Charlaine Harris - True Blood /7. fejezet/

7. FEJEZET


Másnap este Bill és én egy nyugtalanító beszélgetést folytattunk. Az ágyában feküdtünk, a faragott fejvéggel és vadonatúj gerincbarát matraccal bíró hatalmas ágy¬ban. Az ágynemű is virágos volt, mint a tapéta, és emlék¬szem, azon merengtem, vajon azért szereti-e, ha a holmi¬jaira virág van nyomva, mert igaziból nem láthatja, legalábbis nem úgy, ahogy látni érdemes... napvilágnál.
Bill az oldalán feküdt, és engem nézett. Moziban voltunk előtte; Bill bolondult az űriényes filmekért, talán azért, mert némi rokonságot érzett az űr teremtmé¬nyeivel. Olyan igazi „lőjük szét őket" típusú mozi volt, majdnem minden űrlény ronda, hátborzongató és gyil¬kos hajlamú volt benne. Ezen füstölgött Bill végig, amíg elvitt enni, és aztán az úton a házáig. Nagyon boldog voltam, amikor azt javasolta, próbáljuk ki az új ágyat.
Én voltam az első, aki vele feküdt benne.
Úgy nézett rám, ahogy nézni szeretett, mondta. Talán a szívverésemet hallgatta, mivel olyasmit is hallott, amit én nem, vagy nézte, ahogy pulzál a vérem, mivel olyas¬
67
mit is látott, amit én nem. A beszélgetés elkalandozod a látott filmtől a közelgő egyházközségi választásokra (Bill megpróbált rákerülni a szavazók névjegyzékére, külön kérvényre ugyanis postai úton is lehetett szavazni), aztán a gyerekkorunkra. Azt vettem észre, hogy Bill elszántan próbálja felidézni, milyen is volt átlagos embernek lenni.
- Játszottatok valaha a bátyáddal papás-mamást? -kérdezte. - Manapság már normálisnak tartják, de soha nem felejtem el, hogy anyám istentelenül elverte a bá¬tyámat, Robertet, miután a bokrok között találta Sarah-val.
- Nem - mondtam, és próbáltam könnyednek tűnni, de az arcom megfeszült és a gyomromat jeges marok szo¬rította össze a felébredő félelemtől.
- Nem mondasz igazat.
- De igen. — Csak az arcára néztem, és abban bíztam, hogy van rá esély, hogy témát váltsunk. Csakhogy Bill hihetetlenül állhatatos volt.
- Jó, nem a bátyáddal. Akkor kivel?
- Nem akarok erről beszélni. - A kezem ökölbe szo¬rult, és éreztem, hogyan kezd fal magasodni körém.
Bill azonban gyűlölte, ha kisiklanak előle. Hozzá volt szokva, hogy mindent elmondanak neki az emberek, amit csak akar, mert delejes erejével ezt könnyűszerrel elérte.
- Mondd el, Sookie - unszolt kedvesen, és a tekintete mélyén kíváncsiság fénylett. Hüvelykujja körmét vé¬gighúzta a hasamon, amitől megremegtem.
- Volt egy... fura bácsikám — mondtam, és éreztem, hogy a szokásos mosoly ráfeszül az arcomra.
Bill felvonta sötét, íves szemöldökét. Nem ismerte a fogalmat.
Magyarázni kezdtem, olyan közömbösen, ahogy csak tudtam.
- Egy felnőtt férfirokon, aki molesztálja... a gyereke¬ket a családjában.
A szeme izzani kezdett. Nyelt egy nagyot, láttam, hogy megmozdul az ádámcsutkája. Rávigyorogtam. Kisimítottam az arcomból a hajamat. Már nem lehetett visszaszívni.
- És valaki ezt tette veled? Hány éves voltál?
- Ó, nagyon kicsi koromban kezdődött - és éreztem, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt, a szívem rit¬musa is felgyorsult, a pánik tünetei, amelyek mindig je¬lentkeztek, ha felidéztem. A térdemet szorosan összezár¬tam, és magasra húztam. — Azt hiszem, öt lehettem — mormogtam, egyre gyorsabban és gyorsabban -, tudom, nem lehet mondani, hogy szó szerint, hát, hogy megdu¬gott, de mást azért csinált - most már remegett a kezem az arcom előtt, ahogy elrejtettem a szememet Bill tekin¬tete elől. - A legrosszabb az volt, Bill, a legrosszabb -folytattam, már nem tudtam abbahagyni -, hogy min¬dig, amikor látogatóba jött, biztosan tudtam, hogy csi¬nálni fogja, mert hallottam a gondolatait! És sehogyan sem tudtam megakadályozni! - A számra szorítottam a tenyeremet, hogy elhallgattassam saját magamat. Nem kellett volna erről beszélnem. Hasra fordultam, hogy el¬rejtőzzem, a testem megmerevedett.
Sok idő eltelt, aztán éreztem, hogy Bill a vállamra teszi hűvös kezét. Ott hagyta, megnyugtatásképpen.
- Ez még a szüleid halála előtt volt? - kérdezte szoká¬sos nyugodt hangján. Én még mindig nem tudtam ránézni.
- Igen.
- Anyukádnak elmondtad? Nem csinált semmit?
- Nem. Azt hitte, hogy mocskos a fantáziám, vagy hogy a könyvtárban találtam valami könyvet, amiből olyasmit tanultam, aminek ismeretére érzése szerint még nem voltam felkészülve. - Eszembe jutott anyám arca, amelyet az én mézszínű szőkeségemnél két árnyalattal sötétebb haj keretezett. Az arca eltorzult az undortól. Nagyon konzervatív családból származott, és nyilvános¬ság előtt a gyengédség bármilyen kinyilvánítása, vagy a téma bárminemű említése szemérmetlenség volt a sze¬mében, amit határozottan elutasított.
- Csodálom, hogy látszólag olyan boldognak tűntek az apámmal — mondtam a vámpíromnak. — Annyira kü¬lönböztek. - Aztán rájöttem, hogy ez mennyire komi¬kusnak hatott az én számból. Az oldalamra gördültem. -Mintha mi nem lennénk azok - mondtam Billnek, és megpróbáltam mosolyogni. Bill arca teljesen nyugodt volt, de láttam, hogy a nyakán tikkel az egyik izom.
- Apádnak elmondtad?
- Igen. Pont, mielőtt meghalt. Kisebb koromban túl¬ságosan is kínban voltam ahhoz, hogy elmondjam neki; meg aztán anya nem hitt nekem. De aztán már nem bír¬tam tovább, tudva, hogy minden hónapban legalább két hétvégén találkoznom kell a nagybátyámmal, amikor lá-togatóba jön.
- Él még?
- Bartlett bácsi? Ó, persze. Nagyi fivére volt, nagyi meg apám anyja. Shreveportban él. De amikor Bartlett bácsi először jött nagyihoz látogatóba, azután, hogy a szüleim meghaltak, és Jasonnel hozzá kerültünk, elbúj¬tam. Amikor nagyi megtalált, és megkérdezte, miért csináltam ezt, elmondtam. És ő hitt nekem. - Újra érez¬tem annak a napnak a mindent elsöprő megkönnyebbü¬lését, a nagyanyám csodálatos hangját, amint azt ígéri, hogy soha többet nem kell a bátyjával találkoznom, és soha, soha, soha többet nem jön a házunkba.
És nem is jött. Szakított a bátyjával, hogy megvédjen. Bartlett bácsi próbálkozott nagyi lányával, Lindával is, amikor még kislány volt, de a nagyanyám mélyen elte¬mette ezt kellemetlen epizódot a tudatában, elhesseget¬te, mint valami félreértést. Elmesélte, hogy azután soha többet, egyetlen percre sem hagyta kettesben a bátyjával Lindát, hogy már arra gondolt, többé nem hívja meg, holott nem tudta igazán elhinni, hogy a rokon kislányok intim testrészeit fogdosná.
- Akkor ő is Stackhouse?
- Ó, nem. Tudod, nagyi a férjhez menetelekor lett Stackhouse, a lánykori neve Hale volt. - Csodáltam, hogy ezt ennyire a szájába kell rágnom. Éppen eléggé déli volt ahhoz, még, ha vámpír is, hogy nyomon tudjon követni egy ilyen egyszerű rokonsági kapcsolatot.
Bill a távolban járt, kilométerekre. Elvettem a kedvét a nyomasztó, mocskos kis történetemmel, és az én vé¬rem sem forrt már, az is biztos.
- Akkor én megyek - mondtam, és kibújtam az ágy¬ból, a padlóra hajolva a ruhámért. Gyorsabban, mint hogy láthattam volna, lent termett az ágyról, és kivette a cuccaimat a kezemből.
- Ne hagyj most itt - mondta. - Maradj.
- Ma este csak siránkozni tudnék. - Két könnycsepp gördült végig az arcomon, és rámosolyogtam.
Ujjával szétmorzsolta a könnyeimet, és nyelve követte az útjukat a szememig.
- Maradj itt pirkadatig - mondta.
-Akkor viszont majd el kell bújnod a rejtekedbe.
- A mimbe?
- Oda, ahol a nappalokat töltöd. Nem akarom tudni, hova! - Feltartottam a kezemet, hogy ezt nyomatékosít-sam. - Hát nem kell bebújnod oda, még mielőtt a leg¬kisebb fénysugár is látszik?
- Ó - mondta. - Tudom. Érzem, ha közeleg.
- Akkor nem tudsz másnál aludni? -Nem.
- Hát akkor legyen. Azért hagysz aludni egy kicsit?
- Ennél mi sem természetesebb - mondta, úriember¬hez illő meghajlással, habár egy egész kicsit megzavarta a képet, hogy tökéletesen pucér volt. - Egy keveset min¬denképpen. - Aztán ahogy lefeküdtem az ágyra, és a ka¬romat feléje tártam, azt mondta: - Talán.
Az biztos, hogy reggelre egyedül voltam az ágyban. Ki¬csit még heverésztem, gondolkodtam. Ha időről időre csip-csup dolgokon töprengtem is, most hirtelen előbúj¬tak a rejtekükből a vámpírral való kapcsolatom szép¬séghibái, és elárasztották minden gondolatomat.
Soha nem látom Billt napvilágnál. Soha nem készítek neki reggelit, soha nem futunk össze egy ebédre. (Elvi¬selte a látványt, hogy én eszem, bár nem nagyon lelke¬sedett ezért a cselekvésért, és minden étkezés után na¬gyon alaposan fogat kellett mosnom, ami jó szokás egyébként.)
Soha nem lehet Billtől gyerekem, ami jó volt, leg¬alábbis abból a szempontból, hogy nem kellett fogam¬zásgátlásról gondoskodni, de...
Soha nem hívhatom fel Billt az irodában, hogy haza¬felé jövet vegyen tejet. Soha nem csatlakozik a Rotary-hoz, vagy beszél a gimnáziumban a pályaválasztó gye¬rekeknek a hivatásáról, vagy lesz edző a Kis Baseball Ligában.
Soha nem jön majd el velem templomba.
S már azt is tudtam, ahogy ott feküdtem ébren - a madarak reggeli csiripelését és az úton egyre sűrűbben elzúgó teherautók robajlását hallgatva, mialatt Bon Temps-szerte mindenki felkelt, feltette a kávét, kiment a ház elé az újságért és aznapi terveit szőtte -, hogy az a teremtmény, akit én szeretek, most éppen egy gödörben fekszik valahol a föld alatt, minden értelemben holtan, amíg be nem áll a teljes sötétség.
Addigra annyira letörtem, hogy valami jóra is gondol¬nom kellett, amíg megmosakodtam a fürdőszobában egy kicsit, és felöltöztem.
Úgy néz ki, hogy őszintén törődik velem. Ez nagyon jólesett, de kicsit nyugtalanító volt, hogy nem tudhat¬tam, pontosan mennyire.

A szex egész egyszerűen fantasztikus volt. Soha még csak nem is álmodtam volna, hogy ennyire csodálatos lehet.
Senki nem fog ujjat húzni velem, amíg Bill barátnője vagyok. Minden mancs, amely eddig nemkívánatos ölel-getések közben tapogatott, ezután szépen a gazdája ölé¬ben pihen. És az, aki azért ölte meg a nagymamámat, mert akkor lepte meg, amikor engem várt, többet nem fog tudni a közelembe férkőzni, hogy még egyszer meg¬próbálja.
Bill mellett el tudtam lazulni, és ez olyan drága kincs volt, amelynek az értékét még csak megbecsülni sem tudtam. A tudatomat úgy irányíthattam, ahogy akar¬tam, és semmi olyanról nem értesülhettem, amit nem akart elmondani.
Ennyi.
Ebben az elmélkedő hangulatban sétáltam le Bill lép¬csőjén a kocsimhoz.
Legnagyobb megdöbbenésemre Jason ült ott a fur¬gonjában.
Nem volt éppen felhőtlenül vidám pillanat. Átballag¬tam az ablakához.
- Látom, hogy igaz - mondta. A kezembe nyomott egy csésze habos kávét, amelyet a Grabbit Quickből ho¬zott. - Ülj be mellém.
Bemásztam, a kávénak nagyon örültem ugyan, de mindent összevetve elég bizalmatlan voltam. A gondo¬latpajzsot azonnal magam elé rántottam. Lassan és fáj¬dalmasan illeszkedett vissza a helyére, mintha egy túlsá¬gosan is szoros fűzőbe kellett volna visszaszuszakolnom magam.
- Nekem egy szavam sem lehet - mondta Jason. Azok után nem, ahogyan az elmúlt pár évben éltem. És, ha jól sejtem, akkor neked ő az első, ugye?
Bólintottam.
- Rendesen bánik veled? Újra bólintottam.
- El kell mondanom valamit.
- Ki vele.
- Az éjjel megölték Bartlett bácsit.
Rámeredtem, a kávéból felcsapott a gőz kettőnk közé, ahogy felfeszítettem a csésze tetejét.
- Meghalt? - kérdeztem, csak hogy megpróbáljam felfogni. Annyira küzdöttem ellene, hogy valaha is eszembe jusson, és itt megint gondoltam rá, és a követ¬kező dolog, amit hallok az, hogy halott.
-Aha.
- Hűha. - A horizont rózsaszín fényeit néztem az ablakon keresztül. Mindent elöntött egy érzés - a sza¬badságé. Az egyetlen, aki rajtam kívül emlékezett rá, az egyetlen, aki örömét lelte benne, aki a végsőkig ragasz¬kodott hozzá, hogy én kezdeményeztem és folytattam azokat a beteges dolgokat, amelyek neki olyan jóles¬tek. .. halott. Mélyet sóhajtottam.
- Remélem, hogy a pokolban rohad - mondtam. -Remélem, hogy minden alkalommal, amikor csak eszé¬be jut, mit tett velem, egy ördög megböki a hátsóját a vasvillájával.
- Úristen, Sookie!
-Veled soha nem kezdett ki.
- Rohadtul nem!
- Mit akarsz ezzel?
- Semmit, Sookie. De senki másról nem tudok, akit zaklatott volna, csak téged!
- Baromság. Linda nénit is molesztálta.
Jasonnek még az álla is leesett a döbbenettől. Végre leifogott valamit a bátyám.
- Ezt a nagyi mondta?
- Igen.
- Nekem egy szót sem szólt róla.
- Tudta, milyen nehéz lesz neked, hogy nem találkoz¬tok többet, tudta, mennyire szereted. Csakhogy nem hagyhatta, hogy egyedül maradj vele, mert nem lehetett benne száz százalékig biztos, hogy csak a kislányok érdeklik.
- Az elmúlt pár évben találkoztam vele.
- Igen? - Ez az újdonság erejével hatott. Nagyira is az újdonság erejével hatott volna.
- Sookie, öreg ember volt. Sokat betegeskedett. Gond volt a prosztatájával, legyengült és csak járókerettel tu¬dott járni.
- Hát ez bizonyára megnehezítette a mozgását az ötévesek becserkészése közben.
- Juss már túl ezen! -Jó! Mintha tudnék!
Az autóülés két végéből méregettük egymást.
- Szóval, mi történt vele? - kérdeztem végül ímmel-ámmal.
- Múlt éjjel betörtek a házába.








- Tényleg? És?
- És eltörték a nyakát. Lelökték a lépcsőn.
- Aha. Szóval már tudom. Most hazamegyek. Lezu¬hanyozom, és készülök, hogy menjek dolgozni.
- Csak ennyit mondasz?
- Mit lehetne még ezenkívül?
- A temetésről nem kérdezel? -Nem.
- A végrendeletéről nem akarsz hallani? -Nem.
Jason felemelte a kezét.
- Jól van - mondta, mintha eddig minden erejével meg akart volna győzni, de most már belátta, hogy hajt¬hatatlan vagyok.
- Van még valami? - kérdeztem.
- Nincs. Csak a bácsikánk halt meg. Azt hittem, ez elég.
- Teljesen igazad van - mondtam, miközben kinyi¬tottam a kocsiajtót, és kiszálltam. - Ez elég. - Megemel¬tem felé a papírcsészémet. - Kösz a kávét, bátyus.

Pedig nem volt elég, mert amikor bementem dolgozni, leesett a tantusz.
Éppen egy poharat törölgettem, és nem is igazán gon¬doltam Bartlett bácsira, amikor hirtelen minden erő ki¬futott a kezemből.
- Jézus, Mária, Szent József - mondtam a lábamnál heverő üvegcserepeket bámulva. - Bill ölte meg.



Nem tudom, hogy mitől voltam ennyire biztos benne, hogy igazam van; de az voltam, attól a pillanattól kezd¬ve, hogy az eszembe villant. Talán azért, mert félálom¬ban hallottam, hogy Bill valakit felhív telefonon. Talán az arckifejezése, amikor befejeztem a mondókámat a bácsiról, most riadóztatta a tudatalattimat.
Azon tűnődtem, hogy Bill vajon pénzzel fizet-e a má¬sik vámpírnak, vagy cserébe valamilyen szívességet tesz majd.
Teljes dermedtségben dolgoztam végig a műszako¬mat. Nem beszélhettem senkinek arról, mit gondolok, még csak azzal sem állhattam elő, hogy nem érzem jól magam anélkül, hogy meg ne kérdezte volna valaki, mi bajom. Úgyhogy egyáltalán nem szóltam egy szót sem, csak dolgoztam. Kizártam minden mást, csak a követ¬kező rendelésemmel törődtem. Hazafelé próbáltam ugyanilyen dermedt állapotban vezetni, de amint egye¬dül maradtam, szembe kellett néznem a tényekkel.
Kiborultam.
Azt tudtam, tisztában voltam vele, hogy Bill egészen biztosan megölt egy-két embert hosszú, hosszú élete so¬rán. Amikor még fiatal vámpír volt, amikor sok vér kel¬lett neki, mielőtt még nem tanulta meg az irányítani a szükségleteit, hogy a létezéshez elég legyen egy nyeletnyi itt, egy nagy korty ott anélkül, hogy ténylegesen meg is ölné ezzel azt, akiből éppen iszik... Ő maga mondta, hogy egy-két haláleset van a múltjában. És megölte a két Rattray-t. De azon az éjszakán minden kétséget kizáróan kicsináltak volna ott a Merlotte's mögött, ha Bill nem lép közbe. Természetesen hajlottam rá, hogy ezt a kér ha¬lálesetet megbocsássam neki.
Miért más Bartlett bácsi meggyilkolása? Ő is ártott nekem, iszonyatosan, a már amúgy is nehéz gyerekkoro¬mat rémálommá tette. Nem könnyebbültem-e meg, sőt, nem voltam-e elégedett, amikor azt hallottam, hogy holtan találták? Az a rettenet, ahogy Bill közbelépésére reagáltam, nem csupán ócska képmutatás a legrosszabb fajtából?
Igen. Nem?
Fáradtan és hihetetlenül összezavarodva ültem kint a ház előtt a lépcsőn, és vártam a sötétben, karommal át¬kulcsolva a térdemet. A tücskök rázendítettek a magas fűben, ahogy Bill közeledett, olyan gyorsan és csendben megérkezve, hogy nem is hallottam. Az egyik pillanat¬ban egyedül voltam az éjszakában, a másikban meg már ott ült mellettem a lépcsőn Bill.
- Mit akarsz csinálni ma este, Sookie? - Átkarolt.
- Jaj, Bill. - A hangomat átjárta a kétségbeesés.
A karja lehullott a vállamról. Nem néztem fel rá, amúgy sem láthattam volna az arcát abban a sötétben.
- Nem lett volna szabad megtenned. Legalább nem vesződött tagadással.
- Örülök, hogy meghalt, Bill. De képtelen vagyok...
- Te azt hiszed rólam, hogy valaha is képes lennék bántani téged, Sookie? - A hangja halk és érdes volt, mint a léptek zaja a száraz avarban.
- Nem. Furcsa módon nem hiszem, hogy bántanál, még akkor sem, ha nagyon dühös lennél rám.
-Akkor...?

Olyan, mintha a Keresztapával járnék, Bill. Félek már bármit is mondani neked. Nem vagyok hozzászok¬ni, hogy a gondjaimat így oldjam meg.
Szeretlek.
Addig még soha nem mondta, és majdnem el is tud-tam hinni neki, olyan lágy és suttogó volt a hangja.
■- Tényleg, Bill? - Nem emeltem fel a fejem, úgy maradtam, ahogy voltam, a homlokomat a térdemnek nyomva.
- Igen.
- Akkor hagynod kell, hogy éljem az életemet, Bill, a javamat akarva sem változtathatsz rajta.
- Amikor Rattray-ék ütöttek, akkor akartad, hogy megváltoztassam.
- Ezt elismerem, tiéd a pont. De a mindennapjaimba akkor se próbálj beleavatkozni, és finoman irányítgatni. Lesz, hogy nagyon dühös leszek emberekre, és lesz, hogy ők lesznek rám nagyon dühösek. Nem aggódhatom folyton azon, hogy ezért meg fognak halni. Nem tudok így élni, édesem. Érted, hogy mit akarok mondani?
- Édesem? - ismételte vissza.
- Szeretlek - mondtam. - Azt nem tudom, hogy mi¬ért, de szeretlek. Azokon a csöpögős beceneveken akar¬lak hívni, amelyeket akkor használ valaki, amikor szerel¬mes, és nem érdekel, hogy mennyire hülyén hangzik, mert vámpír vagy. Mondani akarom, hogy te vagy az én kicsikém, hogy öregen és ősz hajjal is szeretni foglak -akkor is, ha ez biztosan nem történik meg. Meg még azt is, hogy tudom, hogy örökké hűséges leszel hozzám -pedig ez sem történhet meg. Folyton falakba ütközöm,ha ki akarom fejezni, hogy szeretlek, Bill. - Hallgatásba burkolództam. Kiadtam magamból.
- Hamarabb utolért minket ez a válság, mint számí¬tottam - mondta Bill a sötétben. A tücskök újrakezdték a zenebonát, és egy hosszú percig csak hallgattam őket.
- Igen.
- Mi legyen, Sookie?
- Egy kis gondolkodási időt kérek. -Amíg...?
- Amíg eldöntöm, hogy a szerelem megéri-e a szenve¬dést.
- Sookie, ha tudnád, hogy mennyire más ízed van, és hogy mennyire meg akarlak védelmezni...
Bill hangjából egyértelművé vált, hogy amiket most nekem mondott, azok nagyon gyengéd érzések a ré-széről.
- Furcsa módon - mondtam - én is ezt érzem veled kapcsolatban. De itt kell élnem, és együtt kell élnem ön¬magammal. Ki kell találnom pár szabályt, amely kihúz minket a csávából.
- Akkor most mit csinálunk?
- Én gondolkodom. Te meg csinálod azt, akármi volt is az, amit azelőtt, hogy találkoztunk.
- Próbálok rájönni, hogy tudnék-e a főáramban élni. Próbálom kitalálni, hogy kiből is lakmározhatnék, hogy ne kelljen azt az átkozott szintetikus vért innom.
- Tudom, hogy másból is fogsz - lakmározni, rajtam kívül. - Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne emeljem fel a hangom. - Kérlek, ne innen valakiből, ne valakiből, akivel találkoznom kell. Azt nem bírnám ki. Tudom, hogy nem tisztességes, hogy ezt kérem, mégis kérlek rá.
- Ha te meg nem randizol és nem fekszel le mással.
- Nem fogok. - Könnyen megtartható ígéretnek tűnt.
- Azt nem bánod, ha eljárok a kocsmába?
- Nem. Nem mondom el senkinek, hogy külön va¬gyunk. Nem szólok róla.
Felém hajolt, éreztem a karomon, ahogyan a testével nekidőlt.
- Csókolj meg - mondta.
Megemeltem a fejem, és felé fordítottam. Találkozott az ajkunk. Kék színnel égő tűz volt, nem az a narancs és vörös lángolás, nem az a fajta hév: ez kék tűz volt. Egy pillanat múlva átölelt. A következő pillanatban már én is őt. Kezdtem nem érezni a csontjaimat, elernyedtem. Nagyot nyögtem, és elhúzódtam.
- Nem lehet, Bill.
Hallottam, ahogy nagyot sóhajt, és bent tartja a leve¬gőt.
- Persze hogy nem, ha szakítunk - mondta halkan, de nem úgy hangzott, hogy úgy gondolja, ahogyan én ér¬tettem. - Még csókolóznunk sem szabad. Azt pedig vég¬képp nem lenne szabad, hogy hanyatt akarjalak vágni ezen a tornácon, hogy addig basszalak, amíg elalélsz.
A térdem szó szerint remegett. Az a szándékosan dur¬va beszéd, azon a hűvös, édes hangon, csak még jobban felébresztette a vágyamat. Minden erőmre szükség volt hozzá, minden egyes apró kis akaraterő-morzsára, hogy fel tudjak tápászkodni, és be tudjak menni a házba.
De megtettem. A következő héten kezdtem kialakítani az életemet nagyi nélkül, Bill nélkül. Éjszakánként dolgoztam, irtó kemé¬nyen. Rettentően elővigyázatos voltam, először életem¬ben nagyon odafigyeltem a zárakra és a biztonságra. Odakint egy gyilkos mászkált, és már nem volt nagy ere¬jű védelmezőm. Fontolgattam, hogy szerzek egy kutyát, de nem tudtam eldönteni, milyen fajtát. A macskám, Tina, volt az egyetlen vigyázom abban az értelemben, hogy mindig jelezte, ha valaki közelített a házhoz.
Időről időre felhívott a nagyi ügyvédje, hogy tájékoz¬tasson, hogyan áll a birtok ügyeinek rendezése. Bartlett ügyvédje is hívogatott. A nagybátyám húszezer dollárt hagyott rám, elég nagy summa volt ez hozzá képest. Majdnem lemondtam erről az örökségről. De aztán újra átgondoltam. A pénzt a helyi elmegyógyintézetnek ado¬mányoztam, azzal a megkötéssel, hogy olyan gyerekek gyógykezelésére fordítsák, akiket molesztáltak vagy nemi erőszak áldozatai voltak.
Örömmel fogadták.
Rengeteg vitamint szedtem, mert kicsit vérszegény voltam. Sok folyadékot és fehérjét fogyasztottam.
És annyi fokhagymát ehettem, amennyit csak akar¬tam, amit Bill nem volt képes elviselni. Azt mondta, hogy a pórusaimból szivárog, amikor egy este spagettit vacsoráztam bolognai mártással és ettem hozzá egy kis fokhagymás kenyeret.
Aludtam, aludtam és aludtam. Az átdolgozott műsza¬kok utáni éjszakázástól kialvatlan voltam.
Három nap után úgy éreztem, hogy feltöltődtem, mármint fizikailag. Igazából mintha még egy kicsit erősebb is lettem volna, mint azelőtt.
Kezdtem észrevenni, mi történik körülöttem.
Az első dolog, ami feltűnt, az volt, hogy a helyiek na¬gyon ki vannak akadva a Monroe-ban tanyázó vámpírokra.
Diane, Liam és Malcolm rendszeresen körbejárta a környék bárjait, egyértelműen próbálták ellehetetlení¬teni azokat a vámpírokat, akik a főáramban akartak élni. Vérlázítóan és visszataszítóan viselkedtek. A három vám¬pír kicsapongásaihoz képest az elsőéves, kiéhezett mű¬szaki egyetemisták bulizása ártatlan szórakozásnak tűnt.
Nem úgy nézett ki, hogy úgy gondolták, hogy ve¬szélybe sodorják magukat. A szabadság mámorító érzése, hogy kívül voltak a koporsón, a fejükbe szállt. Az a jo¬guk, hogy immár hivatalosan is léteznek, elsöpört min¬den gátlást, megfontoltságot és óvatosságot. Malcolm Bogaloosasban kicakkozott egy csapost. Diane meztele¬nül táncolt Farmerville-ben. Shongalooban Liam egy kiskorú lánnyal randizott, és az anyjával is. Mindkette¬jüknek vérét vette. Egyiküknek sem törölte ki az emlé¬keit.
Egy csütörtök este Rene Mike Spencerrel, a temetke¬zési vállalkozóval beszélgetett a Merlotte'sban. Amikor a közelükbe értem, elhallgattak, és ez természetesen felkel¬tette a kíváncsiságomat. Így olvasni kezdtem Mike gon¬dolatait. A helyiek egy csoportja azt fontolgatta, hogy kifüstöli a monroe-i vámpírokat.
Nem tudtam, mit csináljak. Az a három, ha nem is volt kifejezetten barátja Billnek, de mégis olyan fajta¬társféle. De én is éppen annyira idegenkedtem Mal-colmtól, Diane-től és Liamtől, mint mindenki más. Másfelől, és te jó ég - mindig van a dolgoknak másik fe¬le, ugye? -, az egészen egyszerűen nem volt ínyemre, hogy bár előre tudok egy többszörös gyilkosság tervéről, csak üljek ölbe tett kézzel.
Talán csak az ital beszélt belőlük. Csak ellenőrzéskép¬pen beletúrtam a körülöttem lévők agyába. Legnagyobb rémületemre sokan gondoltak arra, hogy lángra gyújtják a vámpírtanyát. Az ötlet eredetéig azonban nem tudtam visszakövetni a nyomokat. Olyan érzés volt, mintha a méreg egy agyból áramlana, és sorra fertőzné a többit.
Arra nem volt bizonyíték, semmilyen bizonyíték, hogy Maudette-et, Dawnt és a nagyanyámat vámpír ölte volna meg. Sőt, valójában azt beszélték, hogy a halott¬kém jelentésében pont az ellenkezőjére volt bizonyíték. Csakhogy a vámpírok úgy viselkedtek, hogy az emberek okolni akarták őket valamiért, meg akartak tőlük szaba¬dulni, és mivel mind Maudette-en, mind Dawnon vol¬tak vámpírharapásnyomok, és vámpírbárokba szoktak járni, hát a helyi jó emberek összeillesztették a részlete¬ket, és kimondták a bűnösségüket.
Bill az egyedüllétem hetedik éjjelén jött el. Meglehe¬tősen hirtelen bukkant elő az asztalánál. Nem volt egye¬dül. Egy fiú jött vele, egy fiú, aki úgy tizenöt éves lehe¬tett. Ó is vámpír volt.
- Sookie, ő itt Harlen Ives Minneapolisból - szólalt meg Bill, mintha teljesen átlagos helyzetben mutatná be.
- Harlen - mondtam, és bólintottam. - Örülök, hogy találkoztunk.
- Sookie. - Ő is biccentett felém.
- Harlen átutazóban Minnesotából New Orleansba -mondta Bill kimondottan csevegő modorban.
- Üdülni megyek - mondta Harlen. - Évek óta el akartam látogatni New Orleansba. Tudja, számunkra az amolyan Mekka.
- Ó... értem - mondtam, és igyekeztem, hogy tárgyi¬lagos legyen a hangom.
- Van egy telefonszám, amelyet fel lehet hívni - tájé¬koztatott Harlen. - Meg lehet szállni ideiglenes szállás¬helyen is, vagy ki lehet bérelni egy...
- Koporsót? - kérdeztem sziporkázva.
- Nos, igen.
- Milyen jó lesz neked - mondtam, és legeslegjobb tudásom szerint mosolyogtam. - Mit hozhatok? Úgy tu¬dom, hogy Sam feltöltötte a vérkészleteket, Bill, nem innál egyet? Van A, negatív ízben, vagy tudok még hozni 0 Rh-pozitívat.
- Ó, a negatívot, azt hiszem - mondta Bill, miután egymásra pillantottak Harlennel.
- Máris hozom! — Visszasiettem a pult mögé a hűtő¬höz, kivettem két A negatívot, lepattintottam a kupako¬kat, és tálcán szolgáltam fel. Végig mosolyogtam, ahogy szoktam.
- Jól vagy, Sookie? - kérdezte Bill már sokkal termé¬szetesebb hangon, amikor eléjük csaptam az italokat.
- Persze, Bill — mondtam vidáman. Igazából szét akar¬tam törni a palackot a fején. Vagy Harlenén. Marad éj¬szakára. Aha.
- Harlen később át akar menni Malcolmhoz látogató¬ba - mondta Bill, amikor odamentem az üresekért, hogy megkérdezzem, kérnek-e még.
- Biztos vagyok benne, hogy Malcolm nagyon szí¬vesen találkozna Harlennel - és próbáltam nem olyan piszok rosszkedvűnek hangzani, mint amilyen voltam.
- Ó, hát Bill-lel találkozni is egyszerűen szuper volt -mondta széles mosollyal Harlen, a szemfogát villogtatva. Harlen tudta, hogyan szemétkedjen, jól van. - De Mal¬colm valóságos legenda.
- Vigyázz magadra - mondtam Billnek. Meg akartam mondani, hogy mekkora veszélybe sodorta magát a három együtt tanyázó vámpír, de nem gondoltam, hogy a dolog már elérte volna azt a pontot, hogy történjen valami. Fejtegetésekbe sem akartam bocsátkozni az ott ülő Harlen előtt, aki engem nézett a lencsibabaszemével, és pont olyan volt, mint egy tini szexszimbólum. - Mos¬tanság senki sincs nagyon oda hármójukért - tettem hozzá egy perc múlva. Ezt nem lehet sikeres figyelmezte¬tésnek minősíteni.
Bill csak rám nézett, értetlenül, én megfordultam, és elmentem.
Utóbb megbántam azt a percet, méghozzá keservesen.
Miután Bill és Harlen elment, a bárban felerősödtek an¬nak a fajta beszélgetésnek a hangjai, amit Renétől és Mark Spencertől hallottam. Tisztára úgy tűnt, hogy va¬laki feltüzelte az embereket, és állandóan táplálja a ha¬ragjukat. Bármennyire akartam, mégsem tudtam rájön¬ni, ki volt az, pedig találomra belehallgattam gondola¬tokba és valódi hangokba is. Jason is bejött a kocsmába, köszöntünk egymásnak, de sokkal többet nem beszél¬gettünk. Nem bocsátotta meg, ahogyan Bartlett bácsi halálhírét fogadtam.
Majd csak elfelejti egyszer. Legalább ő nem gondolta, hogy felgyújt valamit, kivéve talán azt, hogy miként lehetne Liz Barrettet felhevíteni az ágyban. Liz még ná¬lam is fiatalabb volt, rövid barna hajjal és barna szem¬mel. Várakozáson felüli módon a fellépése megfontolt¬ságot sugárzott, amiből arra gondoltam, lehet, hogy Jason ezúttal végre megtalálta a párját. Miután a sörös¬korsójuk kiürült, és búcsút vettem tőlük, észrevettem, hogy a dühös hangulat tovább erősödött a bárban, és az emberek nagyon komolyan készülnek valamire.
Kezdtem nagyon-nagyon ideges lenni.
Ahogy telt-múlt az este, a vendégek egyre eszeveszet¬tebben viselkedtek. Nő nem sok volt, inkább férfiak. Egyre többször ugrottak fel az asztalra. Egyre többet it¬tak. Az emberek álltak üldögélés helyett. Nehéz lett vol¬na leállítani, mivel nem volt igazi gyűlés, vagy ilyesmi. Szóbeli volt, suttogva terjedt szájról szájra. Senki nem pattant fel a pult tetejére, hogy azt üvöltse, hogy: „Akkor most mi legyen, srácok? Kicsináljuk a társaság szörnye¬teg tagjait? Gyerünk a kastélyhoz!", vagy valami ehhez hasonlót. Egyszerűen annyi volt, hogy egy idő múlva el-kezdtek kiszivárogni, és elszórt csoportokban álldogál¬tak kint a parkolóban. Az egyik ablakból fejcsóválva néztem őket. Nem lesz ez így jó.
Sam is nyugtalankodott.
- Szerinted? - kérdeztem tőle. Rájöttem, hogy aznap este ez volt az első alkalom, hogy szóltam hozzá, azon kívül persze, hogy: „Kérem azt a korsót!" vagy „Lesz még egy Margarita!"
- Szerintem ez már csőcselék - mondta. - De aligha mennek át most Monroe-ba. A vámpírok ébren vannak, és nagyjából pirkadatig.
- Hol áll a házuk, Sam?
- Úgy tudom, hogy Monroe külvárosának a nyugati szélén, vagy hogy úgy mondjam, a felénk eső szélén - vá¬laszolta. — De nem vagyok benne biztos.
Zárás után hazavezettem, félig-meddig abban bízva, hogy Bill ott van valahol a kis erdei úton a háznál, és szólhatok neki, mi készül.
Csakhogy sehol nem láttam, de átmenni sem akartam hozzá. Hosszú tétovázás után végül felhívtam, de csak a rögzítő vette fel. Hagytam üzenetet. Arra ötletem sem volt, hogy a három együtt tanyázó vámpír milyen néven lehet a telefonkönyvben, ha egyáltalán van telefonjuk.
Amikor lehúztam a cipőmet és levettem az ékszerei¬met - mind csupa ezüstből, ezt kapd ki, Bill! -, emlék¬szem, hogy szorongtam, de nem szorongtam eléggé. Gyorsan lefeküdtem, és hamar elaludtam a szobában, amely immár az enyém volt. A hold besütött a nyitva hagyott függönyök között, a padlóra furcsa árnyakat ve¬títve. De csak néhány percig nézegettem őket. Aznap éj¬jel Bill nem ébresztett fel visszahívással.
De a telefon korán reggel megcsörrent, már nappali lény¬ben.
- Mi az? - kérdeztem kábán, a kagylót erősen a fü¬lemhez nyomva. Az órára pillantottam. Fél nyolc volt.
- Felgyújtották a vámpírok házát - hallottam Jasont. - Remélem, a tiéd nem volt bent.
- Mi az? - kérdeztem ugyanazt, de már kétségbeesett hangon.
- Felgyújtották a vámpírok házát Monroe külvárosá¬ban. Napkelte után. Az Archer nyugati részén, a Callista Streeten.
Eszembe jutott, hogy Bill azt mondta, lehet, hogy el¬viszi oda Harlent. Lehetséges, hogy ott maradt?
- Nem - mondtam határozottan. -De.
- Le kell tennem — mondtam, és visszaraktam a kagy¬lót a helyére.

Parázslott a ragyogó napfényben. Füstcsíkok kígyóztak fel a kék égbe. Az elszenesedett deszkák úgy néztek ki, mint a krokodil bőre. A tűzoltóautók és a rendőr jármű¬vek össze-vissza parkoltak a kétszintes ház előtti gyepen. Kíváncsiskodók egy csoportja állt a sárga rendőrségi sza¬lag mögött.
Négy koporsómaradvány állt sorban egymás mellett a megperzselődött füvön. És egy hullazsák is. Elindultam feléjük, de egy végeérhetetlen pillanatig úgy tűnt, hogy nem kerülök közelebb; olyan volt, mint az egyik olyan álomban, amelyben soha nem érhetjük el a célunkat.
Valaki elkapta a karomat, és megpróbált visszatartani, Nem emlékszem, hogy mit mondtam, de egy rémült arc-ra igen, ahogy keresztülverekedtem magam a törmeléke-ken, beszíva az égett szagot, a nedves korom szagát, a szagot, amelyet egész hátralévő életemben érezni fogok.
Odaértem az első koporsóhoz, és belenéztem. Fény érte azt, amit nem takart el a fedő maradványa. A nap éppen felkelt; bármelyik pillanatban elérhette azt a rémisztő dolgot, amely az átázott, fehér selyembélésen pihent.
Bill volt-e? Képtelenség lett volna megmondani. A holttest apránként mállott szét, azalatt is, amíg néztem. Apró darabok hámlottak le, és a szellő felkapta őket, vagy apró füstpamaccsá válva tűntek el, ott, ahol a nap¬sugarak a holttestre kúsztak.
Mindegyik koporsóban ugyanaz a rémség.
Sam állt mellettem.
- Mondhatjuk erre, hogy gyilkosság, Sam? Megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs, Sookie. A törvény szerint vámpírt ölni gyilkosság. De először is bizonyítani kéne, hogy gyújtogatás történt, bár nem hiszem, hogy ez túl nehéz lenne. - Mindketten éreztük a benzinszagot. Emberek nyüzsögtek a ház körül, itt-ott felmásztak a fákra, kiál¬toztak egymásnak. Nekem nem úgy tűnt, hogy ezek a fickók fontos bűnügyi helyszínelést végeznének.
- De ez a holttest itt, Sookie - Sam a füvön heverő hullazsákra bökött ez igazi ember volt, és ebben az ügyben nyomozniuk kell. Nem hiszem, hogy abból a csőcselékből bárki gondolt vele egyáltalán, hogy ember is lehet bent, hogy számoltak volna a tettük bármilyen járulékos következményével.
- És te miért vagy itt, Sam?
- Miattad - mondta egyszerűen.
- Egész nap nem fogom megtudni, hogy Bill köztük van-e, Sam.
- Igen, tudom.
- Mit csináljak egész álló nap? Hogy bírjam ki a vára¬kozást?
- Esetleg bevehetnél valamit - javasolta. - Mondjuk altatót, vagy valami ilyesmit.
- Nincs ilyesmim - mondtam. - Soha nem voltak alvási nehézségeim.
Ez a társalgás egyre különösebb és különösebb lett, de nem tudtam elképzelni, hogy valami másról is beszélhet¬nénk.
Egy nagydarab férfi állt előttem, a helyi rendőr. Izzadt a reggeli hőségben, és úgy festett, mint aki órák óta tal¬pon van. Talán ő volt éjszaka szolgálatban, és maradnia kellett, amikor a tűz kigyulladt.
Amikor azok az emberek, akiket én is ismerek, tüzet gyújtottak.
- Ismerte ezeket az... áldozatokat, kisasszony?
- Igen, illetve találkoztam velük.
- Tudná azonosítani a maradványokat?
- Ugyan, ki lenne arra képes? - kérdeztem hitetlen¬kedve.
A testek addigra már majdnem teljesen szétoszlottak, alaktalan málladék kupacok voltak csupán.
A rendőr émelygett.
- Igen, hölgyem, de a személyt?
- Megnézem - mondtam, mielőtt lett volna időm át¬gondolni. A segítőkészség szokásával rettentő nehéz fel¬hagyni.
Mintha csak a nagydarab ember tudta volna, hogy ép¬pen meggondolom magam, letérdelt az égett fűre, és lehúzta a hullazsák cipzárját. A benne lévő kormos arc egy olyan lányé volt, akivel soha nem találkoztam; hálát adtam az égnek.
- Nem ismerem - mondtam, és éreztem, hogy a tér¬dem megadja magát. Sam kapott el, mielőtt még a föld¬re estem volna, aztán rá kellett támaszkodnom.
- Szegény lány - suttogtam. - Sam, nem tudom, mit csináljak.
Az aznapi időm egy részét a törvény szolgálatának ál¬doztam. Mindent tudni akartak a vámpírokról, akiké a ház volt, amit lehetett, azt elmondtam, ami nem ért valami sokat. Malcolm, Diane, Liam. Honnan valók, hány évesek, miért éppen Monroe-ban telepedtek le, ki volt az ügyvédjük; honnan is tudhatnám? A házukban soha nem jártam.
Amikor az, aki kikérdezett, akárki volt is, megtudta, hogy Billen keresztül ismerem őket, tudni akarta, hogy hol van Bill, és hogyan léphet vele kapcsolatba.
- Az is lehet, hogy ott van - mondtam a negyedik ko¬porsóra mutatva. - Sötétedésig én sem tudom. - A ke¬zem önállósította magát, és eltakarta a számat.
Pontosan ebben a pillanatban az egyik tűzoltó a társá¬val nevetni kezdett.
- Sült vámpír déliesen! - kiáltotta oda gunyorosan kettejük közül az alacsonyabbik annak, aki engem ki¬kérdezett. - Felszolgáltak egy kis sült vámpírt!
Amikor teljes erőből belerúgtam, már nem gondolta, hogy olyan átkozottul vicces. Sam visszahúzott, az en¬gem faggató férfi pedig megragadta a tűzoltót, akinek nekiugrottam. Úgy sikoltoztam, mint egy skóciai kísér¬tet, és újra nekimentem volna, ha Sam elenged.
Csakhogy nem engedett. A kocsim felé taszigált, a marka olyan keményen fogott, mint valami acélBillncs. Hirtelen megképzett előttem, hogy mennyire szégyen¬kezne nagyi, ha látná, hogy így visítok a rend őrével, ha látna, hogy fizikailag bántalmazok valakit. A gondolat úgy oszlatta szét bennem az eszement gyűlölködést, mint ahogyan egy tű pukkasztja ki a lufit. Tűrtem, hogy Sam az anyósülésbe nyomjon, és amikor beindította a motort, és tolatni kezdett, hagytam, hogy hazavigyen, míg teljes szótlanságba burkolódzva ültem mellette.
Túlságosan korán értem haza. Még csak reggel tíz óra volt. A nyári időszámítás miatt így legalább további tíz órát kellett várakoznom.
Sam telefonált egypárat, amíg én a kanapén ülve bá¬multam magam elé. Öt perc telt el, mire visszajött a nappaliba.
- Gyerünk, Sookie - hadarta. - Koszosak a reluxák.
- Tessék?
- A reluxáid. - Hogy hagyhattad ennyire elmocsko-lódni őket?
- Mi van?
- Takarítani fogunk. Hozz egy vödröt, rongyokat, aztán elő a lúggal. Tegyél fel egy kávét is.
Lassú, megfontolt mozdulatokkal, attól félve, hogy én is szétszáradok, és elfújja a hamvaimat a szél, mint a ko-porsókból azokéit, végrehajtottam, amire Sam utasított.
Már le is vette a nappali ablakairól a függönyöket, mire visszaértem a vödörrel és a rongyokkal.
- Hol van a mosógép?
- Ott hátul, a konyha mellett - mondtam, oldalra mu-tátva.
Sam egy Ölnyi függönnyel a kezében eltűnt a mosó¬konyha irányában. Nem volt még egy hónapja, hogy na¬gyi Bill látogatása tiszteletére kimosta őket. Semmit sem szóltam.
Leengedtem az egyik reluxát, bezártam, és elkezdtem mosni. Amikor már minden reluxa tiszta volt, az ablak¬üvegeket is megpucoltuk. A délelőtt közepe táján esni kezdett az eső. Nem tudtunk kimenni. Sam elővette a hosszú nyelű tollseprűt, és leszedte a magas mennyezet sarkaiból a pókhálókat és letörölgette a lambériát. Le¬vette a tükröt a kandallópárkány fölül, leporolta azokat a részeit, amelyeket máshogyan nem érhettünk el, aztán együtt megpucoltuk a tükröt, és visszaakasztottuk. Ad¬dig tisztogattam a régi márványkandallót, amíg nyomuk sem maradt a téli tüzeléseknek. Volt egy szép kis kály-haellenzőm, amelyre magnóliák voltak festve, azt a kan¬dalló elé raktam. Megtisztítottam a tévé képernyőjét, és megkértem Samet, hogy emelje fel, hogy kitörölhessem alóla a port. Minden filmet visszatettem a saját dobozá¬ba, és feliratoztam azokat, amiket felvettem. Minden
párnát levettem a kanapéról, és kiporszívóztam belőle az alattuk felgyűlt szemetet, és találtam egy dollár ötvenet ,apróban. Kiporszívóztam a szőnyegeket, és portalanítotam a parkettákat.
Átmentünk az étkezőbe, és kifényesítettünk mindent, amit csak fényesíteni lehetett. Amikor az asztal és a székek fája ragyogott, akkor Sam megkérdezte, hogy mióta nem pucoltam meg a nagyi ezüstjeit.
Még soha nem pucoltam meg a nagyi ezüstjeit. Kinyitottuk a tálalószekrényt, és láttuk, hogy igen, bizony láthatóan ráfért. így aztán kivittük a konyhába, ahol ta¬láltunk is ezüsttisztítót, és mindent megpucoltunk. Köz¬ben szólt a rádió, de aztán lassan észrevettem, hogy Sam mindig kikapcsolja, ha kezdődnek a hírek.
Egész nap takarítottunk. Egész nap esett. Sam csakis a következő feladatról beszélt, mást nem mondott.
Nagyon keményen dolgoztam. Ahogyan ő is.
Mire beköszöntött a szürkület, addigra az enyém volt a legtisztább ház egész Renard megyében.
Akkor Sam azt mondta:
- Most megyek, Sookie. Gondolom, szívesebben len¬nél most egyedül.
- Igen - válaszoltam. - Egyszer majd szeretném meg¬köszönni, de most nem megy. De azt tudd, hogy átsegí¬tettél mai a napon.
Ereztem az ajkát a homlokomon, aztán egy pillanat múlva hallottam, hogy csapódik az ajtó. Az asztalnál ül¬tem, ahogy a konyhában lassan eluralkodott a sötétség. Amikor már szinte semmit sem láttam, kimentem. Ma¬gammal vittem a nagy elemlámpát.
Nem érdekelt, hogy még mindig esik. Még mindig ujjatlan farmerruha és szandál volt rajtam, amelyet akkor kaptam fel, amikor Jason reggel telefonált.
Álltam kint, a szakadó, langyos esőben, a hajam a fe-jemre tapadt, és a ruhám vizesen ragadt a bőrömre. Balra fordultam az erdőbe, és kezdtem keresztülvágni rajta, előbb csak lassan és óvatosan. Sam megnyugtató hatása kezdett szertefoszlani, és ekkor megiramodtam, az arco¬mat gallyak verdesték, a lábamat felsebezte a tövises alj növényzet. Kiértem az erdőből, és rohanni kezdtem, át a temetőn. Az elemlámpa fénypászmája előttem ugrán¬dozott.
Először arra gondoltam, hogy átmegyek a túloldali házba, a Compton-házba: de aztán rájöttem, hogy Bill csakis itt lehet, valahol itt a négyholdnyi csont és kő között. A temető legrégebbi részének közepén álltam, körülöttem szobrok és egyszerű sírkövek, társaim csak a halottak.
Felkiáltottam:
- Bill Compton! Bújj elő!
Pörögtem, forogtam, belebámultam az engem körül¬vevő sötétségbe, mert tudtam, hogy még ha én nem lá¬tom is, Bill lát engem, már ha egyáltalán lát valamit - ha nem egy az elüszkösödött, málladozó rémségek közül, amelyeket a monroe-i ház udvarán láttam.
Semmi nesz. Semmi mozgás, csak a csendes, áztató esőé.
- Bill! Bill! Gyere ki!
Inkább csak éreztem, mint hallottam, hogy valami mozdul tőlem jobbra. Arrafelé irányítottam az elemlám¬pa fényét. A föld megsüllyedt. Ahogy néztem, egy fehér kéz tört elő a vöröses talajból. A por hullámzani és por-ladni kezdett. Egy emberalak mászott ki a földből.
- Bill?
Felém indult. A testét vörös sár csíkozta, a haja csupa föld. Bill egy tétova lépést tett felém. Képtelen voltam odamenni hozzá.
- Sookie - mondta hozzám nagyon közel -, mit kere¬sel itt? - Most az egyszer zavarodottnak és bizonytalan¬nak tűnt.
El kell mondanom neki, de képtelen voltam kinyitni a számat.
- Drágám?
Úgy csuklottam össze, mint egy darab fa. A következő pillanatban már az ázott fűben térdeltem.
- Mi történt, amíg aludtam? - Mellettem térdelt, meztelenül, az esővíz patakokban csorgott le a testén.
- Nincs rajtad ruha - motyogtam.
- Csak koszos lenne - mondta gyakorlatiasan. - Ami¬kor a puszta földben alszom, akkor előbb leveszem.
- Hát persze.
- Ki vele.
- Nem szabad gyűlölnöd.
- Mit tettél?
- Úristen, nem én! De határozottabban kellett volna figyelmeztetnem téged, meg kellett volna ragadnom a karodat, és mélyen a szemedbe nézve erőltetni, hogy meghallgass. Próbáltalak telefonon elérni, Bill!
- Mi történt?
A két kezembe vettem az arcát, érezni akartam a bő¬rét, hogy felfogjam, hogy mit veszíthettem volna, mit veszíthetek.
- Meghaltak, Bill, a vámpírok Monroe-ban. És még valaki, aki velük volt.
- Harlen - mondta kifejezéstelenül. - Harlen náluk maradt tegnap éjjel, Diane-nel nagyon tetszettek egy¬másnak. - Aztán várta, hogy befejezzem, merőn nézett rám.
- Megégették őket.
- Szándékosan.
- Igen.
Ott kuporgott mellettem az esőben, a sötétben, az ar¬cát nem láthattam. Szorongattam az elemlámpámat, és akkor minden erőm elhagyott. Éreztem a haragját.
Éreztem a kegyetlenségét.
Éreztem az éhségét.
Soha nem volt még ennél jobban vámpír. Nem volt benne semmi emberi.
Az égnek emelte az arcát, és felvonyított.
Arra gondoltam, most lehet, hogy meg fog ölni vala¬kit, az eszeveszett dühe mindent elsöpörővé vált. És én voltam a legközelebbi ember.
Amint felfogtam, hogy én magam is veszélyben lehe¬tek, Bill megragadta a felső karomat. Lassan húzott ma¬gához. Semmi értelme nem lett volna az ellenállásnak, igazából azt éreztem, hogy csak még jobban felizgatnám vele. Három centire tartott magától, szinte éreztem a bőre szagát, és éreztem a benne a tomboló vihart, a lán¬goló haragját.
Ha más felé tudnám terelni ezt a hömpölygő erőt, ak¬kor talán megmenekülhetnék. Azt a három centit előre¬dőltem, az ajkam a mellkasához ért. Lenyalogattam róla az esőt, az arcomat a mellbimbójához dörzsöltem, hoz¬zásimultam.
A következő pillanatban a foga felhorzsolta a válla¬mon a bőrt. Kemény, tömör és tettre kész teste olyan erő¬vel taszított hanyatt, hogy hirtelen ott találtam magam a sárban a hátamon fekve. Olyan nyersen hatolt belém, mintha a testemen keresztül próbálná elérni a földet. Felsikítottam, amire mélyről feltörő morgással felelt, mintha a sárból vétetett első emberek, primitív barlang¬lakók lettünk volna. Markoltam a hátán a húst, éreztem a záporozó esőt, a vért a körmöm alatt és mozgásának kérlelhetetlen ütemét. Arra gondoltam, hogy bele fog döngölni ebbe a sárba, a síromba. A szemfoga a nyakam¬ba mélyedt.
Hirtelen eljutottam a csúcsra. Bill felugatott, amint az ő vágya is beteljesült, aztán teste erőtlenül omlott rám, kihúzta a szemfogát, és nyelvével a két kis sebet tiszto¬gatta.
Az jutott eszembe, hogy megölhet anélkül is, hogy szándékában állna.
Az izmaim nem engedelmeskedtek, hiába tudtam, hogy mit akarok. Bill felnyalábolt. Elvitt a házáig, belök¬te az ajtót, és meg sem állt velem a hatalmas fürdőszo¬báig. Gyengéden a szőnyegre fektetett, amit beszennye¬zett a testemről csorgó sár, esővíz és a vékony csíkban szivárgó vér. Bill megnyitotta a meleg vizet a nagy kád¬ban, és amikor megtelt, beleemelt, és ő is beszállt. Az ülőkén ültünk, a lábunkat kinyújtóztattuk a gyöngyöző meleg vízben, amely vöröses lett a sártól. Bill tekintete a messzi távolba révedt.
- Mind halottak? - kérdezte alig hallhatóan.
- Mind halott, és egy halandó lány is - mondtam csendesen.
- Mit csináltál egész nap?
- Takarítottam. Sam rábeszélt, hogy takarítsam ki az egész házat.
- Sam - mondta Bill elgondolkodva. - Mondd csak, Sookie, Sam gondolataiban is tudsz olvasni?
- Nem - vallottam be hirtelen jött fáradtsággal. A víz alá merítettem a fejem, és amikor feljöttem, Bill elővette a samponos flakont. Bedörzsölte a hajamat, és leöblítet¬te, majd kifésülte úgy, mint amikor először szeretkez¬tünk.
- Bill, sajnálom, ami a barátaiddal történt - mond¬tam olyan kimerülten, hogy alig tudtam beszélni. - És annyira boldog vagyok, hogy te élsz. - Átkulcsoltam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem. Olyan kemény volt, mint egy kőszikla. Emlékszem, hogy Bill megtörölt egy nagy fehér törülközővel, emlékszem, hogy arra gon¬doltam, milyen puha a párna, és emlékszem, hogy Bill bebújt mellém az ágyba, és átkarolt. Aztán álomba zu¬hantam.
A kora hajnali órákban félig felébredtem arra, hogy valami motoszkálást hallok a szobában. Álmodhattam valamit, méghozzá valami rosszat, mert a szívem csak úgy dörömbölt.
- Bill? - kérdeztem. Hallottam a félelmet a saját han¬gomban.
- Mi a baj? - kérdezte, és éreztem, hogy lesüpped az ágy, ahogy a szélére ül.
- Jól vagy?
- Igen, csak sétáltam egy kicsit odakint.
- Nincs kint senki?
- Nincs, drágám. — Hallottam a ruhájának a suho¬gását, ahogy levetkőzött, aztán már a takaró alatt is volt mellettem.
- Jaj, Bill, te is ott lehettél volna az egyik koporsóban
- mondtam, a fájdalom még élénken élt bennem.
- Sookie, és arra soha nem gondoltál, hogy te is ott lehettél volna abban a hullazsákban? Akkor mi van, ha hajnalban idejönnek, hogy felgyújtsák ezt a házat?
- Át kell jönnöd az én házamba! Az én házamat nem gyújtanák fel. Velem biztonságban lehetnél - mondtam megfontoltan.
- Hallgass ide, Sookie: meghalhatsz miattam.
- Mit veszítenék? - kérdeztem szenvedélyes hangon.
- Azóta érzem jól magam, amióta veled találkoztam, egész életemben nem éreztem még ilyen jól magam!
- Ha meghalok, menj Samhez.
- Máris átpasszolsz?
- Soha — lágy hangja hidegen csengett. - Soha. -Ereztem, hogy a keze megragadja a vállamat; könyékre támaszkodva feküdt mellettem. Közelebb húzódott egy kicsit, és teljes hosszában éreztem a testemen hűvös bőrét.
- Figyelj, Bill - mondtam. - Nem vagyok tanult, de azért ostoba sem. Nem vagyok igazán tapasztalt vagy a világ dolgaiban jártas, de nem hiszem, hogy naiv lennék.
- Reméltem, hogy nem mosolyog a sötétség leple alatt.
- Én el tudlak fogadtatni velük. Menne.
- Ha valakinek sikerülhet, az te vagy - mondta. -Megint beléd szeretnék bújni.
- Arra gondolsz...? Igen. Értem már, hogy gondolod.
- Megfogta a kezemet, és elindította lefelé a hasán. - Én is szeretném. - Hogyne tenném meg, feltételezem, azt is túlélem, azok után, hogy azt vad a döngölést kibírtam ott a temetőben. Bill haragja olyan nagy volt, hogy most úgy éreztem magam, mint akit megvertek. Éreztem azonban mást is, azt a selymes forró érzést, amely végig¬futott rajtam, azt a fogyhatatlan izgalmat, amelyre Bill rászoktatott. - Édes - mondtam, és fel-le cirógattam a testét, ahol csak értem -, édes. - Megcsókoltam, a szám¬ban éreztem a nyelvét. - Harapás nélkül is tudod csinál¬ni? - suttogtam.
- Igen. Csak az olyan igazi operafinálé, amikor megérzem a véred ízét.
- Lehet majdnem annyira jó anélkül is?
- Soha nem lehet ugyanannyira jó anélkül, de legyen-gíteni sem akarlak.
- Akkor, ha nem bánod - puhatolództam -, jó pár napba telt, míg rendbe jöttem.
- Önző voltam... csak annyira finom vagy.
- Még jobb lesz, ha erős leszek - vetettem fel.
- Mutasd meg, hogy most milyen erős vagy - mondta pajzánul.
- Feküdj hanyatt. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogyan is megy ez, de azt tudom, hogy mások így csi¬nálják. - Átvetettem az egyik lábamat a csípője fölött, és fölé térdeltem. Hallottam, hogy egyre szaporábban lélegzik. Örültem, hogy sötét a szoba, és hogy kint még mindig szakad az eső. Egy fénypászma megvilágította az arca egy részét, és láttam, hogy izzik a szeme. Óvatosan felvettem azt a helyzetet, amelyről reméltem, hogy meg¬felelő lesz, és bevezettem Billt a testembe. Bíztam az ösz¬töneimben, és bizony, a legkevésbé sem hagytak cserben.