Anne Rice - Interjú a vámpírral /2. rész/

MÁSODIK RÉSZ


Egész éjjel a Mariana nevű francia hajó fedélzetén álltam, és a hajóhidakat néztem. A hosszan elnyúló rakpart zsúfolt volt, a pompás luxuskabinokban késő éjjelig mulatoztak, a fedélzetek morajlottak az utasoktól és a vendégektől. De végül, ahogy közeledett a hajnal, a partik egymás után véget értek, és a kocsik eltávoztak a folyóparti keskeny utcákról. Néhány későn érkezett utas hajóra szállt, egy párocska sokáig őgyelgett a közeli vágányok mellett. De Lestat és tanítványa, ha túlélték a tűzvészt – az én meggyőződésem szerint túlélték – nem jöttek ki a hajóhoz. Csomagjainkat aznap elszállították a lakásból, és ha bármi maradt volna, ami elárulja nekik, hová készültünk, biztosra veszem, hogy elpusztult. De mégis figyeltem. Claudia biztonságosan bezárva ült luxuskabinunkban, szemét a kerek hajóablakra szögezte. Lestat azonban nem jött.
Végül, ahogy reméltem, napkelte előtt elindultunk. Néhányan a mólóról és a rakpart füves dombocskájáról integettek, amint a hatalmas hajó először remegni kezdett, majd erőteljes lökéssel a parttól elfordult, s végül méltóságteljes mozdulattal a Mississippi áramlatába siklott.
New Orleans fényei egyre kisebbek és homályosabbak lettek, míg végül csak egy halvány villódzás volt látható a világosodó felhők alatt. Olyan fáradt voltam, mint életemben soha, de azért a fedélzeten maradtam, amíg látni lehetett azt a fényt, jól tudva, hogy talán soha nem látom újra. Lefelé haladva a folyón, pillanatokon belül a Freniere-gát és Pointe du Lac mellett mentünk el, és amint megpillantottam a nyárfák hatalmas falát és a sötétségből zölden előtűnő ciprusokat a part mentén, tudtam, hogy hamarosan reggel lesz. Nagyon is veszélyesen közeledett.
Amikor a kabin zárjába illesztettem a kulcsot, olyan kimerültség vett erőt rajtam, amihez hasonlót nem éreztem még. Azokban az években, melyet elit családom körében töltöttem, soha nem ismertem az akkor este tapasztalt félelmet, sebezhetőséget, merő rettegést. És nem volt azonnali megnyugvás. Azonnali biztonságérzet. Csak az a megkönnyebbülés, amit végül a kimerültség nyújt, amikor már sem a test, sem a józan ész nem képes elviselni tovább a rettegést. Mert hiába volt Lestat most már mérföldekre tőlünk, feltámadása a félelem olyan bonyolult szövevényét keltette fel bennem, amitől nem tudtam szabadulni. Még amikor Claudia azt mondta nekem: „Biztonságban vagyunk Louis, biztonságban” , és én igen-nel válaszoltam rá, akkor is magam előtt láttam Lestatot, amint az ajtónak dől, láttam kidülledt szemét, sebhelyes ábrázatát. Hogy jött vissza, hogyan volt képes diadalmaskodni a halálon? Hogyan tudja bármely teremtmény túlélni azt a zsugorodásos pusztulást, azt a múmiává válást, ami őt érte? Bármi legyen a válasz, mit jelent ez, nemcsak az ő, hanem Claudia és az én számomra is? Tőle biztonságban voltunk, de vajon önmagunktól is?
Különös „láz” sújtotta a hajót. Szinte hihetetlenül mentes volt élősdiektől és rágcsáló állatoktól, de néhol azért látni lehetett súlytalan, kiszáradt hullájukat, mintha már napokkal azelőtt elpusztultak volna. És itt volt ez a láz. Először gyengeség és toroktáji fájdalom formájában csapott le az utasokra; néha látható jelek is voltak a torkon, néha máshol voltak a jelek, és előfordult, hogy egyáltalán nem mutatkoztak felismerhető jelek. Jóllehet egy régi seb újra felfakadt, újra fájt. Olykor az utas egyre aluszékonyabb lett, és ahogy a hajó maga mögött hagyta a mérföldeket, úgy nőtt a láz is, míg végül a beteg álmában meghalt. Így hát több alkalommal is volt temetés a tengeren, míg átszeltük az Atlanti-óceánt. Magától értetődően féltem a láztól, kerültem hát az utasokat, nem kívántam csatlakozni hozzájuk a dohányzóban, végighallgatni történeteiket, hallani álmaikat, reményeiket. Egyedül „étkeztem”. Claudia viszont szívesen nézegette az utasokat, szívesen ment fel a fedélzetre, és figyelte jövés-menésüket a kora esti órákban, hogy később halk hangon közölje velem a kabinablak mellett, ahol ültem: „Azt hiszem, ő zsákmányul fog esni...”
Letettem a könyvet, kinéztem a kerek kis ablakon, és éreztem a tenger lágy ringását, láttam a csillagokat, amelyek tisztábban, fényesebben ragyogtak, mint a szárazföld felett valaha is, és hirtelen alábuktak, hogy érintsék a hullámokat. Voltak pillanatok, amikor egyedül ültem a sötét luxuskabinban, hogy úgy tűnt, az ég alászáll, hogy találkozzék a földdel, és valamilyen nagy titoknak kell e találkozáson feltárulnia, valamilyen hatalmas szakadéknak kell mindörökre bezárulnia. De vajon ki fogja ezt felfedni, amikor az ég és a tenger már nem különböztethető meg egymástól, és káosz sincs többé? Isten? Vagy Sátán? Hirtelen rádöbbentem, mekkora vigasz lenne ismerni a Sátánt, látni az arcát, akármilyen szörnyűséges is, tudni, hogy egészen hozzá tartozom, és ily módon örökre megnyugszik, elcsitul a nem ismerés gyötrelme. Átlépni valamilyen leplen, amely örökre elválaszt mindattól, amit emberi természetnek neveztem.
Úgy éreztem, a hajó egyre közelebb jut ehhez a titokhoz. Az égbolt végtelennek tűnt – lélegzetelállító szépséggel és csönddel vett körül bennünket. Ám ekkor a megnyugszik szó egyszeriben félelmetessé vált. Mert az elkárhozásban nem lesz, nem lehet megnyugvás, és mi ez a gyötrelem a pokol szüntelen, meg nem nyugvó tüzéhez képest? Az örökkön egyforma csillagok alatt ringatózó tengernek – és maguknak a csillagoknak is – mi közük van a Sátánhoz? És azok a képmások, amelyek oly mozdulatlannak, változhatatlannak tűnnek gyerekkorban számunkra, amikor mindannyian úgy telítve vagyunk emberi féktelenséggel, hogy nemigen képzeljük őket kívánatos dolgoknak: az örökkön Isten képére tekintő szeráf – és magának Istennek a képe –, lám, ez az örök megnyugvás, amelynek a lágyan ringató tenger csupán a leghalványabb ígérete.
De még ezekben a pillanatokban is, amikor aludt a hajó, és aludt az egész világ, mennyország és pokol gyötrő látomásnak tűnt egyaránt. Ismerni egyiket vagy másikat, és hinni benne... ez volt talán az egyetlen megváltás, amiről álmodhattam. Claudia, aki éppúgy szerette a fényt, mint Lestat, meggyújtotta a lámpákat, amikor felkelt. Volt egy pakli csodaszép kártyája, amit egy útitársnőtől vett – a figurák Maria Antoinette korának stílusát tükrözték, hátlapjukon pedig arany Bourbon-liliom pompázott fénylő ibolyaszín alapon. Pasziánszot rakott ki, melyben a kártyák egy óra számjegyeit alkották. S közben faggatni kezdett, míg csak nem válaszoltam neki, hogy miképp tudta Lestat ezt véghezvinni. Claudia már nem volt megrendült. Ha emlékezett is sikoltozására a tűzben, nem kívánt hosszasan foglalkozni vele. Ha emlékezett is, hogy még a tűzvész előtt könnyeket hullatott karjaimban, semmilyen változást nem idézett ez elő benne. Most is az volt, ami a múltban: ingadozást nem ismerő teremtés, olyasvalaki, aki számára a szokásos nyugalom nem jelentett aggodalmat vagy megbánást.
„El kellett volna égetnünk” – mondta. „Ostobák voltunk, hogy a külseje alapján halottnak hittük.”
„De hogyan maradhatott életben?” – kérdeztem. „Te láttad, tudod mi lett belőle.” Igazán nem volt kedvem ezzel foglalkozni. Szívesen elraktároztam volna agyam egy félreeső zugában, de képtelen voltam rá. És most már Claudia volt az, aki a válaszokat adta, hisz valójában önmagával folytatott párbeszédet.
„Tegyük fel, hogy abbahagyta az ellenünk való küzdelmet” – magyarázta, „hogy míg élt, bezárkózott abba a tehetetlen, összeszáradt tetembe, tudatosan és megfontoltan...”
„Tudatosan abban az állapotban!” – jegyeztem meg halkan.
„És tételezzük fel, hogy amikor elborította a mocsár vize, és hallotta eltávozó kocsink zaját, volt még elég ereje, hogy mozgásra bírja a lábát. Körös-körül élőlények voltak mindenfelé a sötétben. Láttam egyszer, hogy felhasította egy kis gyík fejét, és pohárban fogta fel a vért. El tudod képzelni, milyen makacs élni akarás lehetett benne, amikor ott tapogatózott a vízben bármi után, ami mozog?”
„Élni akarás? Makacs élni akarás?” – mondtam. „Hátha valami másról volt szó...”
„Amikor aztán érezte, hogy feléled az ereje, talán csak oly mértékig, hogy kivánszorogjon a kocsiútra, ott végül is talált valakit. Talán lekuporodva várt egy arra menő kocsira, talán kúszva ment tovább, összegyűjtve annyi vért, amennyit tudott, míg a bevándorlók viskóihoz vagy a szétszórtan álló vidéki kúriákhoz nem ért. És micsoda látványt nyújthatott!” A függőlámpát nézte, szeme összeszűkült, érzelemtől mentes hangja lehalkult. „És azután mit tett? Számomra teljesen világos. Ha nem tudott idejében visszajutni New Orleansba, az Old Bayou temetőt feltétlenül elérhette. Az Irgalmasok Kórháza friss koporsókkal látja el nap mint nap. Szinte magam előtt látom, amint körmeivel utat tör egy ilyen koporsó után a nyirkos földben, beleborítja tartalmát a mocsárba, és biztonságba helyezi magát sötétedésig abban a szerény mélységű sírban, ahol semmiféle ember nem fogja zavarni. Igen... biztos vagyok benne, hogy ezt tette.”
Sokáig eltűnődtem ezen, elképzeltem, és beláttam, hogy nyilván így történt. Claudia letette kártyáját, szemügyre vette egy fehér fejfedős uralkodó ovális arcát, és elgondolkodva így szólt: „Én meg tudtam volna tenni.”
„Miért nézel így rám?” – kérdezte, összeszedve a kártyalapokat; kicsiny ujjai erőlködve próbáltak takaros paklit formálni és utána megkeverni a kártyát.
„Te azt hiszed... hogy ha elégetjük a maradványait, akkor meghalt volna?” – kérdeztem.
„Persze hogy azt hiszem. Ha nincs, ami feltámadjon, akkor nincs, ami feltámadjon. Mire akarsz kilyukadni?” Most már osztott, kiosztotta az én lapjaimat is a kis tölgyfa asztalon. Néztem a kártyákat, de nem nyúltam hozzájuk.
„Én nem tudom” – szóltam csendesen. „Talán nem is volt ott makacs élni akarás... mert egyszerűen nem volt rá szükség.”
Kitartón szögezte rám a szemét, de a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy mire gondol vagy hogy érti az én gondolatomat.
„Mert talán képtelen volt meghalni... talán ő is, mi is... tényleg halhatatlanok vagyunk.”
Sokáig ült ott, és nézett rám.
„Tudatosság abban az állapotban...” – tettem végül hozzá, és elfordítottam tekintetemet. „Ha így lenne, akkor miért ne lehetne tudatosság bármi másban? Tűzben, napfényben... mit számít mindez?”
„Louis” – szólt csendesen. „Te félsz. Nem állsz en garde a félelemmel szemben. Nem érted magának a félelemnek a veszélyét. Tudni fogjuk e válaszokat, ha majd rátalálunk azokra, akik meg tudják nekünk mondani, azokra, akik birtokában vannak a tudásnak már évszázadok óta, amióta hozzánk hasonló lények járnak a földön. E tudás joga születésünknél fogva megillet bennünket, és ő megfosztott tőle. Megérdemelte a halált.”
„De ő nem halt meg...” – vetettem közbe.
„Meghalt” – felelte Claudia. „Senki sem menekülhetett meg abból a házból, hacsak nem futott velünk, szorosan mellettünk. Nem. Ő meghalt és barátja, a félelemtől reszkető művész, úgyszintén. Tudatosság, mit számít?”
Összeszedte és félretette a kártyákat, majd intett, hogy adjam oda a hálóhely melletti asztalról a könyveit; amint hajóra szálltunk, nyomban kipakolta ezeket a könyveket: válogatott beszámolók voltak a vámpírizmus köréből, amelyeket útmutatónak tekintett a maga számára. Nem volt köztük semmilyen ábrándos-szenvedélyes angol regény, semmilyen Edgar Allan Poe-történet, semmilyen agyszülemény. Mindössze néhány beszámoló Kelet-Európa vámpírjairól, ami afféle biblia lett az ő számára. Azokban az országokban ténylegesen elégették a vámpír földi maradványait, ha rátaláltak, a szívet átszúrták, a fejet levágták. Órákon át olvasta most ezeket a régi könyveket, amelyeket annak idején is újra meg újra elolvastak, mielőtt valahogy az Atlanti-óceán túlsó partján kötöttek ki. Utazók történetei, papok és tudósok beszámolói voltak e művek. És Claudia megtervezte utazásunkat, nem tollal és papírral, csupán gondolatban. Utunkat, amely Európa csillogó fővárosait elkerülve azon nyomban a Fekete-tenger felé vezet, ott pedig Várnában kötünk ki, és a Kárpátok környékének falvaiban kezdjük el a kutatást. Bármennyire kötődtem is az ügyhöz, borús hangulatban néztem az utazás elé, mivel más helyek után, más ismeretek után vágyakoztam, amit Claudia nem volt képes felfogni. E vágyakozás magvai már évekkel azelőtt kicsíráztak bennem, és keserűen fájó virágot hoztak, amikor hajónk áthaladt a Gibraltári-szoroson, és a Földközi-tengeren folytatta útját.
Szerettem volna, hogy az a víz kék legyen. És nem volt az. Az éjszaka vize volt, és mennyire szenvedtem, amikor minden erőmmel fel akartam idézni azokat a tengereket, amelyeket az ifjú ember természetes érzékei magától értetődőnek tartottak, és amelyeket a fegyelmezetlen memória hagyott örökre elillanni. A Földközi-tenger fekete volt, fekete Itália partja mellett, fekete Görögország partja mellett, fekete mindig, fekete, midőn a pirkadat előtti hideg órákban – amikor még Claudia is aludt, elcsigázva könyveitől és a sovány koszttól, amit az óvatosság szabott meg vámpíréhsége kielégítésére – leengedtem a lámpát a felszálló párán át, míg a láng már közvetlenül a csapkodó hullámok fölött fénylett, és semmi sem bukkant elő a hullámzó felszínen a fényben, csak maga a fény, a folytonosan velem lévő reménysugár tükörképe, állhatatos szem, amely – úgy rémlett – rám szegeződik a mélyből, és így szól: „Keresel-kutatsz, Louis, de csak sötétséget találsz. Ez a tenger nem a te tengered. Emberek mítosza nem a te mítoszod. Emberek kincse nem a tiéd.”
Az óvilág vámpírjainak felkutatása mérhetetlen keserűséggel töltött el azokban a pillanatokban. Keserűséggel, amelynek éreztem már az ízét, olyan volt, mintha a levegő veszítette volna el frissességét. Mert hát milyen titkokkal, milyen igazságokkal tudnak azok a szörnyűséges éjszakai teremtmények megismertetni bennünket? Milyen szükségszerű, ám félelmetes korlátaik vannak, ha egyáltalán rájuk találunk? Valójában mit mondhat elkárhozott az elkárhozottnak?
Nem szálltam partra Pireuszban. De gondolatban az Akropoliszon bolyongtam Athénban, néztem a holdkeltét a Parthenon fedetlen részén keresztül, hatalmas oszlopaihoz arányítva mértem fel magasságomat, görögökkel jártam az utcákat, akik Marathónnál haltak meg, hallgattam a szél susogását az ősi olajfák között. Olyan emberek emlékei, emlékművei voltak ezek, akik nem halhattak meg, nem pedig élőhalottak sírkövei; olyan titkok voltak itt, amelyeknek nem ártott az idő múlása, és amelyeket én csak homályosan kezdtem megérteni. És mégsem fordíthatott el semmi vámpírkutatásunktól, nem téríthetett el engem semmi, de minden elkötelezettségem ellenére, eltűnődtem kérdéseink kockázatos voltán, bármilyen őszintén feltett kérdés kockázatán, mivel a válasznak kiszámíthatatlan árat, tragikus veszélyt kellett hordoznia magában. Ki tudta ezt jobban nálam, aki saját testem halálánál elnököltem, mindent, amit emberinek neveztem, láttam elsenyvedni, meghalni, csak azért, hogy elszakíthatatlan lánc formálódjék, amely erősen hozzákapcsol ehhez a világhoz, ám örökre száműzötté, dobogó szívű fantommá tesz?
A tenger ringatása rossz álmokat hozott, fájdalmas emlékeket idézett fel. Téli este New Orleansban, amikor a St. Louis temetőben bolyongva, nővéremet pillantottam meg, öregen, kortól meggörbülten, fehér rózsacsokorral karján, amelynek tövisei pergamenpapírba voltak gondosan beburkolva, ősz fejét lehajtotta, léptei kitartón vitték a veszélyes sötétségen át a sírhoz, amelyen bátyjának, Louis-nak a sírköve állt, s közvetlenül mellette a testvéröccséé... Louis-é; aki Pointe du Lac-ban halt meg, a tűzvészben, és gazdag örökséget hagyott keresztfiára és névrokonára, akit nővére nem is ismert. Louis-nak hozta a virágokat, mintha nem telt volna el fél évszázad a halála óta, mintha emlékezete, akárcsak Louis emlékezete, nem hagyná nyugton. A bánat élessé tette hamvasan szép arcvonásait, a bánat meggörbítette keskeny hátát. Mit nem adtam volna, miközben néztem, ha megérinthetem ezüstös haját, ha kimutathatom szeretetemet, ámbár a szeretet szabadította hátralévő éveire a bánatnál is rosszabb rettegést. Bánatosan hagytam ott. Ki tudja, hányadszor. És most túl sokat álmodtam. Túl hosszan álmodtam a hajó börtönében, testem börtönében, egybehangolva minden napkeltével, amire halandó ember nem volt még képes. A szívem gyorsabban kezdett verni Kelet-Európa hegyeinek láttán; gyorsabban vert a reménytől, hogy ezen a primitív környéken választ kaphatunk valahol majd arra, hogy Isten oltalma alatt miért létezhet ez a szenvedés, hogy Isten oltalma alatt miért kezdődhetett el, és hogy Isten oltalma alatt hogyan érhet véget. Tudtam, hogy e válasz nélkül nincs bátorságom önként véget vetni neki. És a Földközi-tenger vize idővel a Fekete-tenger vizévé vált.
A vámpír sóhajtott. A fiú a könyökére támaszkodott, tenyerébe fogva arcát, és sóvár arckifejezése nem illett össze kivörösödött szemével.
– Azt hiszi, tréfálok magával? – kérdezte a vámpír, finom vonalú, sötét szemöldökét összevonva egy pillanatra.
– Nem – tiltakozott azonnal a fiú. – Most már tudom, hogy fölösleges kérdésekkel zavarnom. Úgyis elmond mindent a maga idején. – Elhallgatott, és a vámpírra nézett, mintha várná, hogy újra kezdje.
Messziről egy hang hallatszott. Először hallottak ilyen hangot; ebből a Viktória kori, régi épületből jött valahonnan. A fiú az előszobaajtó felé pillantott. Mintha elfelejtette volna, hogy a ház egyáltalán létezik. Valaki súlyos lépésekkel járt a régi padlózaton. A vámpírt azonban nem zavarta. Elfordította tekintetét, mintha ki akarna szabadulni a jelenből.
– Az a falu. Nem tudom megmondani a nevét, kiment a fejemből. Csak arra emlékszem, hogy több mérföldre volt a tengerparttól, és hogy kocsin mentünk oda, kettesben. És micsoda kocsin! Claudia műve volt ez a kocsi, számítanom kellett volna effélére, de hát engem váratlanul ér minden. Várnába érkezésünk első pillanatától kezdve bizonyos változásokat észleltem nála, amelyek azonnal tudatára ébresztettek, hogy Lestat lánya ő éppannyira, mint az enyém. Tőlem tanulta a pénz értékét, de Lestattól örökölte a pénzköltés szenvedélyét, és nem indult útnak a legelegánsabb kocsi nélkül, amire szert tudtunk tenni. Bőrüléses, fekete luxuskocsi volt, elegendő hellyel nem hogy egy férfi és egy gyerek számára – akik csupán egy díszesen faragott tölgyfa láda szállítására használták a pompás batárt –, hanem akár csapatnyi utasnak is. Hátuljához két bőrönd volt szíjazva, tele a legfinomabb ruhaneművel, amit a boltokban kapni lehetett. Gyorsan haladtunk előre, a könnyedén gördülő, hatalmas kerekek és finom rugók meglepő könnyedséggel vitték terhüket a hegyi utakon. A gyönyörűséget – ami ismeretlen dolog volt ebben a különös országban – még csak fokozta a lovak vágtatása és a kocsi lágy ringatása.
Igen, különös ország volt ez. Elhagyatott, sötét, mint ahogy minden falusias jellegű ország sötét, kastélyai, romjai gyakran sötétségbe burkolóznak, amikor felhők mögé kerül a hold, úgyhogy ezekben az órákban szorongás fogott el, amit soha nem éreztem New Orleansban. És az emberek sem jelentettek megkönnyebbülést. Védtelennek, elveszettnek éreztük magunkat kicsiny falvaikban, és szüntelenül tudatában voltunk, hogy komoly veszélyt jelent közöttük lenni.
New Orleansban sosem kellett leplezni, ha öltünk. Láz, pestis, bűnözés szüntelen versenyben álltak velünk, és túltettek rajtunk. Itt azonban nagy távolságokat kellett megtennünk, hogy észrevétlenül ölhessünk. Mert ezek az egyszerű falusi emberek, akik New Orleans forgalmas utcáit igencsak rémítőnek találták volna, teljes mértékben hitték, hogy a halottak járnak-kelnek, és az élők vérét isszák. Ismerték nevünket: vámpír, sátán. És mi, akik kósza hírek, jelentéktelen szóbeszédek után kutattunk, semmi körülmények között nem akartunk okot adni a szóbeszédre.
Magányosan, gyorsan, a pénzzel bőkezűen bánva, jártunk-keltünk közöttük, hivalkodásunk mélyén biztonságunkért küzdöttünk, és túl közönségesnek tartva, hogy vámpírokról beszélgessünk a vendégfogadók kemencéi mellett, ahol lányom békésen aludt az ölemben, mindig találtam valakit a parasztok vagy a vendégek között, aki elég jól beszélt németül, néha éppen franciául, ahhoz, hogy családi legendákról meséljen nekem.
Végül abba a faluba értünk, amely fordulópontot jelentett utazásunkban. Nem mondok véleményt, nem minősítem utazásunknak ezt a részét, még a friss levegőről, a hűvös éjszakákról sem ejtek szót. Ma sem tudok enyhe remegés nélkül beszélni róla.
Az előző éjjelt egy tanyán töltöttük, így semmilyen szóbeszéd nem készített fel bennünket arra, amit itt találtunk, csak a hely kietlensége volt szokatlan. Nem érkeztünk későn, legalábbis nem olyan későn, ami indokolná, miért van a kis utcán az összes ablaktábla elreteszelve, vagy miért himbálózik egy sötét lámpás fölöslegesen a fogadó kapuboltozatáról.
Szemét gyülemlett fel a kapualjakban. És egyéb jelek is arra vallottak, hogy itt valami nincs rendben. Kis ládikában hervadt a virág egy kirakat lehúzott redőnye alatt. Ide-oda guruló hordó a fogadó udvarának közepén. Olyan képet nyújtott a hely, mint egy pestistől pusztított város.
Amikor Claudiát letettem a kocsi mellé, a ledöngölt földre, fénycsíkot láttam a fogadó ajtaja alatt. „Húzd fel a körgallérod csuklyáját” – mondta sebtében Claudia. „Jönnek.” Valaki elhúzta belül a kallantyút az ajtón.
Először csak a fényt láttam meg a női alak mögött azon a nagyon keskeny sávon, amit meghagyott. Azután a kocsilámpások fénye megvillant a szemében.
„Egy szobát kérek éjszakára” – mondtam németül. „És a lovaimat is sürgősen el kell látni.”
„Az éjszaka nem való utazásra...” – szólt sajátos, igen határozott hangon. „Különösen gyerekkel.” Szavai közben másokat is megpillantottam mögötte a szobában. Hallottam mormogásukat, és láttam, hogy pislákol a tűz. Amennyire ki tudtam venni, főleg parasztok gyűltek a tűz köré, egyvalaki kivételével, aki hozzám nagyon hasonlóan volt öltözve, angolos szabású zakót viselt, felöltőjét a vállára vetette, de elhanyagolt, elnyűtt volt az öltözéke. Vörös haja fénylett a tűz világánál. Külföldi volt, akárcsak mi, és az egyetlen, aki nem nézett ránk. Feje meg-megbillent, mintha részeg lett volna.
„A lányom fáradt” – mondtam az asszonynak. „Nincs más hely, ahol megszállhatunk.” Karomba vettem Claudiát. Felém fordította arcát. „Fokhagyma és feszület van az ajtó fölött, Louis” – suttogta.
Csak most láttam meg én is. Kis feszület volt, bronztestű Krisztus a fához szögezve, és fokhagymakoszorú övezte – friss füzér fonnyadt, elszáradt hagymájú régi füzérrel átfonva. A nő szeme követte tekintetemet, éles pillantást vetett rám, és ekkor láttam, mennyire kimerült, milyen véraláfutásos a szeme, és hogy a vállkendőjét szorító keze mennyire reszket. Fekete haja fésületlen volt, kócos. Közelebb nyomultam, csaknem a küszöbre, és ekkor hirtelen szélesre tárta az ajtót, mintha csak most döntött volna úgy, hogy beenged bennünket.
Fohászt mondott, amikor elmentem mellette, ebben biztos vagyok, bár a szláv szöveget nem értettem.
Az alacsony gerendázatú, kis szoba telis-tele volt emberekkel, a táblákra osztott, egyenetlen falak mellett férfiak-nők ültek padokon és még a földön is. Mintha itt gyűlt volna össze az egész falu. Egyik nő ölében gyerek aludt, egy másik meg takarókba bugyolálva a lépcsőkön, térdét az egyik lépcsőfoknak támasztotta, két karját a másikra tette, hogy párnának használva, lehajtsa rájuk a fejét. És mindenhol fokhagyma lógott szögekről, kampókról, főzőedények, kancsók társaságában. A tűz volt az egyetlen fény a szobában, torz árnyékokat vetett a mozdulatlan, bennünket figyelő arcokra.
Senki sem intett, hogy üljünk le, senki sem kínált meg semmivel, végül az asszony németül közölte, hogy ha akarom, bevihetem a lovakat az istállóba. Mereven nézett rám, kissé eszelős, véraláfutásos szemeivel, majd meglágyult az arca. Azt mondta, ott fog állni egy lámpással a fogadó ajtajában, de siessek, és hagyjam itt a gyereket.
Engem valami más nyugtalanított. Az égő fa és a bor erős illata mögött másmilyen szagot is éreztem. Halálszagot. Éreztem, hogy Claudia mellkasomra szorítja a kezét, és láttam, ahogy pici ujjával egy ajtóra mutat a lépcső alján. Onnan jött a szag.
Az asszony egy csésze bort és egy tálka húslevest készített elő számunkra, mire visszatértem. Leültem, Claudia az ölemben helyezkedett el, és a tűztől a rejtélyes ajtó felé fordította a fejét. Most is, mint előbb, minden szem ránk szegeződött, csak az idegené nem. Világosan láttam a profilját. Jóval fiatalabb volt, mint gondoltam, de megviseltnek tűnt, mint aki folyton küszködik saját érzéseivel. Sovány, de voltaképpen nagyon megnyerő arcával, szeplős, világos bőrével akár kamasz fiú is lehetett volna. Tágra nyílt, kék szeme a tűzre szegeződött, mintha beszélgetne vele, szempillája, szemöldöke aranynak látszott a fényben, ami kimondottan ártatlan, nyílt kifejezést kölcsönzött arcának. De boldogtalan volt, nyugtalan és részeg. Hirtelen felém fordult, és láttam, hogy sír.
„Beszél angolul?” – kérdezte, hangja zengett a csendben.
„Igen, beszélek” – feleltem neki. Diadalmas pillantást vetett a többiekre. Azok hidegen néztek vissza rá. „Beszél angolul!” – kiáltott fel, kesernyés mosolyra húzva száját, szemét körüljáratta a mennyezeten, majd az enyémre szegezte. „Menjen el ebből az országból!” – mondta. „Most rögtőn. Vigye a kocsiját, a lovait, űzze-kergesse őket, míg össze nem esnek, de tűnjön el innét!” Megvonaglott a válla, mintha beteg lenne. Kezét a szájához tette. Az asszony; aki most a fal mellett állt, és karját összefonta pecsétes köténye fölött; csendesen így szólt németül:
„Hajnalban elmehet. Hajnalban.”
„De hát mi ez?” – kérdeztem suttogva az asszonytól, majd a férfira pillantottam. Figyelmesen nézett rám, a szeme üveges volt és kivörösödött. Senki sem szólt. Egy tuskó zuhant súlyosan a tűzbe.
“Nem akarja megmondani?” – kérdeztem barátságosan az angoltól. Felállt a helyéről. Egy pillanatra azt hittem, felbukik. Fölém emelkedett, jóval magasabb volt nálam, feje előrebukott, majd hátra, de hamarosan visszanyerte egyensúlyát, és az asztal szélére tette a kezét. Fekete zakója borpecsétes volt, ingének kézelője nemkülönben. „Látni akarja?” – kérdezte elakadó lélegzettel, és merőn nézett a szemembe. „Látni akarja a saját szemével?” Halkan, riadtan beszélt.
„A gyereket hagyja itt!” – szólt közbe hirtelen az asszony, gyors, erélyes kézmozdulattal.
„Alszik” – feleltem. Azzal felálltam és követtem az angolt a lépcső alján nyíló ajtóhoz.
Kisebb felfordulás támadt, mert az ajtóhoz legközelebb ülők elhúzódtak helyükről. Mi ketten a vendégfogadó kis társalgójába léptünk. Egyetlen gyertya égett csak a tálalóasztalon, és először egy sor finoman festett tányért pillantottam meg egy polcon. A kis ablakon függöny volt, és Szűz Mária meg a kis Jézus csillogó képe a falon. A falak és székek alig tudtak körülfogni egy nagy tölgyfa asztalt, és az asztalon egy fiatal nõ holtteste feküdt, fehér kezei összekulcsolva a mellén, összekuszált, gesztenyebarna haja vékony, fehér nyaka körül és a válla alatt terült szét. Szép arcvonásait már megmerevítette a halál. Borostyán rózsafüzér csillogott a csuklója körül és végig a sötét gyapjúszoknyája oldalán. Széles karimájú, fátyolos, nagyon szép piros szalmakalap hevert mellette és egy pár sötét kesztyű. Mindez úgy volt kirakva, mintha a fiatal nő mindjárt felkelne, és magára öltené e holmikat. Az angol óvatosan megsimogatta a kalapot, miközben a halott mellé húzódott. A teljes idegösszeroppanás határán volt. Jókora zsebkendőt húzott elő kabátjából, és az arcához szorította. „Tudja, mit akarnak csinálni vele?” – kérdezte suttogva, és rám nézett. „Van fogalma róla?”
Az asszony bejött mögöttünk, és a férfi karja után nyúlt, de az durván lerázta magáról. „Tudja?” – kérdezte ádáz tekintettel. „Vademberek!”
„Most már hagyja abba!” – szólt halkan az asszony. Az angol összeszorította a fogát, és megrázta a fejét, hogy vörös hajának egy fürtje a szemébe hullott. „Menjen innen!” – mondta németül az asszonynak. „Takarodjon előlem!” – Valaki fojtott hangon beszélt a másik szobában. Az angol megint a fiatalasszonyra nézett, és könnyel telt meg a szeme. „Olyan ártatlan” – szólt halkan, majd a mennyezetre nézett, ökölbe szorította jobb kezét, és lihegve felkiáltott: „Légy átkozott... Isten! Légy átkozott!”
„Úristen!” – suttogta az asszony, és gyorsan keresztet vetett.
„Látja ezt?” – kérdezett a férfi. Figyelmesen kémlelte a halott nő torkán a csipkét, mintha nem tudná, nem kívánná megérinteni a mind merevebbé váló testet. Ott, a torkán félreismerhetetlenül látszott a két seb, pontosan olyan, amilyet ezerszer és ezerszer láttam már bevésődve a sárgás bőrbe. A férfi arcához emelte a kezét, és talpán himbálva magas, szikár testét, így szólt: „Azt hiszem, meg fogok tébolyodni.”
„Jöjjön már!” – mondta a nő, és rángatni kezdte az embert, majd hirtelen elpirult.
„Hagyja nyugton!” – szóltam közbe. „Hagyja csak nyugton! Én majd vigyázok rá.”
„Mindannyiukat kidobom innen, ki a sötétbe, ha nem hagyják abba” – mondta eltorzult arccal. Túl elcsigázott volt, ő maga is túl közel az összeomláshoz, de azután hátat fordított nekünk, szorosan összehúzta a vállkendőjét, és nesztelenül kiment; az ajtónál összegyűlt férfiak utat engedtek neki.
Az angol sírt.
Tudtam, mit kell tennem, de a szívem nemcsak azért vert izgatottan, mert sokat akartam megtudni tőle. Szívfacsaró volt látni őt ebben az állapotban. A végzet könyörtelenül közel volt hozzá.
„Magával maradok” – ajánlkoztam. És két széket hoztam az asztal mellé. Nehézkesen ült le, szemét a mellette pislákoló gyertyán tartotta. Becsuktam az ajtót, és a falak mintha visszahúzódtak volna, a gyertyafény gyűrűje mintha fényesebbé vált volna lehajtott feje körül. A tálalóasztalnak támasztotta hátát, és zsebkendőjével megtörölte arcát. Flaskát húzott elő a zsebéből, itallal kínált, de nem fogadtam el.
„Hajlandó elmondani, mi történt?”
Bólintott. „Maga talán tud némi józan észt, némi épelméjűséget telepíteni ide” – mondta. „Elvégre francia, ugye? Én meg angol vagyok.”
„Tudom” – bólintottam rá.
Erősen megszorította a kezemet. A tömény ital úgy eltompította érzékeit, hogy nem érezte annak hidegségét. Elmondta, hogy a neve Morgan, és iszonyú szüksége van rám, nagyobb szüksége, mint bárkire is életében. És abban a pillanatban, amikor fogtam azt a kezet, éreztem forróságát, különös dolgot követtem el. Megmondtam neki a nevemet, amit jóformán senkivel sem közöltem. De mint aki nem hallja, mit mondanak neki, egyre csak a halott asszonyt nézte, alig észrevehető mosoly tűnt fel az ajkán, a könnyek megrekedtek szemében. Arckifejezése minden halandót megrendített volna, többet árult el, mint amit egyik-másik ember el tud viselni.
„Én tettem ezt” – mondta bólogatva. „Én hoztam őt ide.” Felhúzta a szemöldökét, mintha csodálkozna rajta.
„Nem” – vetettem sietve közbe. „Nem maga tette. Mondja meg nekem, ki tette.”
Ekkor azonban zavartnak látszott, gondolataiba merült. „Sosem jártam Anglián túl” – kezdte. „Festettem, tudja... mintha ez most fontos lenne... festmények, könyvek! Mindezt olyan eredetinek hittem. Olyan festőinek.” Szeme körbejárt a szobán, hangja nehézkesen cammogott utána. Megint sokáig nézte az asszonyt, és halkan szólogatta, „Emily” és én úgy éreztem, valami értékes dolgot pillantottam meg, ami a szívéhez nőtt.
Apránként peregni kezdett a történet. Nászutazás Németországon át ebbe az országba - bárhová, ahol rendszeres kocsijárat volt bárhová, ahol Morgan festeni való tájakra talált. És végül erre az isten háta mögötti helyre jöttek, mert volt a közelében egy romos kolostor, amiről úgy hírlett, hogy igen jó állapotban van.
De Morgan és Emily nem jutottak el abba a kolostorba. Tragédia várt rájuk.
Kiderült, hogy errefelé nem közlekednek a kocsik, és Morgan felbérelt egy földművest, hogy hozza el szekéren őket. Azon a délutánon, amikor megérkeztek, nagy izgalom volt a falun kívül elterülő temetőben. A földműves azonban csak egy pillantást vetett a tömegre, és nem volt hajlandó otthagyni a szekerét, hogy jobban szemügyre vehessék, mi történik.
„Valamiféle felvonulás volt, annak tűnt” – mondta Morgan, „Mindenki ünneplőt viselt, volt, aki virágot hozott, és tudja, én az egészet egyszerűen lenyűgözőnek találtam. Látni akartam. Olyan kíváncsi voltam rá, hogy azt mondtam a kocsisunknak, csomagostul mindenestül hagyjon ott bennünket. Láttuk, hogy e falu közvetlenül előttünk van. Igazából csak én akartam ottmaradni, de Emily annyira engedékeny volt. Végül otthagytam őt a koffereken ülve, és nélküle mentem fel a dombra. Látta a temetőt, amikor idejött? Nem, persze hogy nem látta. A maga kocsija hál' istennek, ép bőrrel hozta ide magukat. Ámbár, ha tovább hajtott volna, akármilyen rossz állapotban voltak is a lovak...” Elhallgatott.
„De hát miféle veszélyről van szó?” – sürgettem nyájasan.
„Igen... veszélyről. Barbárok!” – morogta. Az ajtóra pillantott. Majd újra húzott a flaskójából, és bedugaszolta.
„Végül is nem felvonulás volt. Ezt azonnal láttam” – mondta. „Még szólni sem akartak hozzám az emberek, amikor odamentem, tudja milyenek, de az ellen nem tiltakoztak, hogy nézzem. Hogy őszinte legyek, senki nem vette észre, hogy ott állok. Nem fogja elhinni. amit mondok magának, de el kell hinnie, különben biztosan megőrülök.”
„Hiszek magának, csak folytassa” – kértem.
„Azonnal láttam, hogy friss sírokkal van tele a temető, némelyiket új fakereszt díszítette, másokon még friss virágokkal volt tele a sírhant, és a parasztok egyike-másika virágot tartott a kezében, mintha fel akarná díszíteni a sírokat; de mindannyian, mint a cövek, úgy álltak, és a két fickót nézték, akik egy fehér ló kantárszárát fogták – és micsoda paripáét! A földet kapálta, toporzékolt, és félreugrott, mintha nem akart volna részt venni a dologban – gyönyörű paripa volt valóban, pompás állat: hófehér csődör. Nos, egy adott pillanatban, nem tudom hogyan egyeztek meg, mert egyikük sem szólt egy árva szót sem, az egyik ember, feltehetően a vezető, hatalmas ütést mért egy lapátnyéllel a lóra, és az eszeveszetten felrohant a dombra. Képzelheti, azt hittem, többé nem látjuk a lovat, legalábbis jó ideig nem. De tévedtem. Egy perc múlva már normális tempóban vágtatott, a régi sírok között visszafordult, és az újabbak felé ügetve jött le a dombról. Az emberek álltak, és figyelték. Egyetlen hang sem hallatszott. Már mellettük vágtázott végig a hantokon, a virágokon, és senki sem mozdult, hogy megfogja a kantárt. És ekkor váratlanul megállt, pontosan az egyik sír fölött.”
Megtörölte szemét, de már alig volt benne könny. Úgy látszott, magával ragadja a történet, mint ahogy engem is elragadott.
„És most a következő történt, folytatta. Az állat ott állt, és nem mozdult. És ekkor egy kiáltás szállt fel a tömegből. Nem is kiáltás volt, inkább mintha mindannyian elfúló lélegzettel jajveszékelnének, és ezután minden elcsendesült. És a ló továbbra is csak állt, és rázta a sörényét; mire az a fickó, aki a vezetőjük volt, előrontott, és többeknek odakiáltott, mire egy nő sikoltozni kezdett, és rávetette magát a sírra, egyenesen a ló patái elé. Olyan közel mentem, amennyire csak lehetett. Láttam a sírkövet, rajta az elhunyt nevét; fiatal nő volt, csak hat hónapja halt meg a bevésett évszámok tanúsága szerint, a szerencsétlen nő meg ott térdelt a porban, átölelte a sírkövet, mintha egyenesen ki akarná húzni a földből. Ezek a fickók meg azon voltak, hogy felemeljék és elvigyék.
Vissza akartam fordulni, de nem tudtam elhatározni magam addig, amíg nem látom, mi a szándékuk. Emily nyilvánvalóan biztonságban volt, ezek az emberek a legkevésbé sem törődtek velünk. Két embernek végül sikerült felemelni az asszonyt, mire a többiek lapátokkal felfegyverkezve odamentek, és nekiláttak a sír kihantolásának. Egyikük csakhamar lent volt a sírban, és az emberek úgy elnémultak, hogy a leghalkabb hangot is hallani lehetett; a lapátolás tovább folyt, a föld halomba gyűlt a sír körül. Nem tudom érzékeltetni, milyen volt. Magasan állt felettünk a nap, egyetlen felhő sem volt az égen, és az emberek mindannyian körben álltak, egyik a másikba kapaszkodott, még az a szánni való asszony is...” Szemét Emily-re vetette, és elhallgatott. Ültem és vártam, hogy folytassa. Hallottam, hogy meglöttyen a pálinka, amint felemelte a kulacsot, és örültem, hogy még van bőven; ihat, és ezzel enyhítheti fájdalmát. „Akár éjfél is lehetett volna azon a dombon, folytatta nagyon halkan, és rám nézett. Legalábbis annak tűnt. Kisvártatva hallottam, hogy a sírban dolgozó alak a koporsófedelet töri szét a lapáttal! Előtűntek a törött deszkák. Dobálta őket jobbra-balra. Egyszerre csak rémítő kiáltást hallatott. Az emberek közelebb léptek, egyszeriben mindenki odarohant a sírhoz, majd mint a hullám, visszahúzódtak, kiáltoztak, egyikük-másikuk hátrafordult, és tolakodva-lökdösődve menekült. A szegény asszony térden állva, eszelősen próbálta kiszabadítani magát, de nem engedték. Ereztem, hogy oda kell mennem. Nem hiszem, hogy bármi vissza tudott volna tartani, és hadd mondjam meg: életemben először tettem ilyesmit, és Isten engem úgy segéljen, nem teszem soha többé! Ezt higgye el nekem, el kell hinnie! Ott, abban a koporsóban, amelynek összetört deszkáján állt lenn az az alak, ott feküdt a halott nő, és mondhatom magának... mondhatom magának” – hangja megtört, és tágra nyílt szemmel, tenyerét felfordítva, mintha egy láthatatlan valamit tartana az ujjain, próbált meggyőzni, hogy hinnem kell neki – „olyan rózsás volt az arca, mintha élne! Hat hónapja feküdt a sírban! Ott feküdt! A szemfedő le volt dobva róla, két keze összekulcsolva a keblén, mintha csak aludna.”
Felsóhajtott. Kezét a lábára ejtette, megrázta fejét, és egy pillanatig szemét meresztve, némán ült. „Esküszöm magának!” – szólt. „És akkor az a fickó, aki a sírban volt, felemelte a halott kezét. Higgye el, hogy az a kar olyan könnyedén mozgott, akár az enyém! Kinyújtotta a halott kezét, mintha a körmeit vizsgálná. Felrikkantott, és ekkor az asszony ott a sír mellett rugdosni kezdte azokat az alakokat, és nyomni, rúgni, taszítani a földet, és az a halott arcába, hajába hullott odalenn. Ha látta volna, milyen szép volt az a halott nő! No és hogy aztán mit csináltak!”
„Mondja el, mit csináltak” – kértem csendesen. De mielőtt elmondta volna, már tudtam.
„Elmondom” – felelte. „El sem tudjuk képzelni, hogy ilyesmi létezhet, amíg saját szemünkkel nem látjuk.” Felhúzott szemöldökkel nézett rám, mint aki szörnyűséges titkot akar közölni. „Egyszerűen nem tudjuk.”
„Valóban nem tudjuk” – mondtam.
„Elmondom. Hoztak egy karót, és az ott benn a sírban fogott egy kalapácsot, a karót meg a nő mellére tette. Nem akartam elhinni! Hatalmas ütéssel egyenesen a halott szívébe döfte. Higgye el, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megmoccanni, sóbálvánnyá meredve álltam. És akkor az az alak, az a vadállat a lapátjáért nyúlt, és mindkét kezével hirtelen a halott nyakára sújtott vele. A fej azonmód levált.” Behunyta a szemét, arca eltorzult, és oldalra billentette a fejét.
Ránéztem, de nem őt láttam. A nőt láttam levágott fejjel a sírban, és olyan undort éreztem, mint még soha, mintha egy kéz összeszorította volna a torkomat, és a gyomrom-beleim felnyomultak volna bennem, hogy lélegezni sem tudok. Ekkor Claudia ajkát éreztem a csuklómon. Feltehetően már egy ideje itt volt, és Morgant nézte mereven.
Morgan lassan, eszelős tekintettel rám vetette a szemét. ,,Ezt akarják ővele is csinálni” – mondta. „Emily-vel! Hát én nem engedem meg nekik!” Hajthatatlanul rázta a fejét. „Nem hagyom! Segítenie kell nekem, Louis!” Ajka remegett, és a hirtelen kétségbeesés úgy eltorzította arcát, hogy önkéntelenül visszarettentem. „Ugyanaz a vér folyik ereinkben, a magáéban és az enyémben. Úgy értem, hogy egyikünk francia, a másik angol – civilizált emberek vagyunk, Louis. Ezek meg vadak!”
„Nyugodjék meg, Morgan” – szóltam, feléje nyújtva kezemet. „Szeretném, ha elmondaná, mi történt azután. Maga és Emily...”
Erőlködött, hogy előhúzza flaskáját. Kivettem zsebéből, ő pedig lecsavarta a kupakot. „Derék fickó maga, Louis, igaz jó barát” – mondta lelkesen. „Emily-t, tudja, gyorsan elvittem. El akarták égetni a holttestet ott a temetőben, és Emily-nek nem volt szabad ezt látnia, nem bizony, amíg én... Megrázta a fejét. De nem tudtam kocsit szerezni, hogy elvigyen bennünket, senki sem akarta két napra otthagyni a falut, míg megfelelő helyre szállít minket.”
„De mivel indokolták a történteket magának, Morgan?” – faggattam makacsul. Láttam, hogy nincs már sok ideje.
„Vámpírokkal!” – fakadt ki, kezére löttyentve a whiskyt. „Vámpírok, Louis! el tudja ezt hinni? Az ajtó felé hadonászott a pálinkásflaskával. Vámpírok sorscsapása. S mindezt suttogva mondták, mintha maga az ördög hallgatózna az ajtónál! Isten kegyelméből persze véget vetnek neki. Megakadályozták, hogy ez a szerencsétlen nő a temetőben, körmével túrva a földet, éjjelenként kimásszon, és kiszívja a vérünket!” Ajkához emelte a flaskát. „Ó... Isten...” – nyögött fel.
Néztem, amint iszik, és türelemmel vártam. „És Emily...” – folytatta. „Lenyűgözőnek találta. Fényes tűz odakint, finom ebéd, hozzá egy pohár jó bor. Ő nem látta azt a nőt! Nem látta, mit csináltak, tette hozzá elkeseredetten. Ó, hogy el akartam innen menekülni! Pénzt kínáltam nekik. Ha ennek vége lesz, nagy szükségük lenne még erre a pénzre, ismételgettem nekik. Valóságos vagyon, csak azért, hogy elvigyenek bennünket.”
„De nem lett vége” – mondtam csendesen.
Könny gyűlt a szemébe, fajdalomtól vonaglott a szája.
„Hogy történt ez vele?” – kérdeztem.
„Nem tudom” – felelte zihálva, megrázta a fejét, és homlokához szorította a flaskát, mintha hűsölést, felfrissülést keresne, de nem talált.
„Bejött a fogadóba?”
„Azt mondják, Emily ment ki hozzá” – vallotta meg, és végigperegtek arcán a könnyek. „Minden be volt zárva. Erre vigyáztak. Ajtók is, ablakok is. Aztán reggel lett, kiáltozásra ébredtem, Emily meg eltűnt. Az ablak tárva-nyitva volt, s ő sehol. Még arra sem szakítottam időt, hogy felöltözzek. Futottam. Akkor torpantam meg, amikor ott kinn, a fogadó mögött, odaértem hozzá. Lábaim lerogytak, kis híján rázuhantam... ott feküdt az őszibarackfák alatt. Üres csészét tartott a kezében. Belekapaszkodott egy üres csészébe! Azt mondták, a vámpír csalogatta... ő meg vizet próbált adni neki...”
A flaska kicsúszott a kezéből. Fülére szorította a tenyerét, teste meggörnyedt, lehajtotta fejét.
Sokáig ültem és néztem, nem tudtam mit mondani neki. És amikor halkan elsírta magát, hogy meg akarják szentségteleníteni Emily-t, hogy szerintük Emily most már vámpír, halkan bizonygattam az ellenkezőjét, bár nem hiszem, hogy hallotta, mit mondok. Végül mégiscsak elindult, de úgy, mint aki össze akar esni. Úgy rémlett, a gyertya után nyúl, és mielőtt a pohárszékre helyezte volna karját, ujjai már megérintették a gyertyát, és a forró viasz eloltotta azt a kis darabot, ami a kanócból maradt. Sötétség borult ránk, feje a karjára hullott.
A szoba összes fénye – úgy tetszett – Claudia szemében gyűlt most össze. De ahogy mind hosszabb ideig tartott a csend, és én ott ültem csodálkozva és reménykedve, hogy Morgan nem emeli fel többé a fejét, az asszony odajött az ajtóhoz. Gyertyájának fénye a részegen alvó Morganre esett. „Most már menjenek el” – szólt hozzám. Sötét figurák csődültek köréje, és az ócska faház férfiak és nők lépteitől lett eleven.
„Menjenek, az istenért” – parancsolta.
„Ne tegye ezt” – kértem. De ő összehúzta a szemét, és fogát vicsorgatta. „Menjenek!” – morogta.
„Morgan” – szóltam hozzá, de ő nem hallott, nem hallhatott engem.
„Hagyja békén!” – csattant fel indulatosan az asszony.
„De hát nem érti, hogy képtelenség, amit csinál? Az a nő ott halott!” – próbáltam meggyőzni.
„Louis” – szólt Claudia olyan halkan, hogy nem hallhatták meg, és csuklyám szőrméje alatt nyakam köré fonta karját. „Ne avatkozz ezeknek az embereknek a dolgába!”
Most már a többiek is bejöttek a szobába, körülállták az asztalt, és fenyegető pillantásokat vetettek rám.
„De hát honnan jönnek ezek a vámpírok?” – kérdeztem halkan. Átkutatták a temetőjüket! Ha vámpírok, hol rejtőznek el maguk elől! Ez a nő nem tud ártani maguknak. Kerítsék kézre a vámpírjaikat, ha mar bűnösökre vadásznak.”
„Nappal” – mondta komoran az asszony, ránk villantva a szemét és lassan bólintva. „Nappal. Nappal elfogjuk őket.”
„Hol? Kinn a temetőben, kiásva a saját falujukból valóknak a sírját?”
Fejét rázta. „A romokban” – mondta. „Mindig a romokban. Tévedtünk. Nagyapám idején is a romokban voltak, és most megint a romokban vannak. Kövenként bontjuk le, ha kell. De maguk... maguk menjenek most. Mert ha nem mennek, arrafelé kergetjük magukat most, a sötétben.”
Köténye mögül előhúzta összeszorított öklét, benne egy karót, és felmutatta a gyertya reszkető fényében. „Hallja, amit mondok? Menjen!” – folytatta, és az emberek szorosan mögéje húzódtak, összeszorított szájjal, fénytől lángoló szemekkel.
„Igen” – mondtam neki. „Arrafelé. Én is ezt szeretném. Arrafelé.” Elszáguldottam mellette, kis híján félrelöktem, és láttam, hogy a jelenlévők sietve hátranyomulnak, hogy utat engedjenek. A fogadó ajtajának kallantyújára tettem a kezem, és gyors mozdulattal kinyitottam a reteszt.
„Ne!” – kiáltott az asszony, a maga torokhangú németségével. „Maga megőrült!” Odafutott hozzám és rémülten nézte a kallantyút. Az ajtó érdes deszkájához nyomta a kezét. „Tudja, mit csinál?”
„Hol vannak a romok?” – kérdeztem békésen. „Milyen messze? Jobbra vagy balra vannak-e az úttól?”
„Nem, nem.” – Hevesen rázta a fejét. Kinyitottam az ajtót, és arcomon éreztem a hideg légáramlatot. Az egyik nő csípős és dühös megjegyzést tett a fal mellől, egy gyerek nyöszörgött álmában. „Megyek már. De egyvalamit kérek magától. Mondja meg, hol vannak a romok, hogy elkerülhessem őket. Mondja meg!”
„Nem, azt nem szabad megtudnia!” – mondta, és ekkor meleg derekára tettem a kezemet, és lassan kihúztam az ajtón, lába a deszkát súrolta, pillantása eszelősen vad volt. A férfiak közelebb nyomultak, de mikor a nő akarata ellenére kilépett az éjszakába, nem jöttek tovább. Hátravetette fejét, haja a szemébe hullott, szeme mereven bámult a kezemre és az arcomra. „Mondja meg” – unszoltam.
Láttam, hogy nem engem bámul, hanem Claudiát. Claudia feléje fordult, és a tűz fénye az arcára esett. Tudtam, hogy az asszony nem a gömbölyű orcákat, nem a lebiggyesztett szájacskát nézi, hanem Claudia szemét, amely rejtelmes, ördögi értelemmel szemlélte őt. Az asszony az ajkába harapott.
„Északra vagy délre?”
„Északra...” – súgta.
„Balra vagy jobbra?”
„Balra.”
„És milyen messzire?”
Kétségbeesetten hadonászott a kezével. „Három mérföldre” – lihegte. Ekkor ellöktem magamtól, hogy nekiesett az ajtónak, és szeme tágra nyílt a félelemtől, a megdöbbenéstől. Megfordultam, hogy útnak induljak, de ő hirtelen utánam kiáltott, hogy várjak. Visszafordulva láttam, hogy a feje fölött lévő gerendáról letépi a feszületet, és felém hajítja. És ekkor emlékezetem sötét, lidércnyomásos tájain Babette-et láttam, ahogy merőn rám néz, ahogyan oly sok évvel azelőtt tette, és így szól: „távozz tőlem, Sátán!” De az asszony arcán nem volt más, csak kétségbeesés. „Vigye, kérem, Isten nevében” – mondta. „És hajtson gyorsan.” Az ajtó becsukódott, s mi ketten Claudiával teljes sötétségben maradtunk.
Perceken belül az éjszaka alagútja úgy magába zárta kocsink lámpásait, mintha a falu soha nem létezett volna. Jött egy kanyar, és mi előrebillentünk, a kocsi rugói nyikorogtak, a sápadtan fénylő hold egy pillanatra megvilágította a fenyőkön túl emelkedő hegyek halovány körvonalait. Szüntelenül Morganre kellett gondolnom, szüntelenül az ő hangját hallottam. S mindez teljesen összekavarodott rémületes előérzetemmel, hogy találkozni fogok azzal a lénnyel, aki megölte Emily-t, azzal a lénnyel, aki minden kétséget kizáróan miközülünk való. Claudiát ezzel szemben mámoros öröm töltötte el. Ha tudott volna lovakat hajtani, átvette volna tőlem a gyeplőt. Folytonosan nógatott, hogy használjam a korbácsot. Vadul csapdosta az alacsony ágakat, amelyek a lámpásokra borultak előttünk, másik karja ruganyos acélként szorította derekamat, ahogy hintázott alattunk az ülés.
Élesen kanyarodott az út, a lámpák zörögtek, és Claudia odakiáltott nekem a szélben: „Amott, Louis, látod?” Erősen megrántottam a gyeplőt.
A térdén állt, hozzám simult, és a kocsi úgy himbálózott, mint hajó a tengeren.
Nagy, fodros felhő szállt el a hold elől, és fenn a magasban homályosan derengett előttünk a torony sötét körvonala. Egy magas ablak elénk tárta a halványszínű eget fölötte. Az ülésbe kapaszkodva ültem ott, és ahogy a kocsi megpihent a rugóin, úgy próbáltam én is lecsendesíteni a fejemben tovább folytatódó mozgást. Az egyik ló felnyerített. Azután minden elcsendesült.
„Gyere, Louis...” – szólt Claudia.
Suttogva, gyorsan, értelmetlenül nemet mondtam. Az a határozott és félelmetes benyomásom volt, hogy Morgan mellettem áll, és beszél hozzám a maga halk, ám szenvedélyes módján, ahogy a fogadóban tette. Egyetlen teremtett élőlény sem moccant körülöttünk az éjszakában. Csak a szél és a falevelek zizegése volt hallható.
„Mi a véleményed, tudja, hogy jövünk?” – kérdeztem, s hangom idegennek tűnt ebben a szélben. Csak ültem a kocsiban, mintha nem lett volna menekülés belőle, és mintha ez a sűrű erdő nem létezett volna.
Úgy hiszem, megborzongtam. És ekkor éreztem, hogy Claudia keze nagyon lágyan megérinti a szememhez emelt kezemet. A vékony fenyőágak ide-oda lengtek mögötte, a levelek zizegése erősödött, mintha egy hatalmas száj elnyelte volna a szellőt, és forgószél támadt helyette. „A keresztútnál temetik el? Képesek ezt tenni vele: Egy angol nővel?” – suttogtam.
„Bárcsak enyém lenne a te termeted...” – szólt Claudia. „A tiéd meg az én bátorságom. Ó, Louis...” Felém fordította a fejét, és olyan vámpírpózban hajolt oda megcsókolni, hogy elhúzódtam tőle. Mégis számhoz ért az ajka, s gyöngéden egy kis levegőt szívott ki és engedett vissza belém, míg átölelve tartottam karomban. „Engedd, hogy vezesselek...” – kérte. „Most már nincs visszaút. Emelj fel, és tegyél le az úton.”
Örökkévalóságnak tűnt, ameddig ott ültem, és arcomon, szememen éreztem ajkát, azután megmozdult, puha kis teste váratlanul elszakadt tőlem, olyan kecsesen és fürgén, hogy szinte lebegni látszott a kocsi mellett a levegőben, keze egy pillanatig fogva tartotta az enyémet, majd elengedte. Lenéztem, és láttam, hogy felpillant rám, ahogy ott áll az úton, a lámpások reszkető fényében. Intett felém, amint apró kis cipőjében lépegetni kezdett hátrafelé. „Szállj le, Louis...” – mondta, s attól féltem, mindjárt eltűnik a sötétben. Egy szempillantás alatt leemeltem a lámpást a kampóról, és máris ott álltam mellette a magas fűben.
„Nem érzed a veszélyt?” – kérdeztem halkan. „Nem érzed a bőrödön?” Ravaszkás, röpke, megszokott kis mosolya villant fel ajkán, amint az emelkedő hegyoldal felé fordult. A lámpás fénye keskeny utat vágott az erdős kaptatón át. Parányi fehér kezével szorosan összefogta gyapjúköpenyét, és elindult.
„Csak egy pillanatig várj...”
„Nincs más ellenségünk, csak a félelem” – felelte, és nem állt meg.
A lámpás fényében biztos léptekkel haladt tovább, noha a magas füvet mindinkább kavicshalmok váltották fel, az erdő sűrűbb lett, a hold halványuló fényében és a fejünk felett mindjobban összefonódó ágak mögött eltűnt a távoli torony. Hamarosan a lovak hangja és szaga is elenyészett a gyenge szélben. „Légy en garde” – súgta Claudia, amint rendíthetetlenül ment tovább, és csak itt-ott állt meg, ahol az összegabalyodott kúszónövények és kövek menedéket nyújtó helyeknek tűntek egy pillanatig. A romok ősrégiek voltak. Hogy dögvész, tűz vagy ellenség pusztította-e el a helyet, azt nem lehetett tudni. Egyedül a kolostor maradt meg.
Valami úgy susogott most a sötétségben, mint a szél vagy a falevelek, de egyik sem volt. Láttam, hogy Claudia kihúzza magát, láttam fehér tenyere villanását, amint lassította lépteit. Most már tudtam, hogy víz kanyarog lassan le a hegyről, és a fekete fatörzsek közt előrepillantva holdfényes vízesést láttam a távolban, amint egy bugyborékoló tavacskába zuhan alá. Claudia körvonalai bukkantak fel a zuhatag előtt, nedves földből kihajtó csupasz gyökérbe kapaszkodott a víz mellett, majd máris kúszott felfelé a gazzal felvert sziklafalon, kis cipője himbálózott, hol a földbe mélyedt, hogy szilárdan tartsa őt, hol újra csak szabadon lógott. A víz hűs volt, jó szagú, tiszta lett a levegő körülötte, és egy pillanatra megpihentem. Semmi sem moccant körülöttem az erdőben. Füleltem, érzékszerveim zavartalanul szétválasztották a víz hangját a falevelek hangjától, de semmi más nem moccant. Ám ekkor mintha fagyos hideg dermesztette volna meg karomat, torkomat és végül arcomat, fokról fokra döbbentem rá, hogy túlontúl vigasztalan, túlontúl élettelen ez az éjszaka. Mintha még a madarak is kerülnék ezt a helyet, nemkülönben a megszámlálhatatlan teremtmény, melyeknek a patak partján kellene nyüzsögniük. De Claudia már fenn volt a szikla kiugró részén, lenyúlt a lámpásért, köpenye súrolta arcomat. Feladtam neki, s a fényben titokzatos kerubnak látszott, kezét nyújtotta felém, mintha apró termete ellenére fel tudna segíteni a párkányra. A következő pillanatban már újra együtt mentünk tovább, át a folyón, felfelé a hegyen. „Érzed?” – suttogtam. „Túl nagy a csend.”
Keze megszorította az enyémet, mint aki azt mondja: Nyugalom. A hegy meredekebb lett, ijesztő volt a csend. A fény peremére próbáltam szegezni tekintetemet, szemügyre véve minden újabb fatörzset, amint átviláglott előttünk a homályon. Valami mozdult, és én Claudia után nyúltam, s szinte durván rántottam magamhoz. De csak egy hüllő volt, egyetlen farokcsapással suhant el a levelek között, amelyek újra mozdulatlanságba merevedtek. Claudia hozzám bújt, körgallérom ráncai alatt erősen kiskabátomba kapaszkodott, úgy sürgetett, húzott magával, miközben körgallérom az ő köpenyének laza szövésű anyagára hullott.
A víz szaga hamarosan elenyészett, és amikor a hold egy pillanatra előbukkant, úgy láttam, hogy közvetlenül előttünk kettévált az erdő. Claudia erősen fogta a lámpást, és bezárta a fémnyílását. Odaléptem, hogy megakadályozzam ebben, kezünk birokra kelt egymással, de aztán így szólt hozzám csendesen: „Hunyd le egy pillanatra a szemed, és utána lassan nyisd ki. Ha így teszel, látni fogod.”
Borzongás futott végig rajtam, de engedelmeskedtem, és közben erősen fogtam a vállát. Ám amikor kinyitottam a szememet, a távoli fák mögött megpillantottam a kolostor alacsony, hosszú falait és a masszív torony magas, négyszögletes tetejét. Még távolabb egy hatalmas fekete völgy fölött csillogtak a hegyek havas csúcsai. „Gyere” – szólt Claudia, „gyere nyugodtan, mintha súlytalan lenne a tested.” Tétovázás nélkül elindult a falak felé, bármi felé, ami ott rejtőzve ránk leshetett.
Pillanatokon belül megtaláltuk a nyílást, amely beereszt majd bennünket, a tág nyílást, amely még feketébb volt, mint a falak körülötte, kúszónövények vonták be körös-körül a szélét, mintha helyükön akarnák tartani a köveket. A kövek csípősen nyirkos szagával orromban pillantottam fel az egykori tetőzet fölé, és a felhősávokon túl csillagok bágyadt fényét láttam. Pompás lépcsősor vezetett kanyarogva fel, egészen a völgyre néző keskeny ablakokig. Az első lépcsősor alatt előbukkant a homályból a hatalmas, a kolostor még megmaradt szobái felé vezető sötét ajtónyílás.
Claudia mozdulatlanságba merevedett, mintha ő is kővé vált volna. Selymes haja sem rebbent. Hallgatózott. Aztán vele együtt én is hallgatóztam. Csak a szél zúgott halkan körülöttünk. Lassan, megfontoltam indult el, lába hegyével lépésről lépésre szabaddá tette a törmeléktől a nedves utat. Lapos követ pillantottam meg, üresen kongott, ahogy Claudia megérintette lábával. Azután láttam már azt is, milyen széles, és hogy a távolabbi sarka kissé kiemelkedik. Egy kép merült fel bennem rettentő élesen: a falubeli férfiak és nők nagy csapata, amint körülállják a sírkövet, és hatalmas emelőrúddal kiemelik. Claudia a lépcsőkre emelte szemét, majd alatta, a málladozó ajtónyíláson állapodott meg tekintete. A holdfény egy pillanatra bevilágított a magas ablakon. Claudia hirtelen, nesztelenül mellém lépett. „Hallod?” – suttogta. „Figyelj csak!”
Olyan halk hang volt, hogy emberi halandó nem hallotta volna. Nem a romok felől jött. Messziről érkezett, nem a hosszú, kanyargós út felől, ahol mi kapaszkodtunk fel a hegyoldalra, hanem máshonnan, a hegygerincen keresztül, egyenesen a falu felől. Még csak zörgés volt, távoli, de szüntelen recsegés, majd lassan lépések hangja lett felismerhető. Claudia keze megfeszült a kezemen, majd enyhe szorítással a lépcsőfeljáró alá irányított szótlanul. Láttam, hogy ruhájának redői kissé felemelkednek a köpeny széle alatt. A dobogás hangosabb lett, és észrevettem, hogy minden dobbanást halk csosszanás követ, bárki is közeledett, az egyik lábát lassan vonszolta a földön. Bicegő léptek voltak, és egyre közelebbről hallatszottak a süvítő szélben. Szívem gyorsan vert, halántékomon megfeszültek az erek, remegés futott át végtagjaimon, éreztem, hogy az ing hozzám tapad, hogy a gallér feszesen fog körül, még a gombok súrlódását is érzékeltem a köpenyemen.
Gyenge szagot hozott a szél. Vér szaga volt, amely akaratom ellenére felidézte bennem az emberi vér melegen édes illatát, a csorduló, ömlő vérét, s ekkor emberi hús szagát is éreztem, és a lábdobogással egy ütemben érdes-rekedtes lélegzést hallottam. De egy erőtlen, másik hang is társult ehhez, összevegyült vele, amint a lábak mind közelebb értek a falhoz –egy másik teremtmény erőlködő, akadozó lélegzete. És a szívét is hallottam ennek a lénynek – szabálytalanul vert, rémítően zakatolt, ám alatta egy másik szív volt, kitartóan, egyenletesen dobogó szív vert egyre hangosabban, erős szív, akár az enyém! S ekkor a hepehupás hasadékban, amelyen mi is átjöttünk, megpillantottam őt.
Hatalmas válla tűnt elsőként elő, hosszú, szabadon mozgó kéz és kar, görbe ujjak, s ekkor megpillantottam a fejét. Vállán átvetve cipelt egy testet. A szétmállott ajtónyílásban kiegyenesedett, másik vállára tette át a testet, és egyenesen felénk meresztette szemét a sötétben. Minden izmom megacélozódott, ahogy ránéztem, és láttam, hogy fejének körvonala kirajzolódik az égbolt előterében. Arcából azonban semmi sem volt látható, mindössze a szeme csillant meg halványan – akár egy üvegdarabka – a rávillanó holdfényben. Azután a gombjain csillant meg a hold fénye, és hallottam, ahogy megzörrentek, amint újra szabadon lengett a karja, és egyik hosszú lábát behajlította, amint előrebaktatott, be a toronyba, egyenesen felénk.
Erősen fogtam Claudiát, készenlétben, hogy őt magam mögé toljam, s a jövevény elé lépjek. Ám ekkor meghökkenve észleltem, hogy csak én látom őt, ő nem lát engem. csak vonszolja magát a test súlya alatt, amit a kolostorajtó felé cipelt. Lehajtott fejét világította most meg a holdfény, a görnyedt válláig érő hullámos fekete hajtömeget és bő fekete kabátujját. Ami öltözetét illeti, a kabátjának szárnya csúnyán elszakadt, az ujján meg végig felfeslett a varrás. Rémlett, hogy vállának csupasz bőrét is látom. Az ember, akit karjában cipelt, megmoccant, és szánalmasan nyöszörgött. Ő pedig egy pillanatra megállt, és úgy tűnt, megsimogatja áldozatát. E pillanatban előreléptem a faltól, és feléje mentem.
Egyetlen szó sem hagyta el ajkamat. Nem tudtam mit mondani. Némán odaálltam elé a holdfényben, mire ő hirtelen mozdulattal felkapta fejét, és így megláthattam a szemét.
Egy teljes pillanatig nézett rám, fény gyúlt ki szemében, és elővillant az állati tépőfogra emlékeztető két hatalmas szemfog, hosszú fojtott kiáltás tört fel torka mélyéből, s egy pillanatig azt hittem, én kiáltok. Az ember a kövekre zuhant, remegő nyögés hagyta el ajkát. A vámpír rám támadt, újra felhangzott a fojtott kiáltás, bűzös lehelet csapta meg orromat, és a karomszerű ujjak egyenesen köpenyem szőrméjébe vájtak. Hátraestem, fejem a falnak ütődött, két kézzel megragadtam a fejét, azt az összegubancolódott mocsoktömeget markolászva, ami a haja volt. Kabátjának átnedvesedett, szétmálló szövete kezem szorításától azonmód szétszakadt, de a kar, amely lefogva tartott, erős volt, mint a vas, és ahogy küszködve próbáltam hátrahúzni a fejemet, két hatalmas vámpírfoga már a torkomhoz ért. Claudia felsikoltott mögötte. Jókora ütést mért a fejére, amitől egy pillanatra megdermedt, és ekkor újabb ütés sújtott le rá. Megfordult, hogy rávesse magát a támadóra, és ekkor a tőlem telhető legnagyobb erővel az arcába vágtam. Claudia villámgyorsan elugrott előle, de közben megdobta egy kővel, én meg teljes súlyommal rávetettem magam, és éreztem, hogy nyomorék lába megroppant. Ököllel vertem a fejét, gyökerestül téptem ki ujjaimmal förtelmes haját; ő meg szörnyűséges vámpírfogaival felém kapott, kezével karmolt-marcangolt. Feldöntöttük egymást, ide-oda gurultunk a földön, majd újra leszorítottam, és a holdfény most teljesen megvilágította ábrázatát. És ekkor, eszeveszett, görcsös zihálásom közepette ébredtem rá, hogy mit is tartok voltaképp a kezemben. Két szörnyűséges, óriási szem türemkedett ki a csupasz szemgödrükből, két förtelmes kis lyuk volt az orr helyén, kérges, bűzös húscafat fogta csak körül a koponyáját, és a testét borító foszladozó, förtelmes rongyokat vastagon fedte a föld meg iszap s átitatta a vér. Értelem nélküli, élő hulla volt, amellyel viaskodtam. Semmi több.
Hegyes kő zuhant a homlokára, és vastag sugárban tört elő két szeme között a vér. Nem adta fel a harcot, de egy újabb kődarab akkora erővel zuhant rá, hogy hallottam, mint zúzza darabokra a csontokat. Vér szivárgott az összetapadt haj alól, és beivódott a kövekbe, a fűbe. A mellkas dobogott még alattam, de a két kar megvonaglott, és többet nem mozdult. Felálltam, torkom összeszorult, sajgott, szívem kalapált, testem minden porcikája fájt. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha megbillenne a nagy torony. A fal mellé dőltem, néztem azt a valamit, fülemben lüktetett a vér. Lassanként rájöttem, hogy Claudia a hulla mellkasán térdel, és behatóan vizsgálja a hajtömeget és a csontot, amely a koponyája volt. A csontszilánkokat, csontdarabkákat szétszórta. Rátaláltunk az európai vámpírra, az Óvilág teremtményére. Halott volt.
Sokáig feküdtem a széles lépcsőn, vastagon borította a föld, de csak azt éreztem, milyen hűvös az arcom, és néztem a hullát. Claudia a lábánál állt, mindkét keze erőtlenül csüngött le oldalán. Egy pillanatig lehunyta szemét, amitől csöppnyi holdsütötte fehér szoborrá vált az arca. Majd nagyon lassan himbálózni kezdett a teste. „Claudia” – szóltam hozzá. Egyszeribe felocsúdott, de olyan komor volt, amilyennek ritkán láttam. Rámutatott az emberi lényre, aki messze, a torony túloldalán feküdt a fal mellett, a füvön. Még most sem mozdult, de tudtam, hogy nem halt meg. Teljesen megfeledkeztem róla, egész testem fájt, érzékeimet eltompította a vérző holttest bűze. De most láttam az embert. Megvilágosodott előttem milyen sors vár rá, de mit sem törődtem vele. Tudtam, hogy legfeljebb egy óra van még hátra az éjszakából.
„Mozog” – szólt Claudia. Megpróbáltam felkelni a lépcsőről. Jobb, ha nem ébred fel, jobb, ha soha többé nem ébred fel, akartam mondani, de Claudia elindult felé, közönyösen megkerülve a halottat, amely kis híján mindkettőnket megölt. Claudia hátát láttam és az előtte vonagló embert. Hogy milyen látványra számítottam, amikor közelebb húzódtam, nem tudom: milyen riadt paraszt vagy birtokos gazda képére, milyen szerencsétlen fickóéra, akinek látnia kellett e lény ábrázatát, aki őt idehozta. Egy pillanatig nem is jöttem rá, ki az, aki ott fekszik, hogy Morgan fekszik ott, sápadt arccal a holdfényben. Vámpírfog nyomaival a torkán, és kék szemével meredten néz maga elé.
Hirtelen kitágult ez a szem, amint melléje húzódtam. „Louis!” – suttogta döbbenten, ajka mozgott, mintha szavakat próbálna formálni, de nem képes rá. ,,Louis...” – mondta megint és láttam, hogy mosolyog. Érdes, reszelős hang tört fel a torkából, amint küszködve feltérdelt, és felém nyújtotta kezét. Eltorzult, fehér arca megfeszült, amint a hang elhalt a torkában; reménytelenül bólogatott, vörös haja lazán, kócosan hullott a szemébe. Megfordultam, és elfutottam tőle. Claudia megragadta a karomat. „Nem látod az ég színét?” – sziszegte. Mögötte Morgan előrezuhant a kezére. „Louis!” – kiáltott fel újra, és fény csillogott a szemében. Úgy tűnt, nem látja a romokat, nem lát semmit, csak azt az egyetlen arcot, amelyet felismert, és az az egyetlen szó hangzott el újra meg újra a szájából. Felemelte a kezét, amely csupa vér volt, s én nemcsak láttam a vért, éreztem is a szagát. És Claudia is érezte.
Sietve leereszkedett Morgan mellé, lenyomta a kövekre, fehér ujjai a férfi vörös hajában matattak. Morgan próbálta felemelni a fejét. Kinyújtott kezei keretet alkottak Claudia arca körül, majd váratlanul simogatni kezdte a szőke gyerekfürtöket. Claudia ekkor Morganba mélyesztette fogait, és a férfi mindkét keze tehetetlenül lehanyatlott.
Az erdő szélén jártam, amikor Claudia utolért. „Menj, igyál belőle te is!” – rendelkezett. Éreztem a vérszagot az ajkán, láttam kiforrósodott arcát. Csuklója szinte perzselte az enyémet, de én nem mozdultam. „Figyelj rám, Louis!” – mondta dühös kétségbeeséssel. „Temiattad hagytam ott, de már haldoklik... nincs idő.”
Karomba kaptam, és elindultam a lefelé vezető hosszú úton. Nem volt már szükség óvatosságra, nem kellett lopakodni, nem várt bennünket természetfölötti házigazda. Kelet-Európa titkainak ajtaja bezárult előttünk. Próbáltam átvergődni a sötétségen, és elérni az utat. „Hallgass meg, kérlek!” – kiáltott Claudia. Dacolva vele, továbbmentem, mire ő kabátomat, hajamat cibálta. „Látod az eget, ugye?” – kérdezte szemrehányón.
Zokogva bújt keblemre, amikor átgázoltam a jéghideg patakon, és a lámpás után kutatva, hanyatt-homlok rohantam le az útra.
Sötétkék volt az ég, amikor rátaláltam a kocsira. „Add ide a feszületet!” – kiáltottam Claudiának, ostoromat pattogtatva. „Egyetlen hely van, ahová mehetünk.” A kanyarodó kocsi himbálása hozzám lódította Claudiát, és útnak indultunk a falu felé.
Borzongató érzés fogott el a sötétbarna fák között felszálló ködfátyol láttán. Frissítően hideg volt a levegő, a madarak már rázendítettek. Mintha már kelne a nap. De én mit sem törődtem vele. Tudtam, hogy nem kel még fel, van még időnk. Csodálatosan megnyugtató érzés volt. Megannyi zúzódás, horzsolás égette a bőrömet, fájt a gyomrom az éhségtől, de fejemet bámulatosan könnyűnek éreztem, míg csak meg nem láttam a fogadó szürke tömbjét és a templom tornyát. Túlontúl világosak voltak. És odafenn gyorsan halványultak a csillagok.
A következő pillanatban már a fogadó ajtaját döngettem. Amint kinyílt, szorosan arcom köré vontam csuklyámat, Claudiát meg a köpenyem mögé bújtattam. „Falujuk megszabadult a vámpírtól!” – mondtam az asszonynak, aki döbbentem meredt rám. Kezemben szorongattam a feszületet, amit ő adott nekem. „Hála legyen Istennek, ő már halott. Maradványai a toronyban találhatók. Közölje ezt azonnal a többiekkel.” És benyomultam mellette a fogadóba.
Rögvest izgalom támadt odabent, de én ellentmondást nem tűrő hangon közöltem, hogy elviselhetetlenül fáradt vagyok. Imádkoznom és pihennem kell. Hozzák be a ládámat a kocsiból, és tegyék egy megfelelő szobába, ahol alhatok. De üzenet fog jönni a várnai püspöktől számomra, és emiatt, kizárólag csak emiatt ébreszthetnek fel. „Mondják meg a jó atyának, amikor megérkezik, hogy a vámpír meghalt, azután adjanak neki ételt-italt, és kérjék, hogy várjon rám” – közöltem. Az asszony keresztet vetett. „Megérti, ugye?” – mondtam neki, miközben a lépcső felé siettem. „Addig nem fedhettem fel a küldetésemet maguk előtt, amíg a vámpír...” „Persze, persze” – szólt. „De maga nem pap... a gyerek!” „Nem, csak fölöttébb járatos vagyok efféle dolgokban. A Gonosz Lélek erőtlen velem szemben” – jelentettem ki. Megtorpantam. A kis társalgó ajtaja nyitva állt, és már nem volt ott más, csak egy négyszögletes fehér terítő a tölgyfa asztalon. „A barátja...” – mondta az asszony, és lesütötte a szemét. „Kirohant az éjszakába. Őrült volt.” Némán bólintottam.
Amikor becsuktam a szoba ajtaját, hallottam, hogy rikoltoznak. Minden irányba szétfutottak, majd zúgni-bongani kezdett a templomban a harang. Claudia lesiklott a karomból, és komor figyelemmel nézett rám, amint elreteszeltem az ajtót. Nagyon óvatosan kinyitottam az ablaktáblát. Fagyos fény szűrődött be a szobába. Még mindig engem figyelt. Azután éreztem, hogy ott áll mellettem. Lefelé pillantva láttam, hogy felém tartja a kezét. „Tessék” – szólt. Nyilván látta, hogy zavarba hozott. Olyan gyenge voltam, hogy vibrált az arca előttem, és szemének kékje táncot lejtett a fehér orcákon.
„Igyál!” – szólt halkan, és közelebb húzódott. „Igyál!” – nyújtotta felém csuklójának lágy, zsenge bőrét. „Nem, tudom én jól, hogy mit tegyek. Nem csináltam-e a múltban is?” – mondtam neki. Most ő zárta be erősen az ablakot, ő reteszelte el a nehéz ajtót. Emlékszem, ahogy ott térdeltem a kis rostélynál, és a régi faburkolatot tapogattam. Korhadt volt a politúros felület alatt, és engedett az ujjaimnak. Belevágtam az öklömmel, és szilánkok éles szúrását éreztem a csuklómban. A sötétben kitapintottam és megragadtam valamit, ami meleg volt és lüktetett. Hideg, nedves légroham vágott az arcomba, és láttam, hogy sötétség támad körülöttem, nedves, hűsítő sötétség, mintha hangtalan víz lenne ez a levegő, amely átszivárog a hepehupás falon, és megtölti a szobát. A szoba eltűnt. A meleg vér ki nem apadó forrásából ittam, a vér lefolyt a torkomon, átfolyt dobogó szívemen, át az ereimen, úgyhogy e hűs, sötét víz áramában is felmelegedett a bőröm. De a vér már gyengébben áramlott, egész testem követelte, hogy ne apadjon el, kalapált a szívem, azt a másik szívet is dobogásra ösztökélve. Éreztem, hogy felemelkedek, mintha lebegnék a sötétségben, és akkor a sötétség, akárcsak a szívverés, gyengülni kezdett. Valami halványan fénylett aléltságomban, és egészen enyhén megremegett a lábak dübörgésétől a lépcsőn, a padlódeszkákon, a kerekek gördülésétől és a lovak patáinak hangos vágtájától a földön, és remegése közben csilingelő hangot adott. Kicsiny fakeret vette körül, és ebben a keretben a halvány fényen keresztül egy férfialak bukkant fel. Ismerős volt számomra. Ismertem magas, karcsú termetét, hullámos fekete haját. S ekkor láttam, hogy zöld szemével kitartón néz rám. Fogai közt egy rettentő nagy, puha barna valamit tartott, s két kezével is erősen szorította. Patkány volt. Hatalmas, undorító, barna patkány, lábai mozdulatlanok, szája kitátva, hosszú farka dermedten kunkorodott a levegőben. A férfi felkiáltott, ledobta a patkányt, rémülten meresztette a szemét, nyitott szájából vér folyt. Izzó fény vágott a szemembe. Erőlködve nyitottam ki, és az egész szoba vörös fényben ragyogott. Claudia közvetlenül előttem állt. De nem volt már kisgyerek, megnőtt és maga felé húzott mindkét kezével. Térden állt, és én átfogtam a derekát. Sötétség szállt le, és én magamhoz öleltem. Helyére siklott a zár. Dermedtség szállt tagjaimra és a feledés bénultsága.
Így jártunk mindenhol, Erdélyben, Magyarországon, Bulgáriában, és mindazokban az országokban, ahol a parasztok tudják, hogy az élőhalottak visszajárnak, és vámpírlegendák járnak szájról szájra. És a vámpírok ugyanolyanok voltak, bármelyik faluban találkoztunk is velük.
– Lélek nélküli halottak? – kérdezte a fiú.
– Kivétel nélkül – mondta a vámpír. – Ha egyáltalán rájuk találtunk. Emlékezetem szerint alig néhánnyal találkoztunk. Néha csak messziről figyeltük őket; mind egyforma volt – ormótlan fej, melyet szüntelenül ingatnak, csapott vállak, foszladozó, rongyos ruhák. Egyik falucskában nő volt a vámpír, alig pár hónappal korábban halt meg; a falubeliek is látták és név szerint ismerték. Ő keltette bennünk az egyetlen reményt, mely az erdélyi szörnyeteggel történt találkozás után még felcsillant előttünk, de ez a remény is semmivé vált. Az erdőn keresztül menekült, mi meg rohantunk a nyomában, és hosszú, fekete haja után nyújtottuk kezünket. Fehér halotti ruhájára rászáradt a vér, ujjait vastag rétegben borította a sírgödör mocska. És a szemei... lélek nélküliek, üresek, két kis tó, amely visszatükrözte a holdat. Semmilyen titok, semmilyen magyarázat, csupán kétségbeesés.
– De hát mik voltak ezek a lények? Miért voltak ilyenek? – tudakolta a fiú, utálkozó fintorral az ajkán. – Nem értem. Hogyan lehettek annyira eltérőek magától és Claudiától, és mégis ugyanolyan valóságosak?
– Nekem megvolt a magam elmélete. Claudiának is. De legfőképp kétségbeesés töltött el akkor. És azon belül a visszatérő félelem, hogy Lestat elpusztításával az egyetlen hozzánk hasonló vámpírt öltük meg. De mégis elképzelhetetlennek látszott. Ha egy varázsló bölcsességének, boszorkánymesteri hatalmának lett volna birtokában, akkor talán úgy értelmezem a dolgot, hogy ugyanazon erőktől, amelyek ezeket a szörnyetegeket irányítják, valamiképp sikerült tudatos életet kicsikarnia. De hát ő csak Lestat volt, olyan, amilyennek lefestettem, és ott, Kelet-Európában, a rejtelemtől véglegesen megfosztva, korlátaival éppúgy tisztában voltam, mint lényének elbűvölő vonásaival. El akartam felejteni, mégis szüntelenül ő járt a fejemben. Mintha az üres éjszakák csak azért léteztek volna, hogy őrá gondolhassak. Néha olyan elevenen képzeltem magam elé, mintha épp most ment volna ki a szobából, és még hallanám hangjának csengését. Mindez mégiscsak valamiféle vigaszt nyújtott számomra zaklatottságomban. Akaratom ellenére felidéztem az arcát – nem amilyen utolsó éjjel a tűzvészben volt, hanem amilyennek más éjjeleken láttam, az utolsó estén, amit velünk töltött otthon; ujjait szórakozottan futtatja végig a spinét billentyűin, feje oldalra billen. Fájdalomnál kínzóbb gyengeség fogott el, amikor láttam, hová ragadnak álmaim. Arra vágytam, hogy éljen! Kelet-Európa sötét éjszakáiban Lestat volt az egyetlen vámpír, akit találtam.
Claudiában ezzel szemben sokkal gyakorlatiasabb gondolatok támadtak. Újra meg újra be kellett részletesen számolnom arról az éjszakáról a New Orleans-i szállóban, amikor vámpír lett belőle, és újra meg újra próbálta megfejteni a rejtélyt, hogy miért lélek nélküliek mindazok, akikkel a falusi temetőkben találkoztunk. Tegyük fel, hogy miután Lestat vért ömlesztett belé, sírba teszik, föld alá zárják, míg csak a természetfölötti hajsza a vér után nem készteti arra, hogy az őt fogva tartó sírbolt kőajtaját áttörje. Milyen volna akkor az ő csaknem végsőkig megdermedt lelke? A teste megmenekülhetett volna, de a lelke nem. Tévelyegne a világban, pusztítana, ahol csak tudna, ahogyan ezeknél a teremtményeknél láttuk. Így vélekedett róluk. De ki teremtette őket, hogyan keletkeztek? Erre továbbra sem tudott magyarázatot adni, és épp ez tartotta benne a reményt, hogy még rábukkanhat a végső titokra, amikor én kimerültségemben már felhagytam minden reménnyel. „Ők szaporítják saját fajtájukat, ez nyilvánvaló, de hol kezdődik az egész?” – kérdezte. És azután, valahol Bécs külvárosában, feltette nekem azt a kérdést, amelyet addig soha nem ejtett még ki a száján. Miért nem tudom én is megtenni azt, amit Lestat mindkettőnkkel megtett? Miért nem tudok másik vámpírt teremteni? Különös, de először nem is értettem, miről beszél, talán mert annyira irtóztam önmagamtól, hogy különösképp féltem ettől a kérdéstől, amelynél kínosabbat elképzelni sem tudtam. Tudja, nem érzékeltem magamban azt a bizonyos erőt. pedig ott kellett lennie. Magányom következtében már évekkel korábban, amikor Babette Freniere bűvöletébe estem, gondoltam ennek a lehetőségére. De, akár egy szégyenletes szenvedélyt, mélyen magamba zártam. Babette után kerültem a halandók életét, őrizkedtem tőle. Idegeneket öltem. És azt az angol férfit, Morgant, mivel ismertem, éppúgy nem fenyegette végzetes ölelésem, ahogyan Babette-et sem. Túl sok fájdalmat okoztak nekem mindketten. Hogy halálba küldjem őket, arra gondolni sem tudtam. Élet a halálban – irtózatos valami. Elfordultam Claudiától. Nem akartam válaszolni neki. De haragjában, átkozott türelmetlenségében nem tudta elviselni, hogy hátat fordítok neki. Odahúzódott hozzám, kezével, pillantásával nyugtatgatott, mint egy szerető gyermek.
„Ne gondolj rá, Louis” – mondta később, amikor kényelmesen elhelyezkedtünk egy külvárosi szállóban. Az ablaknál álltam, néztem Bécs távoli ragyogását, sóvárogva e város után, e város nagysága, kultúrája után. Derült volt az éjszaka, a város ködfátyla borította az eget. „Hadd nyugtassam meg a lelkiismeretedet, bár pontosan nem tudhatom meg soha, hogy mi az” – súgta a fülembe, hajamat simogatva.
„Tedd azt, Claudia” – feleltem. „Nyugtass meg. Ígérd meg, hogy soha többé nem beszélsz nekem vámpírok teremtéséről.”
„Nem akarok olyan árvákat, mint mi vagyunk” – jelentette ki nagyon is gyorsan. Ingerelték a szavaim, az érzéseim. „Feleletet akarok, tudást, folytatta. De mondd meg, Louis, honnan veszed olyan biztosra, hogy soha nem tetted meg, anélkül, hogy tudtál volna róla?”
Megint csak ostobaságot kellett színlelnem; úgy néztem rá, mintha nem érteném, miről beszél. Nem kívántam mást, csak hogy hallgasson végre, legyen mellettem, és menjünk be Bécsbe. Hátrasimítottam a haját, ujjaim hegyével megérintettem hosszú szempilláját, és a fény felé néztem.
„Végül is mire van szükség e lények teremtéséhez?” – folytatta. „E csavargó szörnyekéhez? Hány csepp vérre, amely elkeveredik egy ember vérével... és milyen szívre, hogy túlélje az első támadást?”
Ereztem, hogy figyeli arcomat, amint összefont karral álltam ott, és hátamat az ablakszárnynak vetve néztem kifelé.
„Az a sápadt arcú Emily, az a szerencsétlen angol férfi...” – folytatta, mit sem törődve vele, hogy a fájdalomtól megrándul az arcom. „Milyen kis semmi szívük volt, talán nem is a vérszívás ölte meg őket, hanem a halálfélelem. A puszta rettegés. De mi van az életben maradt szívekkel? Biztos vagy benne, hogy nem teremtettél szörnyek légióját – szörnyekét, melyek időnként ösztönös és hiábavaló harcot folytatnak, hogy nyomdokodba lépjenek? Mennyi ideig éltek ezek az árvák, akiket magukra hagytál – egy napig, egy hétig, mielőtt a nap hamuvá égette vagy egy halandó, amelyet megtámadtak, elpusztította őket?”
„Hagyd abba!” – kértem. „Ha tudnád, milyen tökéletesen látom lelki szemeimmel mindazt, amit itt ecsetelsz, nem tennéd. Értsd meg, hogy ilyen sohasem történt! Lestat a halál küszöbéig kiszívta a vérem, hogy vámpírrá tegyen. És a sajátjával elvegyítve adta vissza az összes vért. Így történt.”
Claudia elfordította tekintetét, majd a kezére pillantott. Mintha felsóhajtott volna. Felém fordította pillantását, lassan felnézett, majd lefelé, míg végül találkozott a tekintetünk. Mosolyogni látszott. „Ne félj az én fantáziámtól” – szólt csendesen. „A végső döntés végül is mindig téged illet. Nem igaz?”
„Nem értem” – mondtam. Kurta nevetés tört ki belőle, és elfordult.
„El tudod képzelni?” – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam. „Egy halom gyereket? Ennyi telne tőlem...”
„Claudia” – mormoltam.
„Nyugodj meg” – szólt hirtelen, még mindig fojtott hangon. „Hadd mondjam meg neked, hogy bármenynyire is gyűlöltem Lestatot...” Elhallgatott.
„Igen...” – suttogtam. „Igen...”
„Bármennyire gyűlöltem, vele voltunk... teljesek.”
Reszkető szemekkel nézett rám, mintha a kissé emelkedett hang éppúgy zavarná őt, mint engem.
„Nem, ő csak számodra jelentette a teljességet” – mondtam. „Mert mi ketten a te két oldaladon álltunk, kezdettől fogva.”
Nem vagyok benne biztos, de mintha mosolygott volna. Lehajtotta fejét, de láttam, hogy ide-oda pillant szempillája alól. Majd így szólt: „Ti ketten az én két oldalamon. Ez is megelevenedik előtted, ugyanúgy, ahogy minden más?”
Egy régmúlt éjszaka olyan képszerűen jelent meg előttem akkor, mintha még mindig ott lennék, de ezt nem mondtam el neki. Kétségbeesett volt azon az éjszakán, és elszökött Lestattól, aki unszolta, hogy öljön meg egy nőt az utcán, amitől ő látható riadalommal visszahőkölt. Biztosra veszem, hogy az az asszony hasonlított az anyjára. Aztán nyomtalanul eltűnt előlünk, de végül rátaláltunk a kabátok alatt, a ruhásszekrényben, amint a babáját dédelgette. És amikor a kiságyába vittem, odaültem mellé, és énekeltem neki, ő a babájába kapaszkodva merőn nézett rám, mintha vaktában és rejtelmesen próbálna csillapítani egy olyan fájdalmat, amit ő maga még csak nem is kezdett felfogni. El tudja képzelni e családi idillt, a tompított fényű lámpákat, a vámpír apát, amint a vámpír kislánynak énekel? Csak a babának volt emberi arca, egyedül a babának.
„El kell innen menekülnünk” – szólt hirtelen a mostani Claudia, mintha fölöttébb sürgetőn formálódott volna meg agyában a gondolat. Fülére tette a kezét, mint aki valamilyen rémséges hangtól akarja megkímélni. „Mindattól, amit magunk mögött hagytunk, attól, amit a szemedben látok most, pedig én csupán hangosan gondolkodom, töprengek.”
„Bocsáss meg” – mondtam a tőlem telhető gyöngédséggel, lassan visszahúzódva abból a hajdani szobából, a fodros kiságytól, a rémült vámpírgyerektől és vámpírénekszótól. És Lestat, hol volt Lestat? Gyufát gyújtanak a szomszéd szobában, egy árnyék elevenedik meg hirtelen, ahogy fény és sötétség éled ott, ahol addig sötétség volt csupán.
„Nem, te bocsáss meg nekem...” – mondta most nekem abban a kis hotelszobában, az első nyugat-európai főváros közelében. „Vagy inkább mindketten megbocsátunk egymásnak. De őneki nem bocsátunk meg, nélküle pedig, láthatod, mi a helyzet közöttünk.”
„Csak most, mert fáradtak vagyunk, és örömtelen dolgokat éltünk át...” – mondtam neki és magamnak, mert nem volt senki más a világon, akivel beszélhettem volna.
„Igen, és ennek véget kell vetni. Most kezdek rájönni, hogy elejétől fogva rosszul csináltuk. Ki kell hagynunk Bécset. Saját nyelvünkre, saját népünkre van szükségünk. Egyenesen Párizsba akarok menni.”