Nos, amint mondtam, elképesztett Lestatnak ez az újdonsült nyugalma, előzékenysége. De aznap esti ébredésemkor nem találtam ilyennek, legalábbis eleinte nem. Nők voltak a szalonban. Néhány gyertya borította fénybe a kis asztalokat és a hidegtálakat, Lestat pedig átölelte és csókolta az egyik nőt. A nő nagyon részeg és nagyon szép volt, nagy termetű babaszépség, gondosan elrendezett főkötője szép lassan lehullott meztelen vállára és félig szabadon hagyott mellére. A másik nő a vacsora romjai fölött ült az asztalnál, és egy pohár bort ivott. Láttam, hogy mindhárman megvacsoráztak (Lestat csak úgy tett, mintha vacsorázna... meglepődne, mennyire nem veszik észre az emberek, hogy a vámpír csak színleli az evést), és az asztalnál ülő nő unatkozik. Az egész látvány rettentő nyugtalansággal töltött el. Nem tudtam, mit forgat Lestat a fejében. Ha bemennék a szobába, a nő figyelme rám terelődne. Hogy mi fog történni, azt el sem tudtam képzelni, annyi azonban világos volt, hogy Lestat szándéka szerint mindkettőt el kell tennünk láb alól. A nő, aki mellette ült a kanapén, máris ugratta csókjai miatt, hidegsége miatt és hogy híján van a szerelmi vágynak. A másik nő az asztal mellől látható elégedettséggel figyelt mandulavágású fekete szemével, és amikor Lestat felkelt, odajött hozzá, és csupasz fehér karjaira tette mindkét kezét, a vendég arca felragyogott. Lestat pedig, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a nőt, az ajtó hasadékán keresztül megpillantott. Egy pillanatig rám bámult, azután tovább beszélgetett a hölgyekkel. Lehajolt, és elfújta a gyertyákat az asztalon. „Nagyon sötét van itt!” – mondta a kanapén heverő nő. „Hagyj minket békén!” – szólt a másik. Lestat leült, és intett, hogy üljön az ölébe. A nő szót fogadott, bal karját Lestat nyaka köré fonta, jobb kezével hátrasimította a férfi szőke haját. „Jéghideg a bőre” – jegyezte meg, kissé visszahőkölve. „Nem mindig” – felelte Lestat, és a nő nyakába temette arcát. Elbűvölten figyeltem. Lestat mesterien ügyes és mélységesen elvetemült volt. Páratlan ügyességéről akkor győződhettem meg, amikor fogait a nő nyakába mélyesztette, hüvelykujjával leszorította áldozata torkát, másik karjával szorosan magához ölelte, úgyhogy alaposan teleszívta magát, mielőtt a másik nő bármit is észlelt volna. „A barátnője nem bírja a bort” – jegyezte meg, észrevétlenül felszökve a székről, és odaültetve az eszméletlen nőt, akinek két karja összefonódott asztalra bukó arca alatt. „Ostoba teremtés” – szólt a másik nő az ablak mellől, ahonnan a kinti fényeket nézte. New Orleansban – mint ahogy bizonyára tudja – akkortájt sok volt még az alacsony épület. És az ilyen tiszta éjszakákon a lámpafényes utcák szépek, látványosak voltak az új spanyol szálloda magasan fekvő ablakaiból nézve, a csillagok – mintha tenger fölött ragyognának – alacsonyaknak, közelieknek tűntek a lámpák tompa fényében. „Én jobban fel tudom hevíteni a maga hideg bőrét, mint ő” – mondta a nő Lestat felé fordulva, én pedig – bevallom, némi megkönnyebbüléssel – arra gondoltam, hogy Lestat őt is gondjaiba veszi. Ám ő nem ilyen egyszerű tervet szőtt. „Azt hiszi?” – kérdezte. Megfogta a nő kezét, mire az így szólt: „De hiszen meleg!”
– Úgy érti, hogy a vértől lett meleg? – mondta a fiú.
– Igen – hagyta helyben a vámpír. – Miután a vámpír ölt, olyan meleg lesz a bőre, amilyen a magáé.
– Tovább folytatva elbeszélését, a fiúra pillantott, és elmosolyodott. – Ahogy említettem... Lestat most kezében tartotta a nő kezét, és azt mondta, hogy a másik nő hevítette fel. Arca természetesen kipirult és nagymértékben megváltozott. Magához húzta a nőt, az pedig megcsókolta, és nevetve jegyezte meg, hogy a férfi lángoló szenvedélye olyan, akár egy tüzes kemence.
„Ó, igen, de azért nagy árat kell fizetni” – szólt amaz, színlelt bánattal. „Bájos barátnőjét... „ – vállat vont – „kimeríthettem.” Hátralépett, mintegy invitálva a nőt, hogy menjen oda az asztalhoz. Az szót fogadott, és fölényes arckifejezéssel lehajolt, hogy szemügyre vegye barátnőjét, de aztán nem érdekelte tovább – míg csak észre nem vett valamit. Egy szalvétát. A torkon ejtett seb utolsó vércseppjeivel. Felemelte, és próbálta szemügyre venni a sötétben. „Engedje le a haját” – szólt halkan Lestat. A nő közönyösen leengedte, az utolsó fürtöket is lebontotta, szőkén, hullámosan omlott le haja a hátán. „Selymes, dicsérte Lestat, bársonyosan puha. Így képzelem el magát, ahogy egy selyemágyon hever.”
„Miket mond!” – szólt enyhe gúnnyal a lány, és tréfásan hátat fordított neki.
„Tudja-e, miféle ágyon?” – kérdezte Lestat. Ő pedig nevetett, mondván, hogy nagyon is jól el tudja képzelni: Lestat ágyáról van szó. Visszanézett a feléje közeledő férfira, aki anélkül, hogy egyszer is levette volna róla a pillantását, óvatosan meglegyintette a másik nőt, aki hátrabukva leesett a székről, és meredt szemmel terült el a padlón. Barátnőjének elakadt a lélegzete. Bukdácsolva próbált menekülni a holttesttől, kis híján feldöntve egy szélső kis asztalt. A gyertya felborult és kialudt. „Oltsa el a lámpát... oltsa el” – szólt halkan Lestat. S mint verdeső lepkét vette karjaiba a nőt, és belemélyesztette fogait.
– Maga mit gondolt, mialatt ezt nézte? – kérdezte a fiú. – Nem akarta megakadályozni, mint annak idején, amikor Freniere-t készült megölni?
– Nem – felelte a vámpír. – Nem tudtam volna megakadályozni. És értse meg: tudtam, hogy ő minden éjjel öl embereket. Állatok a legkisebb mértékben sem elégítették ki. Állatokra csak akkor fanyalodott, amikor minden más lehetőség meghiúsult, önként soha nem választotta őket. Ha éreztem is némi részvétet a két nő iránt, mélyen maga alá temette a bennem dúló izgalom. Még mindig mellkasomban éreztem az éhező gyerek szívének kalapácsütését. Még mindig égettek a magam megosztott énjének problémái. Dühös voltam, amiért Lestat ilyen bemutatót rendezett a számomra, várva a nők megölésével addig, amíg felébredek. Újra eltűnődtem, meg tudok-e valamiképp szabadulni tőle, és az iránta érzett gyűlölet meg a saját gyengeségem tudata jobban eltöltött, mint valaha.
Eközben megtámasztotta szépséges testüket az asztalnál, és ide-oda járkálva a szobában, meggyújtotta az összes gyertyát, míg úgy nem fénylett a szoba, ahogy lakodalomkor szokott. „Gyere be, Louis” – szólt. „Szereztem volna egy ilyen bájos hölgyet neked is, de tudomásom szerint te olyan ember vagy, aki azt maga választja meg. Kár, hogy Freniere kisasszony szeret égő lámpákkal dobálózni. Az ilyesmi kissé idétlenné tenne egy baráti összejövetelt, nem gondolod? Különösen szállodában.” Úgy ültette le a szőke lányt, hogy a szék damaszt-támlájának egyik oldalán nyugodott a feje, a sötétebb hajú nő pedig mellére horgasztott állal feküdt, arca már elfehéredett, vonásai megmerevedtek, olyan volt most, mint azok a nők, akiket személyiségük izzása tesz széppé. A másik viszont, úgy tűnt, alszik csupán, és nem lehetett biztosan tudni, tényleg meghalt-e. Lestat most két sebet ejtett rajta, egyiket a torkán, másikat a bal melle fölött, és mindkettőből bőségesen folyt még a vér. Felemelte a lány csuklóját, kézzel felhasította, megtöltött két borospoharat, és szólt, hogy üljek le. „Megválok tőled” – jelentettem ki tüstént. „Szeretném ezt most a tudtodra adni.”
„Számítottam rá, hogy ez bekövetkezik, felelte, hátradőlve székén, és arra is számítottam, hogy szóvirágokkal ékes stílusban fogod bejelenteni. Mondd el, mekkora szörnyeteg vagyok, milyen ördögien gonosz alak.”
„Nem mondok véleményt rólad. Nem érdekelsz engem. Saját mivoltom az, ami érdekel, és rá kellett jönnöm, nem bízhatom benne, hogy erről az igazságnak megfelelően felvilágosítsz. A tudást személyes hatalom céljára használod” – mondtam neki. Számos emberhez hasonlóan, akik efféle kijelentést tesznek, nem vártam őszinte választ tőle. Semmit sem vártam tőle. Inkább saját szavaimra figyeltem. Most azonban láttam, hogy arca ugyanolyan kifejezést ölt, mint amikor kijelentette, hogy beszélni fogunk egymással. Hallgatott engem. Egyszeriben zavarba jöttem. Épp oly fájón éreztem a köztünk tátongó szakadékot, mint valaha.
„Miért lettél vámpír?” – böktem ki. „És miért lettél ilyen vámpír? Bosszúálló, emberek öldöklésében örömét lelő, akkor is, amikor nincs rá szükség. Ezt a lányt... miért ölted meg, amikor egy is elég lett volna? És miért rémítetted úgy meg, mielőtt végeztél vele? És miért támasztottad meg ilyen groteszk módon, mintha rá akarnád venni az isteneket, hogy sújtsanak le rád gyalázkodásodért?”
Szó nélkül hallgatott végig, és a beálló csendben megint csak elbizonytalanodtam. Lestat szeme nagy volt, tekintete elgondolkodó. Láttam már ilyennek, de nem tudom mikor; minden bizonnyal nem olyankor, amikor velem beszélt.
„Mit gondolsz, mi a vámpír?” – kérdezte komolyan.
„Nem állítom, hogy tudom. De te igen. Mondd meg hát, micsoda?” – kérdeztem. Nem válaszolt. Mintha érezte volna a benne rejlő tettetést, kicsinyes bosszút. Csak ült, és változatlanul nyugodt arckifejezéssel nézett rám. Én folytattam. „Meg fogom majd tudni, ha itt hagylak. Az egész világot bejárom, ha kell, hogy más vámpírokat találjak. Tudom, hogy léteznek, semmi okát nem látom, miért ne léteznének nagy számban. S bízom benne, hogy olyan vámpírokra lelek, akiknek több közös vonásuk van velem, mint amennyi neked. Vámpírok, akik úgy értelmezik a tudást, mint én, és olyan titkok megismerésére használják magasabb rendű vámpír mivoltukat, amiről te még csak nem is álmodsz. Ha nem mondtál mindent el nekem, megtudom majd magam, vagy tőlük, amikor rájuk találok.”
Megrázta a fejét. „Louis” – szólt – „te még mindig szerelemmel csüngsz saját halandó éneden! Korábbi lényed ábrándképeit kergeted. Freniere meg a nővére... ők a képmásai számodra annak, ami voltál és ami még mindig szeretnél lenni. És a halandó élettel folytatott idilledben érzéketlen vagy vámpír mivoltod iránt!”
Rögvest tiltakoztam ez ellen. „Vámpír mivoltom életem legnagyobb élménye, mindaz, ami előtte történt, kusza, zavaros emlék csupán. Vakként mentem végig a halandó életen, egyik szilárd tárgytól a másikig tapogatózva. Csak amikor vámpír lettem, méltányoltam első ízben az életet a maga egészében. Míg vámpír nem lettem, sosem láttam élő, lüktető emberi lényt; nem tudtam, mi az élet, amíg vörös sugárban nem ömlött ajkamon, kezemen végig!” Azon kaptam magam, hogy a két nőre bámulok, a sötétebbik félelmetesen kék árnyalatot öltött, a szőke lélegzett. „Nem halt meg!” – kiáltottam fel hirtelen.
„Tudom. Hagyd békén!” – szólt Lestat. Felemelte a lány csuklóját, újabb vágást csinált a másik seb mellett, és megtöltötte poharát. „Értelmes dolgokat mondsz” – jelentette ki, miután kortyolt egyet. Művelt vagy, intelligens. Én sosem voltam az. Amit tudok, nem könyvekből tanultam, hanem figyeltem az emberek beszélgetését. Nem jártam elég ideig iskolába. De ostoba azért nem vagyok, és neked hallgatnod kell rám, mert veszélyben vagy. Nem ismered vámpír mivoltodat. Olyan vagy, mint a felnőtt, aki visszatekintve gyerekkorára rájön, hogy nem értékelte azt kellőképpen. Az emberek nem mehetnek vissza a gyerekszobába, nem játszhatnak játékszereikkel, és nem kérhetik, hogy árasszák el őket szeretettel, gondoskodással, pusztán azért, mert most már felismerik annak értékét. Így van ez veled is és halandó éneddel. Lemondtál róla. Szépsége megvilágosodott előtted, de új szemeddel nem térhetsz vissza az emberi melegség világába.”
„Ezzel én is kellőképp tisztában vagyok.” – feleltem. „De miben áll a mi jellegünk, a mi természetünk? Ha én állatok vérén is tudok élni, miért nem élek inkább azon, mintsem emberi lényeknek szenvedést és halált okozva járjam a világot?”
„És ez boldoggá tesz téged?” – kérdezte. „Kóborolsz az éjszakában, koldusmódra patkánnyal táplálkozol, lődörögsz Babette ablakánál, gondterhesen, ám tehetetlenül, akár az istennő, aki eljött éjjel, hogy őrizze Endümión álmát, de meg nem kaphatta őt. S tegyük fel, hogy karjaidba veheted imádottadat, irtózás, utálat nélkül néz rád, és azután mi lesz? Néhány rövid esztendő, hogy lásd amint elszenvedi a halandóság minden gyötrelmét, és végül a szemed előtt hal meg. Boldogságot ad ez? Ostobaság ez, Louis. Csalóka ábránd. És ami ténylegesen előtted áll, az a vámpírtermészet, vagyis az ölés. Mert én biztosítalak, hogy ha ma éjjel az utcákat járod, és leütsz egy nőt, aki olyan gazdag és szép, mint Babette, és szívod a vérét, míg a lábadhoz nem zuhan, nem vágyakozol többé Babette profilja után a gyertyafényben, nem kívánsz többé az ablaknál fülelni, hogy halljad a hangját. Tele leszel, Louis – miként ez számodra eleve elrendeltetett – az összes élettel, amit hatalmadban tartasz, s mikor újra megszomjazol, ugyanarra és ugyanarra és megint csak ugyanarra fogsz vágyódni. A vörös ebben a pohárban éppilyen vörös lesz, a tapétán a rózsák éppoly finoman rajzoltak. Ugyanúgy látod majd a holdat, ugyanolyan reszkető fényét a gyertyának. Ugyanazzal az általad oly becsben tartott érzékenységgel fogod látni teljes szépségében a halált, az életet meg olyannak, amilyennek a halál küszöbén állók ismerik. Nem érted ezt, Louis? Minden teremtmény közül egyedül te láthatod büntetlenül a halált. Te... egyedül... a kelő hold fényében... sújthatsz le, akár Isten keze!”
Hátradőlt, kiürítette poharát, tekintetét az eszméletlen nő felé fordította, akinek keble felemelkedett, szemöldöke összehúzódott, mintha magához akarna térni, és nyöszörgött. Lestat soha nem beszélt még így velem, nem is hittem képesnek rá. „A vámpírok gyilkosok.” – jelentette ki. „Ragadozók. Mindent látó szemük biztosítja kívülállásukat. A képességet, hogy az emberi életet a maga teljességében lássák, nem valamiféle érzelgős sajnálkozással, hanem örömteljes elégedettséggel, hogy végére jutottak ennek az életnek, hogy részük van az istenség tervében.”
„Így látod te!” – tiltakoztam. A lány újra felnyögött, arca falfehér volt, feje a széktámlára csúszott.
„Ez az igazság.” – felelte. „Te arról beszélsz, hogy más vámpírokat keresel. A vámpírok gyilkosok! Nincs szükségük rád meg az érzékenykedésedre! Látni fognak téged jóval azelőtt, hogy te felfedezed őket, látni fogják gyengeségedet, gyanakszanak rád, az életedre törnek. Még akkor is meg akarnának ölni, ha olyan lennél, mint én. Mivelhogy magányos ragadozók, és úgy kell nekik a társaság, mint macskának a dzsungelben. Féltékenyen őrzik titkukat és saját területüket, és ha mégis találnál egyet vagy többet mások társaságában, azt csak biztonsági okok indokolnák, és egyik rabszolgája lenne a másiknak, ugyanúgy, ahogy te nekem.”
„Nem vagyok a rabszolgád” – vetettem közbe. De már amikor szavait hallottam, rádöbbentem, hogy egész idő alatt a rabszolgája voltam.
„Így erősödnek a vámpírok... rabszolgaság által. Hogy is lehetne másképp?” – kérdezte. Újra megfogta a lány csuklóját, aki felkiáltott, amikor a kés beleszaladt. Lassan felnyitotta szemét, miközben Lestat a pohár fölé emelte csuklóját. A lány hunyorgott, és próbálta nyitva tartani szemét, de mintha fátyol fedte volna. „Fáradt, ugye?” – kérdezte tőle Lestat. A lány rábámult, mint aki nem látja jól. „Fáradt!” – ismételte meg, közel hajolva a lányhoz és szemébe nézve, „Aludni akar.” „Igen” – nyögte halkan a lány. Lestat felemelte, és a hálószobába vitte. Két koporsónk a fal mellett állt a szőnyegen, és egy bársonyfüggönyű ágy is volt a szobában. Lestat nem az ágyra tette a lányt, hanem lassan leeresztette a maga koporsójába. „Mit csinálsz?” – kérdeztem, a küszöbhöz lépve. A nő egy rémült gyerek tekintetével nézett körül. „Ne...” – mondta nyöszörögve. És amikor Lestat lecsukta a fedelet, felsikoltott. A koporsóban tovább sikoltozott.
„Miért teszed ezt, Lestat?” – kérdeztem.
„Mert kedvem telik benne.” – válaszolta. „Élvezem.” Rám pillantott. „Nem mondom azt, hogy neked is élvezned kell. Tartalékold esztétikai ízlésedet tisztább dolgokra. Ölj gyorsan, ha kedved tartja, de ölj! Tanuld meg végre, hogy gyilkos vagy.” Viszolyogva emelte fel két kezét. A lány abbahagyta a visítást. Lestat egy hajlított lábú széket húzott a koporsó mellé, és lábát keresztbe vetve, a koporsófedélre nézett. Politúros fekete koporsója volt, nem teljesen négyszögletes, mint manapság, hanem mindkét végén elkeskenyedett, és ott volt a legszélesebb, ahol a halott keze a mellén nyugszik. Az emberi test formáját követte. A koporsó kinyílt, és a lány döbbenten, eszelős tekintettel, elkékült, reszkető ajakkal ült fel. „Feküdjön le, drágám.” – mondta Lestat, és visszanyomta a lányt, aki már-már hisztérikusan meresztette fel rá a szemét. „Maga meghalt, drágám” – szólt Lestat, az pedig sikoltozott és kétségbeesetten hánykolódott-csapkodott a koporsóban, akár egy hal, mintha ki tudna menekülni a koporsó valamelyik oldalán vagy az alján. „Ez koporsó, koporsó!” – kiáltotta. „Engedjen ki!”
„De hát végül mindannyiunknak koporsóba kell feküdnünk.” – mondta a lánynak. „Feküdjön nyugodtan, drágám. Ez a maga koporsója. Legtöbbünk sose tudja meg, hogy valójában milyen is. Maga tudja” – beszélt tovább. Nem tudtam, figyel-e rá őrjöngése közben a lány, vagy sem. De ekkor meglátott engem az ajtóban, lecsendesedett, Lestatra nézett, majd rám. „Segítsen rajtam!” – szólt hozzám.
Lestat rám pillantott. „Arra számítottam, hogy ösztönösen érzed majd ezeket a dolgokat, ahogy én éreztem” – mondta. „Amikor először részesítettelek a gyilkolás élményében, azt hittem, hogy olthatatlan vágyat fogsz érezni a következőre, azután ismét a következőre, hogy úgy tekintesz majd minden emberi életre, mint egy teli pohárra, miként én teszem. De te nem így tettél. És én közben óvakodtam attól, hogy mindenre megtanítsalak, mert jobb volt, hogy te vagy a gyengébb. Figyeltem, amint árnyékként lapulsz az éjszakában, nézed a lehulló esőt. Könnyen kézben tartható, hiszékeny alak, gondoltam. De te gyenge vagy, Louis. Célpontként szolgálsz. Vámpírok-emberek számára egyaránt. Ez a Babette-ügy mindkettőnket leleplezett. Mintha mindkettőnk elpusztítására törnél.”
„Nem bírom nézni, mit művelsz” – jelentettem ki, hátat fordítva. A lány tekintete a húsomba mart. Ott feküdt a koporsóban, és egész idő alatt, amíg Lestat beszélt, merőn nézett rám.
„Nem bírod nézni! Tegnap este láttalak azzal a gyerekkel. Vámpír vagy, ugyanaz, mint én!” – mondta Lestat.
Felállt és felém indult, de a lány újra felemelkedett, és ő megfordult, hogy visszataszítsa. „Mit gondolsz, csináljunk belőle vámpírt? Osszuk meg az életünket vele?” – kérdezte. „Nem” – vágtam rá nyomban.
„Miért? Mert csak egy ringyó?” – kérdezte. „Méghozzá milyen átkozottul drága ringyó” – tette hozzá.
„Életben maradhat? Vagy túl sok vért vesztett?” – érdeklődtem.
„Megható kérdés, de nem maradhat életben” – felelte.
„Akkor öld meg.” A lány sikoltozni kezdett. Lestat továbbra is ülve maradt. Feléjük fordultam. Lestat mosolygott, a lány az atlaszselyembe fúrta arcát, és zokogott. Már-már teljesen eszét vesztette, sírt és imádkozott. Szűz Máriához fohászkodott, hogy mentse meg, hol az arcára, hol meg fejére tette kezét, csuklója vérrel mocskolta be a haját és a selyematlaszt. A koporsó fölé hajoltam. Valóban haldoklott, szeme izzott, de körülötte már elkékült a bőr, és ekkor már mosolygott a lány. „Ugye nem hagy meghalni?” – suttogta. „Ugye megment?” Lestat odanyúlt és megfogta a csuklóját. „Már túl késő, drágám” – mondta. „Nézzen a csuklójára, a mellére.” Azután megérintette a lány torkán a sebet. A lány két kézzel a torkához nyúlt, lélegzete elakadt, szája tátva maradt, sikoltását elfojtotta. Lestatra néztem. Nem tudtam megérteni, miért csinálja ezt. Arca olyan sima volt, mint most az enyém, a vértől kissé felhevült, de máskülönben tartózkodó s minden érzelemtől mentes.
Nem sandított intrikus színész módján sokatmondón rá, nem vágyott arra, hogy szenvedni lássa a lányt, mintha effajta kegyetlenség lenne a tápláléka. Figyelmesen nézte csupán. „Soha nem akartam rossz lenni, panaszolta sírva a lány. Csak azt tettem, amit tennem kellett. Engedjen el! Nem halhatok meg így. Nem!” Zokogott, könnytelenül, vékony hangon. „Engedjen el! Paphoz kell mennem. Elenged, ugye?”
„De hát a barátom pap.” – szólt mosolyogva Lestat, mintha sebtében kiagyalt tréfának szánná. „Ez a maga temetése, drágám. Vendégvacsorán vett részt, és ott meghalt. De Isten egy másik lehetőséget adott a bűnbocsánatra. Nem érti? Vallja be barátomnak a bűneit.” Először a fejét rázta, majd könyörgő szemmel rám nézett. „Igaz ez?” – suttogta. „Úgy látom, nem bánta meg a bűneit, kedvesem.” – szólt Lestat. „Le kell zárnom a fedelet.”
„Hagyd abba, Lestat!” – kiáltottam rá. A lány újra sikított, és én már nem tudtam elviselni a látványt. Lehajoltam, és megfogtam a kezét. „Nem emlékszem a bűneimre” – mondta, amikor éppen a csuklóját néztem, eltökélten, hogy megölöm. „Ne erőltesse. Mondjon Istennek csak annyit, hogy sajnálja, amit tett, azután meghal, és ezzel vége.” Visszafeküdt, és behunyta a szemét. Fogaimat a csuklójába mélyesztettem, és szívni kezdtem a vérét. Egyszer moccant csak meg, mintha álmodna, egy nevet mondott, és azután, amikor éreztem, hogy szívverése elérte már a hipnotikus lassúság fokát, elhúzódtam tőle, és szédelegve, pillanatnyi zavarodottságban nyújtottam ki kezemet az ajtókeret felé. Mintha álomban láttam volna a lányt. Szemembe világítottak a gyertyák. Láttam, hogy teljesen mozdulatlanul fekszik. Lestat csendes nyugalommal, mozdulatlan arccal ült mellette, akár egy gyászoló. „Louis, szólt hozzám. Hát nem érted? Akkor fogsz csak megnyugodni, ha ezt életed minden éjjelén megteszed. Más megoldás nincs. Ez viszont mindent jelent.” Majdhogynem gyengéd hangon beszélt, azután felállt, és vállamra tette két kezét. Húzódozva érintésétől, de nem elég határozottan, hogy ellökjem magamtól, átmentem a szalonba. „Gyere ki velem az utcára. Későre jár. Nem ittál eleget. Hadd mutassam meg neked, mi vagy. Csakugyan! Bocsásd meg, ha gondatlan voltam, ha túl sokat bíztam a természetre. Gyere!”
„Nem tudom elviselni, Lestat.” – jelentettem ki. „Rosszul választottad meg a társadat.”
„De Louis, hiszen még meg sem próbáltad!” – felelte.
A vámpír itt elhallgatott. Vizsgálódva nézett a fiúra. A fiú elképedten ült és nem szólt.
– Amit mondott, igaz volt. Nem ittam eleget, és a lány félelmétől megrendülten hagytam, hogy a hátsó lépcsőn át kivezessen a szállodából. Emberek jöttek a Condé utcai bálteremből, tolongtak a szűk utcában. A fogadókban ünnepi lakomákat rendeztek, a telepes famíliák nagy számban vettek ki szállást a városban, és átvergődni e tömegen kész lidércnyomásnak tűnt. Kibírhatatlanul gyötrődtem. Emberi voltom óta nem éreztem ilyen lelki vívódást. Lestat minden szava beigazolódott. Megnyugodni csak akkor tudtam, ha öltem, és csak addig a percig, amíg öltem, és nem volt kérdéses számomra, hogy embernél alsóbbrendű lény elpusztítása csupán bizonytalan sóvárgást idéz elő, kielégületlenséget, ami emberek közelébe késztetett, hogy üvegen át figyeljem életüket. Nem voltam vámpír. És fájdalmamban ostoba módon, gyerekesen kérdeztem: Nem térhetnék vissza? Nem lehetnék újra ember? Jóllehet a lány vére még meleg volt bennem, és éreztem a testi izgalmat és erőt, feltettem e kérdést. Az emberarcok mint sötét hullámokon táncoló éjszakai gyertyalángok suhantak el mellettem. Sötétségbe süllyedtem. Belefáradtam a várakozásba. Újra meg újra hátrafordultam az utcán, felnéztem a csillagokra, és gondolkodtam. Igen, igaz. Tudom, hogy igaz, amit mond, hogy amikor ölök, megszűnik a vágyakozás, de nem tudom elviselni ezt az igazságot, képtelen vagyok rá.
Megragadó pillanat jött el váratlanul. Az utca teljesen néma volt. Messzire bolyongtunk el a régi városközponttól, a töltések közelébe értünk. Nem voltak fények, egyetlen ablakból jött csak világosság, emberek nevetése hallatszott a távolból. Ide azonban senki sem jött. Senki nem volt a közelünkben. Könnyű szél támadt fel váratlanul a folyó felől, a meleg éjszakai levegő felszállt, és Lestat olyan mozdulatlanul állt mellettem, mintha kőből faragták volna. A csúcsíves tetők hosszú, alacsony sora fölé vaskos törzsű, sűrű lombú tölgyek emelkedtek, számtalan hang remegett-rezgett a sötétben, az alacsonyan függő csillagok alatt. A fájdalom pillanatnyilag elmúlt, zavarodottságom elillant. Behunytam a szemem, hallottam a szél hangját, hallottam a folyó halkan és sebesen áramló vizének hangját. Ennyi elég volt, ha csak egyetlen pillanatra is. Tudtam, hogy nem marad velem, hogy elfut majd tőlem, mintha karjaim közül tépnének ki valamit, és én utánafutok – kétségbeejtőbb magányban, mint bárki Isten oltalma alatt –, hogy visszaszerezzem. És ekkor, a pillanat elmúltával, egy hang mellettem mélyen beledübörgött az éjszaka hangjába, dobpergés, amely ezt harsogta: „Tedd, amit természeted diktál!” A pillanat elmúlt. Álltam, mint a lány a szalonban, kábultan, a leghalványabb sugallatra készen. Bólintottam Lestatnak, és ő is bólintott felém. „A fájdalom szörnyűséges számodra.” – szólt. „Jobban érzed, mint bárki más, mert te vámpír vagy. Nem akarod, hogy folytatódjék.”
„Nem.” – feleltem. „Azt fogom érezni, amit a lánnyal éreztem, egyesülve vele, súlytalanul, szorosan tartva, akár a táncban.”
„Azt és még többet.” Keze erősebben szorította a kezemet. „Ne térj ki előle, gyere velem.”
Gyorsan vezetett végig az utcán, valahányszor tétováztam, visszafordult felém, mosolyogva nyújtotta ki kezét, és én olyan csodálatosnak éreztem jelenlétét, mint halandó életemnek azon az éjjelén, amikor odajött hozzám, és azt mondta, vámpírok leszünk. „A gonoszság nézőpont kérdése, suttogta most. Mi halhatatlanok vagyunk. Várnak ránk a dús lakomák, amelyeket nem tud helyesen megítélni a lelkiismeret, és nem tudnak bűnbánat nélkül megismerni a halandó emberek. Isten öl, mi is azt fogjuk tenni. Válogatás nélkül veszi el a leggazdagabbat és a legszegényebbet, így teszünk majd mi is, mert egyetlen teremtménye Istennek sem olyan, mint mi, egyetlenegy sem olyan hasonlatos őhozzá, mint mi, sötét angyalok, de nem a pokol bűzös határai közé szorítva, hanem bejárhatják Isten földjét, egész birodalmát. Ma éjjel gyereket akarok. Olyan vagyok, mint egy anya... gyereket akarok!”
Tudnom kellett volna, mire gondol. Nem tudtam. Magával ragadott, megigézett. Úgy kezelt, mint halandó koromban, vezetett, irányított. „Fájdalmad véget ér.” – mondta.
Fénylő ablakok utcájába értünk. Kiadó szobák, hajósok, dereglyések utcájába. Beléptünk egy szűk ajtón, üresen kongó kőfolyosóra értünk, amelyben mint a szelet, úgy hallottam saját lélegzetemet, és ahol Lestat végigsurrant a fal mellett, majd egy ajtónyílás világánál kirajzolódott árnyéka egy másik férfi árnyéka mellett, fejük összehajolt, suttogásuk száraz levelek zizegésére emlékeztetett. „Mi van?” – húzódtam hozzá közelebb, amikor visszajött, hirtelen megriadva, hogy ez a lelkes életöröm meghal bennem. Újra azt a hátborzongató tájékot láttam magam előtt, mint akkor, amikor Babette-tel beszéltem, éreztem a magány fagyos hidegét, a bűn fagyos hidegét. „Itt van!” – szólt Lestat. „A te sebesült gyereked. A lányod.”
„Mit mondasz? Miről beszélsz?”
„Megmentetted, suttogta. Tudtam én. Kinyitottad rá és halott anyjára az ablakot, és a járókelők idehozták a gyereket.”
„A gyerek! A kislány!” – böktem ki, a meglepetéstől lihegve. De Lestat már be is vitt az ajtón, és egy hosszú kórterem végébe léptünk, ahol mindegyik faágyban egy gyerek feküdt, keskeny, fehér takaró alatt, és az egyetlen gyertya a kórterem másik végében világított, ahol egy nővér hajolt kicsiny íróasztal fölé. Végigmentünk az ágysorok között. „Éhező gyerekek, árvák.” – szólt Lestat. „Pestises, lázas gyerekek.” Megállt. Egy kislány feküdt az ágyban. Ekkor odajött egy férfi, és suttogni kezdett Lestattal; megható gondoskodás az alvó kicsinyekről. Valaki sírt egy másik szobában. A nővér felállt, és odasietett.
Az orvos lehajolt, és a takaróba burkolta a gyereket. Lestat pénzt vett ki a zsebéből, és az ágy végére tette. Az orvos elmondta, mennyire örül, hogy eljöttünk a kislányért, és hogy a legtöbben árvák, hajón érkeztek, némelyik olyan kicsi, hogy fel sem tudja ismerni anyja holttestét. Azt hitte, hogy Lestat az apa.
Pillanatok múlva Lestat már rohant a gyerekkel az utcákon, a fehér takaró még fehérebbnek tűnt fekete kabátja és körgallérja mellett, s ahogy szaladtam utána, még az én tapasztalt szememnek is úgy tűnt néha, mintha senki sem fogná a takarót, szabadon szállna át az éjszakán, ide-oda mozgó alak repülne a széllel, mint egy falevél, kiegyenesedne, légörvényt kavarna, szüntelenül próbálkozva a szél fölé kerekedni, hogy végleg elszabadulhasson. Amikor a Place d'Armes mellett a lámpákhoz közeledtünk, sikerült utolérnem. A gyerek sápadtan feküdt Lestat karjaiban, két orcája még mindig telt volt, mint a szilva, noha megfosztották vérétől, és a halál árnyékában volt. Kinyitotta szemét, vagy inkább csak a szemhéj csúszott fel, és a hosszú, felfelé kunkorodó szempillák alatt fehér csíkot láttam. „Mit csinálsz, Lestat? Hová viszed?” – kérdeztem. Holott nagyon is jól tudtam. A szálló felé tartott, és a szobánkba akarta vinni a gyereket.
A halottakat úgy találtuk, ahogyan otthagytuk, az egyik gondosan el volt helyezve a koporsóban, mintha temetkezési vállalkozó műve lenne, a másik az asztal mellett ült a széken. Lestat, mintha nem látná, hogy ott vannak, elhaladt mellettük, súrolta őket, én meg elbűvölten figyeltem. A gyertyák mind leégtek, csak a hold és az utca fénye szolgált némi világossággal. Láttam jegesen fénylő arcélét, amint lefektette a gyereket a párnára. „Gyere ide, Louis, nem ittál még eleget, tudom, hogy nem.” – mondta azon a nyugodt, meggyőző hangon, amivel olyan ügyesen tartott hatalmában egész este. Erős markú, meleg kezébe fogta a kezemet. „Nézd Louis, milyen dundi és aranyos, mintha a halál sem tudná megfosztani üdeségétől: lám, az élni akarás ereje! Kővé faraghatja csöppnyi ajkát, gömbölyded kacsóját, ám elhervasztani nem tudja! Emlékezz, mennyire kívántad, amikor ott, abban a szobában megláttad.” Tiltakoztam. Nem akartam megölni a gyereket. Előző éjjel sem akartam. Két, egymásnak ellentmondó dolog jutott eszembe hirtelen: emlékeztem, milyen erősen vert a szíve az én szívem mellett, és vágyódtam ez után, olyan hevesen vágyódtam, hogy hátat fordítottam az ágyban fekvő gyereknek, és kirohantam volna a szobából, ha Lestat nem fog olyan erősen. És emlékeztem az anya arcára, az iszonynak ama pillanatára, amikor ledobtam a gyereket, és Lestat bejött a szobába. De most nem gúnyolódott velem, most össze akart zavarni. „Kívánod őt, Louis. Nem érted, hogy ha egyszer megölöd őt, utána azt ölheted meg, akit akarsz? Tegnap este megkívántad, de elgyengültél, és ezért nem halt meg.” Éreztem, hogy igazat beszél. És újra elfogott az extázis, arra gondolva, hogy szorosan hozzátapadok, és kicsi szíve dobog, egyre csak dobog. „Túl erős számomra... a szíve... a szíve nem adja fel.” – mondtam. „Tényleg olyan erős?” – kérdezte mosolyogva. Maga mellé húzott. „Vedd el őt, Louis. Tudom, hogy kívánod.” És én kívántam. Az ágy mellé húzódtam, és figyeltem a gyereket. Lélegzetvételkor alig mozdult a keble, s egyik kezecskéje nem talált kiutat a hosszú szőke hajból. Elviselhetetlen volt ránézni, kívánni, hogy ne haljon meg, és kívánni őt, és minél inkább néztem, annál inkább éreztem bőrének ízét, amint háta mögé csúsztatom a karomat, és magam felé húzom őt, éreztem bársonyosan puha nyakát. Bársonyosan lágy, igen, ilyen volt, bársonyosan lágy. Próbáltam mondogatni magamnak, hogy legjobb neki, ha meghal – mert ugyan mi lehet belőle? –, de ez hazug gondolat volt. Akartam őt! Karjaimba vettem hát, égő arca az arcomhoz ért, haja a csuklómra hullt és a szempillámat súrolta, édes gyerekillat, gyereké, aki betegség, halál ellenére erős, és a vére lüktet. Nyöszörgött, megmoccant álmában, és ez több volt, mint amit el tudtam viselni. Megölöm, mielőtt felébred és megtudja. Torkába haraptam, miközben hallottam, hogy Lestat meglepő módon így szól: „Kicsi a torok, kicsi legyen a seb is!” És én szót fogadtam.
Nem mondom el újra, milyen volt, csak annyit említek, hogy éppúgy magával ragadott, mint első ízben. Az ölés mindig magával ragadó, de ez több volt annál: térdem megrogyott, félig az ágyon feküdtem, szívtam a vérét, megint kalapált az a szív, és nem lassult le, nem adta fel. És amint folytattam, amit elkezdtem, és a bennem rejtőző ösztönök vártak – várták, hogy lelassuljon a szív, Lestat hirtelen elrántott tőle. „De hát nem halt meg” – suttogtam. Ám az élmény véget ért. A szoba bútorzata előbukkant a sötétből. Elkábultan ültem, a kislányt néztem, nagyon is legyengülve ahhoz, hogy mozduljak, fejem az ágy fejlapjához csúszott vissza, kezem a bársonyterítőre nehezedett. Lestat hirtelen felkapta a gyereket, beszélt hozzá, egy nevet mondott: „Claudia, Claudia, figyelj rám, gyere ide, Claudia!” A hálószobából kihozta a szalonba, és olyan halkan szólt hozzá, hogy alig hallottam. „Beteg vagy, tudod? Azt kell tenned amit mondok, hogy meggyógyulj.” Az ezt követő csendben észretértem. Rájöttem, mit csinál, felvágta csuklóját, odanyújtotta a gyereknek, és az ivott. „Ez az, drágám, folytasd!” – mondta neki. „Innod kell, hogy meggyógyulj.”
„A fene essen beléd!” – kiáltottam, mire haragtól égő tekintettel pisszegett le. A pamlagon ült a csuklójához tapadt kislánnyal. Láttam, hogy fehér kezecskéje a férfi kabátujját markolja, és láttam, amint Lestat emelkedő kebellel szívja be a levegőt, és arca oly mértékig eltorzul, amilyennek még soha nem láttam. Felnyögött, és újra suttogni kezdett a gyereknek, hogy ne hagyja abba. Amikor beléptem a szobába, dühös pillantást vetett ismét rám, mintha azt mondaná: Megöllek!
„Miért teszed ezt, Lestat?” – súgtam neki. Most már próbálta eltaszítani a gyereket, de az nem akarta abbahagyni. Ujjaival Lestat karjára és ujjaira tapadt, száját annak csuklójához szorította, és felmordult. „Hagyd abba, hagyd abba!” – szólt Lestat. Nyilván fájt már neki. Elhúzódott tőle, és mindkét kezével átfogta a kislány vállát. A kicsi kétségbeesetten próbált fogaival a csuklóhoz érni, de nem tudott, mire naiv, gyermeteg elképedéssel nézett rá. Lestat hátralépett, kezét előrenyújtotta, attól félve, hogy a kislány megmozdul. Zsebkendőt szorított a csuklójára, és odébbment, a csengőzsinór felé. Szemét még mindig a kislányra szögezve, erősen meghúzta a csengő zsinórját.
„Mit tettél, Lestat?” – kérdeztem tőle. „Mit tettél?” A kislányra néztem. Nyugodtan, felfrissülten ült, tele volt élettel, sápadtságnak, gyengeségnek nyoma sem volt rajta, lábát kinyújtotta a damaszton, fehér köntöse – akár egy angyalé – vékonyan, puhán övezte kicsiny alakját. Lestatra nézett. „Engem aztán nem” – szólt hozzá az – „soha többé! Érted? De megmutatom neked, mit tegyél!” Amikor követeltem, hogy nézzen rám, és adjon választ, hogy mit tesz, lerázott magáról. Karjával akkora ütést mért rám, hogy a falnak repültem. Ekkor kopogtak az ajtón. Tudtam, mit szándékozik tenni. Újra kinyújtottam a kezem utána, de olyan gyorsan fordult meg, hogy még csak nem is láttam, amikor megütött. Elnyúlva hevertem a széken, mikor megláttam, épp az ajtót nyitotta ki. „Igen, jöjjön be, kérem, baleset történt” – mondta a fiatal szolgának. Azután becsukta az ajtót, és hátulról elkapta a fiút, úgyhogy az sosem tudta meg, mi történt. És Lestat még a test fölé térdelve ivott, amikor intett a gyereknek, az pedig lesiklott a kanapéról, letérdelt, megfogta a felkínált csuklót, sebtében feltolva az ing kézelőjét. Először rágni kezdte, mintha meg akarná enni a húst, de aztán Lestat megmutatta neki, mit tegyen. Hátradőlt, hagyta, hogy a gyerek igya meg a többit, szemét a fiú mellére szegezte, és a kellő időben előrehajolt:
„Ne igyál többet, haldoklik... Sosem szabad innod, miután a szív megállt, mert újra beteg leszel, halálos beteg. Érted?” De a kislány már jóllakott, és Lestat mellé ült. Hátukat a kanapé lábához támasztották, lábukat kinyújtották a padlón. A fiú pillanatokon belül meghalt. Kimerültnek, betegnek éreztem magam, mintha ezer éve tartana ez az éjszaka. Ültem, és figyeltem őket. A gyerek szorosan Lestat mellé húzódott, odabújt hozzá, ő meg átölelte a kislányt, ámbár közönyös tekintetével továbbra is a holttestre nézett. Azután rám pillantott.
„Hol van a mama?” – kérdezte halkan a gyerek. Hangja is olyan volt, mint a szépsége – tiszta, világos, akár egy kis ezüstcsengő. Érzéki hang volt, mint ahogy ő maga is érzéki volt. Szeme olyan nagy, mint Babette-é, és világos. Én alig-alig voltam tudatában annak, hogy mindez mit jelent. Persze tudtam, hogy mit jelenthet, de megbénított a döbbenet. Lestat felállt, felemelte őt is a padlóról, és odalépett hozzám. „Ő a mi lányunk” – mondta. „Velünk fogsz most már élni.” Sugárzó mosollyal nézett rá, de tekintete hideg maradt, mintha rémítő tréfa lenne az egész, majd rám nézett, arca mélységes meggyőződést árult el, és felém tolta a gyereket. A kislány az ölembe ült, karjaimat köréje fontam, és megint csak éreztem, milyen bársonyosan lágy, milyen telt és sima a bőre, mint az átmelegedett gyümölcs héja, mint a napfénytől langyos szilváé. Hatalmas, foszforeszkáló szemét bizalomteli kíváncsisággal függesztette rám. „Ez itt Louis, én meg Lestat vagyok” – mondta Lestat a gyereknek, lezökkenve mellé. A kislány körülnézett, kijelentette, hogy ez szép szoba, nagyon szép, de ő a mamáját akarja. Lestat kivette a fésűjét, végigszántott vele a kislány haján, ügyelve, hogy fésűjével ne húzza meg a tincseket. A haj kiszabadult, és atlaszselyemként hullt alá. A leggyönyörűbb gyermek volt, akit valaha láttam, és most már hideg vámpírtűzzel izzott. Hogy egy nőnek a szeme néz rám, azt máris láttam. Ő is fehér lesz és szikár, mint mi, de nem veszíti el az alakját. Most már világos lett számomra, amit Lestat a halálról mondott, amire célzott. Megérintettem a nyakát, ott, ahol a harapás okozta két seb vöröslött, és még kicsit vérzett. Felvettem Lestat zsebkendőjét a padlóról, és gyengéden megtöröltem a gyerek nyakát. „A mamád nálunk hagyott. Azt akarja, hogy boldog legyél.” – mondta Lestat, változatlan és rendíthetetlen meggyőződéssel. „Tudja, hogy mi nagyon boldoggá tudunk téged tenni.”
„Szeretnék még inni” – szólt a gyermek, a padlón fekvő holttest felé fordulva.
„Nem, ma éjjel már nem szabad, majd holnap éjjel” – felelte Lestat. És elment, hogy kivegye a nőt a koporsóból. A gyerek lecsúszott az ölemből, és utánament. Figyelte, amint Lestat ágyba fekteti a két nőt meg a rabszolgafiút, és állig betakarja őket. „Betegek?” – kérdezte. „Igen, Claudia.” – felelte Lestat. „Betegek és meghaltak. Amikor iszunk belőlük, meghalnak.” Odament a gyerekhez, és lendületes mozdulattal újra a karjába repítette. Ott álltunk, és kettőnk között a gyerek. Engem megigézett a lénye, átváltozása, minden mozdulata. Nem volt többé gyerek, vámpírgyerek volt. „Louis el akart hagyni bennünket” – mondta Lestat, arcomról a gyerek arcára emelve tekintetét. „El akart menni. De most már nem akar. Maradni fog, hogy gondot viseljen rád, és boldoggá tegyen.” Rám nézett. „Ugye nem mégy el, Louis?”
„Aljas fickó! Szörnyeteg!” – mondtam fojtott hangon.
„Így beszélni a lányod előtt!” – méltatlankodott.
„Nem vagyok a lányod” – mondta ezüstcsengésű hangján a gyerek. A mama lánya vagyok.”
„Nem, drágám, most már nem” – válaszolta Lestat. Az ablakra pillantott, majd becsukta mögöttünk a hálószobaajtót, és megfordította a kulcsot a zárban. „A mi lányunk vagy, Louis lánya és az én lányom, tudod? És most kivel szeretnél aludni? Louis-val vagy velem?” Rám nézett, és hozzátette: „Talán inkább Louis-val aludj. Mert én, ha fáradt vagyok... nem vagyok túl kedves.”
A vámpír elhallgatott. A fiú sem szólt semmit. – Vámpírgyerek! – suttogta végül. A vámpír hirtelen felpillantott, mint aki megriadt, de aztán nem mozdult. Haragos tekintetet vetett a magnóra, mintha valami szörnyűséget látna.
A fiú észrevette, hogy a szalag már csaknem teljesen lement. Sietve kinyitotta aktatáskáját, új kazettát vett elő, és kissé esetlenül betette. Míg a felvételi gombot benyomta, a vámpírra nézett. A vámpír arca fáradt volt, elkínzott, pofacsontjai erősebben kiálltak, és a csillogó zöld szempár óriásira nőtt. Sötétedéskor kezdték, ami korán jött ezen a San Francisco-i téli estén, és most már csaknem este tíz óra volt. A vámpír kiegyenesedett, mosolygott, és nyugodt hangon kérdezte: – Folytathatjuk?
– Azért tette ezt a kislánnyal, hogy magát megtartsa?
– Nehéz ezt megmondani. Egyszerűen bejelentette. Meggyőződésem szerint Lestat még önmaga előtt sem szívesen vélekedett, beszélt saját indítékairól, feltevéseiről. Olyan lény volt, akinek cselekedni kell. Az ilyen emberre komoly nyomást kell gyakorolni, hogy megnyíljék, és bevallja, hogy mégiscsak van rendszer és megfontolás az életében. Ez történt azon az éjszakán Lestattal. Olyan nyomás alá került, amikor önmaga előtt is fel kellett fednie, miért él úgy, ahogyan él. A szándék, hogy engem maga mellett tartson, kétségkívül szerepet játszott a folyamatban. De visszatekintve úgy gondolom, hogy ő maga akarta tudni, milyen indokok késztetik ölésre, ő maga akarta megvizsgálni életét. Amikor beszélt, felfedte, mit hisz. De azt csakugyan akarta, hogy maradjak vele. Úgy élt velem, ahogyan egyedül sosem tudott volna élni. Én pedig, mint már mondtam, óvakodtam tőle, hogy bármilyen értéket átírassak rá, ami módfelett feldühítette. Erre nem tudott rávenni. – A vámpír felnevetett. – Vegye csak szemügyre mindazt, amire rá tudott venni! Milyen furcsa! Rá tudott venni, hogy gyereket öljek, de arra nem, hogy megváljak a pénzemtől. – Megcsóválta a fejét. – De maga is láthatja, hogy itt egyáltalán nem kapzsiságról volt szó. A tőle való félelem tett szűkmarkúvá vele szemben.
– Úgy beszél róla, mintha már nem élne. Azt mondja: Lestat ilyen volt, vagy olyan volt. Meghalt? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom – mondta a vámpír. – Lehetséges. De erre még rátérek. Claudiáról beszéltünk, igaz? Valamit még el akartam mondani Lestatról, azt, hogy végül is mi vezérelte azon az éjszakán. Lestat, mint tudja, senkiben sem bízott. Olyan volt, mint a macska – magányos ragadozónak nevezte magát. S ennek ellenére kapcsolatot teremtett velem azon az éjjelen. Egyszerűen azzal, hogy megmondta az igazat, bizonyos mértékig leleplezte magát. Csúfondáros, lekezelő viselkedését félretette, kis időre megfeledkezett szűnni nem akaró haragjáról. És Lestat számára ez feltárulkozást jelentett. Amikor ott álltunk egyedül a sötét utcán, olyan bensőséges kapcsolatban éreztem magam vele, mint halálom óta még soha. Én inkább azt hiszem, hogy bosszúból terelte Claudiát a vámpíréletbe.
– Nemcsak maga, hanem a világ elleni bosszúból? – vetette fel a fiú.
– Igen. Ahogy mondtam, Lestatnál mindennek a hajtóereje, mindennek a célja a bosszú.
– És ez az egész az apával kezdődött? Az iskolával?
– Nem tudom. Nem hiszem – mondta a vámpír. – De szeretném folytatni.
– Folytassa, kérem. Folytatnia kell. Úgy értem, hogy még csak tíz óra van. – A fiú megmutatta az óráját. A vámpír megnézte, majd rámosolygott a fiúra. A fiú arca elváltozott. Kifejezéstelen lett, mintha valamilyen megrázkódtatás érte volna. – Még mindig fél tőlem? – kérdezte a vámpír. A fiú nem felelt, de kissé elhúzódott az asztal szélétől. Teste megnyúlt, lábait kinyújtotta, majd visszahúzta a csupasz padlón.
– Véleményem szerint módfelett együgyű lenne, ha nem félne – jegyezte meg a vámpír. – De ne féljen! Folytassuk?
– Igen – mondta a fiú. A gép felé intett.
– Hát bizony – kezdte a vámpír – elképzelheti, hogy mademoiselle Claudiával nagymértékben megváltozott az életünk. Teste meghalt, de érzékei életre keltek, éppúgy, mint az én érzékeim. És én nagyra értékeltem benne ennek a jeleit. Ám jó néhány napig nem ébredtem tudatára, mennyire igényelem őt, mennyire kívánok beszélni, együtt lenni vele. Először csak arra gondoltam, hogy óvjam őt Lestattól. Minden reggel betettem a koporsómba, és ha mód volt rá, Lestat társaságában, le nem vettem róla a szemem. Lestat pontosan ezt akarta és próbálta elhitetni velem, hogy árthat Claudiának. „Nincs rémítőbb látvány egy éhező gyereknél” – mondta nekem –„de egy éhező vámpír még annál is rémítőbb, Párizsban is hallanák a sikoltozását, ha bezárná, hogy éhen haljon.” De mindez nekem szólt, hogy ott tartson a közelében. Egyedül megszökni féltem, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy Claudiával kockáztassam meg. Gyerek volt. Gondozásra volt szüksége.
És a gondozásában sok gyönyörűség rejlett. Halandó élete öt esztendejét azonmód elfeledte, legalábbis úgy tűnt, mivel titokzatosan hallgatag volt. Időnként már félni kezdtem, hogy eszét vesztette, hogy a halandókori betegség és a vámpírrá válás nagyfokú megrázkódtatása együttesen megfosztották őt józan eszétől, de ez aligha volt igaz. Egyszerűen oly mértékben különbözött Lestattól és tőlem, hogy nem tudtam megérteni, mert kisgyerek létére kegyetlen gyilkos volt, aki gyerekes mohósággal volt képes könyörtelenül hajszolni a vért. Noha Lestat engem változatlanul fenyegetett, hogy veszélyt hoz Claudiára, őt magát egyáltalán nem fenyegette, sőt szerette, büszke volt szépségére, és lelkesen tanítgatta, hogy ölnünk kell ahhoz, hogy éljünk, és hogy mi magunk sohasem halhatunk meg.
Említettem már, hogy pestis dühöngött akkoriban a városban, és Lestat magával vitte őt a bűzös temetőkbe, ahol halomban hevertek a sárgaláz és a pestis áldozatai, és éjjel-nappal hallani lehetett a lapátolás hangját. „Ez a halál” – mondta neki, egy nő rothadó tetemére mutatva – „amit nem tudunk elszenvedni. A mi testünk mindig olyan marad, amilyen most, friss és eleven, de tétovázás nélkül kell előidéznünk a halált, mert csak így élhetünk.” Claudia tiszta és kifürkészhetetlen pillantással nézte a látványt. Az első években nem volt benne se értelem, se a leghalványabb félelem. Szótlanul és szépségesen játszott a babáival, óránként átöltöztette őket. Szótlanul és szépségesen ölt. Jómagam, Lestat utasítása nyomán megváltozva, sokkal nagyobb számban kutattam most már emberek után. De nemcsak megölésük csillapította a fájdalmat bennem, amely folytonosan gyötört Pointe du Lac-ban, a csendes, sötét éjszakákon, amikor Lestat és az öregember társaságában üldögéltem, hanem hatalmas és váltakozó számuk is mindenhol, a sohasem csendesedő utcákon éppúgy, mint a mindig nyitva tartó mulatókban, a hajnalig tartó bálokban, ahonnan zene és nevetés áramlott ki a nyitott ablakokból, emberek tömege vett körül, élettől lüktető áldozataim, akiket nem a nővérem és Babette iránt érzett nagy szeretettel néztem, hanem valamiféle kívülállással és a szükséglet érzésével. Öltem őket, öltem mindenféle zsákmányt, és öltem mindenütt; vámpírszemmel és könnyed vámpírmozgással jártam be ezt a nyüzsgő, növekedő várost, áldozataimtól körülvéve, akik csábítgattak, meghívtak vacsoraasztalukhoz, kocsijukba, bordélyházaikba. Rövid ideig maradtam, csupán amíg megszereztem azt, amit meg kellett szereznem, enyhülést érezve nagy szomorúságomban, amiért pompás idegenek végtelen sorát szolgáltatja a város számomra. Igen. Idegeneken éltem. Csak annyira húzódtam közel hozzájuk, hogy lássam a lüktető szépséget, a páratlan arckifejezést, halljam az új, szenvedélyes hangot, aztán öljek, mielőtt még a viszolygás, a félelem vagy a szomorúság feltámad bennem.
Claudia és Lestat megbűvölték áldozataikat, hosszasan időztek a pusztulásra szánt ember társaságában, és élvezték a pompásan groteszk helyzetet, hogy az illető mit sem sejtve a halállal köt barátságot. De én még mindig képtelen voltam ezt elviselni. S ily módon áldás volt számomra a növekvő népesség, erdő, amelyben elvesztem, képtelenül rá, hogy megálljak túl gyorsan keringve-forogva ahhoz, hogy gondolkozzak vagy fájdalmat érezzek, s inkább újra meg újra meg újra eleget tettem a halálhoz szóló meghívásnak, semmint magam hívtam a halált.
Ezalatt egyik új spanyol házamban laktunk a Royale utcában, tágas, emeleti luxuslakásban, egy műhely fölött, melyet egy szabónak adtam bérbe. Eldugott kert volt a ház mögött, erős fal az utca felé, fából készült ajtótáblákkal és elreteszelt nagykapuval ellátva, egyszóval sokkal fényűzőbb és biztonságosabb hely, mint Pointe du Lac. Szolgáink szabad emberek voltak, színesek, akik pirkadat előtt magunkra hagytak bennünket, és hazamentek. Lestat összevásárolta a Franciaországból és Spanyolországból érkezett legújabb importcikkeket: kristályüveg csillárokat és keleti szőnyegeket, festett paradicsommadarakkal ékes selyem lámpaernyőket, kupola alakú, nagy aranykalitkákban éneklő kanárikat, nemes márványból vésett görög isteneket és gyönyörűen festett kínai vázákat. Én éppúgy nem igényeltem luxuscikkeket, mint azelőtt, de a művészet, kézművesség, művészi tervezés alkotásainak új áradata valósággal lenyűgözött, és azon kaptam magam, hogy órákon át nézegetem a szőnyegek bonyolult mintázatát vagy hogy miként változtatja meg a lámpa fénye egy holland festmény sötét színeit.
Claudia a romlatlan gyermek néma bámulatával csodálatosnak találta mindezt, és elálmélkodott, amikor Lestat festőt fogadott fel, hogy egyszarvúak, arany madarak és gyönyörű vizű folyók fölé hajló és gyümölcstől roskadozó fák bűvös erdejét pingálja a gyerekszoba falaira. Varrónők, cipészek, szabók végtelen sora árasztotta el lakásunkat, hogy a legdivatosabb holmikba öltöztessék Claudiát. Mindig olyan volt hát, akár egy látomás, nemcsak kunkorodó szempillájú, tündöklő hajú gyerekszépség, hanem pompázó tünemény a kiváló ízlésre valló, szépen díszített sapkákban, parányi csipkekesztyűkben, élénk színű bársonykabátokban és pelerinekben, búzakék szalagos, puffos ujjú, áttetszően vékony fehér ruhákban. Lestat úgy játszott vele, mint egy szépséges babával, és én is úgy játszottam vele, mintha szépséges baba lenne, és az ő könyörgése bírt rá, hogy lemondjak színehagyott fekete öltözékemről, és a legújabb divat szerinti zakóra, selyem nyakkendőre, puha szürke kabátra és kesztyűre, valamint fekete körgallérra cseréljem. Lestat úgy vélekedett, hogy vámpírok számára a legmegfelelőbb szín minden alkalommal a fekete, ez volt alkalmasint az egyetlen esztétikai alapelv, amelyet állhatatosan vallott, de nem ellenzett semmilyen elegáns vagy akár szertelen dolgot. Élvezte, milyen jól festünk mi hárman a Francia Operaház vagy az Orleans Színház páholyában, ahová a lehető leggyakrabban elmentünk. Lestat – nem kis meglepetésemre – rajongott Shakespeare-ért, de az operákat gyakran végigaludta, és csak az utolsó percben ébredt fel, hogy késő esti vacsorára invitálhassa valamelyik szépséges dámát, ahol aztán minden ügyességét felhasználta, hogy magába bolondítsa, majd erőszakos eszközökkel mennybe vagy pokolba küldje, és gyémántgyűrűjét Claudiának ajándékozza hazatértekor.
Én magam egész idő alatt Claudiát tanítottam, apró kis kagyló formájú fülébe súgtam, hogy az örök életnek semmi haszna számunkra, ha nem látjuk meg a szépséget magunk körül, a halandók alkotásait mindenütt; szüntelenül fürkésztem néma pillantásának mélységét, amikor átvette a könyveket, amelyeket adtam neki, suttogta a verset, amelyre tanítottam, és könnyed, de biztos érintéssel zongorázta saját különös dallamait. Órákig el tudott mélyedni egy könyv képeiben, és hallgatni, ahogy olvasok, míg végül olyan mozdulatlanságba merevedett, hogy már a puszta látvány is őrölni kezdte idegeimet, és arra késztetett, hogy letegyem könyvemet, és visszanézzek rá a megvilágított szobában, azután megmoccant, mint életre kelt baba, és halkan kért, hogy olvassak tovább.
És aztán furcsa dolgok kezdtek történni, mert bár keveset beszélt, és még mindig dundi, párnás kacsójú gyerek volt, székem karfájához bújva találtam, amint éppen Arisztotelészt, Boéthiust vagy egy Európából frissen érkezett regényt olvas. Vagy az előző este hallott Mozart-darabot pötyögtette biztos füllel, és már-már kísértetiesen összpontosított figyelemmel ült órák hosszat ott, felfedezve a muzsikát – a dallamot, a szólamot, míg végül összekapcsolta a kettőt. Claudia rejtély volt. Nem lehetett rájönni, mit tud vagy mit nem tud. Látni, ahogy gyilkol, hátborzongató volt. Állt a sötét téren, szenvtelenebb arccal, mint amilyenre Lestat valaha is képes volt, és várta, hogy egy jószívű úr vagy hölgy rátalál. Mint félelemtől dermedt kisgyerek, suttogva kért segítséget barátságos és a szépségében gyönyörködő pártfogóitól, majd amikor magukkal vitték a térről, két karját nyakuk köré fonta, és látása fátyolos lett az epesztő szomjúságtól. Eleinte gyorsan végzett áldozataival, míg meg nem tanult játszadozni velük, játékboltba vagy kávéházba vezette őket, ahol, hogy kipiruljon sápadt kis arca, egy csésze gőzölgő csokoládét vagy teát rendeltek számára, amit ő eltolt magától, és várt, egyre csak várt, mintha elviselhetetlen szívélyességüket lakmározná be alattomban.
De amikor ezzel végzett, a társam volt, a tanítványom, a velem töltött hosszú órákon mind gyorsabban sajátította el az ismereteket, melyeket tőlem kapott, s eközben egyfajta szótlan megértés alakult ki közöttünk, amelyen Lestat kívül maradt. Hajnalban együtt tértünk nyugovóra, szíve szívem mellett dobogott, s nemegyszer, amikor elnéztem őt – amikor muzsikált vagy festett, és nem tudta, hogy a szobában állok –, arra a rendkívüli élményre gondoltam, amelyben senki mással, egyedül ővele volt részem: megöltem, megfosztottam életétől, összes vérét kiszívtam abban a végzetes ölelésben, amelyben oly sok más embernek volt része; embereknek, akik most a nyirkos földben porladnak. Ő azonban élt, élt, hogy átölelhessen, hogy csöppnyi Ámor-nyilát ajkamhoz nyomja, csillogó szemét az enyémhez közelítse, míg szempillánk össze nem ér, és nevetve keringtünk körbe-körbe a szobában, mintha eszeveszett valcert járnánk. Apa és lánya. Szerelmes a szerelmesével. Elképzelhető, milyen jó volt, hogy Lestat nem irigyelte ezt tőlünk, csak messziről mosolygott rajta, és várt, amíg Claudia odament hozzá. Akkor elvitte hazulról, az ablak alól integettek nekem, majd továbbmentek, hogy megosszák, amit megosztottak: vadászatot, csábítást, ölést.
Évek teltek így. Évek, évek és újabb évek. Csak némi idő elmúltával fedeztem fel egy nyilvánvaló tényt Claudiával kapcsolatban. A maga arckifejezéséből arra következtetek, hogy már kitalálta, és csodálkozik, miért nem találtam ki én is. Erre csak azt mondhatom, hogy az idő nem ugyanaz az én számomra, és nem volt ugyanaz akkoriban sem a számunkra. A napok nem fonódtak egymáshoz, feszes, meg-megránduló láncot alkotva, csak a hold kelt fel minduntalan a csapkodó hullámok felett.
– A teste! – szólt a fiú. – Nem nőhetett meg soha.
A vámpír bólintott. – Démongyereknek kellett maradnia örökké – mondta halkan, mintha csodálkozna rajta. – Mint ahogy én is az a fiatalember maradtam, aki halálomkor voltam. És Lestat? Ugyanígy van ő is. De Claudia észjárása! Vámpírészjárása volt. Feszülten figyeltem, hogyan következik be nála az asszonnyá érés. Többet beszélt, bár mindig is gondolkodó lény maradt, és órákon keresztül türelmesen, félbeszakítás nélkül hallgatott meg. A babaarcból azonban egyre inkább mindent értő, felnőtt szempár pillantott szét, és a gyermeteg ártatlanság, sőt némiképp a türelem is elveszni látszott az elhanyagolt játékszerek között valahol. Volt valami félelmetesen érzéki abban, ahogyan gyönggyel hímzett, csipkés, csöppnyi hálóingében a kanapén henyélt. Titokzatos és ellenállhatatlan erejű csábító lett, hangja tisztán csengő és behízelgő, mint régen, noha nőies zengéssel telítődött, s olykor megdöbbentően éles tudott lenni. Miután szokásához híven napokig békésen hallgatott, hirtelen gúnyolni kezdte Lestat jóslásait a háborút illetően, vagy miközben vért ivott egy kristálypohárból, kijelentette, hogy nincsenek könyvek a házban, szert kell tehát tennünk rájuk, ha másként nem, akkor lopunk, és rideg hangon közölte, hogy hallott a Faubourg St. Marie egyik pompás palotájában található könyvtárról, és hallott egy nőről, aki úgy gyűjti a könyveket, mintha ritka kavicsok vagy préselt pillangók lennének. Azt akarta, hogy vigyem be a nő hálószobájába.
Ilyen pillanatokban megdöbbentem, oly mértékig kiszámíthatatlan, előre nem sejthető volt az észjárása.
De aztán ölembe ült, ujjait a hajamba fúrta és keblemre hajtott fejjel szendergett, halkan suttogva, hogy csak akkor leszek olyan felnőtt, mint ő, ha már tudom, hogy a gyilkolás a fontosabb, nem a könyvek, nem a muzsika. „Mindig csak a muzsika...” – suttogta. „Baba, babuska” – mondtam neki. Mert az volt. Varázslatos baba. Kacagás, végtelen értelem, gömbölyded orcák, rózsabimbó száj. „Hadd öltöztesselek, hadd fésüljelek” – kértem, régi szokásunkhoz híven, jól tudva, hogy mosolygó, enyhén unott arccal néz majd rám. „Tedd, amiben kedved telik” – lehelte a fülembe, amint lehajoltam, hogy gyöngyházgombjait begomboljam. „Csak jöjj velem ölni ma éjjel! Sosem mutatod meg, hogyan ölsz, Louis!”
Most már külön koporsót akart magának, amivel olyan fájdalmat okozott, hogy leplezni voltam kénytelen előtte. Miután jól nevelt ember módján beleegyeztem, tüntetően eltávoztam hazulról, hiszen nem is tudom, hány éven át aludtam vele, mintha csak része lenne életemnek. Az Orsolya-zárda mellett, mint sötétben eltévedt árvára, találtam rá, egyszeribe felém szaladt, és emberi kétségbeeséssel kapaszkodott belém. ,,Ha bánt téged, inkább nem akarom” – közölte oly halkan, hogy ha mindkettőnket átölel valaki, akkor sem hallotta volna meg szavait, nem érzékelte volna szájának mozgását. „Veled maradok mindig. De látnom kell, értsd meg. Egy gyereknek készült koporsót.”
El kellett hát mennünk a koporsókészítőhöz. Kész színház volt, tragédia egy felvonásban: ott hagyni őt a fogadószobában, és az előszobában bizalmasan közölni az emberrel, hogy a kislány meg fog halni. Beszéltem szeretetről, meg hogy a koporsókészítőnek meg kell a koporsót csinálni a gyerek számára, méghozzá a legjobb minőségben, de a gyereknek nem szabad tudni róla. A koporsókészítőt megrendítette a tragédia, és elképzelve őt a fehér atlaszselyemben kiterítve, élemedett kora ellenére egy könnyet préselt ki szeméből.
„Mire való ez, Claudia?” – próbáltam lebeszélni. Irtóztam az egész dologtól, irtóztam macska-egér játékot űzni a tehetetlen emberrel. De mint reménytelen szerelmese, elvittem oda, leültettem a pamlagra, összefont kezét ölében tartotta, kicsiny sapkáját lehajtotta, mintha nem tudná, mit suttogunk róla a hallban. A temetkezési vállalkozó öreg és rendkívül kifinomult színes bőrű volt, aki tüstént félrehúzott, nehogy meghallja a „csöppség”. „De miért kell meghalnia?” – kérdezte esengve, mintha én lennék az Isten, aki elrendelte. ,,A szíve miatt. Nem maradhat életben” – feleltem, s a szavak, úgy éreztem, különös erőt, zavaró utózengést öltöttek magukra. Az elérzékenyülés ezen a vékony, mély ráncokkal barázdált arcon zavarba hozott, eszembe juttatott valamit – sajátságos fényt, gesztust, valaminek a hangját... gyerek sír egy bűzös szobában. Ekkor kinyitotta tágas szobáinak sorát, és megmutatta a koporsókat, feketére lakkozottakat és ezüstöket; Claudia ez utóbbit választotta. S máris távoztunk a koporsóraktárból, s nagy hirtelen megfogtam Claudia kezét. „A rendelést felvették” – mondtam neki. „De én megőrülök ettől!” Szinte fuldokolva szívtam a friss utcai levegőt, s ekkor észrevettem, hogy teljes részvétlenséggel figyeli arcomat. Kicsiny. kesztyűs kezét az enyémbe csúsztatta. „De én akarom, Louis” – mondta türelmesen.
És azután egyik éjjel Lestat társaságában felment a temetkezési vállalkozóhoz a koporsóért, és a gyanútlan koporsókészítőt holtan hagyták, az íróasztalán heverő iratok mocskos halmazára borulva. Ott hevert a koporsó a hálószobánkban, és amikor még új volt, Claudia óránként többször is megnézte, mintha mozogna vagy élne, esetleg olyan titkot fedne fel előtte, amilyenre változó dolgok képesek. De nem aludt benne. Velem aludt.
Egyéb dolgokban is megváltozott. Nem tudom a pontos időpontokat, sem azt, hogy milyen sorrendben következtek be e változások. Már nem ölt válogatás nélkül, nyakra-főre. Szelektált, igényeket támasztott. A szegénység izgatta, és kérte Lestatot vagy engem, hogy a Faubourg St. Marie-n keresztül vigyük kocsival a folyópartra, ahol a bevándorlók éltek. Főleg nők és gyerekek megszállottja volt. Minderről Lestat számolt be nagy élvezettel, mert én nem szívesen mentem, előfordult, hogy semmi módon sem hagytam magam rábeszélni. Claudiának volt ott egy családja, akiket egyenként küldött a másvilágra. Kérte, hogy elmehessen a Lafayette nevű külváros temetőjébe, és ott, a márvány sírkövek között bolyongva kutasson olyan hajléktalan nyomorultak után, akik utolsó filléreiken egy üveg bort vesznek, és egy korhadt sírboltban keresnek hálóhelyet. Lestatra ez mély, szinte lenyűgöző hatással volt. Micsoda képet kerekített róla! Gyermekhalálnak nevezte őt el. Nővérhalálnak, Édeshalálnak is hívta, engem meg gúnyosan, mély meghajlás kíséretében a Könyörületes Halál névvel illetett, amit úgy ejtett ki, mint amikor egy nő, összecsapva kezét, egy pletyka legizgalmasabb szavát kürtöli világgá: ó, irgalmas egek! , a legszívesebben megfojtottam volna.
De nem civakodtunk. Magunkban tartottuk véleményünket. Alkalmazkodtunk új körülményeinkhez. Tágas lakásunk könyvekkel volt tele, földtől mennyezetig fénylő bőrkötetek végeláthatatlan soraival, így Claudia és én örökletes kedvtelésünket űztük, Lestat pedig pompázatos holmik beszerzésével foglalatoskodott. Míg csak Claudia kérdezni nem kezdett. A vámpír elhallgatott. A fiú a korábbihoz hasonló aggodalmas tekintettel nézte, mint akinek a türelem túl nagy erőfeszítést igényel. A vámpír egymáshoz érintette hosszú fehér ujjait, mintha templomtornyot építene, aztán behajlította és erősen összeszorította tenyerét. Úgy rémlett, teljesen megfeledkezett a fiúról. – Tudnom kellett volna, hogy ez elkerülhetetlen, és látnom kellett volna az előjeleit. Mert annyira hozzáhangolódtam, olyan fenntartás nélkül szerettem, oly mértékig társam volt minden ébren töltött órámban, egyetlen társam a halálon kívül, akit valaha is a magaménak mondhattam. Tudnom kellett volna. De valami tudta benne, hogy sötétség és feneketlen mélység tátong közvetlen mellettünk, mintha állandóan egy meredek szikla mellett járnánk, és váratlanul, de már túl későn, meg is pillantjuk, ha elvétjük az utat, vagy túlságosan elmerülünk gondolatainkban. Néha a fizikai világ nem is létezett körülöttem, csak ez a sötétség maradt meg. Mintha a föld egy rétege megnyílna, és láthatnám az irdatlan hasadást, amely elnyeli a Royale utcát, és az összes épület porrá zúzódik a robajban. De ami a legrosszabb volt: az épületek átlátszóak voltak, pókháló vékonyságúak, mint a színpadi selyemfüggönyök. De... egészen zavart vagyok. Mit is mondtam? Hogy nem vettem tudomást az őbenne rejlő tünetekről, hogy kétségbeesetten ragaszkodtam a boldogsághoz, amit nyújtott számomra. Akkor is, azelőtt is. Minden egyebet figyelmen kívül hagytam.
De jöttek a jelzések. Elhidegült Lestattól. Órákon át merőn bámult rá. Ha Lestat szólt hozzá, sokszor nem válaszolt, és nem lehetett tudni, semmibe veszi-e őt, vagy nem hallja. Ingatag házi békénk szertefoszlott a sérelemtől. Lestat nem igényelte, hogy szeressék, de levegőnek nézni nem hagyta magát, és egy ízben már rá is támadt, fenyegette, hogy pofon vágja, és én szerencsétlen, kénytelen voltam verekedni vele, mint utoljára évekkel korábban, Claudia érkezése előtt. „Nem gyerek már” – súgtam Lestatnak. „Nem tudom, micsoda. Felnőtt nő.” Biztattam, hogy vegye könnyedén, és Lestat hol megvetést színlelt iránta, hol nem vett tudomást róla. Ám egy este izgatottan jött be, és elmondta, hogy Claudia nyomon követte; noha előzőleg visszautasította, hogy vele menjen ölni, később utána ment, és követte. „Mi ütött belé?” – ordibált rám, mintha én hoztam volna világra, és tudnom kellene. Aztán szolgáink eltűntek egy éjjel. A két legjobb szobalány, akit valaha is felfogadtunk, anya és lánya. Elküldtük hozzájuk a kocsist, aki azzal tért vissza, hogy eltűntek, majd az apa jött a bejárathoz, és verte a kopogtatót. Hátrább, a téglajárdán állt meg, és azzal a fenyegető gyanakvással nézett rám, ami előbb vagy utóbb minden ember arcára kiült, aki ismert már bennünket egy ideje, hírnökei voltunk a halálnak, mint sápadtság a gyilkos láznak. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ők – anya és lánya – nem voltak itt, és kutatni fogunk utánuk. „Claudia volt!” – sziszegte Lestat a sötétből, amikor bezártam a kaput. „Csinált velük valamit, és veszélybe sodort mindannyiunkat. Majd én kiszedem belőle!” És súlyos léptekkel felvágtatott az udvari csigalépcsőn. Tudtam, hogy Claudia elment, kisurrant, míg a kapuban voltam, és még valami mást is tudtam: hogy sajátságos bűz terjeng az udvaron át a lezárt, használaton kívüli konyhából, bűz, amely kellemetlenül vegyült el a lonc szagával, bűz, amely temetőben érezhető. Hallottam, hogy Lestat lejön az emeletről, amikor odamentem a téglaházikó rozsdától megvetemedett ajtajához. Minthogy a szögek elporladtak, kinyíltak az ajtótáblák, és hallottam, hogy Lestat zihálva vesz lélegzetet, amint beléptünk a bűzlő sötétségbe. Ott feküdtek együtt a téglán, anya és lánya, az anya karjával átfogta a lány derekát, a lány feje az anya mellére hanyatlott, mindketten ürülékkel és rovarok hadával voltak borítva. Hatalmas szúnyogfelhő szállt fel, amikor az ajtótábla kidőlt, és én görcsös undorral hessegettem el őket magamról.
Hangyák másztak háborítatlanul a halottak szemhéján és száján, ezüstös csiganyomok végtelen térképét fedeztem fel a holdfényben. „Átkozott nőszemély!” – fakadt ki Lestat, én pedig megragadtam a karját, szorosan fogtam és minden erőmmel ellenszegültem. „Mit akarsz tenni vele?” – faggattam makacsul. „Mit tehetsz? Már nem gyerek, aki azt csinálja, amit mondunk, pusztán azért, mert mondjuk. Meg kell tanítanunk.”
„Tudja!” – hátrált el tőlem Lestat, a kabátját söpörgetve kezével. „Tudja! Évek óta tudja, mit kell csinálni! Hogy mit lehet kockáztatni és mit nem. Nem fogom tűrni, hogy az engedélyem nélkül ilyet tegyen! Nem engedem meg.”
„Ezek szerint mindannyiunknak ura vagy? Nem tanítottad meg erre. Azt hitted, hogy az én jámbor alárendeltségemből szívja majd magába. Most már egyenrangúnak tekinti magát velünk, és minket is egyenrangúnak egymással. Vedd tudomásul, hogy mindent el kell magyaráznunk neki, meg kell tanítanunk arra, hogy tartsa tiszteletben ami a mienk. Mint ahogyan mindannyiunknak tiszteletben kell tartanunk.”
Elsompolygott, szemmel láthatóan elfogadta, amit mondtam, jóllehet ezt nem szívesen ismerte volna be előttem. Bosszúvágyát a városon kívül töltötte ki. De amikor fáradtan és jóllakottan hazatért, Claudia még mindig nem volt otthon. A kerevet bársonytámlájának dőlt, és kinyújtóztatta hosszú lábait. „Eltemetted őket?” – kérdezte.
„Nincsenek már ott” – mondtam. Nem volt kedvem még magamnak sem elmondani, hogy a régi, használaton kívüli konyhai kályhában elégettem maradványaikat. „De itt van még az apa, akivel el kell intézni a dolgot, és itt van a fivér is” – folytattam. Féltem az indulatától. Szerettem volna azon nyomban valamilyen tervet kiagyalni, hogy gyorsan megszabaduljunk az egész problémától. De ő azt mondta, hogy az apa meg a fivér nem léteznek többé, hogy a töltés menti kis házukba eljött ebédre a halál, és ott maradt áldást mondani, amikor mindenki elintéztetett. „A bor” – suttogta, végigfuttatva ujját az ajkán. „Túl sok bort ittak mindketten. Azon kaptam magam, hogy bottal veregetem a kerítéspóznákat, hátha dallamot csalok elő” – mondta nevetve. „De nem szeretek szédülni. Te igen?” És amikor rám nézett, mosolyognom kellett rajta, mert a bor dolgozott benne, és kedélyesebbé tette. Ahogy az arca nyájas és értelmes kifejezést öltött, odahajoltam, és így szóltam hozzá:
„Hallom Claudia lépteit a lépcsőn. Légy kedves hozzá. Most már úgyis megtörtént.” Belépett, kalapjának szalagja kioldódott, csöpp kis cipőjére rászáradt a piszok. Feszülten figyeltem, Lestat csúfondárosan mosolygott, ő pedig oly mértékig nem vett tudomást róla, mintha nem is lenne ott. Egy csokor krizantém volt a kezében, olyan hatalmas csokor, hogy még kisebbnek látszott mellette. Kalapja hátracsúszott, egy pillanatig fennakadt a vállán, majd leesett a szőnyegre. Aranyhaján keresztül átvillantak a krizantém sárga szirmai. „Holnap lesz mindenszentek ünnepe” – mondta. „Tudod?”
„Igen” – feleltem. Ez az a nap, amikor New Orleansban minden hívő kimegy a temetőbe szerettei sírját gondozni. Bemeszelik a kriptafalak vakolatát, megtisztítják a márványlapokra vésett neveket. Végül virággal díszítik a sírokat. A házunkhoz igen közeli St. Louis temetőben, ahová az összes nagy louisianai családot temették, s ahová fivérem is került, még kis vaspadokat is állítottak a sírok elé, ahová a családtagok leülhettek, hogy fogadjanak más famíliákat, akik ugyanilyen célból jöttek ki a temetőbe. Ünnepnap volt ez New Orleansban, a halál ünneplése – vélhették volna a turisták, akik nem értették, miről van szó, de ez voltaképpen a túlvilági élet ünneplése volt. „Egy utcai árustól vettem” – mondta Claudia. Hangja halk és kifürkészhetetlen volt. Tekintete fénytelen, mentes minden érzelemtől.
„A kettőnek, akiket a konyhában hagytál!” – csattant fel indulatosan Lestat. Claudia most először fordult feléje, de nem szólt. Csak nézett rá, mintha sose látta volna még. Majd néhány lépéssel közelebb ment hozzá, és újból fürkészve pillantott rá, mintha kifejezetten tanulmányozná. Előreléptem. Éreztem Lestat haragját. Claudia ridegségét. Most felém fordult. Egyikünkről a másikra nézve, megkérdezte:
„Ki csinálta közületek? Melyik tett azzá, ami vagyok?”
Nem mondhatott vagy tehetett volna semmit, ami jobban megdöbbent. Pedig elkerülhetetlen volt, hogy hosszú hallgatása így szakad félbe. Velem azonban láthatóan igen keveset törődött. Tekintetét Lestatra szögezte. „Úgy beszélsz rólunk, mintha mindig azok lettünk volna, amik most vagyunk” – mondta halkan, kimérten, gyerekes tónusa asszonyian komoly hanggá érlelődött. „A kintiekről mint halandókról, rólunk mint vámpírokról beszélsz. De ez nem volt mindig így. Louis-nak volt egy halandó nővére, emlékszem rá. Van is róla egy kép a bőröndjében. Láttam, amikor nézte! Louis is halandó volt, mint ő, és én is. Honnan volna különben ez a méret, ez az alak?” Széttárta karjait, a krizantém a padlóra hullott. A nevét suttogtam. Talán el akartam terelni a figyelmét. Lehetetlen volt. Az árapály megfordult. Lestat pillantása szenvedélyes elragadtatástól, rosszmájú örömtől izzott.
„Te tettél azzá, amik vagyunk, ugye?” – vádolta őt a lány.
Lestat elképedést színlelve ráncolta a homlokát. „Hogy mik vagytok ti?” – mondta. „Talán mások szeretnétek lenni, mint amik vagytok?” Felhúzta térdét, előrehajolt, szeme összeszűkült. „Tudod-e, mióta vagy ilyen? El tudod képzelni magadat? Keressek egy vén banyát, hogy megmutassam, milyen lennél halandóként most, ha akkor magadra hagylak?” Claudia elfordult tőle, egy pillanatig úgy állt, mint aki nem tudja, mitévő legyen, majd a kandalló melletti székhez ment, felkapaszkodott rá, és gyámoltalan gyerekként összekuporodott. Térdét felhúzva ült, bársonykabátja nyitva volt, selyemruhája a térde körül megfeszült, és elmélyült tekintettel nézte a hamut a kandallóban. De pillantásában nem volt semmi gyámoltalanság. Szeme önálló életet élt, mintha csak a teste lenne ördögtől megszállott.
„Ha halandó lennél, talán már nem élnél” – bizonygatta Lestat, ingerülten Claudia hallgatásától. „Hallod, mit mondok? Miért kérdezed most ezt tőlem? Miért csinálsz ekkora ügyet belőle?” És hatalmas szóáradatba kezdett, jobbára ugyanazt emlegetve, amit nekem már sokszor elmondott: Ismerd meg saját mivoltodat, ölj, légy az, ami vagy! Ám, furcsamód, mellébeszélés volt mindez. Mert Claudiának nem voltak kétségei az ölést illetően. Hátradőlt székében, és lassan Lestat felé fordította tekintetét. Megint gondosan szemügyre vette, mintha dróton rángatható báb lenne. „Te csináltad ezt velem? És hogyan?” – kérdezte összehúzott szemmel. „Hogyan csináltad?”
„Miért mondjam el neked? Ez az én tudományom.”
„Miért lenne egyedül a tied?” – faggatta Claudia rideg hangon, könyörtelen pillantással. „Hogyan történt?” A légkör feszültté vált. Lestat felkelt a kanapéról, én is azonmód talpra ugrottam, és szembefordultam vele. „Hallgattasd el” – utasított. Kezét tördelte. „Csinálj vele valamit! Képtelen vagyok elviselni!” Az ajtó felé indult, de megfordult, és olyan közel jött, hogy Claudia fölé magaslott, sötét árnyékba borítva a lányt. Az pedig mereven bámult rá, szeme a teljes közöny pillantásával járt ide-oda a férfi arcán. „Visszacsinálhatom, amit tettem. Veled és vele egyaránt” – fenyegetőzött, ujjával rám mutatva a szoba másik sarkából. „Örülj, hogy azzá tettelek, ami vagy” – tette hozzá gúnyosan. „Vagy ha nem, akkor ezer darabra törlek.”
Így hát a házi békességnek befellegzett, de azért csend honolt. Múltak a napok, és Claudia nem kérdezősködött, ámbár okkultizmusról, varázslókról, fekete mágiáról és vámpírokról szóló könyveket bújt szüntelen. Ezek persze a képzelet szüleményei voltak leginkább. Koholmányok, mesék, néha pusztán borzadályos, romantikus történetek. De ő mindet elolvasta. Hajnalig olvasott, úgyhogy nekem kellett a karomba venni és lefektetni.
Lestat időközben komornyikot és szobalányt fogadott fel, és egy csapat munkást bízott meg, hogy hatalmas szökőkutat állítsanak fel az udvarban, melyen a kőből faragott nimfa vizet önt szüntelen egy széles szájú kagylóból. Aranyhalakat hozatott, és gyökeres vízililiomokkal teli ládákat helyezett a szökőkútba, a virágok kidugták fejüket, és reszketve imbolyogtak az örökké mozgó vízben.
Egy nő látta, amint a Carrolton felé vezető Nyades úton ölt. Történetek jelentek meg róla az újságokban, egy Nyades és Melpomené melletti kísértet járta házzal hozták kapcsolatba, és mindez neki nagy élvezetet szerzett. Egy ideig ő volt a Nyades úti kísértet, majd lassan megfakult a szenzáció. Ekkor egy másik nyilvános helyen követett el újabb szörnyű gyilkosságot, és megint csak mozgásba hozta a New Orleans-iak képzeletét. Mindebbe azonban némi félelem vegyült a részéről. Töprengő lett, gyanakvó, állandóan odajött hozzám megtudakolni, hol van Claudia, hová ment, mit csinál.
„Nem lesz vele semmi baj” – bizonygattam, jóllehet hűvössé vált a kapcsolatom Claudiával, és aggódtam miatta, mintha ifjú nejem lenne. Alig nézett mostanában rám, ahogy előzőleg Lestatról sem vett tudomást, akár faképnél is hagyhatott, mialatt beszéltem hozzá.
„Jobb is lesz, ha vigyáz, hogy ne legyen semmi baj” – mondta Lestat fenyegetően.
„És mit teszel, ha nem vigyáz?” – kérdeztem, inkább félve, mint támadón.
Hideg, szürke szemével rám nézett. „Vigyázz rá, Louis! Beszélj vele!” – mondta. „Eddig minden tökéletes volt, erre tessék! Semmi szükség ilyesmire.”
De végül én intéztem úgy, hogy Claudia forduljon hozzám, és ő úgy is tett. Kora este történt, amikor éppen felébredtem. A ház sötét volt. Láttam, amint a terasz ajtajánál áll, puffos ujjú ruhát viselt rózsaszínű selyemövvel, és leeresztett szempillákkal figyelte a Royale utcai forgalmat.
Hallottam, hogy Lestat a szobájában van, víz fröccsent a korsójából. Meg-megcsapott Claudia kölnivizének gyenge illata, akár a két kapuval odébb lévő kávéházból kiszűrődő zene hangjai. „Nem akar nekem semmit sem elmondani” – szólt halkan Claudia. Nem voltam biztos benne, tudja-e, hogy kinyitottam a szemem. Odamentem hozzá, és letérdeltem mellé.
„Ugye elmondod nekem? Hogyan történt?”
„Ez az, amit igazán tudni akarsz?” – kérdeztem, az arcát fürkészve. „Vagy azt, hogy miért épp veled történt... és hogy mi voltál azelőtt? Nem világos előttem, mit értesz azon, hogy hogyan. Úgy érted, hogyan történik, hogy alkalomadtán te is csinálhasd...”
„Még azt sem tudom, mi az, amiről beszélsz” – szólt Claudia kissé hűvösen. Teljesen felém fordult, és két kezét az arcomra tette. „Ölj velem ma éjjel” – suttogta olyan érzékien, mint egy szerető. „És mondj el nekem mindent, amit tudsz. Mik vagyunk mi? Miért nem vagyunk olyanok, mint ők?” Lenézett az utcára.
„Nem tudok válaszolni a kérdéseidre” – mondtam neki. Arca váratlanul eltorzult, mintha erőlködne, hogy hallja szavaimat a hirtelen támadt zajban. Majd megrázta a fejét. Én azonban folytattam. „Ugyanazokra a dolgokra vagyok kíváncsi, amikre te. Nem tudom. Hogy miképpen lettem vámpírrá, azt megmondom neked... Lestat tett azzá. De hogy voltaképpen hogyan, azt nem tudom.” Claudia feszült arckifejezése mit sem enyhült. A félelem első nyomait láttam arcán, vagy valami rosszabbat és mélyebbet, mint a félelem. „Claudia” – szóltam hozzá, kezemet a kezére téve és óvatosan megszorítva. „Lestat egyetlen okos dolgot mondott neked. Ne tedd fel ezeket a kérdéseket! Számtalan éve vagy társam a kutatásban, amely arra irányul, hogy minden lehetőt megtudjak az emberi életről és az emberi alkotásról. Ne légy társam ebben a másik sóvár keresésben. Ő nem tudja megadni nekünk a válaszokat. És én egyetlenegyet sem ismerek.”
Láttam, hogy nem tudja ezt elfogadni, de nem számítottam a görcsös elfordulásra, a heves mozdulatra, amellyel haját kezdte tépni, de mintha értelmetlen, ostoba mozdulatnak vélné, rögvest abbahagyta. Nyugtalansággal töltött el az a mozdulat. Felnézett az égre. Füstös volt és csillagtalan, a folyó felől gyorsan szálltak a felhők. Ajka hirtelen megremegett, mintha beleharapott volna, majd hozzám fordult, és, továbbra is suttogva, így szólt: „Akkor ő tett engem... ő csinálta... nem te!” Volt valami olyan félelmetes az arckifejezésében, hogy önkéntelenül elfordultam tőle. Aztán a kandallónál álltam, és egyetlen gyertyát meggyújtottam a hosszú tükör előtt. És ott hirtelen megpillantottam valamit, ami megdöbbentett: előtűnt a sötétségből, majd egyre inkább formát öltött, kezdetben olyan volt, mint egy visszataszító álarc, majd háromdimenziós valósággá vált – egy szétmállott koponya. Mereven néztem. Gyenge földszagot árasztott még, de lesikálták. „Miért nem felelsz?” – nógatott Claudia. Hallottam, amint kinyílik Lestat ajtaja. Elmegy, hogy nyomban öljön, vagy legalábbis zsákmány után nézzen. Én még nem mentem.
Hagytam, hogy a kora esti órák mindjobban telítődjenek békés nyugalommal, ahogyan én magam telítődtem mohó vágyakozással, míg a sóvárgás ereje olyan kényszerítő nem lett, hogy még teljesebben, még inkább vakon adtam át magam neki. Tisztán hallottam újra Claudia kérdését, harangszóként szállt a levegőben... és éreztem, miként kalapál a szívem. „Persze hogy ő tett engem vámpírrá! Hiszen maga is megmondta! De te rejtegetsz előttem valamit. Valamit, amire ő célozgat, mikor kérdezem. Azt mondja, hogy nélküled nem lett volna véghezvihető.”
Azon kaptam magam, hogy a koponyára bámulok, de közben hallom szavait, amelyek korbácsütésként zúdulnak rám, és arra kényszerítenek, hogy forduljak meg, és nézzek szembe a korbácsütésekkel. Nem is gondolatként, inkább jeges villanásként cikázott át agyamon, hogy nem marad most más belőlem, csak egy ilyen koponya. Hátrafordultam, és az utcáról beszűrődő fényben két sötét lángként világított Claudia szeme fehér arcában. Baba, akinek kegyetlenül kitépte valaki a szemét, és démoni tűzzel pótolta. Feléje indultam, nevét suttogtam, valamilyen gondolat formálódott ajkamon, azután elhalt, mentem felé, majd eltávolodtam tőle, kabátját, kalapját babráltam. Parányi kesztyűt láttam a padlón, villódzott a homályban, és egy pillanatig picike levágott fejnek hittem.
„Mi bajod van?...” Közelebb húzódott, és felnézett az arcomba. „Mi bánt mindig? Miért bámulsz így a koponyára, a kesztyűre?” Nyájasan kérdezte, de nem elég nyájasan. Egy kis számítás volt a hangjában és mérhetetlen közöny.
„Szükségem van rád” – szaladt ki a számon önkéntelenül. „Nem tudnám elviselni, hogy elveszítselek. Egyetlen társam vagy az örök életben.”
„De hát feltétlenül kell lenni másoknak is! Biztos, hogy nem mi vagyunk az egyetlen vámpírok a földön!” Saját egykori szavaim köszöntek most vissza, ahogy Claudia öntudatra ébredt, és feltolultak benne a kérdések. De nincs fájdalom, fordult meg agyamban. Csak sürgetés van, lélektelen sürgetés. Lepillantottam rá. „Nem vagy ugyanolyan, mint én?” Rám nézett.
„Hiszen te tanítottál mindenre, amit tudok.”
„Lestat tanított ölni.” Felemeltem a kesztyűt a földről. „Gyere, menjünk... menjünk el. El akarok menni hazulról...” Dadogtam, rá akartam erőltetni a kesztyűt. Felemeltem a nagy, fürtös hajtömeget, és óvatosan a kabátjára fektettem.
„Te tanítottál meg látni!” – mondta. „Te tanítottad meg nekem, mi az a vámpírszem” – tette hozzá. „Te tanítottál meg magamba szívni a világot, többre vágyni, mint...”
„A vámpírszemet sohasem értettem így” – mondtam neki. „Másként cseng, amikor te mondod...” Rángatni kezdett, azt akarta, hogy nézzek rá. „Gyerünk, mondtam, van valami, amit meg akarok mutatni...” Gyorsan végigmentem vele a folyosón, le a csigalépcsőn, át a sötét udvaron. De igazából éppúgy nem tudtam, mit kell megmutatnom neki, mint azt, hogy merre menjek. Csak annyit tudtam, hogy magasztos és végzetes ösztönöm diktálja, merre kell mennem.
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése