Claudia Gray - Evernight /1-5. fejezet/

ÖRÖKÉJ
első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

Írta: Claudia Gray
A mű eredeti címe: Evernight
Fordította: Bosnyák Viktória
Szerkesztette: Szakái Gertrúd
A borítót tervezte: Balogh József
A művet eredetileg kiadta: HarperCollins Children’s Books,
HarperCollins Publishers Ltd., New York
A fordítás a HarperCollins Ltd. engedélyével készült.
Copyright © 2008 by Amy Vincent
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 245 053 7
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www. konyvmolyképő. hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Balogh József
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Először is köszönet illeti a szerkesztőmet, Clare Huttont, aki komoly kockázatot vállalt egy kezdő íróval, amit ez a kezdő író nagyra értékel. Szeretném megköszönni azok bölcs tanácsait is, akik elsőként olvasták a kéziratot, vagyis Calista Brill, Michele De France és Naomi Novik. Edy Moulton és Ruth Hanna nem csak a kézirat első olvasói közt voltak, de már jó ideje fáradha-tatlanul dolgoznak velem, támogatva jó írói megérzéseimet, de könyörtelenül rámutatva leggyengébb pontjaimra. A támogatás hasznos volt, a könyörtelenség elengedhetetlen. Más barátaim, úgy mint Lara Bradley, Mandy Collums, Francesca Coppa, Rodney Crouther, Amy Fritsch, Jen Heddle, Jesse Holland, Eli Nelson, Stephanie Nelson, Tara O’Shea, Jessica Ross, Whitney Raju és Michele Tepper kitartóan biztattak. Ashelee Gahagan elkísért Massachusettsbe tanulmányútra, és igyekezett vámpír-szemmel nézni a vidéket, ami nem kis teljesítmény. Robin Rue nagylelkűen kalauzolt a könyvkiadás világában, s nagy hasz-nomra voltak meglátásai. Abban is szerencsés voltam, hogy családom – Anyu,
Apu, Matthew, Melissa és Elijah – minden erejével támoga-tott. Legfőképpen pedig ügynökömnek, Diana Foxnak szeret-nék köszönetet mondani, hiszen ő javasolta elsőként, hogy írjak valami vámpírosat. Ő előbb hitt bennem, mint én saját magam-ban, amiért örökké hálás leszek neki.
Végezetül pedig a jó szerencse úgy hozta, hogy sok okos ember elolvasta, kritizálta, vitatta és tett fel keresztkérdéseket az évek során könyvemmel kapcsolatban, amiből rengeteget tanultam. Egy szó mint száz, szívből köszönöm mindenkinek, aki valaha is arra áldozta az idejét, hogy véleményt mondjon arról, amit írtam.

Előszó
A LÁNGOLÓ NYÍLVESSZŐ A FALBA FÚRÓDOTT.
Tűz van! A közösségi ház régi, kiszáradt fája egy pillanat alatt kapott lángra. Sötét, olajos füst töltötte be a levegőt, ka-parta a tüdőmet, fojtogatott. Körülöttem új barátaim rémülten kiáltoztak, mielőtt megragadták volna fegyvereiket, és felké-szültek volna az élethalálharcra.
S mindez miattam!
Egyik nyíl a másik után hasította át a levegőt, s szította a lángokat egyre magasabbra. A hamu ködén át kétségbeesetten kerestem Lucas szemét. Tudtam, hogy bármi áron megvéd, de maga is veszélyben van. Sosem tudnám megbocsátani magam-nak, ha történne vele valami, miközben engem próbál megmen-teni.
Megragadtam a kezét, és a korommal teli levegőtől köhögve rohantunk az ajtó felé.
Már vártak bennünket.
A lángok előtt kirajzolódott a sötét, vészjósló alakok sora. Egyikük sem suhogtatott fegyvert; anélkül is elég fenyegetőek voltak.
Értem jöttek.
Azért jöttek, hogy megbüntessék Lucast, amiért megszegte a szabályaikat. Ölni jöttek.
Mindez miattam történik. Az én hibám lesz, ha Lucas meghal.
Nem volt hová bújni, merre menekülni. Ott sem maradhat-tunk, hiszen körülöttünk tomboltak a lángok, s már így is a bő-rünket perzselte a forróság. Hamarosan beszakad a mennyezet, és mindannyiunkat összezúz.
Vámpírok vártak ránk odakint.

Első fejezet
AZ ISKOLAÉV ELSŐ NAPJA VOLT, vagyis az utolsó lehe-tőségem a szökésre.
A hátizsákom nem volt dugig túlélőfelszereléssel, és a pénz-tárcám sem dagadt a készpénztől, hogy repülőjegyet vehessek valahol, és egyetlen barátom sem várt rám az úton egy autóval, amin megszökhetek. Gyakorlatilag nem volt semmim, amit a legtöbb épeszű ember „tervnek” nevezne.
De nem számított. Semmi esetre sem maradhattam az Evernight Akadémián.
A szűrt reggeli fény még alig jelent meg az égen, amikor magamra kaptam a farmeremet, és belebújtam egy meleg, feke-te pulcsiba – ilyen korán reggel és ilyen magasan a hegyek közt már szeptemberben is hideg van. Hosszú, vörös hajamat heve-nyészett kontyba fogtam össze, és fölhúztam a hegymászó ba-kancsomat. Úgy éreztem, hangtalanul kell mozognom, pedig felesleges volt amiatt aggódnom, hogy felverem álmukból a szüleimet. Finoman szólva nem éppen korán kelők. Úgy fognak aludni, mint a bunda, amíg az ébresztőóra meg nem szólal, addig pedig még van két órám.
Így jelentős előnyre tehetek szert.
A hálószobám ablaka előtti vízköpő dühösen bámult rám, s nyílt grimasza kimutatta agyarait. Fogtam a farmerdzsekimet, és nyelvet öltöttem rá.
– Te talán jó helyen vagy itt, az Elátkozottak erődjében – motyogtam. – Érezd jól magad!
Indulás előtt beágyaztam. Erre legtöbbször csak hosszas ve-szekedés után vagyok hajlandó, de most meg akartam tenni. Tudtam, hogy úgyis a frászt hozom majd a szüleimre, így a ta-karó kisimítása némi jóvátételnek tűnt. Ők ezt valószínűleg nem tekintik majd annak, de azért megcsináltam. Miközben felráztam a párnákat, hirtelen bevillant egy furcsa kép valami-ről, amit előző éjjel álmodtam, s olyan eleven és kézzelfogható volt, mintha még mindig álmodnék:
Vérszínű virág.
Fütyül a szél a körülöttem álló fák között, kegyetlenül kor-bácsolva az ágakat. Fejem felett a viharos ég dühös felhőkkel terhes. Szélfútta hajamat félresimítom az arcomból. Csak a vi-rágot akarom látni.
Minden egyes esőcsepp gyöngyözte szirom élénkvörös, kar-csú és éles, mint némely trópusi orchidea. A virág azonban buja és telt is egyben, s olyan közel ül az ághoz, mint a rózsa. Ennél a virágnál különlegesebb, megbabonázóbb dolgot még sosem láttam. Meg kell szereznem.
Miért borzongok ettől az emléktől? Csak egy álom volt. Nagy levegőt vettem, és összpontosítottam. Ideje indulni.
Az oldaltáskám már várt, előző este bepakoltam. Csak né-hány dolog volt benne: egy könyv, napszemüveg és egy kis zsozsó, ha esetleg egészen Rivertonig el kellene jutnom, ami a környéken a legcivilizáltabb helynek számít. Ezzel megvan a napi programom.
Nem szöktem meg. Legalábbis nem igazán úgy, ahogy az ember szokta, új múlttal és új névvel, új életet kezd, mondjuk beáll egy cirkuszba, vagy valami. Én csak fel akartam magamra hívni a figyelmüket. Az első pillanattól fogva, amikor a szüleim azt javasolták, hogy jöjjünk az Evernight Akadémiára – ők tanárként, én mint tanuló –, elleneztem a dolgot. Egész életem-ben ugyanabban a kisvárosban éltünk, és ötéves korom óta ugyanabba az iskolába jártam, ugyanazokkal az emberekkel voltam körülvéve. Ez nagyon meg is felelt nekem. Vannak, akik szeretnek ismerkedni, akik beszélgetésbe elegyednek bárki ide-gennel, és egykettőre új barátokat szereznek, de én sosem tar-toztam közéjük. De még mennyire, hogy nem!
Muris, hogy amikor azt mondják valakire, hogy „félénk”, legtöbbször mosolyognak. Mintha cuki dolog lenne, valami vicces kis szokás, amit az ember idővel kinő, mint a foghíjas mosolyt, amikor kinőnek a maradandó fogai. Ha tudnák, mi-lyen érzés valóban félénknek lenni, nem csupán az első pillana-tokban bizonytalankodni, nem mosolyognának. Ha tudnák, mi-lyen érzés, amikor az embernek összerándul a gyomra, izzad a tenyere, vagy képtelen egyetlen értelmes mondatot is kinyögni! Ebben nincs semmi cuki.
A szüleim sosem mosolyogtak, amikor kimondták. Okosab-bak voltak annál, s én mindig is úgy éreztem, hogy megértenek, egészen addig, amíg tizenhat éves koromban úgy nem döntöttek, hogy elérkezett az idő, hogy így vagy úgy kinőjem. Van-e erre megfelelőbb hely egy bentlakásos iskolánál, főleg, ha még ők is velem jöhetnek?
Valamennyire megértettem az indokaikat. De csak elméleti-leg. Abban a pillanatban, amikor megérkeztünk az Evernight Akadémia elé, és megláttam ezt a hatalmas, ormótlan, álgótikus kőmonstrumot, tudtam, hogy semmi esetre sem fogok ide járni. Anya és apa nem hallgattak rám. De most kénytelenek lesznek.
Lábujjhegyen osontam át az apró szolgálati lakáson, ahol egy hónapja laktunk a szüleimmel. Csukott hálószobaajtajuk mögül kihallatszott anyu halk horkolása. Vállamra vettem a táskát, lassan lenyomtam a kilincset, és elindultam lefelé. Az Evernight egyik tornyának legtetején laktunk, ami jobban hangzik, mint amilyen. Ez azt jelenti, hogy le kellett botorkálnom a több mint kétszáz éve kifaragott kőlépcsőkön, melyeket egyenetlenné koptatott az idő. A hosszú csigalépcsőnek kevés ablaka volt, a világítást pedig még nem kapcsolták fel, így a sötétben nehezen haladtam.
Amikor kinyújtottam a kezem a virág felé, megzörrent a sö-vény. A szél–gondoltam, pedig nem az volt. A sövény növeke-dett. Olyan gyorsan nőtt, hogy szabad szemmel is láttam. A le-velek tövéből indák és tüskék fakadtak ágas-bogas kuszaságban. Még mielőtt futásnak eredhettem volna, a sövény teljesen körülvett, ágak, levelek és tövisek fala ejtett foglyul.
Nem volt megfelelő a pillanat, hogy rémálmaim újra lepe-regjenek a szemem előtt. Nagy levegőt vettem, és mentem to-vább lefelé, míg le nem értem a földszinti nagyterembe. Impo-záns hely volt, melynek célja, hogy ihletet adjon, vagy leg-alábbis lenyűgözzön: márványpadló, magas, boltozatos meny-nyezet, és a földtől a gerendázatig érő ólomüveg ablakok, más-más kaleidoszkópra emlékeztető mintázattal, kivéve egyet, ép-pen középen, ami átlátszó üvegből volt. A nap eseményeire már éjszaka mindent előkészítettek, mert a pódium már várta, hogy a hamarosan érkező diákok előtt Az igazgatónő elmondhassa évnyitó beszédét. Úgy tűnt, még senki más nincs ébren, vagyis nem volt senki, aki feltartóztasson. Egy rántással kinyitottam a nehéz, faragott kaput, és szabad voltam.
Kora reggeli köd takarta be kékesszürkén a világot, amikor keresztülmentem az iskola parkján. Az Evernight Akadémia építésekor, az 1700-as években a környék még lakatlan volt. Bár mára már épült néhány kisváros elszórtan a közelben, egyik sem egy ugrásra volt az Evernighttól, és a hegyekre és sűrű erdőkre nyíló kilátás ellenére senki sem épített házat errefelé. Ki hibáztatná őket, amiért nem akarnak ennek a helynek a közelében élni? Hátrapillantottam az iskola magas kőtornyaira. Mindkettőn vízköpő szörnyek kifacsarodott alakjai tekeregtek. Megborzongtam. Még néhány lépés, és lassan elnyeli őket a köd.
Az Evernight ott tornyosult mögöttem. Magas kőfalai jelen-tették az egyetlen akadályt, melyet a tövisek képtelenek voltak áttörni. Be kellett volna futnom az iskolába, de nem tettem. Az Evernight fenyegetőbb volt, mint a tüskék, és különben sem hagytam volna veszni a virágot.
A rémálmom kezdett valósabbnak tűnni a valóságnál. Kel-lemetlen érzéssel fordultam el az iskolától, és futásnak eredtem. Menekültem a parkból, és bejutottam az erdőbe.
Mindjárt vége az egésznek – mondogattam magamban, mi-közben a bokrok között igyekeztem utat törni. Lehullott fenyő-ágak ropogtak a lábam alatt. Bár csupán alig kétszáz méterre voltam a kaputól, sokkal távolibbnak éreztem. A sűrű ködtől úgy tűnt, mintha máris az erdő mélyén járnék. Anyu és Apu majd felébred és rájön, hogy eltűntem. Végre be fogják látni, hogy nem tehetik ezt velem. Utánam jönnek, és persze dühösek lesznek, amiért rájuk ijesztettem, de meg fogják érteni. Végül mindig mindent megértenek, igaz? Aztán elmegyünk innen. Itt hagyjuk az Evernight Akadémiát, és soha, de soha nem jövünk vissza.
A szívverésem felgyorsult. Minden lépéssel, mely távolabb vitt az Evernighttól, egyre jobban féltem. Amikor mindezt ki-terveltem, még jó ötletnek tűnt. Nem lehet semmi baj! Most, hogy megtettem és teljesen egyedül az erdőben a vadon sűrűje felé futottam, már nem voltam ebben olyan biztos. Talán nem is volt értelme megszöknöm. Talán visszarángatnak oda, bármit is teszek.
Megdördült az ég. A szívem hevesebben vert. Utoljára fordí-tottam hátat az Evernightnak, és néztem az ágon remegő virág-ra. A szél letépett róla egyetlenegy szirmot. Ahogy benyúltam a virágért, a bőrömet fájdalmas korbácsütésként tépték a tövisek, de nem adtam fel, nem húztam vissza a kezemet.
Amikor azonban az ujjam hegyével megérintettem a virágot, az azonnal megsötétedett, elhervadt, és megszáradt, minden egyes szirma megfeketedett.
Futásnak eredtem, s igyekeztem a lehető legmesszebbre ke-rülni az Evernighttól. A rémálmom nem hagyott nyugodni: megrémisztett ez a hely. Féltem, és kiüresedettnek éreztem magam. Ha elkerülök innen, jobban leszek. Lihegve néztem hátra, hogy lássam, milyen messzire jutottam.
Ekkor egy férfit vettem észre az erdőben, aki csak homályo-san látszott a ködben hosszú, sötét kabátban, talán húszlépés-nyire tőlem. Amint megláttam, felém iramodott.
Addig a pillanatig nem tudtam, mi a félelem. Most hirtelen belém hasított a jéghideg rémület, s csak ekkor derült ki, milyen gyorsan tudok futni valójában. Nem sikoltottam, semmi értelme sem lett volna, hiszen azért mentem az erdőbe, mert tudtam, hogy ott senki se talál rám. Ennél nagyobb ostobaságot még sosem követtem el, s most úgy tűnt, ez lesz életem legutolsó rossz döntése. Még a mobilomat sem használhattam, hisz ide-fent nem volt térerő.
Nincs segítség! Eszelősen futnom kellett.
Hallottam a férfi lépteit, ahogy ágakat tör le és levelek re-csegnek a talpa alatt. Egyre közeledett. Jesszusom, milyen gyors! Hogy futhat valaki ilyen gyorsan?!
Megtanítottak rá, hogy hogyan védd meg magad – gondol-tam. – Tudnod kellene, mi a teendő ilyen helyzetben!
De nem emlékeztem rá. A rettegés elborított, nem bírtam gondolkodni. Ágak tépték a dzsekim ujját, és akadtak bele a kontyomból kiszabadult tincsekbe. Megbotlottam egy kőben, a fogaim a nyelvembe mélyedtek, de csak rohantam tovább. És mégis egyre közelebb került hozzám. Túl közel. Gyorsítanom kell! De már képtelen voltam egy kicsivel is gyorsabban futni.
És akkor elkapott, derékon ragadott, és magával rántott.
– Jaj! – kiáltottam fulladozva. Hanyatt estem, ő pedig teljes súlyával rám zuhant, ahogy a lábunk összegabalyodott. A te-nyerét a számra tapasztotta, de a karomat ki tudtam szabadíta-ni. A régi sulimban önvédelem szakkörön azt sulykolták belénk, hogy szemre támadjunk, vagyis egyszerűen nyomjuk ki a fazon szemét. Mindig azt hittem, ha kell, meg tudom tenni, hogy megvédjem magam, vagy valaki mást, de most bármennyire rettegtem is, nem voltam biztos benne. Behajlítottam az ujjai-mat, s próbáltam összeszedni a bátorságomat.
Ebben a pillanatban a srác suttogva megszólalt:
– Láttad, ki üldözött?
Néhány másodpercig csak bámultam rá. Elvette a kezét a számról, hogy válaszolhassak. A teste rám nehezedett, s forgott velem a világ. Végül sikerült kinyögnöm:
– Mármint rajtad kívül?
– Rajtam kívül? – Fogalma sem volt, miről beszélek. Lopva hátrakémlelt, mintha védekezni akarna. – Úgy bukkantál fel, mintha menekülnél valaki elől.
– Én csak futottam. Rajtad kívül senki sem üldözött.
– Te tényleg azt hitted... – A srác ebben a másodpercben el-húzódott tőlem, s szabad voltam. – A fenébe! Sajnálom. Nem akartam... A francba, biztosan halálra ijesztettelek.
– Te azért futottál utánam, hogy segíts? – ki kellett monda-nom, hogy elhiggyem.
Sietve bólintott. Az arca még mindig közel volt az enyém-hez, túl közel, eltakarva minden egyebet. Mintha rajtunk kívül semmi sem létezett volna, csak a kavargó köd.
– Tutira rád hoztam a frászt, és igazán sajnálom. Tényleg azt hittem...
A szavai nem segítettek: ahelyett, hogy jobban lettem volna, egyre jobban szédültem. Levegő kellett, csend, olyasmi, amiről szó sem lehetett, amíg ott volt mellettem. Rámutattam, és olyat mondtam neki, amit még jóformán soha senkinek, egész éle-temben. Idegennek legalábbis garantáltan nem...
– És most... pofa be!
Befogta.
Sóhajtva ejtettem vissza a fejemet a földre. Az öklömmel a szememet nyomtam olyan erősen, hogy vöröset láttam. Éreztem a vér ízét, s a szívem még mindig úgy kalapált, hogy a bordáim remegni látszottak. Be is pisilhettem volna az ijedségtől, a mostani helyzetnél már csak az lett volna megalázóbb. Mélyeket lélegeztem, míg elég erősnek nem éreztem magam, hogy felüljek.
A srác még ekkor is ott volt mellettem.
– Miért döntöttél le a lábamról? – nyögtem ki nagy nehezen.
Azt hittem, fedezékre van szükségünk, hogy elbújjunk az üldöződ elől, bárki legyen is az. Csak aztán kiderült, hogy... – feszengett – senki sem üldözött.
Behúzta a fejét, s most először tudtam jól szemügyre venni. Korábban nem volt időm észrevenni rajta bármit; hiszen ha az embernek az az első benyomása valakiről, hogy egy „pszicho-pata gyilkos”, akkor nincs kedve a részleteket elemezni. Most azonban láttam, hogy nem felnőtt férfi, ahogy feltételeztem. Bár magas volt és széles vállú, de fiatal. Talán velem egykorú. Egyenes, a homlokát eltakaró aranybarna haja összekócolódott az üldözésben. Szögletes, erős álla és ruganyos, izmos teste volt, meg elképesztően sötétzöld szeme.
Hosszú, fekete kabátot, kitaposott fekete bakancsot, fekete szövetnadrágot és V-kivágású sötétvörös pulóvert viselt.
A legfeltűnőbb azonban a pulóverén díszlő címer volt – két hímzett holló trónolt egy ezüst kard két oldalán. Az Evernight címere.
– Ide jársz a suliba? – mondtam.
– Ide fogok. – Halkan beszélt, mintha amiatt aggódna, hogy újra rám ijeszt. – És te?
Bólogattam, aztán megráztam a fejem, hogy elrendeződjön összekócolódott hajam, s nekiláttam újra feltűzni.
– Ez itt az első évem. A szüleim itt fognak tanítani. Nincs menekvés.
Mintha meglepődött volna, mivel a homlokát ráncolva nézett rám, és egyszeriben bizonytalanná, kutatóvá váltak zöld szemei. Azonban egy pillanat alatt összeszedte magát, és kezet nyújtott.
– Lucas Ross.
– Ööö. Helló. – Fura érzés volt bemutatkozni valakinek, aki-ről öt perccel korábban még azt hittem, meg akar ölni. Tenyere széles és hűvös volt, és határozottan fogta a kezemet. – Bianca Olivier.
– Rettentő gyors a pulzusod – motyogta Lucas. Az arcomat fürkészte, amitől újra ideges lettem, de ez sokkal kellemesebb idegesség volt. – Na, jó. Ha nem üldözött senki, akkor miért rohantál úgy? Mert nekem nem reggeli kocogásnak tűnt.
Hazudtam volna, ha eszembe jut bármiféle hihető magyará-zat, de nem jutott.
– Korán keltem, hogy... megpróbáljak megszökni.
– Rosszul bánnak veled a szüleid? Bántanak?
– Nem! Semmi ilyesmi – kellemetlen volt a feltételezése, de aztán rájöttem, hogy nem is gondolhatott mást. Mi másért vág-tatna egy teljesen normális ember az erdőn át, napkelte előtt, úgy, mintha veszélyben volna az élete? Csak most ismerked-tünk meg, így talán még teljesen normálisnak gondolt. Úgy döntöttem, nem említem be-bevillanó rémálmomat, mert az va-lószínűleg az őrület felé billentené a mérleg nyelvét. – De én nem akarok ebbe a suliba járni. Szerettem az otthonunkat, és különben is az Evernight Akadémia olyan... olyan...
– Kísérteties...
– Aha.
– És hová indultál? Megszervezted, hogy legyen munkád vagy valami?
Elvörösödtem, és nem csak a kimerítő futástól.
– Hát, nem. Igazából nem szöktem meg. Csak fel akartam hívni magamra a figyelmüket. Vagy valami ilyesmi. Gondol-tam, ha ezt megteszem, a szüleim végre felfogják, hogy meny-nyire nem akarok itt lenni, és talán elmehetnénk innen.
Lucas egy pillanatig pislogott, majd elvigyorodott. Mosolya az összes bennem felgyülemlett fura energiát félelemből kíván-csiságra, sőt izgalommá változtatta át.
– Mint én a csúzlimmal.
– Tessék?
– Amikor ötéves voltam, azt gondoltam, hogy az anyám go-nosz velem, s úgy döntöttem, megszököm. Magammal vittem a csúzlimat, mert tudod, nagy, erős férfi voltam. Tudtam gon-doskodni magamról. Azt hiszem zseblámpa és egy csomag keksz is volt nálam.
Zavarom ellenére elmosolyodtam.
– Azt hiszem, te jobban csomagoltál, mint én.
– Otthagytam a házat, és elmentem egészen... a kert leghátsó sarkáig. Ott aztán lecövekeltem. Ott is maradtam egész álló nap, amíg esni nem kezdett. Esernyőt elfelejtettem magammal vinni.
– Hiába tervelted ki olyan jól – sóhajtottam.
– Tudom. Tragikus. Visszamentem a házba csuromvizesen, a gyomrom fájt attól a kábé húsz töltött keksztől, amit megettem, anyám pedig – aki okos nő, akkor is, ha néha a falra mászom tőle – úgy tett, mintha mi sem történt volna. – Lucas vállat vont. – A te szüleid is úgy fognak tenni. Ugye tudod?
– Most már tudom. – A torkom összeszorult a csalódottság-tól. Valójában végig tudtam. Egyszerűen csak tennem kellett valamit, inkább elkeseredésemben, mint azért, hogy üzenjek vele a szüleimnek.
Ekkor Lucas valami elképesztőt kérdezett:
– Akarsz igaziból elhúzni innen?
– Mármint... megszökni? Komolyan megszökni?
Bólogatott, és komolyan nézett rám.
De nem gondolta komolyan. Az kizárt dolog. Nyilván azért kérdezte, hogy visszatérítsen a valóságba.
– Nem – ismertem be. – Vissza fogok menni, felkészülök az iskolára, mint egy jó kislány.
Megint ott ült arcán az a vigyor.
– Senki nem mondta, hogy jó kislánynak kell lenned.
Attól, ahogy ezt mondta, egészen felforrósodott mindenem, s majd elolvadtam.
– Csak hát... nem hinném, hogy... valaha is be tudnék illesz-kedni az evernightosok közé.
– Én nem rágódnék ezen. Talán jó is, ha az ember nem tar-tozik közéjük.
Komolyan és áthatóan nézett, mintha lehetne más ötletem is a hovatartozásommal kapcsolatban. Ennek a srácnak vagy na-gyon tetszem, vagy csak kitalálom az egészet, annyira akarom, hogy kedveljen.
Túlságosan tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy eldöntsem. Igyekeztem feltápászkodni. Amikor már Lucas is állt, megkér-deztem:
– És te mit csináltál? Mármint amikor észrevettél engem.
– Mint mondtam, azt hittem, bajban vagy. Van errefelé né-hány durva alak. Nem mindenki tud uralkodni magán – mond-ta, és leszedett néhány fenyőtűt a pulcsijáról. – De úgy látszik, túlreagáltam. Eluralkodtak rajtam az ösztönök. Bocs!
– Semmi vész. Komolyan. Felfogtam, hogy csak segíteni akartál. Úgy értem, mit csináltál, mielőtt megláttál. Az évnyitó-ig még van néhány óra. Irtóra korán van. A diákoknak tíz körül kell gyülekezniük.
– Sosem érdekeltek az előírások.
Ez érdekesen hangzott.
– Szóval korán kelő vagy, és számodra már elkezdődött a nap?
– Nem igazán. Még le sem feküdtem. – Fantasztikus volt a mosolya, s észrevettem, hogy tudja is használni. Nem bántam. – Anyám nem tudott elhozni. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy üzleti úton van. Az éjszakai vonattal jöttem, s gondoltam, első-ként sétálok fel ide. Legalább megmenthetek néhány bajba ju-tott lányt.
Amikor eszembe jutott, milyen gyorsan futott utánam, és rá-jöttem, hogy ezt azért tette, hogy az életemet mentse, az emlék átértékelődött.
– Te miért jöttél az Evernightba? Én a szüleim miatt estem csapdába, de te biztosan mehettél volna máshová is. Valami jobb helyre. Vagyis bárhova máshova.
Úgy tűnt, Lucas tényleg nem tudja, mit feleljen erre a kér-désre. Menet közben félrehajtotta az ágakat, hogy az arcomba ne csapódjanak. Azelőtt még soha senki nem tette szabaddá nekem az utat.
– Ez hosszú történet.
– Nem sietek vissza. Különben is van egypár óránk, amit el kell ütnünk az évnyitó előtt.
Lucas lehajtotta a fejét, de a szemét nem vette le rólam. Volt a mozdulatában valami tagadhatatlanul szexis, bár a szándé-kosságában nem voltam biztos. A szeme majdnem pontosan olyan zöld volt, mint az Evernight tornyain kúszó borostyán.
– De ez amolyan titokféleség is.
– Tudok titkot tartani. És ugye te is titokban fogod tartani ezt az egész dolgot? Azt, hogy megszöktem, és kitört a frász...
– Sosem mondom el senkinek. – Néhány másodperc gon-dolkodás után végül mesélni kezdett. – Egy ősöm majdnem százötven évvel ezelőtt ide akart járni. Azt hiszem, úgy is mondhatjuk, hogy kivágták – nevetett, amitől olyan érzésem támadt, mintha a napsugarak áttörtek volna a lombok között. – Szóval az én feladatom helyreállítani a család becsületét.
– Ez nem igazság. Nem lenne szabad ahhoz igazítanod min-den döntésedet, hogy az ősöd mit csinált vagy mit nem.
– Nem minden döntésemet. A zoknimat magam választhat-tam. Elmosolyodtam, amikor felhúzta a nadrágszárát, hogy megmutassa a durva, fekete bakancsból kikandikáló rombusz-mintás zoknit.
– Miért rúgták ki az ük-ük-valakidet? Lucas bánatosan csó-válta a fejét.
– Párbajba keveredett már az első héten.
– Párbajba? Valaki megsértette a becsületét? – Igyekeztem felidézni magamban, amit a romantikus regényekből és filmek-ből tudtam a párbajról. Csak annyi volt világos, hogy Lucas története egyértelműen sokkal érdekesebb az enyémnél. – Vagy talán egy lány miatt?
– Elég gyorsnak kellett volna lennie ahhoz, hogy már az is-kolaév első napjaiban megismerkedjen egy lánnyal. – Elhallga-tott, mintha csak most jönne rá, hogy az iskolaév első napja van, és máris megismerkedett velem. Valamiféle vonzódást éreztem, mintha valami fizikailag vonzana felé, de aztán Lucas elfordult, és az Evernight tornyait kezdte bámulni, melyek alig látszottak ki a fenyőágak közül. Mintha maga az épület sértette volna meg. – Bármi lehetett. Akkoriban egy porszem miatt is párbajoztak. A családi legenda szerint a másik srác kezdte, na nem mintha számítana. Mit számít az, hogy túlélte, de kitörte a nagyterem egyik ólomüveg ablakát!
– Hát persze. Van egy, ami csak egyszerű ablaküveg, és nem értettem, miért.
– Most már tudod. Az Evernight kapuja azóta zárva van a családom előtt.
– Mostanáig.
– Mostanáig – hagyta rám. – És nem bánom. Azt hiszem, sokat tanulhatok itt. Bár ez nem jelenti azt, hogy szeretnem kell ezt az iskolát.
– Én még abban sem vagyok biztos, hogy van benne bármi is, amit szeretek – vallottam be.
Téged kivéve – tette hozzá a fejemben egy hang, mely egy-szeriben igen vakmerő lett.
Lucas pedig mintha meghallotta volna a hangot. Volt valami a pillantásában, ahogy visszanézett rám. Markáns arcával és is-kolai egyenruhájában átlagos amerikai fiúnak kellett volna tűn-nie, de erről szó sem volt. Az üldözés alatt, és az azt követő pil-lanatokban, amikor azt hittem, élethalálharcot fogunk vívni, láttam benne valami felszín alatt megbúvó vadságot.
– Szeretem a vízköpő szörnyeket, a hegyeket és a friss leve-gőt. Egyelőre ennyi.
– Tetszenek neked a vízköpők?
– Szeretem, ha a szörnyek kisebbek nálam.
– Így még sosem gondoltam rájuk. – Elértük az iskola park-jának szélét. Most már tűzött a nap, s éreztem, hogy az iskola ébredezik, felkészül diákjai érkezésére, hogy elnyelje őket bolt-íves kapualja. – Rettegek ettől.
– Még nincs késő megszökni, Bianca – jegyezte meg Lucas könnyedén.
– Nem akarok megszökni. Csak nem akarom, hogy ennyi idegen vegyen körül. Idegenek közt soha nem vagyok képes normálisan beszélni vagy viselkedni, vagy egyáltalán önmagam lenni. Mit mosolyogsz?
– Úgy tűnik, mintha velem tudnál beszélni.
Ezen magam is meglepődtem. Igaza volt. Hogy lehet ez egyáltalán? Dadogni kezdtem:
– Veled... azt hiszem... gondolom annyira a frászt hoztad rám, hogy egyből elmúlt az összes félelmem.
– Na látod, működik.
– Aha. – Máris éreztem, hogy ennél többről van szó. Az idegenektől még mindig rettegtem, de ő nem volt idegen. Attól a perctől kezdve nem volt idegen, amikor rájöttem, hogy meg akarta menteni az életemet. Úgy éreztem, mintha mindig is is-mertem volna, mintha valahogy vártam volna az érkezését. – Vissza kellene mennem a szüleimhez, még mielőtt észreveszik, hogy eltűntem.
– Ne engedd, hogy maceráljanak!
– Nem fognak.
Úgy tűnt, Lucas nem olyan biztos ebben, de bólintott, majd távolabb lépett tőlem, és visszaaraszolt az árnyékba, miközben én kisétáltam a napfényre.
– Akkor majd találkozunk.
Búcsút akartam inteni neki, de már ott sem volt. Egy pillanat alatt eltűnt az erdőben.

Második fejezet
AZ ADRENALINTÓL MÉG MINDIG REMEGVE MÁSZ-TAM FEL a hosszú csigalépcsőn a torony legmagasabban fek-vő lakásához. Ezúttal nem igyekeztem halkan mozogni. Vál-lamról a földre csúsztattam az oldaltáskát, és a kanapéra zuttyantam. A hajamban még ott volt néhány falevél, úgyhogy azokat kibogarásztam.
– Bianca, te vagy az? – jött ki a mamám a fürdőszobából, a fürdőköpenye övét csomózva. Álmosan mosolygott rám. – Ko-rán keltél, hogy sétálhass egyet, drágaságom?
– Igen – sóhajtottam. Ezek után nem sok értelme lett volna egy drámai jelenetnek.
Utána apu is kijött. Megölelte anyut.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy a mi kislányunk már az Evernight Akadémiára jár.
– Minden csupán egy pillanat műve volt – sóhajtott anyu. – Az ember minél öregebb, annál gyorsabban megy minden.
– Tudom – ingatta a fejét apu.
Felmordultam. Mindig így beszéltek, és azt játszottuk, hogy ez rettentően az idegeimre megy. Ilyenkor persze anyu és apu csak annál szélesebben mosolygott.
– Túl fiatalnak látszanak ahhoz, hogy a szüleid lehessenek – mondogatta mindenki mifelénk a városban. Valójában azonban azt gondolták, hogy túl szépek. Mindkettő igaz volt.
Anyu haja karamellszínű volt, apué olyan sötétvörös, hogy majdnem feketének látszott. Átlagos magasságú volt, de izmos és erős. Anyunak mindene aprócska volt. Arca hűvös és ovális, mint egy antik kámea, apunak viszont szögletes volt az álla, és az orra úgy nézett ki, mint aki benne lehetett egy-két csetepaté-ban fiatal korában, de jól állt neki. És én? Vörös hajam volt, ami csakis vörösnek látszott, az arcom pedig inkább volt tész-taszerű, mint antik. Mindenhol, ahol a DNS-emnek jobb lett volna jobbra kanyarodnia, ott balra kanyarodott. A szüleim mindig azt mondták, hogy nagykoromban gyönyörű leszek, de ez amolyan tipikus szülői duma.
– Akkor most jól bereggelizel – mondta anyu, és már ment is a konyhába. – Vagy már ettél valamit?
– Még nem.
Ekkor jöttem rá, hogy nem lett volna rossz ötlet enni valamit a nagy szökés előtt. Korgott a gyomrom. Ha Lucas meg nem állít, éppen az erdőben bolyonganék, és farkaséhesen kellene nekivágnom a hosszú útnak Rivertonba. Ennyit a nagy szökési tervemről.
Hirtelen bevillant, ahogy Lucas feldönt, és ott gurulunk együtt a fűben és az avarban. Akkor megrettentem tőle, most pedig ha rágondoltam, megborzongtam ugyan, de ez teljesen más érzés volt.
– Bianca! – apu hangja szigorúan csengett, mire bűnbánóan felnéztem. Valahogy megérezte, mire gondoltam? Azonnal rá-jöttem, hogy üldözési mániám van, de az nyilvánvaló volt, hogy mennyire komoly, amikor mellém ült. – Tudom, hogy nem örülsz, de az Evernight fontos része az életednek.
Ilyen beszédeket tartott olyankor is, amikor kiskoromban be kellett vennem a köhögés elleni gyógyszert.
– Most komolyan nincs kedvem újra ehhez a beszélgetéshez. Adrian, hagyd békén! – anyu a kezembe nyomott egy poharat, azután visszament a konyhába, ahonnan kihallatszott a serpe-nyőben készülő reggeli sercegése. – Különben is, ha nem sietünk, elkésünk az évnyitó előtti tanári eligazításról. Apu az órára nézett és felmordult.
– Miért tartják az ilyesmit ilyen korán? Nem létezik, hogy bárki szívesen van odalent hajnalok hajnalán.
– Tudom – motyogta anyu. Nekik tizenkettő előtt minden túl korai. Mégis egész életemben tanárként dolgoztak, és küzdöttek a reggel 8 órai munkakezdés ellen.
Miközben reggeliztem, ők készülődtek, és miután viccelőd-tek velem egy kicsit, amitől fel kellett volna vidulnom, egyedül hagylak az asztalnál. Ez ellen semmi kifogásom sem volt. Jóval azután, hogy lementek, és az óramutató közelebb vonszolódott az évnyitó időpontjához, még mindig ott ültem. Úgy gondol-tam, hogy addig, amíg be nem fejezem a reggelit, nem kell ta-lálkoznom azzal a sok új emberrel.
A tény, hogy Lucas odalent lesz – egy barátságos arc, egy pártfogó – segített egy kicsit. De nem sokat.
Végül, amikor már nem húzhattam tovább az időt, a szo-bámba mentem, és átöltöztem az evernightos egyenruhába. Gyűlöltem. Azelőtt sosem kellett egyenruhát viselnem. De a legrosszabb az volt, hogy a szobámban újra eszembe jutott az előző éjszakai rémálom.
Kikeményített fehér ing.
Tövisek karmolják a bőrömet, korbácsolnak és azt mondják, forduljak vissza.
Piros skót szoknya.
A szirmok úgy kunkorodnak felfelé és feketednek meg, mintha tűzben égnének.
Szürke pulóver az Evernight címerével.
Oké, jó lesz most már abbahagyni a reménytelen morbiditást. Mondjuk pont most.
Úgy döntöttem, legalább az iskolaév első napján úgy visel-kedem, mint egy normális tizenéves, s így bámultam magam a tükörben. Az egyenruha nem nézett ki pocsékul rajtam, de azért nem is állt túl jól. Lófarokba fogtam a hajamat, kiszedtem belőle egy aprócska ágat, amit addig nem vettem észre, és úgy döntöttem, a külsőm megfelelő.
A vízköpő szörny még mindig bámult, mintha azon tűnődne, hogy nézhet ki ilyen cikisen valaki. Vagy talán a szökési tervem teljes meghiúsulásán szórakozott. Legalább ezután már nem kell látnom azt a randa kőpofáját. Kihúztam magam, és kimentem a szobámból. Utoljára. Mostantól már valójában nem az enyém.
Már egy hónapja az iskolában laktunk a szüleimmel, vagyis volt elég időm, hogy az egész épületet jól megismerjem: a nagytermet és az első emeleti előadótermeket, amik után a két hatalmas torony következett. A fiúk az északi toronyban laktak néhány tanárral és két dohos irattárral együtt, ahová valószínű-leg a régi papírokat rekkentették. A lányok a déli toronyban voltak elhelyezve, mint ahogy a többi tanári lakás is, köztük a családoméval.
A főépület emeleti részén, a nagyterem felett voltak az osz-tálytermek és a könyvtár. Az Evernightot számtalanszor bőví-tették, és építettek hozzá az évek során, ezért egyes részei más-más stílusúak voltak, vagy nem is illettek a többihez. Voltak kanyargós folyosók, amelyek néha sehová sem vezettek. To-ronyszobámból leláttam a tetőre, mely különböző ívek, zsinde-lyek és stílusok kusza keveréke Kiismertem magamat; csak így készülhettem fel arra, ami most következett.
Elindultam újra lefelé a lépcsőn. Akárhányszor tettem meg ezt az utat, mindig úgy éreztem, legurulhatok a durva, egyenet-len lépcsőfokokon, s egészen a földszintig meg sem állnék.
Hülyeség – mondtam magamban –, hervadó virágokról ál-modni, vagy arról, hogy lezuhanok a lépcsőn.
Ezeknél sokkal félelmetesebb dolog várt rám.
A lépcsőházból a nagyterembe léptem. Ma kora reggel néma volt , olyan, mint egy katedrális. Most pedig dugig volt embe-rekkel, és hangosan visszhangzott. A lárma ellenére mintha lépteimet az egész teremben hallani lehetett volna; egy pillanat alatt több tucat arc fordult felém. Mintha mindenki a betolako-dót bámulná. Ezzel az erővel neonbetűkkel is kiírhattam volna magamra, hogy „ÚJ GYEREK”.
A többi diák olyan szoros köröket alkotott, amikben egy újonnan jött nem talált volna magának helyet, és sötét pillantá-sokat nyilalltak felém. Mintha ellátnának egészen a pánikban verdeső szívemig. Nem feltűnően, de mindannyian hasonlóak-nak tűntek közös tökéletességükben. Minden lánynak fénylett a haja, akár vállára omolva hordta, akár rendes kis lesimított kontyba feltűzve. Minden fiú önbizalommal teltnek és erősnek tűnt, álarcként szolgáló mosollyal az arcán. Mindenki egyenru-hát viselt, a pulóverek, szoknyák, blézerek és nadrágok minden elfogadható variációjában: szürkében, vörösben, skót kockás-ban, feketében. A hollós címert mindenki úgy viselte, mintha a tulajdona volna. Önbizalom, fensőbbségesség és lekicsinylés sugárzott belőlük. Ahogy ott álldogáltam a fal mellett, egyik lábamról a másikra állva, éreztem, ahogy elpárolog az önbi-zalmam.
Senki nem köszönt.
Egy szempillantás múlva folytatódott az általános hangza-var. Egy esetlen új lány nyilván nem érdemelt többet néhány pillanatnyi kíváncsiságnál. Égett az arcom a szégyentől, hiszen egyértelműen valami rosszat tettem, még akkor is, ha fogalmam sem volt, mit. Vagy máris érezték – úgy, ahogy én –, hogy nem igazán tartozom ide?
Hol van Lucas? Nyakamat nyújtogatva kerestem a tömeg-ben. Máris úgy éreztem, mintha el tudnám viselni mindezt, ha ő mellettem lenne. Talán őrültség volt így érezni egy fiú iránt, akit alig ismertem, de nem érdekelt. Lucasnak itt kellett lennie, de nem találtam. Teljesen egyedül éreztem magam ennyi ember között.
Ahogy a terem távoli sarka felé oldalaztam, kezdett feltűnni, hogy néhányan ugyanabban a helyzetben vannak, mint én, vagy legalábbis ők is újak. Egy kesehajú, bronzosra lebarnult fiú annyira gyűrött volt, mintha az egyenruhájában aludt volna, de itt nem lehetett jó pontokat szerezni a csúcs lazasággal. Pu-lóvere fölött, de a zakója alatt nyitott hawaii inget viselt, mely-nek vidám csiricsárésága reménytelenül hatott az Evernightot betöltő félhomályban. Egy lány rövidre nyírt fekete hajával in-kább fiúnak látszott, minthogy cuki manófrizurája lett volna. Olyan volt, mintha találomra, borotvával esett volna neki. A kelleténél két számmal nagyobb egyenruhát viselt, ami komi-kusan lógott rajta. A tömeg elhúzódott tőle , mintha valami mágneses erő taszítaná őket. A lány akár láthatatlan is lehetett volna; még meg sem kezdődött a tanítás, és máris , fölösleges-nek bélyegezték.
Hogyan lehettem olyan biztos benne? Mert éppen velem is ugyanez történt. Megrekedtem a tömeg szélén, megfélemlített a lárma, kis senkinek éreztem magam a kőfalú előcsarnokban, és ennél elveszettebb már nem is lehettem volna.
Figyelem! – hallatszott egy csengő hang, amitől azonnal elült a zsivaj, és csend lett. Mind egy emberként fordultunk a nagyterem távolabbi vége felé, ahol Bethany igazgatónő lépett a dobogóra.
Magas nő volt, aki sűrű, sötét haját a feje búbjára tornyozva viselte, mintha egyenesen a viktoriánus korból érkezett volna. Fogalmam sem volt, hány éves lehet. Csipkeszegélyes blúzát aranytű fogta össze a nyakánál. Ha valakit, aki ennyire szigorú, lehet egyáltalán szépnek nevezni, akkor szép volt. Akkor is-mertem meg, amikor a szüleimmel beköltöztünk a szolgálati lakásba. Megijedtem tőle, amit azzal magyaráztam magamnak, hogy épp akkor ismertem meg.
Ha lehet, most még inkább tiszteletet parancsoló volt. Ami-kor a szemem láttára, egy pillanat alatt, minden megerőltetés nélkül átvette az irányítást a teremnyi ember felett – ugyanazok felett, akik néma egyetértésben kiközösítettek, még mielőtt ki-gondolhattam volna, hogy mit mondjak – rájöttem, hogy Bethany igazgatónőnek hatalma van. Nem csak olyasfajta hata-lom, ami az igazgatói pozícióval jár, hanem valódi, belülről fa-kadó hatalom.
– Üdvözlök mindenkit az Evernightban – mutatott körbe ki-nyújtott karral a teremben. Körmei hosszúak és áttetszőek vol-tak. – Vannak, akik már tavaly is ide jártak. Mások bizonyára évek óta ismerik az Evernightot, talán családjuk elbeszéléséből, és mindig is szerettek volna ide tartozni. Az idei évben más új diákjaink is vannak, új felvételi filozófiánknak köszönhetően. Úgy gondoljuk, ideje, hogy diákjaink sokféle emberrel megis-merkedjenek, akiknek változatos a családi hátterük, hogy job-ban felkészülhessenek az iskola falain kívüli világ kihívásaira. Mindenki, aki itt van, sokat tanulhat diáktársaitól, és bízom benne, hogy tisztelettel fognak bánni egymással.
Ennyi erővel nagy, vörös betűkkel fel is festhette volna a falra, hogy: NÉHÁNYAN KÖZÜLETEK NEM VALÓK IDE. Nyilván az „új felvételi filozófia” volt felelős azért, hogy a szörfös srác és a tüsi hajú lány is itt volt. Nem is az volt a szándék velük, hogy igazi evernightosok legyenek. Csupán tapasztalatot jelentettek a nagy többségnek.
Én nem estem bele ebbe a kategóriába. Csak a szüleim miatt voltam itt. Más szóval, még a kirekesztettek közé sem tartoz-tam.
– Az Evernightban a diákokat nem gyerekekként kezeljük. – Bethany igazgatónő senkire sem nézett rá konkrétan, inkább úgy tűnt, elnéz felettünk, egy távoli pontot bámul, mégis min-dent lát. – Önök azért jöttek ide, hogy megtanuljanak felnőtt-ként működni a huszonegyedik században, és elvárjuk, hogy ennek megfelelően viselkedjenek. Ez nem jelenti azt, hogy az Evernightban nincsenek szabályok. Úgy véljük, helyzetünkből fakadóan, a lehető legszigorúbb fegyelmet kell tartanunk. Ma-gas elvárásokat támasztunk diákjainkkal szemben.
Azt nem mondta, hogy milyen büntetésre számítson az, aki megbotlik, de valamiért úgy gondoltam, a legenyhébb büntetés az, ha tanítás után bent kell maradni.
Izzadt a tenyerem. Elvörösödtem, és valószínűleg úgy álltam ott, mint egy jelzőrakéta. Megfogadtam, hogy erős leszek, és nem hagyom, hogy a tömeg befolyásoljon, no de ennyit a fogadalmakról. Úgy éreztem, a magas mennyezet és a falak mind rám szakadnak, és nem kapok levegőt.
Anyu, ahogy azt már az anyukák szokták, valahogy észre-vette, hogy baj van, anélkül, hogy intettem volna neki. Apuval a terem túlsó végében álltak, a tanári kar sorának túlvégén, arra várva, hogy bemutassák őket, s mindketten reménykedő mo-solyt küldtek felém. Azt szerették volna látni, hogy jól érzem magam.
Ez a reményük végleg betette nekem a kaput. Éppen elég volt szembesülni saját félelmemmel, anélkül, hogy az ő csaló-dásukkal kellett volna foglalkoznom.
Bethany igazgatónő folytatta. A tanítás holnap kezdődik. Ma mindenki foglalja el a szobáját! Ismerkedjenek meg új osz-tálytársaikkal! Ismerjék meg az épületet! Készüljenek fel a tan-évre! Örülünk, hogy itt vannak, és reméljük, maximálisan ki fogják használni az Evernightban töltött időt!
Taps töltötte meg a termet, amit Bethany igazgatónő vissza-fogott mosollyal fogadott, s szemét egy jól táplált macska ko-mótos pislogásával hunyta le. Ezután mindenki még hangosab-ban kezdett beszélgetni, mint addig. Én csak egyvalakivel akar-tam beszélni, bár ő is volt az egyetlen, aki úgy nézett ki, mintha esetleg kíváncsi volna a mondanivalómra.
Nagy nehezen, a fal mellett oldalazva eljutottam a terem túl-só végébe. Kétségbeesetten figyeltem a tömeget, kerestem Lu-cas bronzszínű haját, széles vállát és azokat a sötétzöld szeme-ket. Ha én őt keresem, ő meg engem, akkor csak meg fogjuk találni egymást előbb-utóbb. Annak ellenére, hogy rettegtem a tömegtől, és hajlottam arra, hogy eltúlozzam annak méretét, tudtam, hogy nincs kétszáz diáknál több.
Ki fog tűnni a többiek közül – mondogattam magamban. – Nem olyan rideg és fennhéjázó, mint ezek.
De hamarosan rájöttem, hogy ez nem igaz. Lucas nem volt fennhéjázó, de ugyanolyan jól nézett ki, ugyanolyan izmos volt a teste, és ugyanolyan tökéletes volt, mint a többiek.
Nemigen tűnne ki ebből az impozáns tömegből, hanem ter-mészetes része volna.
Velem ellentétben.
A tömeg lassan feloszlott, ahogy a tanárok távoztak és a di-ákok szétszóródtak. Én addig álldogáltam ott, amíg már jófor-mán senki nem maradt rajtam kívül a nagyteremben. Biztos voltam benne, hogy Lucas megkeres. Tudja, mennyire meg va-gyok ijedve, és felelősséget érez, amiért még jobban megijesz-tett. Biztosan köszönni akar nekem, vagy nem?
Hát nem. Végül kénytelen voltam beletörődni, hogy elkerül-tük egymást. Kénytelen voltam megismerkedni a szobatár-sammal.
Lassan felballagtam a kőlépcsőn új cipőmben, melynek ke-mény talpa túlságosan hangosan kopogott. Legszívesebben felmentem volna egészen legfelülre, vissza a szüleim szolgálati lakásába. De tudtam, hogy ha megtenném, azon nyomban újra leküldenének. Vacsora után lesz rá időm, hogy összeszedjem a cuccaimat, és tényleg kiköltözzek. Egyelőre a legfontosabb a „beilleszkedés”.
Igyekeztem szem előtt tartani a dolog pozitív oldalát. Talán a szobatársamat éppen annyira kitöri a frász ettől az iskolától, mint engem. Eszembe jutott az irtóra rövid hajú lány, s azt re-méltem, ő lesz az. Ha olyasvalakivel laknék, aki szintén nem il-lik a képbe, valószínűleg minden könnyebb lenne. Egy merő szenvedés lesz egy idegennel lakni – egy ismeretlennel, aki mindig ott van, akkor is amikor alszom –, de azt reméltem, ez az érzés majd elmúlik. Abban már nem is reménykedtem, hogy barátra találok.
Patrice Deveraux, ez állt az űrlapon. Igyekeztem a rövid ha-jú lányra ráragasztani a nevet, de nem nagyon illett rá. Bár még minden lehetséges volt.
Kinyitottam az ajtót, és összerándult a gyomrom, amikor rá-jöttem, hogy a név nagyon is jól passzol szobatársamra. Szóval ő beleillik a képbe. Az evernightosok tökéletes mintapéldánya volt.
Patrice bőre olyan volt, mint a folyó napfelkeltekor, a leg-hűvösebb, legpuhább barna. Göndör haját laza kontyba fogta, így jól látszott gyöngy fülbevalója és kecses nyaka. A fésülkö-dőasztalnál ült, s miközben rám nézett, tovább rakosgatta kö-römlakkos üvegcséit.
– Szóval te vagy Bianca – mondta. Se kézfogás, se ölelés, csak a körömlakkok koppantak a fésülködőasztalkán: halvány rózsaszín, korallvörös, dinnye, fehér. – Nem rád számítottam. Kösz szépen.
– Én sem.
Patrice felkapta a fejét, és szemügyre vett, s azon tűnődtem, vajon első pillantásra gyűlöljük-e egymást. Felemelte tökélete-sen manikűrözött kezét, és sorolni kezdte:
– Használhatod a kölnimet, de az ékszereimet és a ruháimat nem. – Azt nem említette, hogy kölcsönvenné az én cuccaimat, de elég egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs. – Általában a könyvtárban fogok tanulni, de ha te itt akarsz dolgozni, csak szólj, és máshol beszélgetek a barátaimmal. Segíts nekem az olyan házi feladatokban, amikben jó vagy, és én is segítek ne-ked. Biztosan sokat tudunk tanulni egymástól. Korrekten hang-zik?
– Teljesen.
– Oké. Ki fogunk jönni egymással.
Ha mindjárt mézesmázos lett volna velem, azt hiszem jobban begőzöltem volna. Így viszont némileg megnyugtatott, hogy ilyen tárgyilagos.
– Örülök, hogy így gondolod – feleltem. – Tudom, hogy... mások vagyunk.
Nem vitatkozott.
– Itt tanítanak a szüleid, igaz?
– Aha. A pletyka gyorsan terjed.
– Nem lesz semmi baj. Majd ők vigyáznak rád. Megpróbál-tam mosolyogni rá, és azt reméltem, igaza van.
– Te voltál már itt, az Evernightban?
– Nem. Ez az első alkalom – Patrice ezt úgy mondta, mintha felborítani az egész életét olyan egyszerű volna, mint belebújni egy márkás cipőbe. – Szép, nem?
Nem fejtettem ki az épületről alkotott véleményemet.
– De azt mondtad, vannak itt barátaid.
– Hát persze. – Mosolya olyan finom volt, mint mindene, a barackszín ajakbalzsamtól a parfümjén át a fésülködőasztalkán szépen elrendezett körömlakkos üvegcsékig. – Courtney-t ta-valy télen ismertem meg Svájcban. Vidette-tel akkor barátkoz-tunk össze, amikor Párizsban laktam. Genevievvel pedig egy-szer együtt töltöttem a nyarat a Karib-szigeteken, talán St. Thomason? De lehet, hogy Jamaikában. Képtelen vagyok szá-mon tartani az ilyesmit.
Isten háta mögötti kisvárosunk unalmasabbnak tűnt, mint valaha.
– Szóval ti mind ugyanabban a körben mozogtok.
– Nagyjából – Patrice mintha csak most ébredt volna rá, mi-lyen furán érezhetem magamat. – Majd te is bele fogsz tartozni.
– Bárcsak olyan biztos lennék ebben, mint te!
– Á, majd meglátod. – Olyan világban élt, amelyben hét-köznapiak voltak a végtelen trópusi nyarak. Elképzelni sem tudtam, hogy valaha is részese legyek ennek. – Ismersz itt bár-kit is? Mármint a szüleiden kívül.
– Csak azokat, akikkel ma reggel találkoztam. – Vagyis Lu-cast és Patrice-t, ami összesen kettő.
– Lesz idő bőven barátokat szerezni – mondta Patrice élén-ken, miközben nekilátott tovább pakolni: elefántcsontszínű se-lyemsálakat, szürkésbarna vagy galambszürke harisnyákat. Hová akar vajon ilyen elegáns dolgokat felvenni? Talán el sem tudja képzelni, hogy ezek nélkül utazzon. – Azt hallottam, itt jól lehet pasizni.
– Pasizni?
– Te már jársz valakivel?
Szerettem volna Lucasról beszélni vele, de képtelen voltam. Akármi történt is Lucas és köztem az erdőben, az jelentett va-lamit, de ezek az érzések túlságosan frissek voltak ahhoz, hogy megosszam őket valakivel. Csak annyit mondtam:
– Otthon nincs barátom.
Kiskorom óta ismertem az összes fiút a régi sulimban, és emlékeztem rá, ahogy építőkockáztak, és gyurmát kentek a ha-jamba. Ettől valahogy képtelen voltam beleszeretni bármelyi-kükbe is.
– Barátod – ajka felfelé kunkorodott, mintha ez a szó gyer-metegnek tűnne neki. Pedig Patrice nem gúnyolódott. Egysze-rűen csak túl fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy komo-lyan vegyen.
– Patrice? Courtney vagyok – kopogott be egy lány, és már be is nyitott, abban a biztos tudatban, hogy szívesen látják. Még Patrice-nél is szebb volt. Szőke haja majdnem a derekáig ért, és ilyen duzzadó ajkakat eddig még csak tévés sztárocská-kon láttam, akik megengedhettek maguknak olyasmit, mint a kollagén. Ugyanaz a skót szoknya, ami rajtam esetlenül lógott, az ő lábait csodálatosan hosszúnak mutatta. – Hú, a te szobád sokkal jobb, mint az enyém. Imádom!
A szobák valójában nagyjából egyformák voltak – kétfős hálószoba, fehér kovácsoltvas ágyakkal, és kétoldalt faragott fiókos szekrénnyel. Az ablak az Evernighthoz legközelebbi fákra nézett, de nekem semmi különleges nem tűnt fel rajta.
Azután eszembe jutott valami.
– Közelebb vagyunk a fürdőszobához – mondtam.
Courtney és Patrice úgy bámult rám, mintha valami illetlen-séget követtem volna el. Talán túlságosan kifinomultak ahhoz, hogy elismerjék: szükségünk van a fürdőszobára?
Kínomban folytattam:
– Én még, izé, sosem használtam közös fürdőszobát. Már-mint a szüleimmel igen, de nem – hányan is vagyunk – tizenkét másik emberrel. Reggelente őrültekháza lesz.
Ezzel már nekik is egyet kellett érteniük, és minimum so-pánkodniuk kellett volna miatta. Ehelyett Courtney kíváncsian vizslatott engem. Gondoltam, kíváncsisága normális, de azért azt kívántam, bárcsak mondana valamit. Ahogy összehúzott szemmel bámult, azt még fenyegetőbbnek éreztem, mint más idegenek tekintetét.
– Ma éjjel kiszökünk a parkba – mondta Patrice-nek, elnézve mellettem. – Enni. Úgy is mondhatjuk: piknikezni.
Az Evernightban a szabály az volt, hogy a diákok a saját szobájukban ettek. Ezt azzal magyarázták, hogy hagyomány, hiszen így volt, mielőtt a menzát feltalálták volna. A szülők a hetente a szobákba szállított spártai élelmiszer-szállítmány ki-egészítésére szoktak küldeni ennivalós csomagot. Ez azt jelen-tette, hogy meg kellett tanulnom főzni, a szüleimtől kapott kis mikró segítségével. Patrice nyilván nem rágódott ilyen földhöz-ragadt problémákon.
– Jól hangzik. Bianca, szerinted nem? Courtney jelentőség-teljesen nézett rá; nyilván nem állt szándékában engem is meg-hívni.
– Sajnálom – feleltem –, de a szüleimmel kell vacsoráznom. Azért kösz, hogy megkérdezted.
Courtney húsos ajkai majdhogynem kísértetiesek voltak, amikor vigyorra kunkorodtak.
– Még mindig anyucival és apucival akarsz lógni? Csak nem cumisüvegből etetnek?
– Courtney! – figyelmeztette Patrice, de láttam rajta, hogy tetszett neki.
– Látnod kell Gwen szobáját! – mondta Courtney, és az ajtó felé húzta Patrice-t. – Sötét és barátságtalan. Szerinte akár vár-börtön is lehetne.
Elmentek, s az a kis törékeny kapcsolat, ami Patrice és köz-tem kialakult, pillanatok alatt szertefoszlott. Nevetésük vissz-hangzott a folyosón. Égő arccal menekültem ki új szobámból, el az emeletről, ahol a hálószobák voltak, és siettem fel a szüleim lakásába, hogy biztonságban legyek.
Meglepetésemre minden további nélkül beengedtek. Még azt sem kérdezték, miért jöttem ilyen korán. Ehelyett anyu megölelgetett, apu pedig azt mondta:
– Nézd meg, hogy jól összepakoltunk-e! Maradt még neked is mit elcsomagolnod, de már elkezdtük.
Olyan hálás voltam, hogy sírni tudtam volna, de inkább be-mentem a szobámba, ahol nyugalomban, csendben és bizton-ságban lehettem.
Már csak néhány téli holmi lógott a szekrényemben. Minden mást becsomagoltak apu öreg bőrládájába. Egy pillantást vetet-tem a neszesszerembe, s láttam, hogy az alapozó, a csatok, a sampon és minden más szépen el vannak rendezve benne. A könyveim nagy része itt marad, nem fért volna el a kollégiumi szoba kevés polcán. De a kedvenceimet, a Jane Eyre-t, az Üvöltő szeleket és az asztronómiai szöveggyűjteményt kikészí-tették, hogy bedobozolhassam. Beágyaztak, és az egyik párnán ott volt egy csomag olyasmikkel, amiket kitehetek a falamra, mint például képeslapok, melyeket a barátaim küldtek az elmúlt évek során, és néhány égbolttérkép, ami a régi házunkban lógott a falon. Ebbe a szobába azonban felakasztottak valamit, ami azt bizonyította, hogy ez továbbra is az én otthonom: Klimt festményének, A Csóknak kis, bekeretezett poszterét. Hóna-pokkal ezelőtt megcsodáltam ezt a posztert egy üzletben, s nyilván meglepetésnek szánták az első tanítási nap alkalmából az új suliban.
Először egyszerűen csak hálás voltam az ajándékért. De az-tán le sem tudtam venni róla a szememet, és képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy még sosem láttam az eredetit.
A Csók nagy kedvencem volt. Azóta imádom Klimtet, amió-ta anyu először mutatta meg nekem a festészeti albumait. Le-nyűgözött, ahogy minden felületet és vonalat bearanyozott, és szerettem az általa létrehozott kaleidoszkópszerű képekből ki-tekintő sápadt arcokat. Most azonban más szemmel néztem ezt a festményt. Azelőtt sosem figyeltem fel arra, ahogy a pár egymás felé dől – a férfi fentről lehajolva, mintha legyőzhetet-len erő vonzaná a nő felé. A nő feje bágyadtan lóg, megadva magát a gravitáció erejének. Ajkai sápadt bőréhez képest söté-tek, vérrel teltek. De ami a legszebb volt, hogy a kép háttere mintha már nem különült volna el a férfitól és a nőtől. Most úgy éreztem, mintha ez a gazdag, meleg köd a szerelmüket jel-képezné, mely bearanyozza az őket körülvevő világot.
A férfi haja sötétebb volt, mint Lucasé, mégis megpróbáltam a helyébe képzelni. Az arcomat forrónak éreztem – megint el-vörösödtem, de ez másfajta pirulás volt.
Hirtelen visszazökkentem a jelenbe, s olyan érzésem támadt, mintha álmot látnék. Sietve lesimítottam a hajamat, és vettem néhány nagy levegőt. Felismertem Glenn Miller String of Pearls-ét, ami a hifiből szólt. A big band zene mindig azt jelen-tette a számomra, hogy apu jó kedvében van.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Legalább egyvalaki közülünk szereti az Evernight Akadémiát.
Amikor végre befejeztem a csomagolást, már majdnem va-csoraidő volt. Átmentem a nappaliba, ahol még mindig szólt a zene. Anyu és apu kicsit hülyéskedve táncolt – apu mű-szexisen csücsörített, anyu pedig fél kézzel tartotta fekete szoknyája szegélyét.
Anyu körbefordult apu karjaiban, aki hátradöntötte. Anyu mosolyogva szinte a földig hajtotta a fejét, amikor észrevett.
– Drágaságom, hát itt vagy! – Még mindig fejjel lefelé volt, de apu talpra állította. – Sikerült összecsomagolni?
– Igen. Kösz, hogy elkezdtétek helyettem. És köszönöm a képet is, gyönyörű.
Összemosolyogtak a megkönnyebbüléstől, hogy legalább egy kicsit sikerült boldoggá tenniük.
– Ma este igazi lakoma van – biccentett apu az asztal felé. – Anyád túlszárnyalta önmagát.
Anyu nem nagyon szokott komolyabb dolgokat főzni, de ez az este egyértelműen különleges alkalom volt. Elkészítette minden kedvencemet, többet, mint amit meg tudnék enni. Ek-kor jöttem rá, hogy majd kilyukad a gyomrom az éhségtől, hi-szen nem ebédeltem, így a vacsora első felében kénytelenek voltak egymással beszélgetni. Túlságosan tele volt a szám ah-hoz, hogy megszólaljak.
– Bethany igazgatónő azt mondta, végre sikerült felújítaniuk a laboratóriumokat – mesélte apu két korty között. – Remélem, meg tudjuk nézni, még mielőtt a diákok bejönnek. Lehet ott olyan modern felszerelés is, amivel azt sem tudom, mit kezdjek.
– Na, én épp ezért tanítok történelmet – felelt anyu. – A múlt nem változik. Csak egyre hosszabb lesz.
– Ti fogtok tanítani engem? – kérdeztem, még mindig tele szájjal.
– Nyeld le! – szólt rám apu jóformán automatikusan. – Majd holnap meglátod, a többiekkel együtt.
–Hát jó.
Nem volt jellemző rá, hogy ilyen kurtán-furcsán elintézzen, ami megdöbbentett.
– Nem szokhatunk rá arra, hogy túl sok extra információt osszunk meg veled – mondta anyu kedvesebben. – Amennyire lehet, hasonlítanod kell a többi diákra, ugye tudod?
Bár ő ezt könnyed megjegyzésnek szánta, engem mégis rosszul érintett, amit mondott.
– Ki van itt olyan, akivel lenne bennünk bármi közös? Azokra a gyerekekre hasonlítsak, akiknek a családja évszázad-ok óta ide jár? Vagy azokra, akik még annyira sem tudnak beil-leszkedni, mint én? Melyik csoporthoz kellene tartoznom?
Apu felsóhajtott.
– Bianca, légy belátó! Nincs értelme újra ezen vitatkozni, ideje volt feladni, de képtelen voltam rá.
– Rendben, tudom. Azért jöttünk ide, mert ez a javamat szolgálja. Hogyan szolgálhatja a javamat, hogy el kell jönnöm otthonról, és ott kell hagynom a barátaimat? Légy szíves ezt magyarázd el nekem még egyszer, mert még nem sikerült telje-sen felfognom. Anyu a kezemre tette a kezét.
– Azért tesz jót neked, mert még jóformán sosem tetted ki a lábad Arrowwoodból. Mert gyakorlatilag a környékről sem dugtad ki AZ orrod, hacsak nem kényszerítettünk rá. És mert az a maroknyi barát, akikre ott szert tettél, nem elég örökre.
Volt értelme annak, amit mondott, és ezzel tisztában is vol-tam. Apu letette a poharát.
– Meg kell tanulnod alkalmazkodni a változó körülmények-hez, és önállóbbá kell válnod. Ezek a legfontosabb képességek, amikre anyáddal megtaníthatunk. Nem maradhatsz örökké a mi pici lányunk, Bianca, bármennyire szeretnénk is. így tudunk legjobban felkészíteni arra, ami téged vár.
– Ne tegyetek már úgy, mintha ez az egész a felnőtté válás-ról szólna! – mondtam. – Nem arról szól, és ezt ti is tudjátok. Itt az a kérdés, hogy ti mit szántok nekem, és elhatároztátok, hogy akár akarom, akár nem, úgy lesz, ahogy ti akarjátok.
Felálltam az asztaltól. Ahelyett, hogy visszaosontam volna a szobámba a felsőmért, lekaptam anyu kardigánját a fogasról, és felvettem. Annak ellenére, hogy még kora ősz volt, az iskola parkjában naplemente után lehűlt a levegő.
Szüleim nem kérdezték, hova megyek. Régi családi szabály volt: aki a határán van annak, hogy dühös legyen, annak sétál-nia kell egyet, félbehagyni a vitát, és amikor visszajön, meg-mondania, hogy mit is gondolt valójában. Bármennyire kibo-rultunk, ez mindig bejött.
Ezt a szabályt egyébként én találtam ki, kilencéves korom-ban, így hát nem hiszem, hogy ennek bármi köze lett volna az éretlenségemhez.
A világgal szemben tanúsított zavart magatartásom, az a bi-zonyos és sziklaszilárd hit, hogy valójában nem vagyok odava-ló, nem az életkoromból fakadt. Ez voltam én, és mindig is ilyen voltam. Talán örökre így marad.
Miközben átvágtam az iskola parkján, körülnéztem, hátha megint észreveszem Lucast az erdőben. Hülye ötlet volt, hiszen mit keresne odakint állandóan, de magányos voltam, így hát keresni kezdtem. Ő azonban nem volt ott. A hátam mögött tor-nyosuló Evernight Akadémia sokkal inkább kastélynak látszott, mint bentlakásos iskolának. Nem volt nehéz elképzelni az oda bezárt királykisasszonyokat, az árnyékban sárkányokkal harcoló királyfikat és az ajtókat varázsigékkel vigyázó gonosz bo-szorkákat. Sosem volt még ilyen kevéssé szükségem a tündér-mesékre.
Megváltozott a szélirány, és hangfoszlányokat sodort felém, nevetést nyugatról, a kerti pavilon felől. Kétségtelenül ott pik-nikeztek. Szorosabbra húztam magamon a kardigánt, és be-mentem az erdőbe. Nem kelet felé, amerre reggel elfutottam, hanem északnak, a kis tóhoz.
Túl késő volt és túl sötét ahhoz, hogy jól lássak, de jó volt hallani, ahogy a szélben suhognak a levelek, a közelben huhog egy bagoly, és jó volt érezni a hűvös fenyőillatot. Kilégzés, be-légzés. Már nem gondoltam a piknikezőkre, sem az Evernightra, sem bármi másra. El tudtam veszni a pillanatban.
Közeli lépésekre figyeltem fel.
Lucas – gondoltam, de apu volt az. Zsebre tett kézzel sétált felém. Persze hogy könnyen megtalált.
– Olyan közel van az a bagoly, hogy az ember azt hinné, el-ijesztheti.
– Valószínűleg ennivalót érez. Nem megy el, ha azt hiszi, vacsorához juthat.
Mintha csak azért tenné, hogy bebizonyítsa igazamat, hirte-len szárnycsapások rázták meg a fejünk feletti ágakat, majd a bagoly sötét alakja a föld felé lendült. Rémes sivítás tette nyil-vánvalóvá, hogy abból az apró egérből vagy mókusból éppen most lett vacsora. A bagoly gyorsan tovareppent. Apu meg én csak néztünk. Indiain, hogy csodálnom kellene a bagoly va-dásztehetségét, de képtelen voltam nem sajnálni az egeret.
– Sajnálom, ha az előbb kemény voltam veled. Érett fiatal nő vagy, és nem lett volna szabad mást sugallnom.
– Semmi baj. Egy kicsit felkaptam a vizet. Tudom, hogy többé nincs értelme vitatkozni azon, hogy idejöttünk. Apu gyengéden mosolygott rám.
– Bianca! Tudod, hogy anyáddal nem is hittük, hogy valaha gyerekünk lehet.
– Tudom.
Könyörgök – gondoltam –, ne kezdj ük már megint a „csodabébi” szöveget!
– Attól kezdve, hogy beléptél az életünkbe, neked szen-teltük magunkat. Talán túlságosan is. A mi hibánk, nem a tied.
– Ne, apu! – Szerettem hármasban lenni a családommal, mintha nem volna más a világon, csak mi. – Ne beszélj úgy róla, mintha ez valami rossz lenne!
– Nem úgy beszélek. – Szomorúnak tűnt, és először jutott eszembe, hogy talán ő sem szereti ezt az egészet. – De minden változik, kis szívem. Minél hamarabb elfogadod ezt, annál jobb.
– Tudom. Sajnálom, hogy még mindig megvisel. – Megkordult a gyomrom, mire homlokráncolva, reménykedve megkérdeztem: – Megmelegíthetném a vacsimat?
– Valami azt súgja, hogy anyád már gondoskodott róla.
Úgy is volt. Az este hátralévő részében nem volt semmi baj. Gondoltam, ezzel az erővel akár jól is érezhetem magam, amíg lehet. Tommy Dorsey-t felváltotta Glenn Miller, őt pedig ké-sőbb Ella Fitzgerald. Beszélgettünk, és leginkább hülyeségekről viccelődtünk, filmekről és a tv-műsorról, mindenféléről, ami csak miattam érdekelte őket. Egyszer-kétszer azonban megpróbáltak az iskolával kapcsolatban is viccelődni.
– Megismerkedsz majd néhány fantasztikus emberrel – ígér-te anyu.
Fejemet ingattam, Courtney-ra gondolva. Ő máris egyértel-műen az egyik legkevésbé fantasztikus ember volt, akit valaha megismertem.
– Nem tudhatod.
– De igen, tudom.
– Miért, már a jövőbe is látsz? – ugrattam anyámat.
– Drágám, ezt eddig titkoltad előlem. Mit jósol még a jö-vendőmondó? – kérdezte apu, miközben felállt, hogy lemezt cseréljen. Még mindig bakelitlemezen volt az egész zenei gyűj-teménye. – Ezt hallani akarom.
Anyu belement a játékba, és a halántékához emelte az ujjait, mint valami cigány jósnő.
– Azt hiszem, Bianca fiúkkal fog megismerkedni.
Felvillant bennem Lucas arca, és a szívverésem azonnal fel-gyorsult. Szüleim összenéztek. Csak nem hallják ők is, ahogy dobol a szívem? Az sem kizárt.
Igyekeztem elviccelni a dolgot.
– Remélem, helyesek lesznek!
– Csak ne legyenek túl helyesek! – szólt közbe, és mind-hárman nevettünk. Anyu és apu valóban viccesnek gondolták, én pedig igyekeztem álcázni a tényt, hogy összeszorult a tor-kom.
Fura érzés volt titokban tartani előlük Lucast. Mindig majd-nem mindent elmondtam nekik. De Lucas más volt. Ha beszél-tem volna róla, megtöröm a varázst. Azt akartam, hogy még egy kicsit titok maradjon. így megtarthatom magamnak.
Máris azt akartam, hogy Lucas csakis hozzám tartozzon.

Harmadik fejezet
– NEM SZABATTAD ÁT AZ EGYENRUHÁDAT, IGAZ? – kérdezte Patrice, és lesimította a szoknyáját, miközben az első tanítási napra készülődtünk.
Ezt eddig miért nem vettem észre? Természetesen minden igazi evernightos elküldte az egyenruháját a szabóhoz. Átala-kíttatta a blúzát, és felhajtatta a skót szoknyáját, hogy formát-lan és jellegtelen helyett sikkes és szexis legyen. Nem olyan, mint az enyém.
– Nem jutott eszembe.
– Ne felejtsd el megcsináltatni! – mondta Patrice. – Az egyedi szabás ég és föld különbséget jelent. Egyetlen nőnek sem volna szabad elhanyagolnia.
Azt máris láttam hogy szeret tanácsokat osztogatni, megmu-tatni, milyen tapasztalt és okos. Ez jobban dühített volna, ha nem lett volna olyan nyilvánvalóan igaza. Sóhajtva folytattam a készülődést, s megpróbáltam a hajpántom alá simítani a ha-jamat. A nap folyamán valamikor garantáltan fogom látni Lu-cast, ezért szuperül akartam kinézni, legalábbis amennyire a hülye egyenruhám engedte.
Miután végigálltunk egy irdatlanul hosszú sort a nagyterem-ben megkaptuk az órarendünket papírlapon, ahogy azt száz éve is tették volna. A diákok kevésbé voltak lármásak, mint a régi sulimban. Úgy tűnt, mindenki ismeri a menetet.
A csend azonban talán csak illúzió volt. Mintha zavarom el-nyelte volna a hangokat, tompított volna minden zajt, míg vé-gül már azon gondolkodtam, vajon meghallaná-e valaki egyál-talán, ha sikíthatnék.
Patrice először mellettem maradt, de csak azért, mert az első óránk, az amerikai történelem, amit anyu tanított, közös volt. A szüleim közül csak hozzá jártam, mert apu biológiaórája helyett kémiám volt Iwerebon professzorral. Fura érzés volt úgy menni Patrice mellett, hogy nem volt semmi mondanivalóm, de nem igazán volt más választásom, amíg észre nem vettem Lucast, akinek a folyosó ajtajának homokfúvott üvege bronzosra festette aranybarna haját. Először azt hittem, észrevett bennün-ket Patrice-szel, de ő csak ment tovább, anélkül, hogy lelassí-totta tolna a lépteit.
Elmosolyodtam.
– Majd utolérlek, oké? – mondtam Patrice-nek, és már húz-tam is a csíkot. Patrice vállat vont, és körülnézett, hogy kivel menjen tovább. – Lucas! – szóltam.
Úgy tűnt, még mindig nem hallott meg. Nem akartam utána kiáltani, ezért futottam néhány lépést, hogy utolérjem. Az el-lenkező irányba tartott – nyilván nem jár anyu órájára –, de haj-landó lettem volna megkockáztatni egy késést.
– Lucas! – szóltam hangosabban.
Csak annyira fordult felém, hogy észrevegyen, majd körül-nézett, mintha amiatt aggódna, hogy a körülöttünk levők meg-hallották.
– Á, helló!
Hová lett az én erdei megmentőm? A srác, aki most előttem állt, egyáltalán nem tett úgy, mint aki meg akar védeni. Úgy tett, mint aki nem ismer. Bár nem is ismert, ez igaz. Beszéltünk egymással egyszer az erdőben, amikor megpróbálta megmenteni az életemet, amiért azzal jutalmaztam, hogy megmondtam neki: fogja be. Csak azért, mert én azt hittem, hogy ez valaminek a kezdete, neki nem kellett így gondolnia.
Sőt, úgy tűnt, egyértelműen nem úgy gondolja. Egy másod-percre felém fordult, majd sietve intett és bólintott, ahogy azt az ember egy futó ismerőssel tenné. Azután ment tovább, míg el nem tűnt a tömegben.
Na tessék! Lepattintott. Azon törtem a fejem, hogy hogyan érthetem a fiúkat még annál is kevésbé, ahogy gondoltam.
A lányvécé ott volt a közelben, így beugorhattam az egyik fülkébe, és összeszedhettem magam bőgés helyett. Mit csinál-tam rosszul? Annak ellenére, hogy mennyire furcsa volt első találkozásunk, végül olyan bensőségesen elbeszélgettünk, mint a legjobb barátaimmal. Talán nem sokat tudtam a fiúkról, de abban biztos voltam, hogy a kapcsolat kettőnk közt valós. Té-vedtem. Újra egyedül voltam az Evernightban, és még rosszab-bul éreztem magam, mint azelőtt.
Végül, amikor kicsit megnyugodtam, anyu osztálytermébe siettem, s éppen csak megúsztam a késést. Szemrehányó pillan-tást küldött felém, én pedig vállat vonva ültem le egy padba a hátsó sorban. Anyu szülő üzemmódból gyorsan átváltott tanár-ba.
– Nos, ki tud nekem mondani valamit az amerikai függet-lenségi háborúról? – Anyu összekulcsolta a kezét, és várakozó-an nézett körül a teremben. Összegörnyedtem a padban, bár tudtam,hogy nem szólítana fel elsőként. Csak biztos akartam lenni benne, hogy tudja, hogyan érzek a dologgal kapcsolatban. Egy mellettem ülő srác jelentkezett, s megmentett bennünket. Anyu halványan elmosolyodott. – Kit tisztelhetünk a bátor vál-lalkozóban?
– A nevem More. Balthazar More. A legfontosabb, amit tudni kell róla, hogy illett rá a Balthazar név, és még csak nem is húzták vele egyfolytában. Jól állt neki. Magabiztosan várta, hogy anyu bármit kérdezzen tőle, de nem olyan idegesítő stí-lusban, mint a teremben levő többi fiú. Csak magabiztosan.
– Nos, Mr. More, ha össze kellene foglalnia az amerikai függetlenségi háború kiváltó okait, mit mondana?
– Az angol parlament által kivetett adóterhek jelentették az utolsó cseppet a pohárban. – Könnyedén, jóformán lustán be-szélt. Balthazar nagydarab volt és széles vállú, de annyira, hogy alig fért el a régimódi padban. Testtartása azonban eleganciává változtatta a túlsúlyát, mintha szívesebben nyúlna el így, mint hogy egyenesen üljön. – Persze az emberek a vallási és politikai szabadságuk miatt is aggódtak.
Anyu felvonta a szemöldökét.
– Vagyis isten és a politika fontos, de a pénz uralja a világot.
Halk nevetés futott körbe a teremben. – Ötven évvel ezelőtt nem volt az a gimnáziumi tanár, aki megemlítette volna az adókat. Száz éve az egész beszélgetés talán csakis a vallásról szólt volna. Százötven éve a válasz attól függött volna, hogy hol él az illető.
Északon tanítottak volna a politikai szabadságról. Délen a gazdasági szabadságról, ami persze lehetetlen volt rabszolga-tartás nélkül. – Patrice felhördült. – Persze Nagy-Britanniában voltak, akik az Amerikai Egyesült Államokat bizarr intellektuá-lis kísérletnek, nevezték, ami hamarosan megfeneklik.
Többen is nevettek, s rájöttem, hogy anyu máris megnyerte magának az osztályt. Még Balthazar is visszafogottan mosoly-gott rá, úgy, hogy attól majdnem elfelejtettem Lucast.
Na, nem igazán. De jó volt ránézni, ahogy lustán vigyorgott.
– És mindennél jobban ezt szeretném megértetni veletek a történelemmel kapcsolatban. – Anyu feltűrte a kardigánja ujját, majd felírta a táblára: Formálódó értelmezések. – Az emberek-nek a múltról alkotott képe éppen annyira változik, mint a jelen. A táj a visszapillantó tükörben másodpercről másodpercre más lesz. A történelem megértéséhez nem elég tudni a neveket, év-számokat és helyeket; biztos vagyok benne, hogy közületek sokan már ismerik mindezt. Ehelyett azokat a különböző ér-telmezéseket kell megérteni, amiken a történelmi események az évszázadok folyamán átmentek. Csak így szerezhetünk olyan rálátást, ami kiállja az idők próbáját. Energiánk nagy részét az idén erre fogjuk összpontosítani.
Mindenki előredőlt, kinyitotta a füzetét, és teljes figyelem-mel nézett fel anyura. Ekkor eszembe jutott, hogy talán nekem is el kellene kezdenem jegyzetelni. Az lehet, hogy anyu engem szeret a legjobban, de gyorsabban megbuktatna, mint bárki mást az osztályból. Az óra elrepült azzal, hogy sokan kérdése-ket tettek fel, amivel nyilvánvalóan vizsgáztatták anyut, és tet-szett nekik, amit hallottak. Tolluk gyorsabban szántotta a pa-pírt, mint ahogy én képes voltam írni, s nemegyszer úgy érez-tem, mindjárt begörcsölnek az ujjaim. Fogalmam sem volt, hogy itt ilyen versenyszellem uralkodik. Illetve ez így nem igaz. Nyilvánvaló volt, hogy versengenek ruhában, mindenféle cuccokban és romantikus hódításokban. Ez a falánkság ott re-megett körülöttük a levegőben. Csak azt nem tudtam, hogy ez a tanulásra is vonatkozik. Bármiről volt is szó az Evernightban, mindenki a legjobb akart lenni mindenben, amit csinált. Szóval csak lazán.
– Anyád fantasztikus – áradozott Patrice a folyosón menet közben óra után. – Tudod, átlátja az egészet. Nem csak egy szeletét a világnak. Erre kevesen képesek.
– Ja. Szeretnék is olyan lenni, mint ő. Majd egyszer.
Ebben a pillanatban Courtney fordult be a sarkon. Szőke ha-ját szoros lófarokba fogta, amitől szemöldöke még fensőbbsé-gesebbnek hatott. Patrice fintorgott; az, hogy most már elfoga-dott, nyilván nem ment el odáig, hogy Courtney előtt megvéd-jen. Felkészültem egy újabb fellengzős megjegyzésre Courtney-tól. Ehelyett rám mosolygott, de láttam rajta, hogy szerinte ezzel kedvesebb volt hozzám, mint amennyit megérdemeltem.
– Buli a hétvégén – mondta. – Szombaton. A tónál. Takaro-dó után egy órával.
– Naná – felelt Patrice vállat vonva, mintha legkevésbé sem izgatná, hogy meghívták az ősz valószínűleg legmenőbb buli-jába, aminél jobb biztosan nem lesz az Evernightban, legalábbis az őszi bálig. Vagy a bál nem menő? A szüleim úgy adták elő, mintha az év legnagyobb eseménye volna, de nekem már eddig is gyanúsak voltak az Evernighttal kapcsolatos elképzeléseik.
Úgy elgondolkoztam azon, hogy a bálok vajon menőek-e vagy sem, hogy nem feleltem Courtney-nak, aki bosszúsan bámult rám, amiért nem árasztottam el hálálkodásommal.
– Szóval?
Ha bátrabb lettem volna, megmondtam volna neki, hogy sznob és unalmas, és van jobb dolgom is, mint elmenni a buli-jára. Ehelyett csak annyit bírtam kinyögni, hogy:
– Ööö, aha. Szuper. Az jó lesz.
Patrice oldalba bökött, amikor Courtney elvonult, szőke ló-farkát himbálva.
– Látod? Megmondtam. Befogadnak, mert... szóval a szüle-id miatt.
Mekkora lúzernek kell lenni ahhoz, hogy valakit a szülei népszerűsége miatt tűrjenek meg a gimiben? De még így sem engedhettem meg magamnak, hogy fütyüljek bármiféle köze-ledésre, bármi volt is az ok.
– De milyen buli lesz? Mármint odakint a parkban. Éjjel.
– Voltál már életedben buliban, nem? – Patrice néha nem hangzott semmivel sem kedvesebbnek, mint Courtney.
– Hát persze. – A gyerekkori szülinapi zsúrjaimra gondol-tam, de ezt nem kellett tudnia. – Csak arra voltam kíváncsi, isznak-e.
Patrice úgy kacagott, mintha valami vicceset mondtam vol-na.
– Jaj, Bianca, nőj már fel!
Elindult a könyvtár felé, s az volt az érzésem, nem örülne, ha vele tartanék. Így hát egyedül mentem vissza a szobánkba.
Azért a szüleim tényleg jó fejek – gondoltam. – Vajon az ilyesmi csak minden második generációban öröklődik?
A szüleim azt mondták, hogy hamarosan megszokom a ru-tint, és akkor jobban fogom szeretni az Evernightot. Hát, az el-ső hét elteltével tudtam, hogy csak az első dologban volt iga-zuk.
Az órák nagyjából rendben voltak. Anyu egyszer jegyezte meg, hogy a lánya vagyok, majd azt mondta:
– Ezt a tényt sem Bianca, sem én nem fogjuk többet megem-líteni, és ti se tegyétek!
Ezen mindenki nevetett. Olyanok voltak vele, mint a kezes bárányok. Hogy csinálta? És engem miért nem tanított meg rá?
Más tanárokhoz kicsivel nehezebb volt hozzászokni, s hi-ányzott a régi tanáraim közvetlensége és kedvessége. Itt az ok-tatók tekintélyparancsolóak és szigorúak voltak, és fel sem me-rült, hogy az ember ne tegyen eleget komoly elvárásaiknak. Miután eddigi életemet a könyvtárban töltöttem, a munkára fel voltam készülve, és több időt szenteltem a tanulásnak, mint va-laha. Egyedül Bethany igazgatónő irodalomórái miatt aggód-tam. Volt valami ebben a nőben – a testtartásában, abban, ahogy a fejét tartotta, mielőtt az osztályból valaki felelt volna a kérdésére –, egy szó mint száz ijesztő volt.
Ennek ellenére a tanulás miatt nem kellett aggódnom. Erre már rájöttem. A szociális beilleszkedésem azonban más tészta volt.
Courtney és a többi evernightos figura úgy döntöttek, hogy nem fognak lenézni. Közkedvelt szüleim annyit segítettek raj-tam, hogy miattuk biztonságosan levegőnek néztek, de ez volt minden. közben az új diákok gyanakodva kezdtek szemlélni. Patrice szobatársa voltam, ami nyilván elég volt ahhoz, hogy felételezzék, nem fogok szembefordulni vele és a barátaival. Egy nap alatt kialakullak a klikkek, én pedig ott maradtam pon-tosan két szék között.
Egyetlen kitaszított volt, akihez megpróbáltam közeledni. Raquel Vargas, a rövid hajú lány. Egyik reggel siránkoztunk a trigonometria házi feladat mennyisége miatt, de nagyjából eny-nyi volt a kapcsolatunk. Éreztem, hogy Raquel nem barátkozik könnyen. Magányosnak és visszahúzódónak tűnt. Tulajdon-képpen nem volt nagyon más, mint én, de valahogy még szá-nalmasabb benyomást keltett.
A többiek tettek róla, hogy ez így is maradjon.
– Ugyanaz a fekete pulcsi, ugyanaz a fekete nadrág – kántál-ta Courtney egyik nap, amikor elszambázott mellettünk, és el-ment Raquel mellett. – És hozzá egy béna karkötő. Fogadjunk, hogy holnap viszontlátjuk őket.
– Tudod, nem mindenki engedheti meg magának, hogy megvegye az egyenruha minden változatát – vágott vissza Raquel.
– Azt hiszem, tényleg nem – mondta Erich, egy srác, aki gyakran lógott Courtney-val. Fekete haja volt, és keskeny, he-gyes állú arca. – Csak az igazi evernightosok.
Courtney és a barátai nevettek. Raquel elvörösödött, és fa-képnél hagyta őket, miközben a nevetés betöltötte a terem min-den szegletét. Amikor elment mellettem, összenéztünk. Igye-keztem szavak nélkül kimutatni, hogy együtt érzek vele, ami mintha csak jobban felbőszítette volna. Úgy tűnt, nem tudott mit kezdeni a sajnálattal.
Úgy éreztem, hogy ha máshol találkoztunk volna, sok közös dolgot fedeztünk volna fel egymásban. De bármennyire sajnál-tam is, nem voltam biztos benne, hogy jó lenne olyasvalakivel tölteni az időt, aki még nálam is lehangoltabb.
Azt gondoltam, mindezek ellenére fele ennyire sem volnék rosszkedvű, ha megértettem volna, mi történt Lucas és köztem.
Együtt jártunk Iwerebon professzor kémiaórájára, de a terem két ellentétes végében ültünk. Minden olyan pillanatban, ami-kor nem a tanár erős nigériai akcentusát igyekeztem kibogozni, újra és újra Lucast figyeltem. Nem nézett a szemembe sem óra előtte, sem utána, és soha nem szólt hozzám. Ebben a legfurább az volt, hogy mindenki mással szóba állt. Gondolkodás nélkül leteremtett bárkit, akit hencegőnek, sznobnak vagy gorombának talált – egyszóval gyakorlatilag bármikor bármelyik evernightos fazont is.
Például egyik nap a parkban két srác kiröhögött egy lányt – nem evernightos típust –, amikor az elejtette a hátizsákját, és megbotlott benne.
– Ez ironikus – mondta Lucas, aki ott ment mögöttük.
– Mi? – kérdezte Erich, az egyik, aki nevetett. – Hogy ebbe az iskolába már totál lúzerek is járhatnak?
A lány, aki elejtette a hátizsákját, elvörösödött.
– Ez még akkor sem lenne ironikus, ha igaz lenne – mutatott rá I utas. – Az irónia a kontrasztot jelöli aközött, ami elhangzik, és aközött, ami történik.
Erich értetlen arcot vágott.
– Mi van?
Kinevetted, amiért megbotlott, egy pillanattal azelőtt, hogy pofára estél.
Nem láttam pontosan, hogy Lucas hogyan gáncsolta el Eric-het, de tudtam, hogy ő volt az, mielőtt még Erich elterült volna a füvön. Néhányan nevettek, de Courtney barátainak nagy ré-sze dühösen bámult Lucasra, mintha helytelen lett volna kiállnia a lány mellett.
– Látod, ez az irónia – mondta Lucas, és továbbment.
Ha lett volna rá alkalmam, elmondtam volna neki, hogy sze-rintem helyesen cselekedett, és az sem izgatott volna, hogy Courtney meg azok a fiúk figyelnek. De nem volt rá lehetősé-gem. Lucas úgy ment el mellettem, mintha láthatatlan lennék.
Erich gyűlölte Lucast. Courtney gyűlölte Lucast. Patrice is gyűlölte Lucast. Amennyire meg tudtam ítélni, az Evernight Akadémián mindenki gyűlölte Lucast, kivéve engem, meg azt a lökött, szörfös figurát, akit az évnyitó napján vettem észre. Na jó, Lucas olyan bajkeverőféle volt, de én bátornak és őszintének tartottam. Nem lett volna baj, ha ezekből a tulajdonságokból jutott volna a többieknek is.
Nyilvánvalóan azonban kénytelen voltam csupán távolról csodálni őt. Egyelőre még mindig egyedül voltam.
– Nem vagy még kész? – sürgetett Patrice az ablakpárká-nyon gubbasztva. Ahogy az éjszaka leszállt, kirajzolódtak a lány karcsú testének körvonalai, mely most is kecsesnek tűnt, amikor Patrice arra készült, hogy átugorjon a legközelebbi fa-ágra. – Mindjárt visszajön a felügyelő.
Az Evernightban minden éjjel felügyelők járták a folyosó-kat. A szüleimen kívül minden más tanárt láttam már leselkedni a folyosókon, arra várva, hogy lefüleljék a szabályszegőket. Ez jó ok volt arra, hogy induljunk végre, amíg még lehet, én mégis tovább tollászkodtam a tükör előtt, igyekeztem rendbe szedni magamat.
„Rendbe szedni”, mindig ezt a szót használták. Patrice min-den erőfeszítés nélkül volt csinos keskeny szárú nadrágjában és halvány rózsaszín pulóverében, amiben csak úgy ragyogott a bőre. Én viszont azon szerencsétlenkedtem, hogy a farmer és a fekete póló jól nézzen ki rajtam. Tegyük hozzá, nem nagy si-kerrel.
– Bianca, gyere már! – fogyott el Patrice türelme. – Én me-gyek. Jössz, vagy maradsz?
– Jövök.
Különben is nem mindegy, hogy nézek ki? Csak azért me-gyek a buliba, mert nem volt merszem nemet mondani.
Patrice átugrott a faágra, onnan pedig le a földre. Olyan pontosan ért le, ahogy egy tornász leugrik a felemás korlátról. Sikerült követnem, de a fa kérge felsértette a tenyeremet. A félelem, hogy elkapnak, figyelmessé tett a zajokra: nevetés hallatszott az egyik szobából, az első őszi levelek susogva hullottak a földre, egy bagoly huhogott vadászat közben.
Az éjszakai levegő olyan hűvös volt, hogy borzongva futot-tunk a parkon át az erdő felé. Patrice úgy tudott átbújni a bok-rok között, hogy semmi zajt nem csapott. Irigyeltem ezt a ké-pességét, Egy nap talán majd az én mozgásom is koordinált lesz, de ezt egyelőre nehéz volt elképzelni.
Végül megláttuk a tűz fényét. Tábortüzet raktak a tóparton, de csak kicsit, hogy ne keltsenek feltűnést, viszont elég nagyot ahhoz, hogy meleget adjon, és lobogó fénye kísérteties árnyakat vessen. A diákok itt-ott összebújva suttogtak vagy nevetgéltek. Elgondolkodtam, hogy vajon ezt a nevetést hallottam-e a piknik éjszakáján is. A felületes szemlélő számára hétköznapi tinik csoportjának tűntek volna, akik csak úgy lógnak valahol, de a levegőt olyan energia töltötte meg, melytől éberebb lettem, és amely feszültté tette a diákok mozdulatait és kegyetlenné legtöbbjük mosolyát. Visszaemlékeztem arra, amit akkor gondoltam, amikor találkoztam Lucasszal az erdőben. Néha, amikor ránézel valakire, észrevehetsz valami kis vadságot a felszín alatt. Itt éreztem ezt a vadságot.
Valakinek révületbe ejtő, bársonyos zene hallatszott a rádió-jából. Nem ismertem az énekest, a szöveg nem angol volt. Patrice mintha azonnal eltűnt volna barátai közt, én pedig ott álltam egymagamban, s azt sem tudtam, mit kezdjek a kezem-mel.
Zsebre tegyem? Az hülyén mutat. Csípőre? Az olyan, mint-ha dühös lennék. Nem. Na jó, már ezen gondolkozni is gáz.
– Szia! – mondta Balthazar. Nem vettem észre, mert a hátam mögül jött. Fekete, hasított bőr zakót viselt, és a kezében egy üveget tartott. A tűz fénye meleg színűre festette az arcát. Gön-dör haja volt, erős álla, és dús szemöldöke. Kemény srácnak látszott, olyasvalakinek, aki előbb húz be egyet valakinek, minthogy mondjon egy viccet. De a szemén keresztül megkö-zelíthető, sőt szexis, mert a pillantásában értelem és humor is bujkált. Mosolyából hiányzott a kegyetlenség.
– Kérsz egy sört? Maradt még.
– Kösz, nem. – Garantáltan látta még a sötétben is, hogy el-vörösödöm. – Mert... izé... nem vagyok nagykorú.
Nem vagyok nagykorú? Mintha ilyesmi itt bárkit is érdekel-ne. Egyszerűbb lett volna táblát akasztanom a nyakamba, és rá-írni, hogy stréber, amivel egy csomó időt megspóroltam volna a többieknek.
Balthazar elmosolyodott, de nem nevetett ki.
– Tudod, hogy régen a gyerekek együtt ittak a szüleikkel a vacsoraasztalnál? És az orvosok azt tanácsolták azoknak az anyáknak, akiknek nem volt elég tejük, hogy pótlásnak adjanak egy kis sört a babának.
– Az akkor volt.
– Igazad van. – Nem erőltette, én pedig észrevettem, hogy egyáltalán nem részeg. Kezdtem lazítani. Balthazar tudta, ho-gyan kell megnyugtatni az embert, hatalmas termete és nyil-vánvaló ereje ellenére. – Már az első nap óta beszélni szeretnék veled.
– Komolyan? – Reméltem, hogy nem sipákoltam túlzottan.
– De most figyelmeztetlek. Nem vagyok jófiú. – Valószínű-leg jól megnézte az arckifejezésemet, mert mély, dübörgő han-gon felnevetett. – Anyukád azt mondta, hogy tanított már té-ged, ezért gondoltam, adhatnál néhány tippet miheztartás vé-gett. Jobb tudni a tanárok titkait, igaz?
Úgy éreztem, anyu nem bánná, hogy megosztok Balthazarral néhány bizalmas információt.
– Figyeld, hogy nem kezd-e a sarkán rugózni!
– Rugózni?
– Aha. Ez általában azt jelenti, izgatja valami, érdekli egy téma. Érted? És ha őt érdekli valami, akkor úgy gondolja, téged is érdekelnie kell.
– Vagyis benne lesz a dolgozatban.
– Ahogy mondod.
Megint felnevetett. Volt az állán egy gödröcske, amitől a nevetése, leginkább pajkosnak hatott. Majdnem úgy éreztem, mintha hűtlen volnék Lucashoz azzal, hogy észrevettem, meny-nyire jóképű Balthazar, de lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Azután, ahogy Lucas semmibe vett a héten, nem vol-tam biztos abban, hogy jogot formálhat a hűségemre. Különben is jó érzés volt, hogy egy gyönyörű fiú odafigyel rám. Balthazar kicsivel közelebb lépett.
– Örülni fogok, hogy megismertelek. Ezt előre tudom.
Visszamosolyogtam rá, és három egész másodpercig úgy tűnt, élvezetes lesz a buli. Ekkor jelent meg Courtney. Magasan felsliccelt fekete szoknyát viselt, és egy nagyon mély dekoltá-zsú fehér blúzt. Nem volt mellben túl erős, amit azzal pótolt, hogy nem hordott melltartót, s ez most nagyon egyértelmű volt.
– Balthazar! De örülök, hogy újra dumálhatunk.
– Már dumálunk – felelt a fiú, aki úgy tűnt, kevésbé örül a találkozásnak, mint Courtney. A lány nem vette az adást, vagy nem akart tudomást venni a megjegyzésről.
– Mintha száz éve lett volna, hogy utoljára együtt lógtunk. Túl régen volt. Utoljára Londonban találkoztunk, igaz?
– Szentpétervárott – helyesbített Balthazar. Úgy dobálózott a városok neveivel, ahogy más kihajít egy papírpoharat. Szemmel láthatólag elég bátor és világlátott volt ahhoz, hogy meg se kottyanjon neki átkelni az óceánon.
Courtney lesimította Balthazar zakóját a mellén, ujjaival megrajzolva a fiú erős termetének körvonalát. Irigyeltem Courtney-t. Nem azért, mert úgy nézett ki, mint egy sztár, vagy amiért beutazta a világot, hanem a vakmerősége miatt. Ha csak fele ilyen bátor lettem volna Lucasszal az erdőben, és képes let-tem volna megérinteni, vagy felhasználni a „jó kislány”-ra vo-natkozó megjegyzését egy kis flörtölésre, talán most nem tenne úgy, mintha nem ismernénk egymást. Álmodozásomba Courtney hangja hasított bele.
– Ugye nincs itt semmi különösebb dolgod, Balthazar?
– Biancával beszélgettem.
Courtney hátranézett rám a válla fölött; hosszú, szőke haja kieresztve a derekáig ért, és hullámzott, ahogy a fejét hátradob-ta.
– Van valami érdekes, amit meg akarsz osztani velünk, Bianca?
– Én... – Mit kellett volna mondanom? Bármi jobb lett volna annál, amit valóban mondtam, vagyis annál, hogy: – Tulajdon-képpen nincs.
– Akkor ugye nem bánod, ha mi ketten eldumcsizunk egy kicsit? – Azzal válaszra sem várva nekiállt elvonszolni Balthazart, aki jelentőségteljesen nézett rám, amiből tudtam, hogy ha csak egy szót szólok, megáll. De csak álltam ott ügye-fogyottan és néztem, ahogy elmennek.
Néhányan röhögcséltek. Odanéztem, és Erichet láttam, s a tűz imbolygó fényétől táncoló árnyak ellenére biztos voltam benne, hogy rám mutogat.
Eloldalogtam a tűztől. Nem akartam útban lenni, amíg el-kaphatom Patrice-t, vagy valaki mást, aki barátságosnak mondható. Azonban jó érzés volt minden egyes lépés, amivel a többiektől eltávolodtam, s mielőtt észrevettem volna, már men-tem is.
Ha nem takarodó után szöktünk volna ki, most egyenesen berohantam volna a kapun és fel a szobámba. Azonban még időben eszembe jutott, hogy szabályszegő vagyok, és vissza-fogtam magam. Ehelyett nyugat felé, a pavilon irányába indul-tam a füvön át, hogy ott összeszedjem magam, aztán megter-vezzem a visszajutást.
Amikor felfelé tartottam a lépcsőn, láttam, hogy valaki áll ott. Először nem jöttem rá, ki lehet az, de bárki volt is, messze-látót tartott a szeme elé. De aztán a hold megvilágította bronz-színű haját, és már tudtam:
– Lucas?
– Szia, Bianca! – Kis időbe telt, mire leengedte a távcsövet és rám mosolygott. – Kellemes este egy bulihoz.
– Te mit művelsz itt? – bámultam a messzelátót.
– Minek néz ki? Kikémlelem a bulit. – Majdnem ugyanolyan nyers volt, mint a folyosón, amíg jobban szemügyre nem vette az arcomat. Biztosan még mindig elkeseredetten néztem ki, mert ezúttal kedvesebb hangot ütött meg: – Jól vagy?
– Jól. Lúzer vagyok, de semmi vész. Felnevetett.
– Láttam, hogy elhúztál onnan. Bántott valaki?
– Nem. Tulajdonképpen nem. Csak az egész olyan... fenye-gető volt, azt hiszem. Tudod, milyen vagyok az idegenekkel.
– Jól tetted. Ez nem neked való társaság.
– Na ne mondd! – bámultam a messzelátót. Csak olyasvalaki használhatja, aki szuperül lát a sötétben, bár a tábortűz nyilván segített. – Miért kémkedsz a bulizók után?
– Azt figyelem, hogy leissza-e magát valaki, vagy elveszti-e a fejét, vagy elkóborol-e egyedül.
– Mi vagy te most, Bethany igazgatónő őrszeme?
– Nem mondanám. – Letette a messzelátót. Úgy volt felöl-tözve, hogy egybeolvadjon az árnyakkal: fekete nadrág, és hosszú ujjú póló feszült izmos karján és mellkasán. Vékonyabb, de izmosabb is volt Balthazarnál. Volt benne valami szinte agresszíven férfias. – Csak arra voltam kíváncsi, mi a fenét csi-nálnak ezek az alakok, amikor nem szemétkednek, nem a külsejüket turbózzák, vagy nyaliznak. Úgy tűnt, nem sok idejük marad másra. – Mérlegelve nézett rám. – Úgy látom, neked egész jól bejönnek.
– Mi van? Vállat vont.
– Egyfolytában ezekkel lógsz.
– Nem is! Patrice a szobatársam, úgyhogy kénytelen vagyok valamennyi időt vele tölteni, és néha odajönnek a barátai is, akiket nem igazán tudok elkerülni. Van köztük egy-kettő, akik rendben vannak, de a legtöbbjüktől kitör a frász.
– Egyikük sincs rendben. Nekem elhiheted. Gondoltam, ki-állhatnék Balthazarért, de pillanatnyilag nem akartam róla be-szélni. Azt is észrevettem, hogy Lucas arra kényszerített, hogy mentegetőzzem, márpedig ehhez nem volt joga.
– Várjunk csak! Ezért voltál olyan hűvös velem? Ezért teszel úgy, mintha nem ismernénk egymást?
– Nem akartam látni, ahogy ez a bagázs egy olyan aranyos lányba mélyeszti a karmait, amilyen te vagy. Na nem mintha bármit is tehetnék ellene. – Érzelmeinek mélysége meglepett. Még mindig úgy másfél lépésnyire voltunk egymástól, de úgy éreztem, mintha még sosem álltam volna ilyen közel senkihez. – Amikor láttam, hogy elrohansz onnan, rájöttem, hogy van még esélyed.
– Hidd el, nem tartozom ahhoz a bandához – mondtam. – Azt hiszem, csak azért hívtak meg, hogy röhöghessenek rajtam. Én meg csak azért mentem el, mert... hát muszáj ismernem itt valakit. Te voltál az egyetlen barátom, és azt hittem, elvesztet-telek.
Lucass összekulcsolta a kezét a pavilon faoszlopai körül, s én is azt tettem, így egymás mellé kerültünk. Mindketten úgy kapaszkodtunk a csipkézett famunkába, mint a borostyán.
– Megbántottalak?
– Tulajdonképpen igen – ismertem be halkan. – Persze... tu-dom, hogy csak egyszer beszéltünk...
– De az jelentett neked valamit. – Egy másodpercre egymás szemébe néztünk. – Nekem is jelentett valamit. Csak nem jöt-tem rá... Vagyis azt hittem, csak nekem.
Nem tudta, hogy tetszik nekem? Soha, de soha nem fogom megérteni a férfiakat.
– Odamentem hozzád beszélgetni az első tanítási napon.
– Na ja. És pontosan előtte Patrice Deveraux-val sétafikáltál és beszélgettél, akinél menőbb csaj gyakorlatilag nem jár a su-liba. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy az olyanok, mint ő, nem keverednek az olyanokkal, mint én. – Arca egy pillanatig kel-lemetlennek látszott. – Azt mondtad, hogy jóformán sosem be-szélsz idegenekkel, ezért gondoltam, hogy elég jó barátnők le-hettek.
– A szobatársam. Muszáj szóba állnom vele, ha túl akarom élni az itt töltött napokat.
– Oké. Félreértettem. Bocs!
Ereztem, hogy ennél többről van szó. De Lucas mintha ko-molyan sajnálta volna, hogy helytelen következtetéseket vont le, ami elég is volt nekem. Az én védelmezőm mindig is vigyá-zott rám, akkor is, ha nem tudtam róla. Amikor erre rájöttem, melegség töltött el, mintha hosszú kabátot borított volna valaki a vállamra, hogy puha melegben legyek.
Megnyúlt kettőnk között a csend, de nem kínosan. Néha vannak emberek, akikkel lehet hallgatni, és nem érzel kényszert arra, hogy értelmetlen fecsegéssel töltsd ki a szünetet. Otthon csak néhány emberrel kerültem ilyen közeli viszonyba, és mindig azt hittem, ez évekbe telik. Lucasszal máris eljutottunk idáig.
Eszembe jutott, milyen bátor volt Courtney, s úgy döntöt-tem, én is lehetnék legalább fele olyan merész. Bár sosem vol-tam nagy beszélgetős, gondoltam, megpróbálom.
– Te nem jössz ki a szobatársaddal?
– Vickel? – Lucas halványan elmosolyodott. – Nála jobb szobatársam nem nagyon lehetne. Általában feledékeny. Lö-kött. De egyébként rendben van a srác.
A „lökött” szóból úgy hittem, tudom, kiről beszél.
– Vic az a srác, aki hawaii inget hord néha a zakója alatt, nem?
– De igen, ő az.
– Nem beszéltünk egymással, de jó fejnek tűnik.
– Az. Talán valamikor lóghatunk együtt.
Dobogó szívvel kockáztattam meg:
– Az jó lenne, de... Én inkább veled tölteném az időt. – Egymás szemébe néztünk, és éreztem, hogy átléptem egyfajta határt. Ez vajon jó vagy rossz?
– Lehetne, de... – Miért bizonytalankodik? – Bianca, remé-lem, barátok vagyunk! Kedvellek. De nem okos dolog túl sok időt velem töltened. Láttad, hogy nem vagyok éppen a legköz-kedveltebb figura a suliban. Nem azért vagyok itt, hogy have-rokat szerezzek.
– Azért jöttél, hogy ellenségeket gyűjts? Abból, ahogy néha Erichhel vitatkoztok, úgy tűnik.
– Jobb szeretnéd, ha barátságos lennék vele? Erich egy igazi szemétláda volt, s ezt mindketten tudtuk.
– Dehogy! Csak hát egy kicsit keresed a bajt. Úgy értem, tényleg annyira gyűlölöd mindannyiunkat? Én sem kedvelem őket, de te mintha még látni sem bírnád őket.
– Bízom a megérzéseimben. Ezzel nem tudtam vitatkozni.
– Olyanok, akikkel jobb nem összeakasztani a bajszodat.
– Bianca, ha te meg én... ha mi...
Ha mi micsoda? Annyi választ tudtam volna erre a kérdésre, ami mind tetszett. Egymás szemébe néztünk, s úgy éreztem, többé nem is tudom levenni róla a szememet. Lucas ellenállha-tatlanul szenvedélyes volt, amit még akkor is éreztem, amikor nem rám koncentrált. Ha pedig én voltam a középpontban, mint most, mi¬közben arcom minden vonását végigtanulmányozta, és mérlegelt minden szót, mielőtt kimondta volna, elállt tőle a lélegzetem. Végül befejezte a mondatot:
– Nem bírnám elviselni, ha rajtad vernék le. Pedig az lenne a vége.
Engem véd? Ez aranyos lett volna, ha nem lett volna marha-ság.
– Tudod, hogy nem állok sehol a ranglétrán, úgyhogy nincs mit tönkretenned.
– Abban ne légy olyan biztos!
– Te meg ne légy olyan makacs!
Egy ideig hallgattunk. A holdfény beszűrődött a borostyán-levelek között, és Lucas elég közel állt hozzám, hogy érezzem az illatát, ami cédrusra és fenyőre emlékeztetett, mint a ben-nünket körülvevő erdő, mintha mi is valahogy ennek a sötét helynek a részei lettünk volna.
– Egy kicsit elszúrtam a dolgokat, nem? – Lucas majdnem olyan félénk volt, mint amilyennek én éreztem magam. – Nem vagyok hozzászokva ehhez.
– Ahhoz, hogy lányokkal beszélgess? – vontam fel a fél szemöldökömet. Lucas külsejéből ítélve ezt nem nagyon hittem el.
Pedig bólogatása egyértelműen őszinte volt. Az ördögi csil-logás eltűnt a szeméből.
– Sok éven át állandóan utaztam. Egyik helyről a másikra mentem. Úgy tűnt, mindenki hamar eltűnt a közelemből, akit csak megkedveltem. Azt hiszem megtanultam, hogy távolságot tartsak.
– Úgy tettél, mintha hülyének kellene éreznem magam, ami-ért megbíztam benned.
– Ne érezd úgy! Ez az én bajom. Utálnám, ha átragadna rád.
Egész életemet egy kisvárosban töltöttem, és azt gondoltam, emiatt még kevésbé vagyok képes idegenekkel megismerkedni. De most, hogy Lucas mondta, beláttam, hogy a vándor élet-módnak is lehet hasonló hatása: elszigetelődsz, bezárkózol, úgyhogy a kapcsolatteremtés másokkal a világ legnehezebb dolgává válik.
Így talán az ő dühe nagyon hasonlított az én félénkségemre. Annak a jele volt, hogy mindketten magányosak vagyunk. De talán már nem sokáig.
– Nem fáradtál még bele a menekülésbe és a bujkálásba? – kérdetem halkan. – Mert én igen.
– Én nem menekülök és bujkálok – felelt Lucas. Aztán egy másodpercig némán gondolkodott. – A francba!
– Lehet, hogy tévedtem.
– Nem tévedtél – Lucas még egy ideig figyelt, aztán épp amikor kezdtem azt hinni, túlságosan nyílt voltam, megszólalt: – Nem lenne szabad ezt tennem.
– Mit? – A szívem hevesebben kezdett dobogni. Lucas fej-csóválva mosolygott. Újra előbújt az ördögi csillogás.
– Ha majd bonyolult lesz, ne mondd, hogy nem figyelmez-tettelek előre!
– Talán én vagyok bonyolult.
Erre még szélesebben mosolygott.
– Látom, időbe fog telni, mire megoldjuk. – Imádtam, ami-kor így mosolygott rám, s azt reméltem, órákig ott maradunk a pagodánál. Lucas azonban ebben a pillanatban felkapta a fejét.
– Hallod ezt?
– Mit? – De ekkor már hallottam: többször is nyílt az iskola kapuja, és léptek zaja hallatszott a járdán. – Mennek berekesz-teni a bulit.
– Courtney jól megszívja – mondta Lucas. – Mi meg leg-alább visszamehetünk.
Átfutottunk a parkon, miközben füleltünk, ahogy véget vet-nek a bulinak, és szélesen mosolyogtunk egymásra, amikor be-rohantunk a kapun, és megúsztuk.
– Viszlát hamarosan! – suttogta Lucas, amikor elengedte a karomat, és a saját folyosója felé indult. Én pedig miközben visszamentem a saját szobámba és a saját ágyamba, egyetlen szó visszhangzott a fülemben: hamarosan.

Negyedik fejezet
ÉPP IDEJÉBEN ÉRTEM A SZOBÁMBA AHHOZ, HOGY MÉG GYORSAN BEUGORJAK A TAKARÓ ALÁ, amikor Patrice belépett Bethany igazgatónő kíséretében. A folyosóról beszűrődő halvány fényben nem láttam mást, csak az igazgató-nő körvonalait.
– Nyilván maga is tudja, Patrice, hogy miért vannak szabá-lyaink. – A hangja halk volt, de kétségtelenül komoly. Nem ki-csit volt ijesztő, pedig nem is engem szidott. – Meg kell értenie, hogy a szabályokat be kell tartani. Nem rohangálhatnak odakint éjnek idején. Mit szólnának az emberek? A diákokra pedig nem felügyelne senki. Tragédiába is torkollhat az ilyesmi. Világos, amit mondtam?
Patrice bólintott, és az ajtó becsukódott.
– Borzalmas volt? – kérdeztem suttogva, és felültem az ágy-ban.
– Nem, csak fejetlenség volt – morgott Patrice, miközben vetkőzni kezdett. Már egy hete öltöztünk egy szobában, de ne-kem valahogy még mindig kínos volt. Neki nem. Lerángatta az ingét, de még eközben is engem bámult.
– Te még fel vagy öltözve!
– Ühüm.
– Azt hittem, korán eljöttél a buliról.
– Igaz. De nem tudtam rögtön visszajönni az épületbe. Őrjá-ratoztak. Aztán észrevettek benneteket, és elindultak. Csak há-rom perccel előtted jutottam be.
Patrice vállat vont, és a hálóingét kezdte keresni. Én min-dent megtettem, hogy lehetőleg a fal felé fordulva öltözzek át. A beszélgetésnek vége volt, s én először hazudtam sikeresen a szobatársamnak.
Talán meg kellett volna mondanom neki, hogy miért késtem. A legtöbb lány valószínűleg majd megveszett volna, hogy mindenkinek meséljen arról az őrületesen jóképű srácról, akivel épp az előbb melegedett össze. Én azonban szerettem a titkot. A tény, hogy csak én tudtam róla, valahogy különlegesebbé tette.
Lucas kedvel, és én is kedvelem őt. Talán nemsokára össze-jövünk.
A legutolsó gondolat talán egy kissé túl messzire ment, gon-doltam, miközben becsusszantam a takaró alá. Na, mindegy. Nem tehetek róla. A gondolataim túlságosan gyorsan szágul-doztak ahhoz, hogy aludni tudjak. Csak mosolyogtam bele a párnámba.
Ő az enyém.
– Hallom, mekkora buli volt tegnap éjjel – mondta apu, mi-közben letette elém a hamburgert és a sült krumplit a családi ebédlőasztalra.
– Ühüm – feleltem tele szájjal, de aztán összeszedtem ma-gam, és azt motyogtam: – Mármint én is hallottam.
Anyu és apu összenézett, és az az érzésem támadt, hogy in-kább jól szórakoznak, mint hogy dühösek lennének. Ettől meg-könnyebbültem.
Ez volt az első a vasárnapi ebédek sorában. Minden pillanat, amit a családommal tölthettem a szolgálati lakásban, ahelyett, hogy evernightosok vettek volna körül, örömmel töltött el. Lát-tam rajtuk, hogy hiányoztam nekik, akkor is, ha megpróbáltak lazának látszani. A hangszórókból Duke Ellington szólt, és a szülői keresztkérdések ellenére a világ újra rendben volt.
– Ugye nem vetettétek el a sulykot? – Anyu nyilván úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja állításomat, mely szerint ott sem voltam. – Azt hallottam, inkább csak sör és zene volt.
– Nem tudok róla. – Ez nem volt igazán tagadás, hiszen én tényleg csak kábé tizenöt percig voltam ott.
Apu fejcsóválva mondta anyunak:
– Nem számít, hogy csak sör volt. A szabályokat be kell tar-tani, Celia. Az egy dolog, hogy mi történik az iskola területén, de mi lesz, amikor jövő hétvégén bemennek a városba? Bianca miatt nem aggódom, de a többiek...
– Nincs kifogásom a szabályok ellen, de az természetes, ha a nagyobb diákok néha fellázadnak. Jobb néha-néha egy kisebb szabálytalanság, mint aztán egy nagyobb incidens. – Anyu újra felém fordult. – Eddig melyik a kedvenc órád?
– Természetesen a tied – néztem rá jelentőségteljesen, hiszen bolond lettem volna mást felelni. Nevetett.
– Az enyémen kívül – mondta és az állát a tenyerébe tá-masztotta, fütyülve arra, hogy nem illik az asztalon könyökölni. – Talán az irodalom? Mindig azt szeretted a legjobban.
– De nem Bethany igazgatónővel.
Ezzel nem találtam nyitott fülekre.
– Figyelj csak oda rá! – mondta apu szigorúan, és túl kemé-nyen, miközben egy hangos koppanással letette a poharát a régi tölgyfa asztalra. – Ő olyasvalaki, akit komolyan kell venned.
Na persze, ő a főnökük – gondoltam. – Mi történne, ha kide-rülne, hogy a gyerekük rosszakat mond az igazgatónőről a háta mögött?
– A változatosság kedvéért egyszer ne csak magadra gon-dolj!
– Igyekezni fogok – ígértem.
– Tudom – tette a kezét az enyémre anyu.
Hétfőn azzal az elhatározással mentem irodalomórára, hogy minden másképpen lesz. Nem régen kezdtük el a mitológiát és a népköltészetet, s mindkettőt mindig is élveztem. Ha létezik témakör, amiben sikerülhet bizonyítanom Bethany igazgatónő-nek, ez az.
Hát, egyértelműen nem sikerült.
– Gondolom, nem sokan olvasták a következő feladatot – mondta, miközben hátraadott egy kupac papírkötéses könyvet. Mrs. Bethanynek mindig volt egy kis levendulaillata. Nőies, de markáns. – Ennek ellenére feltételezem, valamennyien hallotta-tok már róla.
A puhafedelű könyvek elértek hozzám is, és elvettem egy példányt Bram Stoker Drakulájából. A hátam mögötti sorból Raquel motyogását hallottam:
– Vámpírok?
Amint kimondta, mintha fura elektromosság bizsergett volna végig a termen. Az igazgatónő nem hagyta annyiban.
– Valami gond van a kötelező olvasmánnyal, Vargas kisasz-szony?
Csillogott a szeme, ahogy madárszerű pillantását Raquelre szegezte, akin látszott, hogy előbb harapná le a nyelvét, mint-hogy mondjon még valamit. Egyetlen egyenpulóvere máris bolyhosodni kezdett, és kinyúlt a könyökénél.
– Nincsen, tanárnő.
– Pedig úgy hangzott. Kérem, Vargas kisasszony, világosít-son fel bennünket! – Mrs. Bethany karba tette a kezét, s már előre élvezte a kínos helyzetet. – Ha hatalmas szörnyekről szóló skandináv mondák számot tarthatnak az érdeklődésére, vajon egy vámpírokról szóló regény miért nem?
Bármit mondott volna Raquel, az mindenképpen helytelen lett volna. Ha megpróbálna felelni, Bethany igazgatónő leradí-rozza, és ez így menne szinte egész órán. Eddig mindig így szórakoztatta magát az igazgatónő, s eddig mindig talált is va-lakit, akit kínozhatott, általában az általa kedvelt, hatalommal rendelkező családok sarjainak örömére. Az lett volna a legoko-sabb, ha én is hallgatok, és hagyom, hogy ez alkalommal Raquel legyen a bűnbak, de nem bírtam nézni.
Óvatosan felemeltem a kezemet. Mrs. Bethany jóformán rám se hederített.
– Igen, Olivier kisasszony?
– De ugye a Drakula nem túl jó könyv? – Mindenkinek le-esett az álla, hogy még valaki ellentmondott az igazgatónőnek. – Olyan cikornyás a nyelvezete, és ott vannak még azok a leve-lekbe ágyazott levelek is.
– Szóval még valaki helyteleníti a levél formát, amit oly sok kiváló író alkalmazott a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században. – Bethany igazgatónő cipőjének kopogása termé-szetellenesen hangosnak tűnt a járólapon, ahogy elindult felém, megfeledkezve Raquelről. A levendulaillat felerősödött. – Avíttnak találod? Divatjamúltnak?
Mi a csudának jelentkeztem?
– Csak nem valami pergő a cselekménye. Ennyi az egész.
– Na, persze. A sebesség az a tulajdonság, melynek alapján minden irodalmi művet meg kell ítélni. – A teremben innen-onnan felhangzó kuncogás hallatán feszengeni kezdtem a szé-kemen. – Talán azt szeretné, ha az osztálytársai megkérdője-leznék a mű jelentőségét?
– Folklorisztikát tanulunk – vetette közbe Courtney. Nem engem akart megmenteni, csak tette az eszét. Nem tudtam, va-jon azért-e, hogy engem megszégyenítsen, vagy azért, hogy Balthazar ránézzen. Napok óta odafigyelt arra, hogy amikor csak leült, a lába a lehető legelőnyösebben mutasson a skót szoknyában, de Balthazaron egyelőre nem látszott a hatása. – A vámpír világszerte a néphagyomány egyik meghatározó alakja.
Bethany igazgatónő elégedetten bólintott.
– A modern, nyugati kultúrában Drakula történeténél nincs híresebb vámpír mítosz. Létezik-e hát megfelelőbb mű, amivel elkezdhetnénk a tananyagot?
Magam is meglepődtem, amikor azt mondtam:
– A csavar fordul egyet.
– Tessék? – Mrs. Bethany felvonta a szemöldökét. A terem-ben mintha senki sem értette volna, miért mondtam, kivéve Balthazart, aki az ajkát rágta, hogy el ne röhögje magát.
– A csavar fordul egyet. Ez egy Henry James-kisregény a szellemekről, vagy legalábbis talán a szellemekről. – Nem akartam belemenni a régi vitába arról, hogy a főszereplő vajon őrült-e vagy sem. Én mindig is nagyon félelmetesnek találtam a szellemeket, pedig azokkal könnyebben szembe tudtam nézni egy irodalmi műben, mint Mrs. Bethanyvel élőben. – A szelle-mek még univerzálisabbak a néphagyományban, mint a vámpí-rok. És Henry James jobb író, mint Bram Stoker.
– Olivier kisasszony! Majd ha ön írja a tanmenetet, kezdheti a szellemekkel. – A tanárnő hangja olyan metsző volt, hogy az üveget is elvágta volna. Össze kellett szednem magamat, hogy ne borzongjak, ahogy ott állt fölöttem, könyörtelenebb arccal, mint bármely vízköpő szörny. – Mi itt a vámpírokkal kezdjük a tanulást. Megtanuljuk, mennyire különbözőképpen tekintettek a vámpírokra a különböző kultúrákban és korokban, a régmúlttól napjainkig. De ha unalmasnak találja, szedje össze a bátorságát! Hamarosan rátérünk a szellemekre is.
Ezután már tudtam, hogy jobb, ha befogom a számat és hallgatok.
Óra után a folyosón, remegve attól a furcsa gyengeségtől, ami mindig is követi a megaláztatást, lassan vonultam a diákok áradatában. Mintha mindenki a barátaival nevetgélt volna, csak én nem. Raquellel vigasztalhattuk volna egymást, de ő mogor-ván elhúzta a csíkot.
– Még egy Henry James-rajongó – mondta valaki. Odanéz-tem, és Balthazart láttam meg, aki időközben utolért.
Talán azért jött, hogy bátorítson, talán csak azért, hogy elke-rülje Courtney-t. Akárhogy is volt, hálás voltam, hogy látok egy barátságos arcot.
– Hát, olvastam az A csavar fordul egyet és a Daisy Millert, és kész.
– Próbáld ki egyszer az Egy hölgy arcképét! Szerintem tet-szene neked.
– Tényleg? Miért? – feltételeztem, hogy Balthazar valami olyat fog felelni, hogy mennyire jó az a könyv, de meglepett.
– Egy nőről szól, aki önmagát akarja meghatározni ahelyett, hogy engedné, hogy mások határozzák meg őt. – Eközben könnyedén mozgott a tömegben anélkül, hogy levette volna ró-lam a szemét. Rajta kívül Lucas volt az egyetlen srác, aki valaha ilyen áthatóan nézett rám. – Valami azt súgja, hogy be fog jönni neked.
– Igazad lehet – feleltem. – Majd kiveszem a könyvtárból. És köszi. Mármint az ajánlást.
Meg azt, hogy így gondolsz rám – gondoltam.
– Szívesen – vigyorgott Balthazar, s megint látszott a göd-röcske az állán, de ekkor mindketten meghallottuk Courtney nevetését a közelben. Balthazar tettetett félelemmel nézett kö-rül, amin nevetnem kellett. – Na, én húzok.
– Siess! – suttogtam, amikor elrohant a legközelebbi folyo-són. Bár Balthazar bátorítása segített, még mindig kifacsarva éreztem magam Bethany igazgatónő vallatása után. Úgy dön-töttem, sétálok egy kicsit a parkban, hogy egy kis friss levegő-höz és csendhez jussak ebéd előtt. Talán lesz néhány értékes percem egyedül.
Sajnos egyáltalán nem én voltam az egyetlen, akinek ugyan-ez az ötlete támadt. Többen kódorogtak odakint, zenéltek és beszélgettek. Észrevettem egy csapat lányt, akik az árnyékban ültek. Egyikük sem igyekezett fel a szobájába ebédelni.
Valószínűleg fogyóznak az őszi bálra – gondoltam, miköz-ben elnéztem, ahogy sugdolóznak az egyik öreg szilfa árnyé-kában.
Csak egyvalaki volt a parkban, akit látni akartam. Felismer-tem, mivel láttam első nap, és Lucas is mesélt róla.
– Vic? – kiáltottam.
– Szasz! – vigyorgott rám Vic.
Az ember azt hitte volna, régi haverok vagyunk, nem pedig azt, hogy először beszélünk egymással. Szemébe lógó, keseszí-nű haja kilátszott a baseballsapka alól, és narancssárga-zöld ör-vénymintás iPod volt nála.
– Helló! Lucast nem láttad? – kérdeztem, amikor odaügetett mellém, és kiráncigálta a fülhallgatót a füléből.
– Az a csávó egy őrült. – Vic szájából az őrült bóknak hangzott. Elhúzott tanulószobáról, én meg csak néztem, mit művel. Ő meg aszongya: „Csak falazz nekem, oké?” Úgyhogy egészen mostanáig falaztam, de te nem fogod beköpni. Te jó fej vagy.
Mivel még sosem beszéltem Vickel, honnan tudhatta, hogy jó fej vagyok? Azután eszembe jutott, hogy talán Lucas mondta neki, és elmosolyodtam.
– Tudod, hol van?
– Ha egy tanár kérdezi, nem tudok semmit. De mivel te vagy az, azt hiszem valahol a kocsiszínnél.
A kocsiszín északon volt, a tó közelében. Régen ott tartották a lovakat és a kocsikat. Mostanra átalakították az Evernight irodáivá és Bethany igazgatónő lakhelyévé. Vajon mi dolga ott Lucasnak?
– Azt hiszem, elsétálok arrafelé – vetettem fel. – Járok egyet. Csak úgy.
– Okéééés – bólogatott Vic, mintha mondtam volna valami igazán zseniálisat. – Az jó.
Nem valami penge a srác – gondoltam, miközben lazán a kocsiszín felé haladtam. Ennek ellenére rendes gyereknek lát-szott. Hál’ istennek egyáltalán nem volt az az evernightos típus. Senki sem vette észre, ahogy egyre távolabb jutottam a többiektől. Ez az egyetlen előnye annak, ha valaki senkit sem érdekel: sokkal több mindent megúszhat.
Nem volt ott erdő, ami menedéket nyújtson, csak dimbes-dombos park, amit sűrűn benőtt a lóhere, és néhány, egymástól szabályos távolságra ültetett fa, melyek azért voltak ott, hogy árnyékot nyújtsanak. Az aljnövényzetben aprócska, döglött mókust találtam, vagyis inkább csak lényének összeaszott ma-radékát. A szél szomorúan borzolta a farkát. Homlokráncolva igyekeztem nem tudomást venni róla, s inkább a keresésre összpontosítottam. Lassabban és halkabban mentem, hátha meghallom Lucast.
A kocsiszín hosszú, fehér, földszintes épület volt. Gondolom semmi értelme nem lett volna emeletet építeni a lovaknak. Ma-gasabb fák vették körül, melyek teljesen árnyékba borították az épületet, s csak néhány remegő fénysugár ért le a földig. Láb-ujjhegyen igyekeztem az épület háta mögé, kikukucskáltam a sarkon, és megláttam Lucast, amint épp kiugrik Bethany igaz-gatónő ablakán. Könnyedén ért földet, és gondosan becsukta maga mögött az ablakot.
Aztán megfordult és észrevett. Egy hosszú másodpercig csak bámultuk egymást. Olyan érzésem volt, mintha ő kapott volna rajta engem valami rosszaságon, nem pedig fordítva.
– Helló! – mondtam.
Lucas magyarázkodás helyett elmosolyodott.
– Szia. Miért nem ebédelsz?
Ahogy odasétált mellém, rájöttem, hogy úgy fog tenni, mintha mi se történt volna. Vagy ezt én idéztem elő azzal, hogy köszöntem neki, ahelyett, hogy megkérdeztem volna, mit mű-vel?
– Azt hiszem, nem vagyok éhes.
– Nem jellemző rád, hogy elkerüld a témát.
– Ebéd témakörben?
– Inkább arra gondoltam, hogy nem kérdezted meg tőlem, miért törtem be az igazgatónő irodájába.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, s mindketten elnevettük magunkat.
– Na jó. Ha hajlandó vagy elmesélni nekem, akkor nem lehet olyan borzalmas.
– Anyám azt mondta, hogy csak akkor hajlandó aláírni a be-leegyező nyilatkozatot, hogy szabad szombatokon bemehessek Rivertonba, ha félévkor tiszta ötös vagyok. De valami azt súg-ta, hogy már aláírta, ezért gondoltam, utánanézek. Ellenőriztem, hogy a nyilatkozat ott van-e a dossziémban. Mint mondtam, nem nagyon szoktam betartani a szabályokat.
– Hát persze. – Még ha helytelen volt is, nem követett el ak-kora szabályszegést, igaz? Könnyen meg tudtam bízni Lucas-ban. – És megtaláltad?
– Aha. – Lucas nyilvánvaló elégedettségétől elmosolyodtam. – Akkor is minden rendben, ha lesz egy négyesem.
– Miért olyan fontosak a szabad hétvégék? Többször is vol-tam nyáron a városban, mielőtt megjöttetek volna. Nekem elhi-heted, nincs túl sok látnivaló.
Az árnyékban mentünk, óvatosan andalogva az iskola felé. Úgy, hogy anélkül vegyülhessünk el a többi diák között, hogy bárki észrevenné. Mindketten elég jól tudtunk lopakodni.
– Csak azt gondoltam, ott eltölthetnénk egy kis időt együtt. Távol az Evernighttól. Mit szólsz hozzá?
A paviloni beszélgetésünk alapján nem kellett volna annyira csodálkoznom vagy meghökkennem. Márpedig csodálkoztam, és egyszerre éreztem félelmet és izgatottságot.
– Ühüm. Szerintem jó ötlet.
– Szerintem is.
Ezután kis ideig egyikünk sem szólalt meg. Azt kívántam, bárcsak megfogná a kezemet, de nem voltam még elég bátor ahhoz, hogy én fogjam meg az övét. Lázasan igyekeztem ki-gondolni valami szórakoztató programot Rivertonban, ami na-gyobb város volt ugyan, mint Arrowwood, de unalmasabb is. Legalább mozi volt benne, ahol néha az esti főelőadás előtt régi filmeket játszottak.
– Szereted a régi filmeket? – próbálkoztam. Lucasnak fel-csillant a szeme.
– Imádom a filmeket. Régit, újat, tök mindegy. John Fordtól Quentin Tarantinóig minden jöhet.
Megkönnyebbülten mosolyogtam vissza rá. Talán most már minden rendben lesz.
***
Néhány nappal később reggelre megváltozott az időjárás. Arra ébredtem, hogy hideg van, s a csontjaimban éreztem a változást.
A fejem búbjáig felhúztam a takarót, ami nem nagyon segí-tett. Az ősz zúzmarával csipkézte az ablaküveget. Majd le kell szednem a vastag paplant a szekrényem felső polcáról. Mostan-tól nehezebb lesz melegen tartani magam.
A fény még mindig lágy és rózsaszínes volt, s tudtam, hogy épp csak elmúlt a hajnal. Sóhajtva ültem fel, és beletörődtem, hogy ébren vagyok. Előszedhettem volna a paplant, és meg-próbálhattam volna aludni még pár órácskát, de kénytelen vol-tam dolgozni a Drakuláról szóló irodalomfogalmazásomon, ha nem akartam újra magamra haragítani Mrs. Bethanyt. Így hát magamra kaptam a fürdőköpenyemet, és lábujjhegyen mentem el Patrice mellett, aki olyan édesdeden aludt, mint akinek a vé-kony takaróján nem tud áthatolni a hideg.
Az Evernight mellékhelyiségeit egy korábbi korban építet-ték, amikor a diákok már azért is hálásak voltak, hogy nem odakint van az illemhely, és nem voltak túlzott elvárásaik a vízvezetékekkel kapcsolatban. Túl kevés volt a WC-fülke, semmi luxus, mint a konnektor vagy a tükör, és az aprócska mosdókon külön csaptelepből jött a hideg és a meleg víz, amit az első pillanattól rühelltem. Mostanra legalább már megtanul-tam, hogy hogyan merjek egy kis jéghideg vizet a tenyerembe, mielőtt beleereszteném a tűzforrót. Így meg tudtam mosni az arcomat, anélkül, hogy megégettem volna az ujjaimat. Meztelen talpam alatt olyan hideg volt a kő, hogy megjegyeztem: ta-vaszig éjszakára is zoknit kell húznom.
Amint elzártam a csapokat, meghallottam valamit: halk, hüppögő sírást. Szárazra töröltem az arcomat a mosdókesz-tyűmmel, és a hang felé indultam.
– Helló! Van itt valaki?
A szipogás abbamaradt. Éppen amikor azt gondoltam, tola-kodó vagyok, Raquel kukucskált ki az egyik fülkéből. Pizsa-mában volt, és rajta volt az a barna, fonott bőr karkötő, amit mintha sose vett volna le. Vörös volt a szeme.
– Bianca? – suttogta.
– Igen. Jól vagy?
Fejét rázta és megtörölte az arcát.
– Kitör a frász. Nem tudok aludni.
– Hirtelen hideg lett, ugye? – Elég hülyén éreztem magam, amikor ezt kimondtam. Ugyanolyan jól tudtam, mint Raquel, hogy nem azért bőg a fürdőszobában, mert fagyosra fordult az időjárás.
– Mondanom kell neked valamit – ragadta meg a csuklómat. Fogása erősebb volt, mint gondoltam. – Az arca sápadt volt, az orra vörös a sírástól. – Mondd meg nekem őszintén, hogy sze-rinted elment-e a józan eszem?!
Ez elég fura kérdés, bárki, bárhol és bárhogyan tegye is fel.
– Úgy érted, kezdesz megbolondulni? – kérdeztem vissza óvatosan.
– Talán – nevetett zaklatottan, ami megnyugtatott. Ha még látja a dologban a humort, valószínűleg alapvetően rendben van.
Körülnéztem, de a fürdőszoba üres volt. Ilyen korán bizto-sak lehettünk benne, hogy egy darabig nyugtunk lesz.
– Rémálmaid vannak, vagy valami?
– Vámpírokról. Fekete köpönyegben, agyarral, meg minden – megpróbált nevetni. – Azt hinnéd, hogy az óvodásokon kívül senki nem fél a vámpíroktól. De álmomban rettenetesek, Bianca.
– Én egy hervadó virágról álmodtam valami borzasztót az évnyitó előtti éjjel – mondtam. El akartam terelni a figyelmét a saját rémálmairól, akkor is, ha elég hülyén éreztem magam, amiért hangosan kimondom. – Egy orchidea, vagy liliom, vagy mi hervadozott a vihar kellős közepén. Annyira megijedtem, hogy utána egész nap nem tudtam kiverni a fejemből.
– De én egyáltalán nem tudom kiverni őket a fejemből. Ahogy utánam kapnak azok a halott kezek...
– Csak azért jár ez a fejedben, mert a Drakula a házi – nyug-tatgattam. – Egy hét, és befejezzük Bram Stokert. Majd meglá-tod.
– Tudom. Nem vagyok hülye. De a rémálmok majd átvál-toznak valami mássá. Én sosem érzem magam biztonságban. Mintha lenne egy ember, egy lény, valaki, valami, ami egyre közelebb kerül hozzám. Túl közel. Valami borzalmas. – Raquel közelebb hajolt, úgy suttogta: – Te sosem érzed úgy, hogy van ebben az iskolában valami... gonosz?
– Courtney, néha – próbáltam elviccelni a dolgot.
– Nem ilyesfajta gonoszra gondoltam, hanem igazira. – A hangja remegett. – Hiszel az igazi gonoszban?
Még soha senki nem kérdezte meg ezt tőlem, de tudtam a választ.
– Igen. Hiszek.
Raquel akkorát nyelt, hogy még én is hallottam, és néhány másodpercig csak bámultuk egymást. Nem tudva, hogy mit mondjunk ezután. Tudtam, hogy tovább kellene biztatnom, de annyira félt, hogy kénytelen voltam inkább meghallgatni.
– Itt mindig úgy érzem, hogy figyelnek – mondta. – Mindig. Még akkor is, amikor egyedül vagyok. Néha úgy érzem, mintha a rémálmaim ébren is folyatódnának. Késő éjjel hangokat hallok, kaparászást, és lábdobogást a tetőről. Aztán ha kinézek az ablakon, esküszöm, néha látok egy árnyat, amint befut az erdőbe. És a mókusok – láttad őket, ugye? Hogy milyen sok halott mókus van errefelé?
– Igen, láttam egypárat. – Talán csak a huzatos öreg fürdő-szoba őszi hűvösétől borzongtam meg, de az is lehet, hogy Raquel félelme ragadt át rám.
– Van úgy, hogy biztonságban érzed magad itt? Bármikor is?
– Nem érzem magam biztonságban, de ebben szerintem nincs semmi fura – dadogtam. Persze az a szó, hogy „fura”, mindenkinek mást jelent. – Csak ilyen ez a suli. Ez a hely. A vízköpő szörnyek, és a kő, meg a hideg, na meg a hozzáállás, amiért úgy érzem, nem tartozom ide. Magányos vagyok. És fé-lek.
– Az Evernight kiszívja belőled az életet – nevetett Raquel erőtlenül. – Ez hogy hangzik? Kiszívja az életet. Mint a vámpí-rok.
– Csak pihenned kellene – mondtam határozottan, ami túl-ságosan is úgy hangzott, mintha anyu mondaná. – Egy kis pi-henés, és más olvasnivaló.
– A pihenés jól hangzik. Szerinted a nővér adna altatót?
– Azt sem tudom, van-e nővér. – Mondtam, mire Raquel döbbenten a homlokát ráncolta, ezért így folytattam: – Való-színűleg vehetnél valamit recept nélkül a patikában, amikor Rivertonban leszünk.
– Lehet. Mindenesetre jó ötlet. – Elhallgatott, majd könnyes szemmel rám mosolygott. – Kösz, hogy meghallgattál. Tudom, hogy dilisnek tűnök.
– Egyáltalán nem – ráztam a fejemet. – Mint mondtam, az Evernight ilyen hatással van az emberre.
– Patika – mondta halkan Raquel, miközben összeszedte a holmiját, hogy visszamenjen a szobájába. – Altató tabletta. Akkor majd átalszom az egészet.
– Mit alszol át?
– A hangokat a tetőn. – Arca most komor volt, mintha sok-kal idősebb volna, mint valójában. – Mert éjszaka járkál odafent valaki. Hallom. Ez nem része a rémálomnak. Ez igazi.
Miután visszament lefeküdni, sokáig álltam egyedül a für-dőszobában, még mindig reszketve.

Ötödik fejezet
AZT GONDOLHATNÁNK, HOGY EGY LÁNY, AKI ÉLE-TE LEGELSŐ RANDIJÁRA KÉSZÜL, egyfolytában a tükör-ben nézegeti magát. Péntek este azonban, amikor elérkezett a rivertoni kimenő ideje, Patrice-t annyira lefoglalta, hogy saját magát nézegesse, hogy azzal az erővel akár a sötétben is öltöz-hettem volna. Egyfolytában vizsgálgatta az arcát és az alakját a földig érő tükörben, fél szemét lehunyva, majd megpördült, s képtelen volt megtalálni, amit keresett, akár a tökéletlenség, akár a szépség volt az.
– Jól nézel ki – mondtam. – Csak egyél valamit! Gyakorlati-lag láthatatlan vagy.
– Az őszi bál alig egy hónap múlva lesz. A lehető legjobban akarok kinézni.
– Mi értelme elmenni az őszi bálra, ha nem élvezed?
– Így még jobban fogom élvezni – mosolygott rám Patrice. Tudott egyszerre lekezelő és teljesen őszinte lenni. – Egy nap majd megérted.
Nem szerettem, amikor így beszélt velem, bár nem volt rosszindulatú. A randimra kölcsönadott egy puha, elefántcsont-színű pulcsit, de úgy, mintha ennél nagyobb szívességet életé-ben nem tett volna még senkinek. Talán igaza volt. Abban a pulcsiban az alakom... szóval látszott, hogy van, amire a divat-jamúlt evernightos skót szoknya és blézer képtelen volt.
– Közületek senki sem megy? – kérdeztem, miközben meg-próbáltam a hajamat magas lófarokba fogni. Felesleges volt ki-fejtenem, hogy kikre gondolok.
– Erich megint bulit szervez a tóparton – vont vállat Patrice. Még mindig a rózsaszín szatén köntöse volt rajta, s a haját csipkekendő fedte. A buli valószínűleg nem kezdődik éjfél előtt, ha egyszer még el sem kezdett készülődni. – A legtöbb tanár a városban lesz a többiekkel. Ezért ez itt tökéletes éjszaka.
– Nem mondanám, hogy az Evernight Akadémián vannak tökéletes éjszakák.
– De hiszen nem tartanak bennünket ketrecben, Bianca. És az a frizura nem áll jól neked.
Felsóhajtottam.
– Tudom. Én is látom.
– Maradj nyugton! – Odalépett a hátam mögé, kirázta az egyenetlen fonatokat, amiket nagy nehezen összehoztam, és uj-jaival átgereblyézte a tincseimet. Azután laza csomóba fogta a nyakamban. Néhány tincs elszabadult, s az arcomat keretezte, rendetlenül, de szépen, pontosan úgy, ahogy mindig is szeret-tem volna. Ahogy a tükörben figyeltem az átváltozást, olyan érzésem támadt, mintha varázsütésre javult volna meg a frizu-rám.
– Ezt hogy csináltad?
– Idővel meg lehet tanulni – mosolygott, inkább a kézügyes-ségére, mint rám, büszkén. – Tudod, hogy a hajadnak gyönyörű színe van? És ha ráömlik erre az elefántcsontszínű pulcsira, még jobban mutat. Látod?
Mikor változott ez az árnyalat „gyönyörű” hajszínné? Rá-mosolyogtam a tükörképemre, és azt gondoltam, hogy ha meg-történhetett, hogy Lucas randira hívott, akkor minden csoda le-hetséges.
– Gyönyörű – mondta Patrice, és ezúttal valahogy azt vet-tem észre, hogy komolyan is gondolja. Ennek ellenére a bók személytelen volt, úgy éreztem, a szépség fogalma többet jelent számára, mint én. De nem mondta volna, hogy szép vagyok, ha nem gondolta volna úgy.
Még egy kis ideig bámultam a tükörképemet szégyenlősen és elragadtatva. Ha Patrice lát bennem valami szépet, talán Lucas is fog.
– Szuperül nézel ki! – kiáltott Lucas.
Én bólogattam felé, s megpróbáltam a szemébe nézni, mi-közben igyekeztünk áttörni a diákok tömegén, akik mind fel akartak jutni a városba induló buszra. Az Evernight Akadémiá-nak nem volt hétköznapi sárga iskolabusza. Az, amibe éppen beszálltunk, egy kisméretű luxusbusz volt, olyasfajta, amilyet egy menő szálloda használhat, s nyilván kifejezetten erre az al-kalomra bérelték. Engem az első hullám feltaszigált rá, de Lu-cas még mindig küzdött, hogy az ajtó közelébe juthasson. Leg-alább a mosolyát láttam az ablakon keresztül.
– Csúcs luxus – nevetett Vic, és ledobta magát a mellettem levő helyre. Puhakalapot viselt, olyasfajtát, amilyet az 1940-es években hordhattak, és igaz ami igaz, elég helyes is volt, de mégsem az ő társaságában képzeltem el az utazást. Biztosan elkomorult az arcom, mert oldalba bökött: – Nyugi! Csak me-legen tartom a helyet Lucasnak. – Köszi.
Ha Vic nem lett volna, egyáltalán nem ülhettem volna Lucas mellett. Az emberek nem tudtak elég gyorsan felszállni. Úgy tűnt, nagyjából két tucat gyerek, gyakorlatilag mindenki, aki nem volt evernightos típus, mindenáron be akart jutni Rivertonba. Mivel Riverton meglehetősen unalmas város volt, valószínűleg inkább csak el akartak menni az iskolából, bárhova máshova. Tudtam, hogyan érzik magukat.
Vic gálánsan átadta a helyét, amikor Lucas végül átvereked-te magát hozzám, de azt nem mondanám, hogy a randink ekkor kezdődött. Körülvettek bennünket a többiek, akik mind nevet-géltek, beszélgettek és kiabáltak, felszabadulva végre a bezárt-ság érzésétől, amit az iskolában éreztek. Raquel néhány sornyira volt tőlem, és élénken beszélgetett a szobatársával. Valószí-nűleg sikerült megnyugtatnom, legalábbis egyelőre. Néhányan kíváncsi, nem éppen barátságos pillantásokat küldtek felém. Szemmel láthatólag még mindig gyanús voltam, hogy a me-nőkhöz tartozom, ami annyira nem volt igaz, hogy már vicces-nek éreztem. Vic az előttünk levő ülésen térdelt, és minden-képpen el akarta magyarázni nekünk, hogy milyen erősítőt fog venni a hangszerboltban, ami még ilyen későn is nyitva tartott.
– És mit fogsz kezdeni az erősítővel? – kiabáltam a zajban, miközben a város felé zötyögtünk. – Nem fogják megengedni, hogy a szobában elektromos gitáron gyakorolj.
Vic szélesen elvigyorodott.
– Már az is elég, ha látom. Hogy tudom, hogy van valamim, ami ilyen csodálatos. Ettől mindennap mosolyogni fogok.
– Te amúgy is állandóan mosolyogsz. Még álmodban is. – Annak ellenére, hogy Lucas cukkolta, látni lehetett, hogy vala-hol mélyen kedveli Vicet.
– Tudod, csak így érdemes élni.
Vic pontosan az ellentéte volt az evernightos típusnak, s úgy döntöttem, én is kedvelni fogom.
– Szóval, mit fogsz csinálni, amíg mi a moziban vagyunk?
– Felfedezek. Mászkálok. Érzem a földet a talpam alatt. – Vic megmozgatta a szemöldökét. – Esetleg találkozom néhány dögös csajszival a városban.
– Akkor jobb, ha később veszed meg az erősítőt – mutatott rá Lucas. – Nem lenne előnyös az akcióra nézve, ha végig ma-gaddal kellene vonszolnod.
Vic komolyan bólogatott, én pedig a tenyerembe rejtettem mosolyomat.
Szóval Lucasszal valójában nem maradtunk egyedül egészen addig, amíg Riverton főutcájára nem értünk, csupán egy saroknyira a mozitól. Mindketten felvidultunk, amikor meglát-tuk, mi áll a bejárat feletti hirdetőtáblán:
– A gyanú árnyékában – mondta Lucas. – Rendezte Alfred Hitchcock. Egy zseni.
– A főszerepben Cary Grant – mire Lucas jelentőségteljesen rám nézett, ezért hozzátettem: – Neked is megvannak a szem-pontjaid, és nekem is.
Többen is ott toporogtak az előtérben. Ez valószínűleg ke-vésbé Cary Grant hirtelen feltámadt népszerűségének volt kö-szönhető, mint inkább annak, hogy Rivertonban nem volt túl sok szórakozási lehetőség. Őszintén örültünk már előre, leg-alábbis addig, amíg meg nem láttuk, kik a kísérő tanárok a mo-ziban.
– Hidd el – mondta anyu –, ez nekünk legalább annyira kí-nos, mint neked.
– Biztosak voltunk benne, hogy elmentek enni valamit. – Apu átölelte anyu vállát, mintha ez az ő randijuk lenne, nem a miénk. Ott álltunk a plakátfal előtt az előtérben, s Joan Fon-taine ijedten bámult le ránk, mintha ez nem is az én dilemmám volna, hanem az övé. – Ezért döntöttünk úgy, hogy itt vállalunk felügyeletet, és másvalaki van az étteremben.
– Nincs még késő palacsintázni. Nem fogunk megsértődni – tette hozzá anyu biztatóan.
– Semmi baj – mondtam, pedig igenis baj volt, hogy az első randimat a szüleimmel kell töltenem, de mit kellett volna ten-nem? – Kiderült, hogy Lucas is imádja a régi filmeket, úgyhogy jó lesz ez így, igaz?
– Jó – mondta Lucas, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek ez így jó lesz. Valahogy úgy tűnt, még inkább pánikba van esve, mint én.
– Hacsak nem szereted a palacsintát – mondtam.
– Nem. Mármint igen. Szeretem a palacsintát, de a régi fil-meket jobban. – Felemelte az állát, jóformán mintha ki akarná erőszakolni a szüleimtől, hogy figyelmeztessék, viselkedjen rendesen. – Maradunk.
A szüleim ahelyett, hogy figyelmeztették volna, elmoso-lyodtak. Még előző vasárnap elmondtam nekik, hogy Lucasszal együtt megyünk Rivertonba. Valójában ennél jobban nem rész-leteztem, nehogy lefagyjanak az ijedségtől, de egyértelmű, hogy vették az adást. Meglepetésemre és megkönnyebbülésem-re nem tettek fel keresztkérdéseket, sőt előbb összenéztek, és megfontolták reakciójukat, mielőtt az enyémet felmérték volna. Valószínűleg furcsa lehetett, hogy „csodálatos csecsemőjük” elég idős ahhoz, hogy randizzon valakivel. Apu nyugodtan megjegyezte, hogy Lucas rendes srácnak tűnik, azután meg-kérdezte, hogy kérek-e még sajtos makarónit.
Egy szóval bármilyen őrült, túlzottan féltő reakcióra számí-tott is Lucas, nem történt semmi. Anyu csak annyit mondott:
– Abban az esetben, ha el akartok kerülni bennünket, amit feltételezek, mi felmegyünk az erkélyre, mert a legtöbb gyerek odafent lesz.
Apu bólintott.
– Az erkély erős kihívást jelent, és erős gravitációs vonzást vált ki a tizenévesek kezében levő üdítőre. A saját szememmel láttam.
– Azt hiszem, emlékszem rá, felsős fizikából – mondta Lu-cas fapofával.
A szüleim nevettek, én pedig megmártóztam a megköny-nyebbülés meleg érzésében. Kedvelték Lucast, és egyszer majd talán vasárnapi ebédre is meghívják. Lelki szemeim előtt máris megjelent Lucas életem minden területén, ahová csak befért.
Lucas nem látszott ugyanolyan biztosnak – a tekintete gya-nakvó volt, amikor bevezetett a mozi folyosójára –, de úgy vél-tem, minden átlagos fiú így reagálna a barátnője szüleire.
Az erkély alatti helyet választottuk, ahol anyu és apu semmi esetre sem láthatott bennünket. Szorosan egymás mellé ültünk, a testünk valahogy egyformán hajlott, s a vállunk és a térdünk összeért.
– Még sosem csináltam ilyet – mondta.
– Nem voltál még régimódi moziban? – elégedetten néztem a falakat és az erkélyt díszítő aranyozott csigavonalakat, meg a sötétvörös bársonyfüggönyt. – Tényleg nagyon szép.
– Nem arra értettem. – Agresszivitása ellenére Lucas néha egészen szégyenlősnek látszott, ami csakis akkor fordult elő, amikor velem beszélt. – Még sosem... randiztam egyetlen lány-nyal sem.
– Neked is ez az első randevúd?
– Randevú? Még használják ezt a szót? – Kínosan éreztem volna magam, ha közben nem böki meg játékosan a könyökével az enyémet. – Úgy értem, még sosem tartottam itt senkivel. Csak úgy együtt lenni, anélkül, hogy tudnám, egy-két hét múl-va elköltözöm.
– Úgy hangzik, mintha soha sehol nem érezted volna otthon magad.
– Mostanáig nem is. Hitetlenkedve pillantottam rá.
– Neked az Evernight otthonos? Na ne hülyíts! Lucas lassan elvigyorodott.
– Nem az Evernightra gondoltam.
Ebben a pillanatban elsötétült a terem, ami nagy szerencse volt. Különben mondtam volna valami marhaságot, ahelyett, hogy kiélveztem volna a pillanatot.
A gyanú árnyékában egy olyan Cary Grant-film volt, amit még nem láttam. Egy bizonyos Joan Fontaine hozzáment Caryhez, annak ellenére, hogy a férfi meggondolatlan volt és túl sokat költött. A nő csakis azért ment hozzá, mert ő volt az őrületes Cary Grant, akiért érdemes elveszíteni egy-két dolcsit. Lucast nem igazán győzte meg ez az érvelés.
– Szerinted nem fura, hogy mérgekkel kísérletezik? – sut-togta. – Kinek a hobbija a méreggel való pepecselés? Legalább ismerd el, hogy fura egy hobbi!
– Egy pasas, aki így néz ki, nem lehet gyilkos – bizonygat-tam.
– Mondta már neked valaki, hogy esetleg kissé túlságosan is megbízol az emberekben?
– Fogd be! – böktem oldalba, amitől kihullott néhány szem pattogatott kukorica a zacskónkból.
Élveztem a filmet, de még jobban azt, hogy közel lehetek Lucashoz. Elképesztő volt, hogy mennyire tudtunk kommuni-kálni anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna – egy jókedvű pillantás oldalra, vagy a könnyedség, ahogy a kezünk összeért, és ahogy az ujjait összefonta az enyémekkel. Hüvelykujja apró köröket rajzolt a tenyerembe, s már ez is elég volt hozzá, hogy majd kiugorjon a szívem. Vajon milyen lenne, ha megölelne?
Végül nekem lett igazam. Caryről kiderült, hogy azért kísér-letezett mérgekkel, hogy öngyilkos lehessen, és ezzel megsza-badítsa szegény Joan Fontaine-t az általa felhalmozott sok adósságtól. A nő ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy meg fogják oldani, és együtt hajtottak el. Lucas a fejét ingatta, amikor az utolsó snitt elhalványult.
– Szerintem fals ez a lezárás. Hitchcock azt akarta, hogy a pasas bűnös legyen, a stúdió viszont rákényszerítette, hogy Cary Grant végül megjavuljon, csupán azért, hogy nagyobb le-gyen a film sikere.
– Nem hazug a vége. Ez a vége és kész – tartottam ki a vé-leményem mellett. Rövid időre kigyulladtak a fények, mielőtt elkezdődött az esti film. – Menjünk el valahová, jó? Van még időnk, amíg megjön a busz.
Lucas felpillantott, s láttam rajta, hogy szívesen kerülne tá-volabb szüleim vigyázó tekintetétől. – Gyere!
Elindultunk Riverton keskeny főutcáján, ahol úgy tűnt, min-den üzlet és étterem az Evernight Akadémia menekültjeivel van tele. Némán mentünk el mellettük, s kerestük azt, amire tényleg vágytunk, egy helyet, ahol egyedül lehetünk. A gondolat, hogy Lucas egyedül akar lenni velem, egyszerre volt izgató és egy kicsit nyomasztó. Az éjszaka hűvös volt, és az őszi avar zörgött a talpunk alatt, amint a járdán sétáltunk, lopva egymásra nézve, miközben semmiségekről csevegtünk.
Végül elhagytuk a buszmegállót, ami a főutca végét jelezte, és találtunk egy régi pizzériát mindjárt a sarkon túl, ami úgy nézett ki, mint amit nem tataroztak kb. 1961 óta. Ahelyett, hogy egy egész pizzát rendeltünk volna, csak vettünk egy-egy szelet sima sajtosat, meg üdítőt, és beültünk egy boxba. Ott ül-tünk egymással szemben a piros kockás terítő fölött, köztünk egy chiantis üveg, amit vastagon beborított a gyertyaviasz. A wurlitzer a sarokban valami ősrégi Elton John-számot játszott.
– Szeretem az ilyen helyeket – mondta Lucas. – Olyan iga-zinak érződnek. Nem olyanok, mintha valami látványtervező találta volna ki minden apró részletét.
– Én is szeretem. – Szívesen megmondtam volna neki, hogy szeretek a holdon padlizsánt enni, ha ő is azt szereti. Pillanat-nyilag azonban az igazat mondtam. – Itt lazíthat az ember, és önmaga lehet.
– Legyek önmagam? – Lucas valahogy távolian mosolygott, mintha valami bennfentes viccet mondott volna, amit csak ő érthet. – Az nem is olyan könnyű.
Tudtam, mire gondol.
Gyakorlatilag egyedül voltunk a pizzériában. Csak egy asz-talnál ült négy férfi, akik valami építkezéstől jöhettek, mert gipszporos volt a pólójuk, s az előttük levő két üres kancsó ta-núsága szerint tetemes mennyiségű sört ittak már meg. Hango-san nevettek a saját vicceiken, de nem bántam. Így legalább volt okom odahajolni Lucashoz az asztal fölött, és egy kicsit közelebb húzódni hozzá.
– Szóval nagyjából Cary Grant az álompasid, igaz? – kezdte Lucas, miközben pirospaprikát szórt a pizzájára.
– Hát ő az álompasik királya, nem? Azóta vagyok belezúgva, amikor úgy öt- vagy hatévesen először láttam a Vakációt.
Azt hittem, hogy a mozirajongó Lucas egyet fog érteni, de nem.
– A legtöbb gimis lány olyan filmsztárokért van oda, akik ma készítenek filmeket. Vagy tévésorozatok szereplőiért.
Beleharaptam a pizzámba, és egy másodpercig rettentő kí-nosan nyúlt a sajtom. De amikor végre bent volt a falat a szám-ban, így motyogtam:
– Sok színészt kedvelek, de kinek nem Cary Grant a ked-vence?
– Bár teljes mértékben egyetértek azzal, hogy ez a tény tra-gikus, de nézzünk szembe a ténnyel: sok veled egykorú ember soha nem is hallott Cary Grantről.
– Botrányos. – Megpróbáltam elképzelni, milyen arcot vágna Bethany igazgatónő, ha azt javasolnám neki, hogy indítson filmtörténeti fakultációt. – A szüleim kicsi korom óta megis-mertettek azokkal a filmekkel és könyvekkel, amelyeket szüle-tésem előtt kedveltek.
– Cary Grant a 40-es években volt nagy sztár, Bianca. Het-ven évvel ezelőtt készültek a filmjei.
– És a tv-ben azóta is játsszák. Ha az ember meg akarja is-merni a régi filmeket, könnyen megteheti.
Lucas habozott, s én ijedten éreztem, hogy gyorsan és feltét-lenül témát kell váltanom, valamire, bármire. De egy másod-perccel elkéstem, mert Lucas így szólt:
– Azt mondtad, a szüleid azért hoztak az Evernightba, hogy több emberrel találkozz, és jobban megismerd a világot. Ezzel szemben nekem úgy tűnik, elég sok időt töltöttek azzal, hogy a világod olyan szűk maradjon, amilyen csak lehet.
– Tessék?
– Felejtsd el! – sóhajtott egy nagyot, és a tányérra ejtette a pizza szélét. – Nem kellett volna most felhoznom ezt. Inkább jól kellene éreznünk magunkat.
Valószínűleg annyiban kellett volna hagynom a dolgot. Legkevésbé sem szerettem volna vitatkozni vele az első randinkon, de képtelen voltam rá.
– Nem. Én érteni akarom. Mit tudsz te egyáltalán a szüleim-ről?
– Azt, hogy bedugtak az Evernightba, ami gyakorlatilag az utolsó hely a Földön, ahová még nem ért el a huszonegyedik század. Nincs mobil, nincs rádió, internet kizárólag a számító-gépes laborban, ahol csak négy gép van, nincs tévé, és gyakor-latilag nincs kapcsolat a külvilággal.
– Bentlakásos iskola! Épp az az értelme, hogy elkülönül a világtól.
– Azt akarják, hogy te különülj el a világtól. Ezért tanítottak meg arra, hogy azokat a dolgokat szeresd, amiket ők, nem pe-dig azokat, amiket a veled egykorú lányoknak kellene.
– Én döntöm el, hogy mi tetszik és mi nem. – Éreztem, hogy elvörösödöm a dühtől. Általában amikor ennyire felbosszantom magam, sírva is fakadok, de elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok. – Különben is te vagy a Hitchcock-rajongó. Ez azt je-lenti, hogy a szüleid irányítják az életedet?
Áthajolt az asztal fölött, és sötétzöld szemének átható pillan-tásával szorosan magához vonzott. Egész este arra vágytam, hogy így nézzen rám, de nem így akartam, hogy megtörténjen.
– Egyszer megpróbáltál megszökni a családodtól. Ezt félre-söpröd, mintha csak egy hülye trükk lett volna.
– Az is volt.
– Szerintem meg valamit forgattál a fejedben. Szerintem jo-gosan voltak fura érzéseid az Evernighttal kapcsolatban. És szerintem hallgatnod kellene arra a hangra legbelül, és kevésbé kellene hallgatnod a szüleidre.
Nem létezik, hogy ilyeneket mondjon. Ha a szüleim valaha meghallják... Nem, erre gondolni sem mertem.
– Csak azért, mert az Evernight szar, a szüleim még nem rossz szülők, te pedig nem tudom, hogy mered kritizálni őket, amikor alig ismeritek egymást. Semmit sem tudsz a családom-ról, és nem értem, miért érdekel egyáltalán.
– Mert... – kezdte, de elhallgatott, mintha megrémült volna saját szavaitól. Lassan, majdhogynem hitetlenkedve mondta: – Azért, mert te érdekelsz.
Jaj, miért kellett ezt most mondania? Így? Megráztam a fe-jemet.
– Semmi értelme annak, amit beszélsz.
– Hé! – Az egyik munkás éppen benyomott valami giccses, nyolcvanas évekbeli metál számot a wurlitzerbe. Most pedig tántorogva közeledett felénk. – Szemtelenkedsz a kislánnyal?
– Semmi baj – mondtam sietve. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy kiderüljön, létezik még lovagiasság. – Komolyan, minden rendben.
Lucas úgy tett, mintha nem is hallana engem. Dühösen bá-mult a pasasra, majd felhorkant:
– Mi köze hozzá?
Olyan volt, mintha égő gyufát dobott volna egy benzintó-csába. A munkás közelebb tántorgott, s a haverjai mind feláll-tak.
– Ha így bánsz nyilvános helyen a barátnőddel, ahhoz na-gyon is van közöm.
– Nem bántott! – Még mindig haragudtam Lucasra, de a helyzet egyértelműen kezdett elharapózni. – Nagyon kedves, hogy maguk megvédik az... izé... nőket, komolyan, de nincs semmi gond.
– Maradj ki ebből! – szólt oda nekem Lucas halkan. Volt a hangjában valami, amit még sosem hallottam, valami szinte természetellenes hevesség. Végigfutott a hideg a hátamon. – Semmi közöd a lányhoz.
– Azt hiszed, birtokolhatod, vagy mi? Hogy úgy bánhatsz vele, ahogy csak akarsz? Arra a disznóra emlékeztetsz, akihez a húgom hozzáment. – A munkás egyre dühösebbnek tűnt. – Ha azt hiszed, nem kapod meg tőlem ugyanazt, amit ő, akkor na-gyon tévedsz, öcsi.
Kétségbeesetten néztem körül, tekintetemmel a pincért vagy az étterem tulajdonosát, vagy a szüleimet keresve. De Raquel is megtette volna. Végül is mindegy volt nekem, hogy ki, csak valaki akadályozza meg, hogy a részeg munkások péppé verjék Lucast, mivel hatalmasak voltak, és túlerőben, s most már egy-értelműen verekedni készültek.
Eszembe nem jutott volna, hogy Lucas fog elsőként ütni. Elmosódott mozdulatokat láttam, aztán a munkás berepült a haverjai közé. Lucas ökölbe szorított keze pedig nyújtva volt. Beletelt egy másodpercbe, mire felfogtam: Jesszusom, megütött valakit!
– Mi a fene van? – Egy másik munkás lépett oda Lucashoz, aki szélsebesen elhajolt előle. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. Lucas onnan, ahol állt, olyan erővel tudta meglökni ellenfelét, hogy az majdnem elesett.
– Hé! – egy negyvenes éveiben járó, pizzaszószos kötényt viselő férfi lépett be az asztalok közé. Nem érdekelt, hogy a tu-laj, a szakács, vagy ki a fene, még soha ennyire nem örültem senkinek életemben. – Mi folyik itt?
– Semmi vész! – Na jó, hazudtam, de nem számított. Ki-csusszantam a boxból, és hátrálni kezdtem az ajtó felé. – Már megyünk is. Vége.
A munkások és Lucas továbbra is méregették egymást. Mintha semmire nem vágynának jobban, mint hogy fellángoljon a harc, de Lucas szerencsére követett. Ahogy az ajtó becsu-kódott mögöttünk, hallottam, ahogy a tulajdonos motyog vala-mit azokról a kölykökről, abból az átkozott iskolából.
Amint kiértünk az utcára, Lucas felém fordult.
– Jól vagy?
– Neked köszönhetően nem! – feleltem, és sietve elindultam vissza a főutca felé. – Mi ütött beléd? Minden ok nélkül bele-kötöttél abba a pasasba.
– Ő kezdte.
– Nem. Ő csak vitatkozni kezdett. A verekedést te kezdted.
– Téged védtelek.
– Ő is úgy gondolta magáról. Talán részeg volt és durva, de nem akart semmi rosszat.
– Bianca, te nem érted, milyen veszélyes a világ.
Máskor, ha Lucas úgy beszélt, mintha sokkal idősebb volna nálam, tanítani és védeni akart, attól meleg, jó érzés öntött el. Most csak még jobban feldühített.
– Úgy teszel, mintha mindent tudnál, aztán verekedni kez-desz négy pasassal. És azt is láttam, hogy hogyan verekszel. Biztosan nem az első eset volt.
Lucas, aki mellettem ment, most lelassította lépteit, mintha sokkoltam volna. Azután rájöttem, hogy valójában az sokkolta, hogy átláttam rajta. Igazam volt. Verekedett már így azelőtt is, nem is egyszer.
– Bianca...
– Tartsd meg magadnak! – emeltem fel a kezem, és némán mentünk vissza a bérelt buszhoz, amit már körülvettek az ott toporgó diákok, legtöbbjük bevásárlószatyrokkal és üdítőkkel megpakolva.
Lucas ledobta magát mellém az ülésre, mintha még mindig abban reménykedett volna, hogy beszélgetünk majd, de én kar-ba tett kézzel bámultam ki az ablakon. Vic zuttyant le az előt-tünk levő helyre, és lökni kezdte a sódert.
– Helló, skacok, mi a pálya? – Azután észrevette az arckife-jezésünket. – Úgy látom, itt a megfelelő pillanat, hogy elmesél-jem valamelyik hosszú, zavaros történetemet, aminek se teteje, se veleje.
– Jó ötlet – jegyezte meg Lucas.
Vic állta is a szavát, és be nem állt a szája a szörfdeszkákról és a Panic! At the Disco együttesről, meg a fura álmairól, ami-ket valamikor régen álmodott, és addig el sem hallgatott, amíg vissza nem értünk a suliba. Így nem kellett beszélgetnem Lu-casszal, s a maga részéről Lucas sem mondott semmit.