Átrohantunk a kora esti városon. Most, hogy a felhők eloszlottak, halványlila volt az ég felettünk, a csillagok aprók, alig kivehetők, a levegő fülledt és még akkor is jó szagú, amikor a tágas kertekből szegényes, szűk utcák felé tartottunk, ahol kőrepedésekből bújnak elő a virágok, és az óriásira nőtt oleander vastag, viaszos, fehér és rózsaszín virágú szárakat hajt, akárcsak egy éktelen nagy dudva az üres telkeken. Hallottam a mellettem rohanó Claudia pattogó lépteit, egyszer sem kért, hogy lassítsam a tempót, és végül határtalanul türelmes arccal állt meg, és nézett fel rám, amikor egy sötét és szűk utcába értünk, ahol néhány meredek tetejű, régi francia ház maradt csak a spanyol homlokzatok között, ócska kis házak, vakolatuk lepattogzott a mállott téglákról. Vaktában rátaláltam most a házra, amelyről persze mindig tudtam, hol van, ám elkerültem, visszafordultam e sötét, megvilágítatlan sarok előtt, nem kívántam elmenni az alacsony ablak mellett, ahonnan először hallottam Claudia síró hangját. A ház csendes volt. Az idők során még mélyebbre süllyedt, meglazult ruhaszárító kötelek csüngtek összekötve a sikátor fölött, a gyom magasra nőtt a mélyen fekvő alapzat mellett, a két tetőablak betört üvegét ronggyal pótolták. Megérintettem az összetört ablaktáblákat. „Itt láttalak meg először” – szóltam hozzá, elszánva magam, hogy mindent elmondok neki, de magamon éreztem fagyos tekintetét, tartózkodó pillantását. „Hallottam, hogy sírsz. Bent voltál a szobában, édesanyáddal. Édesanyád már nem élt. Napok óta halott volt, és te nem tudtad. Belekapaszkodtál, nyöszörögtél... szánnivalóan sírtál, sápadt voltál, lázas, éhes. Próbáltad felkelteni őt a halálból, hozzábújtál, hogy melegedj, hozzábújtál, mert féltél. Közel volt már a reggel és...”
Kezemet a halántékomra szorítottam. „Kinyitottam az ablaktáblákat... és bementem a szobába. Szánalmat éreztem irántad. Sajnálatot. De... valami mást is.”
Láttam, hogy ajka elernyed, szeme kitágul. „Te... belőlem táplálkoztál?” – suttogta. „Az áldozatod voltam!”
„Igen, feleltem. Így történt.” Elviselhetetlenül feszült és fájdalmas volt e pillanat. Halálos némán állt a homályban, óriási szemei magukba szívták a fényt, a meleg levegő halk surranással emelkedett fel hirtelen. És ekkor megfordult. Hallottam cipője kopogását, amint futott. És futott. Futott. Megkövülten álltam, figyeltem, ahogy a hang egyre gyengébb lesz, s ekkor megfordultam, a félelem gyökeret vert, óriásira nőtt, leküzdhetetlenné vált bennem, és utánaszaladtam. Elképzelhetetlen volt, hogy ne fogjam el, ne érjem utol azonnal, és ne mondjam meg neki, hogy szeretem, hogy velem kell maradnia, hogy oltalmaznom kell, és minden másodperc, amíg a sötét utcán szaladtam utána, olyan volt, mintha apránként siklana el előlem; a szívem kalapált, kielégítetlenül, hevesen vert, lázongva a megerőltetés ellen. Hirtelen megtorpantam. Egy lámpa alatt állt, és szótlanul meresztette szemét, mintha nem ismerne. Két kezembe fogtam csöppnyi derekát, és a lámpa fényébe emeltem. Dúlt arccal vizsgálgatott, forgatta fejét, mintha nem akarna egyenesen rám nézni, mintha védekezne a rázúduló viszolygás ellen. „Megöltél” – suttogta. „Kioltottad az életemet.” „Igen” – feleltem, úgy fogva át testét, hogy érezzem a szívverését. „Vagy inkább próbáltam kioltani. Elszívni. De neked olyan volt a szíved, amilyennel még soha nem találkoztam, szív, amely egyre csak dobog, rendületlenül dobog, míg végül el kellett hogy engedjelek, el kellett hogy dobjalak magamtól, nehogy addig gyorsuljon a szívverésem, míg végül meghalok. Lestat volt, aki rajtakapott: az érzelmes, a bolond Louis egy aranyhajú gyermekből, szent ártatlanságból, egy kislányból lakomázik. Ő hozott vissza téged a kórházból, ahová elvittek. Fogalmam sem volt, milyen szándékkal tette, azon kívül, hogy kioktasson valódi mivoltomról. „Vedd birtokodba, végezz vele” – mondta. És engem újra elfogott a szenvedély utánad. Tudom, hogy most örökre elveszítettelek. Látom a szemeidben! Úgy nézel rám, ahogyan halandó emberekre nézel, a magasból, a tartózkodó, rideg önelégültség birodalmából, amit én nem tudok megérteni. De megtettem. Újra aljas és elviselhetetlen vágyat éreztem kalapáló szíved után, az arcocskád, a bőröd után. Rózsaszínű és illatos voltál, mint a halandó gyerekek, parányi sóval, porral fűszerezve. Megint a kezemben tartottalak, megint birtokoltalak. És mikor már azt hittem, hogy a szíved megöl engem, és én még csak nem is bánom, Lestat szétválasztott bennünket, és felvágva saját csuklóját, odanyújtotta neked, hogy igyál. És te ittál. Ittál és ittál, amíg csaknem az összes vérét kiszívtad, hogy már támolygott. De akkor te már vámpír voltál. És ugyanazon az éjszakán már emberi vért szívtál, mint teszed azóta is minden éjjel.” Claudia arca nem változott. Bőre olyan volt, mint elefántcsontszínű gyertyák viasza, csak a szemében volt élet. Nem maradt több mondanivalóm számára. Letettem a földre. „Én elvettem az életedet, fejeztem be. Ő visszaadta neked.”
„És itt az eredmény, szólt alig hallhatóan. Mindkettőtöket gyűlöllek.”
A vámpír elhallgatott.
– De miért mondta el neki? – kérdezte tiszteletteljes szünet után a fiú.
– Hogyan kerülhettem volna el? – pillantott fel kissé elképedve a vámpír. –Tudnia kellett. Mérlegelni a két dolgot, szembeállítani egymással. Nem úgy történt, hogy életereje teljében vette őt Lestat birtokba, mint ahogy velem tette. Én sújtottam le rá. Meghalt volna! Nem lett volna földi élet többé a számára. De mi a különbség? Hisz mindannyiunk számára csak évek kérdése a halál. Így hát amit ő, Claudia szemléletesebben látott akkor, az volt, amit minden ember tud: hogy a halál elkerülhetetlenül eljön, hacsak nem választjuk... ezt! – Széttárta két fehér kezét, és a tenyerébe nézett.
– És maga elvesztette őt? Elment?
– Elment? Ugyan hová ment volna? Hiszen apró kisgyerek volt. Ki nyújtott volna menedéket neki? Keresett volna valamilyen sírboltot, akár a mesebeli vámpír, amelyben férgekkel, hangyákkal fekszik együtt nappal, majd felkel, és kísértetként jár egyik vagy másik temetőbe vagy a környékére? De nem ezért maradt. Volt benne valami páratlanul hasonló vonás, valami egyedülállóan rokon jelleg velem. Ez egyébként Lestatban is megvolt. Nem tudtuk elviselni, hogy egyedül éljünk! Szükségünk volt a mi kis együttesünkre. Földi emberek vadona vett bennünket körül, puhatolózó, érzéketlen, elfogult halandóké, a halál eljegyzettjeié.
„Gyűlöletben összezárva” – mondta nekem később csendesen. A hideg kandalló mellett találtam rá, amint egy hosszú szárú levendula apró virágait szedegette. Annyira megkönnyebbültem, amikor ott láttam, hogy bármit megtettem, bármit elmondtam volna. És amikor halkan arra kért, hogy beszéljek el mindent, amit tudok, szíves örömest megtettem. Mert semmi más nem volt ahhoz a régi titokhoz mérhető, hogy az életére törtem. Beszámoltam neki magamról, ahogyan magának is elmondtam, hogyan jött el Lestat hozzám, és mi történt azon az éjszakán, amikor elhozta őt a kórházból. Claudia nem kérdezett semmit, és csak egyszer-egyszer pillantott fel a virágjáról. Amikor véget ért a történet, csak ültem, és újra azt a szörnyűséges koponyát néztem, hallgattam a virágok szirmainak halk zizegését a ruháján, és tompa fájdalmat éreztem fejemben, tagjaimban, ő pedig így szólt hozzám: „Nem vetlek meg!” Felocsúdtam. Lecsúszott a magas, kerek damasztpárnáról, és virágillattal borítva, szirmokkal kezében, odajött hozzám. „Ez halandó gyereknek az illata?” – suttogta. „Louis. Szerelmem.” Karomban tartottam, kicsiny keblébe rejtettem a fejem. Összenyomtam madárvékony vállát, kis keze a hajamban turkált, szorosan tartott, nyugtatott. „Halandó voltam számodra” – szólt, és amikor felemeltem a fejem, mosolyogni láttam, ám ellágyult ajka összezárult, és a következő pillanatban már elnézett mellettem, mint mikor alig hallható, de hallgatásra érdemes zenére figyel valaki. „Örök életű csókkal illettél” – mondta, nem nekem, hanem önmagának. „Vámpír mivoltodban szerettél.”
„Ember mivoltomban szeretlek, ha ugyan volt nekem valaha is ilyen” – feleltem.
„Ó igen” – mondta, még mindig merengve. „Igen, ez a te gyenge pontod, ezért volt olyan elkeseredett az arcod, amikor halandók módján azt mondtam, „gyűlöllek” és ezért nézel most így rám. Az emberi természet. De bennem nincs emberi természet. És semmiféle anyai holttestről meg hotelszobákról szóló történet nem tud emberi természettel felruházni. Semmi efféle nincs bennem. Szemed félelmet árul el, mikor ezt mondom. Ám egyazon nyelven beszélünk. Egyazon szenvedély van bennünk az igazság iránt. Ugyanaz az igény van meg bennem is, hogy az értelem tűjét egyenesen a szívbe szúrjam, mint csőrét a kolibri, amely olyan vadul és sebesen üt-vág, hogy a földi embereknek úgy rémlik, nincsenek is apró lábai, nem tud letelepedni, egyre csak keres-kutat, hogy csőrét új meg új szívekbe döfje. Inkább vagyok én a te vámpír-éned, mint te magad. És a hatvanöt éves álom most véget ért.”
A hatvanöt éves álom véget ért! – mondta, és én nem hittem, nem akartam elhinni, hogy tudja és pontosan érti is, amit mondott. Mert pontosan ennyi idő telt el az óta az éjszaka óta, amikor el akartam hagyni Lestatot, de nem sikerült, és beleszerettem őbelé, és megfeledkeztem nyüzsgő gondolataimról, szörnyűséges kérdéseimről. Most pedig ő nézett szembe a szörnyűséges kérdésekkel, és tudnia kellett a válaszokat. Lassan a szoba közepére jött, és maga köré szórta a levendula gyűrött szirmait. Eltörte és ajkához érintette a virág szárát. Majd amikor végighallgatta az egész történetet, így szólt: „Akkor hát ő tett engem... a te társaddá. Nincs az a lánc, ami képes lett volna ott tartani téged a magányban, ő pedig nem tudott neked semmit sem adni. Nekem sem ad semmit... Volt idő, amikor elragadónak találtam. Tetszett, ahogy jár, ahogy a kövezetet ütögeti sétabotjával, ahogyan a karjában himbált engem. A fesztelenség, amivel ölt, és amire nekem is kedvem támadt. De most már nem tartom elragadónak. Te sohasem tartottad. Mi ketten, te meg én, ide-oda rángatható bábui vagyunk csupán: te, aki gondot viselsz rá, én meg a te védelmező társad. Most már itt az ideje, hogy véget vessünk ennek, Louis.”
„Itt az ideje, hogy elhagyjuk.”
Olyan régen nem gondoltam erre, nem álmodoztam róla. Hozzászoktam Lestathoz, mint az élet egyik tartozékához. Elmosódott hangok keverékét véltem most hallani, ami azt jelentette, hogy belépett a kocsibejárón, és hamarosan a hátsó lépcsőhöz ér. Arra gondoltam, amit mindig éreztem hazaérkezése hallatán – meghatározhatatlan szorongást, meghatározhatatlan zavart. A gondolat, hogy örökre megszabadulok tőle, úgy futott át rajtam, mint elfeledett víz, mint hideg víz egymást követő hullámai. Felálltam, és odasúgtam Claudiának, hogy Lestat jön.
„Tudom” – mosolygott. „Hallottam, amikor befordult a túlsó sarkon.”
„Soha nem fogja hagyni, hogy elmenjünk” – suttogtam, bár felfogtam szavainak jelentőségét. Claudia vámpírérzéke éles volt, kifinomult. „Ha azt hiszed, hogy elenged bennünket, akkor nem ismered” – mondtam neki, megijedve magabiztosságától. „Nem fogja hagyni, hogy elmenjünk.” Mire ő, még mindig mosolyogva, így szólt:
„Ó...csakugyan?” Megegyeztünk, hogy terveket készítünk. Haladéktalanul. Másnap éjjel eljött az ügynököm, és miután a szokott módon kipanaszkodta magát, hogy egyetlen nyomorult gyertya világánál kell üzleti ügyeket intéznie, óceánjáró hajójegyre szóló rendelésemet vitte magával. Claudia és én az első elérhető hajóval Európába készültünk, tekintet nélkül arra, hogy melyik kikötőből kell indulnunk. Mindenekelőtt azonban egy fontos ládát kellett velünk együtt hajóra tenni, egy ládát, amelyet óvatosan kell házunkból elszállítani a nap folyamán, és nem a csomagraktárba, hanem a kabinunkba berakni a hajón. Hátravoltak még a Lestattal kapcsolatos intézkedések. Úgy terveztem, hogy ráhagyom több boltomnak és városi házamnak, valamint a Faubourg Marigny-ben működő kis építkezési vállalatnak a bérleti díját. Kész örömmel írtam alá mindezt. Meg akartam vásárolni szabadságunkat: meggyőzni Lestatot, hogy csak egy utazást teszünk, és ő továbbra is ugyanolyan módon élhet, amilyet megszokott, saját pénzzel fog rendelkezni, és semmiért nem kell hozzám fordulnia. Az elmúlt években anyagi függőségben tartottam. Mondanom sem kell, hogy úgy követelte a pénzt tőlem, mintha bankárja lettem volna, és olyan maró gúnnyal köszönte meg, amilyen csak gazdag szókészletéből telt. Gyűlölte függő helyzetét. Reméltem, hogy elterelem gyanúját, ha kapzsiságát kielégítem. És abban a meggyőződésben, hogy minden érzést leolvas arcomról, rettegésben éltem. Nem hittem, hogy módunkban lesz elmenekülni tőle. Megérti, mit jelent ez? Úgy tettem, mintha hinném, de nem hittem.
Claudia eközben kacérkodott a végzettel, egykedvű nyugalma, ahogy a vámpíros könyveit olvasta, vagy kérdéseket tett fel Lestatnak, a megsemmisülés érzésével töltött el. Lestat gúnyos kitörései nem zavarták őt, néha ugyanazt a kérdést újra meg újra, különböző módon tette fel, és gondosan mérlegelte a legcsekélyebb tájékoztatást is, ami Lestatnak akarata ellenére kicsúszott a száján. „Milyen vámpír tett azzá, aki vagy?” – kérdezte, fel sem pillantva könyvéből, és lehunyva tartotta szemét Lestat vad kirohanásai alatt. „Miért nem beszélsz soha róla?” – faggatta tovább, mintha meg sem hallaná az indulatos tiltakozást. Érzéketlenül hagyta Lestat ingerültsége.
„Mohók vagytok mind a ketten!” – jelentette ki másnap éjjel Lestat, mialatt a szoba közepén fel-alá járkált a sötétben, és bosszúszomjas pillantásokat vetett Claudiára, aki egy gyertyaláng fénykörében ült megszokott helyén, a szoba sarkában, könyvei halomban vették körül. „A halhatatlanság nem elég nektek! Nem, ti Isten ajándék lovának a fogát akarjátok nézni! Bárkinek felajánlhatnám odakinn az utcán, és repesne a szíve örömében...”
„A tied is repesett?” – kérdezte halkan, szinte mozdulatlan ajakkal Claudia.
„...de ti, ti az okát akarjátok tudni. Azt akarjátok, hogy vége legyen? Halált könnyebben tudok nektek adni, mint ahogy életet adtam!” Felém fordult, árnyékát rám vetette Claudia gyenge kis gyertyájának fénye. Fénykörbe vonta Lestat szőke haját, az arcát – a felvillanó pofacsontoktól eltekintve – sötéten hagyta. „Halált akarsz?”
„A tudás nem halál” – suttogta Claudia.
„Felelj! Halált akarsz?”
„És te mindezt csak úgy egyszerűen adod. Tőled származnak Élet és Halál” – mondta Claudia halkan, csúfolódva.
„Úgy bizony” – felelte Lestat. „Tőlem.”
„Semmit sem tudsz” – mondta neki Claudia komolyan, olyan halkan, hogy az utcáról beszűrődő legcsekélyebb zaj máris megszakította, magával sodorta szavait, úgyhogy, amint fejemet a szék támláján pihentetve ültem, önkéntelenül is erőlködnöm kellett, hogy halljam, mit mond. „És feltehető, hogy a vámpír, aki téged vámpírrá tett, az sem tudott semmit, és aki azt vámpírrá tette, az sem tudott semmit, és az előtte levő vámpír sem tudott semmit, és így megy ez tovább visszafelé: a semmiből születő semmi, míg a végén nincsen semmi. És nekünk azzal a tudással kell élnünk, hogy nincsen tudás.”
„Igen” – kiáltott fel Lestat hirtelen, kezeit széttárta, harag helyett valami más árnyalta a hangját.
Mindketten hallgattak. Lestat lassan megfordult, mintha olyan mozdulatot tettem volna, amitől megriadt, mintha felemelkedtem volna mögötte. Eszembe jutott, hogy így fordulnak meg az emberek, amikor magukon érzik leheletemet, és hirtelen rádöbbennek, hogy ahol teljes egyedüllétben hitték magukat... a rémítő gyanúnak ez a pillanata, mielőtt meglátják arcomat, és eláll a lélegzetük. Lestat most rám nézett, és alig lehetett látni ajka mozgását. Aztán megértettem. Félt. Lestat félt! Claudia ugyanazzal a higgadt pillantással nézett rá, semmiféle érzelmet, semmiféle gondolatot nem juttatva kifejezésre.
„Te mételyezted meg ezzel...” – szólt hozzám halkan Lestat. Hangos sercegéssel gyufát gyújtott, majd meggyújtotta a kandallópárkányon álló gyertyákat, leemelte a kormos lámpaernyőket, körbejárt a szobában, és annyi lángot lobbantott fel, hogy az egész szoba fénybe borult. Lestat a márványkandalló párkányának támasztva hátát, egyik fényről a másikra nézett, mintha e fények helyreállították volna némiképp a békét. „Elmegyek itthonról” – mondta.
Abban a pillanatban, ahogy az utcára ért, Claudia felkelt a helyéről, hirtelen megállt a szoba közepén, és kinyújtózott, vékony kis háta meghajlott, karjait, egészen a kicsiny öklökig, kiegyenesítette, fellendítette, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd tágra nyitotta, mintha álomból ébresztené a szobát. Volt valami illetlen a mozdulataiban. A szoba, úgy tűnt, Lestat félelmétől vibrál, utolsó válaszától visszhangzik. Követelte Claudia figyelmét. Nyilván valamilyen önkéntelen mozdulatot tehettem, hogy elforduljak tőle, mert a székem karfájához jött, és erőteljesen a könyvemre szorította kezét, egy könyvre, amelyet órák óta nem olvastam.
„Gyere el velem. Igazad volt. Semmit sem tud. Nincs mit elmondania nekünk. Gondoltad valaha is komolyan, hogy van?” – kérdezte ugyanazon a vékony hangon. „Meg fogjuk találni a fajtánkbelieket” – tette hozzá. „Közép-Európában találjuk meg őket. Ott élnek akkora számban, hogy a róluk szóló történetek – kitaláltak és valódiak egyaránt – köteteket töltenek meg. Meggyőződésem, hogy onnan származnak a vámpírok mindannyian, ha egyáltalán származnak valahonnan. Túl soká maradtunk vele. Gyerünk el hazulról. Hadd tanítsa a test a szellemet.” Azt hiszem, reszkettem az örömtől, mikor e szavakat mondta: Hadd tanítsa a test a szellemet. „Tedd félre a könyveket és ölj” – suttogta. Követtem lefelé a lépcsőn, át az udvaron és egy szűk közön keresztül egy másik utcába. Kitárt karral fordult felém, hogy emeljem fel és vigyem, noha nyilvánvalóan nem volt fáradt, csak a fülem mellett akart lenni, belecsimpaszkodni a nyakamba. „Nem szóltam még Lestatnak a tervemről, a hajóútról, a pénzről” – közöltem Claudiával, s ahogy ott volt súlytalanul a karomban, ringva ütemes lépteimre, rádöbbentem, hogy van valami benne, amit nem értek. „Megölte a másik vámpírt” – szólt. „Ugyan. Miért mondod ezt?” – kérdeztem. De nem ez a kijelentés zavart meg, kavarta fel a lelkemet, mint nyugalomra vágyó kicsinyke tavat. Úgy éreztem, mintha lassan vinne valami felé, mintha lassú sétánknak a sötét utcán ő lenne a kormányosa. „Mert most már tudom” – jelentette ki fensőbbséggel. „A vámpír rabszolgává tette, és ő éppúgy nem akart rabszolga lenni, mint ahogy én nem akarok, így hát megölte. Megölte, mielőtt megtudta, amit megtudhatott volna, és rémületében belőled csinált rabszolgát. És azóta is a rabszolgája vagy.”
„Igazából sohasem...” – feleltem halkan. Éreztem, hogy arcát homlokomhoz szorítja. Bőre hideg volt, ölnie kellett. „Nem a rabszolgája. Inkább valamiféle lélektelen cinkosa” – vallottam be neki, és vallottam be magamnak. Éreztem, hogy az ölés lázas izgalma feltámad bennem, a görcsös éhség a gyomromban, beleimben, lüktet a halántékom – mintha összeszűkülnének az erek, és megkínzott véredények térképe lenne a testem.
„Nem, rabszolga lettél” – erősködött a maga nyugodt, egyszínű hangján, szinte hangosan gondolkodva; a szavak kinyilatkoztatások voltak, rejtélydarabkák. „És én mindkettőnket szabaddá teszem.” Megálltam. A keze szorított, nógatott. A székesegyház mellett húzódó hosszú, tágas sétányon mentünk végig a Jackson téri fények felé. A holdfényben ezüstösen csillogó víz folyt az út közepén, a csatornában.
„Meg fogom ölni” – szólt.
Mozdulatlanul álltam a sétány végén. Éreztem, hogy kicsúszik karomból, mintha kezem ügyetlen támogatása nélkül is el tudna szabadulni tőlem. Letettem a kövezetre. Nemet mondtam neki, fejemet ráztam. Az az érzésem támadt, amiről már beszéltem korábban, hogy a környező épületek – a Cabildo, a székesegyház, a teret szegélyező bérházak – mind selyemből vannak, hogy káprázat az egész; mindjárt megremegnek egy iszonyú szélviharban, majd tátongó szakadék nyílik a földben, ami maga a tiszta valóság. „Claudia!” – ziháltam, és elfordultam tőle.
„Miért ne lehetne megölni?” – kérdezte emelkedő, ezüstös s végül élessé váló hangon. Semmi hasznát nem veszem! Semmit nem kaphatok tőle! Amellett szenvedést okoz, amit nem vagyok hajlandó elviselni!”
„És ha ő venné ilyen kevés hasznát nekünk!” – mondtam. De az indulatos szavak hamisan csengtek. Reménytelenül hamisan. Már távolabb volt tőlem, eltökélten húzta ki kis vállát, gyorsan lépkedett, mint egy kislány, aki vasárnapi sétára indul a szüleivel és elöl akar menni, hogy azt hihessék, teljesen egyedül van. „Claudia!” – szóltam utána, és egy nagy lépéssel utolértem. A vékony kis derék után nyúltam, és éreztem, hogy teste megmerevedik, mintha vassá változna. „Claudia, nem ölheted meg!” – suttogtam. Hátrafelé ment, szökdécselve, kopogó léptekkel a kövezeten, és kiért a forgalmas utcára. Egyfogatú gördült el mellettünk, kitörő nevetéssel, lódobogással, fakerekek nyikorgásával töltve meg a levegőt. Az utca hirtelen elcsendesedett. Kinyújtottam a kezem Claudia után, de csak a Jackson téri kapunál értem utol, amint mindkét kezével a kovácsoltvas keresztrudakat markolja. Lehajoltam melléje. „Akármit érzel is, akármit mondsz is, nem gondolhatod komolyan, hogy megölöd” – mondtam neki.
„Miért ne? Csak te tartod olyan erősnek” – felelt, és szemeit – két hatalmas fénytavat – a téren álló szoborra függesztette.
„Erősebb, mint amilyennek ismered! Erősebb, mint amilyennek hiszed! Hogy is gondolhatod komolyan, hogy megölöd? Nem tudod felmérni, mennyire ügyes és tapasztalt. Nem tudod!” Próbáltam rábírni, hogy mondjon le szándékáról, de láttam, hogy hajlíthatatlan, mint a gyerek, aki elbűvölten bámul egy játékot a kirakatban. Nyelvét a foga közé dugta, és sajátságosan könnyed mozdulattal nyalta meg alsó ajkát, amitől enyhe remegés futott végig testemen. Vér ízét éreztem. Éreztem kezeim közt a tehetetlen zsákmányt. Ölni akartam. Embereket szimatoltam, embereket hallottam a téren, a piac körül, a töltés mentén. Azon voltam, hogy felemelem, kényszerítem, hogy nézzen rám, hogy hallgasson rám, megrázom, ha kell, s ekkor felém fordította nagy, nedves szemeit, és megszólalt: „Szeretlek, Louis.”
„Könyörgök, hallgass akkor rám, Claudia!” – súgtam, kezemben tartva őt, miközben közeli, halk hangok moraja ütötte meg fülemet, emberi beszéd lassú, emelkedő hanglejtése szállt az éjszaka zsongása fölött. „Elpusztít, ha megpróbálod megölni. Nincs rá lehetőség, hogy kockázat nélkül végezz vele. Nem ismered a módját. És ha összeméred vele az erődet, mindent elveszítesz, Claudia, amit én nem tudnék elviselni.” Alig észrevehető mosoly jelent meg az ajkán.
„Nem, Louis” – szólt halkan. „Meg tudom ölni. És hadd mondjak neked valamit négyszemközt. Egy titkot.”
Megráztam a fejem, de ő még közelebb húzódott hozzám, lehunyta szemét, hosszú szempillája majdhogynem súrolta kerekded orcáját. „A titok, Louis, az, hogy meg akarom ölni. Gyönyörűség lesz számomra!”
Szótlanul letérdeltem mellé, ő fürkészve nézett rám, ahogy oly gyakran tette a múltban, majd így szólt: „Embereket ölök minden éjjel. Magamhoz csábítom, a közelembe vonzom őket kielégíthetetlen vággyal, soha nem szűnő mohósággal valami után... nem tudom, hogy mi után...” Ujjait ajkához szorította, szája kissé nyitva volt, hogy láthattam fogai csillogását. „Mit sem jelentenek számomra, mit bánnám, honnan jöttek, hová mennek, ha nem kerülnének az utamba. Őt azonban gyűlölöm! Azt akarom, hogy haljon meg, és a halálba is küldöm. Élvezni fogom!”
„De Claudia, ő nem halandó lény. Halhatatlan. Nem érheti semmiféle betegség. Az időnek nincs hatalma fölötte. Olyan életet fenyegetsz, amely a világ végéig fennmarad.”
„Igen, pontosan így van!” – mondta tiszteletteljes áhítattal. Egy élet, amely talán századok óta tart. Micsoda vér, micsoda erő! Gondolod, hogy birtokomban lesz az ő ereje meg a saját erőm is, ha megölöm?”
Most már dühös lettem. Felálltam, és hátat fordítottam neki. Halk emberi hangokat hallottam a közelben. Apáról és lányáról suttogtak, az odaadó szeretetről kettejük között. Ráeszméltem, hogy rólunk beszélnek.
„Ez ostobaság” – mondtam Claudiának. „Túllép azon, amit a szükség diktál, vagy a józan ész, vagy...”
„Micsoda? Emberiesség? Hisz ő gyilkos!” – sziszegte megvetően. „Magányos ragadozó!” – gúnyolta Lestat saját elnevezését. „Ne avatkozz bele a dolgomba, ne akard megtudni, mikor hajtom végre, ne próbálj közbelépni...” Felemelte kezét, hogy elnémítson, és vasmarokkal szorította a kezem, apró ujjai belemartak meggyötört húsomba. „Ha megteszed, csak vesztemet okozod a beavatkozásoddal. Lebeszélni pedig nem hagyom magam.”
Libegtek kalapszalagjai, kopogott a cipője, ahogy eltűnt. Megfordultam, céltalanul lépkedtem, csupán arra vágyva, hogy nyeljen el a város, majd rádöbbentem, hogy feltámad bennem a vérszomj, és legyőzi a józan meggondolást. Szinte már nem is volt kedvem véget vetni neki. Hagynom kellett, hogy a szenvedélyes vágy, az izgalom kiirtson minden tudatosságot belőlem, egyre csak a vér, a zsákmány zakatolt agyamban, s ahogy róttam az utcákat, feltartóztathatatlanul közeledtem feléje, e szavakat mormolva:
Kötél ez, amely áthúz a labirintuson. Nem én húzom a kötelet. A kötél húz engem... És egyszerre csak a Conti utcán álltam, s hallgattam a tompa lábdobogás ismerős hangjait. Vívók mérkőztek odafenn a teremben, előreléptek, hátráltak a tompán kongó fapadlón, gyors mozdulatokkal és ezüstszürkén csillogó tőrrel. A fal mellé húzódtam, ahonnan a magas, csupasz ablakokon keresztül láthattam a késő éjszakai órában párbajozó ifjakat, egyensúlyozó bal karjuk akár egy táncosé, kecsesen léptek előre a halál felé, kecsesen döftek a szív felé; az ifjú Freniere hasonmásai voltak, hol ők szúrtak ezüstpengéjükkel, hol pengéjük rántotta őket a pokol ölébe. Valaki lejött a keskeny falépcsőn az utcára – fiatal fiú, olyan fiatal, hogy két orcája bársonyos és kerekded volt, akár egy gyereké, arca piros és a vívástól felhevült, divatos szürke zubbonya és zsabós inge alól kölnivíz és só kellemes illata áradt. Éreztem melegét, ahogy a lépcsőház homályos világánál felbukkant. Nevetett, és alig hallhatóan beszélt magában, barna haja a szemébe lógott, fejét rázta, suttogása felerősödött, majd elhalt. Megtorpant, és rám függesztette a szemét. Merőn nézett, szemhéja remegett, gyorsan, idegesen felnevetett. „Bocsásson meg!” – szólalt meg franciául. „Kissé megijesztett.” És ezután, éppen, amikor szertartásosan meg akart hajolni és alkalmasint megkerülni, mozdulatlanságba dermedt, és megdöbbenés ült ki felhevült arcára. Láttam, hogy lüktet a vér rózsaszínű orcája alatt, és éreztem az ápolt, fiatal testből hirtelen kiütköző verejték szagát. „Meglátott a lámpafényben” – mondtam. „És úgy halotti maszknak tűnt az arcom.” Ajka szétnyílt, fogai összekoccantak, önkéntelenül bólintott, pillantása megdermedt.
„Menjen el!” – szóltam. „Gyorsan!”
A vámpír szünetet tartott, majd megmozdult, mintha folytatni akarná. De ehelyett kinyújtotta hosszú lábait az asztal alatt, hátradőlt, és két kezét a halántékához szorította.
A fiú, aki összekuporodva ült, két kezét karjához szorítva, most lassan kiegyenesedett. A magnószalagra pillantott, majd vissza a vámpírra. – De valakit mégiscsak megölt azon az éjszakán – mondta.
– Minden éjszakán – helyesbített a vámpír.
– Akkor miért engedte őt el? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom – felelte a vámpír, de a szavak hangszíne „nem tudom” helyett inkább ezt fejezte ki: „Hagyjuk ezt...”
– Fáradtnak látszik – folytatta a vámpír. – Mintha fázna is.
– Nem tesz semmit – vágta rá sietve a fiú. – Kicsit hideg a szoba, de nem törődöm vele. Maga nem fázik, ugye?
– Nem. – A vámpír mosolygott, válla rázkódott a hangtalan nevetéstől.
Egy másodpercig a vámpír gondolkodni látszott, a fiú pedig a vámpír arcát vizsgálgatta. A vámpír pillantása a fiú órájára esett.
– Claudiának nem sikerült, ugye? – kérdezte halkan a fiú.
– Maga mit gondol? – kérdezte a vámpír. Hátradőlt, fürkészve nézett a fiúra.
– Hogy Claudia... ahogyan maga mondta, elpusztult – felelte a fiú, s úgy rémlett, átérzi a szavakat, úgyhogy az elpusztult kimondása után nyelt egyet. – Így volt? – kérdezte.
– Nem hiszi, hogy végre tudta hajtani? – tudakolta a vámpír.
– De hiszen Lestat olyan erős, olyan hatalmas volt. Maga mondta, hogy nem is sejtette, mennyi erő, mennyi titok birtokában van. Hogyan lehetett Claudia egyáltalán biztos abban, hogy miként öli meg? Hogyan próbálkozott?
A vámpír soká nézett megfejthetetlen arckifejezéssel a fiúra, ám az elfordította tekintetét, mintha égő lámpák lennének a vámpír szemei. – Miért nem iszik a zsebében kikandikáló üvegből? – kérdezte a fiútól. – Az majd felmelegíti.
– Ó, az... – dadogta a fiú. – Majd fogok. Én csak...
A vámpír nevetett. – Úgy gondolta, nem lenne illendő? – kérdezte, és hirtelen mozdulattal a combjára ütött.
– Így igaz – vont vállat most már mosolyogva a fiú, és előhúzta kabátja zsebéből a kis palackot. lecsavarta az aranyszínű kupakot, és hörpintett. Kezében tartotta az üveget, és a vámpírra nézett.
– Nem kérek – mondta a vámpír, felemelt kézzel hárítva el a kínálást. Majd újra elkomolyodott az arca, és hátradőlve folytatta.
– Lestatnak volt egy muzsikus barátja a Dumaine utcában. Szólóhangversenyen találkoztunk vele madame LeClair lakásán, aki ugyancsak ebben az akkortájt rendkívül elegánsnak számító utcában lakott. Ez a madame LeClair, akivel Lestat időnként összejárt, egy közeli bérházban talált szobát a muzsikusnak, ahol Lestat gyakran felkereste. Említettem már, hogy elszórakozott áldozataival, barátságot kötött velük, bizalmat és szeretetet ébresztett bennük maga iránt, még szerette is őket, mielőtt végzett velük. Minden jel szerint ezzel a fiatal fiúval is jól elszórakozott, bár ez a barátság minden más hasonló és általam ismert kapcsolatánál hosszabb ideje tartott. A fiú jó zeneszerző volt, és Lestat gyakran hozta haza új műveinek kottáit, lejátszotta a dalokat a szalonban lévő zongorán. A fiú nagyon tehetséges volt, de tudni lehetett, hogy darabjai nem lesznek kelendőek, mert muzsikája túlontúl felkavarta a kedélyeket. Lestat pénzzel támogatta, estét este után vele töltött, nemegyszer olyan éttermekbe vitte, amilyeneket a fiú soha nem engedhetett volna meg magának, és az összes papírt és tollat ő vette neki, amire szüksége volt a komponáláshoz.
Ahogy mondtam, jóval tovább tartott mint Lestat bármely addigi barátsága. Nem tudnám megmondani, hogy meggyőződése ellenére tényleg megszeretett-e egy halandó embert, avagy különlegesen súlyos árulásra és kegyetlenségre készült. Több ízben közölte Claudiával és velem, hogy máris megy és megöli a fiút, de nem moccant. Én meg természetesen soha nem faggattam érzései felől, mert úgyis csak dühösen tiltakozott volna. Lestat, aki egy halandó varázsa alá került! Talán még a szalon bútorzatát is szétverte volna dühében.
Másnap éjjel – vagyis azt az éjjelt követően, amiről most beszámoltam – végképp az idegeimre ment, amikor kért, hogy menjek el vele a fiú lakására. Kifejezetten barátságos volt, olyan hangulat lepte éppen meg, amikor igényelte társaságomat. Az élvezet mindig ki tudta hozni ezt belőle. Megnézni egy jó darabot, tökéletes operaelőadást, balettet. Mindig azt akarta, hogy vele menjek. Ha nem tévedek, tizenötször láttam vele a Macbeth-et. Minden előadásra elmentünk, még a műkedvelőkére is, és Lestat nagy léptekkel rótta az utat hazafelé, elismételve a sorokat nekem, és kinyújtott ujjal a járókelőknek is odakiáltott: „Holnap, holnap, mindig csak holnap!”, míg csak ki nem kerülték, mint a részeget. De ez a féktelen jókedv orkánszerű volt, és mint ilyen, egy pillantás alatt többnyire véget is ért, csupán egy-két nyájas szó a részemről, afféle kijelentés, hogy kellemesnek találom a társaságát, és hónapokra vége volt az ilyen mulatságoknak. Sőt, akár évekre is. Most azonban ilyen hangulatban jött hozzám, és kért, hogy menjek vele a fiú lakására. Még attól sem riadt vissza a nagy sürgetés-unszolás közepette, hogy megszorítsa a karomat. Én pedig, mivel csupán Claudiára, a tett végrehajtójára, és a küszöbönálló katasztrófára tudtam gondolni, tompultan, dermedten, valamilyen szánalmas kifogást hoztam fel. Éreztem a fenyegető veszélyt, és csodálkoztam, hogy ő nem érzi, Végül felkapott egy könyvet a földről, és hozzám vágta. „Olvasd akkor az átkozott verseidet. Rohadj meg!” – kiáltotta, és egy ugrással kint termett.
Ez felkavart. El sem tudom mondani, mennyire. Azt szerettem volna, hogy hideg legyen, érzéketlen, halott. Úgy döntöttem, megkérem Claudiát, hogy mondjon le szándékáról. Erőtlennek és kétségbeejtően kimerültnek éreztem magam. De Claudia bezárva tartotta ajtaját, amíg el nem ment, és akkor is csak egy másodpercre pillantottam meg Lestat duruzsolása közben – csipkéből, szépségből szövődött látomásként surrant ki kabátjában, megint csak puffos ujjú ruhában, lila szalaggal mellén, fehér csipkeharisnyája előbukkant a kis köpeny szegélye alól, fehér cipője makulátlanul tiszta. Kifelé tartva hideg pillantást vetett rám.
Amikor később visszatértem, jóllakottan, és egy ideig nagyon is lustán ahhoz, hogy gondolataimtól háborgatni hagyjam magam, mindinkább éreztem, hogy ez az az éjszaka. Ma éjjel próbálja meg.
Képtelen vagyok megmondani, honnan tudtam. A lakásban történő dolgok nyugtalanítottak, riasztottak. Claudia a hátsó szalonban zárt ajtók mögött jött-ment. És úgy rémlett, hogy egy másik hangot vagy inkább suttogást is hallok ott. Claudia soha senkit nem hozott a lakásunkra, ezt egyébként egyikünk sem tette, csak Lestat, aki néha utcanőkkel állított be. De tudtam, hogy van ott valaki, noha semmiféle erős illatot vagy árulkodó hangokat nem érzékeltem. Később azonban étel-ital szaga szállt a levegőben. Krizantémok pompáztak ezüstvázában a zongorán, amelyek Claudia szerint halált jelentettek.
Megérkezett Lestat, alig hallhatóan dúdolt valamit, sétabotjával végigkopogtatta a csigalépcső korlátját. Lejött a nagy nappaliba, arca felhevült a gyilkolástól, ajka rózsaszínű volt. Kottáját a zongorára tette. „Megöltem, vagy nem öltem meg?” – Felém fordított ujjal szegezte nekem a kérdést. „Találd ki!”
„Nem ölted meg” – mondtam érzéketlenül. „Mert hívtál, hogy tartsak veled, azért viszont nem hívtál volna, hogy megoszd velem a zsákmányt.”
„És ha dühömben öltem meg, mert nem akartál velem jönni?” – folytatta, és felemelte a zongora fedelét. Tudtam, hogy így folytatja hajnalig. Felvillanyozódott. Néztem, amint ide-oda lapozgat a kottákban. Meg tud halni? – tűnődtem. Meg tud valóban halni? Claudia komolyan meg akarja ezt tenni? Volt egy pont, amikor be akartam menni Claudiához, és azt mondani, hogy hagyjunk fel mindennel, még a tervezett utazással is, és éljünk úgy, mint azelőtt. De úgy éreztem, hogy most már nincs visszaút. Attól a naptól kezdve, hogy kérdezni kezdte őt, ez – bárhogy végződjék is – elkerülhetetlen lett. Ólomsúlyt éreztem magamon, amely nem hagy elmozdulni a székről.
Lestat két akkordot leütött a zongorán. Óriási távolságot tudott átfogni a billentyűzeten, az emberi életben is kiváló zongorista lehetett volna. De érzés nélkül játszott, ő maga kívül maradt mindig a muzsikán, varázslatként, vámpírérzékeinek és akaratának virtuozitásaként csalogatta elő a zongorából. A zene nem rajta keresztül érkezett, nem a saját énjén keresztül szólaltatta meg. „Nos, megöltem?” – kérdezett újra.
„Nem, nem ölted meg” – ismételtem, jóllehet éppoly könnyen mondhattam volna az ellenkezőjét is. Minden figyelmem arra összpontosult, hogy arcom, mint egy álarc, ne áruljon el semmit.
„Igazad van. Nem öltem meg.” – mondta. „Izgalomba hoz, hogy a közelében vagyok, hogy újra és újra arra gondolok, hogy megölhetem, és meg is ölöm, de nem most. És azután otthagyom őt, és találok valakit, aki a lehető legjobban hasonlít rá. Ha fivérei lennének... bizony egytől egyig megölném őket. Rejtélyes láznak esne áldozatul a család, amely magát a vért is kiszárítja testükben!” – mondta, vásári kikiáltó hanghordozását utánozva. „Claudia a családokat kedveli. Ha már a családoknál tartunk, bizonyára hallottad, hogy a Freniere-ültetvény kísértet járta hely hírében áll. Nem tudnak felügyelőt tartani, a rabszolgák pedig elszöknek.”
Olyasvalami volt ez, amiről különösképp nem akartam hallani. Babette fiatalon, tébolyultan halt meg, ami végül pontot tett kóborlásaira Pointe du Lac romjai között. Erősködött, hogy ott látta az ördögöt, és meg kell találnia. Mendemondák, pletykák szövevényéből értesültem minderről. Aztán megérkezett a gyászjelentés. Régebben fontolgattam néha, hogy elmegyek hozzá, s megpróbálom valamiképp jóvátenni, amit elkövettem, máskor meg azt gondoltam, hogy ezek a sebek majdcsak maguktól is beforrnak, éjszakai gyilkolással telített új életemben pedig távol kerültem a ragaszkodó szeretettől, amelyet iránta, nővérem iránt vagy bármely földi halandó iránt éreztem. S végül már úgy néztem a tragédiát, ahogy erkélypáholyból szokás figyelni, meg-meghatódva időnként, de sohasem annyira, hogy az ember leugorjon, és csatlakozzék a színészekhez a színpadon.
„Ne beszélj Babette-ről” – kértem.
„Jól van. Egyébként az ültetvényről beszéltem. Nem róla. Róla! Imádottadról, kedvesedről.” Rám mosolygott. „Végül is minden a kedvem szerint történt, igaz? De most ifjú barátomról beszéltem neked, és hogy miképp...”
„Jobb lenne, ha muzsikálnál” – mondtam halkan, tapintatosan, de a lehető legmeggyőzőbben. Olykor hatni lehetett ezzel Lestatra. Ha megfelelő módon mondtam valamit, megtette, amit kértem. Most is így cselekedett: egy kis morgástól kísérve – mintha azt mondaná, „Te bolond!” – zongorázni kezdett. Hallottam, hogy a hátsó szalon ajtaja kinyílik, és Claudia lefelé lépked a nappaliba. „Ne gyere, Claudia!” –gondoltam-éreztem, „menj el, mielőtt mindannyian elpusztulunk!” Ám ő rendületlenül jött lefelé, míg az előszoba tükréhez nem ért. Hallottam, ahogy kinyitja a kis asztalfiókot, és a haját keféli. Virágillatot árasztott. Lassan megfordultam, hogy szemügyre vegyem, amikor megjelent az ajtóban. Most is tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, és a zongora felé tartva, némán ment át a szőnyegen. A billentyűk mellett megállt, kezét összekulcsolta a zongora tetején, állát kezére hajtotta, és Lestatra szegezte a szemét.
Lestat arcéle kirajzolódott előttem, s mögötte Claudia feléje forduló arcocskáját láttam. „Most meg mi van?” – mordult rá Lestat, lapozott a kottában, és combjára ejtette két kezét. „Idegesítesz. Már a jelenléted is idegesít.” Szeme végigfutott a kotta lapján.
„Tényleg?” – kérdezte legbűbájosabb hangján Claudia.
„Igen. És hadd mondjak még valamit. Megismerkedtem valakivel, aki különb vámpír lenne nálad.” Elképedtem. De ő nem várt nógatásra, magától is mondta tovább. „Érted, mit akarok mondani?” – folytatta.
„Talán rám akarsz ijeszteni?” – kérdezte a lány.
„El vagy kényeztetve, mert egyetlen gyerek vagy.” – mondta Lestat. „Fivérre van szükséged. Vagy inkább nekem van fivérre szükségem. Meguntalak mindkettőtöket. Kapzsi, töprengő vámpírok vagytok, saját életeteket háborgatjátok. Elegem van belőle.”
„Úgy hiszem, benépesíthetnénk mi hárman vámpírokkal a világot” – szólt Claudia.
„Azt csak hiszed!” – vágta rá Lestat diadalittasan. „Azt hiszed, meg tudnátok csinálni? Gondolom, Louis elmondta neked, hogy történt ez, vagy hogy őszerinte hogyan történt. Neked nincs meg hozzá a hatalmad. Egyikőtöknek sincs” – tette hozzá.
Ez láthatóan megzavarta Claudiát. Valami, amivel nem számolt. Tűnődve nézett Lestatra. Láttam, hogy nem egészen hisz neki.
„És mi adta neked a hatalmat?” – kérdezte halkan, de nem minden gúnytól mentesen.
„Ez egyike azon dolgoknak, kedvesem, amiket alkalmasint sosem tudsz meg. Mert még Erebosznak is, amiben élünk, kell hogy legyen arisztokráciája.”
„Hazudozó vagy” – mondta Claudia, és kurtán felnevetett. „És ráadásul meghiúsítod a tervemet.”
„Tervedet?” – kérdezte Lestat.
„Azért jöttem, hogy békét kössek veled, még ha magad vagy is a megtestesült hazugság. Apám vagy. Békét akarok kötni veled. Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogy eddig volt.”
Most Lestat volt az, aki nem hitt neki. Rám pillantott, majd Claudiára nézett. „Ez lehetséges. Csak hagyj fel a kérdéseiddel! És ne kövess! Ne kutass minden sikátorban más vámpírok után! Nincsenek más vámpírok! Itt élsz és itt maradsz!” Egy pillanatig zavartnak látszott, mintha a maga hangosabb szavától hökkent volna meg. „Én gondodat viselem. Nincs neked semmire sem szükséged.”
„Nem tudsz te semmit, azért irtózol a kérdéseimtől. Ez teljesen világos. Éljünk hát békében, mert másként nem élhetünk. Van egy ajándékom számodra.”
„Remélem, egy gyönyörű nő, olyan adottságokkal felruházva, amilyenek neked sohasem lesznek” – mondta Lestat, végigmérve Claudiát. A lány arca elváltozott ennek hallatán. Csaknem elvesztette önuralmát, amit még sohasem tapasztaltam nála. De aztán csak megrázta a fejét, kinyújtotta gömbölyű kis karját, és meghúzta kabátjának az ujját.
„Amit mondtam, komolyan gondoltam. Beleuntam a veled folytatott vitákba. A pokol nem más, mint gyűlölködés, örökös gyűlöletben együtt élő emberek világa. Nem vagyunk a pokolban. Bánom is én, elfogadod-e az ajándékot, vagy nem. Nem lényeges. Csak vessünk véget mindennek, mielőtt még Louis megundorodik, és itt hagy mindkettőnket.” Nógatta, hogy keljen fel a zongorától, lehajtotta a billentyűzet fedelét, megfordította őt a zongoraszéken, majd amikor Lestat már őt nézte, elindult az ajtó felé.
„Komolyan beszélsz? Ajándékot, azt mondod, hogy ajándékot hoztál?”
„Nem laktál jól. A színeden meg a szemeden látom. Ebben a napszakban sohasem fogyasztasz elegendő táplálékot. Tegyük fel, hogy egy különleges pillanattal tudlak megajándékozni. „Engedjétek hozzám a kisdedeket” – suttogta, és eltávozott. Lestat rám nézett. Hallgattam. Mintha kábítószert vettem volna be. Kíváncsiságot és gyanakvást láttam az arcán. Claudia után lement a hallba. És ekkor hosszú és döbbent nyögést hallatott, éhség és szenvedélyes vágy hiánytalan keverékének hangját.
Mire lassan az ajtóhoz értem, éppen a kanapé fölé hajolt. Két kisfiú feküdt ott, a puha bársonypárnák közé fészkelődve, olyan maradéktalanul átengedve magukat az alvásnak, amilyenre csak gyerekek képesek, rózsapiros szájuk nyitva volt, kerek kis arcocskájuk selymesen lágy. Bőrük nyirkos volt és fénylő, a sötétebbik fürtjei nedvesen tapadtak homlokához. Nyomorúságos, egyforma öltözékükről rögtön láttam, hogy árvák. És az utolsó falatig elpusztították a legfinomabb porcelánban feltálalt vacsorát. Az asztalterítő borpecsétes volt, és egy félig telt kis palack állt a zsíros tányérok és villák között. Ám olyan illat szállt a levegőben, amit nem kedveltem. Közelebb húzódtam, jobban akartam látni az alvó gyerekeket, és észrevettem, hogy torkuk csupasz, de sértetlen. Lestat a sokkal szebb, sötétebb bőrű fiú mellé ereszkedett le, akinek inkább egy székesegyház festett kupolájában lett volna a helye. Az alig hétéves fiú tökéletes szépsége egyik nem jellegét sem viselte magán – e szépség angyali volt. Lestat a fehér nyakra tette lágyan a kezét, majd az ezüstös ajkat tapintotta meg. Felsóhajtott, és sóhaja megint csak azzal az édesen fájdalmas várakozással volt tele. „Ó... Claudia” – sóhajtott. „Te túltettél önmagadon. Hol bukkantál rájuk?”
Claudia nem felelt. Egy sötét karosszékbe húzódott, és két nagy vánkosnak dőlt, lábát a hengerpárnára nyújtotta, bokája lelógott, úgyhogy fehér cipője hátulját nem lehetett látni, csak az ívelt rüsztöt és a finom, szoros kis pántokat. Lestatra meresztette a szemét. „Lerészegedtek a borpárlattól” – szólt Claudia. „Gyűszűnyitől” – és az asztalra mutatott. „Rád gondoltam, amikor megláttam őket... azt gondoltam, hogy ha megosztom ezt vele, még ő is megbocsát talán.” Hízelgése ellágyította Lestatot. Claudiára nézett, kinyújtotta kezét, és megfogta fehér csipkés bokáját. „Tubicám” – súgta neki nevetve, de aztán elhallgatott, nehogy felébressze a halálra ítélt gyerekeket. Bizalmasan, kedveskedve intett neki. „Gyere, ülj mellé. Legyen ő a tied, ez meg az enyém. Gyere.” Megölelte Claudiát, amikor az elment mellette, és a másik fiú mellé húzódott. Lestat végigsimította a fiú nyirkos haját, végigfuttatta ujjait a gömbölyűre formált szemhéjakon és a selymes szempillákon. A fiú arcára tette lágyan a kezét, és kitapintotta halántékát, orcáját, állkapcsát, dörzsölgette a makulátlanul szépséges arcot. Megfeledkezett róla, hogy én ott vagyok, hogy Claudia ott van, de visszahúzta a kezét, és egy pillanatig mozdulatlanul ült, mintha vágyakozása elkábította volna. A mennyezetre pillantott, majd lefelé, a pompás ünnepi lakomára. Lassan a kanapé támlájához fordította a fiú fejét, aki nyöszörögve sóhajtott, és szemöldöke egy pillanatra megrándult.
Claudia nem vette le Lestatról a szemét, noha eközben felemelte bal kezét, lassan kigombolta a mellette fekvő gyerek ruháját, benyúlt a kopott kis ingbe, és megérintette a csupasz testet. Lestat ugyanezt tette, de hirtelen mintha maga az élet szállt volna kezébe, karját az ingbe dugta, és szoros ölelésben fogta át a fiúcska kis mellkasát. Lecsúszott a kanapé párnáiról, és a padlón térdelt, egyik karjával átölelte és szorosan magához húzta a fiút, és nyakába temette arcát. Ajkaival a gyerek nyakát, mellét és apró csecsbimbóit szopogatta, másik karját is a nyitott ingbe dugta, úgy, hogy a fiú most már menthetetlenül a két kar bilincsében feküdt, Lestat ekkor szorosan magához vonta, és torkába mélyesztette fogait. A fiúnak hátrahanyatlott a feje, hajfürtjei e mozdulatnál előrehulltak, újra halkan felnyögött, szemhéja verdesett, de nem nyílt ki. Lestat ott térdelt mellette, szorosan magához húzta a fiút, teljes erőből szívta, háta kipúposodott és megmerevedett, teste a fiú testével együtt előre-hátra himbálózott, s hosszú nyögései e lassú himbálózás ütemében erősödtek és halkultak, míg teste hirtelen megfeszült, keze – úgy rémlett – keresgél valamit, amivel eltaszíthatja magától a fiút, mintha a tehetetlenül szendergő fiú kapaszkodna Lestatba, majd újra átölelte a fiút, lassan előrecsúszott fölötte, visszaengedte a párnák közé, a szívás elhalkult, alig volt már hallható.
Hátrább húzódott. Kezével ránehezedett a fiúra. Továbbra is térden maradt, hátravetette fejét, hogy hullámos szőke haja összekuszálódott. Lassan a földre ereszkedett, és hátával a kanapé lábának dőlt. „Ó... istenem...” – suttogta, fejét hátrahajtva, szemét félig lehunyva. Láttam, hogy arca-keze egyszeribe élénk színűvé válik. Egyik keze behajlított térdén verdesett, majd mozdulatlanul hevert rajta.
Claudia nem mozdult. Mint egy Botticelli-angyal, úgy feküdt a sértetlen fiú mellett. A másik fiú teste már ellankadt, nyaka akár egy kettétépett virágszár, az elnehezült fej különös szögben, a halál szögében zuhant most a párnára.
Ám valami nem volt rendben. Lestat a mennyezetre bámult. Láttam, amint fogai közül előbújik a nyelve. Túl csendesen feküdt, a nyelve szabadulni próbált a szájból, túljutni a fogak sorompóján, és megérinteni az ajkat. Borzongani látszott, válla rángatózott... majd teljesen ellankadt, de ő maga nem mozdult. Csillogó, szürke szeme elhomályosult. Merőn nézett a mennyezetre. Majd egy hang tört ki belőle. Kiléptem a hall homályából, de Claudia élesen rám sziszegett: „Menj vissza!”
„Louis...” – szólt Lestat. Most már hallottam. „Louis... Louis...”
„Nem ízlik, Lestat?” – kérdezte Claudia.
„Valami baj van vele” – mondta lankadó lélegzettel Lestat, és szeme kitágult, mintha a beszéd óriási erőfeszítést követelne. Nem tudott megmozdulni. Láttam. Moccanni sem tudott. „Claudia!” Megint zihálva lélegzett, és tekintetét Claudia felé fordította.
„Nem ízlik a gyerekvér...?” – kérdezte halkan Claudia.
„Louis...” – suttogta Lestat, s egyetlen pillanatra felemelte a fejét, majd visszazuhant a párnára. „Louis, ez... ez abszint! Túl sok abszint!” – lihegte. „Ezzel mérgezte meg őket. Engem is megmérgezett. Louis...” Próbálta felemelni a fejét. Közelebb húzódtam, csak az asztal választott el tőle.
„Maradj!” – szólt rám ismét Claudia. Lesiklott a kanapéról, közelebb ment Lestathoz, merőn nézett az arcába, ahogyan ő nézett korábban a gyerekre. „Abszint, atyám” – mondta – „ meg ópiumoldat.!”
„Démon!” – mondta Lestat. „Louis... tegyél be a koporsómba.” Küszködve próbált feltápászkodni. „Tégy be a koporsómba.” Hangja rekedt volt, alig lehetett hallani. Keze ide-oda csapkodott, felemelkedett, visszahullott.
„Beteszlek én a koporsódba, atyám” – szólt Claudia, mintha csitítani akarná. „Beteszlek én örökre.” És ekkor konyhakést húzott ki a kanapé párnái alól.
„Ne tedd ezt, Claudia!”, mondtam neki. De ő olyan epés pillantást vetett felém, amilyet soha nem láttam még az arcán, és amint bénultan álltam, ő mély vágást ejtett Lestat torkán, aki éles, fuldokló kiáltást hallatott. „Istenem!” – kiáltott fel. „Istenem!”
Ömlött belőle a vér, végig az ingmellén, végig a kabátján. Úgy ömlött, ahogyan emberből sohasem ömölhet, mindaz a vér, amivel a gyerek előtt és a gyerekből teletömte magát. Szüntelenül ide-oda forgatta, tekergette a fejét, amitől a bugyborékoló seb még nagyobbra tágult. Claudia most a mellébe döfte a kést, és Lestat előrebukott, tátott szájából előbukkantak vámpírfogai, mindkét keze görcsösen a kés felé kapott, a nyél körül csapkodott, le-le csúszva róla. Szemébe hulló hajjal felpillantott rám. „Louis! Louis!” Majd elakadt a lélegzete, és az oldalára dőlt a szőnyegen. Claudia lenézett rá. Mindenfelé folyt a vér, patakokban. Lestat nyöszörgött, próbált feltápászkodni, egyik karját melle alá szorította, másikat a padlóra tette. Most Claudia hirtelen rárontott, és mindkét karját a nyaka köré vetve, mélyen beleharapott viaskodó áldozatába. „Louis! Louis!” – zihálta újra meg újra Lestat és elkeseredetten küszködött, hogy megszabaduljon tőle, de Claudia Lestat vállán ült a magasban, és vadul lovagolt rajta, felemelkedett, leereszkedett, felemelkedett, leereszkedett, míg végül elhúzódott, gyorsan földet ért, és ajkához illesztett kézzel, pillanatig párás, majd derült pillantással távolabb ment tőle. Elfordultam Claudiától, testem görcsbe rándult a látottaktól, képtelen voltam továbbra is odanézni. „Louis!” – szólított Claudia, de csak a fejemet ráztam. Mintha az egész ház megbillent volna egy pillanatra. De Claudia újból felém fordult. „Nézd, mi történik vele!”
Lestat már nem mozdult. A hátán feküdt. Egész teste összezsugorodott, megfonnyadt, a bőr vastag lett, ráncos és olyan fehér, hogy minden parányi ér átlátszott rajta. Lélegzetem elakadt, de nem tudtam a szememet levenni róla, még akkor sem, amikor a csontok formája kezdett előtűnni, az ajkak visszahúzódtak a fogak fölött, az orr helyére csupán két tátongó gödör emlékeztetett. De szeme ugyanaz maradt, vadul meredt a mennyezetre, a szivárványhártyák jobbról balra ugrándoztak, akkor is, amikor a hús felhasadozva a csontokra aszott, és a hátramaradt csontvázon petyhüdten lötyögött a ruha. Végül a szivárványhártyák felfelé fordultak, és a szemek fehére elhomályosult. Ami maradt belőle, mozdulatlanul hevert. Nagy tömeg hullámos szőke haj, egy kabát, egy pár ragyogóan fényes cipő, és az az iszonyat, ami Lestat volt, meg én, aki tehetetlenül bámultam rá.
Claudia sokáig egy helyben állt. Vér áztatta át a szőnyeget, megfeketítve a beleszőtt virágkoszorúkat. Ragacsosan, feketén csillogott a padlódeszkán. Bemocskolta Claudia ruháját, fehér cipőjét, orcáját. Gyűrött szalvétával törölgette magát, dörzsölte a ruha szörnyűséges foltjait, és így szólt: „Segítened kell, Louis, hogy kivigyük innen.”
„Nem” – feleltem, és hátat fordítottam neki meg a lábánál heverő hullának.
„Megőrültél, Louis? De hiszen nem maradhat itt!” – mondta. „És a fiúk sem. Segítened kell. A másik is meghalt az abszinttól! Louis!”
Tudtam, hogy igaza van, mégis lehetetlennek tűnt, hogy segítsek neki.
Noszogatnia kellett, majdhogynem lépésről lépésre. A konyhatűzhely még mindig színültig tele volt az anya és lánya csontjaival, akiket megölt – veszélyes baklövés, ostobaság volt. Most összekaparta a csontokat, zsákba rakta őket, amit az udvar kövezetén át a kocsihoz cipelt. Magam fogtam be a lovat, csendet parancsoltam a részeg kocsisnak, és gyorsan kihajtottam a halottas kocsival a városból Bayou St. Jean irányába, a Pontchartrain-tóig terjedő sötét mocsár felé. Claudia némán ült mellettem, amint kocsink mind távolabb gördült, elhaladt néhány vidéki kúria gázvilágítású kapuja mellett, a földút elkeskenyedett, keréknyomokkal volt tele, mindkét oldalon előtűnt a mocsár, ciprusfák és kúszónövények áthatolhatatlanak tűnő falával. Ereztem a szennybűzt, hallottam az állatok halk neszezését.
Claudia lepedőbe burkolta Lestat holttestét, mielőtt én egyáltalán hozzányúltam volna, majd, rémületemre, hosszú szárú krizantémokat szórt rá. Így hát édeskésen gyászos illatot árasztott, amikor őt utolsóként kiemeltem a kocsiból. Szinte teljesen súlytalan volt, és mintha zsinegből és csomókból készült volna, olyan lottyadtnak éreztem, amikor vállamra vettem, és bementem a sötét vízbe. A víz emelkedett, megtöltötte a cipőmet, a lábam utat keresett lent az iszapban, távol onnan, ahol letettem a két fiút. Mind mélyebbre mentem Lestat földi maradványaival, bár nem tudom, miért. Végül, amikor már alig láttam az út halvány vonalát és az eget, amely veszélyesen közel volt a hajnali pirkadáshoz, belecsúsztattam a holttestet a vízbe. Megrendülten álltam ott, és hosszasan néztem a fehér lepedő idomtalan formáját az iszapos felszín alatt. Megijedtem, hogy a zsibbadtság, amely megóvott, amióta a kocsi útnak indult a Royale utcából, egyszeriben elszáll, és otthagy védtelenül, merev tekintettel, az agyamban zakatoló gondolattal: Ez itt Lestat. Átváltozás, rejtelem az egész – meghalt, örök sötétségbe távozott. Hirtelen mintha húzni kezdtek volna, mintha valamilyen erő vonzott volna, hogy szálljak alá a holttesttel a sötét vízbe, és soha ne térjek vissza. Olyan félreérthetetlen, olyan erős volt ez az érzés, hogy hozzá képest csupán bizonytalan morajnak tűnne a világosan érthető beszéd. Hangtalanul, kimondatlanul így szólt: „Tudod, mit kell tenned. Szállj alá a sötétségbe. Hagyj itt mindent, ne tétovázz!”
Ám e pillanatban Claudia hangját hallottam, amint a nevemen szólít. Megfordultam, és a kúszónövények szövevényén keresztül megpillantottam csöppnyi alakját a távolban, fehérlő fényt a halványan foszforeszkáló földes úton.
Aznap reggel két karjával átölelt, fejét mellemhez szorította benn a koporsóban, és azt suttogta, hogy szeret, és hogy most már örökre megszabadultunk Lestattól. „Szeretlek, Louis” – ismételgette, míg a koporsófedél végül sötétséget teremtett, és jótékony ködbe borította az öntudatot.
Amikor felébredtem, éppen Lestat holmiját kutatta át. Hosszas tevékenység volt, hangtalan és tervszerű, ám szenvedélyes haraggal teli. Kiszedte mindazt, ami a fiókos szekrényekben volt, a szőnyegekre ürítette a fiókok tartalmát, egyik zakót a másik után húzta elő Lestat szekrényeiből, kiforgatta a zsebeket, eldobta az aprópénzt, színházjegyeket, papírdarabokat. Elképedten álltam Lestat szobájának ajtajában, és néztem, mit művel Claudia. Ott feküdt Lestat koporsója, a beleillesztett falemezekkel és kárpitszövettel kibélelve. Valami kényszerfélét éreztem, hogy kinyissam. Szerettem volna ott látni. „Semmi!” – szólt végül méltatlankodva Claudia. A kályharostélyba tömködte a ruhákat. „Semmi jel, semmi nyom arról, hogy honnan jött, ki tette vámpírrá.” – folytatta. „Egy árva fecni sincs.” Rám nézett, mintha együttérzésemre számítana. Elfordultam tőle. Nem tudtam ránézni. Visszahúzódtam a hálószobába, amelyet a magam számára tartottam fenn, teleraktam saját könyveimmel, meg ami anyámtól és nővéremtől maradt rám, és leültem az ágyra. Hallottam, hogy az ajtóban mond valamit, de nem akartam odanézni. „Megérdemelte, hogy meghaljon.” – jelentette ki.
„Akkor mi is megérdemeljük, hogy meghaljunk. Ugyanúgy, mint ő életünk minden éjjelén. – szóltam. „Menj el tőlem.” Mintha szavaim lettek volna a gondolatok, s az agyam kusza zűrzavar. „Gondoskodni fogok rólad, mert te nem tudsz gondoskodni magadról. De nem akarom, hogy a közelemben légy. Aludj a ládában, amit vettél magadnak. Ne gyere közel hozzám.”
„Mondtam, hogy megteszem. Mondtam...” – felelte. Soha nem hallatszott ilyen törékenynek a hangja, mint egy kis ezüstcsengettyű csilingelése. Meghökkenten, de tántoríthatatlanul pillantottam rá. Mintha nem az ő arca lett volna. Soha senki nem formált még ilyen feldúlt kifejezést egy baba arcára. „Megmondtam neked, Louis!” – szólt remegő szájjal. „Magunkért tettem. Hogy szabadok lehessünk.” Nem tudtam elviselni a látványt. Szépségét, látszólagos ártatlanságát és e borzalmas megrázkódtatását. Elmentem mellette, lehet, hogy hátra is löktem, nem tudom. És már majdnem a lépcsőkorlátnál voltam, amikor különös hang ütötte meg fülemet.
Közös életünk sok-sok évében sohasem hallottam ezt a hangot. Sohasem, az óta a rég volt éjszaka óta, amikor először rátaláltam, a halandó életű gyerekre, aki anyjába kapaszkodott. Claudia sírt!
Ez a hang akaratom ellenére visszahúzott. Olyan öntudatlanul, olyan kétségbeesetten hangzott, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja, vagy azt sem bánná, ha az egész világ hallaná. Ágyamra feküdt, arra a helyre, ahol gyakran ültem és olvastam, mindkét térdét felhúzta, és egész testét rázta a zokogás. Félelmetes hangon zokogott. Sokkal inkább szívből jött, sokkal rémítőbb volt, mint ahogyan halandó életében valaha is sírt. Lassan, óvatosan melléje ültem, és vállára tettem a kezem. Meglepődve emelte fel a fejét, szeme tágra nyílt, szája remegett. Arca könnyfoltos volt, vérrel színezett könnyek maszatolták be. Szeme könnyben úszott, és a halványpiros könnyek enyhe nyomot hagytak parányi kis kezén. Úgy tűnt, hogy nem látja, nem veszi észre. Félrerázta haját a homlokából. Hosszan tartó, könyörgő, halk zokogástól remegett a teste. „Ha elveszítlek téged... Louis, semmim sem marad.” – suttogta. „Meg nem történtté tenném, hogy visszakapjalak. De nem tudom visszacsinálni, amit tettem.” Körém fonta karját, odakúszott mellém, a szívemen zokogott. Nem akartam megérinteni, de kezem önmagától megmozdult, szorosan átölelte a testét, a haját simogatta. „Nem tudok nélküled élni” – mondta halkan. „Inkább meghalok, mint hogy nélküled éljek. Ugyanúgy akarok meghalni, ahogyan ő. Nem tudom elviselni, hogy úgy nézz rám, mint az előbb!” Egyre jobban, egyre keservesebben sírt, míg végül lehajoltam, és megcsókoltam puha nyakát és orcáját. Téli szilvák. Elvarázsolt erdőből valók, ahol a gyümölcs sosem hull le az ágakról. Ahol sosem hervadnak és halnak el a virágok. ,,Jól van, drágám...” – mondtam. „Jól van, szerelmem.” És lassan, lágyan ringattam karjaimban, míg végül elszenderedett. És mormolt valamit, hogy örökké boldogok leszünk, hogy örökre megszabadultunk Lestattól, és hogy most kezdődik életünk nagy kalandja.
Életünk nagy kalandja. Mit jelent meghalni, amikor a világ végéig élhetünk? És mi más a „világ vége”, mint üres szólam; mert ki tudja egyáltalán, hogy mi is maga a világ? Én most már két évszázadot éltem végig, láttam, hogy egyiknek ábrándjait mily maradéktalanul semmisíti meg a másik, voltam örökké ifjú és örökké agg, nem voltak illúzióim, pillanatról pillanatra éltem, ahogy egy ezüstóra tiktakol a semmiben: festett számlap, finoman metszett mutatók, amelyekre nem néz senki, melyek nem néznek senkire, melyeket olyan fény világít meg, ami nem fény, mint az a fény, mellyel Isten megteremtette a világot, mielőtt világosságot teremtett volna. Ketyegni, ketyegni, az óra pontosságával ketyegni egy szobában, amely olyan hatalmas, mint maga a világ.
Újra az utcákat róttam, Claudia áldozat után járt; ujjaim, kabátom őrizték hajának, ruhájának illatát, szemeim – akár egy lámpa halvány fénye – messze előttem jártak. A katedrális előtt találtam magam. Mit jelent meghalni, ha a világ végéig élhetünk? Fivérem halálára, a tömjénfüstre, a rózsafüzérre gondoltam. Hirtelen elfogott a vágy, hogy ott legyek, abban az egykori ravatalozóban, halljam az asszonyok emelkedő-ereszkedő hangját, ahogy az üdvözlégyeket mondják, halljam a rózsafüzérek pergését, beszívjam a viaszgyertyák illatát. Emlékeztem a jajveszékelésre. Mintha az egész tegnap történt volna itt, valamelyik ház ajtaja mögött. Láttam magam, amint sietve végigmegyek egy folyosón, és halkan benyitok az ajtón.
A katedrális terjedelmes homlokzata sötét tömbként emelkedett a magasba, de a kapui nyitva voltak, és lágyan vibráló fényt pillantottam meg odabent. Szombat volt, és a kora esti órában gyónni mentek az emberek, hogy a vasárnapi misén áldozhassanak. A csillárokban sápadtan égtek a gyertyák. A főhajó túlsó végén a fehér virágokkal megrakott oltár átviláglott a homályon. Ezen a helyen állt az a régi templom, ahol fivérem temetési szertartása volt. És hirtelen rádöbbentem, hogy azóta sem jártam itt, egyszer sem jöttem fel a kőlépcsőkön, mentem át az előcsarnokon, léptem be a nyitott ajtókon.
Nem volt bennem félelem. Talán inkább vágyódást éreztem, hogy történjen valami, remegjenek meg a kövek, amikor belépek a homályos előcsarnokba és megpillantom a tabernákulumot, távol az oltáron. Most már eszembe jutott, hogy jártam én itt egyszer – lángok fényében csillogtak az ablakok, és éneklés hangja áradt ki a Jackson térre. Tétováztam, és azon tűnődtem, van-e valamilyen titok, amelyről Lestat sohasem beszélt nekem, valami, ami talán megölne, ha belépnék. Egy érzés arra késztetett, hogy menjek be, de a gondolatot elűztem agyamból, kiszakítottam magam a nyitott ajtók, az egy emberként éneklő tömeg vonzerejéből. Volt akkor nálam valami, amit Claudiának vittem – egy baba, menyasszony baba, amit egy játékbolt sötét kirakatából csentem el és tettem be egy szalagos selyempapírba csomagolt nagy dobozba. Egy baba Claudiának. Emlékszem, hogy sietve mentem el vele, hallottam az orgona súlyosan zengő hangját a hátam mögött, és szemem összeszűkült a gyertyák lángjainak lobogásától.
Most erre a pillanatra gondoltam, a félelemre bennem az oltár puszta látványától, a Pange Lingun hangjától. S megint csak a testvéremre gondoltam kitartón. Láttam, ahogy a koporsó végiggördül a középső hajóban, s mögötte felvonulnak a gyászolók. Most nem éreztem félelmet. Mint már mondtam, ha egyáltalán éreztem valamit, az valamilyen félelem vagy félelmet kiváltó ok utáni vágyakozás volt, miközben lassan lépkedtem a sötét kőfalak mellett. Nyár volt, mégis hideg és nyirkos a levegő. Újra Claudia babájára gondoltam. Hová lett az a baba? Éveken át játszott vele Claudia. Hirtelen megláttam magamat, amint a babát kutatom, olyan hajthatatlanul és értelmetlenül, ahogyan gyötrő álomban kutat az ember valami után, az ajtók nem nyílnak ki, a fiókok nem zárulnak be, újra meg újra viaskodunk-küzdünk ugyanazért az értelmetlen valamiért, és közben nem tudjuk, miért tűnik az erőlködés kétségbeejtőnek, s egy váratlanul előbukkanó szék a rádobott kendővel miért tölt el bennünket rémülettel.
Benn voltam a katedrálisban. Egy nő kilépett a gyóntatószékből, és elhaladt a várakozók hosszú sora mellett. A soron következő férfi nem mozdult, érzékeny szemem ezt feszült idegállapotomban is rögtön észrevette. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem. Kitartón nézett engem, mire gyorsan hátat fordítottam neki. Hallottam, hogy belép a gyóntatószékbe, és beteszi az ajtót. Végigmentem a templom oldalhajóján, és ezután inkább kimerültségből, mint bármiféle meggyőződésből, bementem egy üres padsorba, és leültem. Régi szokástól vezetve, kis híján térdet hajtottam. Gondolataim olyan zavarosak voltak, lelkem úgy gyötrődött, mint bármely halandóé. Lehunytam egy pillanatra a szemem, és próbáltam elűzni minden gondolatot. Hallj és láss! – mondtam magamnak. És akaratom ezzel kiemelt a gyötrődésből. Körös-körül a homályban halk imádkozást, rózsafüzérek pergetésének neszét és a tizenkettedik stációnál térdelő nő leheletszerű sóhaját hallottam. Patkánybűz áradt a fapadok tengeréből. Egy patkány valahol az oltár közelében futkosott, egy másik Szűz Mária pompázatos fafaragású mellékoltárában izgett-mozgott. Az arany gyertyatartók fényt árasztottak az oltáron, egy pompás, fehéren vibráló krizantémnak hirtelen lefelé görbült a szára, apró cseppek csillogtak a dús virágú szirmokon, savanykás illat szállt fel a mintegy húsz vázából, oltárokról és mellékoltárokról. Szűz Mária, Krisztus és a szentek szobrairól. A szobrokra bámultam. Rossz szellemként szálltak meg hirtelen ezek az élettelen profilok, a meredt szemek, az üres kezek, a fagyos-merev ráncok a ruhán. Testem olyan hevesen vonaglott, hogy kezemmel az előttem levő padba kapaszkodva, előrebuktam. Temető volt ez – halott formák, temetési képmások, kőangyalok temetője. Felfelé néztem, és saját magamat láttam, amint felmegyek az oltárlépcsőn, kinyitom a szent és sérthetetlen kis tabernákulumot, gyalázatos kézzel a megszentelt ostyatartó után nyúlok, kiveszem Krisztus testét, és szétszórom az Ő fehér ostyáit az egész szőnyegen, majd összetaposom a szentelt ostyákat, járkálok rajtuk az oltár előtt, porba tiporva ily módon az áldozást. Felálltam, és meredten néztem a látomást. Tökéletesen tisztában voltam a jelentésével.
Isten nem élt ebben a templomban, ezek a szobrok a semmi faragott képei voltak. Én voltam a természetfölötti ebben a székesegyházban. Én voltam az egyetlen emberfölötti lény, aki tudatosan állt e fedél alatt! Magányosság, magány, amely már az őrülettel határos. Látomásomban összeomlott a székesegyház, a szentek a porba zuhantak. Patkányok falták az oltáriszentséget, és a küszöbfákban tanyáztak. Egy hatalmas farkú, magányos patkány addig rángatta és rágta a foszladozó oltárterítőt, amíg a gyertyatartók leestek, és az iszap fedte köveken gurultak ide-oda. Én álltam mozdulatlanul. Érintetlenül. A halál nem fogott rajtam. A Szent Szűz gipszkeze után nyúltam hirtelen, és láttam, amint összetörik a kezemben, tenyeremben tartottam a szétmálló gipszet, és az a hüvelykujjam szorításától porrá őrlődött.
És akkor a romokon keresztül, a nyitott ajtón át, ahonnan kietlen tájakat lehetett látni mindenfelé, még a hatalmas folyam is befagyott, és kérges hajóroncsok meredtek ki belőle, e romokon keresztül temetési menet tűnt fel hirtelen, sápadt, fehér férfiak és nők csoportja, szikrázó szemű, leomló fekete ruhájú szörnyetegek, fakerekeken zörgött a koporsó, patkányok futottak át a törött, deformálódott márványon, a menet közeledett, s már láttam Claudiát is a tömegben, vékony, fekete fátyol mögül kandikált ki a szeme, egyik kesztyűs kezében fekete imakönyvet szorongatott, másikat a mellette haladó koporsón tartotta. És ott a koporsóban, üvegtető alatt, rémülten pillantottam meg Lestat csontvázát, a ráncos bőr most már csontjainak szövetébe préselődött, szemei helyén üres gödrök, szőke haja hullámokban tornyosul fel a fehér szaténon.
A menet megállt. A gyászolók kiváltak, majd hangtalanul megtöltötték a poros templomi padokat, és Claudia megfordult imakönyvével, kinyitotta, hátravonta a fátylat arcáról, és miközben ujjával megtapintotta a könyv lapját, merőn nézett rám. „És mostan átkozott légy e földön” – szólt halkan, és a visszhang visszaverte e szavakat a romok között. „És mostan átkozott légy a földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét. Bujdosó és vándorló légy a földön... és aki megölénd tégedet, hétszerte megbüntettetik.”
Rákiáltottam, sikoltottam, lényem mélyéből úgy tört fel a sikoly, mint valami hatalmas, feketén gördülő erő, amely ajkamról tört elő, és a testem – akaratom ellenére – támolyogni kezdett tőle. Rémületes sóhajtozást lehetett hallani a gyászolók körében, mind hangosabbá váló kórust, ahogy megfordultam, hogy lássam mindannyiukat, akik körülöttem voltak, ők azonban az oldalfolyosóra szorítottak, pontosan a koporsó mellé, s amikor megfordultam, hogy visszanyerjem egyensúlyomat, már mindkét kezem a koporsón volt. Ott álltam, és lefelé bámultam, de nem Lestat maradványait, hanem halandó fivérem holttestét láttam. Nyugalom szállt le, mintha fátyol borult volna mindenre, mindenkire, a gyászolók eltűntek a néma fátyolredők alatt. Ott volt a fivérem, olyan szőkén, fiatalon, szelíden, mint életében, olyan valóságos volt és oly kedves, amilyen évek során át mindig is volt, s az évek elmúltával soha így fel nem tudtam őt idézni, annyira tökéletesen – minden elemében annyira tökéletesen – újjáteremtődött. Hátrakefélt szőke haja szabadon hagyta homlokát, szeme lehunyva, mintha aludna, lágy ujjai átfogták a mellén fekvő feszületet, ajka oly rózsás és bársonyos volt, alig tudtam elviselni, hogy csak lássam és ne érinthessem meg. És ahogy kinyújtottam a kezem, hogy megtapintsam selymes bőrét, a látomás véget ér.
Még mindig a szombat esti katedrálisban ültem. A templomi gyertyák tömény illatot árasztottak a mozdulatlan levegőben, a kálvária stációit végigjáró nő elment, mögöttem, szemben velem és most már fölöttem is mind sötétebb lett. Egy fiú jelent meg a laikus testvérek fekete reverendájában, hosszú, aranyozott gyertyakoppantót hozott, amellyel sorban oltotta el a gyertyákat. Bódultan néztem. Rám pillantott, azután elment, mintha nem akarná zavarni az imájában mélyen elmerült embert. Amikor a következő csillárhoz ért, egy kezet éreztem a vállamon.
Hogy két emberi lény ennyire közel jöjjön hozzám, anélkül, hogy hallanám, anélkül, hogy egyáltalán törődnék vele, azt jelezte valahol bennem, hogy veszélyben vagyok, de én azt sem bántam. Felpillantottam, és egy ősz hajú pap állt előttem. „Gyónni szeretne?” – kérdezte. „Éppen be akartam zárni a templomot.” Vastag szemüvege mögött összehúzta szemét. Az egyetlen fény most már csak a szentek képe előtt égő gyertyák piros üvegburájából jött, árnyék szökellt az égnek meredő falakra. „Valami bántja, igaz? Segíthetek?”
„Túl késő van, túl késő” – suttogtam, és felálltam, hogy induljak. Távolabb lépett tőlem, láthatóan nem fedezve fel semmi riasztót a külsőmben, és nyájasan, biztatóan felelte: „Nem, korán van még. Nem akar bejönni a gyóntatószékbe?”
Egy pillanatig ránéztem. Mosolyogni szerettem volna. És ekkor az az ötletem támadt, hogy megteszem. De ahogy a homályos előcsarnokon át a gyóntatószékhez követtem, tudtam, hogy ennek semmi értelme nincs, hogy nem más, mint őrület az egész. Ennek ellenére letérdeltem a szűk kis fülkében, kezeimet összekulcsoltam az imazsámolyon, miközben ő a szomszéd fülkében ült, és félretolta a fatáblát, hogy látni engedje arcéle homályos körvonalát. Egy pillanatig rámeredtem. Majd kezemet felemelve keresztet vetettem, és beszélni kezdtem. „Áldj meg, atyám, mert vétkeztem, oly sokszor és oly soká vétkeztem, hogy nem tudom, hogyan változzak meg, és hogyan valljam meg Istennek cselekedeteimet.”
„Isten irgalma végtelen, fiam” – mondta halkan. „Mondj el mindent Őneki, leplezetlenül, őszinte szívvel.”
„Gyilkosság, atyám, egyik a másik után. A nőt, aki tegnapelőtt éjjel halt meg a Jackson téren, én öltem meg, és több ezer más embert őelőtte, minden éjjel egyet vagy kettőt, atyám, és ez így megy már hetven éve. Mint a Kérlelhetetlen Kaszás, járom New Orleans utcáit, és emberekkel táplálkozom, hogy én magam életben maradjak. Nem vagyok halandó, atyám, hanem halhatatlan és elkárhozott, mint Isten pokolra vetett angyalai. Vámpír vagyok.”
A pap felém fordult. „Mi ez? Tréfát űz velem? Viccelődik? Félre akar vezetni egy öregembert?” – szólt, és visszacsapta a fatáblát. Sietve kinyitottam az ajtót, és kiléptem, hogy szemügyre vegyem, amint ott áll. „Fél maga egyáltalán Istentől, fiatalember? Tisztában van a szentségtörés jelentésével?” Ellenségesen nézett rám. Lassan, nagyon lassan közelebb mentem hozzá, és ő először csak sértett pillantást vetett rám. Majd zavartan hátralépett. A templom sötéten kongott az ürességtől, a sekrestyés elment, a gyertyák csak a távoli oltárokra vetettek kísérteties fényt, és aranyszínű lágy girlandot fontak a pap feje és arca köré. „Akkor hát nincs kegyelem!” – mondtam neki, és hirtelen megmarkoltam két vállát, természetfölötti erővel megszorítottam, hogy moccanni sem tudott, és egészen közel húztam fejét az arcomhoz. Rémületében kitátotta a száját. „Ha van Isten, miért tűri el, hogy létezem?” – mondtam. „Szentségtörésről beszél!” Kezembe mélyesztve körmeit, próbált kiszabadulni, misekönyve a földre esett, reverendája ráncai közt zörgött a rózsafüzér. Akárha szentek megelevenedett szobraival küzdött volna. Felhúztam ajkamat, hogy láthassa a vámpírfogakat. „Miért tűri, hogy éljek!?” – ismételtem. Arca, rettegése, megvetése, dühe felbőszített. Mindazt a gyűlöletet láttam benne, amit Babette-ben. „Eressz el! Sátán!” – sziszegte puszta halálfélelemben. Elengedtem, és baljós bűvölettel néztem, amint végigbukdácsol a főhajón, mintha havon vergődne keresztül. Aztán utánaeredtem, olyan gyorsan, hogy a következő pillanatban már átfogtam kinyújtott karjaimmal, körgallérom sötétségbe vonta, de lába még kapálódzott, menekülni próbált. Megátkozott, az oltáron levő Istent hívta segítségül. És ekkor ott, az oltárlépcső karfájánál megragadtam, arccal magam felé fordítva, lerántottam a földre, és nyakába mélyesztettem a fogaimat.
A vámpír elhallgatott.
Korábban valamikor a fiú cigarettára akart gyújtani. Egyik kezében a gyufával, másikban a cigarettával ült most ott, még mindig úgy, mint egy kirakati bábu, és a vámpírra bámult. A vámpír a padlót nézte. Hirtelen megfordult, kivette a lapos levélgyufát a fiú kezéből, meggyújtott egy szálat, és odanyújtotta a lángot. A fiú lehajolva rágyújtott, beszívta és gyorsan kiengedte a füstöt. Levette az üveg kupakját, nagyot húzott az italból, s közben nem vette le szemét a vámpírról.
Türelmesen várt újra, míg a vámpír hajlandónak mutatkozott folytatni elbeszélését.
– Gyerekkoromból nem maradt emlék bennem Európáról. Még az amerikai utazásra sem emlékeztem igazán. Hogy Európában születtem, az nem volt több egy elvont fogalomnál. De azért befolyása alatt tartott, amennyire csak Franciaország befolyása alatt tarthat egy gyarmati embert. Franciául beszéltem, franciául olvastam, emlékszem, mennyire vártam a forradalomról szóló híreket, és olvastam a Napóleon győzelmeiről tudósító párizsi újságokat. Emlékszem, mekkora haragra gyulladtam, amikor Louisiana államot eladta az Egyesült Államoknak. Nem tudnám megmondani, meddig élt bennem a halandó francia ember. Addigra már biztosan eltávozott, de megmaradt az olthatatlan vágy, hogy lássam és megismerjem Európát, és ez nemcsak abból származik, hogy az ember Európa irodalmát és filozófiáját olvassa, hanem abból az érzésből is, hogy engem igazán Európa formált mélyebben és alaposabban, mint a többi amerikait. Louisianai francia telepesek leszármazottja voltam, aki látni akarta, hol kezdődött el az egész.
Most tehát erre fordítottam figyelmemet. A bőröndjeimbe csak az kerülhetett, ami nélkülözhetetlen volt számomra. Sok mindent a városi házban hagyhattam, ahová – ebben biztos voltam – előbb-utóbb visszatérek, ha csak azért is, hogy egy másik hasonló házba költöztessem a holmimat, és ott kezdjek új életet New Orleansban. El sem tudtam képzelni, hogy örökre elhagyjam. Ámde gondolataim és szívem-lelkem Európa felé fordultak.
Első ízben kezdtem felfogni, hogy láthatom a világot, ha kedvem tartja. Hogy, Claudia szavaival élve, szabad vagyok.
Claudia tervet készített eközben. Makacsul a fejébe vette, hogy először Közép-Európába kell mennünk, mert leginkább ott lelhetők fel vámpírok. Biztosra vette, hogy találunk ott valamit, ami tájékoztat bennünket, tisztázza eredetünket. De ő többre vágyott puszta válaszoknál: kapcsolatba akart kerülni saját fajtájával. Újra és újra ezt emlegette – „Az én saját fajtám” – mondta, s ezt más hangsúllyal ejtette ki, mint ahogyan én mondtam volna. Éreztette velem a bennünket elválasztó szakadékot. Együttélésünk első éveiben a gyilkolás ösztönével telített Lestathoz tartottam őt hasonlónak, ám ugyanakkor minden másban az enyémmel volt azonos az ízlése. Most már tudtam, hogy ő kevésbé emberi, mint amilyenek Lestat meg én voltunk vagy amiről bármelyikünk álmodhatott volna. A legcsekélyebb mértékben sem ismerte az emberi érzéseket. Talán ez a magyarázata, hogy – mindannak ellenére, amit tettem vagy elmulasztottam tenni – ragaszkodott hozzám. Nem az ő fajtájából való voltam. Csupán a legközelebb álltam ahhoz.
– De nem lett volna lehetséges – kérdezte hirtelen a fiú – megismertetni őt az emberi érzelmekkel, ahogy minden mással megismertette?
– Mi értelme lett volna? – kérdezte kertelés nélkül a vámpír. – Hogy úgy szenvedjen, ahogy én? Meg kellett volna tanítanom arra, ezt készséggel elismerem, hogy győzze le magában a Lestat megölésére irányuló vágyát. A magam érdekében meg kellett volna ezt tennem. De semmi másban nem volt már bizalmam. Ha valaki súlyos bűnbe esik, semmiben sem tud bízni.
A fiú bólintott. – Nem akartam félbeszakítani. Ki akart térni valamire – mondta.
– Csupán arra, hogy úgy tudtam csak megfeledkezni arról, ami Lestattal történt, ha Európára fordítottam figyelmemet. Más vámpírok létezésének puszta gondolata is lelkesített. Egyetlen pillanatra sem vesztettem el hitemet Isten létezésében. Csak elsodródtam tőle. Természetfölöttiként sodródtam a természetes világon át.
Még valami várt azonban ránk, mielőtt útnak indultunk Európa felé. Ó, sok minden történt. A muzsikussal kezdődött. Nálam járt azon az estén, amikor a katedrálisban voltam, és másnap este újra el akart jönni. A szolgákat elbocsátottam, és magam mentem le hozzá. Külseje már az első pillantásra megdöbbentett.
Jóval soványabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, halotthalvány arca lázra utaló nyirkossággal fénylett. Leírhatatlanul nyomorultnak látszott. Amikor közöltem vele, hogy Lestat eltávozott, először nem akarta elhinni, és azt hajtogatta, hogy Lestat hagyott volna neki valamit, üzenetet vagy bármit. Amikor aztán nekivágott a Royale utcának, fennhangon vitatta meg önmagával az ügyet, mint aki nem vesz tudomást maga körül senkiről sem. Egy gázlámpa alatt értem utol. „Hagyott magának valamit” – mondtam, a levéltárcám után tapogatózva. Nem tudtam, mennyi pénz van benne, de úgy terveztem, neki adom. Több száz dollár volt. A kezébe nyomtam. Olyan vézna volt a keze, hogy látni lehetett a lüktető ereket a nyirkos bőr alatt. Ujjongani kezdett, és én azonnal éreztem, hogy a pénznél többről van itt szó. „Akkor hát beszélt rólam, megkérte magát, hogy ezt adja át nekem” – szólt, ereklyeként tartva kezében a pénzt. „Biztosan mondott valami mást is magának!” Kidülledt, meggyötört szemekkel nézett rám. Nem feleltem rögtön, mert most láttam meg a szúrt sebeket a nyakán. Két vörös karcolásszerű jel jobbra, pontosan a mocskos gallér fölött. Megfeledkezve az utca esti forgalmáról, a körülöttünk lökdösődő emberekről, ott lengette kezében a pénzt. „Tegye el!” – súgtam. „Beszélt magáról, azt mondta, fontos, hogy ne hagyjon fel a zenével.”
Úgy nézett rám, mint aki még vár valamit. „Mondott mást is?” –kérdezte. Nem tudtam mit mondani neki. Bármit kiagyaltam volna, ha azzal megnyugtatom és egyben távol is tartom. Kínos volt számomra Lestatról beszélni, a szavak egyszerűen elillantak ajkamról. És a szúrás okozta sebek meghökkentettek. Nem tudtam felfedni a rejtélyt. Végül badarságokat hordtam össze a fiúnak – hogy Lestat a legjobbakat kívánja neki, hogy gőzhajóval St. Louisba ment, hogy vissza fog jönni, hogy háború fenyeget, és neki üzleti dolgai vannak ott... A fiú sóvárogva lesett minden szót, mintha nem lenne elég, amit hall, és sürgetné, kipréselné, amit hallani akar. Remegett, verejték verte ki újfent a homlokát, amint ott állt, unszolt, követelt, és egyszerre csak ajkába harapva így szólt:
„De hát miért ment el?” – mintha semmi sem lett volna elég neki.
„Mi a baj?” – kérdeztem. „Mit kívánt tőle? Biztos vagyok benne, hogy ő azt akarná, hogy én...”
„A barátom volt!” – támadt hirtelen nekem, s hangja elcsuklott a visszafojtott sérelemtől.
„Maga nincs jól” – mondtam neki. „Pihenésre van szüksége. Valami van...” – és most éberen figyelve minden mozdulatát a nyakára mutattam – „...a torkán.” Még csak nem is tudta, mire gondolok. Ujjaival kereste a sebet, rátalált, megdörzsölte.
„Annyi baj legyen. Nem tudom, micsoda. Rovarok. Mindenütt ott vannak” – mondta, és elfordult tőlem. „Tehát mondott még valami mást is?”
Sokáig néztem, amint elballag a Royale utcán, kopottas feketébe öltözött, hórihorgas, rémséges alak, akinek jobbára utat engedtek a forgalmas utcán.
Rögvest beszámoltam Claudiának a muzsikus torkán lévő sebről.
Utolsó éjszakánk volt ez New Orleansban. Másnap, közvetlenül éjfél előtt készültünk a hajnalban induló hajóra szállni. Megállapodtunk, hogy együtt megyünk búcsúsétára. Claudia gondos volt és készséges, de arca, mint sírása óta mindig, módfelett szomorúnak tűnt. “Mit jelenthetnek azok a sebhelyek?” – kérdezte tőlem. „Azt, hogy vérét szívta a fiúnak, miközben az aludt, és a fiú hagyta ezt? Nem tudom elképzelni...” – tette hozzá.
„Igen, nyilván így történt.” De nem voltam benne biztos. Eszembe jutott Lestat megjegyzése, hogy ismer egy fiút, akiből különb vámpír lenne, mint amilyen Claudia. Tényleg szándékában volt megcsinálni? Tervezte-e, hogy még valakivel bővíti körünket?
„Most már nem fontos, Louis” – juttatta eszembe Claudia. „Búcsút kellett mondanunk New Orleans-nak.” Otthagytuk a Royale utcán hömpölygő tömeget. Tudatom pontosan érzékelt, magába szívott mindent, ami körülöttem volt, és vonakodott elismerni, hogy ez az utolsó éjjel.
A régi francia város jó része már régen leégett, és az építőművészet akkoriban éppannyira spanyol jellegű volt, mint most, ami azt jelentette, hogy nagyon szűk utcákon ballagtunk át, ahol két egyfogatú kocsi sem fért el egymás mellett; meszelt falak és nagy kapuk mellett mentünk el, amelyek olyan lámpafényes édenkerteket tártak elénk a távolban, amilyen a mienk volt, ám mindegyik valamilyen ígéretet, valamilyen érzéki titkot rejtett magában. Nagy banánfák simogatták végig a belső udvarok teraszait, páfrány- és virágtömegek árasztották el a folyosó torkolatát. Fenn a sötétben, háttal a nyitott ajtóknak, emberek ültek az erkélyeken, csendes hangjukat, legyezőik mozgását alig lehetett észlelni a lágy folyami szellőben. A falakat oly sűrűn fedte a lilaakác és a golgotavirág, hogy testünkkel súroltuk, amint elhaladtunk mellettük, és néha itt vagy ott megálltunk, hogy leszakítsunk egy-egy fénylő rózsát vagy loncnak az indáját. A magas ablakokon keresztül gyertyafény játékát láttuk a domborművekben bővelkedő gipszmennyezeten, és nemegyszer kristályüveg csillárok szivárványos koszorúja is a szemünkbe tűnt. Időnként estélyi ruhás alak jelent meg a rácsnál, ékkövek csillogtak a nyakán, parfümjének buja illata a virágillatú levegőbe vegyült.
Megvoltak a magunk kedvelt utcái, kertjei, szögletei, ám óhatatlanul kiértünk az óváros külső részébe, és elénk tárult a mocsár. Egyik kocsi a másik után ment el mellettünk a Bayou út felől a színház vagy az Opera felé tartva. De most már mögöttünk voltak a város fényei, és a mocsár átható, rothadó bűze elfojtotta a városi szagok vegyülékét. A bólogató, magas fáknak, mohás ágaiknak már a puszta látványa is émelyített, és Lestatra terelte gondolataimat. Úgy gondoltam rá, ahogyan azelőtt fivérem holttestére gondoltam. Láttam, ahogy a ciprusok és tölgyek között mélyen elsüllyedt ez a fehér lepedőbe csavart irtózatos, összefonnyadt alak. Kíváncsi voltam, vajon a sötétség teremtményei elkerülik-e, ösztönösen tudva, hogy ez a szétszáradt, recsegő-ropogó valami ott ártalmas és rosszindulatú, avagy körülnyüzsgik a bűzös vízben, és leszedegetik kiszáradt öreg húsát a csontokról.
Hátat fordítottam a mocsárnak, és visszaindultam az óváros belsejébe. Ereztem Claudia kezének megnyugtató, baráti szorítását. Csokornyi virágot szedett a kerti falakról, és sárga ruhájához szorította, arcát az illatos szirmokba temetve. Most olyan halkan beszélt hozzám, hogy közelebb kellett hajolnom. „Ez bánt téged, Louis. Ismered a gyógyszert. Hadd parancsoljon... hadd parancsoljon a test a szellemnek.” Elengedte kezemet, és néztem, ahogy távolodik tőlem, egyszer fordulva csak vissza, hogy még egyszer elismételje ugyanazt a parancsot. „Felejtsd el őt. Hadd parancsoljon a test a szellemnek...” Emlékezetembe idézte azt a verseskötetet, amelyet kezemben tartottam, amikor először mondta nekem e szavakat, és magam előtt láttam a verset a könyvben:
„Az ajka piros volt, a szeme nyílt,
haja színarany, arca fehér;
Lidérc ez a nő: csak éjszaka jár;
sápadt lepra, Eleven Halál,
és dermed tőle a vér.”
A túlsó sarokról mosolygott felém, egy darabka sárga selyem tűnt fel egy pillanatra a sűrűsödő sötétségben, azután eltűnt. Az én társam, örökre a társam.
Befordultam a Dumaine utcába, szaporán lépkedtem az elsötétült ablakok mellett. Egy lámpa nagyon lassan aludt ki egy széles és nehéz csipkefüggöny mögött, a mintázat árnyéka szétterjedt a téglafalon, majd elhalványult, és beleveszett a sötétségbe. Továbbmentem, közeledtem madame LeClair házához, hegedű halk, de éles hangját hallottam az emeleti szalonból, amit a vendégek fémesen csengő nevetése követett. A házzal átellenben álltam a homályban, alig maroknyit láttam a vendégek közül a kivilágított szobákban. Valaki egyik ablaktól a másikhoz, majd a harmadikhoz ment, halványsárga bor volt talpas poharában, arcát a hold felé fordította, mintha a legjobb kilátást próbálta volna kiválasztani, és végül az utolsó ablakban megtalálta, amit keresett, s keze a sötét függönyt markolta.
Szemben velem egy ajtó állt nyitva a téglafalban, és fény vetődött a folyosó túlsó végére. Csendesen indultam tovább a szűk utcán, és tömény konyhaszag csapott meg. Fövő hús enyhén émelyítő illata. Beléptem a folyosóra. Épp akkor sietett valaki végig az udvaron, és bezárt egy hátsó ajtót. Még valakit pillantottam meg. Vékony, fekete nő állt a konyhatűzhely mellett, gyönyörű kontyot viselt a fején, finoman metszett arcvonásai úgy tündököltek a fényben, mintha nemesfémből vésték volna. Kavargatta az ételt a fazekakban. Éreztem a fűszerek, a friss, zöld majoránna és babér édes illatát, és ekkor hatalmas hullámban csapott meg a fövő hús iszonyú szaga, bomló hús és vér a forrásban lévő kotyvalékban. Közelebb húzódtam, és láttam, amint a nő lerakja hosszú nyelű fémkanalát, két kezét kidomborodó csípőjére téve áll, kötényének fehér szalagja kirajzolja finom ívű, karcsú derekának vonalát. A habosan fövő húslé tajtékja kicsapott az edény tetején, és lefolyt az alatta izzó szénbe. A nőből áradó sötét illat felém szállt, s ez a sejtelmesen fűszerezett illat erősebb volt a fazékban lévő különös keverék szagánál, és szívfájdítón hatott rám, ahogy még közelebb húzódtam, és nekitámaszkodtam egy összegubancolódott kúszónövénnyel benőtt falnak. A halk hangú hegedűk valcerbe kezdtek odafenn, táncospárok mozgásától nyögtek a padlódeszkák. A falat borítójázmin körbefont, majd hátrább húzódott, miként víz vonul vissza a tisztára mosott tengerparttól, és újra éreztem a nő sós illatát. A konyhaajtóhoz jött, hosszú, fekete nyaka kecses ívben hajlott meg, amint a világos ablak alatti homályba kémlelt.
„Monsieur” – szólt, és kilépett a sárga fénysugárba, amely megvilágította jókora, gömbölyű mellét, fénnyel övezte hosszúkás arcának hideg szépségét. „A társaságot keresi, Monsieur?” – kérdezte. „Odafenn vannak...”
„Nem, drágám, én nem a társaságot keresem” –feleltem, kilépve a homályból. „Én magát keresem.”
Amikor vasárnap este felébredtem, már minden készen volt: a szekrénykoffer útban a hajó felé, valamint egy láda, benne koporsóval, a szolgák elmentek, a bútorok fehér védőhuzatban. A jegyek egy lapos, fekete levéltárcában, hitelkártyák paksamétája és egyéb iratok – mindez a közeli valóság fényében tüntette fel az utazást. Ha lehetséges lett volna, tartózkodom attól, hogy öljek, így azonban korán és nemtörődöm módon intéztem el. Claudia nemkülönben. Ahogy közeledett az indulás ideje, egyedül voltam a lakásban, és Claudiára vártam. Ideges hangulatomban túl hosszúnak tűnt a távolmaradása. Féltettem, annak ellenére, hogy képes volt igézettel-bűbájjal bárkit rávenni, hogy segítsen neki, ha túl messze találta magát otthonától, nemegyszer arra is rávett idegeneket, hogy elhozzák egészen a házhoz, az apjához, az apa pedig bőkezűen hálálta meg, hogy visszakapta elveszett lányát.
Futva jött meg, és miközben letettem a könyvemet, azt gondoltam, megfeledkezett az időről. Valójában azt hitte, későbbre jár, mint amennyit az óra mutatott. Zsebórám szerint még egy óránk volt. De ahogy az ajtóhoz ért, tudtam, hogy nem erről van szó. „Louis, az ajtók!” – lihegte, keble hullámzott, kezét a szívén tartotta. Visszarohant a folyosón, én meg utána, és kétségbeesett integetésére becsuktam a teraszra nyíló ajtókat „Mi a baj?” – kérdeztem. „Mi történt veled?” A magas üvegajtókhoz lépett, amelyek az utca fölötti keskeny erkélyekre nyíltak. Felemelte a lámpaernyőt, és gyorsan elfújta a lángot. A szoba sötétbe borult, majd az utcai fénytől egyre világosabb lett. Kezét a mellére szorítva, lihegve állt az ablaknál, majd felém nyújtotta kezét, és szorosan magához húzott.
„Valaki követett” – suttogta. „Hallottam, amint házról házra jön mögöttem. Először nem is törődtem vele.” Megállt, hogy lélegzetet vegyen. A túloldali ablakok kékes fényétől halotthalvány volt az arca. „Louis, a muzsikus volt” – súgta.
„De hát mit számít ez? Biztosan látott már téged Lestattal.”
„Louis, ő odalenn van. Nézz ki az ablakon! Nézd meg te is!” Olyan felindultnak, szinte már rémültnek látszott! Mintha nem állna közszemlére kitéve a küszöbön. Kiléptem az erkélyre, de nem engedtem el a kezét, mialatt ő a függöny mellett álldogált. Olyan szorosan kapaszkodott belém, mintha féltene. Tizenegy óra volt, a Royale utca átmenetileg csendes: a boltok bezárva, a színházi forgalom épp véget ért. Valahol jobbra tőlem becsapódott egy ajtó, férfi és nő tűnt fel, siettek a sarok felé, a nő arcát hatalmas fehér kalap takarta el. Lépéseik elhaltak. Senkit sem láttam, senkit sem érzékeltem. Claudia ziháló lélegzése ütötte meg fülemet. Valami moccant a házban. Összerezzentem, de azután rájöttem, hogy a madarak surrognak-zörögnek. Megfeledkeztünk a madarakról. Claudia még jobban megijedt, mint én, és odahúzódott mellém.
„Nincs itt senki, Claudia...” – kezdtem elfojtott hangon.
Ekkor megláttam a muzsikust.
Olyan mozdulatlanul állt a bútorüzlet bejáratánál, hogy a leghalványabb sejtelmem sem volt ottlétéről, és ő ezt nyilván így is akarta. Mert most felfelé és énfelém fordította arcát, amely fehér fényként vált ki a sötétségből. A reményvesztettség és a gond teljesen eltűnt merev vonásaiból; fehér arcából kémlelve néztek rám nagy sötét szemei. Vámpír lett belőle.
„Látom” – suttogtam Claudiának, alig mozgatva ajkamat, miközben a muzsikus tekintetét figyeltem. Éreztem, hogy Claudia közelebb húzódik, keze remeg, tenyerét erősen dobogó szívére szorítja. Lélegzete elakadt, amikor most újra megpillantotta a muzsikust. A még mindig mozdulatlanul álló embert néztem én is, de közben éreztem, hogy valami megdermedt bennem. Lépéseket hallottam az alsó folyosón. A kapu sarokvasa csikorgott. Majd ugyanaz a lépés megint, megfontolt, erőteljes, hangja visszaverődött a kocsibejáró boltíves mennyezete alatt, megfontolt, jól ismert lépés. Már a csigalépcsőn haladt felfelé. Claudia halkan felsikoltott, de nyomban szája elé kapta kezét. A vámpír nem mozdult a bútorüzlet bejáratától. És én ismertem a lépcsőn baktató lépéseket. Ismertem a tornácon kongó lépéseket. Lestat volt. Lestat rángatta az ajtót, dörömbölt rajta, próbálta feltépni, mintha ki akarná szakítani a falból. Claudia a szoba sarkába húzódott, teste előregörnyedt, mintha kemény ütést mértek volna rá, kétségbeesett tekintetét hol az utcán álló alakra, hol rám vetette. Mind hangosabb lett a dörömbölés az ajtón. És ekkor meghallottam a hangját. „Louis!” – kiáltotta. „Louis!” – üvöltött az ajtó előtt. Majd betörte a hátsó szalon ablakát. Hallottam, hogy a kilincs belülről mozdul. Sietve megragadtam a lámpát, de a gyufát idegességemben eltörtem, végül mégiscsak meggyulladt a láng, és a kis petróleumos edényt most már higgadtabban a kezemben tartottam. „Menj el az ablaktól! Csukd be!” – mondtam Claudiának. Engedelmeskedett, mintha a váratlan, világos utasítás feloldotta volna görcsös félelmét. „És most azonnal gyújtsd meg a többi lámpát.” Hallottam, hogy keservesen zokog, amint gyufát gyújt. Lestat belépett az előszobába.
Már az ajtóban állt. Elakadt a lélegzetem, és akaratom ellenére hátrább léptem, amikor megláttam. Claudia felkiáltott. Kétségkívül Lestat volt, gyógyultan, épen dőlt az ajtónak, előrenyújtotta a fejét, szeme kiguvadt, mint aki részeg, és csak az ajtófélfába kapaszkodva tudja elkerülni, hogy beessen a szobába. Sebhelyek tömege lepte el a bőrét, sérült hústömeg förtelmes takarójaként, mintha „halálának” minden ránca nyomot hagyott volna rajta. Mint akire vaktában sújtanak le számtalanszor tüzes piszkavassal, olyan összeégettnek, megbélyegzettnek látszik, és az egykor tiszta pillantású szürke szemeket véres erek szőtték át keresztül-kasul.
„Ne moccanj... az isten szerelmére... maradj ott hátul...” – suttogtam. „Rád fogom ezt dobni. Elevenen megégetlek” – tettem hozzá. S ugyanabban a pillanatban egy hangot hallottam bal felől, valami kaparást, vakarást a ház homlokzatán. A másik volt. Láttam a kezét a kovácsoltvas erkélyen. Amikor teljes súllyal nekilódult az üvegajtónak, Claudia élesen felsikoltott.
Nem tudok kimerítően beszámolni arról, ami ezután történt. Sehogy sem tudom pontosan felidézni, hogyan zajlott le az egész. Emlékszem, hogy Lestathoz vágtam a lámpát, a lába előtt tört össze, és azon nyomban lángok csaptak fel a szőnyegről. Fáklyát vettem a kezembe, nagy halom lepedőt húztam ki a kanapéból és gyújtottam meg a lángokban. De akkor már verekedtem vele, vad ütésekkel, rúgásokkal támadtam hatalmas erejét. Valahonnan a háttérből hallottam Claudia rémült sikoltozását. A másik lámpa is eltört. A láng átterjedt a függönyökre. Emlékszem, hogy Lestat ruhadarabjai petróleumtól bűzlöttek, és egy ideig vadul csapkodta a lángokat. Ügyetlen volt, beteg, nem tudta tartani az egyensúlyát, de amikor sikerült megmarkolnia, ujjába kellett harapnom, hogy elengedjen. Zaj támadt az utcán, kiáltások, harangzúgás. A szoba égő pokollá változott, és a felvillanó tűzfényben láttam, hogy Claudia viaskodik a kezdő vámpírral, aki – mint madarat üldöző ügyetlen ember – láthatóan nem tudta megragadni őt. Ide-oda gurultam Lestattal a lángokban, arcomon éreztem a fullasztó hőséget, és láttam háta fölött a lángokat, amikor alája kerültem. És ekkor Claudia alakja vált ki a zűrzavarból, újra meg újra rásújtott Lestatra a piszkavassal, míg végül engedett a szorítása, és én elszabadulva feltápászkodtam mellőle. Láttam, hogy a piszkavas újra meg újra lesújt Lestatra még mindig, és hallani lehetett, hogy Claudia minden ütést dühös, acsargó morgással kísér, mint egy öntudatlan állat. Lestat fájdalomtól eltorzult arccal tartotta maga elé a kezét. És a parázsló szőnyegen elterülve, vérző fejjel feküdt a másik.
Ami ezután történt, nem világos előttem. Azt hiszem, kiragadtam a piszkavasat Claudia kezéből, és jókora ütést mértem oldalvást Lestat koponyájára. Emlékszem, hogy megállíthatatlannak, sebezhetetlennek tűnt az ütésekkel szemben. A tűz addigra már a ruhámat perzselte, belekapott Claudia pókháló vékonyságú köpenyébe, úgyhogy megragadtam őt, és lerohantam a folyosóra, testemmel próbálva elfojtani a lángokat. Emlékszem, hogy levettem a kabátomat, és azzal csapdostam a lángokra, odakinn, a szabadban, és közben férfiak futottak el mellettem, föl a lépcsőn. Nagy tömeg áradt ki a folyosóról az udvarba, valaki a konyha téglaépületének lejtős tetején állt. Karomban tartottam Claudiát, és elrohantam mindannyiuk mellett, nem törődve kérdéseikkel, átfurakodva közöttük, szétválasztva őket egymástól. S akkor már szabadok voltunk mindketten, hallottam lihegését, zokogását, amint futottam a Royale utcán, vaktában be az első sikátorba, futottam, futottam, amíg minden zaj megszűnt, csupán saját lépteim hangja hallatszott. Meg Claudia lélegzése. És ott álltunk mi ketten, a felnőtt és a gyerek, megperzselve, sajgó testtel és mélyen lélegezve az éjszaka csendjében.
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése