Charlaine Harris - True Blood /9. fejezet/

9. FEJEZET
Másnap napszálltakor készülődtem az induláshoz. Bill azt mondta, hogy mielőtt megyünk, elmegy lakmározni valahova, és bármennyire idegesített is a gondolat, azzal egyet kellett értenem, hogy van értelme. Igaza volt ab¬ban is, hogy miként fogom érezni magam az előző esti kis vitaminpótlástól. Káprázatosan. Nagyon erősnek, nagyon tettre késznek, úgy, mint akinek vág az esze, mint a borotva, és meglehetősen furcsa módon, nagyon csinosnak is.
Mit vegyek fel a személyes meghallgatásomra, ha vámpírhoz megyek? Nem akartam, hogy úgy nézzen ki, megpróbálok szexi lenni, de nem akartam hülyét sem csinálni magamból azzal, hogy valami formátlan krump¬liszsákot húzok fel. A jó öreg kék farmer volt a meg¬oldás, mint majdnem mindig. Fehér szandált vettem fel hozzá, és egy pasztellkék, mélyen dekoltált pólót. Nem hordtam, amióta Bill-lel találkozgattam, mert kilátszott belőle a harapásnyom. Bill felettem gyakorolt „tulajdon-jogát" azonban, ahogy rájöttem, aznap este nem lehetett
7
eléggé nyomatékosan hangsúlyozni. Eszembe jutott, hogy legutóbb a rendőr ellenőrizte a nyakamat, ezért a táskámba gyűrtem egy kendőt. Atgondoltam a dolgokat, és mellé tettem egy ezüst nyakláncot is. Megfésültem a hajamat, amely legalább három árnyalattal szőkébbnek látszott, és szabadon hagytam a hátamra omlani.
Pont akkor, amikor már keményen küzdöttem a láto¬más ellen, hogy Bill mással van, bekopogott. Kinyitot¬tam az ajtót, és ott álltunk egy percig egymást nézve. A normálisnál élénkebb színe volt az ajkának, tehát elvé¬gezte, amiért ment. Az ajkamba haraptam, nehogy mond¬jak valamit.
- Megváltoztál — szólalt meg előbb ő.
- Gondolod, hogy más is észreveszi majd? - Remél¬tem, hogy nem.
- Nem tudom. - Nyújtotta a kezét, és elindultunk a kocsijához. Kinyitotta nekem az ajtót, és súroltam Bill oldalát, ahogy beültem. Megmerevedtem.
- Mi a baj? — kérdezte egy pillanat múlva.
- Semmi — válaszoltam, és igyekeztem, hogy a hango¬mon ne lehessen hallani semmit. Beültem az anyósülés¬be, és mereven néztem magam elé.
Azt mondogattam magamban, hogy ez pont olyan, mintha mérges lennék a tehénre, amelyből a hamburger van. Csakhogy ez a hasonlat nagyon sántított.
- Más a szagod - szólaltam meg, amikor egypár perce már kint voltunk az autópályán. Néhány percig csönd¬ben autóztunk.
-Akkor tudod, hogyan érzek majd, ha Eric hozzád ér - mondta nekem. - Mégis, azt hiszem, nekem rosszab¬bul esne, mert Eric élvezettel nyúlna hozzád, én meg nem túl sok örömömet leltem a táplálkozásban.
Azt gondoltam, hogy nem ez a teljes és pontos igaz¬ság: én is mindig élvezettel eszem, még ha nem a ked¬venc ételemet szolgálják is fel. Azért értékeltem az igye¬kezetet, ami ezt mondatta vele.
Nem beszéltünk sokat. Mindketten szorongtunk, hogy mi vár ránk. Túlságosan is hamar, leparkoltunk a Szemfogadónál, de most mögötte. Amikor Bill kitárta az ajtót, le kellett küzdenem azt a késztetést, hogy az ülésbe kapaszkodjam, és ne legyek hajlandó kiszállni. Amikor pedig végre kikászálódtam, akkor meg le kellett küzde¬nem az őrült vágyat, hogy elrejtőzzem a háta mögött. Nyögtem egyet, belekaroltam, és úgy sétáltunk az ajtó¬hoz, pont úgy, mintha olyan partira igyekeznénk, ame-lyen nagy örömmel veszünk részt.
Bill elismerően mért végig.
Uralkodnom kellett magamon, hogy ne húzzam erre össze mérgesen a szemöldökömet.
Bekopogott egy fémajtón, amelyre sablonnal felirat volt fújva: SZEMFOGADO. Egy kis, személyzet számá¬ra fenntartott és rakodáshoz használt szervizúton vol¬tunk a bevásárlóutca üzletsora mögött. Jó néhány autó parkolt még ott, Eric piros, sportcabriója is. Csak nagyon drága kocsik voltak.
A vámpírok nem járnak Ford Fiestával.
Bill kopogott, három rövidet és két hosszút. A titkos vámpír kopogás, gondolom én. Lehet, hogy meg kellene tanulnom a titkos kézfogást, ha már így alakult.

Az a gyönyörű, szőke vámpírnő nyitott ajtót, aki egy asztalnál ült Erickel, amikor legutóbb itt jártam a bár¬ban. Szó nélkül lépett hátra, hogy beljebb engedjen minket.
Ha Bill halandó lett volna, akkor biztosan lett volna kifogása az ellen, hogy milyen szorosan fogom a kezét.
A vámpírnő előrement, de olyan gyorsan haladt, hogy a szemem képtelen volt követni, és akkor én is elindul¬tam. Bill a legkevésbé sem volt meglepve, természetesen. A nyomában járva keresztülvágtunk egy raktárhelyisé¬gen, amely zavarba ejtően olyan volt, mint a Merlotte's-ban, és egy kis folyosóra léptünk. Jobb kéz felől egy ajtó következett, oda mentünk be.
Eric jelenléte teljesen betöltötte a kis helyiséget. Bill nem térdelt le szó szerint, hogy megcsókolja a gyűrűjét, de fejet hajtott, ugyancsak mélyen. Még egy vámpír volt bent, Hosszú Árnyék, a csapos; jól nézett ki aznap este, vékony pántos póló és bő dzsoggingalsó volt rajta, mindkettő sötétzöld.
— Bill, Sookie - üdvözölt minket Eric. - Hosszú Árnyékot már ismeritek. Sookie, ugye, emlékszel Pamre? - Pam volt a szőke vámpírnő. - Ó pedig itt Bruce.
Bruce halandó volt, a legrémültebb ember, aki valaha csak láttam. A legmesszebbmenően egyet kellett vele ér¬tenem. A középkorú, pocakos Bruce-nak erősen ritkult a haja, amit hullámokba rendezve merevített, és fejéhez tapasztotta valamivel.
Húsos pofazacskója és apró szája volt. Elegáns, bézs színű öltöny volt rajta fehér inggel és barna, sötétkék mintájú nyakkendővel. Eszméletlenül izzadt. Egy egye¬nes támlájú széken ült Erickel szemben, az asztal előtt. Eric vezérigazgatói nagyszékben ült. Pam és Hosszú Árnyék Erickel szemben, a falnál állt, az ajtó mellett. Bill is elfoglalta mellettük a helyét, és én már álltam volna mellé, amikor Eric újra megszólalt.
- Sookie, hallgasd csak meg Bruce-t.
Egy pillanatig csak álltam Bruce-ra bámulva, arra vár¬tam, hogy megszólaljon, aztán leesett, hogyan érti Eric.
- Pontosan miről is kéne hallanom? - kérdeztem, és tudtam, hogy elég éles a hangom.
- Valaki körülbelül hatvanezer dollárt sikkasztott tőlünk - magyarázta Eric.
Uramatyám, de dolgozik itt valakiben a halálvágy.
- És ahelyett, hogy minden halandó alkalmazottun¬kat kivégeznénk vagy megkínoznánk, arra gondoltunk, hogy talán te belekukkanthatnál a gondolataikba, és el¬árulhatnád nekünk, ki volt az.
Olyan nyugodtan ejtette ki azt, hogy „kivégeznénk vagy megkínoznánk", mint ahogyan én kérdezem, hogy „Budweisert vagy Old Milwaukee sört hozhatok".
- És akkor mit csináltok? - kérdeztem. Eric meglepettnek tűnt.
- Bárki is az, visszaadja a pénzünket - mondta egysze¬rűen.
- És aztán?
Nagy, kék szeme összeszűkült, amint engem bámult.
- Ha bűnelkövetésre bizonyítékkal tudunk szolgálni, akkor a tettest átadhatjuk a rendőrségnek - mondta nyugodtan.
Hazug kutya, bújj a lyukba.
^:^^
- Egyezzünk meg, Eric - mondtam, és nem vacakol¬tam a mosolygással. Eric nem sokat adott a megnyerő modorra, és elég messze volt attól a gondolattól, hogy nekem beakasszon. Pillanatnyilag.
Elnézően mosolygott.
- És mi lenne a megegyezés tárgya, Sookie?
- Ha tényleg átadjátok a rendőröknek a bűnöst, akkor megint segítek, amikor csak akarjátok.
Eric felrántotta az egyik szemöldökét.
- Igen, tudom, hogy valószínűleg amúgy is meg kelle¬ne tennem. De nem sokkal jobb, ha önszántamból jö¬vök, és ha mindketten megbízhatunk egymásban? -Erősen izzadni kezdtem. Nem tudtam elhinni, hogy egy vámpírral alkudozom.
Nagyon úgy nézett ki, hogy Eric átgondolja, amit mondtam. És akkor váratlanul már bent is voltam a gondolataiban. Arra gondolt, hogy bármire rá tud venni engem, bárhol, bármikor, egyszerűen azáltal, hogy meg¬fenyegeti Billt vagy valaki halandót, akit szeretek. Csak¬hogy ő is a főáramban akart maradni, annyira törvénye¬sen élni, amennyire csak bírt, a halandókkal korrekt kapcsolatot akart fenntartani, legalább olyan korrektet, amilyen csak a vámpírok és halandók közti ügyekben lehetséges. Nem akart megölni senkit, hacsak nem volt muszáj.
Olyan volt, mintha hirtelen egy kígyókkal teli verem¬be pottyantam volna, hideg kígyók, halálos mérgű kí¬gyók közé. Csupán csak egy villanás volt, a gondolatai¬nak apró morzsája, mégis, ettől egészen más színben láttam a helyzetet.

- Mindamellett - mondtam gyorsan, mielőtt még észrevette volna, hogy a fejébe láttam -, honnan vagy benne olyan biztos, hogy egy halandó volt a tolvaj?
Pam és Hosszú Árnyék megrándult, de Eric a jelen¬létével annyira betöltött mindent, hogy ez is elég volt ar¬ra, hogy megálljt parancsoljon nekik.
- Érdekes gondolat - mondta. - Pam és Hosszú Ár¬nyék üzlettársaim ebben a bárban, és ha egyik halandó sem bűnös, akkor azt hiszem, hogy őket is szemügyre kell vennünk.
- Csak egy ötlet volt — mondtam alázatosan, és Eric egy olyan lény fagyos kék szemével nézett rám, aki alig emlékszik már rá, hogy miben is áll az emberi természet.
-Akkor kezdjük ezzel az emberrel - utasított.
Bruce széke mellé térdeltem, próbáltam kitalálni, ho¬gyan csináljam. Soha nem próbáltam még szándékosan formát adni valaminek, ami ennyire esetleges volt. Az érintés jól jöhet; a közvetlen kapcsolat tisztábbá tette az átvitelt, csak úgy, mint a beszédnél. Megfogtam Bruce kezét, de túl személyesnek (és izzadtnak) találtam, és fel-csúsztattam a kezem a zakója ujjáig. Megfogtam a csuk¬lóját. Belenéztem apró szemébe.
Nem én vettem el a pénzt, ki vette el, milyen eszeveszett barom vállal ekkora veszélyt, mint ez, mihez kezd Lillian, ha ezek itt megölnek, és Bobby és Heather, mi lesz velük, miért is kellett vámpíroknak dolgoznom, puszta kapzsiság volt, és ezért most megfizetek, isten az égben, soha többet nem dolgozom ezeknek a valamicsodáknak, honnan is tud¬hatná ez a dilis liba, hogy ki vitte el azt a kibaszott pénzt, miért nem enged már el végre, mi őő, őő is vámpír, vagy mi, valami démon lehet, a tekintete annyira furcsa, nekem kellett volna előőbb észrevennem, hogy hiányzik az a pénz, és utánajárni, hogy ki tehette zsebre, mielőőtt még egy szót is szóltam volna Ericnek...
- Te vitted el a pénzt? - suttogtam, holott már biztos voltam benne, hogy tudom a választ.
- Nem - nyögte Bruce, miközben veríték patakzott az arcán. A gondolatai és a válasza megerősítették, amit már úgyis hallottam.
- Tudod, hogy ki tette?
- Bár úgy lenne.
Felálltam, Erichez fordultam, és megráztam a fejem.
- Nem ő a pasas — mondtam.
Pam kikísérte szerencsétlen Bruce-t, és behozta a kö¬vetkező vallatandó felet.
A vizsgálódásom tárgya egy csaposnő volt. Hosszú, lefelé bővülő fekete ruha volt rajta, óriási dekoltázzsal, kusza, vörösesszőke haja a hátára omlott. Hát persze, egy vámpiristának álommeló a Szemfogadóban állást kapni, és ezen a csajon láthatók voltak a sebhelyek, amelyek azt bizonyították, hogy élvezi a helyzetből fakadó egyéb elő¬nyöket is. Volt olyan magabiztos, hogy Ericre villantson egy mosolyt, és olyan hülye, hogy még a faszékre is ma¬gabiztosan üljön, mi több, Sharon Stone-osan keresztbe dobja a lábát - legalábbis remélte, hogy úgy. Csodálkoz¬va vette észre az idegen vámpírt és egy új nőt a helyiség¬ben, és az én jelenlétemtől nem volt oda, habár Billtől megnyalta a száját.
- Szia, kiscsillag - mondta Ericnek, és akkor rájöt¬tem, hogy ennek nőnek valószínűleg egyáltalán nincse¬nek gondolati hullámai.
- Ginger, válaszolj ennek a nőnek a kérdéseire -mondta neki Eric. A hangja olyan volt, mint a kőfal, merev és kérlelhetetlen.
Úgy nézett ki, hogy Ginger végre valahára felfogta, hogy eljött a komolyság ideje. Keresztben összezárta a bokáját, a tenyerét a combjára fektette, és komor arcot öltött.
- Igenis, mester - mondta, én meg azt hittem, hogy rögtön elokádom magam.
Fenségesen intett nekem, mintha azt mondaná: „Kezdheted, te, aki éppúgy a vámpírok szolgája vagy." A csuklója után nyúltam, de elütötte a kezemet.
- Ne érj hozzám - mondta majdnem sziszegve.
Meglehetősen különös reakció volt, amelytől a vám¬pírok feszültek lettek, érezni lehetett, hogyan pattognak a szikrák a helyiség levegőjében.
- Pam, fogd le Gingert - parancsolta Eric. Pam hang¬talanul Ginger széke mögött termett, előrehajolt, és felül megfogta a két karját. Látni lehetett, hogy Ginger meg¬próbál küzdeni ellene, mert a feje ide-oda bicsaklott, de Pam olyan szorosan tartotta a felsőtestét, hogy a lány tel-jes mozdulatlanságra volt ítélve.
Ujjaimat a csuklójára kulcsoltam.
- Te vetted el a pénzt? — kérdeztem Ginger ostoba, barna szemébe bámulva.
Akkor felsikoltott, hosszan és hangosan. Aztán átkoz¬ni kezdett. Belehallgattam diónyi agyának kaotikus zajá-
ba. Pont olyan volt, mintha egy bombatölcsérek szaggat¬ta úton próbálnék keresztülvágni.
- Tudja, ki volt az - mondtam Ericnek. Ginger akkor elhallgatott, mintha sírt volna. - A nevet nem tudja megmondani - mondtam a szőke vámpírnak. - Az illető megharapta. - Megérintettem Ginger nyakán a sebhe¬lyet, mintha még látható jelekkel is alá kellett volna tá¬masztanom az állításomat. - Valami nyomást gyakorol rá - számoltam be, miután újra próbálkoztam. - Még csak maga elé sem tudja képzelni.
- Hipnózis - jegyezte meg Pam. A rémült lány közel¬ségére elővillant Pam szemfoga. - Egy erős vámpír.
- Hozzátok ide a legjobb barátnőjét - javasoltam. Ginger addigra már úgy remegett, mint a nyárfalevél,
olyan gondolatokkal a fejében, hogy annak felmerülnie sem szabad, hogy mi van akkor, ha kirángatják a gard¬róbszekrényből, ahova be lett zárva.
- Menjen vagy maradjon? - kérdezte egyenesen Pam.
- Menjen csak. Csak elriasztana másokat. Annyira belemerültem, annyira nyíltan használtam a
különleges képességemet, hogy nem is néztem Billre. Úgy éreztem, ha ránéznék, akkor elgyengülnék. Tud¬tam, hogy hol van, hogy ő és Hosszú Árnyék meg sem moccant, mióta a kihallgatás megkezdődött.
Pam elvitte a reszkető Gingert. Azt nem tudom, mit csinált a kis bártündérrel, de egy másik pincérnővel jött vissza, aki hasonlóan öltözködött, mint az elődje. Ezt a nőt Belindának hívták, idősebb és eszesebb volt. Barna hajú, szemüveges, és neki volt a legszexisebben biggyedő ajka, amit csak életemben láttam.
- Belinda, melyik vámpírral találkozgatott Ginger? -kérdezte Eric kedvesen, amint Belinda helyet foglalt, és én megfogtam. Ennek a pincérnőnek volt annyi helyzet¬felismerési érzéke, hogy csendben tűrje a procedúrát, és volt annyira intelligens, hogy mindjárt belátta, őszin¬tének kell lennie.
- Bárki megkaphatta, aki akarta - mondta kereken Belinda.
Láttam valami képet Belinda agyában, de a névre kel¬lett gondolnia.
- Ki az a jelenlévők közül? - kérdeztem váratlanul, és akkor már megvolt a név. A tekintetem kereste a sarok¬ban, ahol állt, de mielőtt még a számat nyithattam vol¬na, már rajtam is volt Hosszú Árnyék, átugorva a szék fölött, amelyen Belinda ült, és a hátamra érkezve, ahogy ott guggoltam a nő előtt. Hátragurultam Eric asztala felé, és csak a magam elé rántott karom mentett meg at¬tól, hogy a szemfogát a torkomba vájja, és kitépje. Ke¬gyetlenül az alkaromba harapott, mire felsikoltottam; vagyis megpróbáltam, de olyan kevés levegő maradt a tüdőmben a támadás után, hogy alig volt több egy el¬csukló, riadt kis nyögésnél.
Tudatában voltam annak, hogy egy hatalmas test van rajtam, hogy fáj a karom, hogy rettegek. Azóta nem ré¬mültem meg ennyire, hogy a két Rattray megpróbált megölni, és majdnem túl késő is lett, de az világos volt, hogy nem szabad, hogy Hosszú Árnyék neve elhagyja az ajkamat, különben haladéktalanul végez velem, és akkor szörnyű zajt hallottam, és éreztem, hogy teste még ke¬ményebben feszül az enyémre, és fogalmam sem volt,
hogy mi történik. Láttam a szemét a karom fölött. Tágra meredt, barnán, őrülten, fagyosan. Aztán hirtelen elkö-dösödött, és úgy tűnt, hogy mindjárt lehunyja. Vér buggyant elő Hosszú Árnyék szájából, rá a karomra. Belefolyt a nyitott számba, és lenyeltem. A szemfoga visszahúzódott, az arca behorpadt. Ráncolódni kezdett. A szeme kocsonyás üreggé vált. Több marok vastag szá¬lú, fekete haj esett az arcomba.
Túlságosan is meg voltam rettenve ahhoz, hogy meg¬mozduljak. Kezek ragadták meg a vállam, és kezdtek ki¬vonszolni a oszladozó holttest alól. A lábammal meg¬toltam magam, hogy gyorsabban nyomakodhassam hátrafelé.
Bűz nem volt, de ott maradt valami szutyok, fekete, darabos dolog. Iszonytatóan rémületes és undorító volt látni Hosszú Árnyék testének hihetetlen tempójú elmú¬lását. Karó meredt elő a hátából. Eric állt, és nézte, aho¬gyan mi, többiek is, csakhogy neki egy fakalapács is volt a kezében. Bill mögöttem állt, ő húzott ki Hosszú Ár¬nyék alól. Pam az ajtónál volt, Belinda karját markolta. A pincérnő olyan megrökönyödve nézett, ahogy nyilván én is.
Még a szutyok is füstté kezdett válni. Mind dermed¬ten álltunk egy helyben, amíg az utolsó cseppig el nem tűnt. A szőnyegen folt maradt, mintha kicsit megpör¬kölődött volna.
- Ide raknotok kell rá egy kisebb szőnyeget - mond¬tam teljesen váratlanul. Istenemre, nem bírtam tovább azt a csendet.

- Véres a szád - mondta Eric. Minden vámpírnak tel¬jesen kint volt a szemfoga. Meglehetősen izgatottak let¬tek.
- Rám folyt a vére.
- Lement belőle egy kicsi is a torkodon?
- Valószínűleg. Jelent az valamit?
- Látható következményei lesznek - mondta Pam. A hangja baljóslatú és száraz volt. Úgy nézett Belindára, ami engem határozottan idegesített volna, de hihetetlen módon Belinda ügyet sem vetett rá. - Általában - foly¬tatta Pam, szemét Belinda dús ajkára függesztve - mi iszunk a halandókból, nem pedig fordítva.
Eric érdeklődéssel figyelt engem, ugyanúgy, ahogyan Pam és Belinda.
- Milyennek látod most a dolgokat, Sookie? - kérdez¬te olyan lágy hangon, hogy soha, még csak nem is felté¬telezte volna róla az ember, hogy éppen most végezte ki az egyik régi cimboráját.
Milyennek láttam a dolgokat? Ragyogóbbnak. A han¬gok tisztábban csengtek, és élesebben hallottam. Leg¬szívesebben megfordultam volna, hogy megnézzem ma¬gamnak Billt, de nem mertem levenni a szememet Ericről.
- Hát akkor azt hiszem, mi megyünk - mondtam, mintha máshogyan nem is lehetne. - Megcsináltam, amit akartál, Eric, és nekünk már mennünk kell. Aztán nincs semmiféle bosszú Gingeren, Bruce-on és Belin-dán, rendben? Megegyeztünk. - Azzal megindultam az ajtó felé, olyan magabiztosan, amilyennek messze nem éreztem magam. - Lefogadom, hogy ki kéne nézni a
bárba, hogy minden jól megy-e, nemde? Ki készíti ma este az italokat?
- Van egy beugrósunk - mondta Eric szórakozottan, a szemét egy pillanatra sem vette le a nyakamról. -Olyan más szagod van, Sookie - mormolta, és egy lépést tett felém.
- Hát akkor ne felejtsd el, Eric, megállapodtunk -emlékeztettem széles, feszült mosollyal, és a hangomban csak úgy csilingelt a vidámság. - Akkor Bill-lel mi haza is megyünk, ugye? - Megkockáztattam, hogy magam mögé sandítsak Billre. Akkor a szívem kihagyott egyet. Bill szeme tágra nyílt, nem pislogott, az ajkát némán vi¬csorogva húzta fel, hogy jól látható legyen a szemfoga. A pupillája hatalmasra tágult. Ericre meredt.
- Pam, félre az útból - mondtam halkan, de élesen. Mivel Pamet kilendítettem a saját vérszomjából, egyet¬len szempillantás alatt felmérte a helyzetet. Kilökte az iroda ajtaját, kilódította Belindát, és oldalt állt, hogy ki¬engedjen minket. - Szólj Gingernek — javasoltam azzal az ösztönös megérzéssel, hogy amit mondtam, át fog szüremleni Pam ködös vágyakozásán túlra.
- Ginger - kiáltotta rekedtes hangon, mire a szőke lány fel is bukkant a folyosó végén az egyik ajtóban. -Eric akar téged - mondta neki Pam. Ginger arca úgy derült fel, mintha David Duchovnyval lenne találkája, és olyan gyorsan termett ott, hogy Erichez törleszkedjen, mint egy vámpír. Mintha igézet alól szabadult volna, úgy nézett le Eric Gingerre, aki a mellkasát cirógatta. Amikor lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, a lány feje fö¬lött még rám nézett.

- Még találkozunk - mondta, én pedig egy villanás¬nyi idő alatt kirángattam Billt az ajtón. Bill nem akart elmenni. Olyan volt, mintha egy fatörzset próbáltam volna elvonszolni, de amikor végre kint voltunk a fo¬lyosón, mintha már kissé jobban tudatába került volna, hogy ki kell innen jutnunk. Sietve elhagytuk a Szemfo¬gadót, és Bill kocsijához mentünk.
Végignéztem magamon. Tele voltam vérfoltokkal, gyűrött volt a ruhám és nagyon fura szagom volt. Pfuj. Billre néztem, hogy osztozzon velem az undoromban, de ő félreérthetetlenül nézett rám.
- Nem - mondtam erélyesen. - Beindítod ezt a ko¬csit, és elmegyünk innen, mielőtt még történik valami más is, Bill Compton. Határozottan kérlek, nem vagyok olyan hangulatban.
Bill átlendült felém az ülésen, és a karjába kapott, mi¬előtt még egy szót szólhattam volna. A szája az enyémen volt, és egy pillanat múlva már a vért nyalogatta az ar¬comról.
Borzasztóan meg voltam rémülve. Borzasztó mérges is voltam. Megragadtam a fülét, és eltoltam a fejét az ar¬comtól, minden erőmet latba vetve, ami történetesen nagyobb volt, mint hittem.
A tekintete még mindig olyan volt, mintha szellemek lakta barlang mélyéről nézne fel.
- Bill! - rivalltam rá. Megráztam. - Ébresztő! Lassan visszaszivárgott az értelem a szemébe. Akadoz¬va sóhajtott egyet. Az ajkamra könnyű csókot lehelt.
- Jó, akkor már hazamehetünk? - kérdeztem, és szé¬gyelltem, hogy annyira remeg a hangom.
- Persze - mondta olyan hangon, mintha nem lenne annyira biztos a dolgában.
- Ez valami olyasmi volt, mint amikor a cápák meg¬érzik a vérszagot? - kérdeztem tizenöt perc néma autózás után, amikor már majdnem kiértünk Shreveportból.
- Remek hasonlat.
Nem kellett szabadkoznia. Azt tette, amit a természet diktált, legalábbis a vámpírok természete. Nem zavartat¬ta magát miatta. Mondjuk, azért nem bántam volna, ha hallok valami bocsánatkérésfélét.
- Szóval, akkor nyakig vagyok a pácban? - kérdeztem végül. Hajnali két óra volt, és nem aggódtam a dolog miatt annyira, mint kellett volna.
- Eric be fogja veled tartatni az ígéretedet - mondta Bill. - Ahogy az is megeshet, hogy mégis békén hagy, nem tudom. Azt kívánom... - de elhalt a hangja. Ez volt az első alkalom, hogy azt hallottam, hogy Bill kíván valamit.
- Hatvanezer dollár nem nagy összeg egy vámpírnak, az biztos - állapítottam meg. - Úgy néz ki, hogy mind¬annyian jól vagytok eleresztve.
- A vámpírok meglopják az áldozataikat, természete¬sen - mondta Bill tényszerűen. - Eleinte a hullákat ra¬boljuk ki. Később, amikor már tapasztaltabbak va¬gyunk, és már elég gyakorlottan tudjuk használni a meggyőző erőnket, akkor a halandó önszántából adja át a pénzét, és ha ez megtörtént, rögtön meg is feledkezik róla. Néhányan közülünk pénzügyi tanácsadókat alkal¬maznak, páran az ingatlanüzletbe szállnak be, néhányan a befektetéseik jövedelméből élnek. Eric és Pam közösen bárt nyitottak. A pénz zömét Eric tette bele, a többit Pam. Több száz éve ismerték Hosszú Árnyékot, és fel¬vették csaposnak. Hosszú Árnyék elárulta őket.
- Miért lophatott tőlük?
- Lehetett valami kockázatos befektetési ötlete, amely¬hez tőke kellett - mondta Bill szórakozottan. - És a főáramban élt. Nem sétálhatott ki a világba, hogy a dele¬jes erejével rávegyen egy banki tisztviselőt, hogy adja oda neki a pénzt, és aztán megölje. Ezért inkább elvette Eric¬től.
- Eric nem adott volna neki kölcsön?
- Ha Hosszú Árnyék nem lett volna túl büszke kérni, akkor biztos adott volna - válaszolta Bill.
Újabb hosszú csend következett. Végül én törtem meg a hallgatást.
- Mindig azt hittem, hogy a vámpírok okosabbak a halandóknál, pedig nem is azok, mi?
- Nem mindig - értett velem egyet.
Amikor Bon Temps határába értünk, arra kértem Billt, hogy vigyen haza. Kerülte a tekintetemet, de egy szót sem szólt. Talán a vámpírok mégiscsak okosabbak az embereknél, mindent összevetve.