huszonegy
A kocsibeállóra hajtva megpillantok egy alakot a lépcsőnkön ülni. Közelebbről látom, hogy Riley.
– Szia! – A táskámmal a kezemben kiszállok, és kicsit keményebben, mint szeretném, becsapom a kocsiajtót.
– Hé, azt hittem, áthajtasz rajtam! – csóválja a fejét.
– Bocs, azt hittem, Damen – fordulok az ajtó felé.
– Ó, ne, vajon ő mit tenne most? – nevet Riley.
Vállat vonok, és kinyitom az ajtót. Nem fogom beavatni a részletekbe.
– Mi van, kizártad magad? – kérdezem, miközben bemegyünk.
– Nagyon vicces. – Leül a konyhában, míg én lehajítom a táskámat, és benézek a hűtőbe.
– Nos, mi újság? – Riley nagyon csendes, talán a rosszkedv ragályos.
– Semmi. – Az állával a tenyerében figyel engem.
– Nem úgy néz ki, mint a semmi. – A kilónyi fagyi helyett, amit igazán szeretnék, inkább nyakon ragadok egy üveg vizet, és a pultnak támaszkodom. Riley fekete haja kócos, a Macskanő jelmez nem kicsit lóg rajta.
Megvonja a vállát.
– Szóval, most mihez kezdesz? – kérdezi a széken hintázva. A frász jön rám, bár tudom, hogy nem üti meg magát, ha hanyattesik. – Ez olyan, mint valami valóra vált tini álom, nem? Az egész ház a tiéd, nincs gardedám... - Észveszejtő tempóban emelgeti a szemöldökét, de nem látszik őszintének. Mintha túl erősen akarná fenntartani a látszatot.
Iszom egy kortyot, és vállat vonok. Egyik részem szeretné a bizalmába avatni, elárulni a titkaimat, a jót, a rosszat, és a totál undorítót is. Jó lenne ledobni a súlyt a mellkasomról, nem egyedül cipelni tovább ezt a batyut. De amikor Riley-ra nézek, eszembe jut, hogy a fél életét azzal töltötte, hogy várta a tizenharmadik szülinapját, minden évvel közelebb került a bűvös számhoz. És miért van még itt? Mert mióta széttéptem ezt az álmát, nincs más választása, csak hogy rajtam keresztül élje meg a tinédzserkorát.
– Nos, utálok csalódást okozni – felelem végül –, de szerintem már rájöttél, hogy mekkora katasztrófa vagyok a tiniálom-biznisz terén. – Szégyellősen nézek rá, és belepirulok a bólintásába. – Az oregoni ígéretek, emlékszel? Haverok, fiúk, vezérszurkolóság? Ennyi. Kampec. V-É-G-E. És az a két barát, akikre sikerült szert tennem Bay View-ban? Na, ők meg nem állnak szóba egymással. Ami sajnos azt is jelenti, hogy hozzám is alig szólnak. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan, hihetetlen mázli folytán sikerült megkaparintani egy csoda jóképű, szexi pasit, de hát ez sem az első, ami tönkremegy körülöttem, mert amikor épp nem furcsán viselkedik, vagy eltűnik, akkor rávesz, hogy lógjak a suliból, és lóversenyen fogadjak, meg hasonló piszkos ügyletek. Rossz hatással van rám.
Hirtelen rájövök, hogy késő, nem kellett volna elmondani.
De Riley nem figyel, ez egyértelmű. Bámulja a pultot, az ujjaival követi a márvány mintázatát, a gondolatai egészen máshol járnak.
– Ne légy dühös, légyszi! – néz rám végül nagyra nyílt, komor pillantással. Mintha gyomron vágtak volna. – Avával voltam egész nap.
Megmarkolom a pult szélét, és felkészülök a legrosszabbra. Nem akarom hallani. Egyáltalán nem akarom hallani!
– Tudom, hogy utálod őt, de vannak jó dolgai, és tényleg elgondolkodtat néha. Tudod, a választásaim. És hát minél többet gondolkodom ezen, annál inkább úgy látom, hogy igaza lehet.
– Miben lehet egyáltalán igaza? – kérdezem, leküzdve a gombócot a torkomban. A rossz napból ultra rossz nap lett, és még nincs vége.
Riley rám pillant, aztán elréved, még mindig a márvány mintázatát birizgálja.
– Ava szerint nem kéne itt lennem. Egyáltalán nem kéne.
– És szerinted? – Azt kívánom, bárcsak visszaszívná az egészet.
Nem veszíthetem el, most nem, sohasem! Csak ő maradt nekem.
Felnéz.
– Szeretek itt lenni. Még ha sose leszek tini, legalább veled átélhetem, milyen lenne. Másodkézből.
A válasza beigazolja a gondolataimat, és szörnyű bűntudatot kelt bennem. Próbálok könnyednek látszani:
– Jaj, Riley, pont a legrosszabb példával jössz.
– Nekem mondod? – nyögi. Nevet, de a szeméből hamar eltűnik a fény, amikor így folytatja: - Mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg nem helyes, hogy itt vagyok?
– Riley... – kezdek bele, de csengetnek, és a húgom eltűnik. – Riley! – kiabálok utána, remélve, hogy visszajön. Nem hagyhatjuk ezt így félbe. Nem hagyhatom. Hiába kiabálok utána, csak a levegőbe ordítozom.
A csengő pedig cseng: egy rövidet és két hosszút. Haven van odakint, és be kell engednem.
– Beengedett az őr – veti oda, miközben beviharzik. A könnyeitől elfolyt a szemfestéke, vörös haja csupa kóc. – Megtalálták Evangeline-t. Halott.
– Micsoda?! Biztos? - Becsuknám az ajtót, amikor Damen ugrik ki a kocsijából a ház előtt, és futva felénk indul. – Evangeline... – Annyira sokkol a hír, hogy megfeledkezem arról, hogy utálom Dament.
Bólint és Havenre néz.
– Jól vagy?
– Hát nem ismertem annyira, csak párszor lógtunk együtt... – Haven megtörli az arcát. – De olyan szörnyű, talán én láttam őt utoljára.
– Nem te láttad utoljára.
Damenre bámulok, hogy ez most valami beteg vicc-e, vagy mi, de az arca halálosan komoly.
– Csak... csak felelősnek érzem magam – motyogja a barátnőm, és a tenyerébe temeti az arcát. – Istenem, istenem, istenem... – és így tovább.
Szeretném megnyugtatni valahogy, de aztán felnéz, letörli a könnyeit.
– Gondoltam, jó, ha tudjátok... most megyek, Drinához kell mennem - lóbálja meg a kulcsait a levegőben.
A név csak olaj a tűzre, vádlón nézek Damenre. Mert Haven és Drina barátsága ugyan véletlennek tűnik, biztos vagyok benne, hogy nem az. Nem tudom lerázni a rossz érzést, hogy ez a két dolog valahogy összekapcsolódik.
Damen nem figyel rám, Haven csuklóját szorongatja.
– Ezt hol szerezted? – kérdi fojtott hangon. Uralkodik magán, de vonakodik elengedni Havent, amikor az elrántja a karját, és eltakarja a kígyó tetoválást a kezével.
– Minden oké – feleli idegesen. – Drinától kaptam egy kenőcsöt, három nap alatt rendbe hozza.
Damen a fogát csikorgatja az indulattól.
– Esetleg nálad van? Az a... kenőcs?
– Nem, otthon hagytam. - Haven az ajtó felé hátrál. – Mi van veletek, srácok? Egyéb kérdés? – A pillantása kettőnk között repdes, az aurája tűzvörös. – Csak mert nem tetszik ez a kihallgatás. Azt hittem, tudni akartok Evangeline-ről, de csak a tetkómat izélgetitek, és hülyeségeket kérdeztek, szóval megyek.
Haven a kocsijához rohan.
Utánaszólok, de csak megrázza a fejét, és nem válaszol. Nem értem, mi történt a barátommal. Olyan szeszélyes, távolságtartó, és hirtelen rájövök, hogy már egy ideje így van. Mióta megismerte Drinát, úgy érzem, nem is ismerem őt.
Nézem, ahogy beszáll a kocsiba, becsapja az ajtót, letolat a beállóról, majd Damenhez fordulok:
– Hát ez kellemes volt. Evangeline meghalt, Haven utál, te meg otthagytál egyedül a barlangban. Remélem, legalább volt pár gyilkos hullámod!
– Valóban így volt – néz rám metszően. – És amikor visszamentem a barlangba, láttam, hogy nem vagy sehol, és rohantam ide.
Összehúzott szemmel nézem. Hihetetlen, hogy azt várja, elhiggyem.
– Bocs, de összesen két szőke szörföst láttam a parton. Két szőke szörlöst, amiből azt szűröm le, hogy egyikük sem te voltál.
– Ever, rám néznél? Igazán. Miből gondolod, hogy így volt? Végignézek rajta. A szörfruhából sós víz csöpög a padlóra.
– De megnéztem. Fel-alá futkostam a parton, mindenhol kerestelek – felelem meggyőződve arról, amit láttam, illetve ez esetben arról, amit nem láttam.
Damen vállat von.
– Ever, nem tudom, mit mondjak, de nem hagytalak ott. Szörföztem. Tényleg. Adnál egy törülközőt? Meg valamit, hogy feltöröljem a padlót?
Átmegyünk a hátsó kertbe. Damen kibújik a vizes ruhából, én meg a napozóágyról figyelem. Annyira biztos voltam benne, hogy felültetett! Mindenhol kerestem. De talán nem vettem észre? Az egy nagyon hosszú partszakasz. Én meg nagyon dühös voltam.
– Honnan tudsz Evangeline-ről? – kérdezem, miközben kiteríti a szörfruhát. Nem könnyen adok lejjebb a haragomból. – És mi van Drinával meg Havennel, meg azzal a szörnyű tetkóval? Ja, és a rend kedvéért, komolyan nem vagyok benne biztos, hogy beveszem a szörfözős mesédet. Hidd el, hogy kerestelek, és nem láttalak sehol.
Damen karcsú, kisportolt testén egyetlen törülközővel elindul felém, olyan méltóságteljesen és kecsesen, akár valami ragadozó nagymacska.
– Én tehetek róla – mondja végül. Leül mellém és megfogja a kezemet, aztán hirtelen el is engedi. – Nem vagyok benne biztos, hogy mennyire... – A pillantása szomorú. – Talán nem kéne ezt csinálnunk.
– Te most... szakítasz velem? – suttogom. Akár egy kipukkadt lufiból, úgy szökik el belőlem a levegő. Minden gyanúm igazolást nyer: Drina, a strand, az egész. Minden.
– Nem, csak... – Elfordul, és minden ott marad a levegőben lógva: a mondat vége és én is.
Amikor látom, hogy nem akarja folytatni, megszólalok:
– Tudod, tényleg jó lenne, ha nem beszélnél rébuszokban, befejeznéd a mondatot, és elmesélnéd, hogy mi a franc folyik itt!? Annyit tudok, hogy Evangeline meghalt, Haven csuklója egy vörös, váladékozó borzalom, ottfelejtettél a strandon, és most szakítasz velem.
Bámulok rá, várom a megerősítést, hogy ezeknek a dolgoknak semmi közük egymáshoz. Még ha a gyomromban máshogy is érzem.
Damen hallgat egy ideig, nézi a medencét.
– Ezeknek semmi közük egymáshoz – néz rám végül.
Olyan sokáig tétovázott, hogy egy szavát sem hiszem. Mély levegőt vesz, és így folytatja:
– Evangeline holttestét a Malibu kanyonban találták meg, épp oda tartottam, amikor hallottam a rádióban. – A hangja nyugodt, láthatóan visszaszerezte az önuralmát. – És igen, Haven csuklója elfertőződött, de ez előfordul. – Elfordítja rólam a tekintetét. Várom, hogy folytassa azzal a résszel, ami rólam szól. Megmarkolja a kezemet, és a tenyerem vonalait cirógatja.
– Drina nagyon elbűvölő és lehengerlő tud lenni, Haven meg... kissé elveszett. Biztosan csak a figyelem hiányzik neki. Azt gondoltam, örülnél neki, ha Drina helyett inkább rám irányulna a figyelme. - Megszorítja a kezemet. – Most már senki nem áll közöttünk.
– Talán egyvalami mégis – suttogom alig hallhatóan. Tudom, hogy jobban kéne érdekeljen Evangeline meg Haven, de képtelen vagyok Damen arcán, a lágy, napsütötte bőrén, a szemén kívül másra összpontosítani. Őrülten ver a szívem, forr a vérem, és megduzzadnak az ajkaim, úgy várják a csókját.
– Ever, nem hagytalak ott. És nem kényszerítelek semmi olyasmire, amire még nem állsz készen. Higgy nekem! – A kezébe fogja az arcomat, és a szája a számhoz ér. – Tudok várni.
huszonkettő
Haven nem veszi fel a telefont, de Milest utolérjük. És miután meggyőzzük, hogy ugorjon be próba után, Eric társaságában meg is érkezik. Klassz estét töltünk négyesben, eszünk, úszunk, rossz horrorfilmeket nézünk. A barátaimmal töltött este hatására majd-nem elfelejtem Riley-t, Havent, Evangeline-t, Drinát, a partot és az egész délutáni drámát.
Majdnem megfeledkezem arról a merengő tekintetről, ami Damen szemébe költözik, amikor azt hiszi, senki sem látja.
Majdnem figyelmen kívül hagyom az aggodalmat a felszín alatt.
Majdnem. De nem egészen.
Bár Damen számára teljesen világos, hogy Sabine nincs itthon, és addig marad, amíg csak akar, épp hogy megvárja, míg elalszom, aztán csendben kisurran a házból.
Másnap reggel, amikor megpillantom a küszöbön kávéval, fánkkal és mosollyal az arcán, nem tehetek róla, de megkönnyebbülök.
Újra hívjuk Havent, hagyunk néhány üzenetet, de nem kell jóstehetség ahhoz, hogy tudjam, nem fogja visszahívni egyikünket sem. Amikor végül felhívom a lakásukat és beszélek az öccsével, Austinnal, nyilvánvaló, hogy a kissrác nem hazudik, hanem valóban nem látta a nővérét.
Egy egész napnyi sütkérezés után a medencénél épp rendelnék egy újabb pizzát, amikor Damen kikapja a telefont a kezemből.
– Ma én főzök.
– Tudsz főzni? – Nem tudom, miért vagyok meglepve, hiszen egyelőre nem tudok olyasmiről, amihez ne értene.
– Majd te megmondod – mosolyog.
A vízforraláson és a müzli tejjel való felöntésén kívül sok mindenhez nem értek, de azért megkérdezem:
– Segítsek?
A tűzhely felé indul, így hát felmegyek és lezuhanyozom, átöltözöm. Amikor Damen vacsorázni hív, elképedek, mert az ebédlő Sabine legszebb porcelánjával, abroszával, gyertyákkal van feldíszítve. Az asztalon egy nagy kristályváza áll — minő meglepetés! – teli piros tulipánnal.
– Mademoiselle. – Széket tol alám, a kiejtése könnyed és tökéletes.
– Nem hiszem el, hogy ezt te csináltad! – Végignézek az előttem sorakozó, megrakott tányérokon. Tán vendégeket várunk?
– Mind a tiéd - felel a ki nem mondott kérdésre.
– Az enyém? Te nem eszel? - Figyelem, ahogy szed nekem a mesterien elkészített zöldségekből, a grillezett húsból és a szószból, amely olyan finom és különleges, hogy nem is tudom, mi az.
– Dehogynem. De főleg neked készült. Az ember lánya nem élhet pizzán, nem igaz?
– Meglepődnél – nevetek rá. Vágok egy falatot a szaftos sültből.
Evés közben kérdezősködök. Kihasználom, hogy alig eszik, és kérdezgetem azokról a dolgokról, amelyeket nagyon szeretnék tudni, de ha a szemébe nézek, folyton elvesztem a fonalat. Kérdezem a családjáról, a gyerekkoráról, a költözésekről, a függetlenségéről – részben mert kíváncsi vagyok, részben pedig mert fura érzés, hogy ilyen keveset tudok róla. Minél többet beszélgetünk, annál meglepőbb, hogy mennyi közös van bennünk. Például hogy mindketten árvák vagyunk, bár ő sokkal kisebb volt, amikor meghaltak a szülei. Nem megy bele a részletekbe, de mivel én sem akarok sokat beszélni a saját helyzetemről, nem erőltetem.
– Hol szerettél a legjobban élni? – kérdezem, miután elpusztítottam az utolsó morzsát a tányéromról, és kezdem kellemesen bágyadtnak érezni magam.
– Itt. – Alig evett valamit, de elég jól adta elő a kaja ide-oda tologatását a tányérján.
Hunyorítok, nem igazán hiszem. Orange megye szép hely, de hogy jobb legyen itt, mint az érdekes európai városokban, az kizárt.
– Komolyan. Nagyon boldog vagyok itt – néz a szemembe.
– Rómában, Párizsban, Új-Delhiben vagy New Yorkban nem voltál boldog?
Vállat von, hirtelen szomorúság költözik a szemébe. Kortyol a furcsa piros léből.
– Amúgy mi a csuda az? – bökök rá az üvegre.
– Ja, ez? Titkos családi recept.
Meglötyögteti a folyadékot a palackban. A színe ragyog és szikrázik, ahogy felcsapódik és lefolyik az üveg oldalán. Mintha villámlás, bor és némi gyémántpor keveredne benne.
– Megkóstolhatom? – kérdezem, bár nem vagyok benne biztos, hogy akarom, viszont emészt a kíváncsiság.
– Nem ízlene. Orvosságíze van. Valószínűleg azért, mert orvosság.
Összeszorul a gyomrom, és gyógyíthatatlan betegségek, szörnyű, hosszas szenvedés jelenik meg lelki szemeim előtt. Tudtam, hogy túl jó, hogy igaz legyen.
– Ne aggódj! Néha leesik az energiaszintem. Ez segít – nyugtat meg a kezemet fogva.
– Hol szerzed be? – Hunyorgók, hátha látok egy címkét, valami jelzést, de a palack sima, egyenes és egy darabból öntöttnek tűnik.
Rám mosolyog.
– Mondom, titkos családi recept. – Kiissza az utolsó kortyig. Feláll az asztaltól a majdnem teli tányérjával a kezében. – Úszunk egyet?
– Nem kéne várni egy órát evés után? – sandítok rá.
Csak mosolyog és kézen fog:
– Nyugi. Nem hagylak megfulladni.
Mivel a medencénél töltöttük a napot, inkább a jacuzzi mellett döntünk. Amikor már annyit áztunk, hogy az ujjaink kezdenek aszalt szilvára hasonlítani, fürdőlepedőbe burkolózva felmegyünk a szobámba.
Damen követ a fürdőszobába, ahol ledobom a nedves törülközőt. A hátam mögé lépve magához húz, a testünk szinte összeolvad. Amikor megérzem a száját a tarkómon, jobbnak látom lefektetni az alapszabályokat, amíg működik az agyam.
– Khmm, maradhatsz – motyogom elhúzódva. Belepirulok, amikor ránézek, és látom, hogy remekül szórakozik. – Vagyis úgy értem, hogy maradj. Maradj! De... izé, nem hiszem, hogy... tudod...
Édes istenkém, mit beszélek? Hallói Mintha nem tudná, miről beszélek. Mintha nem löktem volna el magamtól a barlangban, meg máskor is. Mi van veled, Ever? Mit művelsz? Bármelyik lány ölni tudna egy ilyen pillanatért, egy ilyen hosszú, lusta hétvégéért felügyelet nélkül, és erre itt vagyok én, és hülye szabályokat állítok fel, aminek semmi értelme...
Damen állam alá simuló ujjakkal felemeli a fejemet.
– Ever, ezen már túl vagyunk – suttogja. A fülem mögé söpri a hajamat, és megcsókolja a nyakamat. – Tudok várni, tényleg. Már eddig is sokat vártam rád, és eztán is fogok.
Gyorsan álomba merülök Damen testének melegében, a fülemben nyugodt lélegzetének hangjával. Aggódtam, hogy túl rémült leszek ettől a közelségtől, hogy aludni tudjak, de a meleg, biztonságos érzés, hogy ott van mellettem, segít elaludni.
Hajnali háromnegyed négykor felébredek, és látom, hogy nincs ott. Lerúgom a takarót, és az ablakhoz rohanok, és újra átélem a barlangbéli pillanatot. Kinézek az ablakon, hogy megnézzem, ott-e a kocsi.
– Engem keresel?
Vörös fejjel megfordulok, a szívem majd' kiugrik a helyéből... Damen az ajtóban áll.
– Én... csak megfordultam, és nem találtalak, és... – Nevetségesnek, kicsinek és szánalmasnak érzem magam.
– Csak lementem vízért. – Kézen fog, és visszahúz az ágyba.
Melléfekszem, és érzem, hogy a lepedő az ő oldalán hűvös, mintha már egy jó ideje nem feküdt volna ott senki.
Amikor másodszor is felébredek, megint egyedül találom magam. Hallom, hogy Damen a konyhában tesz-vesz, felveszem a köntösömet, és lemegyek hozzá.
– Mióta vagy fent? – kérdezem csodálkozva. A konyha makulátlan, a tegnapi vacsorának nyoma sincs, az asztalon egy sor fánk, zsemle, müzli, csupa olyasmi, ami alapvetően nem volt a konyhában.
– Korán kelő vagyok. Gondoltam, összetakarítok, mielőtt elugrom a boltba. Lehet, hogy egy kicsit túllőttem a célon, de nem tudom, mit szeretsz reggelizni. – Megkerüli a pultot, és megpuszil.
Iszom egy kortyot a frissen facsart narancsléből, amit elém tesz, és megkérdezem:
– Kérsz? Vagy még mindig koplalsz?
– Koplalok? – kérdez vissza felhúzott szemöldökkel.
– Ne csináld már, kevesebbet eszel, mint bárki, akit ismerek.
Csak iszod a... az orvosságodat és piszkálod az ételt. Mohónak érzem magam hozzád képest.
– Így jobb? – kérdi, és a szájába töm egy fél fánkot. Keményen dolgozik rajta, hogy eltüntesse a mázas sutit.
Vállat vonok, és kinézek az ablakon. Még mindig nem szoktam meg a kaliforniai időjárást, a végtelen, meleg, derűs napokat. Tulajdonképpen tél van.
– Mit csináljunk ma? – kérdezem.
Damen az órájára néz.
– Nemsokára mennem kell.
– Sabine csak későn jön haza. – Gyűlölöm magam, mert a hangom nyafka és követelő. A gyomrom összeszorul, amikor a kezébe veszi a kocsikulcsot.
– Van egy kis dolgom otthon. Főleg ha holnap is találkozni akarsz velem a suliban — feleli. A szája végigkalandozik az arcomon, a fülcimpámon, végül a tarkómon.
– Ja, a suli! Még mindig járunk oda? – nevetek. Pedig már sikerült nem gondolni a lógásokra és a következményeikre.
– Te tartod fontosnak. Ha rajtam múlna, minden nap szombat volna.
– De akkor a szombat nem lenne többé különleges, és mindegy volna, milyen nap van. - Felkapok egy fánkot. - Hosszú, lusta napok véget nem érő folyama volna, semmi munka, semmi várakozás, csak egyik hedonista pillanat a másik után. Csak egy ideig volna jó.
– Erre ne vegyél mérget! – Mosolyog.
– Szóval mi is ez a rejtélyes elfoglaltság? – kérdezem, remélve, hogy nyerek egy kis bepillantást az életébe, némi rálátást a földi létének azon szeletéte, amikor nincs velem.
– Hát, mindenféle. – Hiába nevet könnyedén, egyértelmű, hogy már menne.
– Nos, talán...
De már rázza is a fejét.
– Felejtsd el! Nem fogsz mosni rám. – Egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, mintha valami versenyen melegítene be.
– De szeretném látni, hol laksz. Sosem láttam még, hogyan él egy független tizenéves, és kíváncsi vagyok. – Próbálok könnyednek hangzani, de eléggé nyafogósra sikerül.
Úgy nézi az ajtót, mint a szeretőjét, akivel alig várja, hogy találkozhasson.
Bár kifejezetten elérkezik az idő, amikor fel kéne húznom a fehér zászlót és kiszállni a csatából, nem tudom megállni, hogy megkérdezzem:
– De miért? – És várom a választ.
Feszült az arca.
– Mert nagy a rendetlenség. Szörnyű kosz meg összevisszaság van. És nem akarom, hogy lásd, mert rossz következtetéseket vonnál le engem illetően. Nem mellesleg pedig nem tudnék rendet rakni, ha te is ott lennél, mert elvonnád a figyelmemet.
Damen mosolyog, de a száját összeszorítja, és a pillantása nagyon türelmetlen. Egyértelmű, hogy azért beszél, hogy addig se álljunk szótlanul, amíg végre elmehet.
– Este felhívlak. – Hátat fordít, és már indul is.
– És mi van, ha úgy döntök, követlek? Akkor mi lesz? – Nevetek idegesen, mire megpördül.
– Ne kövess, Ever!
Miután Damen magamra hagy, megpróbálom felhívni Havent, de a telefonja ki van kapcsolva. Nem hagyok újabb üzenetet. Az az igazság, hogy hagytam már jó párat, és most rajta a sor, hogy visszahívjon. Felmegyek, lezuhanyozom, és eltökélten leülök az íróasztalomhoz leckét írni, de nem jutok messzire. A gondolataim újra meg újra visszatérnek Damenhez, a fura, rejtélyes dolgaihoz, amelyeket már nem tudok figyelmen kívül hagyni.
Mint például: Honnan tudja folyton, hogy mire gondolok, amikor én még csak kicsit sem tudok olvasni a gondolataiban?
Hogyan élhetett annyi egzotikus helyen tizenhét év alatt, hogy a csudába tanult meg így festeni, focizni, szörfözni, főzni, hogyan érthet az irodalomhoz, a világtörténelemhez és minden egyébhez? És mi a helyzet a gyorsaságával? Időnként szinte elmosódik, olyan gyors! És a rózsabimbók meg a tulipánok, a lebegő toll? Nem beszélve arról, hogy az egyik percben úgy beszél, mint egy normális tini, a másikban meg mint Heathcliff az Üvöltő szelekből, vagy Mr. Darcy, vagy valamelyik Brontë-hős. Ó, és azt tegyük hozzá, hogy hogyan viselkedett Riley társaságában, holott nem is láthatta, meg azt is, hogy nincs aurája, hogy Drinának sincs aurája, és azt is, hogy tudom, valamit titkol a csajjal kapcsolatban, és most meg hogy nem akarja, hogy tudjam, hol lakik!
Miután együtt aludtunk!
Jó, tényleg csak aludtunk, de akkor is, szerintem megérdemlek néhány választ, ha nem is mindegyik kérdésemre. És még ha nem is szándékozom feltörni az igazgatói irodát a suliban, és kikeresni az anyagát, ismerek valakit, aki megcsinálja.
Csakhogy nem tudom, hogy kéne Riley-t bevonni ebbe. Arról nem beszélve, hogy nem is tudom, hogyan hívhatnám, mert sose kellett hívnom. Szólongassam, vagy gyújtsak meg egy gyertyát? Hunyjam be a szemem és kívánjak?
Mivel a gyertyagyújtás elég gáz, behunyom a szemem:
– Riley! Riley, ha hallasz, nagyon kéne beszélnünk. Szívességet kérnék. De ha nem akarod, megértem, nincs harag, tudom, hogy kicsit furcsa, és most elég hülyén érzem magam, hogy itt állok és beszélek magamban, szóval, ha hallasz, nem adnál valami jelet?
A hifitorony üvölteni kezdi Riley kedvenc Kelly Clarkson - számát, amit énekelni szokott, mire kinyitom a szemem, és látom, hogy a húgom hisztérikusan röhög rajtam.
– Jó ég, már azt hittem, behúzod a sötétítőt, meggyújtasz egy gyertyát, és előkapod az Ouija-táblát az ágy alól!
– Na, most érzem tök hülyének magam! – Elvörösödöm.
– Úgy is néztél ki – nevet. – Na jó, vegyük át ezt még egyszer! Rá akarod venni a kishúgodat, hogy kémkedjen a fiúd után?
– Honnan tudod? – bámulok rá meglepetten.
– Ugyan már – forgatja a szemét azt hiszed, te vagy az egyetlen gondolatolvasó a világon?
– És azt honnan tudod?
– Ava mesélte. Ne légy dühös, légy szíves, mert sokat megmagyaráz a divatőrületedből.
– És mi van a te divatőrületeddel? – bökök rá a Csillagok háborúja jelmezre.
Megvonja a vállát.
– Na, akarod tudni, mi a helyzet a fiúddal vagy sem?
Leülök mellé az ágyra.
– Őszintén? Nem vagyok benne biztos. Illetve tudni akarom, de lehet, hogy nem helyes téged is belekeverni.
– És ha már megvolt? Ha már tudom? – emelgeti a szemöldökét.
– Betörtél a suliba? – kérdezem. Vajon mit művelt még, mióta nem láttam?
– Sokkal jobb! Követtem hazáig.
– Mikor? Hogyan?
– Ne már, Ever, tudod, hogy nekem nem kell kocsi, hogy eljussak bárhová, ahová menni akarok. Amúgy tudom, hogy milyen szerelmes vagy belé, és nem hibáztatlak, álom jó pasi. De emlékszel, hogy úgy mozgott a múltkor, mint aki lát engem?
Bólintok. Hogy tudnám elfelejteni?
– Hát eléggé rám hozta a frászt, úgyhogy úgy döntöttem, utánajárok.
– És? - hajolok közelebb.
– És hát... nem is tudom, hogy mondjam, remélem, nem veszed sértésnek, de elég furi a srác. Egy nagy házban lakik a Newport Coastnál, ami a korához képest is elég furcsa. Úgy értem, miből futja erre? Mert nem mintha dolgozni járna.
Bólintok. Rádöbbenek, hogy kevesebbet tudok Damenről, mint gondoltam.
– Nem ez a legfurcsább - folytatja Riley. – Hanem hogy az a ház tök üres! Se bútor, se semmi.
– Végül is pasi... – Miért érzem úgy, hogy meg kell védenem?
A húgom megrázza a fejét.
– Oké, de ez komolyan nagyon furcsa. Az összes berendezés egy iPod-töltő és egy síkképernyős tévé. Komolyan. Ennyi. És higgy nekem, megnéztem minden szobát. Egy kivételével minden ajtó zárva volt.
– És mikor volt neked akadály a zárt ajtó? – kérdezem. Sok falon láttam átsétálni az elmúlt évben.
– Hidd el, nem az ajtó állított meg. Én állítottam meg saját magamat. Attól még, hogy meghaltam, megijedhetek. – Riley ráncolja a szemöldökét.
– De csak nem régóta lakik ott. - Keresem az újabb kifogásokat, amikkel a védelmére kelhetek, mint egy társfüggő idióta a rosszabb fajtából. – Lehet, hogy még nem volt alkalma bútorokat venni. Valószínűleg ezért nem akarta, hogy átmenjek hozzá, hogy ne lássam így. - Ahogy megismétlem magamban a szavakat, rájövök, hogy rosszabb vagyok, mint hittem.
Riley úgy néz rám, mintha épp a Fogtündér, a Húsvéti Nyuszi és a Mikulás nemlétezését készülne megosztani velem egyszerre. De aztán csak vállat von:
– Talán a saját szemeddel kéne látnod.
– Ezt hogy érted? – Tudom, hogy valamit nem mondott el.
Feláll és a tükörhöz lép, hogy megigazítsa a jelmezét.
– Riley!
– Figyelj ide! - fordul felém végül. – Lehet, hogy nincs igazam. Gyerek vagyok, mit tudhatom... És valószínűleg semmi, de...
– De?
Mélyet lélegzik.
– De szerintem a saját szemeddel kéne látnod.
– Merre lakik? – Felkapom a kulcsaimat.
– Ki van zárva. Felejtsd el! Meg vagyok győződve róla, hogy lát engem.
– Engem is.
Riley nem enged.
– Ezért nem megyek. De rajzolok egy térképet.
Tekintve, hogy Riley nem valami jó térképrajzolásból, írt egy listát az utcákról, hogy hol kell jobbra vagy balra fordulni, mert az
észak–dél, kelet-nyugat engem csak összezavar.
– Biztosan nem akarsz jönni? - kérdezem, kezemben a táskámmal.
Bólint, és jön utánam a földszintre.
– Ever! – Megállok. – Elmondhattad volna ezt a médium-dolgot. Sajnálom, hogy gúnyolódtam a ruháidon.
Kinyitom az ajtót.
– Tényleg olvasol a gondolataimban?
– Csak ha próbálsz kommunikálni velem. Szerintem csak idő kérdése volt, hogy mikor kérsz meg, hogy kémkedjek Damen után – nevet. – Még valami, Ever!
Megállok és felé fordulok.
– Ha nem jövök egy ideig, nem azért van, mert haragszom, vagy büntetni akarlak, vagy ilyesmi, jó? ígérem, hogy benézek majd, hogy jól vagy-e meg ilyenek, de lehet, hogy egy ideig nem jövök, dolgom lesz.
Megdermedek, és kezd eluralkodni rajtam a pánik.
– De visszajössz, igaz?
– Igen - bólint –, megígérem, hogy visszajövök, csak nem tudom, mikor. – Mosolyog, de csak erőlteti.
– Nem hagysz el, ugye? – Visszatartom a lélegzetemet, amíg nem int nemet. – Oké. Akkor sok szerencsét! - Bárcsak megölelhetném, itt tarthatnám, de lehetetlen. A kocsihoz megyek, és indítom a motort.
huszonhárom
Damen lakóparkban él. Ezt az apróságot Riley elfelejtette megemlíteni. Gondolom, mert a hatalmas vaskapuk és az egyenruhás biztonsági őrök nem tudják megállítani, nem tűnt fontosnak számára. Bár engem sem igazán tudnak megállítani, mivel csak rámosolygok a portásra és így szólok:
– Hello, Megan Foster vagyok. Jody Howardhoz jöttem.
Figyelem, ahogy megkeresi a számítógépben a nevet, ami történetesen a hármas sorszám alatt található.
– Ezt hagyja a szélvédő mögött a sofőroldalon – nyújt át egy sárga papírt, rajta a „Látogató" szóval, az elején pedig ott virít a mai dátum. – Az út jobb oldalán parkoljon! – Biccent és visszavonul a fülkéjébe, én pedig áthajtok a nyitott kapun, remélve, hogy nem veszi észre, hogy Jody utcájába be sem fordulok.
Már majdnem felérek a domb tetejére, ahol balra fordulok, majd megint balra, és megállok Damen háztömbje sarkán. Leállítom a motort, és rá kell jönnöm, hogy inamba szállt a bátorságom.
Micsoda egy pszicho vagyok! Kinek jutna eszébe, hogy a halott kishúgát küldje kémkedni a barátja után? Mondjuk nem mintha távolról is normális lennék, miért lenne pont a párkapcsolatom normális?
Ülök a kocsimban és koncentrálok, hogy lassan és egyenletesen szedjem a levegőt, holott a szívem őrülten ver, és izzad a tenyerem. Amikor körülnézek a tiszta, rendes, jómódú környéken, nem tudnék ennél rosszabb alkalmat elképzelni ahhoz, amire készülök.
Először is meleg van, süt a nap és csodás az idő, ami azt jelenti, hogy aki csak teheti, bringázik, kutyát sétáltat vagy kertészkedik. A lehető legalkalmatlanabb körülmények a kémkedéshez. És mivel az egész idevezető úton arra összpontosítottam, hogy idetaláljak, nem foglalkoztam azzal, hogy mihez is kezdek majd. Tehát nincs terv.
Bár valószínűleg nem számít sokat. Mi a legrosszabb, ami történhet? Rajtakap és kiderül, hogy egy szörnyeteg vagyok? Valószínűleg ez sem lesz újdonság Damen számára a ma reggeli kétségbeesett, alázatos nyavalygásom után.
Kiszállok a kocsiból, és a zsákutca végében álló ház felé indulok. A ház előtt trópusi növények díszelegnek, a gyep gondosan nyírott. Magabiztosan odasétálok a hatalmas dupla ajtóhoz, és töprengek, mit tegyek.
Hátralépek és felnézek a leeresztett redőnyökre, behúzott függönyökre, és ötletem sincs, mint fogok mondani, de a számat harapdálva becsöngetek, és visszafojtott lélegzettel várok.
Néhány perc eltelik, de senki nem nyit ajtót. Üjra csöngetek. Még mindig semmi, hát lenyomom a kilincset, zárva van, aztán elsétálok, és meggyőződöm róla, hogy egy szomszéd sem látja, amikor beosonok a kapun, és megkerülöm a házat.
Nem nézek se jobbra, se balra, hidegen hagy a medence, a növények, a fantasztikus kilátás, egyenesen az üveg tolóajtóhoz megyek, ami természetesen zárva van.
Amikor már belátnám a vereséget és hazaindulnék, megszólal a lejemben egy sürgető hang: ablak a mosogató felett. És persze épp annyira van nyitva, hogy becsúsztassam az ujjaimat és feltoljam.
Bemászom. Abban a pillanatban, hogy a padlóra teszem a lábamat, hivatalosan is túlmentem minden határon.
Nem kéne folytatni. Nincs jogom hozzá. Ki kéne mászni most azonnal, és a kocsihoz rohanni, hazamenni a csendes, biztonságos házba, amíg tudok. De a kis hang a fejemben sürget, és ha már ilyen messzire jutottam, meg kéne nézni, hová taszigál.
Felfedezem a hatalmas, üres konyhát, az üres előszobát, az ebédlőt, amelyben nincsenek székek és asztal, a fürdőszobát, ahol egy kis flakonnyi szappanon és egy fekete fürdőlepedőn kívül semmi nincs. Riley-nak igaza volt: a hely elhagyottnak és rémisztőnek tűnik, semmi nyoma személyes tárgyaknak, nincsenek fotók, könyvek. Csak sötét fapadló, fehér falak, üres szekrények, egy, azzal a fura piros folyadékkal teletömött hűtőszekrény, és semmi egyéb. Amikor a tévészobába lépek, látom a síkképernyős tévét, egy pamlagot, amiről Riley nem beszélt, és egy nagy halom idegen nyelvű DVD-t, amelyeknek nem értem a címét. Megállok a lépcső alján, tudva, hogy mennem kéne, többet láttam, mint eleget, de valami, amiről nem tudom, micsoda, noszogat, hogy menjek fel.
Megmarkolom a korlátot és összerezzenek, amikor a lépcső felnyög alattam. Nyiszorgó tiltakozása ijesztően hangos az üres térben. A lépcsőfordulóban megpillantom az ajtót, amit Riley zárva talált. Csakhogy most résnyire nyitva van.
Odaosonok, s közben valami útmutatásért könyörgök a hangocskának a fejemben. Az egyetlen válasz a saját szívverésem. Az ajtónak feszülök és belököm. A mögötte megbújó szoba olyan díszes, elegáns, olyan hatalmas, hogy a versailles-i palotában volna a helye.
Megállok a küszöbön, és próbálom befogadni a látványt. A gyönyörű falikárpitot, az antik szőnyegeket, kristálycsillárokat, az arany gyertyatartókat, a nehéz selyemfüggönyöket, a bársonykanapét, a vastag könyvekkel megpakolt márványasztalt. Még a falak is telis-tele vannak nagy, aranyozott keretű festményekkel – mindegyik Dament ábrázolja olyan kosztümökben, amelyeket más évszázadokban viselhettek. Az egyiken egy fehér csődör hátán ül, az oldalán ezüst karddal. Ugyanazt a kabátot viseli, amit a Halloween-bulimon.
Közelebb megyek a képhez, és keresem a szakadt szélű lyukat a vállán, amit viccesen tüzérségi golyó nyomának nevezett. Ott van a festményen. Megbabonázva végigsimítok a képen. Milyen beteg tréfa ez? Az ujjaim megérintik a képkeret aljára szögelt táblácskát.
DAMEN AUGUSTE ESPOSITO, 1775. MÁJUS.
A másik képhez lépek, és a szívem majd kiugrik a kék alapon, sötét öltönyben ábrázolt, mosolytalan Damen láttán.
DAMEN AUGUSTE, PABLO PICASSO 1902.
A következő kép nehéz, örvénylő mintája
DAMEN ESPOSITÓT IDÉZI, FESTETTE: VINCENT VAN GOGH.
És így tovább, körben a falon, nagy mesterek festményei, mind Dament ábrázolják.
Elhomályosuló tekintettel lerogyok a kanapéra, mert a térdeim nem bírnak el. Ezernyi lehetőséget latolgat az agyam, mindegyik nevetséges. Felkapom a legközelebbi könyvet az asztalon:
Damen Auguste Espositónak! William Shakespeare.
Ledobom a padlóra, és a következőért nyúlok. Üvöltő szelek. Damen Auguste-nak! Emily Bronté.
Minden egyes könyv Damen Auguste Espositónak vagy Damen Auguste-nak, vagy egyszerűen Damennek van dedikálva. Több mint egy évszázada halott szerzők által.
Lehunyt szemmel próbálok összpontosítani, hogy lelassítsam a légzésemet. A szívem majd' kiugrik, és remeg a kezem. Azt mondogatom magamnak, hogy ez csak valami vicc, Damen csak egy történelembolond, régiséggyűjtő, hamisító, aki túllőtt a célon. Talán ezek a dolgok becsben tartott családi ereklyék, amiket valami rég halott ük-ük-ük-üknagypapák hagytak rá, akikre hátborzongatóan hasonlít Damen és akiket ugyanúgy hívtak.
Végigfut a hideg a hátamon, amikor körülnézek. A tények magukért beszélnek. Ezek a tárgyak nem régiségek és nem is örökség, hanem Damen személyes tárgyai, hosszú évek során át összegyűjtött kincsek.
Feltápászkodom, és reszketve, bizonytalan léptekkel kibotorkálok a hallba, kétségbeesetten menekülnék ebből a hatalmas, cifra, zsúfolt mauzóleumból és a kriptaszerű házból. Olyan távolságot akarok tartani kettőnk között, amilyet csak lehet, és soha, soha, semmilyen körülmények között nem visszatérni ide.
Az alsó lépcsőre érve éles sikolyt hallok, amelyet fojtott morgás követ, és gondolkodás nélkül a hang irányába rohanok, követem a hallba, keresztül az ajtón, ahol megpillantom Dament. A ruhája tépett, az arca vértől iszamos, alatta pedig Haven vergődik és nyög.
– Ever! – kiált fel. Felugrik, és távol tart, miközben vagdalkozva próbálok a barátnőmhöz férni.
– Mit csináltál vele? - kiabálok. Nincs vesztegetni való időm, látom, hogy Haven arca sápadt, a szeme kifordult.
– Ever, kérlek, hagyd abba! – kéri magabiztosan. Túl magabiztosan ahhoz képest, amilyen helyzetben találtam.
– MITMŰVELTÉL VELE? – sikoltok fel, és rúgom, harapom, karmolok, minden erőmmel, de mit sem ér. Csak áll ott, fél kézzel tart vissza, miközben alig rezdül az ütéseim alatt.
– Ever, kérlek, hadd magyarázzam meg! – mondja, miközben kicselezi a rúgásaimat.
A vérző Havenre meredek. A barátnőm arca eltorzul a fájdalomtól, és hirtelen átsöpör rajtam: Hát ezért akart távol tartani a háztól!
– Nem! Ez nem az, aminek gondolod. Tévedsz! Tényleg nem akartam, hogy lásd, de ez nem az, aminek hiszed.
Felemel a padlóról, akár egy rongybabát, és még csak meg se erőlteti magát.
Nem törődöm Damennel. Magammal sem törődöm, csak Havennel, akinek elkékülnek az ajkai, és a lélegzése ijesztően felületes.
– Mit műveltél vele? – kiáltom minden gyűlöletemmel. – Mit műveltél vele, te szörnyeteg?
– Ever, figyelj fám, légy szíves! – könyörög a szeme.
Minden harag és adrenalin ellenére érzem az ismerős csiklandozást, ahol a keze a bőrömhöz ér, de küzdök ellene. Kiáltozom és sikítozom, rugdalózva próbálom eltalálni a legkényesebb pontját, de sokkal gyorsabb nálam.
– Nem tudsz segíteni rajta, hidd el, csak én tudok!
– Te nem segítesz, hanem megölöd! - kiabálok.
Megrázza a fejét, és fáradt arccal közli:
– Aligha.
Megpróbálom megütni, de nem sikerül. Feladom. Hát így történik, így fogok majd eltűnni végleg.
Amikor lazít a szorításán, megrúgom, és ezúttal találok. Damen elereszt, és a padlóra esem.
Havenhez ugrom, keresem a pulzusát a véráztatta csuklón, rámeredek a tetoválás közepén éktelenkedő két kis lyukra, és könyörgök, hogy lélegezzen, tartson ki.
Amikor a mobilom után nyúlok, hogy a 911-et hívjam, Damen kitépi a kezemből a telefont.
– Reméltem, hogy nem kell így lennie.
huszonnégy
Az ágyamban ébredek, Sabine hajol fölém, arcán megkönnyebbülés, gondolatai az aggodalom labirintusában tévelyegnek.
– Szia! – mosolyog fejcsóválva. – Neked aztán nem semmi kis hétvégéd lehetett!
Először rásandítok, aztán az órára, majd kipattanok az ágyból, amikor felfogom, mit mutat.
– Jól érzed magad? Már aludtál, amikor tegnap éjjel hazaértem. Nem vagy beteg, ugye?
Zuhanyozni indulok, nem tudom, mit válaszoljak, mert beteg ugyan nem vagyok, de fogalmam sincs, hogy alhattam ilyen sokat és ilyen későig.
– Van valami, amiről tudnom kéne? Valami, amit el szeretnél mondani...? – kérdezi a fürdőszobaajtón kívülről.
Lehunyt szemmel felidézem a hétvégét: a strand, Evangeline, Damen vacsorát főzött és itt aludt, aztán a reggeli...
– Semmi nem történt.
– Jól van, akkor jobb, ha igyekszel, ha nem akarsz elkésni az iskolából. Biztosan jól vagy?
– Igen – felelem tiszta hangon, olyan magabiztosan, ahogy csak tudom. Kinyitom a csapot, és a zuhany alá állok. Nem tudom, hogy hazudok-e vagy sem.
Miles egész úton Ericről beszél. Minden apró részletét megosztja velem a vasárnap esti SMS-szakításuknak, és próbál meggyőzni, hogy nem is érdekli, hogy teljesen túltette magát a pasin, amiből egyértelmű, hogy nem így van.
– Figyelsz te egyáltalán? – kérdezi haragos pillantás kíséretében.
– Hogyne – motyogok. Megállok a pirosnál, a sulitól néhány tömbnyire, az agyam a saját hétvégém eseményein pörög, és a vasárnapi reggelinél véget is ér.
– Ne nézz hülyének! – vigyorog ki az ablakon. – Ha untatlak, csak szólj! Mert ugyanis túl vagyok Ericen. Azt meséltem már, amikor ő meg én...
– Miles, beszéltél Havennel? – pillantok rá, mielőtt a lámpa zöldre vált.
Nemet int.
– Hát te?
– Nem hiszem - felelem. Rálépek a gázra, és azon töprengek, hogy a barátnőnk nevének említésére miért tölt el félelem.
– Nem hiszed? – Miles nagyra nyílt szemekkel fészkelődik.
– Péntek óta nem.
Beállok a parkolóba, a szívem háromszor olyan gyors tempóra vált, amikor megpillantom a kocsijának támaszkodó, rám váró Dament a szokásos helyen.
– Hát legalább egyikünknek bejött az élet - int a fejével a pasim felé, aki egy szál piros tulipánnal a kezében épp megkerüli a kocsit.
– Jó reggelt! – Átnyújtja a virágot és megpuszil, én motyogok valami érthetetlen választ, és elindulok a bejárat felé. Miles elstartol az osztályába, miközben megszólal a csöngő. Damen kézen fog, és megyünk az irodalomórára.
– Robins tanár úr mindjárt jön – suttogja. Szorosan fogja a kezemet, amikor elmegyünk Stacia mellett, aki rám fintorog, és az utolsó pillanatban húzza el előlem a kinyújtott lábát. – Lejött a piáról, próbálja visszaszerezni a feleségét – súgja a fülembe egészen közelről, miközben továbbmegyek az asztalom felé.
Leülök, kipakolom a könyveimet, és azon gondolkodom, hogy a barátom jelenlétében miért vagyok ilyen furán ideges. A zsebem- be nyúlok, és pánikba esem: otthon hagytam az iPodot.
– Nem kell az neked. – Damen megfogja a kezemet. – Itt vagyok én.
Lehunyom a szemem. Robins tanár úr mindjárt belép, három, kettő, egy...
– Jól vagy, Ever? – súgja Damen a csuklóm belső oldalán futó ereket cirógatva.
Összeszorított szájjal bólintok.
– Jól. Klassz hétvégém volt, remélem neked is.
Felnézek, és látom, hogy Robins tanár úr szeme nem duzzadt, az arca kevésbé vörös, bár a keze még remeg kissé.
– Jól mulattunk tegnap, nem?
Damenhez fordulok, és a szemébe nézek. A bőrömet elönti a melegség és a bizsergés, csak mert a keze az enyémen van. Egyetértően bólintok, mert tudom, hogy ezt akarja hallani, de nem vagyok benne biztos, hogy igaz is.
A következő fél nap az órák és a zavarodottság örvénye a fejemben, míg az ebédlőben meg nem tudom az igazságot a tegnapi napról.
– Nem hiszem el, hogy bementetek a vízbe! – Miles kavargatja a joghurtját. – Tudjátok, milyen hideg volt?
– Everen szörfruha volt – von vállat Damen. – Ja, és nálam felejtetted.
Kicsomagolom a szendvicsemet. Nem emlékszem semmire. Nincs is szörfruhám. Tényleg?
– Az nem péntek volt? – kérdezem, és belepirulok az emlékekbe.
Damen megrázza a fejét.
– Te nem szörföztél pénteken, csak én. Vasárnap tanítgattalak.
Próbálok visszaemlékezni, amíg a csomagolást tépdesem a szendvicsemről, de semmi, csak üresség.
– Jól csinálta? – kérdezi Miles.
– Nem voltak jó hullámok, úgyhogy többnyire csak hevertünk a takarók alatt a strandon. – Abban viszont nagyon jó volt – nevet.
Vajon a szörfruha rajtam volt a takaró alatt? És mi történhetett – ha egyáltalán történt valami? Lehet, hogy kárpótolni akartam a péntekiért, aztán úgy elástam az emléket, hogy nem tudom elővakarni?
– Mondjátok, hogy nem az a pár vagytok, ahol csak a pasi beszél! Ugye, nem rendel helyetted az étteremben?
Damenre nézek, de mielőtt válaszolna, Miles közbeszól:
– Ne! Evert kérdeztem.
Felidézem a két éttermi étkezésünket, a disneylandit, ami olyan furán végződött, és a másikat a lovin, amikor azt a rakás pénzt nyertük.
– Én szoktam rendelni – válaszolok. – Kölcsönadod a mobilodat, Miles?
– Nincs meg a telód? — Előhúzza, és felém csúsztatja az asztalon.
– Aha, és akarok egy SMS-t küldeni Havennek, hogy merre jár. Fura érzésem van. – Magamnak sem tudom megmagyarázni, nekik végképp. – Állandóan ő jár a fejemben. - Nyomkodom a billentyűket.
– Otthon van, beteg. Valami influenzaszerű. Plusz nagyon szomorú Evangeline miatt, de megesküdött, hogy ránk már nem haragszik.
– Azt mondtad, nem beszéltél vele – nézek rá, hiszen ezt mondta a kocsiban.
– Töriórán küldtem neki SMS-t.
– Akkor jól van? – meredek Milesra. A gyomrom egy ideggörcs, de gőzöm sincs, hogy miért.
– Kihányta a belét, gyászolja a barátnőjét, de alapvetően igen, jól van.
Visszaadom a telefont, nincs értelme zavarni Havent, ha nem érzi jól magát. Damen a combomra teszi a kezét. Miles tovább beszél Ericről, én meg piszkálom az ebédemet, közben bólogatok és mosolygok, de a nyugtalanságtól nem tudok szabadulni.
Nem is hinnéd, de épp azt a napot akarja Damen a suliban tölteni, amikor azt kívánnám, bárcsak lógna inkább. Mert minden alkalommal, amikor kijövök egy óráról, ott találom az ajtó előtt, és izgatottan vár, hogy megkérdezze, jól vagyok-e. Komolyan kezd az idegeimre menni.
Rajzóra után együtt megyünk a parkolóba, és felajánlja, hogy követ hazáig.
– Ha nem baj, akkor szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
– Minden rendben? – kérdezi milliomodszor.
Bólintok és beszállok a kocsiba. Alig várom, hogy becsukhassam az ajtót, és némi távolság legyen közöttünk.
– Dolgom van, de holnap találkozunk, jó?
Esélyt se adok a válaszra, kitolatok a helyemről és elhúzok.
Mire hazaérek, olyan fáradt vagyok, hogy egyenesen az ágyamhoz indulok. Azt tervezem, hogy szundítok egy kicsit, mielőtt Sabine hazajön és aggódni kezd értem. Az éjszaka közepén ébredek fel a saját vad szívdobogásomra. Merő verejték vagyok, és az a cáfolhatatlan érzésem támad, hogy nem vagyok egyedül.
Magam elé veszem a párnámat és szorongatom, mintha a puha tollak megvédenének, és bámulok a sötétbe.
– Riley? – suttogom, de tudom, hogy nem ő az.
Visszatartom a lélegzetemet. Az erkélyajtón túlról lágy, tompa hangot hallok, mintha papucsban járna valaki a szőnyegen.
– Damen? – suttogom magamat is meglepve. Kémlelem a sötétséget, de csak a lágy, suhogó hangot hallom.
A villanykapcsoló után nyúlkálok, és a hirtelen támadó fényben pislogva szinte meglepődöm, hogy egyedül vagyok, hiszen biztosra vettem, hogy valaki van a szobámban.
Felkelek, és a párnámat szorongatva bezárom az erkélyajtót. Benézek a szekrénybe és az ágy alá, ahogy apu tette régen, amikor mumusveszély volt. De nem találok semmit. Visszabújok az ágyba. Talán csak a rossz álom keltette a félelmet, amire felriadtam.
Hasonló volt ahhoz az álmomhoz, mikor abban a sötét, szeles kanyonban futottam, vékonyka, fehér ruhában, és fáztam, a szél korbácsolta a bőrömet, a csontomig hatolt. Annyira összpontosítottam a futásra, mezítláb a nedves, sáros talajon, a homályos menedék felé, amit alig láttam.
Csak azt tudom, hogy egy lágy, ragyogó fény felé futottam.
Damen elől.
huszonöt
Másnap a szokásos helyen parkolok a sulinál, kiugrom a kocsiból, és Damen mellett elfutva a kapuban várakozó Havenhez rohanok. Normális esetben mindent megteszek, hogy ne kelljen hozzáérnem senkihez, de őt szorosan magamhoz ölelem.
– Oké, oké, én is szeretlek – nevet, és eltol magától. – Nem akartam örök haragot tartani, srácok.
A haja száraz és fénytelen, a körömlakkja lepattogott, a szeme alatti karikák mélyebbnek tűnnek, mint szoktak, az arca pedig határozottan sápadt. Megnyugtat, hogy jól van, de nem tehetek róla, újra meg kell ölelnem.
– Hogy érzed magad? – vizsgálgatom figyelmesen Havent. Megpróbálok olvasni benne, de a szürke, gyenge és áttetsző auráján kívül semmit nem látok.
– Mi van veled? Mi ez a szeretet meg aggódás? Pont te, az örök iPod- és kapucnirajongó?
– Hallottam, hogy nem vagy jól, aztán tegnap nem jöttél suliba… – Elhallgatok, mert érzem, hogy nevetségesnek tűnök.
De Haven csak nevet.
– Tudom már! Te voltál, igaz? – Damenre mutat. – Jöttél és felolvasztottad a barátnőmet, és ő jégkirálynőből szentimentális tökfej lett.
Damen nevet, de a szeme komor marad.
– Csak megfáztam – legyint Haven. Miles belékarol, és bemegyünk a kapun. – És Evangeline miatt is nagyon szomorú vagyok, és ettől csak rosszabb lett az egész. Olyan lázas voltam, hogy párszor el is ájultam.
– Komolyan? – Damen mellől Havenhez csapódom.
– Aha, nagyon furi volt. Amikor reggel felébredtem, nem az a ruha volt rajtam, amiben lefeküdtem, és amikor meg akartam keresni, melyik volt az, nem is találtam. Mintha eltűnt volna vagy mi.
– Mondjuk, nálad elég nagy kupi van – vigyorog Miles. – Vagy csak hallucináltál, tudod, van ilyen, ha nagyon durva láza van az embernek.
– Lehet. De például eltűntek a fekete sálaim, ezt is az öcsémtől kellett kölcsönkérnem – mutatja a kék sálat.
– Volt, aki gondoskodjon rólad? – kérdezi Damen mellettem. Összekulcsolódnak az ujjaink, a melegség eláraszt.
Haven szemforgatva rázza a fejét.
– Viccelsz? Akár olyan független is lehetnék, mint te. Amúgy az ajtóm zárva is volt végig, meg is halhattam volna, és senkinek nem tűnt volna fel.
– És Drina? – kérdezem összeszoruló gyomorral.
Haven furcsán néz rám.
– Drina New Yorkban van. Péntek este utazott el. Na, mindegy, remélem nem veszitek zokon, mert némelyik lázálmom nagyon király volt, de ti nem voltatok benne. — Megáll a terem mellett, és a falnak támaszkodik.
– Nem álmodtál egy kanyonról? – kérdezem, és Damen kezét eleresztve egészen közel lépek Havenhez.
– Khmm, bocsi, de az intim zónámba gyalogolsz! – mondja nevetve, és eltol magától. – Nem, nem volt kanyon. Csak vér, meg ilyen gót dolog, nehéz elmagyarázni.
Abban a pillanatban, ahogy kimondja a vér szót, minden elsötétül körülöttem, és a padló vészesen közeledni kezd a fejemhez.
– Ever! – Damen az utolsó pillanatban elkap. – Ever – suttogja aggodalommal a hangjában.
Amikor kinyitom a szemem és ránézek, az arckifejezése, a pillantása nagyon emlékeztet valamire, de az emlék alig kezd formálódni, Haven hangja elsöpri.
– Pont így kezdődik - bólogat a barátnőm. – Mondjuk én csak később ájultam el, de attól még így kezdődik, erős szédüléssel.
– Nem vagy terhes? - kérdezi Miles olyan hangosan, hogy néhány srác a közelünkben megtorpanjon bámészkodni.
– Nem hinném – felelem. Meglepően jól érzem magam Damen karjaiban. – Jól vagyok, tényleg. – Feltápászkodom és továbbmegyek.
– Haza kéne vinned. Szörnyen néz ki - tanácsolja Miles.
– Aha - helyesel Haven is. – Pihenned kéne, de komolyan. Nem akarod te is elkapni, gondolom.
Senkit nem érdekel, hogy be akarok menni az órára. A következő percben Damen kezével a derekamon a fekete BMW felé tartok.
– Ez nevetséges – tiltakozom, miközben Damen kihajt a parkolóból. – Komolyan, jól vagyok. Arról nem beszélve, hogy már megint lógunk, és le fogunk bukni.
– Senki nem bukik le – pillant rám, aztán vissza az útra. – Rémlik, hogy odabenn elájultál? Szerencséd, hogy időben elkaptalak.
– Ez az, időben elkaptál. És most jól vagyok. Tényleg. Ha komolyan ennyire aggódtál értem, az orvosiba is vihettél volna. Semmi szükség emberrablásra.
– Nem raboltalak el – válaszolja feszülten. – Csak biztos akarok lenni benne, hogy jól vagy.
– Ó, már orvos is vagy?
Nem válaszol. Felhajt a parti útra, és elhúz az utca mellett, ami a házunkhoz vezet, aztán hirtelen megáll egy tiszteletet parancsoló méretű kapu előtt.
– Hová viszel? – kérdezem, míg odaint az ismerős őrnek, aki mosolyogva beenged minket.
– Hozzám – motyogja. Felmegyünk egy meredek dombra, és néhány kanyar után egy zsákutcába hajtunk, annak is a legvégébe, egy üres garázsba.
Damen kézen fog és átvezet a konyhán, be a dolgozószobába. Megtorpanok és csípőre tett kézzel körülnézek a gyönyörű bútorokkal berendezett szobában, ami a szöges ellentéte annak a minimalista berendezésnek, amire számítottam.
– Ez tényleg mind a tiéd? - kérdezem. Végigsimítok egy plüssbevonatú szófán, közben végignézek a tökéletes lámpákon, perzsaszőnyegeken, a falon lógó absztrakt olajfestményeken, a sötét fa kávézóasztalon- heverő könyveken, gyertyákon és a saját bekeretezett fényképemen. – Ezt mikor csináltad?
Felveszem az asztalról, és jól megnézem. Abszolúte nem emlékszem, mikor készülhetett.
– Úgy csinálsz, mintha először járnál itt. – Damen hellyel kínál.
– Mert így van.
– Nem. Vasárnap? A strand után. Az emeleten lóg a szörfruhád. Csüccs le! – paskolja meg maga mellett a párnát. – Látni akarom, hogy pihensz.
Még mindig a fotót szorongatva leülök a túltömött párnákra, és azon gondolkodom, mikor készült. A képen a hajam kiengedve, az arcom piros, és egy narancssárga kapucnis pulcsi van rajtam, amire nem is emlékszem. Nevetek, de a szemem komoly és szomorú.
– A suliban csináltam. Amikor nem figyeltél. Szeretem az ilyen ellesett pillanatokat. – Damen kiveszi a kezemből a képet, és visszateszi a helyére. – Most csukd be szépen a szemedet és pihenj, közben én készítek egy teát.
A kezem ügyébe teszi a teáscsészét, és egy vastag gyapjútakaróval betakargat.
– Nagyon kedves vagy, de erre semmi szükség. – Fészkelődöm az órámra tekingetve. Ha most elindulok, még visszaérek az utolsó két órára. - Komolyan. Jól vagyok. Vissza kéne mennünk a suliba.
– Ever, elájultál! – Leül mellém, és az arcomat kémleli. Megérinti a hajamat.
– Van ilyen – vonok vállat. Kínos a felhajtás, főleg, hogy tudom, kutya bajom.
– Nem, amíg velem vagy – suttogja a sebhelyem felé nyúlva.
– Ne! – Elhúzódom, és a keze visszahull az ölébe.
– Mi a baj?
– Nem akarom, hogy elkapd - hazudok. Nem akarom beismerni az igazat, hogy az a sebhely az enyém és csak az enyém. Örök emlékeztető, hogy sose felejtsek. Ezért nem hagytam, hogy a plasztikai sebész hozzányúljon és „rendbe tegye". Mert ami történt, azt már soha senki nem teheti rendbe. Az én hibám, az én saját fájdalmam, ezért rejtegetem a frufrum alatt.
– Nem szoktam beteg lenni – nevet.
Behunyom a szemem, és amikor kinyitom, így szólok:
– Aha, szóval most meg nem szoktál beteg lenni.
Damen vállat von, és a szám elé tartja a teáscsészét, hogy igyak.
Kortyolok egyet, aztán eltolom a kezét.
– Na, nézzük! Nem szoktál beteg lenni, nem kapnak lógáson, ötöst kapsz a lógások ellenére, fogsz egy ecsetet és voila, jobb Picassót festesz, mint Picasso, úgy főzöl, mint egy mesterszakács, modellkedtél New Yorkban, ami még azelőtt volt, hogy Santa Fébe költöztél volna, ami még azelőtt volt, hogy Londonban, Romániában, Párizsban meg Egyiptomban éltél, nincs munkád és független vagy, mégis egy luxusházban laksz, drága autód van és...
– Róma.
– Mi?
– Nem Románia, hanem Róma.
– Mindegy, a lényeg az... – A torkomon akad a szó.
– Igen? A lényeg?
Nagyot nyelek, és elfordítom a tekintetemet. Egy ideje gyötör egy gondolat... Valami Damenről, valami erről a nem evilági tökéletességéről... Kísértet lehet, mint Riley? Nem, ez lehetetlen, hiszen mindenki látja.
– Ever! – Maga felé fordítja a fejemet. – Ever, én...
Mielőtt folytathatná, leugrom a szófáról, el a közeléből. Ledobom magamról a takarót, és nem nézek rá, amikor azt kérem:
– Vigyél haza!
huszonhat
Mihelyt Damen lefékez a kocsifeljárón, kiugrom és a házba rohanok, a fokokat kettesével véve felvágtatok a szobámba, hátha ott találom Rileyt. Látnom kell, beszélnem kell vele az őrült gondola- tokról, amelyek kavarognak bennem. Ő az egyetlen, akinek egyáltalán elkezdhetem elmagyarázni, az egyetlen, aki talán megért.
Keresem a hálószobámban, a fürdőben, az erkélyen, nincs sehol. Állok a szoba közepén és szólongatom. Furcsán, zavartan érzem magam, meg sem tudom magyarázni, miért, de pánikolok.
Amikor nem jön, összegömbölyödöm az ágyamon, és újra átélem az elvesztése fájdalmát.
– Ever, kicsim, rosszul vagy? – Sabine ledobja a táskáit, és mellém térdel. Hűvös tenyere hideg verejtéket tapint a homlokomon.
Behunyt szemmel nemet intek, tudom, hogy az ájulás és a kimerültség ellenére nem vagyok beteg. Legalábbis nem úgy, ahogy ő gondolja. Ez annál bonyolultabb és nem olyan könnyen gyógyítható.
Az oldalamra fordulok, a párnahuzat sarkával letörlöm a könnyeimet, és felé fordulok.
– Néha csak így rám tör, tudod? És nem lesz könnyebb –csukladozom a sírástól.
Sabine arca ellágyul a bánattól.
– Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni. – Letörli a könnyeimet.
Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.
Amikor Sabine végül felkel, hogy vacsorát csináljon, beletúr a táskájába, és előhúz valamit.
– Nézd, mit találtam a csomagtartómban? Száz éve kértem kölcsön, amikor ideköltöztél. El is felejtettem, hogy nálam van.
A barackszínű pulcsi.
Amiről megfeledkeztem.
Amit az első hét óta nem viseltem.
Ami a Damen asztalán talált képen van rajtam, pedig akkor még csak nem is ismertem.
Másnap elhajtok Damen mellett, aki nekem foglalja azt a hülye parkolóhelyet, és megállok valahol a világ túlvégén.
– Mi a fene? – mereszti a szemét hitetlenkedve Miles. – Túlmentél! Most nézd, mennyit kell gyalogolni!
Bevágom az ajtót, és átvágtatok a parkolón, el a kocsijának támaszkodó Damen mellett.
– Khm. Halló! Magas és sötéthajú három óránál, épp elmentél mellette! Mi van veletek, srácok? – kérdezi Miles a karom után nyúlva. – Összevesztetek?
– Semmi sincs velünk. – Bemegyek az épületbe.
Ugyan Dament magam mögött hagyom, mégis ott ül az asztalánál, amikor belépek az osztályba. Felteszem a kapucnimat, bekapcsolom az iPodot, és rá sem nézek. Várom a névsorolvasást.
– Ever – suttog Damen, miközben én egyenesen előre bámulva Robins tanár úr kopaszodó fejére összpontosítok. Várom, hogy mondhassam: jelen. – Ever, tudom, hogy zaklatott vagy. Meg tudom magyarázni.
Úgy teszek, mintha nem hallanám.
– Ever, légy szíves! – könyörög.
Mintha ott se lenne! Amikor Robins tanár úr a nevemhez ér a sorban, Damen behunyt szemmel felsóhajt:
– Jól van, te akartad, ne feledd!
A következő pillanatban egy szörnyű csattanás hangzik fel a teremben, és tizenkilenc fej zuhan az asztalokra.
Csak az enyém és Damené nem.
Tátott szájjal körülnézek, próbálom felfogni a látványt, s amikor visszafordulok Damenhez, ő csak vállat von:
– Pont ezt szerettem volna elkerülni.
– Mit csináltál? – bámulok az élettelen testekre, és valami szörnyű felismerés kezd megfogalmazódni bennem. – Úristen, megölted őket! Mindenkit! – kiabálok, a szívem úgy ver, hogy biztosan hallja.
– Jaj már, Ever, minek nézel? Természetesen nem öltem meg őket. Csak... sziesztáznak, ennyi az egész.
A székem szélére csúszom, és az ajtót nézem, tervezem a menekülést.
– Megpróbálhatod, de nem jutsz messzire. Ide is előbb értem be, pedig jó nagy előnyöd volt.
– Olvasol a gondolataimban? – suttogom, és eszembe jut az előzőnél sokkal kínosabb gondolatom is, hogy belevörösödöm.
Szorongatom az asztal szélét.
– Szoktam. Mindig. Igen.
– Mióta? – meredek rá. Egyik részem menekülne, a másik pedig kérdezősködne egy kicsit bizton bekövetkező halála előtt.
– Mióta először megláttalak. – A pillantása az enyémbe kapaszkodik, és melegséggel tölt el.
– És az mikor is volt? - kérdezem remegő hangon. Eszembe jut a fotó, és elgondolkodom, vajon mióta követhet?
– Nem követtelek — nevet. – Legalábbis nem úgy, ahogy gondolod.
– Miért kéne hinnem neked? – Eszemben sincs hinni neki.
– Mert sosem hazudtam.
– Most is hazudsz!
– Sosem hazudtam neked semmi fontos dologgal kapcsolatban. – Elfordítja a tekintetét.
– Tényleg? És mi van a fényképpel, amit azelőtt készítettél, hogy egyáltalán beiratkoztál volna a suliba? Hol szerepel a fontos dolgok listáján egy kapcsolatban?
Felsóhajt, és fáradt pillantással így felel:
– És hol szerepel a listán a látnok, aki a halott kishúgával tölti a szabadidejét?
– Nem tudsz rólam semmit. – Felállok. Izzad a tenyerem, reszket a kezem, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból, amikor körbenézek a körülöttem szunnyadó, ernyedt testeken. Stacia szája nyitva, Craig iszonyú hangosan horkol, Robins tanár úr arca békésebb, mint valaha. – Az egész iskola alszik? Vagy csak ez a terem?
– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, az egész iskola – mosolyog elégedetten a jól végzett munka örömétől.
Egy szó nélkül felugrom a székről, az ajtóhoz rohanok, végig a folyosón, át az aulán, keresztül az irodán. Elfutok az íróasztaluknál alvó titkárnők és adminisztrátorok mellett, és kirontok a parkolóba. A piros Miata mellett Damen vár, kezében a táskámmal.
– Mondtam. – Vállat von, és visszaadja a hátizsákomat.
Izzadtan állok előtte, teljesen magamon kívül vagyok. Minden elfelejtett pillanat beugrik: a véres arca, a vergődő, nyöszörgő Haven, az a furcsa szoba... és tudom, hogy valamit csinált velem, hogy elfelejtsem mindezt. Lehet, hogy nem vagyok neki ellenfél, de akkor sem hagyom magam.
– Ever! – Damen felém nyújtja a kezét, aztán visszakozik. – Tényleg azt hiszed, hogy meg akarlak ölni? - A pillantása elgyötört, kétségbeesetten fürkészi az arcomat.
– Nem ez a terv? Haven azt hiszi, valami vad lázálom volt. Csak én tudom, mi az igazság, csak én tudom, micsoda szörnyeteg vagy. Csak azt nem tudom, miért nem öltél meg mindkettőnket, amikor megtehetted volna? Miért vesződtél, hogy elfeledtesd velem, és életben hagyj?
– Sosem ártanék neked. – A pillantása teli van fájdalommal. – Félreérted az egészet. Épp hogy megmenteni akartam Havent, nem bántani! Csak nem figyeltél.
– Akkor miért nézett ki úgy, mint aki a sír szélén áll? – Összeszorítom a számat, hogy ne remegjen az ajkam, és a szemébe nézek. Nem engedem, hogy hasson rám.
– Mert a sír szélén állt. A tetoválás a csuklóján elfertőződött, és halálos volt. Amikor ránk találtál, a mérget próbáltam kiszívni a sebből, ahogy a kígyómarással szokták.
– Tudom, hogy mit láttam - rázom a fejemet.
Damen lehunyt szemmel megnyomkodja az orrnyergét. Hosszú, mély lélegzetet vesz, és így szól:
– Tudom, minek látszott. És tudom, hogy nem hiszel nekem.
Próbáltam elmagyarázni, de nem hagytad, és próbáltam magamra vonni a figyelmedet. Mert hidd el, hogy félreértetted.
Egyenesen rám néz, tiszta a tekintete, a keze maga mellett, tenyérrel kifelé, de nem veszem be. Egy szavát sem hiszem. Évszázadok, talán évezredek alatt volt ideje begyakorolni, és jó az előadás, de csak előadás. El sem hiszem, hogy kimondom, végig sem gondolom, de egyetlen magyarázat lehetséges, nem számít, mekkora őrültség.
– Menj vissza a koporsódba, vagy a váradba, vagy akárhol latál, mielőtt idejöttél... – Levegőért kapkodok, úgy érzem, mintha valami szörnyű rémálomba keveredtem volna, és azt kívánom, bár felébrednék. - Csak hagyj békén! Menj el!
Damen visszafojtja a nevetést.
– Nem vagyok vámpír.
– Tényleg? Kipróbáljuk? – kérdezem remegő hangon, a szemébe nézve. Meg vagyok győződve róla, hogy a megoldástól csak egy rózsafüzér, némi fokhagyma és egy fakaró választ el.
De ő csak nevet.
– Ne légy nevetséges, ilyen nincs.
– Tudom, mit láttam – ismétlem. A vérre és Havenre gondolok, a furcsa, ijesztő szobára, hogy ő is lássa a fejemben. Kíváncsi vagyok, hogy magyarázza a barátságát Marie Antoinette-tel,
Picassóval, Van Goghgal, Emily Brontë-val, William Shakespeare-rel, amikor ők évszázadokkal ezelőtt éltek.
– Mellesleg jó barátja voltam Leonardo da Vincinek, Botticelli-nek, Francis Baconnek, Albert Einsteinnek, és Johnnak, Paulnak, George-nak meg Ringónak is – egy pillanatig figyeli az arcomat. – Istenem, Ever, a Beatlesről beszélek! Egek, de öreg vagyok!
Csak állok, és alig veszek levegőt, nem fogom fel, de amikor felém nyúl, elhúzódom.
– Nem vagyok vámpír, Ever. Halhatatlan vagyok.
– Vámpír, halhatatlan, egykutya – morgom a bajszom alatt. Nevetséges, hogy nem létező lényekről vitatkozunk! – gondolom.
– Ó, és ha már lényekről van szó, amelyeken vitázni lehet, elég nagy a különbség. A vámpírok kitalált lények, csak a könyvekben meg a filmeken léteznek, ja, meg a te túlfűtött képzeletedben. Míg én valóban halhatatlan vagyok. Ami azt jelenti, hogy évszázadok óta ugyanazt az életet élem a földön. A fejedben létező elképzeléssel szemben a halhatatlanságom nem függ össze vérszívással, emberáldozattal, vagy más visszataszító cselekedettel, amit elképzelsz.
Rásandítok, és eszembe jut a fura, piros itala, hátha van valami köze a hosszú életéhez. Valami életelixír vagy mi?
– Életelixír, ez jó! Micsoda marketingfogás lehetnék! – Amikor látja, hogy nem nevetek, ellágyul az arca. – Ever, ne félj tőlem, kérlek! Nem vagyok veszélyes, sem gonosz, sosem tennék kárt benned. Csak egy fickó vagyok, aki nagyon régóta él már. Talán túl régóta, ki tudja? Ettől még nem leszek rossz ember. Csak halhatatlan. És attól tartok...
A kezemért nyúl, én pedig bizonytalanul reszkető lábakkal elhátrálok előle, mert nem akarok többet hallani.
– Hazudsz! – A szívem megtelik haraggal – Ez őrültség! Örült vagy!
Mérhetetlen bánattal a tekintetében rám néz és felém lép.
– Emlékszel, amikor először láttál? Pont itt a parkolóban? És hogy amikor találkozott a pillantásunk, milyen felismerést éreztél? És amikor elájultál? Amikor kinyitottad a szemed és rám néztél, olyan közel jártál az emlékezéshez, csak elvesztetted a fonalat.
Mozdulatlanul bámulok rá, és érzem, mit akar mondani, de nem akarom hallani.
– Nem – motyogom, és hátrálok egy lépést. Szédülök. A térdeimből kiszáll az erő.
– Én találtalak meg az erdőben! Én hoztalak vissza.
A szemem megtelik könnyekkel. NEM!
– Az én szemembe néztél, amikor... visszajöttél, Ever. Ott voltam. Melletted. Visszahoztalak. Megmentettem az életedet. Tudom, hogy emlékszel, látom a gondolataidban.
– Nem! – kiáltom a fülemet eltakarva, lehunyt szemmel. – Hagyd abba! - kiabálok, nem akarom hallani.
– Ever! – A hangja beszivárog a gondolataimba, az érzékeimbe.
– Sajnálom, de ez az igazság. Nincs mitől félned.
Lekuporodok, az arcomat a térdemre szorítom, és zokogni kezdek.
– Nem volt jogod ehhez! Nem volt jogod a közelembe jönni és beleavatkozni! A te hibád, hogy szörnyeteg lettem, és itt ragadtam ebben a szörnyű életben! Miért nem hagytál békén, miért nem hagytál meghalni?
– Nem veszíthetlek el újra. – Letérdel mellém. – Ezúttal nem. Felnézek, fogalmam sincs, mire gondol, de remélem, hogy nem akarja megmagyarázni. Eleget hallottam, és nem kell több. Csak azt akarom, hogy vége legyen.
Az arcán fájdalom suhan át.
– Ever, kérlek, ne gondolj ilyeneket, légy szíves...
– Véletlenül úgy döntöttél, hogy visszahozol ide, miközben az egész családom meghalt? – A szomorúságot iszonyú harag váltja Fel. – Miért? Miért tetted? Ha olyan erős vagy, hogy feltámasztod a halottakat, miért nem mentetted meg őket is? Miért csak engem?
Az ellenséges tekintettől, a kis gyűlöletnyilaktól összerezzen. Lehunyt szemmel válaszol.
– Nem vagyok olyan erős. Késő volt már, ők akkorra már elmentek, de te még... még tétováztál. Azt gondoltam, hogy ez azt jelenti, élni akarsz.
A kocsimnak támaszkodva lehunyom a szemem, és levegőért kapkodok. Tényleg az én hibám. Késlekedtem, tétováztam, kóvályogtam azon a hülye mezőn, hagytam, hogy eltérítsenek a lüktető fák meg a reszkető virágok. Amíg ők elmentek. Átkeltek, én meg bekaptam a horgot...
– Szóval megitattál az élet vizével? – mondom végül.
Rám pillant, majd félrenéz.
Olyan dühös vagyok, hogy meg tudnék ölni valakit, s a haragom pont rá irányul, aki történetesen megölhetetlen.
– Menj el! – Letépem a lópatkós karkötőt a csuklómról, és hozzávágom. El akarom felejteni azt az estét, őt, mindent. Sokkal többet láttam és hallottam, mint amit képes lennék felfogni. - Csak... csak menj el! Soha többé nem akarlak látni.
– Ever, kérlek, ne mondj ilyet, ha nem gondolod komolyan – könyörög szomorúan. – Nem tudnálak megint elveszíteni.
A tenyerembe temetem az arcomat. Túl fáradt vagyok, hogy sírjak, túl feldúlt, hogy beszéljek. Tudom, hogy hallja, amit gondolok, hát behunyom a szemem, és ezt gondolom: Azt mondtad, sosem tudnál bántani, de nézd, mit csináltál! Tönkretettél mindent, az egész életemet, és miért? Hogy egyedül legyek! Hogy a hátralévő életemet szörnyetegként éljem le? Gyűlöllek azért, amit velem tettél, azért, amit csináltál belőlem, gyűlöllek, mert önző vagy! Soha, soha többé nem akarlak látni!
Nem nézek fel, csak előre-hátra ringatózva hagyom, hogy a szavak átfolyjanak rajtam újra és újra.
Hadd legyek normális, csak hadd legyek normális megint! Menj el, hagyj békén! Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek...
Amikor végül felnézek, százezernyi piros tulipán vesz körül. Lágy, viaszos szirmaik csillognak a napsütésben. Tele van velük a parkoló, még a kocsikat is eltakarják. És ahogy talpra állok, és lesöpröm a port a ruhámról, tudom, anélkül, hogy körülnéznék...
Damen elment.
huszonhét
Fura, hogy irodalomórán nem ül mellettem Damen, nem fogja a kezem, nem suttog a fülembe - tehát nincs kikapcs gomb. Annyira hozzászoktam, hogy velem van, hogy elfelejtettem, milyen undok is tud lenni Stacia meg Honor. Nézem, ahogy vigyorognak, miközben SMS-ezgetnek (Ez hülye, nem csoda, hogy Damen lelépett.), és tudom, hogy ismét a kapucnira, a napszemüvegre és az iPodra kell támaszkodnom.
Nem mintha nem látnám meg ebben az iróniát. Nem mintha nem érteném a viccet. Mert ha valaki azért könyörgött a parkolóban a halhatatlan barátjának, hogy tűnjön el, hogy ő megint normális lehessen, az én voltam. És ez a poén. Mert most, az új, Damen nélküli életemben teli van a fejem mások gondolataival. A színek és hangok elsöprő, félelmetes tolongásától folyton zúg a fülem, és könnyezik a szemem. A koponyámat elöntő, a testemet megbénító, hányingerrel és szédüléssel kísért migréntől pedig épphogy csak működöm.
Mókás, hogy annyira aggódtam megemlíteni a szakításunkat Milesnak vagy Havennek, hogy egy egész hét eltelt, mire egyáltalán a nevét kimondtuk. Akkor is én hoztam fel. Azt hiszem, annyira hozzászoktak már a rapszodikus jelenlétéhez, hogy semmi szokatlant nem láttak a hosszas távollétében.
Egy nap, ebéd közben megköszörültem a torkomat, rájuk néztem, és azt mondtam:
– Csak hogy tudjátok: Damen és én szakítottunk. – És amikor a szájuk tátva maradt és egyszerre kezdtek beszélni, feltartottam a kezemet. – És elment.
– Elment? – Egyszerre két szempár meredt rám, két áll esett le, mindketten vonakodtak elhinni.
Tudtam, hogy őket is érinti a dolog, azt is tudtam, hogy magyarázattal tartozom, de csak megráztam a fejem, és összeszorított szájjal hallgattam.
Machado tanárnő nem volt ilyen könnyű eset. Néhány nappal Damen eltűnése után odalépett a festőállványomhoz. Mindent megtett, hogy ne kelljen ránéznie a Van Gogh-katasztrófára, amit összehoztam, és megszólalt:
– Tudom, hogy Damen és te közel álltatok egymáshoz, és tudom, hogy milyen nehéz lehet most neked. Ezért szeretném, ha elfogadnád ezt. Rendkívüli.
Egy vásznat nyújtott felém, amit csak letámasztottam az állványom lábához, és folytattam a festést. Kétségtelen volt, hogy rendkívüli alkotás, minden, amit Damen csinál, rendkívüli. De ne felejtsük el, hogy ha több száz évig él az ember, sok ideje van tökéletesíteni a képességeit.
– Nem nézed meg? – kérdezte a tanárnő. Összezavarta az érdektelenségem.
– Nem. De köszönöm, hogy nekem adja – fordultam felé erőltetett mosollyal.
Amikor végre kicsengettek, kivittem a kocsimhoz, és bevágtam a csomagtartóba, aztán rácsaptam a tetőt anélkül, hogy ránéztem volna.
És amikor Miles megkérdezte:
– Hé, az mi?
...bedugtam a slusszkulcsot a helyére, és azt feleltem:
– Semmi.
Az egyetlen dolog, amire nem számítottam, hogy mennyire magányos leszek. Nem fogtam fel, hogy mennyire függtem Damentől és Riley-tól, akik kitöltötték az űrt, az életem repedéseit. Riley ugyan szólt előre, hogy nem lesz mindig velem, a bűvös három hetes határon kezdtem pánikolni.
Elbúcsúzni Damentől, a jóképű, ijesztő, valószínűleg gonosz, halhatatlan fiúmtól nehezebb volt, mint hogy valaha is beismerjem. De el nem búcsúzni Riley-tól több volt, mint elviselhetetlen.
Szombaton Miles és Haven megkért, hogy tartsak velük a szokásos Téli Fantázia Vásárra, igent mondok. Ideje előbújni a csigaházból, és csatlakozni az odakint zajló élethez. Mivel első alkalommal veszek részt ilyesmiben, elég izgatott vagyok.
– Nem olyan jó, mint a nyári Fűrészpor Fesztivál – magyarázza Miles, miközben jegyet veszünk és belépünk a kapun.
– Mert sokkal jobb - teszi hozzá Haven. Elénk kerül és mosolyogva visszafordul.
Miles vigyorog.
– Hát az időjárástól eltekintve mindegy, mert mindkettőn vannak üvegfúvók, és ők a kedvenceim.
– Nagyon meglepő – nevet Haven, és belekarol Milesba. Míg követem őket, zúg a fejem a tömeg energiáitól, a rengeteg színtől, az örvénylő hangoktól. Azt kívánom, bár lett volna elég eszem, és otthon maradtam volna a biztonságos, csendes szobámban.
Amikor felteszem a kapucnimat, és készülök a fülembe dugni a fülhallgatót, Haven rám szól:
– Komolyan ezt fogod csinálni?
Visszateszem a zsebembe az iPodot. Csak mert ki akarok zárni mindenkit, nem szeretném, ha a barátaim azt gondolnák, őket is kizárom.
– Gyertek, látnotok kell az üvegfúvót, fantasztikus! – Miles elvezet minket egy Mikulás és néhány ezüstműves mellett, majd megállunk egy fickó előtt, aki csodaszép, ezerszínű vázákat formál pusztán a szája, egy hosszú fémcső és tűz segítségével. – Ezt meg kell tanulnom. – Miles delejezetten bámulja.
Figyelem, hogyan ölt alakot a folyékony színörvény, aztán inkább a szomszédos standhoz lépek, ahol nagyon klassz táskák vannak kiállítva.
Lekapok egy kicsi, barna táskát a polcról, és végigsimítok a puha bőrön. Jó ajándék lenne Sabinének karácsonyra, mert magának sosem venné meg, de talán vágyik rá.
– Mennyibe kerül? – kérdezem, és összerezzenek, ahogy a hangom visszhangzik a fejemben.
– Százötven.
Ránézek a kék tunikás, farmeros nőre. A nyakában ezüst békejel függ. Tudom, hogy az ár lejjebb is megy majd, sokkal lejjebb, de annyira szúr a szemem, és a fejfájásom úgy felerősödik, hogy nincs erőm alkudozni. Tulajdonképpen csak haza akarok menni.
Visszateszem a táskát a polcra, és megfordulok, amikor utánam szól:
– Neked százharminc.
Tudom, hogy ez még mindig nem a legalacsonyabb ár, de csak biccentek és indulok.
Aztán valaki a hátam mögül...
– Mindketten tudjuk, hogy a vége kilencvenöt. Miért adod fel ilyen könnyen?
Amikor megfordulok, egy apró, vörös hajú nő áll előttem. Ragyogó lila aurája van.
– Ava – nyújt kezet.
– Tudom. – Direkt nem veszem észre a kinyújtott kezet.
– Hogy s mint vagy? – kérdezi, mintha nem is lettem volna vérlázítóan udvariatlan és hűvös. Ettől még rosszabbul érzem magam.
Megvonom a vállam, az üvegfúvó felé pillantok. Nem látom Milest és Havent, amitől meglegyint a pánik szele.
– A Laguna Tacónál állnak sorban. Ne aggódj, neked is rendelnek.
– Tudom. – Még ha nem is igaz. Annyira fáj a fejem, hogy nem hallok, nem látok semmit.
Amikor el akarok menni, megragadja a karomat.
– Ever, szeretném, ha tudnád, hogy az ajánlatom még áll. Tényleg szeretnék segíteni. - Rám mosolyog.
Első gondolatom, hogy elhúzódom, olyan messzire, amilyen messzire csak tudok, de amint megérint, megszűnik a fejfájásom. A fülem sem zúg tovább, és a szemem is felhagy a könnyezéssel. De amikor a szemébe nézek, csak azt a szörnyű némbert látom, aki ellopta a húgomat. Elrántom a karomat.
– Nem gondolja, hogy már épp eleget segített? Ellopta tőlem Riley-t, mit akar még? - Próbálok nem sírva fakadni.
Aggodalmasan összevonja a szemöldökét, az aurája gyönyörű, élénk violaszín fény.
– Riley-t senki nem tudja elvenni tőled. Mindig veled lesz, még ha nem is látod. – Újra a karom után nyúl.
Nem figyelek rá, és nem engedem, hogy hozzám érjen, nem érdekel, milyen megnyugtató az érintése.
– Csak... csak maradjon ki az életemből! Hagyjon békén! Riley meg én olyan jól voltunk, amíg meg nem jelent.
Nem adja fel. Nem megy sehová. Ott áll és figyel azzal a szörnyen idegesítő, lágy, törődő tekintettel.
– Tudok a migrénedről – suttogja kedves, megnyugtató hangon. – Nem kell így élned, Ever. Tényleg segíthetek.
Nagyon szeretném, ha megszűnne a zajok és a fájdalom támadása, mégis sarkon fordulok és elrohanok. Remélem, hogy sosem látom többé.
– Ez ki volt? – kérdezi Haven, miközben tortilla chipset mártogat a salsaszószba. Vállat vonok.
– Senki. – A szó vibrál a fülemben.
– Úgy nézett ki, mint az a jósnő a bulidon.
Fogok egy műanyag villát, és nekilátok a kajának, amit Miles tol elém.
– Nem tudtuk, mit ennél, kértünk mindenből egy kicsit – kínálgat. – Vettél táskát?
Nemet intek, amit azonnal megbánok, mert a mozgás csak fokozza a fejfájásomat.
– Túl drágák – válaszolom a szám elé tett kézzel. A rágás is fáj. Könnybe lábad a szemem. - Szereztél vázát? – Tudom, hogy nem, de nem a gondolatait olvasom, csak nem látok nála szatyrot.
– Nem, csak néztem, ahogy készítik.
– Psszt, fiúk-lányok! Ez nem az én telefonom? – Haven beletúr a túlméretezett, teletömött táskába, amit gardróbként cipel magával.
– Mivel csak neked van Marilyn Manson csengőhangod... - Miles vállat von. A taco helyett a zöldségköretet csipegeti a tányérjáról.
– Semmi szénhidrát? – kérdezem, miközben az ételt piszkálja.
– Csak mert Tracy Turnblad kövér, nem kell nekem is annak lenni.
Havenre pillantok, és a lelkes arckifejezése láttán tudom.
Elfordul tőlünk, eltakarja a fülét, és úgy telefonál.
– Ó te jó ég! Tökre azt hittem, hogy eltűntél. Milesszal. Ja, Ever is itt van. Itt mellettem. Oké. – A mikrofont eltakarva felénk fordul, és ragyogó szemmel így szól: - Drina üdvözöl. – És várja a válaszunkat. Amikor nem felelünk, a szemét forgatva feláll, és odébb megy. – Ők is téged.
– Én nem üdvözlöm – néz rám Miles. – Hát te?
Összekeverem a rizst a babbal.
– Gáz – jegyzi meg Haven után nézve.
Érzem, hogy igaza van, kíváncsi vagyok, mire gondol pontosan. A hely emberektől nyüzsög, olyan, mint valami rotyogó kozmikus leves, túl sűrű, hogy olvassak benne, vagy próbáljak ráhangolódni.
– Mire gondolsz?
– Nem egyértelmű?
Annyira fáj a fejem, hogy nem tudok a gondolataihoz férkőzni.
– Van valami... valami párás ebben a barátságban. Egy ártatlan haverság az egy dolog. De ez... ez nem jó így. Komoly parafaktort érzek.
– Mennyire para?
Piszkálja a babot a tányérján.
– Tudom, hogy rémesen hangzik, hidd el, nem akarok ördögöt festeni a falra, de Haven olyan, mint valami epigon.
Felhúzom a szemöldökömet.
– Követő, imádó, klón, kicsién – vállat von. – És ez...
– Para? – segítek.
Haven és köztem váltogatja a pillantását.
– Nézd meg, úgy öltözik, mint Drina, a kontaktlencsék, a hajszíne, a sminkje, a ruhái, és úgy is viselkedik... legalábbis megpróbál úgy viselkedni.
– Más is van? - kérdezem. Vajon másról is tud, vagy csak rossz előérzete van?
– Nem elég? – tátja el a száját.
Vállat vonok. Elmúlt az éhségem.
– Köztünk szólva – folytatja Miles –, ez a tetkó-dolog is! Mi a franc? – Lehalkítja a hangját, hogy Haven véletlenül se hallja. – Mit akar jelenteni? Tudom, hogy mit jelent, nem erre gondolok, hanem hogy nekik mit jelent? Vámpírdivat? Mert Drina nem gót. Nem tudom, mi akar lenni, ezekkel a selyemruhákkal meg a cipőjéhez illő táskáival. Valami titkos társaság? És az a fertőzés? Fura. És amúgy meg nem normális, hogy elfertőződött, csak ő hiszi azt. Valószínűleg attól lett beteg.
Összeszorított szájjal gondolkozom, mit feleljek, mit mondhatok el neki. Miért őrzöm ilyen elszántan Damen titkait? Ezek a titkok teljesen átértelmezik a Miles-féle parát. Túl sokáig tétovázom, és Miles folytatja, szóval legalább mára zárva marad a titok-szekrény.
– Ez az egész olyan egészségtelen.
– Mi az egészségtelen? – Haven visszaül közénk.
– Ha vécézés után nem mosol kezet - csipkelődik Miles.
– És erről beszélgettek? És ezt el is higgyem?
– Mondom: Ever nem szokott kezet mosni pisilés után, én csak figyelmeztettem a veszélyekre, amelyeknek kiteszi magát. Meg mindannyiunkat – néz rám fejcsóválva.
Elvörösödöm, még ha nem is igaz, amit mond. Haven beletúr a táskájába. Rúzs, hajvasaló, csomagolásukat vesztett mentolos cukrok. Elővesz egy kicsi ezüst flaskát, lecsavarja a tetejét, és jó adag áttetsző, szagtalan folyadékot tölt mindannyiunk italába.
– Mókás, de egyértelmű, hogy rólam beszéltetek. Tudjátok mit? Olyan boldog vagyok, hogy nem is érdekel.
Megfogom a kezét, hogy ne töltögessen. Mióta a szurkolótáborban többet ittam a kelleténél Rachel jóvoltából, és fél napig hánytam, megfogadtam, hogy soha többé vodkát. Amikor hozzáérek, az agyamban felvillan egy pirossal bekarikázott dátum: december 21.
– Nyugi már! Ne legyél már ilyen merev! Éljünk egy kicsit, jó? Meg sem kérdezitek, miért vagyok boldog?
– Úgyis elmondod. – Miles félretolja a tányérját. Megevett minden proteint, a többi a galamboké.
– Igazad van, Miles barátom, teljesen igazad van. De azért kedves vagy, hogy megkérdezed. Na, mindegy. Drina hívott. Még
New Yorkban van bevásárló körúton. Vett nekem is pár dolgot, elhiszitek? - Hatalmasra nyílt szemmel néz ránk, de amikor nem válaszolunk, folytatja: – Titeket is üdvözöl, még ha nem is érdekel benneteket. Nemsokára visszajön, és meghívott egy tök jó bulira, alig várom!
– Mikor lesz? – Remélem, a hangom nem olyan, mint ahogy érzem magam. Remélem, nem december 21.
Haven csak mosolyog.
– Bocs, de nem árulhatom el. Megígértem.
– Miért? – kérdezzük egyszerre.
– Mert ez egy szuperexkluzív, zártkörű buli, és semmi szükség illetéktelenekre.
– Illetéktelenekre? Azok vagyunk?
Haven vállat von, iszik.
– Ez így nem lesz jó. A barátaid vagyunk, ezért kutya kötelességed elmesélni.
– Nem lehet. Megesküdtem rá. Kiugrom a bőrömből, olyan izgatott vagyok.
Figyelem a barátnőnket, ahogy ott ül boldogságtól kipirult arccal, és nagyon ideges leszek, de a fejem annyira fáj, úgy könnyezik a szemem, hogy képtelen vagyok kivenni az auráját a tömegben.
Nagyot kortyolok a poharamból. Megfeledkeztem a vodkáról, és meglepődöm, ahogy a forróság lecsorog a torkomon, bele a vérkeringésembe. Szédülni kezdek.
– Még mindig rosszul vagy? – kérdezi Haven aggódó tekintettel. – Lehet, hogy még nem vagy túl rajta.
– Min nem vagyok túl? – Iszom még egy kortyot, majd még egyet, és az érzékeim minden korttyal tompulnak egy kicsit.
– A lázálmos betegségen! Amitől elájultál a suliban. Mondtam, hogy a szédülés meg a hányinger csak a kezdet. De a lázálmokat meséld el, mert azok óriásiak!
– Milyen álmokat?
– Nem meséltem?
– Nem részletezted – felelem. Iszom még egy kortyot. A fejem kótyagos, de tiszta. Az idegen gondolatok, színek, hangok hirtelen visszahúzódnak, majd elhalványulnak.
– Nagyon veszett volt! Ne légy dühös, de Damen is benne volt, de nem történt semmi. Nem olyan álom volt. Inkább olyan megmentős-harcolós, Damen harcolt valami gonosz erőkkel, hogy megmentse az életemet. Bizarr. Ja, Damen! Drina azt mondta, ő is New Yorkban van.
Az alkohol melegít belül, de erre hirtelen kihűlök. A következő korttyal el is múlik a fájdalom és az aggodalom is.
Akkor még egyet.
És még egyet.
– Miért is mondtad ezt?
– Drina akarta, hogy tudd.
huszonnyolc
A fesztivál után bezsúfolódunk Haven kocsijába, megállunk a házuknál, hogy újratöltsük a flaskát, és beautózunk a városba. Leparkolunk, teletömjük a parkolóórát, és összekapaszkodva elindulunk. A járókelők félreugrálnak az utunkból, miközben teli torokból énekeljük a Call me when you're sober-t. Valahányszor valaki megmosolyog minket, vagy a fejét csóválja, majd' összeesünk a röhögéstől.
Amikor elmegyünk egy ezoterikus könyvesbolt előtt, ahol jóslást hirdetnek, szemforgatva félrenézek. Most, hogy az alkohol felszabadított, nem vagyok része annak a világnak.
A partra megyünk, a Laguna szálló mellé, és lerogyunk a homokba, szétvetett végtagokkal. Szomorú, de hamarosan kiürül a flaska is.
– Francba! – motyogom hátravetett fejjel, miközben a flaska oldalát és az alját kocogtatva próbálom kifacsarni az utolsó cseppeket.
– Nyugi, nyugi! Dőlj hátra, és éld át az élményt! – szól rám Miles.
Nem akarok hátradőlni. Így is átélem az élményt. Csak szeretném biztosra venni, hogy folytatódik. Most, hogy megszűntek a hangok a fejemben, szeretném, ha így is maradna minden.
– Nem akartok átjönni hozzám? – Remélem, Sabine nincs otthon, hogy megihassuk a Halloweenről maradt vodkát.
Haven nemet int.
– Felejtsd el! Kész vagyok. Azt hiszem, itt hagyom a kocsit, és hazamászom.
– Miles? - Könyörög a tekintetem, nem akarom, hogy véget érjen a buli. Először érzem könnyűnek és szabadnak magam, mióta... nos, mióta Damen elment. Minden olyan normális, nem nyomja semmi a mellkasomat.
– Nem tudok. Családi vacsora. Pontban hét harminckor. Nyakkendő fakultatív. Öltöny kötelező. – Felröhög, visszadől a homokba, Haven ráugrik, és együtt hemperegnek.
– És én? Mit csináljak? - Keresztbe tett karral és lábbal nézem a barátaimat, nem akarok egyedül maradni. Figyelem, ahogy nevetve henteregnek a homokban, megfeledkezve rólam.
Másnap reggel későn ébredek. Amikor kinyitom a szemem...
Nem lüktet a fejem!
Legalábbis nem úgy, ahogy szokott.
Kimászom az ágyból, és elmarom az előző este ott hagyott vodkásüveget. Iszom egy nagy kortyot, és lehunyt szemmel élvezem, ahogy a nagyszerű, meleg zsibbadás elönti a nyelvemet, és lecsurog a torkomon.
Amikor Sabine bedugja a fejét az ajtón, hogy ébren vagyok-e, látom, hogy az aurája... nos, nem látom.
– Fent vagyok! – A párnám alá rejtem az üveget, és odarohanok, hogy megöleljem. Alig várom, hogy érezzem, történik-e valami energiaáramlás kettőnk között, és megörülök, hogy semmi nincs. – Milyen csodaszép nap van, nem? – mosolygok.
Sabine kinéz a teraszra, aztán rám.
– Ha te mondod.
Odakint szürke felhők borítják az eget, és esik. De nem is az időjárásra gondoltam. Hanem magamra. Az új Everre.
A vadonat új, nem-pszichó Ever!
– Olyan, mint otthon - vonok vállat, és zuhanyozni megyek.
Miles beugrik a kocsiba a házuk előtt.
– Mi a...?
Végignézek magamon. Kardigán, farmerszoknya, balerinacipő. Sabine mentette meg mindet a régi életemből. Rámosolygok Milesra.
– Bocs, de nem szállok be idegen nők kocsijába – nyúl a kilincs után.
– Én vagyok. Esküszöm az éle... na jó, én vagyok, hidd el! Csukd be az ajtót, mert a végén kiesel, én meg elkések.
– Nem vágom, mi van - mered rám. - Mikor történt ez? Tegnap gyakorlatilag csadorban voltál, most meg úgy nézel ki, mint aki kipakolta Paris Hilton szekrényét.
Nézek rá.
– Csak sokkal ízlésesebben.
Rálépek a gázra, a gumik kipörögnek a nedves aszfalton, aztán lassítok, mert eszembe jut, hogy a zsaruradarom megszűnt, Miles meg sikítozik.
– Ever, mi a franc van veled? Jó ég, te még mindig részeg vagy!
– Nem! – felelek túl gyorsan. – Csak... tudod, végre előbújtam a csigaházból. Az utóbbi néhány hónapban eléggé szégyellős voltam. De hidd el, ez vagyok én. Az igazi én. - Remélem, hogy beveszi.
– Figyelj, felfogod, hogy az év legótvarabb, legnedvesebb napját választottad, hogy... előbújj a csigaházadból?
Beállok a parkolóba.
– Fogalmad sincs, milyen gyönyörű ez a nap! Olyan, mint otthon.
A lehető legközelebbi helyre állok. A fejünk fölé tartott táskát használva alkalmi esernyőnek a kapuhoz futunk. Haven az eresz alatt didereg, és amikor megpillantom az aurája nélkül, legszívesebben ugrándoznék örömömben.
– Mi a...? – kérdezi kigúvadt szemmel, amikor végigmér.
– Srácok, meg kéne tanulnotok egész mondatokban beszélni! – nevetek rá.
– Komolyan, ki a franc vagy te? – néz tátott szájjal.
Miles átkarol, és a bejárat felé kormányoz mindkettőnket.
– Hagyd, Oregon Szépe úgy gondolja, hogy a mai egy gyönyörű nap.
Irodalomórán megkönnyebbülten lélegzek fel, hogy nem látok és hallok semmit, amit nem akarok. Stacia és Honor ugyan sugdolóznak, fintorognak a ruhám láttán, cikizik a hajamat, a cipőmet, még a sminkemet is, vállat vonok és a magam dolgával törődöm. Biztos, hogy távolról sem kedves dolgokat gondolnak, de az, hogy nem látok bele a gondolataikba, egészen már megvilágításba helyezi a sustorgásukat. Amikor rajtakapom őket, hogy bámulnak, addig integetek, amíg el nem fordulnak.
A kémiaórára a zsongás majdnem elmúlik, és átömlenek rajta a színek és hangok, amelyek lassan elárasztanak.
Kikéredzkedek, de alig érem el az ajtót, mielőtt teljesen elborítana.
A szekrényemhez támolygok, és pörgetem a zárat körbe-körbe, próbálva emlékezni a kódra.
24-18-12-3 vagy 12-18-3-24?
Lüktető fejjel körülnézek, aztán könnyes szemmel sikerül végre: 18-3-24-12. Kitúrom a szekrényből a könyveimet és különféle papírokat, nem törődöm vele, hogy a lábam köré szóródik minden, csak szeretném végre kézbe venni a vizespalackot, benne a perzselő, folyékony megkönnyebbüléssel.
Lecsavarom a kupakot, és hátrahajtott fejjel nagyot húzok belőle, aztán még egyet és még egyet, majd még egyet. Remélem, ebédig kitart. Az utolsó korty közben hangot hallok:
– Ne mozdulj! Mosoly! Nem? Jó, azért lekaptalak.
Halálra váltan látom, hogy Stacia kezében fényképezőgép van, a felvétellel, amint épp vodkát nyakalok.
– Ki hitte volna, hogy ilyen jó fényképarcod van? Olyan ritkán látlak a kapucnid nélkül. – Rám mosolyog, és végigmér a cipőmtől a frufrumig.
A szándékai világosak, még ha az érzékeim eltompultak is a vodkától.
– Kinek küldjem először? Anyukádnak? – Gúnyos riadalommal eltakarja a száját. – Jaj, bocsi, ne haragudj! A nagynénédet akartam mondani. Vagy valamelyik tanárodnak? Vagy mindegyiküknek? Nem? Nem, igazad van, egyenesen az igazgatónak kéne, több legyet egy csapásra.
– Ez csak víz – mondom, miközben összeszedem a cuccaimat a padlóról, és tettetett nemtörődömséggel bevágom a szekrénybe. Tudom, hogy Stacia hamarabb kiszagolja a félelmet, mint egy vadászkutya. – Lefényképezted, hogy iszom egy üvegből, tök nagy ügy.
– Víz. Persze hogy. És milyen különleges! Biztosan te vagy az első, aki vizespalackból issza a vodkát. Ugyan már – forgatja a szemét. – Annyira lesüllyedtél, Ever! Egy gyors szondázás, és viszlát Bay View gimi, hello Lúzerek és Piások Akadémiája.
Nézem, ahogy magabiztosan, önelégülten áll előttem, és tudom, hogy minden oka megvan rá: rajtacsípett. A bizonyíték ugyan közvetett, de mindketten tudjuk, mi az igazság. Mindketten tudjuk, hogy igaza van.
– Mit akarsz? – suttogom végül. Mindenki megvásárolható, csak az árát kell tudni. Hallottam eleget a gondolatait az elmúlt egy évben, volt elég látomásom, hogy megtudjam.
– Nos, kezdetnek talán ne zavarj többé! – válaszol karba tett kézzel, a bizonyítékot a hóna alá dugva.
– Nem zavarlak. Te zavarsz engem! – Kissé összemosódnak a szavak a számban.
– Hát persze - mosolyog rám pengeéles pillantással. – Épp eléggé zavaró, hogy mindennap látlak. Szörnyen zavaró.
– Azt akarod, hogy iratkozzak ki irodalomról? - Még mindig a hülye üveget szorongatom, nem tudom, mit kéne vele csinálni. Ha a szekrényemben hagyom, a végén még lefoglaltatja, ha elteszem a hátizsákomba, ugyanaz.
– Ja, és még tartozol a ruhámért is, amit tönkretettél az őrjöngésed közben.
Zsarolás. Még jó, hogy nyertem a lóversenyen.
Beletúrok a hátizsákomba, és előveszem a tárcámat. Boldogan kifizetem, ha ezzel pontot tehetek az ügy végére.
– Mennyi?
Látom az arcán, hogy próbálja megsaccolni az anyagi helyzetemet.
– Ahogy mondtam, egyedi darab volt, nem könnyű helyettesíteni, szóval...
– Egy százas? – húzok elő egy bankjegyet.
– Tudom, hogy fogalmad sincs a divatról és azokról a dolgokról, amelyeket megéri megvenni. Célozz kicsivel magasabbra! – Bámulja a pénzköteget a kezemben.
Mivel a zsarolóknak szokásuk visszatérni és emelni az összeget, jobbnak látom most elintézni, mielőtt gondolkodhatna.
– Nos. Mivel mindketten tudjuk, hogy egy leértékelésen vetted azt a göncöt, Palm Springsből hazafelé, kiegyezhetünk, ha jól emlékszem, nyolcvanöt dollárban. Egy százas elég nagyvonalú ajánlat, nem gondolod?
Stacia arca vigyorba torzul, amikor kiveszi a százdollárost a kezemből, és zsebre dugja. Az üvegre sandít.
– Meg sem kínálsz?
Ha tegnap valaki azt mondja, hogy Stacia Millerrel a lányvécében piálok, hát nem hittem volna. De tény, hogy ez történik. Követem a mosdóba, ahol a sarokban ülve beszlopáljuk a teljes üveg vodkát.
Semmi nem hozza úgy össze az embereket, mint a közös káros szenvedély és a sötét titkok.
Amikor Haven bejön, ott talál kettőnket a padlón. A szeme majd kiugrik.
– Mi a jó...?
Fetrengek a nevetéstől, amikor Stacia rákancsalít, és nehezen forgó nyelvvel így szól:
– Szaszgótcsaj!
– Kimaradtam valamiből? – kérdezi Haven összehúzott szemmel, gyanúsan méregetve bennünket. – Ez vicc akar lenni?
Azon, ahogy ott áll öntudatosan, komolyan, és láthatóan nem találja viccesnek a látványt, még jobban kell röhögnünk. Amikor az ajtó becsukódik mögötte, tovább iszunk.
A piálás a mosdóban még nem jelent bérletet Staciáék VIP-asztalához, úgyhogy meg sem próbálom, inkább a szokott helyünk felé veszem az irányt ebédnél. A fejem annyira ködös, az agyam annyira tompa, hogy egy kis időbe telik, mire észreveszem, hogy ott sem látnak szívesen.
Lehuppanok Miles és Haven mellé, rájuk bandzsítok, és ok nélkül rám tör a nevetés. De ha látnák, milyen képpel bámulnak, ők is röhögnének.
– Mi van vele? - kérdezi Miles a forgatókönyvből felpillantva Haventől.
Haven összevonja a szemöldökét:
– Benyomott. Tökrészeg. A mosdóban piált Stacia Millerrel.
Miles eltátja a száját, és összeráncolja a homlokát, amin megint vihognom kell. Amikor nem hagyom abba, átnyúl az én oldalamra, és belém csíp.
– Psszt! Komolyan. Ever, megőrültél? Jézusom, mióta Damen elment, te teljesen...
– Mi van, mióta Damen elment? – Olyan gyorsan húzódom hátra, hogy majdnem leesem a padról. Épp időben szerzem vissza az egyensúlyomat, hogy lássam Havent vigyorogni. – Gyerünk, Miles, mondjad csak! Te is, Haven, mondjad csak! - Csakhogy így hangzik: mohasakk.
– Mohasakk? – csóválja a fejér Miles, Haven a mennyezetre néz. – Boldogan, csak tudnunk kéne, mit akarsz tőlünk. Te tudod, mit akar? – néz Havenre.
– Japánnak tűnik - néz rám.
Felállok, hogy ott hagyjam őket, de elnagyolom a mozdulatot, és beverem a térdemet.
– Aáúú! – pottyanok vissza a padra a térdemet szorongatva, a fájdalomtól hunyorogva.
– Igyál! – löki oda Miles a vitaminos ásványvizét. – És kérem a kocsikulcsot, ilyen állapotban nem viszel haza.
Milesnek igaza volt. Nem voltam olyan állapotban, hogy hazavigyem. Hazament egyedül.
Engem pedig Sabine vitt haza.
Beültetett az anyósülésre, majd megkerülte a kocsit, beszállt a kormány mögé, és kiállt a parkolóból.
– Kicsapnak? Hogy jutottál az elitből a kirúgásig? Megmagyaráznád?
Lehunyt szemmel az oldalsó ablakhoz nyomom a homlokomat, hadd hűsítse a sima, tiszta üveg a bőrömet.
– Felfüggesztettek – motyogom. – Emlékszel? Te alkudtad le. És nagyon hatékonyan, ha mondhatok ilyet. Már tudom, hogy mivel keresel annyi dohányt. – Rásandítok a szemem sarkából, és látom, hogy az arcán az aggodalmat hirtelen felváltja a harag. Soha nem láttam még ilyen kifejezést az arcán. Tudom, hogy szégyellnem kéne magam, de a helyzet az, hogy nem kértem jogi képviseletet. Nem kértem, hogy enyhítő körülményként felhozza a rendkívül nehéz helyzetet, amit a családom elvesztése idézett elő, amelynek egyenes következménye, hogy alkoholt fogyasztottam az iskolában.
Még ha a legjobb indulattal mondta is, és valóban azt hiszi, hogy így van, az nem azt jelenti, hogy tényleg igaz is.
Mert az igazság az, hogy azt kívánom, bárcsak ne mondott volna semmit. Bárcsak hagyta volna, hogy kirúgjanak.
Amikor elcsíptek a szekrényemnél, a zsongás már elmúlt, és a nap eseményei egy olyan film előzeteseként söpörtek át az agyamon, amit a világért se néztem volna meg. Elfelejtettem kitöröltetni Staciával a fényképet. Amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen Honor telefonját használta, és hogy miután Stacia megszervezte, hogy Honor mutassa meg a fényképet Buckley igazgatónak, gyomorrontásra hivatkozva hazament. Természetesen azt még elmondatta vele, hogy mennyire aggódik értem. Bele kellett törődnöm, hogy nagy bajban vagyok. Az agyamban a kisördög megrázta az icipici fejét és így szólt: Bravó, Stacia! Szép munka!
Mert a baj ellenére, amibe kerültem, Stacia tényleg remek munkát végzett. Beváltotta az ígéretet, hogy tönkretesz. Ráadásul délután sikerült levennie száz dollárral. Ez pedig komolyan csodálatra méltó.
Legalábbis az ő számító, szadista, gonosz szempontjából.
Staciának, Honornak és Buckley igazgató erőfeszítéseinek köszönhetően holnap nem kell suliba mennem. Holnapután sem. És azután sem. Ami azt jelenti, hogy enyém a ház, egész nap, mindennap. Amíg Sabine dolgozik, lesz alkalmam edzeni, hogy jobban bírjam az italt.
Most, hogy megtaláltam a belső békémhez vezető utat, senki nem tud feltartóztatni.
– Mióta megy ez, Ever? El kell dugnom otthon az italt? Ellenőriznem kell, hogy mit csinálsz? Ever, hozzád beszélek! Mi folyik itt? Mit művelsz? Szeretnéd, ha beszélgethetnél valakivel erről? Csak mert ismerek egy remek pszichiátert, aki nagyon ért a gyász...
Érzem, hogy figyel, érzem a belőle áradó aggodalmat, de lehunyom a szemem, és alvást színlelek. Nem tudnám elmagyarázni, nem tudom megosztani az egész mocskos terhemet az aurákról, látomásokról meg halhatatlan barátokról. Mert ugyan a bulira szerzett egy jósnőt, de az tréfa volt, egy jó kis Halloween-vicc. Sabinének szervezett, kategorizáló agya van, fekete és fehér logikája, amelybe nem fér bele a szürke. És ha valaha is olyan buta volnék, hogy rábízzam életem legnagyobb titkát, nem hogy megszervezné, hogy beszélgethessek valakivel. Elmebetegnek kiáltana ki.
Ahogy ígérte, elzárja az összes alkoholt a házban, mielőtt visszamenne dolgozni. Mihelyt kilép az ajtón, lesurranok a földszintre, és a kamrából kimarom a Halloweenről maradt több üveg vodkát, amiről elfeledkezett. Felcipelem az üvegeket a szobámba. Lerogyok az ágyamra, és izgatottan gondolok az előttem álló huszonegy csodálatos napra. A három gyönyörű hét kövér macskaként terül el előttem. Egy hét a felfüggesztésem, és kettő a téli szünet. Azt tervezem, hogy kihasználom minden egyes percét, és az összes hosszú, lassú napot vodkamámorban fogom tölteni.
Hátradőlök, és lecsavarom az első üveg kupakját. Elhatározom, hogy minden kortyot ráérősen leengedek a torkomon, bele a véráramba. Semmi kapkodás, nyeldeklés. Lassú, nyugodt folyás, míg a fejem újra kitisztul, és az egész világ újra ragyogni kezd. Lesüllyedek egy sokkal boldogabb világba. Ahol nincsenek emlékek. És nincs veszteség.
Egy életbe, ahol csak azt látom, amit akarok.
huszonkilenc
December 21-én lemegyek a földszintre. Szédülök és homályos a pillantásom, őrülten másnapos vagyok, de egész jó műsort csinálok Sabinének kávéfőzéssel, reggelikészítéssel, miközben alig várom, hogy megnyugodva távozzon, és én visszasüppedhessek a folyékony homályba.
Abban a pillanatban, ahogy kilép az ajtón, kiöntöm a zabpelyhet a szemétdarálóba, és felmegyek a szobámba. Lecsavarom az ágy alatt rejtegetett üveg kupakját, és alig várom az ital édes melegségét a gyomromban, hogy elmossa a fájdalmat, elűzze az aggodalmamat és félelmeimet, amíg semmi nem marad, csak az üresség.
Valami miatt nem tudom levenni a szememet az íróasztal fölött függő naptárról. A dátum szinte ordítozik és integet, bökdösi az oldalamat. Felkelek és közelebb megyek a naptárhoz, nézem az üres, fehér lapot. Sem elfoglaltság, sem találkozó, sem szülinapi emlékeztető nincs feljegyezve, csak a Téli Napforduló apró fekete betűkkel, amit a naptár kiadója fontosnak ítélt, bár nekem semmit nem jelent.
Lerogyok az ágyra, elheverek egy párnahalmon, és nagyon húzok az üvegből. Lehunyom a szemem, ahogy a csodálatos melegség eláraszt, megtölti az ereimet és megnyugtatja az elmémet – épp, ahogy Damen szokta volt a puszta pillantásával.
Újabb korty, majd még egy... túl gyorsan iszom, figyelmetlen vagyok, egyáltalán nem így gyakoroltam. De muszáj kitörölni a felidézett emléket. Tovább iszom hát: kortyolok, nyelek, amíg végre pihenni tudok, amikor Damen arca elhalványul a fejemben.
Amikor felébredek, megtölt a mindent elsöprő szeretet meleg, békés érzése. Mintha egy arany napsugárnyalábban hevernék, olyan biztonságos, boldog érzés. Szeretnék így maradni örökre. Szorosan lehunyom a szemem, kapaszkodom a pillanatba, amíg csak egy alig érezhető csiklandozás fel nem riaszt, és ki nem ugrom az ágyból.
A szívemhez kapok, ami olyan gyorsan ver, hogy érzem a tenyeremmel. Egy fekete toll hever a párnámon.
Az a fekete toll, amit a parókámból húzott ki emlékbe.
Damen itt járt.
Az órára nézek, csodálom, hogy ilyen sokáig aludtam. A szoba másik felében a falnak támasztva megpillantom a festményt, amelyet a csomagtartóban hagytam. De meglepetésemre nem a Damen festette Picasso, a Szőke nő, hanem egy szőke lány van a képen, amint egy ködös kanyonon fut keresztül.
Akárcsak az álmomban.
Anélkül, hogy tudnám, mit csinálok, fogom a kabátomat, papucsba bújok, és Sabine szobájába viharzom a kocsikulcsért. A fiókjában rejtegeti. Lerohanok a garázsba és indítok, de fogalmam sincs, miért és hová megyek. Csak azt tudom, hogy ha odaérek, majd kiderül.
Laguna belvárosa felé tartok, észak felé. Áthajtok a partra vezető szűkületen, rá a sétányra, ahol szökdécselésre kényszerítem a járókelőket, majd amikor kiszabadulok a zsúfolt utcák közül, rálépek a gázra. Rutinból elautózom a vadasparkig, és beállok a parkolóba. Zsebre vágom a kulcsot és a mobilomat, majd elindulok a sétaúton.
A köd gyorsan sűrűsödik, alig látni keresztül rajta. Az egyik felem azt mondja, forduljak sarkon és húzzak haza, mert tiszta őrület itt császkálni egyedül a sötétben, de nem tudok megállni. Láthatatlan erő húz magával, a lábamnak mintha saját akarata lenne, ami ellen nem tehetek semmi.
Vacogva zsebre dugom a kezemet, és tovább botladozom. Gőzöm sincs, hová megyek, semmi cél nincs előttem, épp ahogy eljöttem otthonról. Csak akkor fogom megtudni, hová megyek, ha odaértem.
Belerúgok egy kőbe, és fájdalmamban ordítva orra esem. Mire megcsörren a mobilom, már csak vinnyogok.
– Mi van? – szólok bele, miközben feltápászkodom. Alig kapok levegőt.
– Így kell felvenni a telefont? Csak mert nem jön be.
– Mit akarsz, Miles? – Lesöpröm a ruhámról a földet, és továbbmegyek. Ezúttal jobban figyelek a lábam elé.
– Csak szólni akartam, hogy egy nagyon veszett buliból maradsz ki. Mivel tudom, mennyire odavagy a bulizásért mostanában, gondoltam, meghívlak. Bár, hogy őszinte legyek, inkább nevetséges, mint vicces. Látnod kéne. Több száz gót fiú meg lány nyüzsög itt a kanyonban, mint valami Drakulagyűlésen.
– Haven is ott van? – kérdezem. A gyomrom akaratlanul is összerándul, amikor kimondom a nevét.
– Aha, Drinát keresi épp. Emlékszel a nagyon titkos bulira? Na, ez az. Az a csaj képtelen titkot tartani, még a sajátját is elkotyogja.
– Azt hittem, Haven már nem gót.
– Ő is, és hidd el, nagyon ki volt akadva, hogy túlöltözött mindenkit.
Egy domb gerincére érek, amikor megpillantom a fényárban úszó völgyet.
– Azt mondtad, hogy a kanyonban vagy?
– Ja.
– Én is. Illetve majdnem. – Elindulok lefelé a lejtőn.
– Várj csak! Itt vagy?
– Aha, megyek a fény felé.
– Az alagúton átmentél már? Ha-ha, vágod? – Amikor nem válaszolok, folytatja: – Honnan tudsz erről egyáltalán?
Hát, alkoholmámorban ébredtem, és egy fekete toll csikizte az orromat, meg ott volt az a festmény a falnak támasztva, szóval tettem, amit bármelyik örült: felvettem a kabátomat, papucsot húztam, és iderohantam hálóingben!
Ezt persze nem mondhatom, úgyhogy inkább hallgatok. Ami csak gyanakvóbbá teszi Milest.
– Haven mondta el? – kérdezi némi éllel a hangjában. – Csak mert megesküdött, hogy csak nekem szólt. Nincs harag, de akkor is!
– Nem, Miles, nem ő szólt, rájöttem magamtól. Mindegy, mindjárt ott vagyok, szóval perceken belül találkozunk, ha nem tévedek el a ködben.
– Köd? Nincs is...
Mielőtt befejezhetné, valaki kikapja a kezemből a telefont.
– Szia, Ever. Mondtam, hogy találkozunk még – mosolyog rám Drina.
harminc
Tudom, futnom kéne, sikítani, csinálni valamit. De ehelyett a földbe gyökerezett lábbal állok, mintha a papucsom odanőtt volna a talajhoz. Drinára meredek, csodálkozom, hogy kerültem ide, és vajon mi jár a fejében?
– A rohadék szerelem, mi? – mosolyog. Félrebillentett fejjel végigmér. – Amikor találkozol végre álmaid férfijával, egy pasival, aki túl jónak tűnik, hogy igaz legyen, egyszercsak rájössz, hogy tényleg túl jó, hogy igaz legyen. Aztán arra ébredsz, hogy nyomorult vagy és magányos, és hát, lássuk be, többnyire részeg. Szomorú, bár azt kell mondjam, élveztem figyelni ezt a kis folyamatot, ahogy csúszol lefelé a lejtőn a serdülőkori alkoholizmusba. Annyira kiszámítható, olyan... klisé. Tudod, hogy értem. Hazudozás, titkolózás, lopás, minden erőddel arra koncentrálsz, hogy fennmaradjon a kábulat. Ettől nekem csak könnyebb dolgom volt. Minden korttyal gyengült a védelmed, és ahogy lebénította az ingereket, sérülékeny maradt az elméd, kinyílt, és könnyebben tudtalak idecsalni. — Megszorítja a karomat, éles körmei a csuklómba mélyednek, amint magához húz. Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de nem sikerül. Iszonyúan erős.
– Halandók – csücsörít megvetéssel. – Olyan jó móka, olyan könnyű célpont vagytok! Gondolod, hogy azért hoztam össze ezt az aprólékos csapdát, hogy könnyedén vége legyen? Persze van egyszerűbb módja is. A fenébe is, ha akartam volna, kicsinállak a hálószobádban, ahelyett, hogy felállítom a színpadot. Sokkal gyorsabb lett volna, bár nem olyan szórakoztató. Egyikünknek sem, egyetértesz?
Tátott szájjal nézem a makulátlan arcot, a tökéletes frizurát, a rá szabott, épp a megfelelő helyeken simuló és bővülő fekete selyemruhát. Kiemeli lélegzetelállító szépségét. Amikor végigsimít a haján, megpillantom az Ouroboros-tetoválást, de amint pislogok, az el is tűnik.
– Nos, nézzük csak! Azt hitted, Damen csalt idáig, ő hívott az akaratod ellenére. Sajnálom, hogy csalódnod kell, Ever, de én voltam, az egész bonyolult cselszövés az én művem. Imádom december 21-ét, te nem? A téli napforduló, a leghosszabb éjszaka, nevetséges bulik a hülye kanyonokban. – Vállat von. A csuklójára tetovált kígyó elővillan. – Van drámai érzékem, ugye? Érdekesebbé teszi az életet, nem igaz?
Próbálok elhúzódni ismét, de még szorosabban markolja a karomat, a körmei iszonyú fájdalommal vájnak a húsomba.
– Tegyük fel, hogy elengedlek! Hová mész? Elfutsz? Gyorsabb vagyok. Megkeresed a barátnődet? Ajjaj, baj van! Haven nincs itt. Sajnos nem a jó bulira küldtem, nem a jó kanyonba. Épp engem keres a nevetséges vámpírpalánták között. – Felnevet. – Gondoltam, jobban élveznénk egy kisebb, intimebb összejövetelt. A díszvendég már meg is érkezett – mér végig mosolyogva.
– Mit akarsz? – Csikorgatom a fogamat a szorításában. A csuklómban összepréselődnek a csontok. Elviselhetetlen a fájdalom.
– Ne sürgess! – Hihetetlenül zöld pillantása a szemembe mélyed. – Mindent a maga idejében. Hol is tartottam, amikor faragatlanul félbeszakítottál? Ó, igen! Rólad beszéltünk, hogy hogy kerültél ide, és hogy derült ki, hogy ez nem az, amire számítottál. Igazság szerint nem is volt, nem is lesz. Látod? Damen meg én már régóta együtt vagyunk. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon... érted. És ennek a sok együtt töltött évnek és a hosszú életünknek dacára te mindig felbukkansz és az utamba állsz.
A földet bámulom. Hogy lehettem ilyen hülye, ilyen naiv! Az egész nem Havenről szólt, hanem rólam!
– Ó, ne hibáztasd magad! Nem ez az első alkalom, hogy elköveted ezt a hibát. Én vagyok a felelős a halálodért már... lássuk csak, hány életnyi idő óta? Mindegy, nem is számolom.
Hirtelen eszembe jut, mit mondott Damen a parkolóban: hogy nem akar megint elveszíteni. Amikor Drinára nézek, kisöpröm a gondolatot a fejemből, hiszen tudom, hogy látja.
Elindul, magával húz a karomnál fogva, így kénytelen vagyok körbe-körbe forogni vele. Csettint a nyelvével.
– Nézzük csak, ha a memóriám nem csal, és nem csal, az elmúlt néhány alkalommal is ilyet játszottunk. „Csokit vagy cselt!”. És azt hiszem, úgy tisztességes, ha tudod, hogy nem túl jól végződött. Számodra. Szóval, nem úgy fest, hogy meguntad, úgyhogy talán ismét megpróbálhatjuk.
Szédülök a forgástól, a maradék alkohol még dolgozik a véremben.
– Láttad már, hogy játszik a macska az egérrel? – mosolyog rám. Felragyog a szeme, megnyalja a száját. – Játszadozik a szegény, szánalmas kis zsákmányával, amíg csak meg nem unja, aztán hamm! Véget vet a bulinak.
Lehunyom a szemem, nem akarom hallani. Ha mindenképp meg kell halnom, miért nem történik már meg?
– Nos, az volna a „csoki", legalábbis nekem. Nem vagy kíváncsi a cselre is? Kissé lassú észjárású vagy ehhez, de nem baj, elmondom azért. Na, a trükkös rész az, amikor elengedlek, és figyelem, ahogy körbe-körbe rohangálsz és próbálsz kitérni előlem, amíg ki nem merülsz, és végre közelebb juthatok az igazi élvezethez. Nos, mi legyen? Lassú halál? Vagy szörnyen lassú halál? Gyerünk, megy az idő!
– Miért akarsz megölni? Miért nem hagysz békén? Damen meg én már nem vagyunk együtt, hetek óta nem is láttam!
Drina csak nevet.
– Semmi személyes, Ever. De Damen és én valahogy mindig jobban kijöttünk, miután... eltávolítottalak.
Úgy gondoltam, gyors halálra vágyom, de meggondolom magam. Nem fogom harc nélkül feladni. Még ha esélyem sincs a győzelemre.
Drina arcára kiül a csalódottság.
– Szóval legyen a csel? Jól van, eredj!
Elereszti a karomat, én pedig eliramodok a kanyonban. Tudom, hogy valószínűleg semmi nem menthet meg, de meg kell próbálnom.
Kisöpröm a hajamat az arcomból, és vakon rohanok a ködben, reménykedem benne, hogy megtalálom az ösvényt, amely vissza visz a kocsimhoz. A tüdőm fel akar robbanni, elveszítem a papucsomat, de futok. Az éles, hideg kövek összevagdossák a talpamat. A fájdalom szinte lyukat éget a bordáimon. A hegyes ágak letépik rólam a dzsekimet.
Futok az életemért – még ha nem is hiszem, hogy megéri élni.
És futás közben eszembe jut, hogy rohantam már így.
De ahogy az álmomban is, nem tudom, hogyan végződött.
Elérem a tisztás szélét, már-már majdnem az ösvénynél vagyok, amikor Drina lép ki a ködből, és megáll előttem.
Kikerülöm és megpróbálok elfutni mellette, de ő egykedvűen felemeli a lábát és elgáncsol. Tisztességesen pofára esem.
Fekszem a földön, és nézem a vértócsát az arcom előtt, míg Drina gúnyosan nevet. Óvatosan az arcomhoz nyúlok, érzem, hogy eltört az orrom.
Feltápászkodom, kiköpdösöm a számba került kavicsokat. Összerándulok, amikor némi vér és fogak is jönnek vele.
– A mindenit, de rosszul nézel ki, Ever! – fintorog undorral. – Komolyan rosszul nézel ki. Én nem tudom, Damen mit evett rajtad!
A testemben fájdalom tombol, a lélegzetem felületes és gyenge. Fémes ízű, keserű vér borítja a nyelvemet.
– Akkor elmesélem a részleteket, bár legközelebb megint nem fogsz emlékezni semmire. Mondjuk, mindig mókás arcot vágsz, amikor elmagyarázom – nevet. – Nem tudom miért, de ezt a részt sose unom meg, nem érdekes, hányszor kell előadni. Ráadásul, ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy elnyújtott élvezettel jár. Mint valami előjáték, ha egyáltalán tudod, mi az. Minden életedben szűzként kellett meghalnod. Ami szomorú lenne, ha nem lenne olyan vicces. – Csípőre teszi a kezét. – Na, hol is kezdjem, hol is kezdjem? – Csücsörítve néz, vörösre lakkozott körmeivel a csípőjén dobol. – Oké, mint azt már tudod, én emeltem el a festményt a csomagtartódból. Te, mint a Szőke nő? Ki... van... zárva. Köztünk legyen szólva, Picasso kiakadna. Még mindig szeretem. Dament. Nem azt a vén, halott festőt. Mindegy, lássuk csak! Én tettem oda a tollat. Damen olyan... érzelgős – forgatja a szemét. – Ó, és az álmot is én kreáltam a fejedben. Milyen volt a hónapokig tartó rejtélyes előérzet? Nem, nem fogom elmagyarázni a miérteket meg a hogyanokat, mert túl sokáig tartana, és igazság szerint nem is fontos ez ott, ahová te mész. Kár, hogy nem haltál meg a balesetben, mert egy csomó gondot megspórolhattunk volna mindannyian. Van fogalmad róla, mennyi bajt okoztál? Evangeline meghalt miattad, és Haven... látod, milyen közel járt hozzá? Komolyan, Ever, olyan önző vagy!
Nem felelek. Vajon ezt megbánásként értékeli?
Nevet.
– Nos, most, hogy kifelé áll a szekered rúdja, igen, a beismerés nem árthat meg. – Esküre emeli a jobb kezét. – Én, Drina Magdalena Auguste – felhúzott szemöldökkel mondja az utolsó szót –, beismerem, hogy meggyilkoltam Evangeline-t, azaz June Portert, aki mellesleg egy senki volt, szóval ez közel sem olyan szomorú, mint gondolnád. Muszáj volt eltennem láb alól, hogy hozzáférjek Havenhez. Igen, ahogy gyanítottad, szándékosan elloptam a barátnődet. Könnyű dolog egy hozzá hasonló, elveszett és szeretethiányos kislányt elcsábítani, aki annyire vágyik a figyelemre, hogy bármit megtesz annak, aki egy kicsit is észreveszi. Igen, rávettem, hogy csináltasson egy tetoválást, ami majdnem megölte, de csak mert nem tudtam eldönteni, hogy megöljem, vagy megöljem és visszahozzam halhatatlanként. Rég volt már követőm, és azt kell mondjam, nagyon élveztem. De mindig is határozatlan voltam. Amikor sok lehetőség tárul eléd, és egy egész örökkévalóságnyi időd van, hogy mindet végigpróbáld, nehéz nem mohónak lenni! – Drina mosolyog, akár egy vásott gyerek. – Túl sokáig vártam, aztán felbukkant Damen a maga jó szándékú, önzetlen, balfék módján – a többit tudod. Ja, és én szereztem a szerepet a Hajlakkban Milesnak. Amúgy saját maga is megkapta volna, mert nagyon tehetséges srác. Mindenesetre biztosra mentem, és bemásztam a rendező fejébe, hogy rá szavazzon. Aztán ott van Sabine és Jeff. Erről is én tehetek. De jól működött, nem? Képzeld el, a te okos, sikeres, intelligens nagynénéd belezúg abba a vesztesbe! – Felnevet. – Szánalmas, de azért vicces, nem gondolod?
De miért? Miért csináltad? – gondolom. Nem tudok beszélni, a legtöbb fogam odalett, és a saját véremet nyelem. Tudom, hogy olvas a gondolataimban, ezért nem is szükséges beszélni. Miért kevertél bele másokat, miért nem csak engem?
– Meg akartam mutatni, milyen magányosnak lenni. Azt akartam, hogy tudd, milyen könnyen elhagynak az emberek valami jobbért, érdekesebbért. Egyedül vagy, Ever. Elhagyottan, szeretetlen, egyedül. Az életed szánalmas és semmi értelme. Amint látod, szívességet teszek. Biztos vagyok benne, hogy nem fogod megköszönni.
Nézem Drinát, és nem hiszem el, hogy egy csodaszép nőnek hogyan lehet ennyire rút a lelke. A szemébe nézve hátrálok egy apró lépést, remélve, hogy nem tűnik fel neki.
Már nem vagyok Damennel. Rég szakítottunk. Miért nem keresed meg, és megyünk a magunk útján? Felejtsük el, ami történt.
Remélem, hogy elterelem a figyelmét.
Nevetve az égre pillant.
– Hidd el, te vagy az egyetlen, aki elfelejti, ami történt. Bár azért annyira nem egyszerű. Fogalmad sincs, hogy működik, ugye?
Igaza van.
– Damen az enyém. Mindig is az enyém volt. Sajnos te mindig felbukkansz az ostoba, unalmas, ismétlődő reinkarnációidban. És mivel folyton ezt csinálod, az én feladatom, hogy felkutassalak, és minden alkalommal megöljelek. – Egy lépéssel közelebb jön, én egy lépést hátrálok. Rálépek egy éles kőre, és összerándulok az elviselhetetlen fájdalomtól. – Az fáj? Várj csak!
Körülnézek, rémülten keresem a kiutat, valami menekülési lehetőséget. Hátrálok, és ismét elesem. A kezembe akad egy éles szikla, megmarkolom, és Drina arcába vágom. A kő kihasít az arcából egy darabot.
Nevet. Az arcán ütött lyukból vér csorog és látszik, hogy két fogát is kiütöttem. Iszonyodva nézem, ahogy begyógyul a seb, és a helyén újra a tiszta, hibátlan szépség ragyog.
– Már megint! – sóhajt fel. – Próbálkozz valami újjal, lássuk, tudsz-e szórakoztatni egy ideig!
Elém áll csípőre tett kézzel, felhúzott szemöldökkel figyel. Nem futok el. Nem mozdulok. Nem vagyok hajlandó felvenni a nyúlcipőt, hogy aztán jól szórakozzon, amikor elkap. Amit mondott, mind igaz. Az életem tényleg egy szörnyű, magányos rom. Akihez csak hozzáérek, lehúzom magammal.
Nézem, ahogy közeledik, várakozással mosolyog. Tudja, hogy közeleg a végem. Behunyom a szemem, és a baleset előtti pillanatokra gondolok. Egészséges voltam és boldog, családom volt. Olyan élénken képzelem magam elé azt a napot, hogy érzem a meleg bőrülést a lábam alatt, érzem, ahogy Puszedli farka a combomnak ütődik, hallom, ahogy Riley teli torokból énekel. Látom anya mosolyát, amikor hátrafordul, hogy megveregesse Riley térdét. Látom apa szemét, ahogy minket figyel a visszapillantó tükörből kedves, szerető mosollyal...
Belekapaszkodom a pillanatba, dajkálom, élvezem az érzést, az illatokat, a hangokat, az érzelmeket, bár nem vagyok ott. Szeretném, ha ez lenne az utolsó pillanat, mielőtt mennem kell, az utolsó perc, amikor igazán boldog voltam.
Egészen belemerülök, pedig még mindig itt vagyok a kanyonban. Drina felhördül:
– Mi a franc!?
Kinyitom a szemem, és látom, hogy tátott szájjal bámul rám. Lenézek. A hálóingem szakadásai eltűntek, a lábam nem véres és a térdemről is eltűntek a horzsolások. A nyelvemmel ép fogakat tapintok, és amikor az orromhoz nyúlok, érzem, hogy az arcom is meggyógyult. Nem tudom, mi akar ez lenni, de gyorsan kell cselekednem, mielőtt késő lesz.
Drina hátrál egy lépést, a pillantása tele kérdésekkel, felé indulok. Nem tudom, mit hoz a következő lépés vagy az azutáni. Csak azt tudom, hogy kifutok az időből, amikor hozzálépek és megkérdezem:
– Hé, Drina, csokit vagy cselt?
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése