerébe mélyedtek. „Ne! Gyere vissza...” – suttogta.
„Nem, nem most. Hadd menjek el. Csak egy időre... hagyj elmenni. Semmi sem változott, minden ugyanolyan. De engedd meg, hogy magamba nézhessek... csak engedj el.”
Visszanéztem, mielőtt becsuktam az ajtót. Claudia felém fordult, de ugyanúgy ült, mint előzőleg, keze a térdén nyugodott. Akkor intett, éppen olyan finoman, mint amilyen a mosolya volt; enyhén szomorkás mosolya, amiért elmegyek.
Szerettem volna örökre elmenekülni attól a színháztól, s csak kódorogni Párizs utcáin, hogy fokozatosan elcsituljon bennem a mély megrendülés. De amint a pince kőfolyosóján tapogatóztam, zavar lett úrrá rajtam. Talán alkalmatlan voltam rá, hogy érvényt szerezzek akaratomnak. Képtelenségnek éreztem, hogy Lestatnak meg kellett halnia, ha ugyan meghalt; emlékezetemben most még kedvesebbnek tűnt a lénye, mint valaha. Elveszett volt, mint mi valamennyien. Nem féltékeny őrzője valamiféle tudásnak, amelyet félt megosztani. Nem tudott semmit. Semmi sem volt, amit tudni érdemes. De nem egészen ez volt az, ami fokozatosan megvilágosodott előttem. Helytelen okból gyűlöltem őt, igen, ez igaz. De ezt még mindig nem értettem teljesen. Egyszer csak ott ültem összezavarodva a sötét lépcsőkön, a bálterem fényétől a durva padlózatra vetült saját árnyékom, kezem közé szorítottam a fejem, s fáradtság lett úrrá rajtam. Az eszem azt tanácsolta: Aludj! De még mélyebbről azt hallottam: Álmodj! És mégsem moccantam, hogy visszatérjek a Saint-Gabriel Szállóba, amelyet most biztonságos és levegős helynek éreztem, ahol a kifinomult emberi fényűzés vigasza vár: elheverhetek a vörösesbarna bársonyszéken, lábam az ottománon; figyelhetem, hogyan nyaldossa a tűz a márványlapokat, s arcom a hosszú tükrökben az egész világ számára pusztán egy tűnődő halandó arca. Menekülj oda, gondoltam, menekülj az elől, ami ide húz. S megint arra gondoltam: igazságtalan voltam Lestattal. Gyűlöletem okai nem a valóságos okok voltak, suttogtam, s megpróbáltam kiemelni ezt a gondolatot szellemem sötét, tagolatlan mélyéből – suttogásom kaparásként hangzott a lépcsőház kőboltozatán.
De akkor egy halk hangot hallottam, túl bágyadtat ahhoz, hogy halandóé legyen: „Hogy is van ez? Hogyan voltál igazságtalan hozzá?”
Olyan hirtelen fordultam meg, hogy a lélegzetem kihagyott. Egy vámpír ült a közelemben, olyan közel, hogy cipőjének orra majdnem a vállamhoz ért; lábait felhúzta, s két kezét köréjük kulcsolta. Egy percig azt hittem, rosszul látok. A sarlatánvámpír volt, az, akit Armand Santiagónak nevezett.
De magatartásában semmi sem utalt korábbi önmagára, arra az ördögi, gyűlöletes lényre, akit néhány órával ezelőtt láttam. Felhúzott lábai fölött engem figyelt: kócosan, nyitott szájjal, s tekintetében most nem volt semmi fondorlatosság.
„Ez senkire sem tartozik” – mondtam neki, s félelmem alábbhagyott.
„De egy nevet mondtál; hallottam, egy nevet említettél” – erősködött.
„Egy nevet, amelyet soha többé nem akarok kiejteni” – válaszoltam, és nem néztem rá. Rájöttem, hogyan járt túl az eszemen, miért nem láttam az árnyékát: az én árnyékomban gubbasztott. Elképzeltem, hogy osont felém a lépcsőn, s mögém kuporodott, s ez nyugtalanító érzésekkel töltött el. Minden zavart, ami hozzá kapcsolódott, s figyelmeztettem magam, hogy nem bízhatom benne semmiképp. Akkor úgy véltem, hogy Armand a lehető legnagyobb őszinteséggel mutatta meg magát: hipnotikus erejével szavak nélkül is kicsalogatta belőlem érzéseimet. De ez a vámpír hazug volt. Éreztem hatalmát, nyers, pusztító erejét, amely majdnem Armandéval vetekedett.
„Párizsba jössz, hogy megkeress minket, aztán egyedül üldögélsz a lépcsőn...” – mondta engesztelő hangon. „Miért nem jössz közénk? Miért nem beszélsz velünk róla? Arról, akit emlegettél – tudom, ki volt az, ismerem a nevét.”
„Nem tudod, nem tudhatod. Halandó volt” – mondtam most, inkább ösztöneimre, mint meggyőződésemre hallgatva. Lestat emléke felkavart, s az is, hogy ennek a lénynek tudnia kell a haláláról.
„Azért jöttél ide, hogy a halandók sorsán tűnődj? Hogy igazságot szolgáltass nekik?” – kérdezte, de se szemrehányás, se gúny nem volt a hangjában.
„Azért jöttem, hogy egyedül legyek. Ne sértődj meg. Ez az igazság” – mormogtam.
„De hát ilyen lelkiállapotban, amikor még a lépteimet sem hallod meg... Kedvellek. Gyere fel közénk.” Azzal lassan maga mellé húzott.
Ebben a percben Armand szobájának ajtajából hosszú fénycsík vetődött az átjáróba. Hallottam, hogy közeledik, és Santiago eleresztett. Döbbenten álltam. Armand Claudiával a karján megjelent a lépcső lábánál. Claudia arca ugyanolyan bágyadt volt most is, mint Armanddal folytatott beszélgetésem során. Mintha saját gondolataiba merült volna, és semmit sem látna maga körül; most már nem tudtam mire vélni a viselkedését. Gyorsan átvettem Armandtól, gyengéd tagjai hozzám simultak, mintha mindketten a koporsóban feküdnénk, átadva magunkat a tehetetlen alvásnak.
És akkor Armand egy erőteljes mozdulattal eltaszította Santiagót, aki elesett, de rögtön talpra ugrott, s Armand a lépcső tetejéhez vonszolta, de mindez olyan gyorsan történt, hogy csak összemosódó ruházatukat és cipőjük nyikorgását észleltem. Végül Armand egyedül állt a lépcsők felett, s én felmentem hozzá.
„Nem biztonságos, hogy ma este elhagyd a színházat” – súgta nekem. „Gyanakszik rád. Úgy érzi, mivel idehoztalak, joga van alaposabban megismerni téged. A biztonságunk függ ettől.” Lassan bevezetett a bálterembe. De aztán maga felé fordított, s majdnem a fülemre tapasztotta az ajkát: „Figyelmeztetlek. Egyetlen kérdésre se válaszolj. Kérdezz, s így tárhatod fel az igazság egyik szirmát a másik után a magad számára. De ne válaszolj, ne mondj semmit, különösen a származásodról hallgass!”
Odébb ment, de intett, hogy kövessük a homályba, ahol a többiek mint távoli márványszobrok gyűltek össze; arcuk, kezük ugyanolyan, mint a miénk. Az a gondolat kerített hatalmába, hogy valamennyien ugyanabból az anyagból vagyunk, ez csak néha merült fel bennem a hosszú New Orleans-i évek alatt, de most megzavart, különösen, amikor egyikük vagy másikuk visszatükröződött a hosszú tükrökben, amelyek a szörnyűséges falfestmények közé ékelődtek.
Claudia mintha felocsúdott volna kábulatából, amikor egy faragott tölgyfa székre ültettem. Felém hajolt, s furcsa, összefüggéstelen szavak hagyták el ajkát; olyasmi volt, hogy azt kell tennem, amit Armand mond: semmit se szóljak a származásunkról. Beszélni szerettem volna vele, de láttam, hogy a magas vámpír, Santiago figyel minket, s szemét lassan rólunk Armandra emeli. Vámpírnők gyűltek Armand köré, és én kusza érzésekkel küszködve láttam, hogyan ölelik át a derekát. Nem finom vonásaik s a vámpírokra jellemző üvegkeménységű, de kecses kezük vagy a hirtelen beálló csendben rám szegeződő, elbűvölő szemük döbbentett meg, hanem saját heves féltékenységem. Félelem fogott el, látva, milyen szorosan körülveszik, s ő mindegyiket sorban megcsókolja. Majd velük együtt indult el felém, s ettől még zavartabb lettem.
Emlékszem, Estelle-nek és Celeste-nek hívták azt a két porcelánszépséget, akik a vakok fesztelenségével babusgatták Claudiát: végigfuttatták kezüket a csillogó hajkoronán, még az ajkát is megérintették, s ő ködös és távolba mélázó szemekkel tűrte, tudva, amit én is, de amit a két nő nem fogott fel: a kis testben ugyanolyan éles és határozott női szellem lakozik, mint az övékben. Azon tűnődtem, míg Claudia körbefordult a kedvükért, összefogva levendulaszínű szoknyáját s hidegen mosolyogva rajongásukon, hányszor feledkeztem meg erről jómagam is: úgy beszéltem vele, mint egy gyerekkel, gátlástalanul babusgattam, s a felnőtt fesztelenségével zártam a karomba. Gondolataim elkalandoztak: magam előtt láttam azt az utolsó éjszakát a Saint-Gabriel Szállóban, mintha legalább egy év telt volna el azóta, amikor Claudia gyűlölettel beszélt a szerelemről; újra éreztem a visszhangzó döbbenetet, amit Armand szavai keltettek bennem, melyek nem tártak fel semmit, mert nem volt mit feltárni; és közben figyeltem a köröttem lévő vámpírokat, akik a groteszk falfestmények alatt nyugodtan, elmerülve suttogtak. Sokkal többet tudtam meg róluk így, mintha kérdéseket tettem volna fel; igen, a vámpírélet Párizsban a legrosszabb félelmeimet igazolta; pontosan olyan volt, amilyennek a kis színházi bemutató alapján képzeltem.
Szándékosan voltak tompák a fények; a festmények így érvényesültek kellőképpen, s valaki a vámpírok közül szinte minden éjjel új metszettel vagy festménnyel állított be. Celeste, hideg kezével a karomon, megvetéssel beszélt a képek alkotóiról, és Estelle, aki most az ölében tartotta Claudiát, buzgón bizonygatta nekem, a gyarmatokról érkezett naiv léleknek, hogy vámpírok sohasem követtek el ilyen szörnyűségeket, ők csak összegyűjtik a borzalmak képeit, amelyek újra és újra azt erősítik meg számukra, hogy az emberek sokkal nagyobb gonoszságokra képesek, mint a vámpírok.
„Gonosz dolog ilyen festményeket készíteni?” – kérdezte Claudia halk, színtelen hangján.
Celeste hátravetette fekete fürtjeit, és nevetett. „Ami elképzelhető, meg is tehető” – válaszolta gyorsan, de szemében valami féken tartott ellenségesség tükröződött. „Persze törekszünk rá, hogy az emberek versenytársai lehessünk mindenféle gyilkolási módban, igaz-e?” Előrehajolt, megérintette Claudia térdét, majd idegesen felnevetett, és folytatta. Santiago közelebb húzódott, hogy szóba hozza szobáinkat a Saint-Gabriel Szállóban: ijesztő, mennyire nem biztonságosak, mondta, kezeinek túlzó, színpadias mozdulatával. Döbbenetes volt, mennyire ismeri azokat a szobákat. Ismerte a ládát, amelyben aludtunk, és közönségesnek találta. „Gyere ide!” – szólt hozzám azzal a szinte gyermeki egyszerűséggel, mint a lépcsőn. „Élj velünk, és nem kell álcáznod magad. Mi tudunk vigyázni magunkra. És mondd, honnan jössz?” – kérdezte aztán, térdre esve, kezét székem karfájára téve. „A hangod... ismerem ezt az akcentust, beszélj még.”
Egy pillanatra megrémített, hogy francia beszédemnek idegenes a hangzása, de nem ez aggasztott a legjobban. Erős akaratú és szembeszökően birtokló alkat volt, és saját birtoklási vágyamat tükrözte, amely percről percre erősödött bennem. Ezalatt a vámpírok tovább beszélgettek körülöttünk. Estelle elmagyarázta, hogy a vámpírok színe a fekete, s Claudia kedves kis pasztellszínű ruhája gyönyörű, de ízléstelen. „Beleolvadunk az éjszakába” – mondta. Arcát Claudiáéhoz szorította, s halkan felnevetett, hogy enyhítse szavai élét – Celeste is, Santiago is nevetett, s az egész terem felélénkült a csengő kacajtól; a festett falak visszaverték a természetfölötti hangokat, s meg-megrebbentek a gyenge gyertyalángok. „No de ezeket a fürtöket elfedni!” – mondta Celeste, Claudia aranyhajával játszadozva. Csak ekkor vettem észre, hogy valamennyien feketére festették hajukat – Armand kivételével –, fekete ruházatuk mellett ez is hozzájárult ahhoz a nyugtalanító benyomáshoz, hogy valamennyien ugyanannak a művésznek a vésője és ecsetje alól kikerült szobrok vagyunk. Nem hangsúlyozhatom eléggé, mennyire megzavart ez a benyomás. Mintha felkavart volna valamit a lelkem legmélyén, de nem tudtam rájönni, mi lehet az.
Az egyik keskeny tükörhöz léptem, s vállamon át figyeltem őket. Claudia ékszerként ragyogott közöttük – akár a halandó fiú, aki lenn aludt. Rájöttem, hogy rettenetesen unalmasnak tartom őket: bárhova tekintettem, unalom, unalom, a szikrázó vámpírszemek egymást ismétlik, szellemességük olyan, mint a tompán kongó rézharang.
Gondolataimból csak az zökkentett ki, hogy szükségem van még tudásra. „A kelet-európai vámpírok...” – mondta Claudia. „Szörnyűséges teremtmények, mi közük van hozzánk?”
„Hazajáró lelkek” – válaszolta Armand abból a távolságból, amely elválasztotta őket; hangja suttogásnál is halkabb volt; csak vámpírfülek számára érzékelhető. A teremre csend borult. „A vérük más, hitvány. Úgy szaporodnak, mint mi, de a mi tudásunk, a mi gondosságunk nélkül. A régi időkben...” Hirtelen elhallgatott. Láttam arcát a tükörben. Különös módon merev volt.
„Hadd halljunk a régi időkről” – mondta Celeste éles, emberi hangon, amelybe különös rosszindulat vegyült.
„Igen, beszélj a boszorkánytalálkozókról” – mondta Santiago is –, „meg a láthatatlanná tevő füvekről.” Elmosolyodott. „És a máglyahalálról!”
Armand Claudiára függesztette a szemét. „Őrizkedj azoktól a szörnyetegektől” – mondta, és Santiagóra, majd Celeste-re nézett. „Úgy csapnak le rád, mintha ember lennél.”
Celeste megrázkódott, s valami megvetőt mondott – úgy, ahogy az arisztokrata beszél közönséges távoli rokonairól, akik ugyanazt a nevet viselik. De én Claudiát figyeltem, mert a szeme ismét elhomályosult, mint az előbb. Hirtelen elfordította a tekintetét Armandról.
A beszélgetés megint felhangosodott, a vámpírok mesterkélten csevegtek az esti gyilkosságokról, s hangjuk a legcsekélyebb érzelmet sem árulta el, miközben elmeséltek egy-egy találkozást – időről-időre felizzott egy-egy szavuk, mellyel kegyetlenségre buzdították egymást: egy magas, vékony vámpírt azzal szorítottak sarokba, hogy feleslegesen romantizálja a halandók életét, nincs benne kellő szellemesség, hogy visszautasítja a pillanatnyilag legszórakoztatóbb dolgot, amit tehetne. Egyszerű lény volt, vállát vonogatta, nem tudott visszavágni, s hosszú percekig elképedve hallgatott, mintha torkán akadt volna a vér, és szívesebben visszatérne koporsójába máris. Mégis maradt, nem tudott elszakadni a természetellenes csoporttól, amely a halhatatlanságot nyárspolgárok klubjává alakította. Milyennek találta volna őket Lestat? Vagy ő járt itt? És miért ment el? Lestatnak senki sem parancsolt – úr volt a maga kis körében, de itt hogy dicsérték volna találékonyságát, ahogy macska módjára játszott áldozataival! És a mulasztás... mennyit beszéltek mindenféle mulasztásokról, mint ahogy vámpírinas koromban engem is folyton az izgatott, amit elmulasztok. „Elmulasztottad azt a gyereket! Micsoda mulasztás! Meg kellett volna ijesztened azt a szegény asszonyt; őrületbe kellett volna kergetned azt a férfit, igazán csak egy csöppnyi furfang kellett volna hozzá.”
Forgott velem a világ. Közönséges emberi fejfájás gyötört. Legszívesebben itt hagytam volna ezeket a vámpírokat, csak Armand távoli alakja tartott vissza. Most úgy tűnt, nagyon távol van a többiektől, bár elég gyakran bólogatott, s néha elejtett egy-egy szót, mint aki közéjük tartozik – kezét alkalomadtán felemelte székének oroszlánmancsáról. Szívem hevesen dobogott, amikor láttam, hogy az egész társaságból senki sem ejti úgy rabul a pillantását, mint én. De nem jött oda hozzám, csak tekintete tért vissza rám újra meg újra. Figyelmeztetése a fülemben csengett, de nem törődtem vele. Csak arra vágytam, hogy menekülhessek a színházból, és türelmetlenül álldogálva haszontalan és végtelenül unalmas információkat gyűjtöttem.
„De nincs bűnötök, nem követtetek el főbenjáró vétket?” – kérdezte Claudia. Ibolyaszínű szemét rám szegezte a tükörből, mivel háttal álltam neki.
„Bűn! Unalom!” – kiáltotta Estelle, s fehér ujjával Armandra mutatott, aki távoli posztján, a terem végében halkan nevetett. „Az unalom maga a halál!” – kiáltotta, s vicsorított vámpírfogaival, úgyhogy Armand bágyadtan homlokához emelte a kezét a félelem színpadias gesztusával.
Aztán Santiago szólalt meg, aki hátratett kézzel figyelt addig. „Bűn!” – mondta. „Igen, van egy bűn. Az, amiért addig üldöznénk a másik vámpírt, míg meg nem semmisítettük. Kitaláljátok, mi az?” Claudiáról rám, majd ismét Claudia álarcszerű arcára nézett. „Tudnotok kellene, hiszen annyira titokban tartjátok, ki az, aki vámpírt csinált belőletek.”
„És miért?” – kérdezte Claudia; szeme kissé kitágult, de két keze mozdulatlanul hevert az ölében.
A terem lassanként teljesen elcsöndesedett, s az összes fehér arc Santiago felé fordult, aki előrelépett, és háta mögé kulcsolt kezekkel Claudia fölé tornyosult. Csillogott a szeme, hogy a figyelem központjába került; mögém surrant, s kezét vállamra tette. „Kitalálod, melyik az a bűn? A mestered nem mondta meg neked?”
Kezével maga felé fordított, s gyorsuló szívverésem ütemére ütögette a mellemet.
„Olyan bűn ez, amely a halált jelenti bármelyik vámpír számára, aki elköveti. A saját fajtád meggyilkolása!”
„Aááá!” Claudia felkiáltott, majd gyöngyöző nevetésben tört ki. Suhogó levendulaszínű selyemruhájában, frissen kopogó léptekkel odajött hozzám, átszelve a termet. Megfogta a kezem, s azt mondta:
„Attól féltem, a legfőbb bűn Vénuszként a habokból születni – ahogy ez velünk történt. Vámpírmester! Gyere, Louis, menjünk!” Fejével biccentett, és megfogta a kezem, hogy induljunk.
Armand nevetett, Santiago némán állt. Amikor az ajtóhoz értünk, Armand odajött hozzánk. „Holnap is szívesen látunk titeket” – mondta. „És azután is.”
Azt hiszem, levegőt sem kaptam, míg ki nem értünk az utcára. Még mindig esett, s bár minden ázott és kihalt volt, az utca szépnek tűnt. A szél elszórt papírdarabokat sodort magával; lópatkók ritmikus kopogásával lassan egy fényes hintó vonult el. Az ég haloványlilán derengett. Gyorsan szedtem a lábam, s mivel Claudia nem tudott velem lépést tartani, karomba vettem.
„Nem szeretem őket” – mondta dühösen, amint közeledtünk a Saint-Gabriel Szállóhoz. Még a hatalmas, fényesen megvilágított csarnok is aludt a pirkadati órán. Elosontam az álmos képű alkalmazottak mellett. „Az egész világon őket kerestem, és most viszolygok tőlük!” Ledobta köpönyegét, s a szoba közepére lépett. Az erkélyablakokat zápor verte. Egymás után felcsavartam a fényeket, s a karos gyertyatartót a gázlánghoz emeltem, mintha Lestat vagy Claudia lennék. Aztán megkerestem a vörösesbarna bársonyszéket, ahogy azt a pincében elképzeltem, s kimerülten belesüppedtem. Mintha a szoba egy pillanatra fellobogott volna – szemem az aranykeretes tájképre szegeződött, amely pasztellszínű fákat és békés vizeket ábrázolt; s a vámpírvarázs megtört. Itt nem érhetnek el minket, gondoltam, de tudtam közben, hogy ez nem igaz, ostoba önáltatás.
„Veszélyben vagyok, veszélyben” – mondta izzó haraggal Claudia.
„De honnan tudhatnák, mit tettünk vele? Azonkívül mi vagyunk veszélyben! Gondolhatod-e egy percig is, hogy nem ismerném be bűnrészességemet? És ha valóban egyedül tetted volna...” Felé nyújtottam kezem, de ádáz tekintetétől karom erőtlenül lehanyatlott. „Gondolod, hogy elhagynálak a veszélyben?”
Mosolygott. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. „Nem, nem, Louis. Nem hagynál el. A veszély hozzám kapcsol...”
„A szerelem kapcsol hozzád” – mondtam gyengéden.
„Szerelem?” Eltűnődött. „Mit értesz ezen?” És mintha látná a szenvedést tekintetemben, hozzám lépett, és kezét arcomra tette. Hideg és kielégületlen volt, akárcsak én, a halandó fiú felkeltette mohóságomat, de nem elégített ki.
„Hogy te mindig biztosra veszed a szerelmemet!” – mondtam. „Hogy mi házasok vagyunk...” De már amikor kimondtam ezeket a szavakat, éreztem, hogy régi meggyőződésem meginog; ugyanazt a gyötrelmet éreztem, mint előző este, amikor halálos szerelmemen gúnyolódott. Elfordultam tőle.
„Elhagynál Armandért, ha csak intene neked...”
„Soha” – mondtam neki.
„Elhagynál, ő éppen úgy akar téged, mint te őt. Rád várt...”
„Soha...” Felálltam, és a ládához léptem. Az ajtók zárva voltak, de vámpírok számára ez nem lett volna akadály. Csak úgy védekezhettünk ellenük, ha olyan korán felkelünk, ahogy a fény engedi. Claudiához fordultam, hívtam, hogy jöjjön. Mellettem állt. Arcomat hajába akartam temetni és a bocsánatáért esdekelni. Mert igaza volt, pedig szerettem most is, ugyanúgy szerettem, mint mindig. Ahogy magamhoz szorítottam, így szólt: „Tudod-e, mi az, amit egyetlen szó nélkül újra és újra elismételt nekem; tudod-e, mi volt a lényege a kábulatnak, amelybe ringatott, hogy a szemem csak őt lássa, hogy úgy rángathasson, mintha zsinóron függő bábu volnék?”
„Tehát érezted” – suttogtam. „Tehát ugyanazt érezted...”
„Erőtlenné tett!” – mondta. Újra láttam, ahogy a könyvek előtt ült az íróasztalon, láttam gyenge nyakát, holt kezeit.
„De miket beszélsz? Hogy beszélt hozzád, hogy...”
„Szavak nélkül!” – mondta. A gázlángok elhalványultak, s a gyertyák fénye most meg se rebbent. Eső verte az ablaküveget. ,,Tudod, mit mondott? Hogy meg kellene halnom!” – suttogta. „Hogy el kellene engednem téged.”
A fejem ráztam, de szörnyeteg szívemben nőtt az izgalom. Azt mondta, amit igaznak hitt. Ezüstös hártya ereszkedett a szemére. „Magába szívja az életemet” – mondta, s elviselhetetlen volt látni drága ajkának reszketését. Magamhoz szorítottam, de szeme könnyel volt tele. „Életet szív ki a fiúból, aki a rabszolgája, és életet szív belőlem, akit rabszolgájává akar tenni. Téged szeret. Szeret. Téged akar, s nem engedi, hogy útjába álljak.”
„Nem érted őt!” Az érzéseimmel küzdöttem, s csókoltam őt, csókokkal akartam elborítani arcát, ajkát.
„Nem, túlságosan is jól értem őt” – suttogta még akkor is, amikor csókoltam. „Te nem érted őt. A szerelem elvakított, tudása, hatalma megigézett. Ha tudnád, hogy issza a halált, jobban gyűlölnéd, mint Lestatot. Louis, nem szabad visszatérned hozzá. Veszélyben vagyok!”
Másnap kora este otthagytam; meg voltam győződve róla, hogy a színház vámpírjai közül csak Armandban lehet megbízni. Claudia vonakodva engedett el, és én nagyon nyugtalan voltam riadt tekintete láttán. A gyengeséget nem ismerte, mégis félelmet és levertséget láttam a szemében, amikor eleresztett. Siettem küldetésemre, és a színház előtt várakoztam, míg csak az utolsó látogató el nem ment, és az ajtónállók a zárakkal bíbelődtek.
Nem vagyok benne biztos, minek néztek. Színésznek, akár a többieket, aki nem szedte le a festéket az arcáról? Nem számított. Csak az volt fontos, hogy beengedjenek: senki sem szólított meg, amikor elmentem mellettük és a bálteremben lézengő egy-két vámpír mellett, míg végül Armand nyitott ajtaja előtt álltam. Azonnal meglátott; nyilván messziről hallotta lépteimet, üdvözölt és hellyel kínált. A fiúval volt elfoglalva, aki az íróasztalnál ült, és egy ezüsttányérról húst és halat evett ebédre. Fehérboros palack állt mellette, s bár lázas és gyenge volt még az előző estétől, pirosas bőre, testének meleg kipárolgása kínzó vágyat ébresztett bennem. Armand viszont nyugodtan ült a tűznél egy bőrszéken, szemben velem, s karját összekulcsolva a fiúra nézett, aki megtöltötte poharát, s üdvözlésre emelte. „Mesterem” – mondta, de szeme rám villant, ahogy elmosolyodott. A pohárköszöntő azonban Armandnak szólt.
„A rabszolgád” – suttogta Armand, s szenvedélyes sóhaj hagyta el ajkát. Figyelte, amint a fiú odaadással iszik, élvezettel szemlélte nedves ajkát, nyakának friss bőrét, ahogy a bor lecsúszott a torkán. A fiú most egy falatnyi fehér húst vett fel, szemét Armandra függesztve megette. Mintha így Armand is részese lett volna a lakomázásnak, mintha így szívta volna magába az életnek azt a részét, amelyet már csak a szemével tudott élvezni. S bár teljesen elmerült ebben az élvezetben, mégis kiszámított élmény volt – nem élte át azt a gyötrelmet, mint én, évekkel azelőtt, amikor Babette ablaka alatt állva emberi életre vágyakoztam.
Amikor a fiú befejezte, feltérdelt, s karjával átölelte Armand nyakát – mintha jéghideg húsát ízlelgette volna. Visszaemlékeztem arra az éjszakára, amikor Lestat először jött hozzám – égő szemekkel, s fehér arca világított. „Most már tudod, mi vagyok neked.”
Végül az egész befejeződött. A fiúnak alvásra volt szüksége, és Armand rázárta az ágy rézajtóit. Az egésztől elbágyadva el is szunnyadt néhány perc alatt, Armand pedig szemben velem üldögélt; szép nagy szeme nyugodtnak és ártatlannak tűnt. Amikor úgy éreztem, tekintetével magához akar vonzani, lesütöttem a szemem – örültem volna, ha tűz pattog a kandallóban, de ott csak hamu volt.
„Azt mondtad, ne beszéljek a származásomról, de miért?” – kérdeztem, feltekintve rá. Mintha érezte volna tartózkodásomat, de nem sértődött meg, csak enyhén elcsodálkozott. De gyenge voltam, túl gyenge még ahhoz is, hogy a csodálkozását elviseljem, és elfordítottam a tekintetem.
„Megölted azt a vámpírt, aki létrehozott téged? Ezért nincs itt, ezért nem mondod meg a nevét? Santiago ezt gondolja.”
„És ha ez igaz, s nem tudunk meggyőzni az ellenkezőjéről, elpusztítanál minket?” – kérdeztem.
„Semmit sem tennék ellened” – válaszolta nyugodtan. De ahogy már mondtam, nem vagyok vezető abban az értelemben, ahogy kérdezted.”
„De a többiek vezérüknek tartanak, ugye? És Santiago... már kétszer távol tartottad tőlem.”
„Erősebb vagyok, mint ő, öregebb. Santiago még nálad is fiatalabb” – mondta. Egyszerűen beszélt, büszkeség nélkül. Ezek puszta tények voltak.
„Mi nem akarunk harcban állni veletek.”
„Márpedig az már elkezdődött” – felelte. „De nem velem, hanem azokkal odafenn.”
„De mi az oka, hogy Santiago gyanakszik ránk?”
Lesütötte a szemét, és elgondolkozott – állát öklén nyugtatta. Végtelennek tűnő idő után felnézett. „Mondhatnék okokat” – mondta. „Túl csendesek vagytok. A világon csak kevés vámpír létezik, s halálosan rettegnek, nehogy viszálykodás törjön ki köztük – fiókáikat nagy gonddal választják ki, s gondoskodnak arról, hogy tiszteljék a többieket. Ebben a házban tizenöt vámpír van, s féltékenyen ragaszkodnak ehhez a számhoz. A gyenge vámpíroktól félnek: ezt is hadd mondjam meg. Nyilvánvaló a számukra, hogy valami hiba van benned: túl sokat érzel és gondolkozol. Ahogy magad mondtad, nem sokra tartod a vámpírok szenvtelenségét. Aztán itt van ez a titokzatos gyermek, aki nem tud megnőni, nem tudja ellátni magát. Ebből a fiúból, aki olyan sokat jelent nekem, még akkor sem csinálnék vámpírt, ha az élete komoly veszélyben lenne, mert túl fiatal, a tagjai nem elég erősek, s a halandók osztályrészét még alig tapasztalta, te pedig magaddal cipeled ezt a gyermeket. Milyen vámpír alkotta őt, kérdezik a többiek, talán bizony te? Lásd be, magadban hordozod ezeket a hibákat és ezt a titkot, és mélységesen hallgatsz róluk. Hogyan bízhatnának benned? És Santiago ürügyet keres. De egy másik ok közelebb van az igazsághoz, mint mindaz, amit elmondtam. És ez pusztán csak annyi, hogy amikor először találkoztál Santiagóval a Latin negyedben, sajnálatosan... pojácának nevezted.”
„Aááá.” Hátradőltem.
„Talán jobb lett volna, ha semmit sem mondasz.” Elmosolyodott, hogy lássa, értem-e az iróniát.
Meghánytam-vetettem, amit mondott, s közben ugyanolyan súllyal esett a latba Claudia különös figyelmeztetése, hogy ez a szelíd tekintetű fiatal férfi azt mondta neki: „Halj meg!”, s nem kevésbé az, hogy egyre nőtt bennem a báltermi vámpírok iránti undor.
Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy mindenről beszámoljak neki. Mindenről, csak Claudia félelméről nem, még nem, bár nem tudtam elhinni, amikor a szemébe néztem, hogy hatalmát ellene kívánta fordítani, mert ezek a szemek azt mondták: élj. Azt mondták: tanulj. Ó, mennyire szerettem volna megvallani mindazt, amit nem értettem – hogy mennyire elcsodálkoztam, amikor sokévi keresés után azt kellett látnom, hogy ezek a vámpírok itt ócska ficsúrok, akik a halhatatlanságot nyárspolgárok klubjává változtatták. De minden szomorúságomon és zavaromon át végül átderengett a felismerés: miért is lenne másképp? Mit vártam? Keserű kiábrándulásom Lestatból talán feljogosított rá, hogy hagyjam meghalni? Mert nem akarta megmutatni, mit kell önmagamban felfedeznem? Mik is voltak Armand szavai? Az egyetlen létező erő bennünk van...
„Hallgass rám” – mondta ekkor. „Óvakodnod kell tőlük. Az arcod mindent elárul. Ha most kérdőre vonnálak, ellent sem állnál nekem. Nézz a szemembe!”
Nem engedelmeskedtem. Tekintetem az egyik kis festményre függesztettem az íróasztal fölött, amíg csak vonalak és színek puszta harmóniáját nem láttam a Madonna és a gyermek helyett. Tudtam, hogy amit mond, igaz.
„Ha akarod, állítsd meg őket, közöld velük, hogy semmi rosszat nem akarunk. Miért nem teszed meg? Te magad mondod, hogy nem vagyunk az ellenségeid, bármit is tettünk...”
Leheletnyi sóhaj hagyta el ajkát. „Pillanatnyilag megállítottam őket” – mondta. De nem kívánok felettük olyan hatalmat, amilyen ahhoz lenne szükséges, hogy végleg megállítsam őket. Ha ilyen hatalmat gyakorolnék, meg is kellene védenem a hatalmamat s azzal ellenségeim támadnának. És én nem akarok örökké ellenségekkel foglalkozni, amikor csak biztos helyre és békére vágyom. Vagy arra, hogy ne is legyek itt egyáltalán. Elfogadtam egyfajta kormánypálcát, de nem azért, hogy uralkodjam felettük, hanem hogy távol tarthassam őket magamtól.”
„Tudnom kellett volna” – mondtam, tekintetem még mindig a festményre függesztve.
„Akkor hát óvakodnod kell tőlük. Celeste-nek nagy a hatalma, mivel ő a legöregebbek egyike, s féltékeny a gyermek szépségére. És Santiago, miként magad is látod, csak némi bizonyítékra vár, hogy a törvényen kívül álltok.”
Lassan megfordultam, s ismét ránéztem: hátborzongatóan mozdulatlan volt megint; mintha nem is élne. A pillanat végtelennek tűnt. Úgy hallottam a szavait, mintha ismét mondaná: „Csak biztos helyre és békére vágyom. Vagy arra, hogy ne is legyek itt egyáltalán.” Olyan erős vágyat éreztem iránta, hogy minden erőm megfeszítésével tudtam csak féken tartani. Azt kívántam, bárcsak Claudia biztonságban lehetne ezek között a vámpírok között, és ne vádolhassák meg semmiféle bűnnel, amit tőle magától vagy bárki mástól megtudhatnának – így szabaddá válnék, s addig maradhatnék ebben a szobában, amíg szívesen látnak, elviselnek, de bármiféle feltételt elfogadnék, hogy maradhassak.
Ismét magam előtt láttam a halandó fiút, nem úgy, ahogy az ágyon elterülve aludt, hanem amint Armand oldalánál térdelt, s karját a nyaka köré fonta. Számomra ez volt a szerelem képe. A szerelemé, amelyet magam is éreztem. Értse meg, ez nem testi vonzalom volt. Nem erről beszélek, bár Armand szép és egyszerű volt, és vele semmiféle nemi kapcsolat sem lett volna visszataszító. A vámpírok számára a testi szerelem csúcspontja és kielégülése egyetlen dolog: a gyilkolás. Másféle érzés vonzott hozzá: olyan mester volt, amilyen Lestat sohasem. Tudtam, Armand nem hallgatna el előlem semmilyen tudást. Úgy hatolna át rajta, mint fény az ablaküvegen; sütkérezhetnék benne, magamba szívhatnám s növekedhetnék. Lehunytam a szemem. Mintha megszólalt volna, de annyira halkan, hogy nem voltam biztos benne. Mintha azt mondta volna: „Tudod, miért vagyok itt?”
Megint ránéztem, tűnődve, ismeri-e gondolataimat, olvas-e bennük, ha egyáltalán elképzelhető ilyen erő, ilyen hatalom. Csak most, sok évvel később bocsátottam meg Lestatnak, hogy közönséges teremtményként nem tudott megtanítani erőim használatára – még mindig erre vágytam, fenntartás nélkül. De mindent szomorúság hatott át, szomorúság gyöngeségem és rettenetes vívódásom miatt. Claudia várt rám. Claudia, a lányom és szerelmem.
„Mit tegyek?” – suttogtam. „Hagyjam itt őket, hagyjalak itt téged? Annyi év után...”
„Ők nem jelentenek neked semmit” – felelte.
Mosolyogtam és bólintottam.
„Mit akarsz tenni?” – kérdezte a lehető legkedvesebb és legegyüttérzőbb hangon.
„Nem tudod, nincs meg hozzá a hatalmad, hogy tudd?” – kérdeztem. „Nem olvasol úgy a gondolataimban, mintha írott szavak lennének?”
Megrázta a fejét. „Nem úgy, ahogy gondolod. Csak azt tudom, hogy te és a gyermek valóban veszélyben vagytok. Azt is tudom, hogy magányosságod az ő szerelme ellenére is szinte elviselhetetlen.”
Ekkor felálltam. Ez könnyűnek tűnhet; egyszerűen felállni, az ajtóhoz menni, és szaladni végig a folyosón, de minden erőmet össze kellett szednem hozzá; még azt a furcsa valamit is, amit szenvtelenségnek neveztem.
„Kérlek, tartsd távol őket” – mondtam az ajtóban, de nem tudtam visszanézni rá, még szelíden követelő hangját sem kívántam többé hallani.
„Ne menj el” – mondta.
„Nincs más választásom.”
Már a folyosón voltam, egyszerre mégis annyira közelről hallottam, hogy meghökkentem. Mellettem állt, tekintetünk összetalálkozott, s egy kulcsot nyomott a kezembe.
„Van ott egy ajtó” – intett a folyosó vége felé. Eddig azt hittem, puszta fal van ott. „A lépcsők egy mellékutcára vezetnek; senki más nem használja rajtam kívül. Arra menj, akkor elkerülheted a többieket. Nyugtalan vagy, s ezt észreveszik.” Megfordultam, hogy azonnal induljak, bár egész lényemmel maradni szerettem volna. ,,De hadd mondjak neked valamit” – szólt, és a kezét könnyedén a szívemre tette. „Használd a benned lévő erőt. Ne rettenj vissza tőle! Hasznosítsd! És ha meglátnak, arcod legyen álarc, s ha bárkire ránézel, gondold azt: óvakodj! Tekintsd ezt a szót amulettnek, amelyet azért adtam, hogy a nyakadban viseld. Ha a szemed Santiagóéval vagy akár más vámpíréval találkozik, beszélj velük udvariasan, de gondolj erre a szóra, mindig csakis erre az egy szóra. Emlékezz rá, mit mondok. Egyszerűen beszélek veled, mert tiszteled az egyszerűséget. Megérted, és ez az erőd.”
Elvettem a kulcsot, de arra már nem emlékszem, hogyan nyitottam ki az ajtót, vagy hogyan mentem fel a lépcsőkön. Arra sem, hogy ő hol volt, és mit csinált. Csak azt tudom, hogy kilépve a színház mögötti mellékutcára, egészen közelről, halkan azt mondta:
„Gyere el hozzám, amikor tudsz.” Körülnéztem, de nem lepett meg, hogy nem látom. Korábban már azt is mondta, ne hagyjam el a Saint-Gabriel Szállót, s hogy a többieknek bűnösségem legapróbb bizonyítékát sem szabad kiszolgáltatnom. „Tudod” – mondta, – „megölni egy másik vámpírt rendkívül izgató, s ezért tilos halálbüntetés terhe mellett.”
Aztán magamhoz tértem. Láttam az esőtől csillogó párizsi utcát, s hogy mindkét oldalon magas, keskeny épületek emelkednek, láttam, hogy a mögöttem becsukódó ajtó tömör, sötét falnak tűnik, és hogy Armand már nincs itt.
Bár tudtam, hogy Claudia vár rám, s ahogy elmentem az utcai gázlámpák fölé magasodó hotelablak alatt, megláttam piciny alakját, amint ott állt a viaszbimbós virágok között; letértem a boulevard-ról, s hagytam, hogy elnyeljenek a sötét mellékutcák, mint annak idején New Orleansban is megannyiszor. Nem mintha nem szerettem volna, inkább túlságosan is erős volt a szenvedélyem iránta; éppolyan erős, mint Armand iránt. Most mindkettejük elől menekültem, s hagytam, hogy a gyilkolási vágy örömmel fogadott lázként nőjön bennem, nemcsak öntudatomat fenyegetve, hanem fájdalmat is jósolva.
Az eső utáni párából egy férfi tartott felém. Úgy emlékszem rá, mint valakire, aki álombéli tájon kóborol, mivel az éjjel körülöttem sötét és valószínűtlen volt. A domb bárhol lehetett volna, és Párizs lágy fényei elmosódottan pislogtak a ködben. A férfi részeg volt, s szikrázó szemekkel vakon sétált a halál karjaiba – lüktető ujjaival megtapogatta arccsontjaimat.
Még nem vesztettem el józanságomat, s nem estem kétségbe. Azt mondhattam volna: Menj tovább! Azt hiszem, ajkam az Armandtól kapott szót formálta meg: Óvakodj! De hagytam, hogy merész, részeg karját a derekamra tegye; engedtem rajongó tekintetének, hangjának, amely melegséget ígért, s azt kérte, hogy lefesthessen; a nyitott ingéből áradó telt, édes festékszagnak. A Montmartre-on keresztül követtem, s azt mormogtam a fülébe: „Nem tartozol a halottak közé.” Vadul burjánzó kerten, édes illatú, nedves füvek között vezetett át, és nevetett, amikor azt mondtam: „Eleven vagy, eleven.” Megsimogatta az arcom, s végül megfogta az állam, amint az alacsony bejárat fényébe vezetett; kivörösödött arcát fényesen világították meg az olajlámpák, s meleg szivárgott körülöttünk, amint az ajtó becsukódott.
Láttam nagy, szikrázó szemgolyóit, szemének piros hajszálereit, és meleg keze égette hideg éhségemet, amint egy székhez vezetett. Mindenfelé lobogó arcokat, a lámpák füstjéből kiemelkedő ábrázatokat láttam a kályha tüzének pislogásában, a vásznakon a színek csodavilága vett körül minket az alacsony, lejtős tető alatt, a szépség lángolása, amely ott dobogott és lüktetett. „Ülj le, ülj le” – mondta, lázas kezeit mellemre téve – megragadtam őket, de kicsúsztak szorításomból; az éhség hullámokban tört rám.
Most távolabbról láttam; feszültem figyelt, palettája a kezében, és a hatalmas vászon eltakarta mozgó karját. Gondolatok nélkül, gyámoltalanul sodródtam a festményekkel, rajongó tekintetével, míg el nem tűntek Armand szemei s Claudia kopogó cipősarka, amint rohant lefelé a macskaköves sikátoron, elhagyva engem.
„Tele vagy élettel...” – suttogtam. „Csontok, válaszolta. Csontok...” És magam előtt láttam a csonthalmokat, amelyeket a New Orleans-i sekély sírokból szedtek ki, hogy a sír mögötti kamrákba helyezzék őket, s így másokat temethessenek a keskeny parcellákba. Behunytam a szemem. Éhségem kínzó gyötrelemmé vált, szívem egy másik szívért kiáltott, és akkor éreztem, hogy lép előre, hogy megigazítsa a beállítást – végzetes lépés! végzetes megtántorodás! Felsóhajtottam. „Menekülj!” – súgtam neki. „Óvakodj!”
És akkor történt valami arcának nedves ragyogásával; beteges bőrének tört hajszálereiből elfolyt valami. Meghátrált, s az ecset kiesett a kezéből. Fölé emelkedtem, éreztem, amint fogaim ajkamhoz szorulnak, éreztem, ahogy szemem beissza arcának színeit, fülemet eltölti küszködő kiáltása, s kezem teli van erős, harcoló húsával, míg csak magamhoz nem vontam, s föl nem téptem a gyámoltalanul birkózó húst, hogy az életet adó vérhez juthassak. „Halj meg!” – suttogtam, amikor teste elernyedt szorításomban, s feje a kabátomra hullott. „Halj meg!” S éreztem, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy rám nézzen. Megint ittam, ő megint harcolt, míg ernyedten, döbbenten s közel a halálhoz, le nem csúszott a padlóra. De szemei nem csukódtak le.
A vászon elé telepedtem – gyengén, de megbékélve, s a homályos, szürkülő szemeket néztem és saját, vértől piros kezemet s fényűzően meleg bőrömet. „Ismét halandó vagyok” – suttogtam neki. „Élek. A véred éltet.” Szemei lezárultak. A falnak dőltem, és saját arcomra meredtem.
Még csak vázlat volt, de a merész fekete vonalakból máris tökéletesen kibontakozott az arcom és a vállam, s a festő itt-ott már színfoltokba is belekezdett: ott volt szemem zöldje, orcám fehérsége. De micsoda iszonyat volt látni arckifejezésemet! Pedig tökéletesen eltalálta, és semmi rémes nem volt benne. A zöld szemek kifejezéstelenül bámultak rám az elnagyolt vázlatból, s ott volt a mindenen átgázoló s egyszersmind közömbös sóvárgás, amit ő nem értett meg. A száz évvel azelőtti Louis-t láttam, amint a miséző pap szentbeszédét hallgatja: ajka bágyadtan megnyílik, haja kócos, ernyedt keze ölében nyugszik. A halandó Louis. Azt hiszem, nevettem, kezemet arcomhoz szorítva nevettem, hogy majdnem kibuggyantak a könnyeim is – amikor elhúztam az ujjaimat, ott volt a halandó vérrel színezett könnyek nyoma. És már ismét éreztem annak az öldöklő szörnyetegnek a bizsergését, amely újra gyilkolni fog, s most megragadta a képet, s el akart menekülni a kis házból.
De ekkor a férfi állati hangot hallatva, hirtelen felemelkedett a földről, s megragadta a cipőmet, de keze lecsúszott a bőrről. Óriási lelkierővel szállt szembe velem – felnyúlt a képért, s elfehéredő kezével erősen megragadta. „Add vissza!” – morogta. „Add vissza!” Én őt és a saját kezemet néztem, s könnyedén fogtam a képet, amit ő olyan kétségbeesetten akart megmenteni, mintha magával vihetné az égbe vagy a pokolba. Én voltam az a lény, akit a vére sem változtathatott emberré, ő az, akit a gonoszságom sem győzhetett le. És akkor, önuralmamat vesztve, kiszabadítottam a képet a kezéből, fél kézzel ajkamhoz rántottam őt, s dühödten feltéptem a torkát.
Amikor beléptem szállodai lakosztályomba, a képet a kandallópárkányra helyeztem, és sokáig néztem. Claudia ott volt valahol, de éreztem valaki másnak a jelenlétét is, mintha az egyik felettem lévő balkonon állt volna valaki; a félreismerhetetlen személyes illat elárulta. Nem tudtam, miért hoztam el a festményt, miért harcoltam érte, s ez jobban megszégyenített, mint a gyilkolás – ugyan miért ragaszkodtam hozzá? Kezem remegett, lehajtott fejem lassan felemeltem, s erőfeszítésem eredményeként a szobák lassanként kibontakoztak a szemem előtt; a virágok, a bársony, a gyertyatartók. Azt akartam, hogy közönséges halandóként biztonságban legyek. És akkor, mintha párafüggönyön át látnám, megpillantottam egy asszonyt.
Nyugodtan ült Claudia pazar fésülködőasztala mellett; a félelem legapróbb jele nélkül, mozdulatlanul; zöld taft ruhaujjai és szoknyái a megdöntött tükrökben megsokszorozódtak, mintha egész társaság gyűlt volna össze a szobában. Sötétvörös haja középen elválasztva s füle mögé fésülve, bár egy csomó fürtöcske elszabadult, s keretbe foglalta sápadt arcát. Két nyugodt, ibolyaszínű szemét és puha, szép ívű, festetlen száját, amely semmit sem árult el személyiségéről, felém fordította, mosolygott, de szeme tűzben égett. „Igen, olyan, amilyennek mondtad, és máris szeretem.” Felállt, finoman megemelte a sötét, rengeteg taftot, s a három tükröcske egyszerre kiüresedett.
Végtelenül megzavarodtam, úgy éreztem, nem vagyok képes megszólalni. Megfordultam, s megpillantottam az óriási ágyon heverő Claudiát: kis arca merev és nyugodt volt, bár összeszorított öklével a selyemfüggönybe kapaszkodott. „Madeleine” – suttogta, – „Louis félénk.” Jéghidegen figyelt, de Madeleine csak mosolygott, s közelebb húzódva hozzám, mindkét kezét ruhája kivágásának csipkeszegélyére tette, s úgy húzta el, hogy lássam a két kicsi jelet a torkán. Mosolyát mintha letörölték volna, egyszerre mogorva és érzéki lett, szemét összehúzta, s azt lihegte: „Igyál!”
Elfordultam tőle, s öklömet döbbenten felemeltem, de nem találtam szavakat. Akkor Claudia megfogta a csuklómat, s könyörtelenül rám nézett. „Tedd meg, Louis” – parancsolta. „Mert én nem vagyok képes rá.” Fájdalmas volt a nyugalma, de kemény, kimért hangjában indulat parázslott. „Nem vagyok elég nagy és erős! Tedd meg!”
Kiszabadítottam magam, s úgy fogtam a csuklóm, mintha megégette volna. Az ajtóra pillantottam; a legbölcsebb az lett volna, ha azonnal elmegyek. Ereztem Claudia erejét és akaratát, s a halandó asszony szemében ugyanaz az elszántság lobogott. De Claudia visszatartott; nem kedves könyörgéssel, nyomorúságos rábeszéléssel, amitől szétfoszlott volna saját ereje, s én csak szánalmat érzek iránta, és összeszedem saját erőmet. Azzal szegezett oda, hogy indulatai még szemének jéghideg pillantásán is áttörtek, s úgy fordult el tőlem, mintha máris legyőzték volna. Értetlenül néztem, ahogy visszahanyatlik az ágyra, fejét lehajtja, s lázasan mozgó ajakkal csak azért pillant fel, hogy a falakat vegye szemügyre. Meg akartam érinteni, megmagyarázni neki, hogy lehetetlent kér – csillapítani szerettem volna az őt belülről emésztő tüzet.
A finom, halandó asszony letelepedett az egyik székbe a tűz mellé; suhogó és színjátszó taftruhája úgy vette körül, mintha részese lett volna az őt körüllengő titokzatosságnak, a nő szenvtelenül figyelő tekintetének, sápadt, lázas arcának. És gyerekes, durcás szája, törékeny arca láttán önkéntelenül odafordultam hozzá. A vámpírcsók a seben kívül nem hagyott nyomot, a halvány rózsaszín húson nem látszott visszafordíthatatlan változás. „Milyennek lát minket?” – kérdeztem, s láttam, szemét Claudiára szögezi. Nyilvánvalóan felizgatta ez a kicsiny szépség, a kis, gödröcskés kezekben szunnyadó rettenetes asszonyi szenvedély.
Rám vetette tekintetét. „Azt kérdezem... milyennek lát minket? Szépnek, varázslatosnak látja-e fehér bőrünket, kegyetlen szemünket? Ó, nagyon jól emlékszem, milyen homályos a halandók látása, s hogyan égette át a vámpírszépség e homály fátylát, milyen csalogató volt, és mennyire rászedett! Igyál, mondja nekem. Fogalma sincs, az Istenre mondom, mit kér!”
De Claudia felkelt az ágyról, és odajött hozzám. „Hogy merészeled?!” – suttogta. „Hogy merészelsz kettőnk nevében dönteni! Tudod-e, mennyire megvetlek? Tudod-e, hogy fekélyként rág belülről ez a megvetés!?” Remegett csöpp teste, keze sárga ruhájának redőzött dereka fölött reszketett. „Ne fordítsd el a fejed! Elegem van a szenvedésedből! Semmit sem értesz. A gonoszságod abban áll, hogy nem tudsz gonosz lenni, és ezért nekem kell szenvednem. Nem tűröm ezt tovább!” Ujjai csuklómba martak s én riadtan elfordultam tőle, tanácstalanul ekkora gyűlölet és düh láttán, amely ébredő bestiaként rontott rám a tekintetéből. „Kiszakítani a halandó kezekből, mint két bősz szörnyeteg valami lidérces mesében, ti haszontalan, vak szülők! Apák!” Fröcskölt a gyűlölettől. „Csak gyűljenek a könnyeid! Nem tudsz annyit sírni, hogy jóvátedd, amit velem tettél. Hat év halandóként, hét, esetleg nyolc... Én is ilyen lehettem volna!” Madeleine-re mutatott, aki arcához emelte kezeit, s szeme könnyes lett. Felnyögött, s nyögéséből Claudia nevét lehetett kihallani, de ő nem figyelt rá. „Igen, ha ilyen lehetnék, tudnám, milyen érzés az oldaladon sétálni. Szörnyetegek! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben!” Szemét elborították a könnyek, szavai elhaltak.
„Add őt nekem!” – mondta, fejét lehajtva; lehulló fürtjei fátyolként takarták el arcát. „Add nekem! Vagy pedig fejezd be, amit azon az éjszakán a New Orleans-i hotelben tettél velem! Nem fogok tovább élni ezzel a gyűlölettel, ezzel a haraggal a szívemben. Képtelen vagyok...” Haját hátravetette, két kezét fülére tapasztotta, mint aki nem akarja hallani a saját hangját; zihálva kapkodta a levegőt, s keserű könnyek csordultak végig az arcán.