Charlaine Harris - True Blood /5. fejezet/

5.fejezet




Mondhatom, volt min töprengenem a következő pár napban. Én, aki mindig új dolgok után áhítoztam, ne¬hogy unatkozzam, most aztán annyi mindent felhal¬moztam, hogy hetekre elég volt. Azok az emberek ott a Szemfogadóban már önmagukban is elég alapot adtak az elemezgetéshez, hogy a vámpírokat már ne is említ¬sem. Ahhoz képest, hogy mennyire akartam találkozni egy igazi vámpírral, most aztán többet láttam, mint amennyiről egyáltalán tudni akartam.
Sok férfit behívtak a rendőrőrsre Bon Temps-ból és a környékéről, hogy válaszoljanak pár kérdésre Dawn Green szokásaival kapcsolatban. Meglehetősen zavaró volt, hogy ha nem volt szolgálatban, Bellefleur detektív állandóan ott lézengett a bárban, és egyetlen sörnél több alkoholt soha nem fogyasztott, de mindent alaposan megfigyelt, ami körülötte zajlott. Mivel a Merlotte's
nem volt a törvénytelen cselekedetek melegágya, így
senki nem törődött Andyvel túl sokat azután, hogy megszoktuk, hogy ott lebzsel.
Úgy nézett ki, hogy mindig az én felszolgálási terüle¬temen választ asztalt. És hallgatag játékba kezdett velem. Amikor az asztalához mentem, akkor mindig elkezdett valami provokatív dologra gondolni, így próbálta elérni, hogy elszóljam magam. Nem úgy nézett ki, mint aki felfogja, hogy mennyire szemérmetlen volt. A provoká¬ció volt a célja, nem a zaklatás. Csak azt akarta, hogy megint olvassak a gondolataiban. Nem tudtam rájönni, hogy miért.
Aztán, talán az ötödik vagy hatodik alkalommal, hogy ki kellett vinnem neki valamit, azt hiszem, egy diétás kó¬lát, elképzelt, ahogy a bátyámmal hancúrozom. Annyira ideges voltam, amikor az asztalához mentem (tudtam, hogy vár valamire, de nem tudtam, pontosan mire), hogy már régen túl voltam azon, hogy felmérgesítsem ma¬gam, és a könnyek birodalmában jártam. A legfaragatla-nabb általános iskolai kínzatásaimat juttatta eszembe.
Andy várakozásteljes arccal pillantott fel rám, és ami¬kor könnyeket látott, akkor az érzések meglepően széles skálája futott át gyors egymásutánban az arcán: diadal, bosszúság, aztán keserű szégyen.
Az ingére öntöttem azt a nyavalyás kólát.
Átvágtam a kocsmán, el a pult mellett, és egyenesen kimentem a hátsó ajtón.
- Mi baj van? - kérdezte Sam élesen. Azonnal a nyo¬momban volt.
Csak a fejemet ingattam, mert nem akartam elmesél¬ni neki, és kihalásztam egy erősen koros papír zsebken¬dőt a sortomból, hogy megtöröljem a szememet.
- Gorombaságokat mondott? - kérdezte Sam mé¬lyebb és dühösebb hangon.
- Gondolta őket — válaszoltam gyámoltalanul —, szán¬dékosan meg akart bántani. Tudja.
- A mocskos szar alak - mondta Sam, amivel úgy meg¬lepett, hogy majdnem megfeledkeztem a bajomról. Sam nem szokott csúnyán beszélni.
Ha én egyszer sírni kezdek, akkor úgy néz ki, hogy nem tudom többet abbahagyni. Ledolgoztam előre a kisebb boldogtalanságok sírásadagját is.
- Menj csak vissza - mondtam zavarban a szökőár mi¬att. — Egy perc, és összeszedem magam.
Hallottam, ahogy nyílik és csukódik a hátsó ajtó. Gondoltam, hogy Sam teljesíti a kérésemet, de ehelyett Andy Bellefleur szólalt meg mellettem
- Elnézést kérek, Sookie.
- Magának mától Miss Stackhouse, Andy Bellefleur -mondtam. - Nekem olybá tűnik, hogy sokkal inkább azon kéne lennie, hogy rájöjjön, ki ölte meg Maudette-et és Dawnt, ahelyett, hogy kegyetlen játékokat játszik itt az elmémmel.
Megfordultam, és a rendőrre néztem. Szörnyűséges kínban volt. Azt gondoltam, hogy őszintén szégyelli ma¬gát.
Sam telve erővel és haraggal hadonászni kezdett.
- Bellefleur, ha visszamegy, egy másik pincérnő aszta¬lához üljön - mondta a hangjából jól kivehető elfojtott indulattal.
Andy Samre nézett. Kétszer vastagabb volt, és öt cen¬tivel magasabb. De abban a percben Samre fogadtam
volna, és úgy tűnt, Andy sem akarta megkockáztatni a párharcot, ha csak a józan ész nem azt diktálja. Csak bic¬centett, és átvágott a parkolón a kocsijához. A nap meg¬csillantotta barna hajában a szökés tincseket.
- Sookie, úgy sajnálom — mondta Sam.
- Nem tehetsz róla.
- Haza akarsz menni? Ma nem vagyunk annyira tele.
- Nem. Befejezem a műszakomat. - Charlsie Tooten ráérzett a dolgok menetére, de nem hagytam volna ott könnyű szívvel. Arlene szabadnapos volt aznap.
Visszamentünk a bárba. Bár páran kíváncsian néztek ránk, amint beléptünk, senki nem kérdezte meg, mi tör¬tént. Az asztalaim közül csak egy volt foglalt. Egy pár ült mellette, éppen szorgosan falatoztak, poharaik telve fo¬lyékonnyal, így aztán nem volt rám szükségük. Elkezd¬tem felaggatni a borospoharakat. Sam a pultnak dőlt mellettem.
- Tényleg beszélni fog ma este Bill Compton a Dicső Holtak Leszármazottai találkozón?
- A nagyanyám kérésére.
- Te is elmész?
- Nem állt szándékomban. - Addig nem akartam találkozni Bill-lel, amíg fel nem hív, és nem találkozunk csakis azért, hogy láthasson.
Sam mást nem mondott, de még aznap délután, ami¬kor a táskámat hoztam ki az irodájából, bejött ő is, és va¬lami papírokkal vacakolt az asztalán. Kivettem a hajke¬fémet, és megpróbáltam a copfomat megszabadítani egy gubanctól. Abból, ahogy Sam cél nélkül tett-vett, egyér¬telmű volt, hogy mondani akar valamit, és megéreztem a ébredező bosszankodás hullámait a körülményeskedés miatt, ami úgy tűnik, hogy a férfiakra olyan jellemző.
Andy Bellefleurre is. Egyszerűen csak rá kellett volna kérdeznie a fogyatékosságomra ahelyett, hogy játszado¬zik velem.
Billre is. Egyszerűen csak közölnie kellett volna a szándékait, e helyett a furcsa hideg-meleg dolog helyett.
- Szóval? - kérdeztem, sokkal élesebb hangon, mint akartam.
Belepirult a pillantásomba.
-Azon tűnődtem, hogy nem szeretnél-e eljönni velem a Leszármazottak találkozójára, és utána nem innál-e velem egy kávét.
Ledöbbentem. A hajkefém megállt félúton. Csomó minden futott át az agyamon, a kezének érintése, ami¬kor fogta az enyémet Dawn Green háza előtt, a fal, amelybe beleütköztem a tudatában, és hogy mennyire nem bölcs dolog a főnökkel randizni.
- Dehogynem - válaszoltam jelentőségteljes hallgatás után.
Mintha kiengedte volna a levegőt.
- Jó. Akkor érted megyek fél nyolc előtt tíz perccel, vagy akkortájt. Az est fél nyolckor kezdődik.
- Rendben, akkor nálunk.
Attól való félelmemben, hogy ha még tovább mara¬dok, valami rám jellemző dolgot fogok tenni, gyorsan felkaptam a táskámat, és kisiettem a kocsimhoz. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek-e jókedvemben, vagy sírjak a saját ostobaságom miatt.
Háromnegyed hatra értem haza. Nagyi már kitette a vacsorát az asztalra, mert korán kellett elindulnia, hogy mindenféle enni- és innivalót vigyen a Leszármazottak találkozójára, amelyet a közösségi házban tartottak.
- Kíváncsi lennék, hogy akkor is eljönne-e, ha a Jó re¬mény baptista templom közösségi termében tartanánk? — mondta nagyi minden előzmény nélkül. Nekem nem jelentett nehézséget nagyi gondolatainak fonalát fel¬venni.
- Szerintem el — mondtam. — Azt hiszem, hogy téves az az általános vélekedés, hogy a vámpírok rettegnek a vallási kegytárgyaktól. De tőle nem kérdeztem.
- Hatalmas kereszt függ ott - folytatta nagyi.
- Végül mégis elmegyek a találkozóra - mondtam. -Sam Merlotte-tal.
- A főnököd Sammel? - Nagyi nagyon meg volt lepve.
- Úgy van, asszonyság.
- Nahát, nahát. - Nagyi somolygott, miközben a tá¬nyérokat az asztalra tette. Mialatt megettük a szendvi¬cseinket meg a gyümölcssalátát, megpróbáltam kitalál¬ni, mit vegyek fel. Nagyi nagyon izgult a találkozó miatt, hogy majd hallgatni fogja Billt, ahogy mesél, utána meg bemutatja a barátainak, és most valahol a fellegekben járt, vagy még messzebb (legvalószínűbb, hogy a Vénu¬szig meg sem állt), jobban, mint amiatt, hogy nekem va¬lódi randevúm lesz. Egy emberi lénnyel.
- Utána elmegyünk még valahova - mondtam -, úgy¬hogy szerintem a találkozó vége után egy órával leszek csak itthon. - Nem túl sok hely volt Bon Temps-ban, ahová be lehetett ülni kávézni. Ráadásul ezek az étter¬mek nem kimondottan olyan helyek voltak, ahol az em¬ber szívesen időzik hosszasabban.
- Rendben van, édesem. Nem kell rohannod. - Nagyi már átöltözött. Vacsora után segítettem neki megrakni a sütis tálcákat és megtölteni egy nagy kávéskannát, ame¬lyet pont az ilyen alkalmakra vett. A hátsó ajtóhoz állt a kocsijával, ezzel sok járkálást megspórolt. Boldogabb már nem is lehetett volna, csivitelt és csacsogott egész végig, amíg bepakoltunk. Egy ilyen este, ez már tetszett neki.
Ledobáltam a pincérnőruhát, és úgy futottam zuha¬nyozni, mint a villám. Mialatt szappanoztam magam, megint azon törtem a fejem, hogy mit vegyek fel. Nem megyek fekete-fehérben, ez biztos; már nagyon elegem volt a Merlotte's színeiből. Leborotváltam a lábam, arra már nem maradt időm, hogy hajat mossak és meg is szárítsam, de előző este mostam utoljára. Kitártam a szekrényem ajtaját, és csak álltam ott. Sam már látta a fe¬hér, virágos ruhát. A farmerruha nem volt elég szép, ha nagyi barátaival is találkozom. Végül kirángattam egy bő szárú khaki nadrágot és egy vörösesbarna, rövid ujjú selyemblúzt. Volt egy barna bőrszandálom meg egy bar¬na bőrövem, jól néz majd ki így együtt. Felvettem egy nyakláncot, a fülembe nagy arany fülbevalót raktam, és készen is voltam. Mintha csak így időzítette volna, Sam pont akkor csöngetett be.
Eléggé feszengősre sikerült az ajtónyitás utáni perc.
- Örülök, ha bejössz, de szerintem épp ideje, hogy...
- Szívesen bemennék, de szerintem épp ideje, hogy... Ezen együtt nevettünk.
Bezártam az ajtót, és Sam előresietett, hogy kinyissa nekem a furgon ajtaját. Örültem, hogy nadrágot vettem, amikor elképzeltem, hogyan próbálnék felmászni a ma¬gas ajtóig az egyik rövidebb szoknyácskámban.
— Toljalak lentről?— kérdezte reménykedve.
— Azt hiszem, menni fog - mondtam. Igyekeznem kellett, nehogy mosolyogjak.
Csendben tettük meg az utat a közösségi házig, amely Bon Temps régebbi részén állt; ott, amelynek a története még a polgárháború előttig nyúlik vissza. Az épület ma¬ga nem volt polgárháború előtti, de a helyén már akkor is állt valami, amit a háború alatt romboltak le, bár arról semmilyen feljegyzés nem volt, hogy mi lehetett az.
A Dicső Holtak Leszármazottai elég vegyes társaság volt. Volt néhány nagyon idős, nagyon törékeny tagja, és volt néhány nem annyira idős és nagyon is élettel teli tagja, valamint középkorú férfiak és nők. Fiatal azonban nem volt, ami miatt nagyi gyakran panaszkodott, igen¬csak jelentőségteljes pillantásokat lövellve felém.
Mr. Sterlin Norris, a nagyanyám réges-régi barátja és Bon Temps polgármestere állt az ajtóban aznap este az érkezőket üdvözölendő. Mindenkivel, aki belépett, ke¬zet rázott és kicsit elbeszélgetett.
— Miss Sookie, minden nappal egyre szebb leszel — mondta Mr. Norris. - És Sam, időtlen idők óta nem lát¬tunk! Sookie, ez a vámpír tényleg a barátod?
— Igen, uram.
— Biztosra veszed, hogy mindannyian biztonságban vagyunk?
- Igen, biztos vagyok benne. Ő nagyon kedves... sze¬mély. - Lény? Egyed? Ha kedvel az ember egy élőhalot¬tat, akkor mit mond, hogy eléggé rendben van?
- Ha te mondod - mondta Mr. Norris bizonytalanul. - Az én időmben ilyesmi csak a mesében létezett.
- Ugyan, Mr. Norris, még most is a maga ideje van -mondtam olyan vidám mosollyal, amit elvártak tőlem, mire felnevetett, és beljebb tessékelt minket, amit meg tőle vártak el. Sam megfogta a kezemet, és odavezetett a fémszékek utolsó előtti sorához, én pedig integettem a nagyanyámnak, ahogy elfoglaltuk a helyünket. Pont ak¬kor kellett kezdődnie az összejövetelnek, és Bon Temps-hoz képest egész sokan összegyűltek, mert a teremben talán volt vagy negyven ember. Csakhogy Bill nem volt köztük.
Ebben a percben lépett az emelvényre egy tömör, tes¬tes nő, a Leszármazottak elnöke, Maxine Fortenberry.
- Jó estét! Jó estét! - zengte. - Tiszteletbeli vendégünk most telefonált, hogy gond van a kocsijával, és ezért pár percet késni fog. Ezért azt javaslom, amíg várunk rá, ad¬dig tartsuk meg a találkozó ügyviteli részét.
A csapat letelepedett, és átverekedtük magunkat azo¬kon a rém unalmas dolgokon. Sam karba tett kézzel ült mellettem, és a jobb bokáját keresztben a bal térdére fek¬tette. A szokásosnál is jobban ügyeltem rá, hogy a gon¬dolatpajzsom fent legyen, az arcomon pedig egy mosoly, ezért egy kicsit lelombozott, amikor Sam picit felém dőlt, és odasúgta:
- Lazíthatnál egy kicsit.
- Azt hittem, azt csinálom.
- Nem hinném, hogy tudod, hogy kell.
Felhúztam a szemöldökömet. Lesz néhány szavam Mr. Merlotte-hoz a találkozó után.
Ekkor lépett be Bill. A teremre teljes csend borult, ahogy azok, akik még nem találkoztak vele, feldolgozták a jelenlétét. Ha még soha nem látott vámpírt az ember, akkor bizony idő kellett hozzá, hogy megszokja. A kékes világításban Bill még kevésbé nézett ki emberinek, mint a Merlotte's félhomályában, vagy a legalább olyan gyé¬ren világított otthonában. Semmiképpen nem tűnt hétköznapi fickónak. A sápadtsága szembeszökő volt, és a szeme mély tükre is sötétebb és hidegebb. Semmit¬mondó középkék öltöny volt rajta, és akármibe lefogad¬tam volna, hogy a nagyi tanácsára vette fel. Ragyogóan festett. Szemöldökének határozott íve, orrának merész görbülete, ajkának finom metszése, a hófehér keze, hosz-szú ujjai és gondosan ápolt körme... Váltott néhány szót az elnöknővel, aki úgy el volt bájolva Bill visszafogott mosolyától, hogy szinte kirepült a kompressziós haris-nyájából.
Nem tudom, hogy Bill használta-e a delejes erejét, hogy megbabonázza az egész termet, vagy ezek az embe¬rek már eleve felcsigázott érdeklődéssel jöttek, de min¬denki várakozásteljesen hallgatott.
Akkor Bill meglátott. Esküszöm, hogy megrándult a szemöldöke. Kissé meghajolt felém, én visszabólintot¬tam, de mosolyra hiába is számított volna. Még ebben a tömegben is élveztem a felőle áradó csend tavának hű¬vösét.
Mrs. Fortenberry bemutatta Billt, de arra nem emlék¬szem, hogy mit mondott, vagy hogyan írta körbe azt a tényt, hogy Bill másfajta teremtmény.
Akkor Bill vette át a szót. Jegyzetek voltak nála, amit kicsit meglepődve láttam. Mellettem Sam előredőlt, és le sem vette a szemét Bill arcáról.
- .. .nem volt takarónk, és ételünk is csak alig - me¬sélt nyugodt hangon Bill. - Sok volt a dezertőr.
A Leszármazottaknak nem ez volt a kedvenc témájuk, de néhányan egyetértően bólogattak. Ez a dolog nyilván beleillett az iskolában hallottakba.
Az első sorban egy aggastyán felemelte a kezét.
- Uram, véletlenül nem ismerte az dédapámat, Tolli-ver Humphriest?
- De igen - mondta egy pillanat múlva Bill. Az arcki¬fejezése nem árult el semmit. -Tolliver a barátom volt.
És egyetlen futó pillanatra a hangjában valami olyan szörnyűség sejlett, hogy be kellett hunynom a szemem.
- Milyen ember volt? - kérdezte elcsukló hangon az öregember.
- Nos, vakmerő volt, ami végül a halálához is vezetett - mondta Bill félrehúzott mosollyal. - Bátor volt. És egy árva centet sem keresett életében, amit el ne herdált vol¬na.
- Hogyan halt meg? Maga is ott volt?
- Igen, ott voltam - mondta fáradt hangon Bill. - Lát¬tam, ahogy lelövi egy északi orvlövész, innen harminc kilométerre az erdőben. Lassú volt, mert az éhezés le¬gyengítette. Mind éheztünk. Egyik kora délelőtt, hideg reggel volt, Tolliver látta, hogy egy fiút meglőttek a csa¬patunkból, és alig fedezi valami, ahogy a mező közepén fekszik. A fiú még élt, de súlyos volt a sebesülése. Kiál¬tani azért még tudott, és meg is tette; folytonosan, egész álló délelőtt. Segítségért kiabált. Tudta, hogy meg fog halni, hav alaki nem segít rajta.
Az egész teremben olyan csend honolt, hogy egy légy zümmögését is hallani lehetett volna.
— Üvöltött és nyögött. Majdnem lelőttem én magam, csak hogy végre elhallgattassam, mert tudtam, hogy a megmentését megkockáztatni egyenlő lenne az öngyil¬kossággal. De sehogyan sem tudtam rávenni magam. Gyilkosság lett volna, nem a háború velejárója, mond¬tam magamnak. Utóbb azonban azt kívántam, bár lelőt¬tem volna, mert Tolliver sokkal nehezebben tűrte a fiú könyörgését. Két óra elteltével azt mondta, hogy meg¬próbálja megmenteni a fiút. Én ellenkeztem, de Tolliver azt mondta, hogy ez Isten akarata, hogy ő legyen az, aki megkísérli. Imádkozni kezdett, ahogy ott lapultunk az erdőben.
— Habár mondtam Tollivernek, hogy Isten nem akar¬hatja, hogy esztelenül feláldozza az életét - hogy otthon feleség és gyerekek várják, akik azon imádkoznak, hogy épségben hazajusson —, arra kért, hogy fedezzem, amíg megpróbálja kimenteni a fiút. Ügy szaladt ki a rétre, mintha egy szép tavaszi nap lett volna, ő pedig ereje teljében. El is jutott a sebesült fiúig. De akkor lövés dör¬rent, és Tolliver holtan esett össze. Aztán kis idő múltán a fiú újra segítségért kezdett kiáltozni.
— Vele mi lett? - kérdezte Mrs. Fortenberry, a hangját annyira lehalkítva, amennyire csak tudta.
- Életben maradt - mondta Bill olyan hangsúllyal, amitől végigfutott a hideg a hátamon. - Túlélte a napot, és aznap éjjel sikerült fedezékbe vinnünk.
A közönség valahogy újra mozgolódni kezdett, mi¬alatt Bill beszélt. Az első sorban ülő Öreg olyan becses em¬léket kapott, amely sokat elárult felmenője jelleméről.
Nem hiszem, hogy bárki, aki eljött a találkozóra, fel lett volna készülve arra a mély benyomásra, amit egy polgárháborús túlélő beszámolója jelenthet. Le voltak nyűgözve; le voltak sújtva.
Orkánerejű tapsvihar tört ki, miután Bill válaszolt az utolsó kérdésre, legalábbis olyan viharos, amilyen negy¬ven embertől kitelt. Még Sam is, aki nem volt Bill fel¬tétlen híve, összeütötte néhányszor a tenyerét.
Utána mindenki személyesen is beszélni akart Bill-lel néhány szót, kivéve engem és Samet. Mialatt a vonako¬dó vendéget körbeállták a Leszármazottak, Sammel ki¬surrantunk a kocsijához. A Rákolló Falatozóba mentünk, amely egy igazi lebuj volt, ahol történetesen nagyon jó volt a konyha. Én nem voltam éhes, de Sam kért egy cit-romos sutit a kávéja mellé.
- Ez érdekes volt - mondta óvatosan Sam.
- Bill beszéde? Igen — mondtam ugyanolyan óvatosan.
- Érzel iránta valamit?
Olyan sok mellébeszélés után Sam úgy döntött, hogy nem kertel többet.
- Igen - mondtam.
- Sookie - mondta Sam -, vele nincs jövőd.
- Másfelől, itt lesz még egy darabig. Ügy saccolom, még pár száz évig.
- Soha nem tudhatod, mikor történik valami egy vámpírral.
Ezzel nem tudtam vitatkozni. Viszont, ahogy Samnek is rámutattam, azt sem tudhattam, hogy velem, egy ha¬landóval, történik-e majd valami.
Túl sokszor átrágtuk már magunkat ezen az elejétől a végéig. Végül bosszúsan azt kérdeztem: - És veled mi a helyzet, Sam?
A pirospozsgás bőre még vörösebb lett. Ragyogó kék tekintete összekapcsolódott az enyémmel.
- Nagyon kedvellek, Sookie. Úgy mint barátot, és talán egyszer mint valami mást is...
- Tessék?
- Csak annyira utálom végignézni, ahogy rossz lóra teszel.
Felpillantottam rá. Éreztem, ahogy hitetlenkedő lesz az arckifejezésem, a szemöldököm összehúzódik, és a szám két sarka felfelé kunkorodik.
- Na persze - mondtam az arcomhoz illő hangon.
- Mindig nagyon bírtalak.
- Olyan nagyon, hogy addig kellett várnod, hogy ezt közöld, amíg valaki más is érdeklődni kezdett irántam?
- Ezt megérdemeltem. - Úgy tűnt, fontolgatja, hogy mondjon még valamit, de sehogy sem tudja megfogal¬mazni.
Bármi volt is az, láthatóan nem tudott vele előhoza¬kodni.
- Menjünk — javasoltam. Elég nehezen tudnánk me¬gint semleges mederbe terelni ezt a beszélgetést, gondol¬tam. Akár haza is mehetek.
Furcsa volt a visszaút. Úgy tűnt, hogy Sam próbálja nekidurálni magát valamiféle beszélgetésnek, de aztán csak a fejét ingatta, és csendben maradt. Én olyan ideges voltam, hogy agyon tudtam volna csapni.
Később értünk haza, mint hittem. Nagyi lámpája még égett, de a ház többi részén sötétség honolt. A kocsiját nem láttam, úgyhogy azt gondoltam, biztos hátra állt be, hogy mindjárt a konyhába tudja kipakolni a mara¬dékokat. A tornác lámpáját égve hagyta nekem.
Sam megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtómat, én pedig kiszálltam. De a félhomályban nem sikerült a kü¬szöbre lépnem, és így tulajdonképpen kiestem. Sam el¬kapott. A keze először csak megragadott, hogy meg tud¬jak állni, aztán körülfont a karjával. És megcsókolt.
Azt hittem, csak egy könnyű búcsúpuszi lesz, de az aj¬ka elidőzött az enyémen. Az elég kellemes túl enyhe ki¬fejezés volt arra, amit éreztem, de akkor hirtelen meg¬szólalt bennem a belső hang:
— Ő itt a főnököd.
Óvatosan kibontakoztam az öleléséből. Azonnal ma¬gához tért, ahogy hátrahúzódtam, és gyengéden lecsúsz¬tatta a kezét, hogy megfogja az enyémet. Az ajtóhoz mentünk, szótlanul.
— Jól éreztem magam - mondtam lágyan. Nem akar¬tam felébreszteni a nagyit, és nem akartam túlságosan csilingelő hangot sem használni.
— Én is. Megismételjük egyszer?
— Meglátjuk - válaszoltam. Tényleg nem voltam biz¬tos benne, hogy mit érzek Sam iránt. Megvártam, amíg a nagy kocsijával elkanyarodik, mielőtt lekapcsoltam

volna a villanyt a tornácon, aztán beléptem a házba. Já¬rás közben gombolgattam a blúzom, fáradt voltam, alig vártam, hogy ágyba kerüljek. Valami nem stimmelt.
Megálltam a nappali közepén. Körülnéztem.
Úgy tűnt, hogy minden rendben van; vagy még sincs?
De. Minden a szokott helyén volt.
A szag, az volt furcsa.
Valami fémes szag.
Mint az oxidálódó réz szaga, szúrós, sós. Vérszag.
Lentről jött, ahol én is voltam, nem fentről, a vendég¬szobák makulátlan ürességéből.
- Nagyi? - kiáltottam. Borzasztó volt hallani a re¬megést a saját hangomban.
Erőt vettem magamon, és elindultam, elmentem a szobája ajtajáig. Érintetlen volt. Mindenhol felkapcsol¬gattam a lámpákat, amerre jártam a házban.
A fürdőszobában semmi.
A mosókonyhában semmi.
Felkapcsoltam az utolsó villanyt is. A konyhában...
Sikoltottam, újra és újra. A kezem céltalanul hadoná¬szott a levegőben, minden sikoltástól egyre jobban re¬megett. Hallottam, hogy valami összetörik mögöttem, de nem tudtam foglalkozni vele. Akkor egy nagy, erős kéz ragadott meg, és elhúzott, egy magas test került kö¬zém és a közé, amit a konyhakövön láttam. Nem ismer¬tem fel Billt, aki ölbe kapott, és átvitt a nappaliba, ahol nem láthattam már semmit.
- Sookie - kiáltott rám keményen. - Hallgass! Ez semmire sem jó!
Ha kedves lett volna velem, akkor folytatom a sikol¬tozást.
- Bocsánat - mondtam még mindig magamon kívül. - Úgy viselkedem, mint az a fiú.
Ertetlenül nézett rám.
- Az, akiről meséltél - mondtam ernyedten.
- Hívnunk kell a rendőrséget.
- Igen.
- Fel kell hívnunk őket telefonon.
- Várjunk csak. Hogy jöttél ide?
- A nagyanyád hazahozott, de én ragaszkodtam hoz¬zá, hogy előbb ide jöjjünk, és segítsek neki kipakolni a kocsiból.
- Jó, de miért vagy még mindig itt?
- Téged vártalak.
- Láttad, hogy ki ölte meg?
- Nem. A temetőn át hazamentem átöltözni.
Egy kék farmer és egy Grateful Dead-es póló volt raj¬ta, amitől hirtelen kibuggyant belőlem a nevetés.
- A „Hálás holtak", nem hiszem el, megszakadok -nevettem egyre jobban.
Aztán ugyanilyen hirtelen zokogásban törtem ki. Fel¬vettem a telefont, és tárcsáztam a 911-et. Andy Bellefleur öt percen belül kiért.


Jason azonnal jött, amint elértem. Négy-öt különböző helyen próbáltam hívni, végül a Merlotte'sban találtam
meg. Terry Bellefleur vette fel a telefont, aki aznap este Samet helyettesítette a pultban, és miután szólt Jason-nek, hogy menjen a nagyanyja házába, arra kértem, hogy hívja fel Samet, és mondja meg neki, hogy gond¬jaim vannak, és pár napig nem tudok dolgozni menni.
Terry rögtön felhívhatta, miután letettük, mert Sam is nálam volt fél órán belül, abban a ruhában, amelyet az aznap esti találkozón viselt. Arról, ahogy végigmért, mindjárt eszembe jutott, hogy kigomboltam a blúzo¬mat, miközben átvágtam a nappalin. Ez a dolog teljesen kiment a fejemből; de lám, illendően be volt gombolva. Belém hasított, hogy csakis Bill hozhatta rendbe a ruhá¬mat. Lehet, hogy utóbb kínos lesz még, de abban a perc¬ben nagyon hálás voltam érte.
Amikor megjött Jason, és megmondtam neki, hogy nagyi meghalt, méghozzá erőszakos halállal, csak bámult rám. A tekintete olyan üres volt, mintha a fejében hirte¬len űr támadt volna. Mint amikor valaki elveszti a szelle¬mi teljesítőképességét, és képtelen újabb dolgokat befo-gadni. Aztán, amikor leesett neki, hogy mit mondtam, térdre rogyott, ott, ahol volt, mire én is letérdeltem elé. Szorosan átkarolt, a fejét a vállamra tette, és így marad¬tunk egy ideig. Csak mi maradtunk.
Bill és Sam a ház előtt ült a kerti székekben, hogy ne legyenek útban a rendőröknek. Nem sokkal később en¬gem és Jasont is arra kértek, hogy menjünk ki legalább a tornácra, és úgy döntöttünk, hogy inkább mi is kiülünk. Enyhe este volt. Arccal a ház felé helyezkedtem el, amely úgy ki volt világítva, mint egy születésnapi torta. Renge¬tegen mászkáltak ki-be, mint a hangyák, amelyeknek meghívásuk van az ünnepségre. Ez a nagy sürgés-forgás körülöttünk, mind a nagyanyám miatt volt.
- Mi történt? - szólalt meg végül Jason.
- A találkozóról jöttem haza - válaszoltam nagyon vontatottan. - Aztán Sam elhajtott a kocsijával. Tudtam, hogy valami baj van. Minden szobába benéztem. - Ez volt a hivatalos változata a „hogyan találtam rá halott nagyanyámra'-történetnek. - És amikor a konyhához értem, megláttam.
Jason lassan felém fordította a fejét, és mélyen a sze¬membe nézett.
- Mondd el, milyen volt.
Némán ráztam a fejem. Aztán rájöttem, hogy neki is joga van megtudni.
- Megtámadták, de ő szerintem megpróbált ellenáll¬ni. Harcolt azzal, aki összekaszabolta. Aztán az illető megfojtotta, legalábbis úgy nézett ki.
Képtelen voltam a bátyám szemébe nézni.
- Az én hibám. - A hangom suttogásnál is halkabb volt.
- Miből gondolod? - kérdezte Jason. A hangjában csak tompaság és nehézkesség érződött.
- Abból, hogy szerintem azért jött ide, hogy engem öljön meg, ahogyan Maudette-et és Dawnt, de nagyit találta itt helyettem.
Láttam, hogy ez a gondolat lassan elszüremlett Jason tudatáig.
- Úgy volt, hogy ma este itthon leszek, amíg ő a talál¬kozóra megy, de Sam az utolsó pillanatban elhívott. A kocsim itt állt, ahol szokott, mivel Sam autójával mentünk. Nagyi hátul állt meg a pakolás miatt, ezért úgy tűnhetett, hogy ő nincs itthon, csak én. Hazahozta Bilit, aki segített behurcolkodni, aztán elment átöltözni. Mi¬után Bill elment, akárki volt is... elkapta nagyit.
- Honnan tudhatjuk, hogy nem Bill volt az? - kérdez¬te Jason úgy, mintha Bill nem pont mellette ült volna.
- Honnan tudhatjuk, hogy nem más volt? — feleltem feldühödve a bátyám lomha észjárásán. — Akárki lehe¬tett, akárki, akit ismerünk. Nem hiszem, hogy Bill volt. Nem hiszem, hogy Bill megölte volna Maudette-et és Dawnt. Azt viszont nagyon is hiszem, hogy aki végzett Maudette-tel és Dawnnal, az ölte meg nagymamát is.
- Azt tudtad - mondta Jason túl hangosan -, hogy a nagyi az egész házat egyedül rád hagyta?
Hideg zuhanyként ért a hír. Láttam, hogy Sam is megrándul. Bill szeme sötétebb és hűvösebb lett.
- Nem. Én mindig azt hittem, hogy ezen is osztozunk majd, mint a másikon. - A szüleink házára gondoltam, amelyben Jason lakott.
- Az összes földet is rád hagyta.
- Miért mondod ezt nekem? — Majdnem megint el¬eredt a könnyem, pont akkor, amikor azt hittem, hogy végre elapadt.
- Igazságtalan volt! - kiabált Jason. - Ez nem volt igazságos, és most már nem is tudja rendbe hozni!
Már remegtem. Bill felhúzott a székből, és sétálgatni kezdtünk a kertben fel s alá. Sam szembe ült Jasonnel, és megfontoltan beszélni kezdett hozzá, mély és erőteljes hangon. Bill átölelt, de a remegést nem tudtam abba¬hagyni.

— Komolyan gondolta? — kérdeztem, nem várva vá¬laszt Billtől.
- Nem - mondta. Meglepetten felnéztem.
— Nem, csak nem tud segíteni nagyanyátokon, és nem tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy valaki lesben áll, rád várva, és helyetted őt öli meg. Ezért tehetetlen¬ségében haragudnia kell valamiért. És ahelyett, hogy rád lenne dühös, hogy nem te haltál meg helyette, inkább más dolgok miatt haragszik. Én nem zaklatnám fel ma¬gam emiatt.
- Elég meglepő a te szádból hallani ilyeneket.
— Estin jártam néhány pszichológiai előadás-sorozatra - válaszolta Bill Compton, a vámpír.
Nem tehettem róla, de eszembe jutott, hogy a vadász mindig tanulmányozza a préda viselkedését. - Nagyi miért hagyott volna rám mindent, és Jasonre semmit?
- Lehet, hogy egyszer majd rájössz - válaszolta, és ez¬zel ki is egyeztem volna.
Akkor kijött a házból Andy Bellefleur, megállt a lép¬cső tetején, és úgy nézett fel az égre, mintha a megoldás oda lett volna írva.
- Compton - szólalt meg éles hangon.
— Nem — mondtam, a hang morogva tört elő a tor¬komból.
Éreztem, hogy Bill kicsit csodálkozva néz le rám, ami nagyon erős reakció volt, tekintve, hogy kiről van szó.
— Most akkor ez jön — mondtam dühöngve.
- Te a védelmedbe vettél - mondta Bill. - Úgy gon¬doltad, hogy a rendőrök engem gyanúsítanak majd an¬nak a két nőnek a meggyilkolásával. Ezért akartál meg¬
bizonyosodni róla, hogy más vámpírokkal álltak kapcso¬latban. Most meg azt hiszed, hogy a rendőrség engem próbál felelőssé tenni a nagyanyád haláláért.
- Igen.
Mély levegőt vett. A sötétben voltunk a fák között, amelyek a kert szélén sorakoztak. Andy megint Bill nevét bömbölte.
- Sookie - mondta Bill gyengéden. - Én is ugyan¬olyan biztos vagyok benne, hogy te voltál a célpont, mint ahogyan te.
Elég megrázó volt ezt valaki más szájából hallani.
- És nem öltem meg őket. Tehát, ha a gyilkos azonos azzal, aki őket is megölte, akkor nem én tettem, és ezt be fogja látni. Még akkor is, ha csak egy Bellefleur.
Visszafelé indultunk a fény felé. Nem akartam, hogy ez az egész igaz legyen. Azt akartam, hogy a fények és az emberek eltűnjenek, még Bill is. Nagyival akartam ket¬tesben lenni a házban, olyan boldognak akartam látni, mint akkor, amikor legutoljára találkoztunk.
Hiábavaló és gyerekes volt, de azért áhítozni csak le¬het, méghozzá bármi után. Teljesen elmerültem az áb¬rándjaimban, így nem láttam, hogy a baj közelít, csak amikor már túl késő volt.
A bátyám, Jason lépett elém, és pofon vágott.
Annyira váratlan és fájdalmas volt, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, oldalra tántorodtam, és keményen az egyik térdemre estem.
Úgy tűnt, hogy Jason még nem végzett, de akkor Bill hirtelen előttem termett, leguggolt, a szemfoga kivillant. Pokolian ijesztő látvány volt. Sam elkapta Jasont, és a
földre rántotta, majd valószínűleg a kelleténél kicsit erősebben a földhöz verhette az arcát.
Andy Bellefleur döbbenten figyelte ezt a váratlan, erőszakos jelenetet. De egy pillanat múlva a fűre lépett négyünk közé. Billre nézett, és nyelt egyet, de a hangja kiegyensúlyozott volt, amikor megszólalt.
- Compton, hátra. Nem fogja újra megütni Sookie-t.
Bill zihált, próbálta kordában tartani a Jason vére iránti éhségét. Nem hallhattam a gondolatait, de a test¬beszédét értettem.
Sam gondolatait sem hallottam pontosan, de abban biztos voltam, hogy rettenetesen dühös.
Jason zokogott. A gondolatai kuszák és a bánattól za¬varosak voltak.
Andy Bellefleur egyikünket sem bírta elviselni, és azt kívánta, hogy bárcsak bezárhatná ilyen-olyan indokkal a társaság minden egyes szörnyszülött tagját.
Nagy nehezen felálltam, és megérintettem az arcom fájó felét, így próbálva elterelni a figyelmemet a szívem¬ben égő fájdalomról, az iszonyatos gyászról, amely maga alá gyűrt.
Úgy éreztem, soha nem lesz vége ennek az éjszakának.
A temetés a legnagyobb volt, amilyet valaha Renard me¬gyében tartottak. A lelkész mondta. Csodálatosan ra¬gyogó kora nyári égbolt alatt, a nagyanyámat a családi parcellába temették, apám és anyám közé, a Compton-ház és a nagyi háza között húzódó ódon temetőben.

Jasonnek igaza volt. Most már az én házam volt. A ház, a körülötte lévő nyolc hektár föld és a benne pihenő ásványkincsek. Nagyi pénzét, már amennyi volt neki, igazságosan elosztottuk, és nagyi kikötötte, hogy ha az ő házát teljes jogú örökösként akarom átvenni, teljes egé-szében le kell mondanom Jason javára a szüleink házá¬ban a részemről. Nem esett nehezemre, és nem tartot¬tam igényt pénzre Jasontől azért a fél házért, bár az ügyvédem elég furcsán meresztgette a szemét, amikor ezt mondtam neki. Jason rögtön felrobbant volna, ha csak megemlítem neki, hogy fizessen a részemért; az, hogy résztulajdonos voltam, soha nem volt számára több, mint valami elméleti dolog. Mégis az, hogy nagyi tejes egészében rám hagyta a házát, igazán mellbe vágó hír volt. Nagyi mindig jobban értette Jasont, mint én.
Hogy nagyi elvesztéséről eltereljem a gondolataimat, eszembe jutott, milyen szerencse, hogy a bárban megke¬resett pénzen kívül más jövedelmem is van. Megpróbál¬tam más dolgokra összpontosítani. Adót kell fizetnem a föld és a ház után, és fenn kell tartanom a házat, amit ed¬dig részben nagyi állt. Mindez meg fogja növelni a ki¬adásaimat.
- Gondolom, el akarsz majd költözni - mondta Ma-xine Fortenberry, amikor a konyhában takarított. Ma-xine töltött tojást meg sonkasalátát hozott át, és nagyon igyekezett, hogy a súrolásban is kitüntesse magát.
- Dehogy — válaszoltam meglepve.
- Na de, édesem, ami történt, és éppen itt... - Ma-xine húsos arcán aggodalom tükröződött.
- Sokkal több szép emlék fűz ehhez a konyhához, mint rossz - magyaráztam neki.
- Hogy ez milyen jó megközelítés - mondta megle¬petten. — Sookie, neked tényleg sokkal több eszed van, mint amennyit kinéznek belőled.
- Hűha, köszönöm, Mrs. Fortenberry - válaszoltam, és ha hallotta is a nyerseséget a hangomban, nem reagált rá. Talán bölcsen tette.
- A barátod is eljön a temetésre? - A konyhában na¬gyon meleg volt. A nagydarab Maxine egy konyharu¬hával itatta fel a verítéket az arcáról. A helyet, ahol nagyi összeesett, a barátnői felsikálták, az isten áldja őket érte.
- A barátom? Ja, Bill? Nem, nem tud. Értetlenül nézett rám.
- Természetesen nappal tartjuk. Még mindig nem esett le neki.
- Nem léphet ki a fényre.
- Ó, hát persze! - És megkopogtatta a halántékát, mintha értelmet akarna a fejébe verni. - De buta va¬gyok. Tényleg megsülne?
- Hát, ő azt mondja, hogy igen.
- Tudod, annyira örülök a beszédének, amelyet a klubesten tartott, egyáltalán nem volt mindegy a közös-
ségbe illeszkedése szempontjából. Szórakozottan bólintottam.
- Nagyon sok mindent kavarog az emberekben a gyil¬kosságokkal kapcsolatban, Sookie. Sok szó esik a vámpí¬rokról, hogy vajon mennyiben felelősek a halálesetekért.
Összeszűkült szemmel néztem rá.
- Nem szabad rám megharagudnod, Sookie Stack-house! Mivel Bill olyan aranyosan adta elő azokat a le¬nyűgöző történeteket ott a Leszármazottak találkozóján, a legtöbben nem hiszik, hogy ő tette azokat az iszonya¬tos dolgokat azzal a két nővel. — Kíváncsi lettem volna, hogy milyen történetek keringenek, és beleborzongtam a gondolatukba. - De volt néhány olyan látogatója, akik nem nyerték meg az emberek tetszését.
Azon töprengtem, hogy vajon Malcolmra, Liamre és Diane-re gondol-e. Az én tetszésemet sem nyerték meg, és ellenálltam, hogy spontán a védelmembe vegyem őket.
- A vámpírok éppannyira különböznek egymástól, mint az emberek - mondtam.
- Pontosan ezt mondtam én is Andy Bellefleutnek -válaszolta hevesen bólogatva. — Mondtam Andynek, hogy azok közül a másikak közül kéne valakit üldözőbe venni, azokat, akik nem akarják megtanulni, hogyan él¬jenek közöttünk, nem Bill Comptont, aki igazán pró¬bálkozik, hogy beilleszkedjen. Bill a ravatalozóban el¬mondta, hogy végre kész van a konyhája.
Csak ámultam és bámultam. Próbáltam elképzelni, Bill mit akarhat egy konyhával. Mire kellhet neki?
De egyik elterelő gondolat sem segített, és végül be¬láttam, hogy egy darabig minden pillanatban el fogom sírni magam. Úgy is lett.
A temetésen Jason mellettem állt. Láthatóan túl volt már az irántam érzett haragján, és kitisztult a tudata. Nem érintett meg vagy szólt hozzám, de legalább nem ütött meg. Nagyon magányosnak éreztem magam. Az¬tán, ahogy végignéztem a domboldalon, láttam, hogy az egész város együtt gyászol velem. A temető minden kis sétánya mentén autók parkoltak, ameddig csak elláttam, és sötét ruhákba öltözött alakok százai állták körül a szertartásra felállított árnyékoló sátrat. Sam öltönyben volt (alig lehetett ráismerni). Arlene Rene mellett állt, virágos, ünneplő ruhában jött. Lafayette a tömeg legszé¬lén állt, hátul, Terry Bellefleur és Charlsie Tooten tár¬saságában; ezek szerint a kocsma zárva volt! És nagyi összes barátja eljött, már aki még tudott járni. Mr. Nor¬ris nyíltan könnyezett, egy hófehér zsebkendőt szorított a szeméhez. Maxine húsos arcába a szomorúság barázdái mélyedtek. A lelkész mondta, amit kell, és mialatt a csa¬lád számára fenntartott részen egyedül csak mi ültünk Jasonnel billegő kerti székeken, éreztem, hogy bent, a lelkemben valami elválik, és felemelkedik, fel a ragyogó kékségbe: és tudtam, bármi történt is a nagyival, most már otthon van.
A nap hátralévő része teljesen ködbe veszett, hála is¬tennek. Nem akartam emlékezni rá, nem akartam tud¬ni, hogy egyáltalán mi történik. De egy esemény kiemel¬kedett a homályból.
Jasonnel az ebédlőasztal mellett álltunk nagyi házá¬ban, valamiféle átmeneti tűzszünet volt közöttünk. Üd¬vözöltük a részvétlátogatásra érkezőket, akiknek több¬sége mindent elkövetett, hogy ne bámulja a véraláfutást az arcomon.
Túlestünk rajta. Jason közben arra gondolt, hogy ha¬zamegy, és iszik valamit, és egy darabig nem kell velem
találkoznia, és ez így pont jó lesz. Én is hasonlóképpen vélekedtem. Leszámítva az italt.
Egy jó szándékú nő lépett oda hozzánk, abból a faj¬tából, aki minden következményre gondol olyan hely¬zetekben, amelyekhez alapvetően semmi köze.
- Úgy sajnállak benneteket, srácok — mondta. Felpil¬lantottam rá, de ha megölnek, sem jutott volna eszembe a neve. Metodista volt, három felnőtt gyerekkel. De a neve egyszerűen kiesett a fejemből.
- Tudjátok, olyan szomorú látvány volt, ahogy ott áll¬tatok egyedül, eszembe jutott édesapátok és édesanyátok - mondta. Láttam, hogy automatikusan részvétteljes ar¬cot vág. Jasonre pillantottam, visszanéztem a nőre, és bólintottam.
- Igen - mondtam. De még mielőtt megszólalt volna, meghallottam, mit gondol, és kezdtem elsápadni.
- De hol volt a nagyanyátok, Adele bátyja? Biztos, hogy még él?
- Nem tartjuk vele a kapcsolatot - mondtam, és a hanghordozásom bárkit elbátortalanított volna, kivéve a szóban forgó hölgyet.
- Mégiscsak az egy szem testvére! Biztos, hogy ti... — és a hang megszakadt kettőnk együttes pillantásától, amely végre-valahára célba talált.
Jó néhányan röviden észrevételezték Bartlett bácsi-kánk távolmaradását, de mi mindig jelét adtuk, hogy ez „családi ügy", és ettől mindjárt elhallgattak. Ez a nő -hogy is hívták? — egyszerűen nem volt elég gyors észjárá¬sú, hogy értse ezeket a jeleket. Tacosalátát hozott, és úgy
terveztem, hogy amint elmegy, rögtön kiborítom a sze¬métbe.
- Tényleg szólnunk kell neki - mondta halkan Jason, miután a nő" elment. Bezártam a gondolatpajzsomat; nem kívántam tudni, mit gondol a bátyám.
- Hívd fel - mondtam.
- Rendben.
És aznap nem is szóltunk többet egymáshoz.