Az élet, mint mondtam, elviselhető volt. Lestat gúnyos mosolya mögött ott bujkált az ígéret, hogy nagyszerű vagy szörnyűséges dolgokról tud, hogy a sötétség olyan rétegeivel áll kapcsolatban, amit én nem is gyaníthatók. Szüntelenül ócsárolt és támadott, amiért becsülöm az értelmet, húzódozom mások megölésétől, szinte ájultan esek össze, ha ölnöm kell. Harsány nevetésben tört ki, amikor felfedeztem, hogy látni tudom magam a tükörben, hogy a kereszt nincs hatással rám, és összeszorított ajkán csúfondáros mosolyával nézett rám, amikor istenről vagy ördögről kérdeztem. „Szeretnék egy éjjel találkozni az ördöggel” – mondta egy alkalommal, gyűlölködőn vigyorogva. „A Csendes-óceán kietlen tájékáig űzném el innen. Én vagyok az ördög.” Megdöbbenésem láttán hahotázni kezdett. Ám valójában a helyzet az volt, hogy iránta érzett ellenszenvemben semmibe se vettem, gyanakodtam rá, és ugyanakkor a kívülálló elbűvöltségével figyeltem. Néha azon kaptam magam, hogy a csuklóját nézem, amelyből vámpíréletemet szívtam, és olyan nyugalom szállt rám, hogy éreztem, amint lelkem elszáll a testemből, vagy inkább testem válik lelkemmé, és ekkor meglátott, rám bámult, a legkevésbé sem sejtve, mit érzek, minek a megismerésére vágyom, és utánam nyúlva, durván kirángatott mindebből. Halandó életemben nem tapasztalt nyílt kívülállással viseltem ezt el, ráébredve, hogy ez a vámpírtermészet része: hogy ülhetek Pointe du Lac-ban, az otthonomban, és órákon át fivérem földi életére gondolhatok, rövidnek és kerek egésznek látva a kifürkészhetetlen sötétségben, megértve most már a hiábavaló, értelmetlen, pusztító szenvedélyt, amellyel elvesztését gyászoltam, és dühödt állatként támadtam másokra. Mindez a zűrzavar olyan volt, mint táncosok féktelen tombolása a ködben, és most, ebben az idegenszerű vámpír mivoltomban mély szomorúság töltött el. De nem rágódtam rajta. Nehogy ezt higgye rólam, hiszen a bánat, a tépelődés borzalmas időfecsérlés lett volna. Inkább körülnéztem az összes ember között, akit ismertem, és az egész életet önmagában becsesnek láttam, elítéltem minden áldatlan bűnt és szenvedélyt, amitől az élet úgy folyna át ujjaim között, akár a homok. Csak most, vámpírként, sikerült megismernem nővéremet. Nem hagytam, hogy az ültetvényen éljen, azt akartam, hogy a városba menjen, amire olyan nagy szüksége volt, hogy élvezze élete fénykorát, saját szépségét, és menjen férjhez, ahelyett, hogy elvesztett fivérünk vagy az én távozásom miatt gyötrődjék, vagy anyánk gondozónője legyen. Gondoskodtam számukra mindenről, amire szükségük lehetett, vagy amit akartak, a legjelentéktelenebb kérést is azonnali figyelemre méltattam. Nővérem nevetve fogadta a bennem végbement változást, amikor esténként találkoztunk és elvittem otthonról, ki a faburkolatú utcákra, végigsétáltunk a fákkal szegélyezett, holdfényes folyóparton, élveztük a narancsvirág illatát és a simogató meleget. Órákon át beszélgettünk legtitkosabb gondolatairól és álmairól, azokról a csapongó kis képzelgésekről, melyeket senkinek sem mert elmondani, még nekem is csak suttogva, amikor kettesben ültünk a gyengén megvilágított szalonban. Bájosan, tapinthatóan állt előttem, vibráló, aranyos kis teremtésnek láttam, aki hamarosan megöregszik, hamarosan meghal, hamarosan elveszíti ezeket a pillanatokat, amelyek megfoghatatlanságukban tévesen... tévesen halhatatlanságot ígértek nekünk. Mintha születési jogunk lenne, amelynek nem tudjuk felfogni a jelentőségét egészen mostanáig, mikor is mi, középkorúak, eljutottunk életünk addigi szakaszáig, amikor annyi évre tekinthetünk előre, amennyit magunk mögött hagytunk. Amikor minden pillanatot – mindegyiket – először ismernünk kell és azután megízlelnünk.
A kívülállás tette ezt lehetővé, az a nagyszerű magányosság, amellyel Lestat és én jártunk-keltünk a halandó emberek világában. És minden anyagi jellegű probléma megszűnt számunkra. Elmondom magának, hogy ez hogyan volt lehetséges.
Lestat mindig tudta, miképp lopja meg azokat az áldozatait, akiket gazdag ruházatuk vagy a pazarlás egyéb biztató jelei alapján szemelt ki magának. De a rejtőzködés és a titoktartás súlyos problémája szörnyű erőfeszítést kívánt tőle. Gyanítottam, hogy az úriemberi küllem mögött a legegyszerűbb pénzügyek terén mélységes tudatlanság rejlik. Én azonban értettem a pénzügyekhez. Ennélfogva bármely pillanatban készpénzhez juthatott, én pedig tudtam, mibe kell befektetni a pénzt. Ha épp nem egy hulla zsebéből lopott valamelyik sikátorban, akkor a város leggazdagabb szalonjainak kártyaasztalánál ült, és vámpírszimatát arra használta, hogy aranyat, dollárt és vagyonátruházó okiratokat szippantson ki ültetvényesek fiaitól – ifjaktól, akiket barátként becsapott, ám modorával elbűvölt. Ez azonban nem nyújtotta neki azt az életet, amire vágyott, megnyitotta hát előttem a természetfölötti világot, hogy szert tehessen egy befektetőre és ügyintézőre, akinek halandó életbeli szakértelme jól jön majd neki ebben a halál utáni életben.
De hadd fessem le New Orleanst, amilyen akkoriban volt, és amilyen később lett, hogy megérthesse, milyen egyszerű volt ott az életünk. Nem találhatott volna még egy New Orleanshoz hasonló várost Amerikában. Nemcsak a különféle társadalmi osztályokhoz tartozó franciákkal és spanyolokkal volt tele, akik a város különleges arisztokráciájának is részét alkották, hanem később mindenféle – főként ír és német – bevándorlókkal is. A nem homogenizálódott és fantasztikus törzsi öltözéket viselő, törzsi életmódot folytató rabszolgák mellett fellelhető volt a színes bőrű szabad emberek egyre fejlődő, növekvő rétege, a mi és a szigetbeliek vérkeveredéséből származó eme csodálatos emberek, akik kézművesek, művészek, költők és szépségükről híres nők pompás és egyedülálló kasztját alkották. Azután meg indiánok, akik gyógyfüveket és fametszeteket kínálgatva lepték el nyári napokon a töltést. És mindezek között, nyelvek és színek e kavalkádja közepette, ott kószáltak a kikötőbeliek – hajósok, akik tömegesen jöttek, hogy elköltsék pénzüket a mulatókban, sötét vagy fehér bőrű szép nőket vásároljanak meg éjszakára, megízleljék a spanyol és francia konyhaművészet remekeit, igyanak a világ különféle boraiból. Adjuk még ezekhez hozzá az amerikaiakat, akik az átalakulásom utáni években, a régi Francia Negyedtől kezdve – ott, ahol a folyam eléri New Orleanst – beépítették a várost a holdfényben templomként ragyogó, pompázatos görög házaikkal. És persze a telepesek, amint fényes hintókban jöttek családjukkal a városba, hogy estélyi ruhát, ezüstöt, ékkövet vásároljanak, elárasztották a régi francia operaház, a Théátre d'Orléans és a Szent Lajos katedrális felé vezető szűk utcákat. A székesegyház nyitott kapuiból a nagymise dallamai kiáradtak a Place d'Armes-on összegyűlt vasárnapi tömeg fölé, a francia piac zajos pörlekedése fölé, a némán, kísértetiesen tovasikló hajók fölé a Mississippi megemelt vizén, amely New Orleans szintjénél magasabban folyt a gátak között, azt a látványt keltve, hogy az ég felé lebegnek a hajók.
Ez volt New Orleans – varázslatos, pompás lakhely. Esténként, az egymást sorban követő gázlámpák fényfoltjaiban egy könnyed méltósággal végighaladó, elegánsan öltözött vámpír sem hívta fel magára jobban a figyelmet, mint más egzotikus lények százai – ha ugyan egyáltalán felhívta, ha volt, aki megállt, és legyezője mögül suttogta: „Milyen sápadt... az a férfi, hogy fénylik... hogy mozog! Nem természetesen.” Ebben a városban eltűnhetett egy vámpír, mielőtt megformálódtak volna a szavak az ajkakon, rábukkanhatott sikátorokra, melyekben látni tudott, akár a macska, sötétbe borult ivókra, ahol asztalra bukó fejjel matrózok aludtak, magas mennyezetű, tágas hotelszobákra, melyekben magányos női alak ült talán, lábfejét hímzett párnán nyugtatta, bokától felfelé csipkés takarókba burkolózott, magányos gyertya homályos világánál hajtotta le fejét, és így nem látta, amint a hatalmas árnyék végigsiklik a mennyezet gipszvirágain, nem látta, amint a hosszú, fehér ujjak előrenyúlnak, ahogy elnyomják a gyenge lángot. Már csak azért is figyelemre méltó hely volt, mert mindenki, aki bármilyen okból hosszabb időt töltött itt, hagyott valamilyen emléket, márványból, kőből vagy téglából készült építményt maga után, és az még most is áll. Állt akkor is, amikor a gázlámpák kimentek a használatból, repülőgépek jöttek divatba, és irodaházak tömegei épültek a Canal úti telkeken. Valamilyen megmagyarázhatatlan szépség és romantika megmaradt, talán nem minden utcában, de elegendő helyen ahhoz, hogy számomra a város ma is és mindörökké akkori látványát nyújtsa, és ha végigmegyek most a Quarter vagy a Garden District csillagfényes utcáin, a múltban érzem magam. Azt hiszem, ez a hátrahagyott emlékektől van így. Legyen az egyszerű házikó vagy korinthoszi oszlopokkal, kovácsoltvas csipkézettel ékes palota. Az épület nem árulja el, hogy ez vagy az az ember ott járt. Azt sem, hogy amit ott és akkor érzékelt, megmarad. A hold, amely New Orleans felett akkor felkelt, most is felkel. Amíg azok a kőből való emlékek állnak, ő is felkel. A hangulat, az érzés, legalábbis itt... ott... ugyanaz marad.
A vámpír bánatosnak látszott. Felsóhajtott, mintha kételkedne most elhangzott szavaiban. – Miről is volt szó? – kérdezte hirtelen, mint aki kissé elfáradt. – Igen, a pénzről. Lestatnak és nekem sok pénzt kellett szereznünk. Említettem már, hogy ő értett a lopáshoz. De ezután a befektetés volt fontos. Amit halomra gyűjtöttünk, fel kellett használnunk. Ezzel viszont elébe vágok a dolgoknak. Állatokat öltem. Erre mindjárt visszatérek. Lestat kizárólag embereket ölt, néha kettőt-hármat vagy még többet egy éjszakán. Annyit szívott csak egyikből, hogy pillanatnyi szomját csillapítsa, és akkor a másikkal folytatta. Minél különb zsákmányra lel, annál jobban ízlik neki, mondta a maga otromba módján. Hamvas fiatal lány volt kedvenc csemegéje az este kezdetén, de a teljes győzelmet az jelentette számára, ha fiatal férfit ölhetett. Egy olyan korú fiatalember, mint maga, különösen vonzotta volna.
– Mint én? – kérdezte halkan a fiú. Előrekönyökölve fürkészte eddig a vámpír szemeit, de most hirtelen kiegyenesedett.
– Igen – folytatta a vámpír, mintha nem vette volna észre a fiú megváltozott arckifejezését. – Az ő elveszejtésüket tartotta Lestat a legnagyobb fogásnak, mert ők az élet maximális lehetőségének a küszöbén álltak. Lestat persze nem fogta ezt fel. Én értettem. Lestat semmit sem értett.
Pontosan elmondom magának, mire törekedett Lestat. A folyó fentebbi szakaszánál feküdt a Freniere-birtok, elsőrangú ültetvény, amely röviddel a cukorfinomítás feltalálása után nagy vagyon reményével kecsegtetett. Úgy vélem, tudja, hogy a cukrot Louisianában finomították. Van valami nagyszerű és ironikus abban, hogy ez a nekem oly kedves vidék finomított cukrot állított elő. És ezt szomorúbban állapítom meg, mint ahogy maga nyilván gondolja. A finomított cukor méreg. Tömény kivonata volt New Orleans életének – olyan édes, ami már végzetes, olyan csábító és ínycsiklandó, hogy minden más érték feledésbe megy... De ahogy mondtam, feljebb tőlünk, a folyó mellett éltek Freniere-ék, egy nagy francia család, amelynek akkori nemzedéke öt fiatal nőből és egy fiatal férfiból állt. Hárman nem szándékoztak férjhez menni, két lány viszont még elég fiatal volt, és mindannyian a fiatalembert tekintették támaszuknak. Neki kellett irányítani az ültetvényt, miként nekem is anyám és nővérem érdekében. Neki kellett foglalkozni a házassági ügyekkel, gondoskodni hozományról, amikor a birtok egész vagyonát – nem csekély kockázattal – a jövő évi cukorhozam biztosítására fektette be. Neki kellett üzleteket kötni, neki kellett harcolni és az anyagi gondokat távol tartani Freniere-ék világától. Lestat eltökélte, hogy ez az ember kell neki. És amikor maga a sors már-már meghiúsította szándékát, Lestat megdühödött. Az életét tette kockára, hogy megkaparintsa az ifjú Freniere-t, aki lovagias ügybe keveredett. Egy spanyol telepes leszármazottját megsértette egy táncmulatságon. Az egész ügy valójában szót sem érdemelt, de a legtöbb louisianai ifjú spanyolhoz hasonlóan, ő is kész volt ok nélkül feláldozni életét. Mindketten készek voltak rá. A Freniere-házban óriási izgalom uralkodott. Lestat tökéletesen tisztában volt ezzel. Mindketten vadásztunk már a Freniere-birtokon, Lestat rabszolgákra és csirketolvajokra, én meg állatokra.
– Maga csak állatokat ölt?
– Igen. Ahogy mondtam, erre később visszatérek.
Mindketten ismertük az ültetvényt, és én rákaptam, hogy a vámpírok egyik legnagyobb élvezetének hódoljak: tudtuk nélkül figyeljem az embereket. Úgy ismertem a Freniere nővéreket, mint a fivérem kápolnáját övező pompás rózsafákat. Páratlanok voltak a maguk nemében. Mindegyik olyan eleven eszű volt, mint a fivérük, de egyikük – nevezzük őt Babette-nek – nemcsak olyan eszes volt, mint a bátyja, hanem sokkal megfontoltabb is. Ám egyiküket sem nevelték az ültetvény gondozására, egyikük sem értett a birtok pénzügyi helyzetének legegyszerűbb kérdéseihez sem. A családfenntartó szerepét egyedül és kizárólagosan az ifjú Freniere töltötte be, és ezzel mindannyian tisztában voltak. Iránta való szeretetükkel, rendíthetetlen meggyőződésükkel, hogy ő találta fel a spanyolviaszt, és hogy bármilyen hitvesi szeretet csupán halvány visszfénye lehet iránta érzett szeretetüknek, egyfajta kétségbeesés párosult. erős, akár az életben maradás vágya. Ha Freniere életét veszti a párbajban, az ültetvénynek vége. Az anyagilag labilis gazdaság vezetése, évenként jelzálogkölcsön felvétele a következő évi termésre, s ennek segítségével a fényűző életmód további biztosítása, mind-mind az ő feladata volt. Elképzelhető tehát, mekkora pánik, mekkora fájdalom lett úrrá a Freniere-házon azon az éjjelen, amikor a fiú a városba ment a megbeszélt párbajra. És képzelje el Lestatot, amint fogát csikorgatja, akár egy vígoperabeli ördög, amiért nem ő öli meg az ifjú Freniere-t.
– Azt akarja ezzel mondani... hogy maga a Freniere nővérekkel érzett együtt?
– Teljes mértékben együtt éreztem velük – mondta a vámpír. – Aggasztó helyzetbe kerültek. Részvéttel voltam a fiú iránt is. Azon az éjjelen bezárkózott apja dolgozószobájába, és végrendeletet csinált. Nagyon jól tudta, hogy ha másnap reggel négykor megöli egy tőrdöfés, családja vele együtt pusztul. Sajnálkozott sorsa felett, de tenni nem tudott ellene. Megfutni a párbaj elől nemcsak társadalmi megsemmisülést jelentett volna számára, de alkalmasint nem is nyílt volna rá lehetőség. A másik fiatalember addig üldözte volna, amíg harcra nem kényszeríti. Amikor éjfélkor elindult az ültetvényről, olyan emberként nézett a halál képébe, aki – mivelhogy egyetlen utat követhet csupán – eltökélte, hogy teljes bátorsággal követi. Vagy megöli a spanyol fiút, vagy meghal: gyakorlottsága, ügyessége ellenére a kimenetelt nem lehetett megjósolni. Olyan mélységes érzelem és olyan nagyfokú bölcsesség tükröződött arcán, amihez foghatót soha nem láttam Lestat viaskodó áldozatain. Első csatámat ott a helyszínen vívtam meg Lestattal. Hónapok óta akadályoztam, hogy megölje a fiút, most viszont végezni akart vele, mielőtt a spanyol fiúnak módja nyílik rá.
Lóháton iramodtunk New Orleans felé, az ifjú Freniere után. Lestat mindenáron utol akarta érni, én meg Lestatot. Mint már mondtam, a párbaj hajnali négyre volt kitűzve. A mocsár szélén, közvetlenül a város északi kapuján túl. Mivel röviddel négy előtt értünk oda, túl kevés időnk maradt, hogy visszatérjünk Pointe du Lac-ba, ami azt jelentette, hogy saját életünk is veszélybe kerül. Olyan dühös voltam Lestatra, mint még soha, ő pedig szentül elhatározta, hogy elkapja a fiút. „Adj neki lehetőséget!” – hajtogattam szüntelen, megragadva őt, mielőtt a fiú közelébe érhetett. Tél derekán jártunk, párás, metsző hideg volt az ingoványban, egyik jeges zápor a másik után söpört végig a tisztáson, a párbaj leendő színhelyén. Én persze nem féltem a természeti elemektől, amiktől maguk esetleg félnek, nem gémberedtem meg tőlük, nem fenyegettek halálos hidegleléssel vagy betegséggel. Ámde a vámpírok éppoly erősen érzik a hideget, mint a halandók, és az áldozat vére gyakran hatásos és gyönyörteljes csillapítása a fázásnak. Ezen a reggelen azonban nem a saját szenvedésem nyugtalanított, hanem a sötétségnek az a kiváló fedezéke, amit a természeti elemek nyújtanak, és ami Freniere-t szerfölött sebezhetővé teszi Lestat támadásával szemben. Nem kell több, mint hogy barátai mellől arrébb lépjen az ingovány felé, és Lestat máris elfoghatja. Így hát a szó szoros értelmében dulakodtam Lestattal, és nem engedtem el.
– Ennek ellenére megőrizte kívülállását, tartózkodó magatartását?
– Hm – sóhajtott a vámpír. – Igen, megőriztem, és vele együtt egy mindenre elszánt haragot. Most, amikor egy teljes család életével készült magát teletömni, e minősíthetetlen tettével, úgy éreztem, teljes mértékben lenézte, semmibe vette mindazt, amit egy vámpír bölcsességével kellett volna szemlélnie. Fogva tartottam tehát a sötétben, köpködött és átkozódott, az ifjú Freniere pedig átvette tőrét barátjától, és kilépett a síkos, nedves fűre, ellenfele felé. Rövid szóváltás után kezdetét vette a párbaj. Pillanatok alatt véget is ért. Gyors mellszúrással Freniere halálosan megsebesítette a másik fiút. Vérezve, haldokolva térdelt a fűben, és érthetetlen szavakat kiáltott ellenfelének. A győztes nem mozdult helyéről. Győzelme láthatóan nem jelentett megkönnyebbülést a számára. Mint megtestesült borzadályra, úgy nézett Freniere a halálra. Társai odaléptek hozzá lámpásaikkal, sürgették, hogy távozzon minél előbb, és hagyja a haldoklót barátaival. A sebesült eközben megtiltotta, hogy bárki is hozzányúljon. És amikor Freniere társaival megfordult, hogy távozzanak, és súlyos léptekkel baktattak mindhárman lovaik felé, a földön fekvő pisztolyt húzott elő. Talán csak én láttam ezt a teljes sötétségben. Mindenesetre odakiáltottam Freniere-nek, amint a fegyver felé szaladtam. Lestat csak erre várt. Amíg esetlenül próbáltam eltéríteni útjából Freniere-t, és a pisztoly felé iramodtam, Lestat, a maga sokéves tapasztalatával és rendkívüli gyorsaságával megragadta az ifjút, és eltüntette a ciprusfák között. Kételkedem, hogy a barátai egyáltalán felfogták, mi történt. A pisztoly elsült, a sebesült összeesett, én pedig végignyargaltam a szinte teljesen befagyott lápon, Lestat nevét kiáltozva.
Aztán megláttam. Freniere elterülve feküdt egy ciprus kidudorodó gyökere fölött, cipője mélyen belemerült a sötét vízbe, és Lestat még most is föléje hajolt, egyik kezét Freniere-nek még mindig a tőrt markoló kezén tartva. Elrántottam a vámpírt, akinek a jobb keze most nekem lódult, olyan villámgyorsan, hogy nem láttam, nem tudtam, hogy lesújtott rám, míg csak én is a vízben nem találtam magam, és mire feléledtem, Freniere persze már nem élt. Láttam, ahogy ott fekszik szemét lehunyva, ajka néma és mozdulatlan, mintha aludna. „A fene essen beléd!” – átkoztam a gyilkost. De aztán megriadtam, mert Freniere holtteste csúszni kezdett a mocsárba. Arca fölé emelkedett a víz, és teljesen ellepte. Lestat ujjongott, majd néhány odavetett szóval emlékeztetett, hogy nem egészen egy óra alatt vissza kell jutnunk Pointe du Lac-ba, és esküvel fogadta, hogy bosszút áll rajtam. „Ha nem kedvelném a déli ültetvényes életet, ma éjjel végeznék veled. Tudom a módját, fenyegetőzött. Mocsárba kergetném a lovadat. Ásnál magadnak egy lyukat, és belefulladnál.” Ezzel ellovagolt.
Még most is, ennyi év után, az iránta érzett düh izzó lávaként tölti meg ereimet. Akkor jöttem rá, mit jelent számára vámpírnak lenni.
– Egyszerűen gyilkos volt – mondta a fiú, s hangja némileg tükrözte a vámpír felindultságát. – Nem volt tekintettel semmire.
– Nem. A vámpírlét a bosszút jelentette számára. Bosszút maga az élet ellen. Az életek kioltása bosszú volt számára, semmi más. Nem csoda hát, hogy nem értékelt semmit. A vámpírlét leghalványabb árnyalatai sem voltak elérhetőek számára, mivel mániákus bosszúszomjjal összpontosította figyelmét a maga mögött hagyott halandó életre. Gyűlölettől emésztve nézett vissza. Irigységtől emésztve, semmi sem nyerte meg a tetszését, csak az, amit másoktól elvehetett. Ha aztán az övé lett, elhidegült iránta, elégedetlen volt vele, mivel az illető dolgot nem önmagáért szerette, s inkább valami másra kezdett vadászni. Bosszú – elvakult, meddő, hitvány bosszúvágy.
Beszéltem már magának a Freniere nővérekről. Kis híján fél hat volt, amikor elértem az ültetvényre. Valamivel hat után már világosodni kezdett, de onnan egészen rövid út volt hazáig. Felosontam a ház felső verandájára, és láttam, hogy mindannyian összegyűltek a szalonban, még csak le sem vetkőztek éjszakára. Pislákoltak már a gyertyák, ők gyászolókként ültek, és várták a hírt. Házi szokásuknak megfelelően, mindannyian feketébe öltöztek, ruhájuk fekete vonalai egybefolytak hollófekete hajukkal, úgyhogy a gyertyák fényében bársonyos, csillámló szellemként tűnt fel az öt arc – végtelenül bánatos, végtelenül bátor mindegyik. Babette arca látszott egyedül elszántnak. Olyannak, mint aki már eltökélte, hogy bátyja halála esetén magára veszi a terheket. Ugyanaz a kifejezés ült arcán, mint a fivéréén, amikor lóra ült, hogy párbajozni menjen. Ami Babette-re várt, az szinte teljesen hihetetlennek, képtelennek tűnt. A megmásíthatatlan halál állt előtte, amiben Lestat volt a bűnös. Így hát olyasvalamit tettem, ami nagy kockázattal járt. Lelepleztem magam előtte. Fényirányítás segítségével. Ahogy láthatja, arcom vakítóan fehér, felülete sima, és nagyfokú fényvisszaverő képességgel rendelkezik, akár a csiszolt márvány.
– Igen – bólintott izgatottan a fiú. – Igazán... nagyon szép. Kíváncsi vagyok, vajon... de mi történt?
– Kíváncsi, hogy jóképű férfi voltam-e halandó koromban – jelentette ki a vámpír. A fiú bólintott. – Az voltam. A testfelépítésemet illetően semmi sem változott bennem. Csak nem tudtam, hogy jóképű vagyok. Az élet, mint már mondtam, apró-cseprő dolgok szélviharát kavarta körülöttem. Semmire nem néztem, még egy tükörbe sem... tükörbe különösen nem... fesztelen pillantással. Most azonban a következő történt. Az ablaküveghez léptem, és megmerítettem arcom a fényben. Abban a pillanatban, amikor Babette az ablaküvegre fordította pillantását. Azután annak rendje és módja szerint eltűntem.
Másodperceken belül az összes nővér tudta, hogy „különös teremtmény” volt látható, kísértetszerű lény, és a két rabszolgalány rendíthetetlenül megtagadta, hogy kutasson utána. Türelmetlenül vártam végig ezeket a perceket, hogy bekövetkezzen az, amit akartam: Babette végül gyertyatartót emelt fel egy kis asztalról, meggyújtotta a gyertyákat, és semmibe véve a többiek félelmét, kimerészkedett egyedül a hideg teraszra, hogy megnézze, mi van ott. Nővérei az ajtóban keringtek, mint nagy fekete madarak, egyikük azt jajveszékelte, hogy fivérük meghalt, ő még a kísértetét is látta. Tudnia kell, hogy Babette, ez az erős lelkű teremtés, sohasem tulajdonította képzelgésnek vagy szellemeknek a látottakat. Hagytam végigjönni a sötét teraszon, mielőtt szóltam hozzá, és akkor is úgy intéztem, hogy csak a körvonalaimat láthassa homályosan az egyik oszlop mellett. „Kérje meg nővéreit, hogy menjenek vissza, szóltam halkan hozzá. A bátyjáról akarok beszélni. Tegye, amit mondok.” Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán felém fordult, és próbált szemügyre venni a sötétben. „Kevés időm van. A világért sem akarok ártani magának” – folytattam. És ő szót fogadott. Megnyugtatva testvéreit, hogy nincs semmi baj, kérte, hogy csukják be az ajtót, és azok engedelmeskedtek, mint olyan emberek, akiknek nemcsak szükségük van vezetőre, hanem kétségbeesetten akarják is. Ekkor Babette gyertyáinak fénykörébe léptem.
A fiú szemei tágra nyíltak. Ajkához tette a kezét. – Úgy nézett rá... ahogyan rám néz? – kérdezte.
– Olyan naivan kérdi – mondta a vámpír. – Igen, minden bizonnyal úgy néztem rá. Csakhogy gyertyafénynél nem tűnök olyan természetfölöttinek. És előtte nem tettettem magam közönséges halandónak. „Csak néhány percem van” – mondtam azonnal. „De amit mondani akarok, az rendkívül fontos. Fivére bátran küzdött és győzött a párbajban – de várjon. Tudnia kell, hogy ő meghalt. Halála az éjszakai tolvajról szóló közmondást példázza, akivel szemben a maga fivérének minden jósága, bátorsága hatástalan maradt. De nem ez a fő mondanivalóm, hanem a következő. Maga irányíthatja az ültetvényt, és meg is mentheti. Csak az a fontos, hogy ne hagyja magát meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Magára kell vállalnia az ő munkáját, nem törődve egyesek felháborodásával, illendőségre, társadalmi szokásokra vagy józan észre való hivatkozásokkal. Ne hallgasson senkire. Ugyanaz a föld van ma is itt, mint ami tegnap reggel volt, amikor a bátyja még ebben a házban töltötte az éjszakát. Semmi sem változott. Át kell vennie az ő helyét. Ha nem így tesz, elvész a föld, és elvész a család. Csekély kegydíjon fog tengődni az öt nővér, feleannyin vagy még kevesebben, mint amit az élet nyújtani tudna maguknak. Sajátítsa el mindazt, amit tudnia kell. Ne hagyjon fel vele, ne hagyja abba, amíg nem tudja a megoldást. És tekintse a látogatásomat bátorításnak, ha meginogna netán elhatározásában. Kezébe kell vennie saját élete irányítását. Fivére már nem él.”
Láttam az arcán, hogy minden szót hallott. Kérdezgetett volna, ha van rá idő, de amikor azt mondtam, hogy nincs, elhitte. Azután minden képességemet latba vetve, oly gyorsan távoztam, hogy úgy tűnhetett, mintha hirtelen elpárologtam volna. A kertből felpillantva még láttam az arcát a gyertyák fényében. Láttam, hogy ide-oda fordul, kémleli a sötétséget, hátha felfedez. Majd keresztet vetett, és visszament nővéreihez a szobába.
A vámpír mosolygott. – Semmiféle mendemonda nem terjengett a folyóparton Babette Freniere különös látomásáról, de ahogy a mély gyász időszaka és az egyedül maradt nővérek miatti siránkozás véget ért, Babette az egész környék megbotránkozását váltotta ki, mivel úgy határozott, hogy saját maga irányítja a gazdálkodást az ültetvényen. Óriási hozományt tudott biztosítani testvérhúga részére, és a következő évben maga is férjhez ment. Lestat és én pedig szinte soha többé nem váltottunk szót egymással.
– Ő továbbra is Pointe du Lac-ban élt?
– Igen. Nem tudtam biztosan, mindent elmondott-e nekem, amit tudnom kell. Ezért állandó színlelésre volt szükség. Nővérem esküvőjén például nem voltam jelen „maláriás hidegrázás”' miatt, és valami hasonló vett erőt rajtam anyám temetésének reggelén is. Eközben Lestat és én minden este az öregemberrel vacsoráztunk, és jókora zajt csaptunk a késekkel meg a villákkal, az öreg pedig figyelmeztetett, hogy együnk meg mindent, ami a tányérunkon van, és ne igyuk túl gyorsan a bort. Számtalan alkalommal komisz fejfájástól gyötörten, besötétített hálószobában, állig húzott takarókkal fogadtam nővéremet és a férjét, kérve őket, viseljék el a félhomályt, amelyre szemfájásom miatt van szükség, és közben hatalmas pénzösszegeket bíztam rájuk, hogy fektessék be mindannyiunk számára. Férje szerencsére idióta volt, első unokatestvérek közötti házasságok négy nemzedéken át tartó sorának terméke.
Ezzel tehát nemigen volt baj, a rabszolgákkal viszont problémáink támadtak. Gyanakodni kezdtek, és ahogy már említettem, Lestat gátlástalanul megölt bárkit és mindenkit, akit kiszemelt. Úgyhogy valamilyen rejtélyes halálesetről folyt mindig a szóbeszéd a partnak ezen a részén. A híreszteléseket azonban végül is az indította el, amit belőlünk láttak, s erről személyesen is meggyőződtem, amikor árnyék alakját öltöttem magamra egy este a rabszolgakunyhók körül.
De hadd világítsam meg először e rabszolgák jellemző tulajdonságait. Még csak ezerhétszázkilencvenöt körül jártunk, Lestat és én négy éve éltünk ott viszonylagos nyugalomban. Én befektettem a pénzt, amit ő szerzett, növeltem birtokainkat, lakásokat és házakat vettem New Orleansban, amelyeket bérbe adtam. Az ültetvényen folyó munka keveset hozott... inkább hajlékot, menedéket jelentett számunkra, mint jövedelmező foglalkozást. Azt mondom „számunkra”. Így helytelen. Soha semmit nem írtam alá Lestatnak, és – mint maga is tudja – törvény szerint én még élő ember voltam. De ezek a rabszolgák ezerhétszázkilencvenötben nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a délről szóló filmekből és regényekből ismer. Nem voltak halk szavú, barna bőrű, fakó rongyokba bújt emberek, akik tájszólással beszélnek angolul. Afrikaiak voltak. És szigetlakók, mert egy részük San Domingóból származott. Szurokfeketék voltak és tökéletesen idegenek. Afrikai nyelvükön beszéltek és francia tájszólásban, amikor meg énekeltek, afrikai dalokat fújtak, amelyek hallatán idegennek, egzotikusnak és mindig félelmetesnek tűnt az ültetvény számomra halandó életemben. Babonásak voltak, személyes titkokat és hagyományokat őriztek. Egyszóval nem pusztult még ki teljesen belőlük az afrikai jelleg. A rabszolgaság életük átkaként nehezedett rájuk, de még nem fosztotta meg őket jellegzetes sajátságaiktól. A keresztelést eltűrték, nemkülönben a modern öltözéket, amit a francia katolikus törvények írtak elő számukra, esténként azonban ócska anyagokból csábos ruhákat fabrikáltak, állati csontokból, eldobott fémdarabokból – amelyeket addig csiszoltak, fényesítettek, míg aranyként nem ragyogtak – ékszereket készítettek. Pointe du Lac rabszolgakunyhói besötétedés után idegen birodalommá, afrikai partvidékké váltak, ahová még a legzordabb munkafelügyelő sem óhajtott volna betérni. Ám egy vámpírban mindez nem keltett félelmet.
Legalábbis egy nyári estéig, amikor is árnyék képében arra járva, beszélgetést hallottam a fekete munkafelügyelő kunyhójának nyitott ablakán keresztül, és ez meggyőzött arról, hogy Lestat is, én is tényleges veszélyben vagyunk. A rabszolgák tudták már, hogy nem vagyunk közönséges halandók. A szolgálólányok fojtott hangon mesélték, hogy az ajtórésen át látták, amint üres tányérokból, üres evőeszközökkel vacsorázunk, üres poharakat emelünk ajkunkhoz, arcunk fehér és kísérteties a gyertyafényben, a vak embert tehetetlen bolondként tartjuk hatalmunkban. Kulcslyukon keresztül látták Lestat koporsóját, aki egy ízben irgalmatlanul megverte őket, amiért szobája teraszra nyíló ablakainál ődöngtek. „Nincs ágy odabent” – közölték bizalmasan egymással, bólogatások közepette. „A koporsóban alszik, tudom én azt.” Nem kételkedtek kilétünkben, és erre minden okuk megvolt. Ami pedig engem illet, estéről estére láttak a kápolnából előbukkanni, ami most már jóformán csak egy ormótlan tégla- és kúszónövényhalmaz volt; tavasszal lilaakác, nyáron vadrózsa fonódott rá, moha fénylett a festetlen, régi, soha ki nem nyitott ablaktáblákon, pókok szőttek hálót a kőívekben. Én persze úgy tettem, mintha Paul emléke hívogatna oda, de szavaikból világosan kiderült, hogy nem hisznek el többé efféle hazugságokat. Most már nemcsak a mezőn és a mocsarakban talált rabszolgák halálát tulajdonították nekünk, no meg a szarvasmarhákét és az időnként elhullott lovakét, hanem minden különös eseményt is. Még az árvíz és a villámlás-égzengés sem volt más, mint Isten fegyvere a Louis és Lestat ellen vívott személyes harcban. De ami még nagyobb baj volt: nem volt szándékukban elmenekülni. Ördögök voltunk. Erőnk-hatalmunk mindenhová elért. El kell bennünket pusztítani. És ezen az összejövetelen, melyen láthatatlanul magam is részt vettem, számos rabszolga volt jelen a Freniere-birtokról.
Ez azt jelentette, hogy a hír elterjed az egész partvidéken. Ámbár biztosra vettem, hogy az egész partvidék egyöntetűen ellenáll egy efféle hisztériahullámnak, nem kockáztathattam, hogy bármifajta híre menjen a dolognak. Visszasiettem a házba, hogy közöljem Lestattal, ültetvényes szerepjátszásunk véget ért. Le kell mondania a rabszolgakorbácsról, arany szalvétagyűrűjéről, és be kell költöznie a városba.
Mondanom sem kell, hogy ellenezte a tervet. Apja súlyos beteg, talán meg is hal. Nincs szándékában ostoba rabszolgák elől menekülni. „Mindet megölöm” – jelentette ki nyugodtan – „hármasával, négyesével. Egy részük elszökik, és minden rendben lesz!”
„Őrültségeket beszélsz. Értsd meg, azt akarom, hogy menj el innen.”
„Te azt akarod, hogy elmenjek! Te!” – mosolygott gúnyosan. Egy csomag nagyon finom francia kártyából kártyavárat rakott fel az ebédlőasztalon. „Te nyafogó, gyáva vámpírnyuszi, aki préda után jár éjjel, és macskákat meg patkányokat gyilkol a sikátorokban, és bámul órákon át a gyertyákra, mintha emberek lennének, áll az esőben, akár egy zombi, míg csuromvizes nem lesz a ruhája, padláson őrzött régi szekrénykofferek szagát árasztja magából, a tekintete meg egy megzavarodott állatkerti szamáré.”
„Nem érdekel, hogy mit mondasz. A folytonos meggondolatlanságod sodort mindkettőnket veszélybe. Én elélhetek egyedül is a kápolnában, miközben a ház romba dől. Mit bánom, felőlem romba dőlhet!” – mondtam neki. Mert ez volt a színtiszta igazság. „De neked minden kell, amiben soha nem volt még részed, ószeresboltot csinálsz a halhatatlanságból, és ebben mindketten groteszk figurákká válunk. Most pedig menj, nézd meg apádat, és közöld velem, mennyi van még hátra neki az életből, mert addig itt maradhatsz, amennyiben a rabszolgák nem lázadnak fel ellenünk.”
Azt felelte, hogy én nézzem meg az apját, mert én vagyok az, aki mindig „néz”, és én meg is tettem. Az öreg tényleg halálán volt. Anyám halálától többé-kevésbé megkímélt a sors, mert ő nagyon hirtelen halt meg egy délután. Kézimunkakosarával találták, nyugodtan ült az udvarban, úgy halt meg, ahogy este aludni tér az ember. Most azonban természetes halálnak voltam a szemtanúja, lassú, túlontúl lassú haláltusának. Mindig is szerettem az öreget: jólelkű volt, becsületes és jámbor, kevéssel is beérte. Nappal a teraszon szundikált a napsütésben, vagy a madarakat hallgatta, este meg elszórakoztatta, ha bármiről fecsegtünk Lestattal. Tudott sakkozni, gondosan kitapogatott minden figurát, és bámulatos pontossággal tartotta észben a sakktáblán kialakult helyzetet. Lestat sosem játszott vele, én viszont gyakran. Most levegő után kapkodva feküdt az ágyán, izzadt, forró homlokkal, párnája verejtékfoltos volt. S miközben nyöszörgött, és a halálért imádkozott, Lestat a másik szobában a spinéten kezdett játszani. Lecsaptam a hangszer fedelét, kis híján ujjait is eltaláltam. „Nem fogsz játszani, mialatt haldoklik!” – mondtam. ,,A pokolba is, dehogynem fogok” – válaszolt. „Még dobolok is, ha kedvem tartja.” És elvett egy nagy ezüsttálat a pohárszékről, átdugta ujját a fogóján, és verni kezdte a tálat fakanállal.
Szóltam, hogy hagyja abba, különben én hagyatom vele abba. Majd mindketten elhallgattunk, mert az öregember hívta, hogy menjen oda. Beszélnie kell Lestattal, mondta, mielőtt meghal. Nógattam, menjen oda hozzá. Borzasztó volt hallani az öreg jajveszékelését. „Miért menjek? Hosszú évek óta gondját viselem. Nem elég ez?” Körömreszelőt húzott ki a zsebéből, leült az öreg ágya elé, és reszelni kezdte hosszú körmeit.
Eközben éreztem, tudtam, hogy rabszolgák csellengenek a ház körül. Figyeltek, hallgatóztak. Őszintén reméltem, hogy az öreg perceken belül meghal. Egyszer-kétszer tapasztaltam már gyanakvást néhány rabszolga részéről, de ekkora számban még sohasem gyűltek össze. Nyomban csengettem Danielnek, annak a rabszolgának, akinek átadtam a felügyelői házat és állást. Mialatt vártam rá, hallottam, hogy az öregember Lestathoz beszél, Lestathoz, aki keresztbe vetett lábakkal ült, és felhúzott szemöldökkel, elmélyült figyelemmel reszelte, egyre csak reszelte csodás körmeit. „Az iskola volt” – mondta az öreg. „Ó, tudom, hogy nem felejtetted el... mit mondhatok neked...” – siránkozott.
„Jobb, ha megmondod, szólt Lestat, mert rögvest meghalsz.” Az öreg dermesztően felkiáltott, és gyanítom, hogy az én torkomból is feltört valamilyen hang. Valósággal irtóztam Lestattól. Kedvem lett volna kikergetni a szobából. „Ezt te is tudod, ugye? Még egy agyalágyultnak is tudnia kell” – mondta Lestat az apjának.
„Sosem fogsz megbocsátani nekem, ugye? Sem most, sem halálom után” – szólt az öregember.
„Nem tudom, miről beszélsz” – mondta Lestat.
Most már végleg kijöttem a béketűrésből, és az öreg is egyre izgatottabb lett. Könyörgött Lestatnak, hogy hallgassa meg jó szívvel. Ettől az egésztől összeborzadtam. Daniel közben megérkezett, és ahogy megláttam, tudtam, hogy Pointe du Lac-on minden elveszett. Ha jobban odafigyelek, láthattam volna már korábban is erre utaló jeleket. Daniel merev pillantással nézett rám. Szörnyetegnek tartott. „Monsieur Lestat édesapja nagyon beteg. Haldoklik” – mondtam, nem véve tudomást arckifejezéséről. „Csendet akarok ma éjjel, a rabszolgák mindannyian maradjanak kunyhóikban. Orvos érkezik.” Meresztette rám a szemét, mintha hazudnék. Majd ridegen elfordította rólam a tekintetét, és kíváncsian nézett az öregember ajtaja felé. Arca úgy elváltozott, hogy nyomban felálltam és benéztem a szobába. Lestat görnyedten ült az ágy lábánál, hátát a tartóoszlopnak támasztotta, körömreszelője bőszen járt ide-oda a kezében, ő maga pedig akkora fintorokat vágott, hogy mindkét hatalmas vámpírfoga szembetűnően látható lett.
A vámpír elhallgatott, hangtalan nevetéstől rázkódtak a vállai. Rápillantott a fiúra. A fiú félénken nézett az asztalra. Előbb már kitartóan és mereven szemlélte a vámpír száját. Látta, ahogy az ajkak másféle szövetből vannak, mint a vámpír bőre – ezüstösek és finom metszésűek, mint amilyen bárkinek az ajka lehet, ámde halálfehérek, és most elővillantak a fehér fogak is. Addig mosolygás közben sem villantotta elő a vámpír teljesen a fogait, és a fiú még csak nem is gondolt mostanáig ilyen fogakra. – Elképzelheti, hogy ez mit jelentett – szólt a vámpír. – Meg kellett ölnöm.
– Hogy mit?
– Meg kellett ölnöm. Futni kezdett. Mindenkit fellármázott volna. Lehet, hogy másként is el lehetett volna intézni, de nem volt időm. Így hát utánamentem, és elfogtam. De amikor olyan foglalatosság közepette találtam magam, amit négy év óta nem űztem, megtorpantam. Hisz ez ember volt. Csontnyelű kést tartott kezében, hogy védje magát. Könnyen elvettem tőle, és a szívébe döftem. Azonmód térdre omlott, ujjai a pengét szorították, és vér csordult ki belőlük. És a vér látványa, illata megőrjített. Úgy hiszem, hangosan felnyögtem. De nem nyúltam utána, nem akartam. Emlékszem, hogy Lestat alakját láttam ekkor előbukkanni a pohárszék fölötti tükörben. „Miért tetted ezt?” – kérdezte. Megfordultam, hogy szembenézzek vele, eltökélten, hogy nem fog ilyen elgyengült állapotban látni. „Az öreg félrebeszél” – folytatta, ő nem érti mit mond. „A rabszolgák tudják... menj a kunyhókhoz, és állj őrt, nyögtem ki. Én majd gondját viselem az öregnek.”
„Öld meg!” – mondta Lestat.
„Megőrültél!” – feleltem. „Hiszen az apád!”
„Tudom, hogy az apám!” – mondta Lestat. „Ezért kell megölnöd. Én nem ölhetem meg! Ha tehetném, már rég megtettem volna, az ördög vigye el! Kezét tördelte. Ki kell jutnunk innen. Nézd csak meg, mit csináltál, amikor ezt itt megölted. Nincs veszíteni való időnk. Perceken belül itt fog jajveszékelni a felesége... vagy valaki nála is rosszabbat küld majd ide.”
A vámpír sóhajtott. – Ez valóban így volt. Lestatnak igaza volt. Hallottam, amint a rabszolgák összegyűlnek Daniel házikója körül, és várnak rá. Daniel volt olyan bátor, hogy egyedül eljöjjön a kísértetjárta házba. Ha nem tér vissza, a rabszolgák elvesztik majd a fejüket, csőcselékké válnak. Kértem Lestatot, csendesítse le őket, használja fel fehér gazda minőségében összes hatalmát felettük, és ne riogassa őket rémségekkel, majd bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót. Ott még egy megrázkódtatás várt rám, a megrázkódtatások éjszakáján. Soha nem láttam még Lestat apját olyannak, amilyen akkor volt.
Ült az ágyban, előrehajolt, beszélt Lestathoz, kérte, hogy válaszoljon neki, és elmondta, hogy jobban megérti keserű haragját, mint a fia maga. Élőhalott volt. Semmi más nem tartotta életben összeesett testét, csak egy szenvedélyes kívánság: szemei a bennük felvillanó fénytől még mélyebben süllyedtek a koponyába, és ajkának remegése még rettentőbbé tette elsárgult száját. Az ágy lábához ültem, és megrendülten, hogy ilyen állapotban látom, megfogtam a kezét. El nem tudom mondani, mennyire megrázott a látvány. Mert amikor én idézek elő halált, az gyors és öntudatlan, az áldozat mintha megigézetten szunnyadna. Ez azonban lassú pusztulás volt, a test megtagadta az engedelmességet az idő vámpírjának, amely évek óta szüntelenül szívta ki erejét. „Lestat” – szólt az öreg, „most az egyszer ne légy kegyetlen hozzám. Most az egyszer legyél az a fiú, aki voltál. A fiam.” Újra meg újra ismételte. „A fiam, a fiam”, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam jól, a tisztalelkűségről és a tisztalelkűség elpusztításáról. Azt azonban láttam, hogy nincs önkívületben, ahogy Lestat gondolta, hanem a tisztánlátás valamiféle szörnyű állapotát éli át. A múlt terhe ólomsúllyal nehezedett rá, és a jelen, a halál, amely ellen teljes elszántsággal küzdött, a legkevésbé sem tudta enyhíteni a terhet. De tudtam, hogy minden ügyességemet bevetve, elámíthatom, és odahajolva hozzá, ezt suttogtam: „Apa”. Nem Lestat hangján, a magamén, halkan szólítva. Ő azonban megnyugodott, s azt gondoltam, most már meg tud halni. De a kezembe kapaszkodott, mintha óceán sötét hullámai sodornák a mélybe, és egyedül én tudnám megmenteni. Most valami vidéki tanítóról beszélt, érthetetlenül motyogva nevét, aki ragyogó képességűnek találta Lestatot, és kérte, hogy szerzeteseknél neveltesse fiát. Átkozta magát, amiért hazahozta a gyereket, amiért elégette a könyveit. „Meg kell bocsátanod nekem, Lestat!” – kiáltotta.
Megszorítottam a kezét, abban a reményben, hogy ez válaszként szolgál, de ő folytatta. „Mindent elértél az életben, de éppoly rideg és könyörtelen vagy, mint amilyen én voltam akkor, az állandó robot, hideg és éhezés közepette! Emlékezz, Lestat! Te voltál a legszelídebb, a legjóságosabb mindenki közül. Ha te megbocsátasz, Isten is megbocsát nekem.”
E pillanatban az igazi Ézsau lépett be a szobába. Intettem, hogy maradjon csendben, de nem akarta tudomásul venni. Gyorsan fel kellett hát kelnem, hogy az apa ne hallja messziről jövő hangját. A rabszolgák elfutottak előle. „De odakinn vannak, összegyűltek a sötétben. Hallom őket” – mondta Lestat. Majd haragos pillantást vetett az öregre. „Louis, öld meg!” – szólt, első ízben fordulva szelíd, kérő hangon hozzám. Majd dühösen rám förmedt:
„Tedd meg!”
„Hajolj a párnája fölé, és mondd neki, hogy mindent megbocsátasz, megbocsátod, hogy kivett gyerekkorodban az iskolából. Mondd meg most neki!”
„Minek?” – fintorgott Lestat, amitől koponyaszerűvé vált az arca. „Kivett az iskolából! Menjen a pokolba! Öld meg!”
„Nem!” – mondtam. „Meg fogsz bocsátani neki, vagy öld meg magad. Rajta! Öld meg apádat!”
Az öreg könyörgött, hogy mondjuk meg, miről beszélünk. „Fiam, fiam” – hívta, és Lestat ide-oda ugrált, mint a feldühödött mesebeli törpe. A csipkefüggönyökhöz léptem. Láttam, hallottam, hogy a rabszolgák – árnyékban szövődött, egyre közeledő alakok – körülfogják Pointe du Lac kastélyát. „József voltál a testvéreid között” – mondta az öreg. „A legkülönb közülük, de hogyan is tudhattam volna? Csak akkor tudtam, amikor elmentél, amikor teltek-múltak az évek, és nem hoztak számomra megnyugvást, vigaszt. Azután visszajöttél hozzám, és magaddal vittél a farmról, de az már nem te voltál. Nem ugyanaz a fiú volt.”
Ekkor nekimentem Lestatnak, és a szó szoros értelmében odavonszoltam az ágyhoz. Soha nem láttam még ennyire gyengének és ugyanakkor ennyire felbőszültnek. Lerázott magáról, a párna mellé térdelt, és fenyegető tekintettel meredt rám. Eltökélten álltam, és suttogtam: „Bocsáss meg!”
„Rendben van, apa. Nyugodj meg, Nincs bennem semmi harag irántad” – mondta, kényszeredett, halk hanggal leplezve dühét.
Az öregember megfordult a párnáján, halkan, megkönnyebbülten mormolva valamit, de Lestat már elment. Az ajtóban megtorpant, és fülére tette mindkét kezét. „Jönnek!” – suttogta, és megfordulva, hogy lásson, így szólt: „Az isten szerelmére, öld meg!”
Az öreg sosem tudta meg, mi történt. Kábulatából nem ébredt fel többé. Épp elég vért vettem tőle, majd felnyitottam a sebet, hogy gonosz szenvedélyem kielégítése nélkül haljon meg, mert ennek a gondolatát sem tudtam volna elviselni. Nem érdekelt már, ha így találják meg a holttestet, hiszen torkig voltam Pointe du Lac-kal, Lestattal és hogy Pointe du Lac sikeres birtokosának tartanak. Felgyújtom a házat, és felélem a vagyont, amelyet különféle nevek alatt pontosan ilyen alkalomra tettem félre.
Lestat eközben a rabszolgák nyomába eredt. Senki nem tudja elképzelni, mekkora pusztulást, mennyi halált hagyott maga után Pointe du Lac-ban ezen az éjszakán. Vele mentem. Azelőtt mindig az ő kegyetlensége volt a rejtélyek, titokzatos események okozója, most viszont én mutattam meg méregfogaimat az embereknek, akik menekültem előlem. Kitartó előrenyomulásom győzelmet aratott esetlen, szánalmas gyorsaságukon, amint a halál vagy a tébolyultság fátyla leereszkedett. A vámpír hatalmas és létének bizonyossága vitathatatlanul beigazolódott, így hát a rabszolgák minden irányban szétszóródtak. Visszafordultam, felrohantam a lépcsőkön, hogy a fáklyával tűzbe borítsam Pointe du Lac-ot.
Lestat szökellve jött utánam. „Mit csinálsz? Megőrültél?” – kiáltotta. De a lángokat nem lehetett már megfékezni. „Elmentek, te meg elpusztítasz, megsemmisítesz mindent.” Ide-oda járkált a pompázatos szalonban, saját múlékony tündöklése közepett. „Mentsd ki a koporsódat! Három órád van hajnalig!” – mondtam. A ház egyetlen hatalmas máglya volt.
– Magának ártani tudott volna a tűz? – kérdezte a fiú.
– De mennyire! – felelte a vámpír.
– Visszament a kápolnába? Biztonságos volt?
– Nem. Egyáltalán nem. Mintegy ötvenöt rabszolga széledt el a kert körül. Sokan közülük nem kívánták a szökött rabszolgák életét élni, és minden bizonnyal egyenesen Freniere-be indultak volna, vagy lefelé a folyó mentén, a Bel Jardin ültetvény irányába. Nekem sem volt szándékomban ott maradni éjszakára. De már nem volt idő máshová menni.
– És az az asszony, Babette? – kérdezte a fiú. A vámpír mosolygott. – Igen, Babette-hez mentem. Freniere-ben élt ifjú férjével. Annyi időm még maradt, hogy kocsiba tegyem koporsómat, és elmenjek hozzá.
– És mi lett Lestattal?
A vámpír felsóhajtott. – Lestat velem jött. Eredetileg New Orleansba készült, és igyekezett rávenni, hogy tartsak vele. De amikor látta, hogy mindenképp Freniere-ben akarok megbújni, ő is amellett döntött. New Orleansig amúgy sem jutottunk volna el. Világosodott. Nem annyira, hogy halandó szeme látta volna, de Lestat és én láttuk.
Ami Babette-et illeti, valamikor korábban újra ellátogattam hozzá. Mint mondtam, az egész környéket megbotránkoztatta azzal, hogy egyedül maradt az ültetvényen, nem volt férfi, még csak egy öregasszony sem a házban. A legnagyobb problémát az jelentette Babette számára, hogy ha anyagi téren boldogulni akart, el kellett viselnie a társadalmi kiközösítést. Érző lény volt, akinek a jómód önmagában nem jelentett semmit; család, hozzátartozók... ez volt fontos a számára. Noha az ültetvényt kézben tudta tartani, a botrány megviselte. Belül, önmagában feladta már. Egy este elmentem hozzá a kertbe. Nem engedtem, hogy rám nézzen, de a legbarátibb hangon elmondtam neki, hogy ugyanaz vagyok, aki már régebben is itt járt. Hogy ismerem az életét és a szenvedését. „Ne várja, hogy az emberek megértsék, mondtam neki. Ostobák. Elvárnák, hogy fivére halála miatt maga is visszavonuljon. Mint olajat a lámpában, úgy használnák fel életét. Szembe kell szállnia velük, erkölcsi tisztasággal és meggyőződéssel kell ezt tennie.” Egész idő alatt csendben figyelt rám. Tanácsoltam neki, hogy rendezzen bált valamilyen nemes cél érdekében. Vallási jellegű ügy érdekében. Szemeljen ki egy kolostort New Orleansban, bármelyiket, és rendezzen egy jótékony célú bált. Hívja meg elhunyt édesanyja legkedvesebb barátnőit gardedámnak, és mindezt teljes meggyőződéssel tegye. Teljes meggyőződés és erkölcsi tisztaság – erre kell ügyelnie mindenekfölött.
Babette zseniális ötletnek találta. „Nem tudom, mi maga, és ezt úgysem fogja elárulni, mondta. (Igaza volt, tényleg nem volt szándékomban.) Csak arra gondolhatok, hogy maga egy angyal.” Kérte, hadd láthassa arcomat. Vagyis a magához hasonlók módján kérte, akiket nem olyan fából faragtak, hogy bárkitől bármit is kérjenek. Nem mintha Babette büszke lett volna. Egyszerűen határozott volt és becsületes, ami legtöbbször a kérést... Úgy látom, kérdezni akar valamit – torpant meg a vámpír.
– Dehogyis – felelt a fiú, aki el akarta titkolni, mi jár a fejében.
– Bármit kérdezhet tőlem, minden félelem nélkül. Ha valamit úgy magamban akarnék tartani... – E szavaknál a vámpír arca egy pillanatra elkomorult. Összehúzta szemöldökét, s ekkor egy kis horpadás keletkezett homlokán, mintha benyomta volna az ujjával valaki. A kis horpadás kimondottan fájdalmas kifejezést kölcsönzött arcának. – Ha valamit úgy magamban akarnék tartani, hogy rá se tudjon kérdezni, akkor meg sem említeném – jelentette ki.
A fiú azon kapta magát, hogy a vámpír szemeit bámulja, a szempilláit, amelyek a szemhéj lágy bőrébe ágyazott finom fekete drótszálaknak látszottak.
– Kérdezzen – sürgette a fiút.
– Babette, ahogyan róla beszél... – kezdte a fiú. – Mintha sajátságos érzelmei lennének iránta.
– Olyan benyomást keltettem magában, hogy nem tudok érezni? – tudakolta a vámpír.
– Nem, egyáltalán nem. Nyilvánvaló részvétet érzett az öregember iránt. Ott maradt, hogy erőt öntsön belé, amikor saját maga is veszélyben volt. És mennyire együtt érzett az ifjú Freniere-rel, amikor Lestat meg akarta ölni... mindezt elmagyarázta. De azt szeretném tudni... volt-e valamilyen különleges érzelme Babette iránt? Ez az érzelem volt-e az oka Freniere védelmezésének?
– Maga szerelemre gondol – szólt a vámpír. – Miért habozik nevén nevezni?
– Mert maga kívülállásról, közönyről beszélt – mondta a fiú.
– Maga szerint az angyalok közönyösek? – kérdezte a vámpír.
A fiú egy pillanatig gondolkodott. – Igen – mondta.
– Az angyalok nem képesek hát szerelmet érezni? – érdeklődött a vámpír. – Nem tekintenek-e Isten arcára mélységes szerelemmel?
– Szerelemmel vagy rajongással – szólt a fiú pillanatnyi gondolkodás után.
– Mi a különbség? – kérdezte tűnődve a vámpír. – Mi hát a különbség? – A talányos kérdés nyilván nem a fiúnak szólt. Önmagától kérdezte. – Angyalok szerelmet éreznek és büszkeséget... a bűnbeesés büszkeségét... és gyűlöletet. A kívülállók erős, ellenállhatatlan érzelmeit, akikben érzés és akarat egyazon dolog – mondta végül. Merő tekintettel nézte az asztalt, mintha átgondolná a mondottakat, és nem lenne teljesen megelégedve velük. – Erős érzelem... fűzött Babette-hez. Nem a legerősebb, amit valaha is éreztem emberi lény iránt. – A fiúra nézett. – De nagyon erős volt. Babette a maga módján tökéletes emberi lény volt számomra...
Elmozdult székében, körgalléra halk zizzenéssel követte mozdulatát, majd az ablak felé fordította arcát. A fiú előrehajolt, ellenőrizte a magnószalagot. Majd egy másik szalagot vett ki aktatáskájából, elnézést kért a vámpírtól, és betette a gépbe. – Attól tartok, tapintatlanul bizalmas dolgot kérdeztem. Nem akartam... – mondta némi aggodalommal.
– Semmi effélét nem kérdezett – felelt a vámpír, hirtelen rápillantva a fiúra. – A kérdés pontosan a lényegre vonatkozik. Ismerem a szerelem érzését, és bizonyos mértékig szerelmes voltam Babette-be, bár nem ez volt a legnagyobb szerelem, amit valaha is éreztem. Inkább előképe volt annak.
Visszatérve történetemhez, Babette jótékonysági estélye jól sikerült, biztosította visszatérését a társadalmi életbe. Vagyona hathatósan elnémított minden kételyt, amely kérőinek családjában felmerülhetett, és Babette férjhez ment. Nyári estéken ellátogattam hozzá, állandóan ügyelve rá, hogy ne lásson, ne tudja, hogy ott vagyok. Csupán meg akartam győződni, boldog-e, és hogy boldognak láttam, engem is átjárt a boldogság.
Most pedig Lestattal jöttem Babette-hez. Ő már régen megölte volna Freniere-éket, ha meg nem akadályozom, és most azt gondolta, hogy én is ezt szándékozom tenni. „Miféle békességhez vezetne ez?” – kérdeztem. „Te hülyének tartasz engem, holott te voltál mindig az. Azt hiszed, nem tudom, miért tettél vámpírrá? Nem tudtál egyedül élni, a legegyszerűbb dolgokat sem tudtad elintézni. Évek óta én látok el mindent, te pedig csak ülsz, és megjátszod a magasabb rendűt. Nincs már mit mondanod nekem az életről. Nincs szükségem rád, ki nem állhatlak. Te vagy az, akinek szüksége van rám, és ha csak egyetlen Freniere rabszolgához is hozzányúlsz, lerázlak a nyakamról. Meg fogunk ütközni egymással, és úgy hiszem, nem kell hangsúlyoznom, hogy nekem a kisujjamban is több a sütnivaló, mint neked a fejedben. Tedd amit mondok.”
Nem mondtam ezzel semmi újdonságot neki, mégis meghökkent és tiltakozni kezdett, hogy sok mondanivalója van számomra különféle dolgokról – hirtelen halált okozó emberekről, akiket megölhetnék, helyekről szerte a világban, ahová sohasem szabad elmennem, és így tovább, és így tovább, badarságok halmaza, amit alig tudtam elviselni. Nem is volt időm rá. Freniere munkafelügyelőjénél égtek a lámpák, így próbálta a szökött rabszolgák és saját izgalmát csillapítani. És a Pointe du Lac-beli tűzvész még mindig látható volt az égbolton. Babette fel volt öltözve, és intézkedett – kocsikat és rabszolgákat már korábban küldött Pointe du Lac-ba, hogy segítsenek az oltásban. Tudta, hogy valami szörnyűséges dolog történt, de nem természetfölötti eseményre, hanem gyilkosságra gyanakodott. Dolgozószobájában ült, és feljegyzést írt az ültetvény naplójába a tűzről, amikor rátaláltam. Közel volt már a reggel, csak néhány perc állt rendelkezésemre, hogy rábírjam: segítenie kell. Nem engedve, hogy felém forduljon, beszélni kezdtem hozzá, és ő nyugodtan meghallgatott. Közöltem, szükségem lenne egy szobára, ahol ma éjjel pihenhetek. „Sohasem ártottam magának. Most egy kulcsot kérek csupán, és ígéretét, hogy ma estig senki sem próbál belépni abba a szobába. Azután majd mindent elmondok.” – Kétségbeesés környékezett. Az ég pirkadt. Lestat a koporsókkal néhány méternyire volt, a gyümölcsösben. „De miért jött ma éjjel hozzám?” – kérdezte. „Miért ne magához jönnék?” – feleltem. Nem segítettem-e magának akkor, amikor legnagyobb szüksége volt irányításra, amikor egyedül maga állt szilárdan a másoktól függő, gyenge emberek között? Nem szolgáltam-e kétszer is jó tanáccsal? És nem őrködöm-e azóta is boldogsága fölött?” Lestat alakját pillantottam meg az ablaknál. Arca rémültnek látszott. „Adja ide az egyik szoba kulcsát. Ne engedjen senkit a közelbe estig. Esküszöm, sohasem hozok magára bajt.” „És ha én nem... ha azt hiszem, hogy maga az ördög küldötte!” – szólt most, és hátra akarta fordítani a fejét. A gyertya után nyúltam és eloltottam. Meglátott, amint ott álltam háttal a világosodó ablakoknak. „Ha nem teszi meg, és ha ördögnek hisz, én meghalok, szóltam. Adja ide a kulcsot, ha kedvem tartaná, megölhetném most magát, érti?” Most egészen közel léptem hozzá, és jobban megmutattam magam, úgyhogy tátva maradt a szája, és a szék karfájába kapaszkodva visszahúzódott. „De nem fogom. Inkább meghalnék, mintsem megöljem magát. Meghalok, ha nem adja ide a kulcsot, amire szükségem van.”
Kívánságom teljesült. Hogy mit gondolt, nem tudom. De ideadta nekem az egyik földszinti raktárhelyiség kulcsát, ahol bort érleltek, és biztosra veszem, hogy látta, amikor Lestattal együtt bevittük a koporsókat. Az ajtót nemcsak kulcsra zártam, de el is torlaszoltam. Amikor este felébredtem, Lestat fent volt.
– Így hát Babette megtartotta a szavát.
– Igen, de egy tépéssel tovább ment. Nemcsak tiszteletben tartotta bezárt ajtónkat, hanem kívülről be is csukta.
– És a rabszolgák históriái... hallotta őket?
– Igen, hallotta. Lestat fedezte fel először, hogy be vagyunk zárva. Dühbe jött. Úgy tervezte, hogy amilyen gyorsan lehet, New Orleansba megy. Most már teljes mértékben rám gyanakodott. „Addig volt szükségem rád, amíg apám élt” – jelentette ki, kétségbeesetten kutatva valamilyen nyílás után.
Börtönben voltunk.
„Figyelmeztetlek hogy nem fogok semmit sem eltűrni tőled.” Még csak hátat sem óhajtott fordítani nekem. Feszülten füleltem, hogy hangokat halljak a fenti szobából, hőn óhajtva, hogy hallgasson már el, és a legkevésbé sem szándékozva elárulni Babette-tel kapcsolatos érzéseimet vagy reményeimet.
Valami másra is gondoltam. Maga érzésről és kívülállásról kérdez engem. Egyik megjelenési formája – érzéssel vegyes kívülállás – azt jelenti, hogy az ember egyszerre két dologra tud gondolni. Gondolhatunk arra, hogy nem vagyunk biztonságban és meghalhatunk, és gondolhatunk valami nagyon elvont és távoli dologra is. Pontosan ez történt velem. Szótlanul és mélyrehatóan gondoltam arra, hogy milyen fennkölt barátság fűzhetett volna engem Lestathoz, milyen kevés akadálya lett volna ennek, és milyen sok megosztanivaló kettőnk között. Talán Babette közelsége váltotta ki bennem ezt az érzést, mert hogyan tudhatnám valaha is igazán megismerni Babette-et, hacsak nem a végső módszer segítségével: elvenni életét, halálos ölelésben eggyé forrni vele, amikor lelkem egyesül a szívemmel, és tőle nyeri táplálékát. De a lelkem anélkül akarta megismerni Babette-et, hogy ölnöm kelljen, anélkül, hogy elraboljam tőle az éltető leheletet, megfosszam vérének minden cseppjétől. Lestattal pedig milyen bizalmasan ismerhettük volna egymást, ha jellemszilárd vagy legalább valamicskét gondolkodó lény lett volna! Az öreg szavai jutottak eszembe. Lestat, a ragyogó tanítvány, a könyvbarát, akinek elégették a könyveit. Én csak azt tudtam, hogy gúnyosan fitymálta a könyvtáramat, porfészeknek nevezte, könyörtelenül csúfot űzött olvasni vágyásomból, elmélkedéseimből.
Ekkor észrevettem, hogy fejünk fölött elcsendesül a ház. Időnként lépések hallatszottak, deszkák reccsentek, és a hasadékaikból átszűrődő fény halovány, egyenetlen világossággal szolgált. Láttam, hogy Lestat végigtapogatja a téglafalakat, és hétpróbát kiálló rideg vámpírarca az emberi csalódottság eltorzult maszkját ölti. Tudtam, hogy útjainknak most rögtön szét kell válniuk, és ha a szükség úgy hozza, egy óceánt emelek kettőnk közé. És rájöttem, hogy azért viseltem el őt ilyen sokáig, mert nem volt bennem önbizalom. Önmagamat csaptam be, amikor el akartam hitetni magammal, hogy az öregember, a nővérem és annak férje miatt maradok vele. Azért maradtam Lestattal, mert tartottam tőle, hogy mint vámpír, olyan jelentős dolgokat tud, amelyeket egyedül nem lennék képes felfedezni, és ami még fontosabb, ő volt az egyetlen fajtámból való, akit ismertem. Soha nem mondta el nekem, hogyan lett vámpír, vagy hogy hol bukkanhatok rá másik fajtánkbelire. Ez kezdetben is és a további négy éven keresztül is módfelett zavart. Gyűlöltem őt és el akartam hagyni, de vajon elhagyhattam?
Mialatt e gondolatok jártak a fejemben, Lestat folytatta heves kirohanását: nincs szüksége rám, nem fog eltűrni semmit, főként bárminemű fenyegetést Freniere-ék részéről. „Készen kell állnunk, amikor az ajtó kinyílik. Ne feledd” – mondta végül – „gyorsaság és erő, ebben nem tudnak vetekedni velünk. És félelem. Emlékezz mindig rá: félelmet kelteni. Ne légy most érzelgős. Nagy árat fizetnénk érte.”
„Egyedül akarsz élni ezután?” – kérdeztem. Azt akartam, hogy ő mondja ki. Nekem nem volt bátorságom. Vagy inkább, nem voltam tudatában saját érzéseimnek.
„New Orleansba akarok menni” – mondta. „Érthetően figyelmeztettelek, hogy nincs szükségem rád. De hogy innen kijussunk, ahhoz szükségünk van egymásra. Még nem jöttél rá, hogyan használd képességeidet. Nem érzékeled ösztönösen, mi vagy. Használd rábeszélő képességedet, ha jön ez az asszony. De ha másokkal jön, akkor légy felkészülve, hogy aszerint cselekedj, ami vagy.”
„És az mit jelent?” – kérdeztem, mert ez még sohasem tűnt akkora rejtélynek számomra, mint ekkor. „Mi vagyok?”
Lestat nyíltan kimutatta felháborodását. Égnek emelte két kezét.
„Légy felkészülve” – szólt, vicsorgatva pompázatos fogait. Gyorsan a deszkafedélre pillantott. „Lefeküsznek odafenn, hallod őket?” Hosszú idő után, miközben Lestat fel-alá lépkedett, én meg tűnődve ültem helyemen, azon elmélkedve, mit tehetek, vagy mit mondhatok Babette-nek, és, még mélyebbre hatolva, választ próbáltam találni egy nehezebb kérdésre – mit érzek Babette iránt? –, hosszú idő múltán fény villant az ajtó alatt. Lestat készült, hogy ráugorjon, bárki nyitná is ki. Babette volt. Egyedül jött, lámpával kezében, és nem látta meg Lestatot, aki mögötte állt, hanem egyenesen rám nézett.
Sohasem láttam még így. A haját leengedte éjszakára, sötét hajtömeg hullámzott fehér köntöse fölött, arca feszült volt és lázasan fénylett az aggodalomtól, félelemtől, nagy barna szempárja még óriásabbnak látszott. Mint már mondtam, szerettem őt erejéért, becsületességéért, lelki nagyságáért. Szenvedélyes szerelmet – emberi értelemben véve – nem éreztem iránta. De csábítóbbnak találtam, mint bármelyik nőt, akit halandó életemben ismertem. Karja és melle még a puritán köntösben is gömbölydeden teltnek látszott, mintha cselszövő lélek öltözött volna pompásan gazdag, rejtelmes testbe. Én, aki kemény vagyok, szikár, és egyetlen célnak szentelem magam, éreztem, ellenállhatatlanul vonzódom hozzá, és tudván, hogy ez csak halállal tetőződhet be, elfordítottam a fejemet tőle, és azon tűnődtem, vajon ha a szemembe nézne, élettelennek, lélektelenek találná-e.
„Maga az, aki már korábban is járt nálam” – mondta, mintha nem tudná biztosan. „És maga Pointe du Lac birtokosa. Igen, maga!” Mialatt beszélt, tudtam, hogy a leghátborzongatóbb történeteket hallotta nyilván az előző éjszakáról, és nem lehet elhitetni vele semmiféle hazugságot. Két alkalommal folyamodtam természetellenes megjelenési formámhoz, hogy eljussak hozzá, beszéljek vele, amit sem eltitkolni, sem bagatellizálni nem lehetett most.
„Nem akarom bántani, kezdtem. Kocsira, lovakra van mindössze szükségem... a lovakra, melyeket a legelőn hagytam az éjjel.” Úgy rémlett, nem hallja szavaimat, közelebb húzódott azzal a határozott szándékkal, hogy a lámpa fénykörébe von.
És ekkor megláttam Lestatot mögötte, árnyéka a téglafalon egybeolvadt Babette árnyékával. Ideges volt és veszedelmes. „Ideadja a kocsit?” – ismételtem meg kérésemet. Magasra emelte a lámpát, rám nézett, és épp amikor el akartam fordítani tekintetemet, láttam, hogy arca elváltozik. Mozdulatlan, kifejezéstelen lett, mintha lelke veszítené el eszméletét. Lehunyta szemét, és tagadóan rázta meg fejét. Arra gondoltam, hogy akaratlanul bár, de én idéztem elő e révületet nála. „Mi maga!” – suttogta. – „Az ördög küldötte. Az ördög küldte, amikor eljött hozzám!”
„Ördög!” – kiáltottam fel. Ez mélyen elcsüggesztett. Ha ezt hiszi, akkor rossznak fogja tartani a tanácsomat – kételkedni fog önmagában. Élete gazdag volt, jótettekkel teli, tudtam, hogy nem szabad kételkednie magában. Mint minden erős ember, ő is magányérzettől szenvedett állandóan, valamelyest kívülálló volt, egyfajta titkos lázadó. És az egyensúly, életének alapja, felborulhat, ha kételkedni kezd saját jóságában. Leplezetlen irtózással bámult rám. Úgy tűnt, mintha irtózatában megfeledkezne a maga gyenge, védtelen, támadásnak kitett helyzetéről. Lestat pedig, akit úgy vonzott a gyengeség, mint szomjúságtól tikkadt embert a víz, megragadta Babette csuklóját, aki felsikoltott, és elejtette a lámpát. A lángok felszökkentek a szétfröccsent olajban, és Lestat hátrafelé, a nyitott ajtó felé rángatta az asszonyt. „Adjon kocsit!” – mondta neki. Adjon azonnal, és lovakat is! Halálos veszélyben van! Ne beszéljen ördögökről.”
Eltapostam a lángokat, és nekitámadtam Lestatnak, rákiáltva, hogy engedje őt el. Mindkét csuklóját lefogta, és Babette dühbe jött. „Ha nem hallgatsz el, felvered a házat!” – szólt hozzám Lestat. „Őt pedig megölöm! Szerezzen kocsit... vigyen bennünket oda! Szóljon a lovásznak!”
Lassan nyomultunk át a sötét udvaron, gyötrődésemet szinte elviselhetetlennek éreztem; Lestat előttem volt, és mindkettőnk előtt Babette, aki hátrálva ment, szeme merőn nézett ránk a sötétben. Hirtelen megállt. Egyetlen halvány fény világított fent a házban. „Semmit sem adok maguknak!” – jelentette ki. Lestat karja után nyúltam, és közöltem vele, hogy ezt nekem kell elintézni. „Ha nem hagyod, hogy beszéljek vele, mindenki előtt felfed bennünket” – súgtam oda Lestatnak.
„Akkor láss neki, és akadályozd meg” – mondta utálkozva. „Légy határozott. Ne tétovázz!”
„Amíg én beszélek vele, te menj... menj az istállóhoz, és szerezd meg a kocsit meg a lovakat. De ne ölj!” Hogy engedelmeskedett-e vagy sem, azt nem tudom, de amint odaléptem Babette-hez, elszáguldott. Harag és elszántság tükröződött Babette arcán. „Távozz tőlem, sátán!” – szólt. Ott álltam előtte szótlanul, csak a tekintetemmel tartottam fogva éppoly kétséget kizáróan, ahogy ő tartott fogva engem.
Ha hallotta is Lestatot az éjszaka csendjében, nem adta jelét. Gyűlölete irántam lángolt, mint a tűz.
„Miért mondja ezt nekem?” – kérdeztem. „Talán rossz tanácsot adtam? Ártottam magának? Segíteni jöttem, erőt adni. Magára gondoltam akkor is, amikor nem is kellett volna ezt tennem.”
Fejét rázta. „Miért, miért beszél így velem?” – kérdezte. „Tudom, mit művelt Pointe du Lac-ban, sátáni életet élt! A rabszolgák elképesztő történeteket mesélnek! Az emberek egész álló nap a Pointe du Lac felé vezető folyóparti utat járják. A férjem is ott járt. Látta a romokban heverő házat, a rabszolgák holttesteit mindenfelé a gyümölcsösben, látta a földeket. Mi maga? Miért beszél velem nyájasan? Mit akar tőlem?” A bejárati oszlopokba kapaszkodott, és lassan a lépcsőház felé hátrált. Valami megmozdult odafent, a kivilágított ablakban.
„Nem tudok most válaszolni erre” – mondtam neki. „Higgye el, ha mondom: egyedül azért jöttem, hogy jót tegyek magával. És ha rajtam múlt volna, semmi kincsért nem okoztam volna bajt és kellemetlenséget magának az éjjel.”
A vámpír elhallgatott.
A fiú előrehajolt ültében, szeme tágra nyílt. A vámpír gondolataiba, emlékeibe merülve, megkövülten ült, és merőn nézett a távolba. A fiú hirtelen lesütötte szemét, mintha így kívánná a tisztesség. Ismét a vámpírra pillantott, majd elfordította tekintetét, arca éppoly csüggedt volt, mint a vámpíré, mondani kezdett valamit, de elhallgatott.
A vámpír feléje fordult, és fürkészve nézte, olyannyira, hogy a fiú elvörösödött, és nyugtalanul fordította el újra a pillantását. De azután felnézett, egyenesen bele a vámpír szemébe. Nyelt egyet, de állta a vámpír rászegeződő pillantását.
– Ezt akarta? – kérdezte halkan a vámpír. – Ez az, amit hallani akart?
Hangtalanul hátratolta székét, és az ablakhoz lépett. A fiú majdhogynem kábán ült, a széles vállakat és a körgallér hosszan leomló kelméjét nézte. A vámpír felé fordította kissé a fejét. – Nem válaszol. Nem azt kapja tőlem, amit akar, ugye? Maga interjút akart. Valamit, amit le lehet adni a rádióban.
– Nem baj. Eldobom a szalagokat, ha akarja. – A fiú felállt. – Nem mondhatom, hogy mindent értek, amit mond nekem. Ha ezt állítanám, tudná, hogy hazudok. Hogyan kérhetem hát, hogy folytassa, ha nem mondom meg, mit értek... ahhoz képest, amit értek, szinte semminek számít az, amit valaha is értettem azelőtt. – Egy lépést tett a vámpír felé. Úgy látszott, a vámpír a Divisadero utcát nézi odalenn. Azután lassan hátrafordította fejét, a fiúra pillantott, és mosolygott. Arca derűs, szinte gyengéd volt. A fiú egyszerre kényelmetlenül érezte magát. Zsebébe dugta kezét, és az asztal felé fordult. Fürkészőn nézett a vámpírra, és így szólt: – Lesz szíves... kérem, folytatni?
A vámpír összefont karral megfordult, és az ablaknak támaszkodott. – Miért? – kérdezte.
A fiú zavarba jött. – Mert hallani szeretném. – Vállat vont. – Mert tudni szeretném, mi történt.
– Rendben van – mondta a vámpír, ugyanazzal a mosollyal ajkán. Visszament a székhez, leült a fiúval szemben, kissé megfordította a magnót. – Csodálatos szerkentyű, igazán... hadd folytassam hát.
Meg kell értenie, hogy amit akkor Babette iránt éreztem, az kapcsolat utáni vágy volt, minden akkori vágyamnál erősebb, nem számítva... fizikai vágyódásomat... a vér után. Oly erős volt bennem ez a vágy, hogy megéreztette velem, milyen mély a magányossághoz való képességem. Amikor régebben beszéltem vele, az rövid, de közvetlen kapcsolat volt, egyszerű és kielégítő, mint megfogni valakinek a kezét. Megszorítani. Óvatosan elengedni. Mindezt a szükség, a csüggedés pillanatában. Ám most meghasonlottunk egymással. Babette számára szörnyeteg voltam, amit én magamra nézve borzalmasnak találtam, és bármit megtettem volna, hogy legyőzzem benne ezt az érzést. Emlékeztettem, hogy annak idején helyes tanácsot adtam neki, márpedig az ördögnek semmilyen szolgálója nem tudna helyesen cselekedni, még ha szándékában állna is.
„Tudom!” – felelte. De ezzel azt akarta mondani, hogy bennem sem bízik jobban, mint magában az ördögben. Közelebb léptem hozzá, mire hátrálni kezdett. Felemeltem a kezem, elhúzódott, és a korlát felé nyúlt támaszért. ,,Jól van hát” – mondtam, mélységesen elkeseredve. „De akkor miért nyújtott védelmet múlt éjjel? Miért jött be hozzám egyedül?” Furfangos kifejezést olvastam le arcáról. Megvolt a maga indoka, de azt semmi esetre sem fedi fel előttem. Lehetetlen volt számára, hogy szabadon, nyíltan beszéljen velem, és olyan kapcsolatot teremtsünk, amilyenre vágytam. Elcsigázottan néztem rá. Késő éjszaka volt már, láttam-hallottam, hogy Lestat a borospincébe osont, és kivitte a két koporsónkat, szükségét éreztem, hogy távozzak, meg még másnak is... szükségét éreztem, hogy öljek és vért szívjak. De nem ez csigázott el. Valami más, valami sokkal rosszabb. Úgy éreztem, mintha ez az éjszaka csupán egy lenne az éjszakák ezrei közül, hogy vég nélküli a világ, hogy az éjszaka éjszakába hajlik, s végül hatalmas ívelt vonalat alkot, amelynek nem látom a végét, éjszakát, amelyben egyedül bolyongok hideg, közömbös csillagok alatt. Azt hiszem, elfordultam tőle, és kezemet a szememre tettem. Egyszeribe levertnek, gyengének éreztem magam. Akaratlanul is egy hang hagyta el számat. És ekkor, az éjszakának e határtalan és kietlen vidékén, ahol egyedül álltam, és ahol Babette csupán ábrándkép volt, egy lehetőség merült fel hirtelen előttem, lehetőség, amelyet sohasem mérlegeltem, lehetőség, mely elől menekültem, bármennyire elbűvölt is a világ, bármennyire magamévá tettem is a vámpír ösztönét-tudatát, rajongtam színért és formáért, hangért és énekért, halk szelídségért és véget nem érő változásért. Babette megmozdult, de nem figyeltem rá. Valamit kivett a zsebéből, nagy kulcskarikája csilingelt a kezében. Elindult a lépcsőn felfelé. Hadd menjen, gondoltam.
„Sátánfajzat!” – suttogtam. „Távozz tőlem, sátán!” – ismételtem. Dermedten, tágra nyílt szemmel, gyanakvó pillantással állt a lépcsőn. A falon függő lámpa után nyúlt, kezébe vette, szorosan tartotta, akár egy tömött pénztárcát, és közben mereven nézett rám. „Azt hiszi, az ördög küldött?” – kérdeztem.
Bal keze ujjaival a lámpa kampóját fogta gyorsan körül, jobb kezével keresztet vetett, alig hallható latin szöveget mormolt, és elsápadó arccal, felvont szemöldökkel észlelte, hogy ennek hatására semmiféle változás nem történt. „Azt várta, hogy füstfelhőben levegőbe repülök?” – kérdeztem. Közelebb húzódtam, mert gondolataim erejénél fogva függetlenné váltam tőle. „És hova mennék?” – tettem fel a kérdést. „Talán a pokolba, ahonnan jöttem? Az ördöghöz, akitől jöttem? A lépcső alján álltam. És ha azt mondanám, hogy semmit sem tudok az ördögről? És ha azt mondanám, még azt sem tudom, létezik-e?” Az ördög volt az, aki megjelent a gondolataimban, az ördög volt az, akire most gondoltam. Elindultam Babette-től. Éppúgy nem hallott engem, mint maga most. Nem figyelt rám. Felpillantottam a csillagokra. Tudtam, hogy Lestat már készen áll. Mintha évek óta állna már menetkészen a kocsival, és évek óta állna Babette a lépcsőn. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy öcsém itt van, időtlen idők óta van itt, halkan, izgatottan szól hozzám, iszonyúan fontos, amit mond, de mire kimondja, már tovaszálltak szavai, mint patkányok zörgése egy hatalmas ház szarufáin. Sercegés hallatszott, fény villant fel. „Nem tudom, sátánfajzat vagyok-e, vagy sem! Nem tudom, mi vagyok!” – kiáltottam Babette-nek, magam számára is fülsiketítő hangon. „A világ végéig kell élnem és még csak nem is tudom, mi vagyok!” Fény lobbant fel előttem, a lámpa fénye, amelyet meggyújtott egy gyufával, és most úgy tartotta, hogy nem láthattam az arcát. Egy pillanatig csak a fényt láttam, majd a súlyos lámpa teljes erővel a mellemnek vágódott, az üveg darabokra tört a téglákon, és dühös lángok csapkodták arcomat, lábamat. „Oltsd el, oltsd el, te elmebeteg, mert még porrá égsz!” – kiáltott Lestat a sötétből. Vakságomban is éreztem, hogy valami vadul csapkod. Lestat kabátja volt. Tehetetlenül vágódtam neki az oszlopnak, tehetetlenné válva a tűztől, a kétségbeejtő rádöbbenéstől, hogy Babette el akart pusztítani, és a felismeréstől, hogy nem tudom, mi vagyok.
Mindez másodpercek alatt játszódott le. A tűz elaludt és én kezemet a téglákon tartva, térdeltem a sötétben. Lestat a lépcső tetején újra megragadta Babette-et, én pedig Lestat után rohantam, megmarkoltam a nyakát, és húzni kezdtem hátrafelé. Dühödten támadt nekem, és belém rúgott, én azonban belecsimpaszkodtam, és magammal húztam lefelé, a lépcső aljához. Babette halálra vált. Láttam sötét körvonalait kirajzolódni az égbolt előterében és a szemében felvillanó fényt. „Gyerünk hát!” – szólt Lestat feltápászkodva. Babette a torkára szorította kezét. Sérült szememet erőltetve próbáltam jobban szemügyre venni. Vérzett a torka. „Ne feledje!” – szóltam hozzá. „Megölhettem volna. Vagy hagyhattam volna, hogy ő ölje meg. Nem tettem. Ördögnek nevezett. Tévedett.”
– Akkor hát az utolsó pillanatban állította meg Lestatot – jegyezte meg a fiú.
– Igen. Lestat a villámcsapás gyorsaságával ölt és ivott vért. De Babette fizikai létét mentettem csak meg. Ez később derült ki számomra.
– Másfél óra múlva már New Orleansban voltunk Lestattal. A kocsi a halálosan kimerült lovakkal egy mellékutcában állt meg, egyetlen háztömbnyire egy új spanyol fogadótól. Lestat egy öregembert csípett el a karjánál fogva, és ötven dollárt adott neki. „Vegyen ki nekünk egy lakosztályt” – utasította – „ és rendeljen pezsgőt! Mondja, hogy két úr részére kell, és fizesse ki előre! Amikor visszajön, újabb ötven dollárt kap. Nyugodt lehet afelől, hogy szemmel tartjuk.” Csillogó szemével megbabonázta az idegent. Tudtam, hogy amint visszatér a szállodai szoba kulcsaival, Lestat megöli. Így is történt. A kocsiban ülve ernyedten néztem, ahogy az ember mindjobban gyengül és végül meghal, s amikor aztán Lestat elengedte, úgy omlott össze, mint egy zsák kavics a kapualjban. „Jó éjt, királyfi” – búcsúztatta Lestat – „ itt az ötven dollárja.” És zsebébe tette, mintha pompás tréfát űzne.
Besurrantunk a szálloda udvari bejáratán, és felmentünk lakosztályunk pompás szalonjába. A pezsgő sziporkázva csillogott egy jéggel telt vödörben. Két pohár állt az ezüsttálcán. Tudtam, hogy Lestat megtölti az egyik poharat, aztán csak ül, és bámulja az ital halványsárga színét. Én pedig, a révületbe esett ember, feküdtem a kanapén, és úgy néztem merev tekintettel rá, mintha semmi sem lenne fontos, amit tesz. El kell hagynom, vagy meghalok, gondoltam. Jó lenne meghalni. Igen, meghalni. Azelőtt is meg akartam halni. Meghalni vágyom most is. Olyan kristálytisztán, olyan halálos nyugalommal éltem át.
„Betegesen érzékeny vagy!” – szólalt meg váratlanul Lestat. „Mindjárt megvirrad.” Elhúzta a csipkefüggönyt, és megpillantottam a sötétkék égbolt alatt kiemelkedő háztetőket, s fenn a magasban az Orion-csillagképet. „Menj ölni!” – szólt Lestat, és felhúzta az ablaküveget. Kilépett az ablakpárkányról, hallottam, amint a szállóval szomszédos háztetőre lép. A koporsókért ment, legalábbis az egyikért. Hirtelen lázas szomjúság töltött el, és utána mentem. Halálvágyam állandósult, mint értelembe ágyazott érzelemtől mentes, tiszta gondolat. De táplálkoznom azért kellett. Említettem már, hogy akkoriban nem öltem embereket. Elindultam a háztetőn patkányt keresni.
– De miért... mondta, hogy Lestatnak nem kellett volna úgy irányítania, hogy maga emberekkel kezdje? Azt akarta... azt akarja mondani, hogy maga számára esztétikai és nem morális választás volt ez?
– Ha akkor kérdez, azt mondom, hogy esztétikai, és hogy fokozatosan akartam megérteni a halált. Hogy egy állat halála mekkora gyönyörűséget és élményt jelent számomra, azt éppen csak kezdtem felfogni, és az emberi halál élményét az alaposabb megértés időszakára akartam tartalékolni. De morális döntés volt, mert minden esztétikai döntés valójában morális döntés.
– Nem értem – mondta a fiú. – Én azt hittem, hogy az esztétikai döntések tökéletesen immorálisak lehetnek. Vegyük a sablonos példát: a művészt, aki elhagyja feleségét, gyerekeit, hogy festeni tudjon. Vagy Nérót, aki hárfázott, miközben Róma égett.
– Mindkettő morális elhatározás volt. A művész felfogása szerint mindkettő magasabb célt szolgált. A konfliktus nem esztétika és erkölcs között általában, hanem a művész és a társadalom erkölcse között rejlik. De ezt gyakran nem értik, és ennek folyománya lesz az elkallódás, a pusztulás, a tragédia. Egy festőművész például, aki festéket lop az áruházból, azt képzeli, hogy elkerülhetetlen, de ugyanakkor erkölcstelen elhatározásra jutott, úgy tekint magára, mint aki elvesztette a kegyelem állapotát, ezt követi a kétségbeesés, hitvány felelőtlenség, mintha az erkölcs üvegből való világ lenne, amelyet egyetlen cselekedettel ízzé-porrá lehet zúzni. De akkoriban nem törődtem ezzel. Nem tudtam efféle dolgokról. Úgy véltem, pusztán esztétikai okokból ölök állatokat, és nem vallottam színt olyan súlyos morális kérdésben, hogy puszta mivoltomnál fogva kárhozott vagyok-e, vagy sem.
Mert Lestat ugyan említést sem tett nekem ördögökről vagy pokolról, én kárhozottnak hittem magam, mikor átálltam hozzá, ahogyan Júdás is annak tekinthette magát, amikor nyaka köré vetette a hurkot. Érti már?
A fiú nem válaszolt. Szólni próbált, de nem tudott. Vörös foltok gyúltak ki arcán. – Az volt? – suttogta.
A vámpír csak ült és mosolygott, halvány mosoly derengett fel időnként ajkán. A fiú úgy meresztette rá a szemét, mintha először látná.
– Talán... – szólt a vámpír, kihúzva magát, és keresztbe vetve a lábát. – ...talán vegyük egyenként a dolgokat. Talán folytatnom kellene történetemet.
– Legyen szíves... – mondta a fiú.
– Ahogy már mondtam, izgalom fogott el azon az éjszakán. Mind ez idáig nem vallottam színt a vámpír mivoltommal kapcsolatos kérdésben, most azonban teljes erővel sújtott le rám, megrendített, és e megsemmisült állapotban nem kívántam élni. A halálvágy viszont – így van ez az emberi léleknél is – heves sóvárgást váltott ki bennem az után, ami legalább a fizikai vágyamat kielégíti. Lehet, hogy ürügynek használtam ezt. Elmondtam már, mit jelent az ölés aktusa a vámpírnak, ebből aztán elképzelheti, mekkora a különbség patkány és ember között.
Lementem Lestat után az utcára. Több háztömböt magam mögött hagytam. Az utcák sárosak voltak, a háztömbök szigetként emelkedtek a vízlevezető árkok fölött, és mai szemmel nézve, az egész város rendkívül sötétnek látszott. A fények jelzőtüzeknek tűntek egy sötét tengeren. Még a lassan közeledő pirkadatban is csak a házak tetőablakai, magasban épült erkélyei emelkedtek ki a sötétségből, és a szűk sikátorok, amelyekre bukkantam, szurokfeketének látszhattak földi emberek számára. Kárhozott vagyok? Sátánfajzat? Lényemben ördög vagyok hát? – faggattam magam szüntelen. És ha így van, miért lázongok ellene, miért reszketek, amikor Babette égő lámpát dob rám, miért fordulok iszonyodva el, amikor Lestat gyilkol? Mivé lettem, amikor vámpír lettem? Merre tartok? És ámbár halálvágyam elfeledtette velem szomjamat, szomjúságom mind mohóbb lett, ereim a fájdalomnak valóságos nyilaivá váltak húsomban, halántékom lüktetett, és végül nem bírtam tovább. Egyfelől gyötörve a vágytól, hogy ne cselekedjek – éhezzek, gondolatokba merülve elsenyvedjek –, másfelől űzve-hajtva, hogy öljek, álltam egy néptelen, sivár utcában, és gyereksírás hangja ütötte meg fülemet. Odabenn volt. A falak mellé húzódtam, és szokott közönyösségemben sírásának jellegét próbáltam csak megállapítani. Elcsigázottságot, sajgó fájdalmat, elhagyatottságot fejezett ki. Olyan régóta sírhatott már, hogy hamarosan magától a kimerültségtől kell majd abbahagynia. Kezemet a nehéz ablaktábla fája alá csúsztattam, és megrántottam. A retesz engedett. Ott ült a kislány a sötét szobában egy halott nő mellett, aki már napok óta nem élhetett. A szoba zsúfolva volt bőröndökkel, csomagokkal, mintha jó néhány ember távozni készült volna, de az anya csak félig volt felöltözve, bomlásnak indult már a teste, és a gyereken kívül senki sem volt a szobában. Pillanatok múlva vett csak észre, de akkor azután nekifogott mondókájának, hogy segítenem kell az anyján. Legfeljebb ötéves lehetett, nagyon sovány volt, arca piszoktól és könnyektől mocskos. Könyörögve kért, hogy maradjak. Hajóra kellett volna szállniuk, mondta, még mielőtt a pestis kitört, apjuk várja őket. Rángatni kezdte anyját, szívszaggató, kétségbeesett sírásban tört ki, majd újra rám nézett, és ömlött szeméből a könny.
Meg kell mondanom, hogy addigra már csaknem elepedtem a szomjúságtól. Nem bírtam volna ki még egy napot vérszívás nélkül. Többféle lehetőség is akadt: patkányok hemzsegtek az utcákon, közvetlen közelben valahol kétségbeesetten vonított egy kutya. Elszökhettem volna, ha kedvem tartja, jóllakottan, könnyedén visszajöhettem volna. De a kérdés egyre csak ott lüktetett bennem. Kárhozott vagyok? Ha igen, miért érzek ekkora szánalmat a gyerek iránt, sovány kis arca iránt? Miért kívánom megérinteni csöppnyi puha karját, ölemben tartani, érezni ahogy feje hozzám simul, míg én selymes haját simogatom lágyan? Miért teszem ezt? Ha elkárhoztam, akkor meg kéne ölnöm, tápláléknak használni csupán egy átkos lét fenntartására, mert ha kárhozott vagyok, gyűlölnöm kell őt.
S mikor erre gondoltam, Babette gyűlölettől dúlt arca jelent meg előttem, amikor kezében tartotta a lámpát, hogy meggyújtsa, és Lestatot láttam gondolatban, gyűlöltem őt, és éreztem, igen, éreztem, hogy kárhozott vagyok, ez itt a pokol, és ekkor lehajoltam, puha kis nyakába mélyesztettem a fogamat, és halk kiáltást hallatva, a forró vért ajkamon érezve, így suttogtam: „Egy perc az egész, és a fájdalomnak vége.” De ő szorosan hozzám simult, úgy, hogy kisvártatva semmit sem tudtam mondani. Négy éve nem ízleltem embert, négy éve nem tudtam, voltaképp mi ez, most viszont hallottam szívének félelmetes ritmusát, nem ember, nem állat szívét, hanem a gyerek gyors, kitartó szívverését, amint egyre erősebben dobog, nem hajlandó meghalni, ver, mint ököl az ajtón, és kiált: Nem fogok meghalni, nem akarok meghalni, nem tudok meghalni, nem halhatok meg!... Azt hiszem, amikor felálltam és átölelve tartottam, szíve még erősebben, a megállás minden reménye nélkül döngette enyémet, a pompás ifjonti vér túl gyorsan tódult ki számomra, forgott körülöttem a szoba, és a gyerek lehajtott feje, nyitott szája fölött akaratom ellenére az anya arcára néztem a homályban, akinek félig nyitott szemhéja mögül úgy pillantott rám a szeme, akár egy élő emberé. Ledobtam a gyereket. Úgy feküdt ott, mint egy rongybaba. És amikor dermedt iszonyattal fordultam el az anyától, hogy meneküljek, ismerős figura jelent meg az ablak mögött. Lestat volt, aki nevetve lépett hátra, és meghajlott testtel ugrándozott-táncolt a sáros utcán. „Louis, Louis” – szólt csúfondárosan, s felém bökött cérnavékonyságú ujjával, mintegy jelezve, hogy most aztán tetten ért. S átugorva az ablakpárkányon, félresöpört engem, felkapta a halott bűzlő testét az ágyról, és táncra perdült vele.
– Jóságos isten! – suttogta a fiú.
– Igen, ugyanezt mondhattam volna én is – helyeselt a vámpír. – Bele-belebotlott a gyerekbe, ahogy mind nagyobb körben táncolva-énekelve rángatta magával az anyát, akinek a feje előrebukott, csapzott haja arcába hullott, és fekete váladék folyt ki a száján. Ekkor ledobta. Én már kívül voltam az ablakon, s futni kezdtem az utcán, ő meg utánam. „Félsz tőlem, Louis?” – kiáltotta. „Megijedtél? A gyerek él, Louis, lélegzett, amikor otthagytad. Menjek vissza, és csináljak vámpírt belőle? Jól jönne nekünk, Louis, és gondold el, milyen szép ruhákban járathatnánk. Várj meg, Louis! Visszamegyek érte, ha akarod!” Futva jött utánam a szálloda felé vezető úton, végig a háztetőkön át, ahol reméltem, hogy magam mögött hagyom, míg csak be nem ugrottam a szalon ablakán, dühösen megfordultam, és bevágtam az ablakot. Kinyújtott karral verte, mint a madár, amelyik át akar repülni az üvegen, és rázni kezdte az ablakkeretet. Teljesen magamon kívül voltam. Ide-oda járkáltam a szobában, azon tűnődve, hogyan ölhetném meg. Elképzeltem, hogy teste salakká ég az alattam fekvő szomszédos háztetőn. Józan eszemet teljesen elveszítve, féktelen düh fogott el, és amikor a törött ablaküvegen át belépett, olyan verekedésbe kezdtünk, mint még soha. A pokol állított meg, a pokol gondolata, hogy mi ketten gyűlölettől dulakodó pokolbeli lények vagyunk. Elvesztettem önbizalmamat, célomat, erőmet. Lent voltam a földön, ő meg hideg pillantással, de még hullámzó kebellel állt fölöttem. „Bolond vagy, Louis” – mondta. Hangja nyugodt volt. Olyan nyugodt, hogy magamhoz tértem tőle. „Felkelőben van a nap” – folytatta, kissé lihegve még a verekedéstől, és összeszűkült szemmel nézte az ablakot. Sohasem láttam még ilyennek. A verekedés felszínre hozott valami benne rejlő pozitívumot, de az is lehet, hogy nem a verekedés tette. „Hozd be a koporsódat, szólt hozzám, a harag legcsekélyebb nyoma nélkül. De holnap este...beszélni fogunk.”
Most aztán igazán elképedtem. Lestat és a beszélgetés! El sem tudtam képzelni. Lestat és én valójában sohasem beszéltünk. Úgy hiszem, elég alaposan beszámoltam magának harcainkról, dühös összecsapásainkról.
– Elkeseredetten áhítozott a maga pénze, a maga házai után – jegyezte meg a fiú. – Vagy talán félt az egyedülléttől, éppúgy, mint maga?
– Ezek a kérdések nekem is eszembejutottak. Még arra is gondoltam, hogy Lestat meg akar ölni, valamilyen számomra ismeretlen módon. Nem voltam például biztos benne, hogy miért ébredek fel minden este akkor, amikor felébredek, automatikusan ér-e véget halálszerű álmom, és miért következik ez be néha korábban, mint máskor. Egyike volt ez azoknak a dolgoknak, amiket Lestat nem akart megmagyarázni. Ő gyakran már előttem fent volt. Mint említettem, minden gyakorlati jellegű dologban előttem járt. Némi kétségbeeséssel zártam magamra aznap reggel a koporsót.
El kell magyaráznom, hogy a koporsó lezárása mindig nyugtalanító dolog. Olyan, mint a műtét előtti altatás manapság. Véletlen hiba is halált okozhat.
– De hogyan ölhette volna meg magát? Nem tehette ki a napvilág hatásának, hiszen azt ő maga sem tudta volna elviselni.
– Ez igaz, de felkel előttem, és leszögezheti a lezárt koporsómat. Vagy felgyújtja. Főképp arról van szó, hogy nem tudtam, mit csinálhat, mit tudhat, amit én még nem tudok.
De hát ezzel kapcsolatban akkor úgysem tehettem semmit, és minthogy még mindig a halott asszonyra és a kisgyerekre gondoltam, meg aztán a nap is felkelőben volt, nem maradt erőm, hogy vitatkozzak vele, inkább álomra – szörnyűséges álomra – hajtottam fejem.
– Maga álmodik!? – kiáltott fel a fiú.
– Gyakran – mondta a vámpír. – Néha azt kívánom, bárcsak ne álmodnék. Mivel ilyen álmaim, ilyen hosszan tartó, eleven álmaim halandó életemben nem voltak, és ilyen gyötrelmes lidércnyomásaim sem soha. Kezdetben annyira belemerültem ezekbe az álmokba, hogy nemegyszer úgy éreztem, küzdök a felébredés ellen. Fektemben néha órákon át ezekre az álmokra gondoltam, míg csak félig el nem múlt az éjszaka, és álmaimtól elkábulva gyakran ide-oda kóboroltam, és próbáltam megfejteni jelentésüket. Sok tekintetben olyan megfoghatatlanok voltak, mint a halandók álmai. Álmodtam például a fivéremről, hogy valamilyen élet és halál közti állapotban a közelemben van, és segítséget kér tőlem. Nemegyszer álmodtam Babette-ről, és gyakran – szinte mindig – sivár, kietlen háttere volt álmaimnak, az a sivár, kietlen éjjel, amikor Babette megátkozott. Olyan volt, mintha minden szereplő kárhozott lelkem nyomorúságos otthonában járkálna és beszélne. Nem emlékszem, mit álmodtam aznap, talán meg nagyon is jól emlékezem, mit vitattunk meg Lestattal másnap este. Úgy látom, maga is szeretné tudni.
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése