Charlaine Harris - True Blood /10. fejezet/

10. FEJEZET


Másnap, ahogy a munkába készülődtem, rájöttem, hogy tökéletesen elegem van a vámpírokból. Még Billből is.
Emlékeztettem magamat, hogy ember vagyok.
A gond csak az volt, hogy észrevettem, hogy megvál¬tozott ember vagyok.
Semmi különös. A Bill véréből kapott első adag után, azon az éjszakán, amikor a két Rettentő megvert, gyó¬gyultnak, egészségesebbnek, erősebbnek éreztem ma¬gam. De alapjában nem lettem más. Talán kicsit, nos hát, szexibb.
A második alkalom után, amikor Bill véréből kaptam, valóban erősnek éreztem magam, és bátrabban visel¬kedtem, mert magabiztosabb voltam. Jobban bíztam a saját szexualitásomban és a hatalmában. Nyilvánvalónak tűnt, hogy biztosabban és jobban kihasználva tudom kezelni a fogyatékosságomat.
Véletlenül jutottam Hosszú Árnyék véréhez. Másnap reggel, ahogy a tükörbe néztem, láttam, hogy a fogam fehérebb és élesebb. A hajam világosabb és rugalmasabb lett, még a szemem is jobban csillogott. Olyan voltam, mint az újságokban a jól ápoltságot hirdető modellek, vagy mintha valami egészséges dolgot reklámoztam vol¬na, mint a vitaminszedés vagy a rendszeres tejivás. A csú¬nya harapás a karomon (Hosszú Árnyék legeslegutolsó harapása ezen a világon, ahogy rájöttem) még nem gyó¬gyult be teljesen, de jó úton volt felé.
Aztán kiborult a táskám, amint fel akartam venni, és az apró a kanapé alá gurult. Egyik kezemmel felemelve tartottam a kanapét, amíg a másikkal összeszedegettem a pénzt.
Hűha.
Felegyenesedtem, és mélyet sóhajtottam. Legalább a napfény nem bántotta a szemem, és nem akartam min¬denkibe beleharapni, akivel csak találkoztam. Nagyon jólesett a reggeli pirítós, jobban, semhogy paradicsomlé után áhítozzam. Nem alakultam vámpírrá. Talán valami továbbfejlesztett ember lettem?
Az élet minden bizonnyal sokkal egyszerűbb volt, amikor nem randiztam.
Amikor a Merlotte'sba értem, már minden készen volt, kivéve a citrom- és lime-szeletelést. Koktélokhoz és teához is szolgáltunk fel citrusféléket, így elővettem a vágódeszkát meg egy éles kést. Lafayette éppen a köté¬nyét kötötte fel, amikor a nagy hűtőhöz mentem a cit-romokért.
- Kiszőkítetted a hajad, Sookie?
Megráztam a fejem. A fehér kötény takarása alatt La¬fayette a színek szimfóniája volt; fukszialila vékonypán¬tos póló, bíborvörös farmer, piros saru és valami mál¬naszínű szemhéjpúder volt rajta.
- Hát pedig világosabbnak néz ki - mondta hitetlen¬kedve, és felhúzta gondosan szedett szemöldökét.
- Sokat voltam a napon — nyugtattam meg. Dawn so¬ha nem jött ki jól Lafayette-tel, talán mert fekete volt vagy meleg, nem tudom... talán mind a kettő.
Arlene és Charlsie elfogadta a szakácsunkat, de nem törték magukat, hogy barátságosak is legyenek vele. Én viszont mindig kedveltem Lafayette-et, méghozzá azért, mert úgy élte ezt a biztosan elég nehéz életet, hogy mindig megőrizte a méltóságát és a kedvét.
A vágódeszkára pillantottam. Minden citrom fel volt negyedelve. Az összes lime fel volt szeletelve. A kezem¬ben ott volt a kés, a kezem csupa citromlé. Anélkül vé¬geztem, hogy észrevettem volna. Úgy fél perc alatt. Le¬hunytam a szemem. Istenem.
Amikot kinyitottam, Lafayette merev tekintete az ar¬comról a kezemre siklott.
- Mondd, hogy nem láttam jól, kis csajszi - javasolta.
- Nem láttad jól - mondtam. A hangom lágy volt, és hűvösen csengett, amit csodálkozva vettem észre. -Megbocsátasz, de el kell raknom ezeket. - A felvágott gyümölcsöt külön-külön edényben tettem a pult mö¬götti nagy hűtőbe, ahol Sam a sört tartotta. Amikor be¬csuktam az ajtaját, Sam már ott állt, karját keresztbe fonta a mellkasa előtt. Nem nézett ki túl boldognak.
- Jól vagy? - kérdezte. Nagy kék szeme fel-le járt raj¬tam. - Csináltál valamit a hajaddal? - kérdezte bizonyta¬lanul.
Felnevettem. Észrevettem, hogy a gondolatpajzsom könnyedén illeszkedik a helyére, és nem muszáj, hogy fájdalommal járjon. - Kint voltam a napon - válaszol¬tam.
- Mi történt karoddal?
A jobb alkaromra néztem. A harapást korábban már bekötöttem.
- Megharapott egy kutya.
- Be volt oltva?
- Persze.
Samre néztem, nem volt tőlem túl messze, és úgy lát¬tam, mintha sűrű, göndör, vöröses hajában energiaszik¬rák pattognának. Tisztára olyan volt, mintha hallanám a szívverését. Éreztem a bizonytalanságát, a vágyát. A tes¬tem azonnal válaszolt. Egyre csak a keskeny ajkát néz-tem, és a borotválkozás utáni arcszeszének átható illata betöltötte a tüdőmet. Öt centivel közelebb jött. Érez¬tem, ahogy a levegő ki- és beáramlik a tüdejében. Tud¬tam, hogy keményedik a farka. Akkor bejött a nagyajtón Charlsie Tooten, és becsapta maga mögött. Mindketten hátraléptünk egyet. Hála istennek, Charlsie, gondoltam magamban. Dundi, butácska, jó természetű és szorgos, álomba illő alkalmazott volt. A férje, Ralph, a gimis sze¬relme volt, és most az egyik csirkeneveidében dolgozott. Charlsie-nak volt egy tizenegyedikes és egy már házas lánya. Imádott a bárban dolgozni, mert így kimozdulha¬tott, emberekkel találkozhatott, és mesterien rá tudta beszélni a részegeket, hogy menjenek ki szépen az ajtón, mindenféle balhé nélkül.
- Sziasztok! - kiáltotta vidáman. Sötétbarna haja (L'Oréal árnyalat, Lafayette mondta) mind az utolsó szá¬lig a feje búbjára volt tornyozva, hogy aztán onnan loknizuhatagként omoljon alá. A blúza makulátlan, a sortjának a zsebei szétálltak, mivel túl sok minden volt bennük. Charlsie-n tiszta fekete kompressziós harisnya és Keds márkájú vászoncipő volt, és műkörmei a bur¬gundivörös egyik árnyalatára voltak festve.
- Az én kicsi lányom várandós. Hívjatok csak nagyi¬nak! - mondta, és úgy virult, mint a bazsarózsa. Az el¬várásnak megfelelően átöleltem, Sam pedig vállon vere¬gette. Mindketten örültünk, hogy látjuk.
- És mikorra van kiírva? - kérdeztem, mire Charlsie átvette a szót, és abba sem hagyta. Semmit nem kellett mondanom a következő öt percben. Akkor befutott Ar-lene is, a nyakán elég ügyetlen próbálkozások történtek a kiszívások alapozóval való eltüntetésére, és ő is meg¬hallgatta az egészet, újra az elejétől fogva. Egyszer össze-néztem Sammel, aztán egy kurta pillanat múlva egyszer¬re kaptuk el a tekintetünket.
Aztán kezdtük ellátni az ebédidős tömeget, és véget ért a kis epizód.
A legtöbb ember nem iszik sokat ebédidőben, talán egy sört vagy egy pohár bort. Tekintélyes adagot csak je¬ges teából vagy vízből fogyasztottak. Az ebédidőben ér¬kezők zöme azokból állt, akik történetesen közel voltak a Merlotte'shoz, amikor eljött az ebéd ideje, a törzsvendé¬gekből, és ami természetesnek mondható, a helyi alko-holistákból, akiknek az ebédidőben legurított ital már a
harmadik vagy negyedik volt aznap. Ahogy kezdtem fel¬venni a rendeléseket, eszembe jutott a bátyám kérése.
Egész nap hallgatództam, és teljesen kinyúltam tőle. Soha nem töltöttem még egy egész napot hallgatódzás-sal, soha nem hagytam még pajzsolatlanul magam ilyen sokáig. Nem volt olyan fájdalmas ugyan, mint azelőtt; higgadtabban fogadtam, amiket hallottam. Bud Dear-born seriff ült az egyik asztalnál a polgármesterrel, Ster¬ling Norrisszal, aki a nagyanyám barátja volt. Mr. Norris vállon veregetett, még fel is állt, és ráébredtem, hogy nagyi temetése óta nem is találkoztunk.
- Hogy s mint vagy, Sookie? - kérdezte részvétteljes hangon. Ő maga pocsékul nézett ki.
- Pompásan, Mr. Norris. Hát maga?
- Öregember vagyok én már, Sookie - mondta bi¬zonytalan mosollyal. Meg sem várta, hogy tiltakozzam. - Ezek a gyilkosságok kikészítenek. Nem volt gyilkosság Bon Temps-ban, amióta Darryl Mayhew lelőtte Sue Mayhew-t. És abban semmi rejtélyes nem volt.
- Mikor is... volt? Hat éve? - kérdeztem a serifftől, csak hogy még ott állhassak. Mr. Norrist nagyon elszo¬morította, hogy lát engem, mert azt gondolta, hogy a bátyámat gyilkosságért le fogják tartóztatni, mert meg¬ölte Maudette Pickenst, és magában arra jutott, hogy ez azt jelenti, hogy nagyon valószínű, hogy nagyit is Jason ölte meg. Lehajtottam a fejemet, hogy eltakarjam a sze¬memet.
-Azt hiszem, igen. Várjunk csak, emlékszem, hogy ki voltunk öltözve Jean-Anne táncestjére... ami azt jelenti, hogy... igen, igazad van, Sookie, hat éve volt - bólintott
rá jóváhagyólag a seriff. - Jason volt ma bent? - kérdezte félvállról, mintha csak úgy mellékesen érdeklődne.
- Nem, nem láttam — válaszoltam. A seriff kért egy hamburgert meg egy jeges teát; és arra a napra gondolt, amikor rajtakapta Jasont Jean-Anne-nel, amint kint csinálják vadul a Jason teherautójában lévő fekhelyen.
Úristen. Arra gondolt, mekkora szerencséje van Jean-Anne-nek, hogy nem fojtották meg. És akkor volt egy tisztán kivehető gondolata, amivel az elevenembe vá¬gott. Dearborn seriff azt gondolta, hogy mindegy, ezek a lányok úgyis alja népség voltak.
Minden összefüggésében olvasni tudtam a gondo¬latait, mert a seriff pont a könnyen kihallgathatók közül való volt. Éreztem még a gondolatai árnyalatait is. Arra gondolt: „Segédmeló, iskola persze semmi, aztán vám¬pírokkal kefélnek... mindennek a legalja.
A „megbántott" és a „dühös" még csak meg sem köze¬lítették azt az érzést, amit e minősítés hallatán éreztem.
Gépiesen jártam asztaltól asztalig, kihordtam az ita¬lokat és a szendvicseket, eltakarítottam a maradékokat, olyan keményen dolgoztam, mint máskor, azzal a ször¬nyűséges mosollyal, amely ráfagyott az arcomra. Beszél¬tem vagy két tucat ismerőssel, többnyire olyanokkal, akiknek olyan ártatlan gondolataik voltak, mint a ma született báránykáknak. A legtöbb vendég a munkájára gondolt, vagy az otthoni feladataira, vagy valami csip-csup problémára, ami meg kellett oldani, mint például, hogy ki kell hívni a szerelőt, hogy megcsinálja a moso¬gatógépet, vagy hogy ki kell takarítani a házat a hétvégi vendégségre.


Arlene meg volt könnyebbülve, mert megjött neki.
Charlsie rózsaszínű fellegek közt lebegett, a halhatat¬lansághoz vezető útjára gondolt, az unokájára. Lelkiis¬meretesen imádkozott a lánya problémamentes terhes¬ségéért és a könnyű szülésért.
Lafayette arra gondolt, hogy kezd hátborzongató len¬ni velem a munka.
Kevin Prior rendőr azon tűnődött, hogy mit csinálhat a társa, Kenya a szabadnapján. Ő maga az anyjának se¬gített kitakarítani a szerszámos kamrát, és minden percét utálta.
Sok megjegyzést hallottam, hangosan vagy ki nem mondva, a hajamról, a megjelenésemről és a karomon lévő kötésről. Kívánatosabbnak talált sok férfi és egy nő is. A vámpírégető akcióban részt vevő fickók közül néhá¬nyan arra gondoltak, hogy úgysem lett volna nálam esé¬lyük, mert én a vámpírokkal szimpatizálok, és meg-bánták már meggondolatlan tettüket. Megjegyeztem magamnak őket. Nem fogom elfelejteni nekik, hogy az én Billemet is megölhették volna, habár e percben a ked¬venc dolgaim listájának legvégén kullogott a megmaradt vámpírkolónia.
Andy Bellefleur és a nővére, Portia együtt ebédeltek, Úgy, ahogy minden héten legalább egyszer. Portia Andy női kiadása volt: középmagas, testes, erőteljes száj és áll¬kapocs. A hasonlósággal nővér és öcs között Andy járt jobban, nem Portia. Azt hallottam róla, hogy nagyon hozzáértő ügyvéd. Őt is javasolhattam volna Jasonnek, amikor azon gondolkodott, hogy kéne neki egy ügyvéd,
ha nem lett volna nőnemű... és inkább Portia érdeké¬ben, semmint Jasonében.
Aznap az ügyvéd levertnek érezte magát legbelül, mert ugyan tanult és jól kereső nő volt, de még soha nem volt randija. Ez teljesen kitöltötte a gondolatait.
Andy undorodott a Bill Comptonnal való kapcsola¬tomtól, felkeltette az érdeklődését a megjelenésem jó irányba történő változása, és kíváncsi volt rá, hogyan szexeinek a vámpírok. Ő is sajnálkozott afelett, hogy va¬lószínűleg le kell majd tartóztatnia Jasont. Arra gondolt, hogy a Jason ellen felhozható dolgok nem sokkal terhe¬lőbbek, mint jó néhány más férfi ellen, csakhogy Jason tűnt a legijedtebbnek, ami azt jelentette, hogy van takar-gatnivalója. Aztán meg ott voltak a filmek, amelyeken Jason kefélt - nem éppen hagyományos, bevett formák szerint - Maudette-tel és Dawnnal.
Andyt bámultam, amíg végigmentem a gondolatain, amitől kezdte kényelmetlenül érezni magát. Nagyon is a tudatában volt, mire vagyok képes.
- Sookie, kihozod azt a sört? - kérdezte végül, az ar¬com előtt hadonászva a levegőben, hogy biztosan figyel¬jek rá.
- Persze, Andy - válaszoltam szórakozottan, és kivet¬tem egyet a hűtőből. - Te kérsz még egy teát, Portia?
- Köszönöm, nem kérek, Sookie - mondta Portia ud¬variasan, a szalvétával finoman ütögetve a száját. Portiá¬nak eszébe jutott a gimnázium, hogy a lelkét is eladta volna egyetlen randiért az isteni Jason Stackhouse-zal. Kíváncsi lett volna, mit csinál most Jason, hogy eszébe jut-e olyan gondolat, amely őt egy kicsit is érdekelhetné

- talán a teste megéri az áldozatot, amit a szellemi társ hiányának oltárán kellene hoznia? Akkor tehát Portia nem látta a filmeket, még a létezésükről sem tud; Andy rendes zsaru.
Próbáltam magam elé képzelni Portiát Jasonnel, és nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Egyedülálló ta¬pasztalat lenne mindkettejük számára. Azt kívántam, és nem először, hogy bárcsak nemcsak begyűjthetnék, de ültethetnék is gondolatokat.
A műszakom végére megtudtam - a nagy semmit. Kivéve azt, hogy a filmekben, amelyeket a bátyám botor módon készített, feltűnik a szexrabszolgaság enyhébb, megkötözős formája, ami az áldozatok nyakán talált kötélnyomokat juttatja Andy eszébe.
Tehát egészében véve, hiábavaló igyekezet volt tárva-nyitva hagyni a tudatomat a bátyám kedvéért. Minden, amit csak hallottam, még nagyobb aggodalmat keltett bennem, viszont semmilyen olyan új információt nem tartalmazott, amely segíthette volna az ügyét.
Este másfajta közönség jár ide. Még soha nem jöttem a Merlotte'sba szórakozásból. Ma este sem kéne eljön¬nöm? Mit csinálna Bill? Akarom látni egyáltalán?
Úgy éreztem, hogy egy barátom sincs. Senkinek nem .mesélhettem Billről, senki olyat nem találnék, aki nem borzadna el attól, hogy ő nekem a legfontosabb. Hogy magyarázzam el Arlene-nek, hogy szomorkodom, mert Bill vámpírhaverjai rémisztők és kegyetlenek, hogy az egyikük előző este meg is vert, belevérzett a számba, és keresztüldöfték egy karóval, amikor rajtam feküdt? Ez
nem az a fajta probléma volt, amellyel Arlene képes lenne kezdeni valamit.
És senki másra nem gondolhattam. Nem jutott eszem¬be senki, aki vámpírral járt volna, és ne lett volna válo¬gatás nélküli vámpirista, akinek tökéletesen mindegy, hogy melyik vérszipollyal távozik.
Mire végeztem a munkával, addigra a külső megjele¬nésem kedvező változásából már nem tudtam erőt me¬ríteni az önbizalmam ápolására. Különc idiótának érez¬tem magam.
A ház körül tettem-vettem, szundítottam is egy kicsit, és meglocsoltam nagyi virágait. Az alkonyat közeledtével mikróztam magamnak valamit, és ettem. Az utolsó per¬cig haboztam, hogy elmenjek-e, vagy sem. Végül aztán felvettem egy piros blúzt, egy bő szárú, fehér nadrágot meg valami ékszert, és elhajtottam a Merlotte'sba.
Nagyon fura volt vendégként belépni. Sam a bárpult mögött volt, és a homlokára szaladt a szemöldöke, ami¬kor meglátott. Három olyan pincérnő dolgozott aznap este, akiket csak látásból ismertem, és a kiadóablakon keresztül láttam, hogy egy másik szakács grillezi a ham-burgereket.
Jason a bárban ült. Csodával határos módon a mel¬lette lévő bárszék üres volt, így felültem rá.
Azzal az arcával fordult felém, amit a nőknek tartoga¬tott: ajak lazán elernyesztve, mosolyogva, érdeklődően csillogó, tágra nyílt szem. Amikor látta, hogy csak én va¬gyok, az arckifejezése nagyon komikus változáson ment keresztül.

- Mi a fenét keresel itt, Sookie? - kérdezte méltatlan¬kodó hangon.
- Az ember azt hinné, hogy nem is örülsz, hogy találkozunk — jegyeztem meg.
Amikor Sam lecövekelt előttem, kértem egy whisky-kólát anélkül, hogy egymás szemébe néztünk volna.
- Azt csináltam, amit kértél, és eddig még semmi -súgtam oda a bátyámnak. — Azért jöttem ma este, hogy másokkal is próbálkozzam.
- Köszi, Sookie - mondta hosszú hallgatás után. - Azt hiszem, nem fogtam fel, hogy mit kérek. Hé, valami más lett a hajadon?
Még az italt is kifizette, amit Sam elém csúsztatott.
Nem úgy nézett ki, hogy túl sok beszélgetnivalónk van, ami pillanatnyilag jól is volt így, mert hallgathattam a többi vendéget. Volt egy pár idegen, velük kezdtem, hogy megtudjam, lehetséges gyanúsítottak-e. Nem úgy tűnik, állapítottam meg kelletlenül. Az egyikük arra gondolt, mennyire hiányzik neki a felesége, és a lábjegy-zetben az állt, hogy ő hűséges volt hozzá. A másik arra gondolt, hogy először jár itt, és finomak az italok. A har¬madik meg csak koncentrált, hogy egyenesen tudjon ül¬ni, és bízott benne, hogy vissza tud majd vezetni a mo¬telba.
Ittam még egyet.
Jason és én azt találgattuk, vajon mekkorára rúg majd az ügyvédek díja, mire végeznek nagyi ügyeivel. Akkor Jason az ajtóra pillantott, és annyit mondott:
- Húha.

- Mi van? — kérdeztem, oda se fordulva, hogy meg¬nézzem, mit látott.
- Hugi, a fiúd előállt. És nincs egyedül.
Az első gondolatom az volt, hogy Bill valamelyik vámpírcimboráját hozta magával, ami idegesítő és osto¬ba húzás lett volna. De amikor hátrafordultam, rájöt¬tem, hogy Jason miért tűnt mérgesnek. Bill egy halandó lánnyal jött. A karjánál fogva vezette, és a lány úgy vo¬nult mellette, mint valami kurva, Bill szeme pedig a ven¬dégsereget fürkészte. Arra jutottam, hogy arra kíváncsi, mit szólok hozzá.
Lemásztam a bárszékről, és egészen másra jutottam. Részeg voltam. Nagyon ritkán ittam, két whisky-kóla benyakalása pár perc alatt kiütött, és ha nem másztam is négykézláb, legalábbis spicces voltam.
Találkozott a tekintetem Billével. Nem igazán számí¬tott rá, hogy itt talál. Nem tudtam olvasni a gondola¬taiban, ahogy Ericében, abban az iszonytató percben, de a testbeszédét értettem.
- Szia, Vámpír Bill! - kiáltott oda neki Hoyt, Jason barátja. Bill udvariasan Hoyt felé biccentett, de a lányt -pöttöm kis fekete - felém kezdte kormányozni. Fogal¬mam sem volt, mit csináljak.
- Hugi, szórakozik ez a pasi? - kérdezte Jason. Kezdte felturbózni magát. - Ez a csaj egy monroe-i vámpirista. Akkorról ismerem, amikor még halandókkal kavart.
Ettől még nem tudtam, hogy mit csináljak. Elborított a sértett fájdalom, de a büszkeségem igyekezett féken tartani. Ráadásul nagy adag bűntudat is vegyült ebbe az érzelmi zűrzavarba. Nem ott voltam, ahol Bill számítha¬
71496
tott rám, és üzenetet sem hagytam neki. Aztán megint — másfelől viszont (ez volt az ötödik vagy a hatodik fél) -jó néhány megrázó dolgot éltem át az előző éjjel az ural¬kodó színe előtt bemutatott shreveporti előadáson; és az egyetlen, ami Billről eszembe jutott, az az volt, hogy kötelezett rá, hogy részt vegyek azon a hepajon.
Az egymással hadakozó indulataim gúzsba kötöttek, képtelen voltam megmozdulni. Meg akartam csípni ma¬gam, és még a lelket is kiverni abból a cafatból, de nem arra neveltek, hogy söntésekben bunyózzam. (Továbbá Billből is szívesen kivertem volna a lelket is, de körülbe¬lül annyi kárt tehettem volna benne, mintha fejjel rontot¬tam volna a falnak.) Aztán még ott volt, hogy könnyek¬ben akartam kitörni, mert megsértették az érzéseimet -de az gyengeség lett volna. A legjobb megoldás az volt, ha nem mutatok ki semmit, mert Jason készen állt rá, hogy Billnek ugorjon, és bármit csináltam volna is, az elég lett volna ahhoz, hogy meghúzzam a ravaszt.
Túl sok konfliktus, túl sok alkohollal megspékelve.
Mialatt számba vettem ezen lehetőségeket, azalatt Bill odaért, keresztülverekedve magát az asztalok között. A nőt maga mögött vonszolta. Észrevettem, hogy elhalkult a terem. Ahelyett, hogy én figyeltem volna másokat, most engem figyeltek.
Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, mialatt a kezem ökölbe szorul. Óriási. Mindkét reakció a legrosz-szabb.
- Sookie - szólított meg Bill -, ezt itt Eric hagyta a küszöbömön.
Alig értettem, hogy miről is beszél.
- És? — kérdeztem bőszen. Belenéztem a lány szemé¬be. Nagy, sötét és izgatott volt. Ami engem illet, én tágra nyitottam, mert tudtam, hogyha pislognék, akkor ki¬gördülnének a könnyek.
- Jutalom gyanánt — mondta Bill. Nem tudtam, mit érez ezzel kapcsolatban.
- Ingyen pia? - kérdeztem, és el sem hittem, hogy eny-nyire epésen is csenghet a hangom.
Jason a vállamra tette az egyik kezét.
- Nyugi, kislány - hangja ugyanolyan mély, és lenéző volt, mint az enyém. - Nem érdemli meg.
Nem tudtam, hogy mit nem érdemel meg Bill, de azon voltam, hogy ezt kiderítsem. Majdnem felvillanyo¬zott az, hogy fogalmam sincs, hogy mit csináljak, egy életen át tartó szoros kontroll után.
Bill élesen figyelt. A bár fluoreszkáló fényeinél feltű¬nően fehérnek látszott. Nem lakmározott belőle. És a szemfoga vissza volt húzva.
- Gyere ki, beszélgessünk — mondta.
- Vele? - majdhogynem morogtam.
- Nem - válaszolta. - Velem. Vissza kell küldenem.
Befolyásolt az a nemtetszés, amit a hangjában hallot¬tam. Kimentem utána, felszegett fejjel, anélkül, hogy bárkinek is a szemébe néztem volna. Bill tovább szorí¬totta a lány karját, akinek gyakorlatilag lábujjhegyen kellett járnia, hogy lépést tarthasson. Nem is vettem ész¬re, hogy Jason is kijön velünk, amíg oldalra fordulva meg nem láttam, amint a parkolóba értünk. Kint jöttek-mentek az emberek, de egy paraszthajszálnyival mégis¬csak jobb volt, mint bent a tömött kocsmában.
- Sziasztok - csacsogta a lány. - Desiree vagyok. Azt hiszem, mi már találkoztunk, Jason.
- Mi járatban errefelé, Desiree? - kérdezte Jason hal¬kan. Már-már azt hihette volna az ember, hogy nyugodt volt.
- Eric küldött át ide Bon Temps-ban ellenszolgáltatás gyanánt Billnek - mondta szégyenlősen, a szeme sarká¬ból Billre sandítva. - De a legkevésbé sem látszik lelkes¬nek. Nem tudom, hogy miért. Gyakorlatilag különleges évjáratnak számítok.
- Eric? - kérdezett engem Jason. -VámpírShreveportban. Bártulaj. Főgóré.
- A küszöbömön hagyta - mondta nekem Bill. — Nem én kértem.
- Mit fogsz csinálni?
- Visszaküldöm - mondta türelmetlenül. - Nekünk meg beszélnünk kell.
Nyeltem egy nagyot. Az öklömet kiengedtem.
- Vissza kéne, hogy vigye valaki Monroe-ba? — kér¬dezte Jason.
Bill csodálkozva nézett rá.
- Igen. Megtennéd? Beszélnem kellene a húgoddal.
- Persze - felelte Jason a legjobb indulattal. Én azon¬nal gyanút fogtam.
- Nem tudom elhinni, hogy visszautasítasz - nézett Desiree Billre, miközben duzzogva lebiggyesztette az ajkát. — Még soha senki nem kosarazott ki.
- Természetesen hálás vagyok, és egészen biztos va¬gyok benne, hogy ahogyan te fogalmaztad, különleges
7
évjárat vagy - mondta Bill udvariasan. - De nekem saját borospincém van.
Kicsi Desiree üres tekintettel meredt rá, mielőtt az értelem fénye lassan kigyúlt barna szemében.
- Ez a nő a tiéd? - kérdezte, a fejét felém rántva. -Az.
Jason idegesen mocorgott Bill nyers kijelentésétől. Desiree alaposan végigmért.
- Olyan furán néz - fogalmazta meg végül.
- Ő a húgom - mondta Jason.
- Ó, bocsánat. Te sokkal... normálisabb vagy. - De¬siree Jason felé fordult, végigmérte, és úgy tűnt, hogy elégedettebb volt azzal, amit akkor nézett. - Mi is a veze¬tékneved?
Jason kézen fogta, és a furgonja felé vezette a lányt.
- Stackhouse — mondta a nagy szemű, csodálkozó kis¬fiú szerepében, ahogyan elsétáltak. - Talán úton hazafe¬lé, mesélhetnél egy kicsit arról, mit is csinálsz mostan¬ság...
Visszafordultam Bill felé, azon morfondírozva, Jason milyen indíttatásból ennyire nagylelkű, és találkozott a tekintetem Billével. Olyan volt, mintha kőfalnak men¬tem volna.
- Szóval beszélgetni akarsz? - kérdeztem rekedten.
- Nem itt. Gyere haza velem. Cipőm orrával a kavicsot rugdostam.
- Ne hozzád.
- Akkor hozzád.
- Nem.
Felhúzta a szemöldökét.
- Akkor hova? Ez fogós kérdés.
- A családi tavunkhoz. - Mivel Jason éppen sötét és aprócska kisasszonyt fuvarozza haza, nem lesz ott.
- Jövök mögötted - mondta kurtán, és szétváltunk, hogy ki-ki a maga autójához menjen.
A birtok, ahol életem első néhány évét töltöttem, Bon Temps nyugati felén volt. Ráfordultam az ismerős kis kavicsos behajtó útra, és leparkoltam a háznál, egy sze¬rény tanyánál, amelyet Jason elég szépen rendben tartott. Bill is kikászálódott a kocsijából, amikor én kiszálltam az enyémből. Intettem neki, hogy kövessen. Megkerültük a házat, és lementünk a lejtőn, a nagy járdakövekkel ki¬rakott ösvényen. Egy perc alatt a mesterséges tónál voltunk, amelyet az apám a kert végébe telepített, arra számítva, hogy a vizében évekig fog pecázni a fiával.
Fedett teraszszerűség nézett a vízre. Az egyik fém¬széken volt egy összehajtogatott pokróc, és Bill anélkül, hogy megkérdezett volna, felvette, kirázta, majd leterí¬tette a terasz alá, a lejtő füvére. Vonakodva ültem csak rá, azt gondolva, hogy a pokróc ugyanabból a megfontolás-ból nem volt biztonságos, mint amiért az otthonába menni nem volt az. Amikor már Bill közelében voltam, arra gondoltam, hogy milyen hozzá még közelebb lenni.
Átkulcsoltam felhúzott térdemet, és a vizet bámul¬tam. Volt egy őrfény a tó túloldalán, és a nyugodt vízen visszatükröződött a fénye. Bill hanyatt feküdt mellet¬tem. Az arcomon éreztem a tekintetét. Ujjait összefonta a hasán, feltűnően maga mellett tartva a kezét.
-Tegnap rád ijesztettem - mondta semleges hangon.
- Nem voltál te is megijedve egy picit? - kérdeztem sokkal halkabban, mint ahogyan hittem.
- Miattad. Kicsit magam miatt is.
Legszívesebben hasra feküdtem volna, de nyugtalaní¬tott volna, ha ilyen közel kerülök hozzá. Láttam a bőrét a holdfényben ragyogni, és nagyon vágytam rá, hogy megérintsem.
- Megrémített, hogy Eric beleszólhat az életünkbe, amikor egy pár vagyunk.
- Nem akarsz többet velem egy pár lenni?
A fájdalom olyan erősen nyilallt belém, hogy meg kel¬lett nyomnom a mellem fölötti részt.
- Sookie? - Mellettem térdelt, és fél karjával átölelt. Nem tudtam válaszolni. Elfogyott a levegőm.
- Szeretsz? - kérdezte. Bólintottam.
- Miért beszélsz arról, hogy elhagysz?
A fájdalom utat talált magának a bensőmben, és könnyek formájában jelent meg.
- Túlságosan rettegek a többi vámpírtól, meg attól, amilyenek. Mit fog tőlem legközelebb kérni? Megpróbál más dolgokra is rávenni. Azt fogja mondani, hogy különben megöl. Vagy megfenyegeti Jasont. Megteheti.
Bill hangja olyan halk volt, mint tücsöké a fűben. Le¬het, hogy egy hónapja meg sem hallottam volna.
- Ne sírj - mondta. - Sookie, olyan dolgokat kell el¬mondanom, amelyek meglehetősen kellemetlenek.
Az egyetlen nem kellemetlen dolog, amit abban a pil¬lanatban szívesen hallottam volna, az volt, hogy Ericet utolérte a halál.

- Nagy fejtörést okozol most Ericnek. Tudhatja, hogy olyan szellemi erő birtokában vagy, amelynek a legtöbb halandó nem, és figyelmen kívül hagyhatja, ha úgy értesül, hogy más is a birtokában van. Arra számít, hogy a véred dús és édes. - Bill hangja érdessé vált, ahogy ezt mondta, én pedig megremegtem. - És gyönyörű vagy. Most még szebb. Nem jött rá, hogy háromszor ittál a mi vérünkből.
- Te tudtad, hogy Hosszú Árnyék vére rám folyt?
- Igen, láttam.
- Valami csoda történik a harmadik alkalom után? Felnevetett azon a mély, morajló, rozsdás hangon.
- Nem. De minél több vámpírvért iszol, annál kívá¬natosabb leszel a fajtánknak, és igazából annál kívá¬natosabb bárkinek. És még Desiree hitte, hogy jó évjá¬rat! Kíváncsi vagyok, hogy melyik vámpír mondhatta ezt neki.
- Az, amelyik a bugyijába vágyott - mondtam nyer¬sen, mire Bill megint felnevetett. Imádtam hallgatni, ahogyan nevet.
- És ezek után, hogy elmagyaráztad, mennyire bájos is vagyok, azt akarod mondani, hogy Eric, hogy úgy mondjam, vágyakat táplál irántam?
- Igen.
- Hogyan lehetne megakadályozni, hogy az övé le¬gyek? Azt mondod, erősebb nálad.
- Mindenekelőtt ott van az udvariasság és a hagyo¬mány.
Nem horkantam fel, de közel voltam hozzá.
- Ne becsüld le. Mindannyian tiszteljük a hagyomá¬nyainkat, vámpírok vagyunk. Évszázadokon keresztül kell együtt élnünk.
- Nem vagyok olyan erős, mint Eric, de nem vagyok új vámpír. Ha harcolnunk kell, ő is megsérülhet, és még győzhetek is, ha szerencsém van.
- Még valami?
- Talán — mondta Bill óvatosan —, te magad.
- Hogyhogy?
- Ha más dologban vagy számára értékes, akkor talán békén hagy, ha tudja, hogy ez az őszinte óhajod.
- Csakhogy én nem akarok értékes lenni neki! Soha többet nem akarom látni!
- Azt ígérted Ericnek, hogy újra segíteni fogsz - em¬lékeztetett Bill.
- Ha a tolvajt a rendőrség kezére adja - válaszoltam. -És mit tett Eric? Ledöfte egy karóval!
- Lehetséges, hogy ezzel a tettével mentette meg az életedet.
- Nos, én megtaláltam a tolvajt!
- Sookie, nem sokat tudsz a világról. Meglepetten rámeredtem.
- Azt hiszem, így van.
- Bizonyos dolgok nem derültek ki... egyelőre. - Bill a sötétségbe bámult. - Néha én is azt hiszem, hogy én sem tudok valami sokat. - Újabb borongós hallgatás. -Ezelőtt csak egyszer láttam, hogy egy vámpír karóval át¬döfött egy másikat. Eric messze átlépte a világaink ha¬tárát.

- Szóval akkor mégsem tiszteli annyira a hagyományt meg az udvariasságot, amivel itt kérkedtél az imént.
- Pam rávehetné a hagyományos módokra.
- Pam ki neki?
- Eric alkotta. Évszázadokkal ezelőtt vámpírrá tette. Pam időről időre visszajön, hogy segítsen Ericnek ab¬ban, amivel éppen foglalkozik. Eric mindig is elég csö¬könyös volt, és ahogyan öregszik, egyre konokabb lesz.
Irtózatosan enyhe kifejezésnek tűnt nekem Ericet konoknak nevezni.
- Akkor csak elbeszéltünk itt egymás mellett? -kérdeztem.
Úgy tűnt, hogy Bill tanakodik.
- Igen - erősített meg, egy cseppnyi sajnálkozással a hangjában. - Nem akarsz más vámpírok társaságában lenni rajtam kívül, pedig megmondtam, hogy nincs vá¬lasztásunk.
- Mi ez a Desiree-dolog?
- Valakivel iderakatta a küszöbömre, abban a remény¬ben, hogy örülni fogok, ha küld nekem valami szép ajándékot. Ezzel együtt teszteli az irántad érzett odaadá¬somat azzal, hogy iszom-e a véréből. Meglehet, hogy va¬lahogy megmérgezte a vérét, és legyengültem volna tőle. Lehet, hogy ő lett volna a titkos fegyvere. - Vállat vont. - Te azt hitted, hogy randim van?
- Igen. - Éreztem, hogy az arcom megmerevedik, ami¬kor eszembe jutott, hogyan sétált be Bill azzal a lánnyal.
- Otthon nem voltál. Jönnöm kellett, hogy megke¬resselek. — A hangja nem volt ugyan vádló, de éppen¬séggel elégedett sem.
- Ki akartam húzni a csávából Jasont azzal, hogy hall-gatódzom. És fel voltam dúlva a tegnap este miatt.
- És most jól vagy?
- Nem, de a lehetőségekhez mérten igen - válaszol¬tam. - Azt hiszem, mindegy, szerethetnék bárkit, az sem lenne mindig egyszerű. De ekkora akadályokkal nem számoltam. Semmilyen módon nem tudsz Eric fölé kerülni rangban, gondolom, mivel a kor a döntő.
- Így van - mondta Bill. - Rangidős nem lehetek... -akkor hirtelen valami új ötlet csillant a szemében. -Habár lehet, hogy van valami, amit megtehetnék ez ügy¬ben. Nem akarom — a természetem ellen való —, de na¬gyobb biztonságban lehetnénk.
Hagytam gondolkodni.
- Igen - foglalta össze hosszas tűnődését. Nem aján¬lotta fel, hogy elmagyarázza, én pedig nem kérdeztem rá.
- Szeretlek - mondta úgy, mintha ez lenne a végkö¬vetkeztetése, bármi lett légyen is a dolog megoldási for¬mája, amin töprengett. Az arca elködösödött, amint en¬gem nézett, fénylő és csodaszép volt a félhomályban.
- Én is ezt érzem irántad - mondtam, és tenyeremet a mellkasára tettem, hogy ne is próbáljon megkísérteni. -De annyi minden van most ellenünk. Ha le tudnánk rázni a nyakunkról Ericet, sokat segítene. És a másik dolog, hogy le kell állítanunk ezt a gyilkossági nyomo¬zást. Ez a második nagy gond, amely a nyakunkba sza¬kadt. A gyilkos felel a barátaid, továbbá Maudette és Dawn haláláért is. - Megálltam, és mély levegőt vettem. - És a nagyanyám haláláért. - Pislogtam, hogy ne sírjak. Megtanultam úgy élni, hogy a nagyi nincs a házban, amikor hazaérek, megszoktam, hogy nem beszélgetünk, nem mesélem el neki, mi történt velem aznap, mégis nagyon gyakran olyan hevesen nyilallt belém a bánat, hogy levegőt sem kaptam.
- Miből gondolod, hogy az a gyilkos felelős a mon-roe-i vámpírok megégetéséért is?
- Azt hiszem, hogy az ötlet magja a gyilkostól szár¬mazik, ez az önbíráskodósdi, ő sugallhatta azoknak a fickóknak a kocsmában. Szerintem a gyilkos csoportról csoportra járt, oltogatta a fickókat. Egész életemben itt laktam, és még soha nem láttam így viselkedni a helyie-ket. Oka kell hogy legyen annak, hogy most ilyenek vol¬tak.
- Felbujtotta őket? Gyújtogatásra uszított?
- Igen.
- A hallgatódzásokból nem derült ki semmi?
- Nem - ismertem el rossz kedvűen. - De ez még nem jelenti azt, hogy holnap is így lesz.
- Milyen optimista vagy, Sookie.
- Igen, az vagyok. Annak kell lennem. - Megpaskol¬tam az arcát, és arra gondoltam, hogy micsoda optimiz¬musról tettem bizonyságot, amióta belépett az életembe.
- Folytasd a hallgatódzást, ha szerinted gyümölcsöző lehet - mondta. - Nekem mostanában más dolgom lesz. Holnap este nálad találkozunk, jó? Lehet, hogy majd... nem, hadd magyarázzam meg csak akkor.
- Rendben - kíváncsi voltam, de Bill láthatóan lezárta a témát.
Úton hazafelé, Bill féklámpáit követve egészen a be¬hajtó útig, arra gondoltam, hogy mennyivel több ré-
misztő dolog történt volna velem, ha Bill nem nyújtott volna oltalmat. Óvatosan hajtottam végig a kis úton, és azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bár ne érezte volna szükségét, hogy hazamenjen elintézni pár fontos telefont. Azt a néhány éjszakát, amikor külön voltunk, nem mondhatnám, hogy rettegésben fetrengve, de szo¬rongva és nyugtalanul töltöttem. Amikor egyedül vol¬tam a házban, sok ideig járkáltam a bezárt ajtótól a be¬zárt ablakig, és nem voltam hozzászokva, hogy így éljek. Összeszorult a szívem az előttem álló éjszaka gondola¬tától.
Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, kikémleltem az udvarra, és körülnéztem. Örültem, amikor eszembe ju¬tott, hogy égve hagytam a külső villanyt, mielőtt a bárba indultam volna. Semmi mozgás. Általában Tina jön elő futva, ha nem voltam otthon egy darabig, izgatottan, hogy bejusson végre a házba egy kis macskatápért, de ma este biztosan az erdőben vadászik.
A kulcskarikáról lógó csomó kulcs közül kiválasztot¬tam a házét. Az autótól a bejárati ajtóhoz rohantam, re¬kordidő alatt a zárba tettem, és elfordítottam a kulcsot, majd becsaptam a hátam mögött az ajtót, és rázártam. Így nem lehet élni, gondoltam csüggedten ingatva a fe¬jemet; és éppen hogy csak a gondolat végére értem, amikor valami nagy puffanással a bejárati ajtóhoz csapó¬dott. Felsikoltottam, mielőtt még uralkodhattam volna magamon.
A kanapéhoz iramodtam a hordozható telefonért. Be¬ütöttem Bill számát, és közben körbejártam a szobában,
hogy leengedjem a reluxákat. Mi van, ha foglalt a vonal? Azt mondta, hogy azért megy haza, hogy telefonáljon!
De pont akkor csíptem el, amikor belépett az ajtón. Hallottam, hogy liheg, ahogy felveszi a kagylót.
- Igen? - kérdezte. Mindig gyanakvó hangon szólt bele.
- Bill - ziháltam -, van kint valaki!
Lecsapta a telefont. A tettek vámpírja. Két percen be¬lül ott volt. Kikukucskáltam a picit szétnyitott reluxán át az udvarra, és egy pillanatra láttam, ahogy a ház elé ér a fák közül, olyan sebesen és halkan, amilyenre egy ha¬landó soha nem lenne képes. Amint megláttam, a meg¬könnyebbüléstől mázsás szikla gördült le a szívemről. Egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy idehívtam, hogy mentsen meg: egyedül kellett volna megoldanom a helyzetet. Aztán azt gondoltam: miért? Amikor olyan is¬merősöd van, aki gyakorlatilag legyőzhetetlen, és saját bevallása szerint imád, olyan, akit szinte lehetetlen meg¬ölni, akkor bizony őt hívod.
Bill átkutatta a kertet és a kiserdőt, magabiztos, csen¬des kecsességgel. Azután könnyed léptekkel feljött a lépcsőn. A tornácon lehajolt valami fölé. Túlságosan is oldalt volt, ebből a szögből nem láthattam, hogy mi az. Amikor felegyenesedett, tartott valamit a kezében, és az arca tökéletesen... kifejezéstelen volt. Ez nagyon rosszat jelentett.
Húzódozva mentem a bejárati ajtóhoz, és kinyitottam a zárat. Kilöktem a szúnyoghálós ajtót. Bill a macskám tetemét tartotta.
- Tina? - mondtam, és hallottam, hogy reszket a han¬gom, de nem érdekelt. - Meghalt?
Bill bólintott, egyetlen kurta biccentéssel.
- Mi... hogyan?
- Megfojtották, szerintem.
Ereztem, hogy az arcom eltorzul. Billnek ott kellett állnia, kezében a tetemmel, amíg én kisírtam a szeme¬met.
- Úgysem szerzek soha örökzöld tölgyet - mondtam, amikor megnyugodtam egy kicsit. Nem hangzottam valami nagyon biztosnak. - Abba a gödörbe tehetnénk. - Így aztán a házat megkerülve hátramentünk a kertbe. Bill hozta Tinát. Szegény próbált jó képet vágni a dolog¬hoz, én pedig próbáltam nem szétesni megint. Bill le¬térdelt, és belefektette a fekete szőrcsomót a kiásott gödör aljába. Elmentem az ásóért, hogy elkezdjem bete¬metni, de az a látvány, ahogy az első ásónyi föld Tina szőrére hullott, megint teljesen kikészített. Bill szótlanul kivette az ásót a kezemből. Hátat fordítottam, és ő befe¬jezte a rémes munkát.
- Gyere be - mondta gyengéden, amikor készen lett. Bementünk a házba. Körbe kellett kerülnünk, mert
még nem nyitottam ki a hátsó ajtót.
Bill gyengéden ütögette a hátamat, és vigasztalt, ho¬lott tudom, hogy soha nem rajongott Tináért.
- Az isten áldjon meg, Bill - suttogtam.
Hevesen átöleltem, és magamhoz szorítottam, mert hirtelen belém hasított a félelem, hogy őt is elvehetik tő¬lem.
Amikor a zokogásom csuklássá csendesedett, akkor felnéztem, és reméltem, hogy nem hoztam kínos hely¬zetbe viharos érzelemkitörésemmel.
Bill őrült dühös volt. A vállam fölött bámulta a falat, a szeme felfénylett. Ö volt a legrémisztőbb dolog, amit valaha láttam az életben.
- Találtál kint a kertben valamit? - kérdeztem.
- Nem. De annak nyomát megtaláltam, hogy itt volt. Pár lábnyomot, a még terjengő szagát. Semmi olyat, amit a bíróságon bizonyítékként be lehetne mutatni -folytatta a fejembe látva.
- Nem maradnál itt, amíg nem kell elmenned... hogy elrejtőzz a napfény elől?
— Dehogynem. - Áthatóan nézett rám. Tévedhetet¬lenül tudtam, hogy határozott szándékában áll, hogy csinálni fogja, akár beleegyezem, akár nem.
— Ha még mindig telefonálni akarsz, akkor innen nyugodtan megteheted. Én nem bánom. - Úgy értet¬tem, hogy az én számlámra.
— Van hívókártyám - válaszolta, újra lenyűgözve ezzel a kunszttal. Ki gondolta volna?
Megmostam az arcomat, és bevettem egy nyugtatót, még mielőtt felhúztam volna a hálóingemet, szomorúb¬ban, mint a nagyi meggyilkolása óta bármikor, és más¬hogyan szomorúbban. Egy kis háziállat kimúlása ter¬mészetesen nem ugyanaz a kategória, mint egy családtag elvesztése, korholtam magamat, de úgy tűnt, ez nincs túl nagy hatással a szenvedésemre. Végigvettem az összes ér¬vet, amelyet csak fel tudtam sorakoztatni, és nem jutottam közelebb semmilyen nagy igazsághoz, kivéve azt a tényt hogy négy éven át etettem, fésülgettem, szertettem Tinát , és hogy hiányozni fog.