Alyson Noel - Evermore /31-38. fejezet/

harmincegy
Először csak mered rám. Hitetlenkedő zöld szeme tágra nyílik. Aztán felszegi az állát, és rám vicsorít. Mielőtt támadhatna, rávetem magam. Le akarom ütni a lábáról, amíg tehetem. De amint előrevetődöm, megpillantom azt az aranyszínben ragyogó fényfátylat, egy fénylő kört, amit az álmomban láttam. Ragyog és hívogat. Tudom, hogy Drina kreálta az álmokat, tudom, hogy csapda lesz, mégse tudok ellenállni, és a fény felé fordulok.
Pompás ködszerűség burkol be, szerető, meleg és átható fény, amely megnyugtatja az idegeimet, és elsöpri minden félelmemet. Élénkzöld mezőre érkezem. A fűszálak felfogják az esésemet.
Körülnézek a réten. A nyíló virágok mintha belülről ragyognának, égig érő fák veszik körül a tisztást, az ágaik érett gyümölcstől roskadoznak. Fekszem, és próbálom befogadni a látványt. Úgy érzem, már jártam itt.
– Ever!
Harcra készen ugrom talpra. Amikor megpillantom Dament, hátrálok egy lépést, hisz nem tudom, kinek az oldalán áll.
– Nyugi, Ever! Minden rendben. – Mosolyogva felém nyújtja a kezét.
Nem fogadom el, nem fogok bedőlni megint! Drinát keresem, miközben hátrálok.
– Nincs itt. Biztonságban vagy, csak én vagyok.
Tétovázom, hogy higgyek-e neki vagy sem, kétlem, hogy valaha biztonságos lehetne a társaságában. Mérlegelem a lehetőségeimet (elég kevés van belőlük), és végül megszólalok:
– Hol voltál? – Ahelyett, hogy azt kérdezném: Meghaltam?
– Biztosíthatlak, hogy életben vagy - nevet. – Ez itt Nyárvidék.
Nézek rá, és kicsit sem értem, miről beszél.
– Ez egy olyan hely, ami... valahol más helyek között van. Mint egy várószoba. Vagy pihenőhely. Dimenziók közötti dimenzió, ha így jobban tetszik. Az Örök Nyár Birodalma.
– Dimenziók? – A szó idegen számomra, legalábbis az ő értelmezésében. Amikor a kezemért nyúl, gyorsan elhúzódom, mert tudom, hogy nem láthatok tisztán, ha hozzám ér.
Rám néz és vállat von. Int, hogy kövessem, keresztül a mezőn, ahol minden virág, minden fa, minden fűszál úgy hajlong és ring, mintha együtt táncolnának.
– Hunyd be a szemed! – suttogja. Amikor nem teszem, hozzáteszi: – Légy szíves!
Lehunyom. Félig.
– Bízz bennem! – sóhajt fel. – Ez egyszer.
– Jól van. És most? – kérdezem lehunyt szemmel.
– Képzelj el valamit!
– Hogy érted ezt? – kérdezem, azonnal elképzelve egy elefántot.
– Valami mást. Gyorsan!
Felnézek és riadtan látom, hogy egy hatalmas elefánt tart felénk, aztán elképedve figyelem, ahogy pillangóvá változik, egy gyönyörű császárpillangóvá, aki az ujjam hegyére száll.
– Hogyan... ? - dadogok, miközben a pillantásom vadul repdes Damen és a pillangóm fekete csápjai között.
– Megpróbálod még egyszer? – nevet rám Damen.
Összeszorítom a számat, és próbálok valami jóra gondolni, valamire, ami jobb az elefántnál vagy a pillangónál.
– Gyerünk! Nagyon mókás, sose unod meg.
Lehunyom a szemem és elképzelem, ahogy a pillangó madárrá változik. Amikor felnézek, egy színes papagáj ül az ujjamon. Amikor lekakálja a kezemet, Damen a kezembe nyom egy zsebkendőt.
– Mi lenne, ha valami kevésbé... piszkossal próbálkoznál?
Figyelem, ahogy a madaram elrepül. Elszántan lehunyom a szemem, és amikor kinyitom, a madár helyett Orlando Bloom áll a tisztáson.
Damen felnyög, és a fejét csóválja.
– Valódi? – suttogom a mosolygó Orlandót bámulva, aki rám kacsint.
– Nem tudsz élő embereket megjeleníteni, csak a másukat. Szerencsére mindjárt kifakul.
Kicsit elszomorodom, amikor eltűnik.
– Mi folyik itt? - kérdezem Dament. – Hol vagyunk? Hogy lehetséges ez?
Damen rám mosolyog. Feltűnik egy gyönyörű, szürke csődör. Miután felsegít a lóra, megjelenik a sajátja is: egy fekete mén.
– Lovagoljunk!
Egymás mellett megyünk, egy szépen nyírt ösvényen, át a virágokkal teli völgyön, fák és ragyogó szivárványok alatt. Amikor megpillantom a papagájomat egy macska mellett ülni, letérek az ösvényről, hogy elhessentsem onnan, de Damen megragadja a szárat és így szól:
– Nyugi! Nem ellenségek. Itt mindig béke van.
Csendben lovagolunk, bámulom a minket körülvevő szépséget, mindent be akarok fogadni, de a kérdéseim elkezdenek feltolulni bennem, és nem tudom, hogy kezdjem.
– A fényfátyol, amit láttál? Ami magába húzott? Én csináltam.
– A kanyonban?
– És az álmodban – bólint.
– De Drina azt mondta, ő kreálta az álmot. - Ránézek. Magabiztosan ül a lovon. Eszembe jut a festmény, ami egy szürke mén hátán ülve ábrázolja, karddal az oldalán. Jó ideje gyakorolhatja.
– Drina megmutatta a helyet, én megmutattam a kijáratot.
– Kijáratot? – Hevesen ver a szívem.
– Nem azt a kijáratot – rázza a fejét. Mondtam már, hogy nem haltál meg. Valójában jobban élsz, mint valaha. Képes vagy manipulálni és teremteni bármit, amit szeretnél. De ne gyere ide túl gyakran, rá lehet szokni.
– Mindketten formáltátok az álmaimat? - hunyorgók Damenre. Próbálok valami fogódzót találni a bizarr események láncolatában. – Mint valami... összeesküvés?
Bólint.
– Ki vagyok szolgáltatva a saját álmaimnak? – Felemelem a hangomat, mert nincs ínyemre a dolog.
– Annak a bizonyos álomnak igen.
Összevonom a szemöldököm.
– Bocsáss meg, de nem gondolod, hogy ez egy kissé agresszív módszer? Jézusom! És miért nem vetettél véget neki, ha tudtad, hogy mi következik?
Szomorú, fáradt tekintettel néz.
– Nem tudtam, hogy Drina az. Csak... figyeltem az álmaidat, valamitől nagyon féltél, és megmutattam az ide vezető utat. Ez a hely mindig biztonságos.
– Drina miért nem követett?
– Mert ő nem látja – szorítja meg a kezemet. – Ezt csak te látod.
Minden olyan furcsa, semmi értelme az egésznek.
– Nyugi, majd megérted! De most élvezzük egy kicsit, jó?
– Miért olyan ismerős? – Halvány felismerést érzek, de nem tudom hová tenni.
– Mert itt találtam rád.
Ránézek.
– A testedet a kocsi mellett találtam, ez igaz. De a lelked már itt járt. – Megállítja a lovakat, és lesegít a nyeregből. Egy napsütötte helyre vezet, ahol a fű aranyfényben ragyog, és ahol a következő pillanatban egy nagy, párnázott kanapé jelenik meg, mellette zsámolyok, hogy feltehessük a lábunkat.
– Még valami? – mosolyog.
Lehunyt szemmel odaképzelek egy kávézóasztalkát, pár bigyót, lámpákat, egy szép perzsaszőnyeget, és hamarosan egy szabadtéri nappali szobában találjuk magunkat.
– Mi van, ha elered az eső? – kérdezem.
– Jaj, ne...
Késő, máris bőrig ázunk.
– A gondolatok teremtenek – bólint, kezében egy hatalmas esernyővel. Az eső kitartóan csurog az ernyőről a szőnyegre. – Ugyanúgy működik, mint a Földön, csak ott lassabban működik. Itt azonnali a hatás. Ez Nyárvidék.
– Anyu mondta mindig, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert a végén megkapod – nevetek rá.
– Most már tudod, honnan származik. Elállítanád az esőt, ha megkérlek?
– Hogyan...
– Csak gondolj egy meleg és száraz helyre.
Egy gyönyörű rózsaszín homokos strandon fekszünk.
– Elég lesz! – nevet Damen, amikor megjelenik egy puha, óceánkék törülköző is.
Amikor hátradőlök és behunyom a szemem, Damen beigazolja a sejtésemet. Nem mintha nem jöttem volna rá magamtól, de azért jó egy egész mondatban hallani.
A mondat így kezdődik:
– Halhatatlan vagyok.
És így végződik:
– Ahogy te is.
Ilyet nem hall az ember lánya mindennap.
– Mindketten halhatatlanok vagyunk? - nézek fel rá fél szemmel. Hogy lehet egy ilyen bizarr beszélgetést folytatni ilyen hétköznapi módon? Bár Nyárvidéken még ez sem tűnik furcsának.
Bólint.
– Te tettél halhatatlanná?
Megint bólint.
Piszkálom a törülközőből elszabadult cérnát, és még mindig nem vagyok képes felfogni. Eszembe jut, hogy a nem túl távoli múltban azt hittem, hogy médiumnak lenni átok, és most tessék!
– Nem olyan rossz. Nézz körül, ennél jobb nem is lehet.
– De miért? Nem gondoltál arra, hogy mondjuk, nem akarok halhatatlan lenni? Hogy hagynod kéne elmenni?
Figyelem, ahogy elfordítja a tekintetét, és néz mindenhová, csak rám nem.
– Igazad van. Önző voltam. Mert az az igazság, hogy leginkább saját magamnak mentettelek meg. Nem tudnám elviselni, ha megint elvesztenélek, miután... – megrázza a fejét. — Nem voltam biztos abban, hogy működik a dolog. Visszahoztalak, de nem voltam benne biztos, hogy mennyi időre. Nem tudtam, amíg meg nem láttalak a kanyonban...
– Figyeltél? - kérdezem kételkedve.
Bólint.
– Úgy érted, ott voltál?
– Nem, csak figyeltelek, távolról. Nehéz elmagyarázni.
– Na, tisztázzunk valamit! Távolról figyeltél, láttál mindent, és nem próbáltál megmenteni? – Olyan dühös vagyok, hogy alig kapok levegőt.
– Nem, amíg nem akartad, hogy megmentsenek. Akkor jelent meg a fátyol és húzott magába.
– Hagytál volna meghalni? – Messzire húzódom tőle, nem akarok a közelében lenni.
Az arca teljesen komoly.
– Igen, ha ezt akartad volna. Ever, amikor legutóbb találkoztunk, a parkolóban azt mondtad, gyűlölsz azért, amit tettem, hogy olyan önző voltam, hogy elválasztottalak a családodtól, és visszahoztalak. Nagyon fájtak a szavaid, de tudtam, hogy igazad van. Nem volt jogom beleavatkozni. De a kanyonban, amikor rájuk gondolva megteltél szeretettel, az a szeretet mentett meg, az gyógyított meg, és akkor már tudtam.
És a kórházban? Miért nem. gyógyítottam meg magam akkor is? Miért kellett ennyit szenvednem a sok töréstől, vágástól, a zúzódástól? Miért nem... regenerálódtam, ahogy a kanyonban? – gondolom keresztbe tett karral. Nem igazán hiszek Damennek.
– Csak a szeretet gyógyít. A harag, a bűntudat és a félelem csak pusztítani képes.
– Ez a másik. Nem igazság, hogy olvasol a gondolataimban, és én nem tudok a tieidben.
Felnevet.
– Tényleg azt akarod? Azt hittem, ez az egyik dolog, ami tetszik bennem.
Lesütöm a szemem és elpirulok, amikor eszembe jut, mennyi kínos gondolatot oszthattam meg vele akaratlanul.
– Van módja, hogy elzárd a gondolataidat előlem. Kéne beszélned Avával.
– Ismered Avat? – meredek rá. Hirtelen úgy érzem, összeesküdtek ellenem.
– Rajtad keresztül ismerem, a gondolataidból.
Egy csapat arra ugrándozó nyuszit figyelek, aztán ránézek.
– És a lóversenypálya?
– Megérzés, te is úgy csináltad.
– És amikor vesztettél?
– Muszáj veszíteni néha, különben gyanakodni kezdenek az emberek. De fel voltam rá készülve, nem?
– A tulipánok?
– Teremtés. Ahogyan az elefántot és ezt a strandot csináltad. A tudatosság életet teremt ott, ahol addig energia is alig volt. Nem olyan bonyolult, mint ahogy az emberek gondolják.
Ráncolom a homlokomat. Nem igazán értem, mindegy, hogy szerinte mennyire egyszerű.
– A saját valóságunkat mi magunk teremtjük. És igen, otthon is képes vagy rá. – Látja előre a kérdésemet, ami csak alig formálódott meg a fejemben. – Valójában már csinálod is, csak nem veszed észre, mert sokkal tovább tart, mint itt.
– De neked nem.
– Nézd, én már itt vagyok egy ideje, rengeteg időm volt gyakorolni.
– Mióta? - kérdezem az arcát fürkészve. Eszembe jut a szoba a házában.
– Nagyon régóta – néz félre.
– Én is örökké fogok élni?
– Ez tőled függ. Nem kell ilyesmiket csinálnod. Simán élheted az életedet. Dönthetsz úgy, hogy elmész, amikor eljön az idő. Én csak lehetőséget szolgáltatok, a döntés a tiéd.
Nézem az óceán csillogó hullámait. El sem hiszem, hogy létezik, és hogy én csináltam. Klassz dolog a varázslat, de a gondolataim elsötétülnek.
– Tudnom kell, mi történt Havennel. Amikor rajtakaptalak... – fintorgok az emléktől. – És mi van Drinával? Ő is halhatatlan, igaz? Őt is te...? És hogy kezdődött egyáltalán? Hogyan lettél halhatatlan? Hogy történik meg ilyesmi? Tudtad, hogy ő ölte meg Evangeline-t és Havent is majdnem? És mi van azzal a rémes szobával a házadban?
– Mi volt a kérdés? – nevet.
– Ja, és még valami! Hogy értette Drina, hogy megölt engem, újra meg újra?
– Ezt mondta? – Damen arcából kifut a vér.
– Aha! – Megjelenik előttem Drina önelégült, dölyfös arca. – Hülye halandó, már megint bedőltél a trükknek, bla-bla-bla... Azt hittem, figyeltél, és láttad az egészet.
– Nem láttam mindent, csak későn kapcsolódtam be – motyogja fejcsóválva. – Istenem, Ever, ez az én hibám, mindenről én tehetek. Tudhattam volna, hogy nem kéne belevonni téged, hogy békén kell hagyjalak...
– Azt is mondta, hogy New Yorkban találkoztatok. Legalábbis Havennek ezt mondta.
– Hazudott. Nem voltam New Yorkban. – Annyi fájdalom van a szemében, ahogy rám néz, hogy muszáj megfognom a kezét. Megráz, hogy mennyire szomorú és sérülékeny, szeretném eltörölni ezt az érzést. Megcsókolom, remélve, hogy érzi, bármit tett is, jó eséllyel megbocsátom.
– Ez a csók minden újjászületéssel édesebb lesz – sóhajt fel. Elhúzódik, és kisöpri a hajamat az arcomból. – Bár ennél tovább sosem jutottunk. Most már tudom, hogy miért. – Az enyémnek támasztja a homlokát, megtölt örömmel, szerelemmel, aztán elhúzódik. – Ó, és a kérdéseid. Hol kezdjük?
– Esetleg az elején.
Elkalandozó tekintettel bólint. Letelepszem mellé törökülésben.
– Apám álmodozó volt. Művész, kontár tudós és alkimista. Volt egy népszerű elmélet akkoriban...
– Mikor is? - Helyeket akarok, dátumokat, dolgokat, amelyekbe kapaszkodni lehet, amelyek után kutathatok, nem valami filozofikus mesét absztrakt elméletekkel.
– Régen. Kicsit idősebb vagyok nálad.
– Jó, de pontosan mennyi? Mekkora korkülönbséggel kell számolnom? – kérdezem kételkedve, de ő csak a fejét rázza.
– Elég annyit tudnod, hogy apám alkimista barátaival hitte, hogy minden dolog egyetlen elemére egyszerűsíthető, így lehetséges ennek az egy elemnek az elkülönítése. Aztán ebből bármit létrehozhatsz. Evekig dolgozott ezen az elméleten, képleteket gyártott, aztán elvetette őket, míg meg nem halt anyámmal együtt.
Folytattam a kutatást, és végül sikerült tökéletesítenem.
– Hány éves voltál? – próbálkozom újra.
– Fiatal – vonja meg a vállát. – Elég fiatal.
– Öregedhetsz még?
Damen felnevet:
– Igen. Van egy pont, ahol aztán csak... megállok. Tudom, jobban tetszik a kortalan vámpír-elmélet, de ez az élet, nem a fantázia, Ever.
– Jó, és aztán? – sürgetem türelmetlenül. – Aztán, hogy a szüleim meghaltak, árván maradtam. Itáliában, ahonnan eredetileg származom, a vezetéknév gyakran utal az illető származására vagy foglalkozására. Esposito azt jelenti: árva. Ezt a nevet kaptam akkor, de egy vagy két évszázada már nem használom, mert nem illik rám.
– Miért nem használod a saját nevedet?
– Bonyolult. Apám... apámra jóformán vadásztak. Úgy gondoltam, jobb, ha nem viselem a nevét.
– És Drina? – kérdezem összeszoruló torokkal.
Bólint.
– Poverelli... vagyis szegény kicsike. Az egyház árvái voltunk, ott találkoztunk. Amikor megbetegedett, nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy elveszítem, így neki is adtam az italból.
– Azt mondta, házasok vagytok. – Összeszorítom a számat, a torkom elszorul. Tulajdonképpen nem ezt mondta, de amikor a teljes nevét hallottam, egyértelmű volt.
Damen elnéz mellettem, és az orra alatt motyog.
– Így van? – kérdezem. Erősen ver a szívem, érzem, hogy a gyomrom görcsbe rándul.
Bólint.
– Igen, de ez nem az, aminek gondolod, olyan régen volt, hogy már aligha számít valamit.
– Akkor miért nem váltatok el? Ha már aligha számít... – faggatom. Szúr a szemem és belepirulok a kérdésbe.
– Álljak a bíróság elé egy házasságlevéllel, ami néhány évszázaddal ezelőtt kelt, és kérvényezzem a válást?
Igaza van, de akkor is...
– Ever, légy szíves! Adj egy kis időt! Nem vagyok olyan, mint te. Tizenhét éves vagy, én meg... több száz! Több mint elég idő, hogy hibákat kövessek el. Van egy csomó dolog, aminek alapján megítélhetsz, és a Drinával való kapcsolatom szerintem pont nem egy ilyen dolog. Akkor máshogy mentek a dolgok. Én is más voltam. Hiú, felszínes, materialista. Nem voltam önmagam, mindent akartam, amit csak lehetett. Abban a pillanatban, amikor megláttalak, minden megváltozott. Amikor elvesztettelek... hát az elképzelhetetlen fájdalommal járt. Aztán később, amikor újra... - elhallgat. A pillantása távoli. - Nos, rád találtam, aztán megint elvesztettelek. És ez így ment újra és újra. A szerelem és a veszteség végtelen körforgása egészen mostanáig.
– Akkor... reinkarnálódtunk? – Furcsa a szó a nyelvemen.
– Én nem. Csak te. Én mindig itt voltam, ugyanúgy.
– Ki voltam? – kérdezem hitetlenül, és elkápráztat a gondolat. – És miért nem emlékszem?
Damen boldogan vált témát.
– A visszaút egy utazás a Felejtés Folyóján. Nem kell emlékezned. Azért vagy itt, hogy tanulj, hogy fejlődj, hogy visszafizesd a karmikus tartozásaidat. Minden alkalommal tiszta lappal indulsz, és meg kell találnod a saját utadat. Ever, az élet nem egy vizsga, ahol puskázhatsz.
– De hát te is csalsz azzal, hogy itt maradtál! – vigyorgok önelégülten Mr. Majd-Én-Megmondom-Hogy-Működik-A-Világra.
– Így is mondhatjuk.
– Honnan tudod ezeket, ha sosem csináltad végig?
– Sok időm volt tanulmányozni az élet rejtélyeit. Találkoztam néhány nagyszerű mesterrel. Annyit kell csak tudnod a reinkarnációidról, hogy mindig nő voltál – mosolyog. – És mindig gyönyörű – simítja a fülem mögé a hajamat. – Mindig nagyon fontos számomra.
A tengert nézem, és kreálok néhány hullámot a vicc kedvéért. Aztán elengedek mindent. Az egészet. Visszatérünk a szabadtéri nappalinkba.
– Új helyszín? – mosolyog.
– Csak a helyszín új, a téma nem.
Felsóhajt.
– Hosszú évek keresgélése után most újra rád találtam, és a többit tudod.
Mély lélegzetet veszek, és az akaratommal fel-le kapcsolgatom a lámpát, amíg próbálom felfogni a történetet.
– Drinával nagyon régen elváltak útjaink, de ez az idegesítő szokása, hogy... folyton előkerül. Emlékszel arra az estére a St. Regis Hotelben? Amikor együtt láttál minket? Próbáltam meggyőzni, hogy álljon tovább egyszer s mindenkorra. Szemlátomást nem sikerült. És igen, tudom, hogy megölte Evangeline-t. Emlékszel, amikor egyedül ébredtél a parton?
Tudtam! Tudtam, hogy nem szörfözni volt! – gondolom összeszűkülő szemmel.
– Megtaláltam a holttestét, de akkor már késő volt. Igen, Havenről is tudtam, de szerencsére őt sikerült megmentenem.
– Szóval ez történt akkor éjjel, amikor azt mondtad, inni mentél.
Bólint.
– Miről hazudtál még? – kérdezem vádlón, karba font kézzel. - Hová mentél a Halloween-buliról?
– Haza, Amikor láttam, hogy néz rád Drina, jobbnak láttam távol maradni tőled. Csakhogy nem ment. Megpróbáltam. Végig próbálkoztam, de nem ment. Nem vagyok rá képes. Mindent tudsz. Bár szerintem egyértelmű, hogy miért nem voltam elérhető akkor.
Vállat vonok és félrenézek, nem akarom ilyen könnyen elfogadni, még ha igaz is.
– Ja, és az a rémes szobám, ahogy te hívod. Történetesen az a legboldogabb hely az életemben. Olyan, mint a te utolsó boldog pillanatod a kocsiban a családoddal. – Amikor rám néz, elfordítom a fejem, szégyellem, hogy elmondtam. – De be kell ismernem, jót nevettem, amikor rájöttem, azt hiszed, hogy vérszívó vagyok.
Mosolyog.
– Ó, elnézést kérek, azt hittem, mivel halhatatlanok futkorásznak körülöttem, gondoltam, esetleg tündérek, varázslók, farkas-emberek és... – megrázom a fejem. – Istenkém, úgy beszélsz erről, mintha tök normális lenne!
Lehunyt szemmel felsóhajt. Amikor felnéz, így szól:
– Nekem ez normális. Ez az életem. És most már a te életed is, ha úgy döntesz. Nem olyan rossz, mint hiszed, Ever, tényleg. – Hosszan néz a szemembe, és bár szeretném gyűlölni, hogy rávesz erre, képtelen vagyok. Érzem az ellenállhatatlan melegséget, a bizsergő vonzást, és lenézek az összekulcsolódó kezünkre.
– Hagyd abba!
– Mit?
– Ezt a meleg, bizsergető tudod te, mit, hagyd abba! - kérem. A szerelem és a gyűlölet között vergődöm.
– Nem én csinálom, Ever – fúrja a pillantását a szemembe.
– De igen. A... mindegy. – Összefonom a karomat, kíváncsi vagyok, hová vezet ez a beszélgetés.
– Nem én csinálom, esküszöm. Sose próbálkoztam ilyesmivel, hogy elcsábítsalak.
– Ó, persze, és a tulipánok?
Mosolyog.
– Nem tudod, mit jelent, igaz?
Összeszorított szájjal elnézek mellette.
– A virágoknak jelentésük van. Semmi sem véletlen.
Mélyet lélegzem, és a gondolataimmal átrendezem az asztalt. Bárcsak a gondolataimat rendezhetném át helyette!
– Sokat kell tanulnod. De nem csupa móka az egész. Óvatosan, gondosan kell előre haladni. - Rám néz, hogy figyelek-e. – Óvnod kell az elmédet, nem szabad visszaélni az erejével. Drina egy jó példa erre. Diszkrétnek kell lenned, ami azt jelenti, hogy nem mondhatod el senkinek, és ez tényleg azt jelenti, hogy senkinek, érted?
Vállat vonok. Mindegy. Tudom, hogy olvas a gondolataimban, amikor megcsóválja a fejét, és közelebb hajol.
– Ever, komolyan mondom. Egy léleknek sem. Ígérd meg!
Ránézek.
Megszorítja a kezemet, és várakozással felhúzza a szemöldökét.
– Cserkész becsszó - motyogom.
Elereszti a kezemet, és hátradől a kanapén.
– Hogy teljes legyen a kép, tudnod kell, hogy van kiút. Átkelhetsz. Tulajdonképpen meghalhattál volna a kanyonban, de ehelyett úgy döntöttél, maradsz.
– De felkészültem rá. Meg akartam halni.
– Az emlékeid adtak erőt. A szeretet. Ahogy az előbb mondtam: a gondolatoknak teremtő erejük van. A te esetedben gyógyulást és erőt teremtettek. Ha tényleg meg akartál volna halni, akkor simán csak feladtad volna. Valahol mélyen tudtad ezt.
Épp, amikor meg akarom kérdezni, miért lopódzott be a szobámba éjnek idején...
– Nem az, aminek látszik.
– Akkor micsoda? – Vajon tényleg akarom tudni?
– Azért mentem, hogy... figyeljek. Meglepett, hogy látsz, mert... átváltoztam, hogy úgy mondjam.
Felhúzom és átölelem a térdeimet. Minden, amit mondott, csak átfolyt rajtam, de most kezd a lényeg a felszínre törni.
– Ever, felelősnek érzem magam érted, és...
– És szemmel tartod a birtokodat? - nézek rá kérdőn.
– Kell, hogy emlékeztesselek a flanelpizsama-mániádra? – nevet.
– Jól van, felelősnek érzed magad értem, mint... valami apa? – kérdezem nevetve, amire összerezzen.
– Nem, mint egy apa. Ever, csak egyszer jártam a szobádban, aznap éjjel, amikor a St. Regisben összefutottunk. Ha lett volna más alkalom is...
– Drina – húzom össze magam fázósan. Elképzelem, ahogy a szobámban leskelődik. – Biztosan nem jöhet ide utánam? – nézek körül.
Megszorítja a kezemet.
– Még csak nem is tudja, hogy létezik ez a hely. Nem tudja, hogyan juthat ide. És ami azt illeti, számára csak eltűntél.
– De te hogy kerültél ide? Meghaltál, mint én?
– Az alkímiának két fajtája van. A fizikai, amire az apám révén bukkantam rá, és a spirituális, amiről akkor szereztem tudomást, amikor megéreztem, hogy van valami, ami sokkal több, nagyobb, erősebb nálam. Tanulmányoztam és gyakoroltam, keményen melóztam, hogy ide juthassak, még a TM-et is megtanultam. Transzcendentális meditáció, Maharishi Mahesh jógi jóvoltából - mosolyog.
– Hmm, ha próbálsz lenyűgözni, nem jön be, ötletem sincs, miről beszélsz.
– Mondjuk, hogy évszázadokba telt, mire a mentális energiákat fizikai megtestesüléssé alakítottam. De te, attól a pillanattól kezdve, hogy a mezsgyére léptél, tévúton jársz. Ennek eredménye a telepátia és a látomásaid.
– Istenem, nem csoda, hogy utálod a sulit! – Szeretném megfoghatóbb témára terelni a beszélgetést, valamire, amit még értek is. – Te már millió, sőt trillió éve befejezted a sulit, nem? – Amikor összerezzen, rájövök, hogy az életkora egy igen érzékeny pont, ami elég vicces, hiszen pont ő akart örökké élni. – Egyáltalán minek iratkoztál be?
– Itt jössz te a képbe – mosolyog.
– Persze, megláttál valami csajt szakadt farmerban, kapucnival, és annyira akartad, hogy képes voltál megismételni a gimit miatta?
– Valahogy így.
– Nem volt más módja, hogy megkedveltesd magad velem? Csak mert ennek nincs sok értelme.
– A szerelemnek sincs.
Megcirógatja az arcomat.
Egyszerre vagyok szégyellős, boldog és bizonytalan. Megköszörülöm a torkomat.
– Azt mondtad, béna vagy a szerelemhez. - A szemébe nézek, a gyomrom mint a kő, és azon gondolkozom, miért nem tudok egyszerűen csak boldog lenni, amikor a világ legszebb pasija vall épp szerelmet nekem? Miért vagyok ilyen negatív?
– Reméltem, hogy ezúttal másképp lesz - suttogja.
Elakadó lélegzettel elfordulok.
– Nem tudom, képes vagyok-e erre. Nem tudom, mit csináljak.
Szorosan magához ölel.
– Nem sürgetlek. – Felnézve látom, hogy a pillantása megint olyan távoli.
– Mi a baj?
– Utálok búcsúzkodni – mosolyog, de csak a szájával. – Látod, ez már kettő. Szerelem és búcsúzás.
– Talán összefügg a kettő – motyogok. Összeszorított szájjal próbálok nem sírva fakadni. – Hová mész most? – Közömbösnek és nyugodtnak próbálok tűnni, de a szívem kihagy, és a lélegzetem is eláll, mintha meghalnék belül.
Vállat von és a távolba néz.
– Visszajössz?
– Tőled függ. Ever, gyűlölsz még?
Nemet intek.
– Szeretsz?
Nem nézek a szemébe. Tudom, hogy igen, tudom, hogy minden porcikámmal, minden sejtemmel, minden csepp véremmel szeretem, forr bennem a szerelem, de nem tudom kimondani. Ha olvas a gondolataimban, nem kell kimondanom. Tudnia kell.
– De olyan szép, amikor kimondja az ember. – A fülem mögé simítja a hajamat, és arcon csókol. – Ha döntesz felőlem, vagy arról, hogy halhatatlan leszel, csak mondd ki, és ott leszek. Az örökkévalóság áll előttem, nagyon türelmes vagyok – mosolyog. A zsebébe nyúl, és előveszi a lópatkós karkötőt, amit a versenypályán vett nekem. Amit hozzávágtam a parkolóban. – Megengeded?
Némán bólintok. Bekapcsolja a csatot a csuklómon, majd a két tenyerébe fogja az arcomat. A hajamat félresöpörve megcsókolja a homlokomon éktelenkedő sebhelyet. Eláraszt a szerelme és a megbocsátása, amit meg sem érdemlek. Amikor megpróbálok elhúzódni, szorosan megölel, és így szól:
– Meg kell bocsátanod magadnak, Ever! Te nem tehetsz semmiről.
– Honnan tudod? – Az ajkamba harapok.
– Tudom, hogy magadat hibáztatod azért, amiről nem tehetsz. Tudom, hogy teljes szívedből szereted a kishúgodat, és mindennap megkérdezed magadtól, helyesen tetted-e, hogy bátorítottad, maradjon. Ismerlek, Ever. Mindent tudok rólad.
Könnyek folynak az arcomon, és nem akarom, hogy lássa.
– Nem igaz. Rosszul tudod. Szörnyeteg vagyok, és mindenkivel csak rossz történik, aki a közelembe jön, pedig én vagyok, aki megérdemelné.
Damen a karjába fog, az érintése megnyugtató, de az igazságot nem tudja eltörölni.
– Mennem kell – súgja a fülembe. – Ever, ha szeretni akarsz, ha igazán velem akarsz lenni, el kell fogadnod azt, amik vagyunk. Megértem, ha nem vagy képes rá.
Megcsókolom, hozzásimulok, és nagyon kell a szája az enyémen, nagyon kell, hogy sütkérezzem a csodálatos, meleg szerelemragyogásban, hogy érezzem, ahogy minden szögletet, minden rést kitölt a lelkemben.
Amikor kinyitom a szemem, a szobámban találom magam.
Egyedül.

harminckettő
– Mi történt? Mindenhol kerestünk, de nem találtunk. Azt mondtad, úton vagy.
A másik oldalamra fordulok, háttal az ablaknak, és korholom magam, hogy nem tudok kitalálni egy jó kifogást, ami nem sodor ilyen kényelmetlen helyzetbe, hogy magyarázkodni kelljen.
– Igen, csak... elkezdett görcsölni a hasam, mert...
– Állj! Komolyan, egy szót se többet! – szól közbe Miles.
– Lemaradtam valamiről? - kérdezem, és lehunyom a szemem, mert a gondolatai úgy futnak előttem, mint a „Legfrissebb híreink" szalag a CNN-en: Pfuj, de undorító! Miért kell erről beszélni?!
– Azonkívül, hogy Drina nem is volt ott? Semmiről. Az éjszaka egyik fele azzal telt, hogy segítettem Havennek keresni őt, a másik fele meg azzal, hogy meggyőzzem, jobb neki nélküle. Esküszöm, mintha randizni hívta volna. Gázos egy barátság ez!
A fejemet fogva kimászom az ágyból. Több mint egy hete ez az első reggel, hogy macskajaj nélkül ébredek. Tudom, hogy ez voltaképp nagyon jó, olyan pocsékul érzem magam, mint még soha.
– Tehát mi folyik itt? Nem érdekel egy kényeztető karácsonyi vásárlás a Divatszigeten?
– Nem lehet. Szobafogság, tudod. – Áttúrok egy halom pulcsit, és megakad a pillantásom azon, amit Damentől kaptam Disneylandben. Mielőtt a fura életem állatira furává változott volna.
– Még meddig?
– Nem tudom – felelem, és ledobom a telefont, amíg belebújok egy zöld pulcsiba. Mindegy, mennyi időre zár be Sabine, ha ki akarok menni, úgyis kimegyek, és vissza is érek, mielőtt hazajönne. Nehéz visszatartani az én képességeimmel. Bár a büntetésem jó kifogás, hogy itthon maradjak, heverjek az ágyon, és minden odakinti gondolatot, energiát elkerüljek. Ez az egy szól a szobafogság mellett.
Épp időben emelem a fülemhez a mobilt, hogy halljam, amint Miles lemondóan így felel:
– Jó, akkor majd hívj, ha szabadultál.
Farmert húzok, és leülök az asztalomhoz. Lüktet a fejem, ég a szemem és remeg a kezem, de eltökélem, hogy pia, Damen és tiltott asztrális utazás nélkül csinálom végig a napot. Bárcsak célratörőbb lennék, és megkértem volna Dament, hogy mutassa meg, hogyan óvjam a gondolataimat! Miért kanyarodik vissza a megoldáshoz vezető út mindig Ava felé?
Sabine kopog, és mire megfordulok, belép a szobámba. Sápadt és szorong, a szeme piros, az aurája pedig szürke és foltos. Jeff. A pasi végül felfedte a hazugságait. A hazugságokat, amiket meg tudtam volna osztani Sabinével, hogy megkíméljem a szívfájdalomtól, ha nem helyezem a saját szükségleteimet az övéi elé.
– Ever. Gondolkodtam. Kellemetlen nekem ez a szobafogság-dolog, végül is már majdnem felnőtt vagy. Úgy foglak kezelni, mint egy felnőttet, szóval...
Szóval a szobafogságnak vége, fejezem be a mondatát a fejemben. De amikor rájövök, hogy még mindig úgy gondolja, a gyász miatt vannak gondjaim, az arcom kigyúl a szégyentől.
– ...a szobafogságnak vége – nyújt mosolyogva békejobbot, amit nem érdemlek meg. – Ha esetleg meggondolod magad, és mégis beszélgetnél valakivel erről, ismerek egy pszichiátert, aki...
Megrázom a fejemet, mielőtt befejezhetné. Tudom, hogy jót akar, de nem szeretnék részt venni benne. Amikor kifelé indul, magamat is meglepve utánaszólok:
– Nem akarsz este együtt vacsorázni?
Meglepetten megáll a küszöbön.
– Én fizetek – mosolygok bátorítóan. Pénzem még van a lóversenyről, de gőzöm sincs, hogy csinálok végig egy estét egy nagy, zsúfolt étteremben.
– Klassz lenne – feleli a falat kopogtatva az öklével. – Hétre itthon leszek.
Kattan a zár nyelve, Riley vereget vállon.
– Ever! – ordít rám. – Ever, látsz?
Kis híján kiugróm a bőrömből.
– Jézusom, hugi! A frászt hozod rám! Mit ordítozol?! – szólok rá barátságtalanul, holott boldog vagyok, hogy újra itt van.
Az ágyamra veti magát.
– Csak hogy tudjad, napok óta próbálok a közeledbe férkőzni. Már azt hittem, elvesztetted a képességeidet és nem látsz, tisztára kikészültem!
– El is vesztettem. De csak mert ittam, mint a gödény. Aztán kirúgtak. Szörnyű volt.
– Tudom – bólint aggodalmasan összevont szemöldökkel. – Figyeltelek ám, végig, ugráltam előtted, ordítottam, kiabáltam, tapsoltam, mindent megpróbáltam, hogy észrevegyél, de nagyon ki voltál ütve. Emlékszel, amikor elejtetted az üveget? Az én voltam – pukedlizik. – És szerencséd, hogy nem vágtalak fejbe vele. Mi a franc történt?
Tudom, hogy tartozom neki a válasszal, hogy megnyugtassam, de csak bámulom a padlót. Nem tudom, hol kezdjem.
– Olyan nehéz volt! Nem tudtam elviselni a látomásokat. Amikor rájöttem, hogy az alkohol elzár tőlük, csak szerettem volna megtartani azt a jó érzést, és újra a régi Ever lenni.
– És most?
– Most... Most ott vagyok, ahonnan indultam. Józanul és nyomorultul - nevetek.
– Figyelj, Ever! – Elfordítja a pillantását egy kis időre. – Ne légy dühös, de szerintem találkoznod kéne Avával. – Amikor kihúzom magam, hogy tiltakozzam, felemeli a kezét, és így folytatja:
– Csak hallgass végig, jó? Szerintem tényleg tud segíteni. Illetve tudom, hogy tud. Megpróbált segíteni, de nem hagytad. Világos, hogy kifogytál a lehetőségekből. Megint elkezdhetsz piálni, elbújhatsz a szobádban az életed hátralévő idejére, vagy találkozhatsz Avával. Hülyeség?
Megrázom a lüktető fejemet, és válaszolok:
– Figyelj, tudom, hogy imádod Avát, és jó, mindegy, te tudod. De semmit nem tud velem kezdeni, szóval kérlek szépen, jegeljük ezt a témát, jó?
– Nincs igazad. Ava tud segíteni. Egyébként is, mi van abban, ha felhívod?
Ülök, és a padlót bámulva rugdosom az ágykeretet. Az egyetlen dolog, amit Ava tett értem, az, hogy még rosszabbá tette az életemet. Riley-ra nézve látom, hogy a Halloween-jelmez helyett farmert, pólót és Converse-tornacsukát visel, mint egy normális tizenkét éves, de olyan fátyolszerű, áttetsző, gyakorlatilag átlátszó.
– Mi van Damennel? Mi történt aznap, amikor elmentél hozzá? Együtt vagytok még? – kérdezi.
Nem akarok Damenről beszélni, nem is tudnám, hol kezdjem. Riley csak szeretné elterelni a figyelmemet magáról és az áttetszőségéről.
– Mi történik veled? Miért halványulsz? - kérdezem rémülten.
– Nincs sok időm.
– Hogy érted, hogy nincs sok időd? Visszajössz még, ugye?!
Pánikba esem, amikor búcsút int és eltűnik, maga mögött hagyva Ava összegyűrt névjegykártyáját.

harminchárom
Mielőtt még üresbe tehetném a sebváltót, már az ajtóban áll.
Vagy tényleg médium, vagy ott áll, mióta letettük a telefont.
Amikor megpillantom az arcán az aggodalmat, bűntudatom támad, hogy ezt gondolom.
– Isten hozott, Ever! – Mosolyog, és beterel a csinosan berendezett nappaliba.
Körülnézek, szemügyre veszem a bekeretezett fényképeket, a dohányzóasztalt, könyveket, a szófát és a hozzá illő színű székeket. Milyen átlagos!
– Lila falakra és kristálygömbökre számítottál? – Felnevet, és int, hogy kövessem a napsütötte konyhába. Bézs kőpadló, rozsdamentes acél kiegészítők és napsütötte égbolt fogad.
– Készítek egy teát. – Hellyel kínál, miközben felteszi a vizet forrni.
Figyelem, ahogy tesz-vesz, sütit pakol egy tányérra, teát tölt. Mikor leül velem szemben, ránézek és így szólok.
– Khmm. Elnézést kérek, amiért olyan... udvariatlan voltam...meg... meg minden. – Idétlenül hangzik.
Ava csak mosolyog, a kezemre teszi az övét, és amikor hozzám ér, rögtön jobban érzem magam.
– Örülök, hogy eljöttél. Nagyon aggódtam érted.
A tekintetemet az asztalra szegezem, nézem az élénkzöld terítőt. Nem tudom, hol kezdjem.
De mivel ő van nyeregben, megoldja helyettem.
– Találkoztál Riley-val? – kérdezi a szemembe nézve.
Hihetetlen, hogy épp ezzel kezdi!
– Igen. És nem néz ki valami jól, csak hogy tudja – felelem, és elfordítom a tekintetemet. Meg vagyok győződve róla, hogy ő is tehet róla.
Ava csak nevet. Nevet!
– Hidd el, remekül van - bólogatva kortyol a teájából.
– Higgyek? Magának? – meredek rá. Iszogat, és harap a sütiből azzal a józan nyugalommal, ami halálra idegesít. - Miért kéne? Kimosta az agyát! Rávette, hogy maradjon távol tőlem! – kiabálok, és azt kívánom, bár ne jöttem volna ide. Micsoda állati nagy hiba volt!
– Ever, tudom, hogy zaklatott vagy, és azt is tudom, hogy hiányzik, de van fogalmad arról, miről mondott le, hogy veled lehessen?
Kibámulok az ablakon a szökőkút, a növények, a kis Buddha-szobor irányába, és felkészülök egy nagyon hülye válaszra.
– Az örökkévalóságról.
– Ugyan már, tömérdek ideje van.
– Ennél sokkal többről beszélek.
– Aha, mint például? – kérdezem. Le kéne tennem a sütit, és elhúzni innen. Ava nem komplett, szélhámos, és a legnagyobb önbizalommal beszél ezekről az őrültségekről.
– Amíg Riley itt volt veled, nem lehetett velük.
– Velük?
– A szüleitekkel és Puszedlivel – bólint. A csészéje szélét simogatva néz rám.
– Honnan tudja...
– Ugyan már, ezen rég túl vagyunk!
– Ez nevetséges – motyogom. Mit lát ebben a nőben Riley?
– Tényleg? – Kisöpri vörös haját az arcából. Látom, hogy a homlokán nyoma sincs aggodalomnak vagy ráncoknak.
– Jól van. Ha olyan sokat tud, mondja meg, hol van Riley, amikor nincs velem? – kérdezem a szemébe nézve. Ezt muszáj tudnia.
– Kóborol.
– Kóborol? Ó, jól van akkor. Mintha tudná! – nevetek.
– Nincs más választása, most, hogy úgy döntött, veled marad.
Kibámulok az ablakon. Forrónak érzem a leheletemet. Kizárt, hogy ez igaz legyen – mondom magamnak.
– Riley nem ment át a hídon.-
– Nem igaz. Láttam őt. Elbúcsúzott meg minden, mindannyian elbúcsúztak, láttam. Ott voltam.
– Ever, nem vonom kétségbe, amit láttál, de Riley nem kelt át. Megállt félúton, és visszaszaladt, hogy megkeressen.
– Bocs, de nincs igaza. Nem igaz. - A szívem hevesen ver, ahogy visszaemlékszem az utolsó pillanatokra, ahogy integetett, aztán...aztán semmi. Eltűntek, amíg én könyörögtem, hogy maradjanak. Elmentek, én pedig ott maradtam. És az egész az én hibám. Nekem kellett volna elmennem. Minden rossz hozzám vezet vissza.
– Riley az utolsó pillanatban visszafordult – folytatja Ava. – Amikor senki nem figyelt. Akkor a többiek már a túlparton voltak. Ő mondta, Ever, sokszor végiggondoltuk ezt. A szüleitek továbbmentek, te életben maradtál, Riley pedig itt ragadt. Azzal tölti az idejét, hogy veled van, meglátogat engem, régi szomszédokat, barátokat és néhány rosszalkodó hírességet – mosolyog.
– Erről is tud? – nézek rá tágra nyíló szemmel.
– Természetes dolog, de a legtöbb röghöz kötött lélek hamar ráun.
– Mihez kötött micsoda?
– Röghöz kötött lélek. Szellem, kísértet. Bár sokban különböznek azoktól, akik átkeltek.
– Riley itt ragadt?
– Meg kell győznöd, hogy továbblépjen – bólint.
Nem rajtam múlik — gondolom.
– Már elment. Kétlem, hogy visszajön – motyogom Avara nézve, mintha ő tehetne róla, de csak mert tényleg ő tehet róla.
– Az áldásod kell neki. Hogy tudja, elmehet.
– Figyeljen ide! – sóhajtok fel. Belefáradtam a beszélgetésbe, hogy Ava beleüti az orrát a dolgomba, és jobban tudja, hogy éljek tovább. – Segítségért jöttem, nem azért, hogy ezt hallgassam. Ha Riley maradni akar, akkor rendben, az ő dolga. Csak mert tizenkét éves, nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Elég makacs, tudja?
– Vajon kire hasonlít? – Ava kortyol a teájából.
Mosolyog, és tudom, hogy viccel, de ránézek és így felelek:
– Ha meggondolta magát és segíteni akar, akkor mondja meg!
– Felállok a székről. Könnybe lábad a szemem, lüktet a fejem.
Felkészülök, hogy induljak, ha mennem kell. Eszembe jut, mit mondott apa a tárgyalásokról: mutasd ki, hogy hajlandó vagy kivonulni bármi áron.
– Ahogy akarod – kínál hellyel Ava újra. – Elmondom, hogy kell.
Mire Ava kikísér, besötétedik. Többet voltam nála, mint hittem. Lépésről lépésre végigvettük, hogyan meditáljak és hogyan emeljek mentális pajzsot az elmém köré. Még ha nem is mentek olyan jól a dolgok, ahogy szerettem volna, különösen Riley miatt, örülök, hogy eljöttem hozzá. Normálisnak érzem magam az alkohol vagy Damen nélkül, nagyon régóta nem éreztem már ilyet.
Újra megköszönöm Avának, és a kocsi felé indulok.
– Ever, még egy szóra! – szól utánam.
Most, hogy az auráját nem látom, csak a tornácon világító lágy sárga lámpa fénye öleli körül az alakját.
– Nagyon szeretném, ha megmutathatnám, hogyan lehet visszacsinálni. Meg lennél lepve, ha rájönnél, mit veszítesz - csábít.
Ezen is túl vagyunk, nem először. Meghoztam a döntést, és nem gondolom meg magam. Búcsút mondtam a halhatatlanságnak, Damennek, Nyárvidéknek, a látomásoknak és mindennek, ami vele jár. Helló, normális élet! A baleset óta egyfolytában csak átlagos akarok lenni. És most, hogy az vagyok, szeretném kiélvezni.
Nemet intek és indítok.
– Ever, kérlek, gondold át! Nem a megfelelő embertől búcsúztál el.
– Miről beszél? – kérdezem türelmetlenül. Haza akarok menni, hogy újrakezdjem az életemet.
Ava mosolyog:
– Szerintem tudod, mire gondolok.

harmincnégy
Mivel kiszabadultam a fogságból, és letettem a pszichobatyut, a következő néhány napban Milesszal és Havennel lóghatok. Kávézunk, vásárolunk, moziba megyünk, csavargunk a belvárosban, megnézzük Miles próbáit. Egészen felvillanyoz, hogy újra normális az életem. Karácsony reggelén, amikor Riley felbukkan, megkönnyebbülök, hogy láthatom.
– Hé, hó! – mondja az utamba állva a lépcső tetején. – Nem gondolod, hogy nélkülem bontod ki az ajándékaidat! – Ragyogónak és szilárdnak tűnik, semmi nyoma sincs a pár nappal ezelőtti áttetszőségének. Mosolyog. – Tudom, mit kapsz! Akarsz egy tippet?
Nevetve nemet intek.
– Egyáltalán nem! Imádom, hogy nem tudom! – Mosolyogva figyelem, ahogy a szoba közepére sétál, és bemutat néhány tökéletes cigánykereket.
– Ha már meglepetés – kuncog –, Sabine kapott egy gyűrűt. Jefftől! Elhiszed? Elköltözött a mamájától, saját lakást vett, és könyörög a nagynénénknek, hogy fogadja vissza, és kezdjenek mindent elölről!
– Komolyan? – boldogan mérem végig a húgomat, aki végleg leszámolt a jelmezekkel, és már engem sem utánoz.
Bólint.
– Sabine rögtön vissza fogja küldeni. Legalábbis szerintem. Nem mintha már megkapta volna. Majd meglátjuk. Az emberek nem sok meglepetést tudnak szerezni, tudod?
– Még mindig a hírességek után mászkálsz?
Grimaszolva forgatja a szemét.
– Jaj, dehogy! Nagyon erkölcstelen dolog. Amúgy mindig ugyanaz a régi nóta: vásárlás, kaja, drog, aztán elvonó. Mos, öblít, mos, öblít és így tovább. Uncsi.
Vele nevetek. Nagyon szeretném magamhoz ölelni. Annyira féltem, hogy elveszítem.
– Mit nézel? – kérdezi.
– Téged – mosolygok rá.
– És...?
– És nagyon örülök, hogy itt vagy. És hogy látlak. Féltem, hogy nem láthatlak, mert Ava megmutatta, hogyan zátjam ki a látomásokat.
– Hogy őszinte legyek, sikerült kizárni. Nagyon össze kellett kapnom magam, hogy észrevegyél. Nem vagy fáradt? Használom a te erődet is.
– Kicsit. De most keltem fel.
– Nem számít. Én csinálom.
– Riley, jársz még Avához? – Visszafojtott lélegzettel várom a válaszát.
– Nem. Túl vagyok rajta. Gyerünk, látni akarom a képedet, amikor kicsomagolod az új iPhone-odat! Hoppácska! – A szája elé kapja a kezét, nevet, és kihátrál a csukott ajtón.
– Maradsz? Komolyan? – suttogom lefelé menet. – Nem kell elmenned, vagy valahol máshol lenned?
Lecsúszik a korláton a hallba.
– Nem bizony! – mosolyog.
Sabine visszaadta a gyűrűt. Kaptam egy iPhone-t, Riley mindennap meglátogat, még a suliba is elkísér, Miles az egyik háttértáncossal randizgat a Hajlakkból, Haven sötétbarnára festette a haját, leszámolt a gót múltjával, elégette a Drina-jelmezeket, és helyette emós lett. Belevágott egy fájdalmas, de hatékony lézeres tetkóeltávolító procedúrába is. Szilveszterkor rendeztünk egy kis bulit nálam, szigorúan almaborral (hivatalosan is lejöttem a piáról), alkoholmentes pezsgővel a barátoknak. Éjfélkor pancsolás a jacuzziban... A buli sokkal szelídebb volt, mint bármely szilveszteri buli, de messze nem volt unalmas. Stacia és Honor még mindig ugyanolyan, de főleg akkor elviselhetetlenek, ha valami csinit veszek föl a suliba. Robins tanár úr új életet kezdett (a lánya és a felesége nélkül), Machado tanárnő arca még mindig eltorzul a rajzaim láttán. És mindezek mellett ott volt Damen.
Mint habarcs a téglát, ragasztás a könyvet, minden ürességet kitöltött, mindent összetartott. Minden röpdoga, hajmosás, ebéd, film, dal, pancsolás közben a gondolataimban tudtam őt, jó volt tudni, hogy létezik, még ha nem is őmellette döntöttem.
Mire eljött a Valentin-nap, Miles és Haven szerelmesek voltak – persze nem egymásba.
Ugyan egy asztalnál ültünk ebédnél, akár egyedül is ülhettem volna. Túlságosan lefoglalta őket a mobiljuk, mint hogy észrevegyék a létezésemet, míg az én telefonom csendben és magára hagyottan hevert mellettem.
– Ó, te jó ég, ez óriási! Nem fogjátok elhinni, milyen fantasztikus ez a srác! – lelkendezik Miles kismilliomodszor, miközben nevetéstől kipirulva felnéz az SMS-ből, amit olvas. Gondolkozik a tökéletes válaszon.
– Ó, te jó ég, Josh egy csomó dalt küldött! Nem is érdemlem meg! – motyogja Haven választ pötyögve.
Boldog vagyok, hogy boldogok, meg minden, de az eszem a rajzórán jár, azon gondolkodom, hogy ellógom. A Bay View-ban ez a nap nemcsak Valentin-nap, hanem Szívküldi-nap is. Ami azt jelenti, hogy az egész héten emlegetett, rózsaszín üzenetekkel ellátott, nagy, piros, szív alakú nyalókák végre kiosztásra kerülnek. Míg Miles és Haven alig várja, hogy megkapják a nyalókájukat, én titkon azt remélem, hogy ép elmével, sértetlenül túl legyek a napon.
Az iPod-kapucni-napszemüveg stílus elhagyásával meglehetős érdeklődés irányul felém a fiúk részéről, de nem foglalkozom egyikkel sem. Az az igazság, hogy nincs egyetlen pasi sem az iskolában (a Földön!), aki felérhetne Damennel. Nincs. Nyente. Lehetetlen. És nem mintha lejjebb akarnám szállítani az igényeimet.
Amikor becsöngetnek a hatodik órára, már tudom, hogy nem lóghatom el. A lógós napok a piás napokkal együtt véget értek. Összeszedem magam, és elindulok az órára, hogy elmerüljek az izmusok reprodukálásában. Történetesen a kubizmust választottam. Ismét elkövettem egy nagy hibát: azt hittem, könnyű. De nem. Köszönő viszonyban sincs a könnyűvel.
Amikor feltűnik, hogy valaki mögöttem áll, megfordulok:
– He?
Nézem a kezében tartott nyalókát, aztán visszafordulok a munkámhoz, feltételezve, hogy összetéveszt valakivel. De aztán megint vállon vereget, de ezúttal oda sem nézek.
– Bocs, nem én vagyok.
Motyog valamit a bajsza alatt, aztán megköszörüli a torkát.
– Te vagy az az Ever nevű csaj, nem?
Bólintok.
– Vedd már el! Az egész dobozt ki kell osztanom még a csengetés előtt.
A kezembe nyomja a nyalókát, és kivonul. Leteszem a szenet, és kihajtom a kártyát.
Csak rád gondolok.
Mindörökké.
Damen

harmincöt
Berontok a házba, és az emeletre rohannék, hogy megmutassam Riley-nak a Valentin-napi nyalókámat, amitől kisütött a nap, dalolni kezdtek a madarak, és az egész napom felfordult, még ha a küldőjével nincs is semmi dolgom.
De amikor megpillantom a kanapén ücsörgő húgomat, valahogy olyan kicsinek és magányosnak látom. Eszembe jut, mit mondott Ava: hogy nem a megfelelő embertől búcsúztam el. Ettől hirtelen elfogy a levegőm.
– Szia! Nem hiszed el, mit láttam a tévében az előbb! Van egy kutya, aminek a két mellső lába hiányzik, és mégis tud...
Ledobom a táskámat, és leülök mellé. Elnémítom a tévéi.
– Mi van? – kérdezi bosszúsan, amiért elhallgattatom a kibeszelő show-t.
– Mit csinálsz itt?
– Ülök a kanapén, várlak... – ölti rám a nyelvét.
– Nem, úgy értem, miért vagy itt? Miért nem vagy...máshol? Elhúzza a száját, és mereven visszafordult a tévéhez. Arca rezzenetlen. Bámulja a néma műsort
– Miért nem vagy anyuékkal? – kérdezem. Reszketni kezd a szája, amitől iszonyúan érzem magam, de muszáj folytatnom: – Riley, nem hiszem, hogy ide kéne járnod.
– Kidobsz? - Talpra ugrik, a szeme tágra nyílik felháborodásában.
– Nem, semmi ilyesmi, csak...
– Nem akadályozhatod meg, hogy ide jöjjek, Ever! Azt teszek, amit akarok! Bármit! És semmit nem tehetsz ellene!
– Tudom. De nem hiszem, hogy bátorítanom kellene téged.
Összeszorított szájjal karba fonja a kezét, aztán leveti magát a kanapéra. Lóbálja a lábát, mint mindig, ha dühös, ideges, frusztrált, vagy mindhárom egyszerre.
– Csak mert... amikor volt, hogy valami mással voltál elfoglalva, valahol máshol, teljesen boldognak tűntél. De most úgy tűnik, mindig itt vagy, és csak miattam. A gondolatot se bírom elviselni, hogy ne lássalak, de sokkal fontosabb, hogy te boldog legyél. A szomszédok meg a hírességek után leskelődés, meg a tévénézés, a várakozás, hát ez nem túl jó. – Mély lélegzetet veszek. Bár ne kéne folytatnom! De muszáj. – Kétségkívül a napom fénypontja, ha találkozunk, de szerintem van egy ennél sokkal jobb hely számodra. Nem tehetek róla, de így gondolom.
Riley bámulja a tévét, én bámulom Riley-t, ülünk, mígnem végre a húgom megtöri a csendet.
– Csak hogy tudd, boldog vagyok. Tök jól vagyok és boldog, ez van. Néha itt lakom, néha máshol. Azon a Nyárvidék nevű helyen, ami eléggé szuper, ha esetleg nem emlékeznél - sandít rám.
Bólintok. Persze hogy emlékszem.
Keresztbe tett lábbal hátradől a párnákra.
– Minden világok legjobbika, nem? Mi a gond?
Nem hagyom, hogy a kötekedése kibillentsen az egyensúlyomból, mert meg vagyok róla győződve, hogy helyesen cselekszem.
– Az a gond, hogy van egy ezeknél is jobb hely. Ahol anyu, apu meg Puszedli várnak rád...
– Figyelj ide, Ever! – vág közbe. – Tudom, hogy azt hiszed, azért vagyok itt, mert annyira akartam tizenhárom éves lenni, hogy amikor kiderült, hogy nem leszek, úgy döntöttem, rajtad keresztül élem meg. És igen, részben talán így van, de elgondolkodtál már azon, hogy talán azért vagyok itt, mert nem akarlak elhagyni? – Riley szaporán pislog rám, és amikor válaszolni akarok, felemelt kézzel belém fojtja a szót. – Először követtem őket, mert végül is a szüleink, és azt hittem, muszáj, de aztán láttam, hogy te nem jössz, és visszamentem, hogy megkeresselek. Amikor odaértem, már eltűntél, és nem találtam meg a hidat. Itt ragadtam. Aztán találkoztam olyanokkal, akik évek óta itt vannak, illetve hát az évek földi értelmezésében, és...
– Riley... – De nem hagy szóhoz jutni.
– Tudod, találkoztam anyuékkal, és jól vannak. Sőt, boldogok. Szeretnék, ha nem éreznéd magad bűnösnek. Látnak téged. Tudod, nem? Csak te nem látod őket. Akik átmentek a hídon, azok láthatatlanok számodra, csak azokat látod, akik olyanok, mint én.
Nem érdekelnek a részletek. Elakadok azon, hogy azt szeretnék a szüleink, hogy ne érezzem bűnösnek magam. De csak kedvesek akarnak lenni, hiszen szülők, enyhíteni akarják a lelkifurdalásomat. Az igazság az, hogy a baleset az én hibám. Ha nem kérem aput, hogy forduljunk vissza azért a hülye Pinecone-tavi Szurkolótábor pólóért, amit ott felejtettem, sose kerültünk volna oda, arra az útra, abban a pillanatban, amikor egy ostoba, zavarodott szarvas elénk futott. Apa kikerülte, és lezuhantunk a szakadékba, neki egy fának. Mindenki meghalt, engem kivéve.
Az én hibám.
Az egész.
Csakis az enyém.
– Ha valaki tehet róla, az apu. Mindenki tudja, hogy ha egy állat ugrik eléd, akkor nem szabad kikerülni. Elütöd, és továbbmész.
De mindketten tudjuk, hogy ő erre képtelen lett volna. Megpróbált megmenteni mindannyiunkat, de csak a szarvast sikerült. Talán a szarvas hibája. Nem kellett volna az úton mászkálnia, amikor ott volt az egész erdő. Az is lehet, hogy a kerítés hibája, hogy nem volt erősebb, nem készült jobb anyagból. Vagy az is lehet, hogy az autógyár hibája, hogy rossz volt a kormányzás és vacak a fék. Vagy... a helyzet az, hogy senki nem tehet róla. Csak így történt, így kellett lennie.
Visszanyelem a zokogást. Bárcsak elhihetném, de nem tudom. Jobban tudom, én tudom az igazságot.
– Mindannyian tudjuk, és elfogadjuk. Ideje, hogy te is tudd és elfogadd. Egyértelmű: nem jött el az időd.
De igen. Damen csalt.
Nagyot nyelek, és a tévére meredek, ahol a képernyőn egy fénylő homlokú, kopasz tévéspszichiáter tátog hangtalanul.
– Emlékszel, amikor olyan átlátszó voltam? Akkor készen álltam az átkelésre. Mindennap közelebb és közelebb kerültem a túlparthoz. De épp amikor úgy döntöttem, átmegyek, úgy tűnt, nagyon nagy szükséged van rám. Nem hagyhattalak magadra – és még mindig nem tudlak magadra hagyni.
Nagyon szeretném, hogy velem maradjon, de egy élettől már megfosztottam. A túlvilági élettől nem akarom megfosztani.
– Riley, menned kell - suttogom olyan halkan, hogy nem hiszem, hogy ő meghallja egyáltalán. De már kimondtam, és tudom, hogy így helyes. – Azt hiszem, menned kell – ismétlem meg csengő, meggyőző hangon. Alig hiszek a fülemnek.
Riley feláll a kanapéról, a szeme hatalmas, szomorú. Az arcán fénylő könnyek csorognak.
Nagyot nyelek.
– Nem is tudod, milyen sokat segítettél. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled. Te voltál az egyetlen, aki miatt reggelente felkeltem, és tettem egyik lábamat a másik után. De már jobban vagyok, és tényleg ideje... - Nem tudom folytatni. Elcsuklik a hangom.
– Anyu megmondta, hogy végül el fogsz küldeni - mosolyog a húgom.
Nézek rá, hogy mire gondol.
– Azt mondta: a nővéred majd egy nap végre felnő, és helyesen fog cselekedni.
Hirtelen mindketten nevetésben törünk ki. Annyira abszurd a helyzet! Anyu előszeretettel mondogatta: Majd felnősz, és megérted. Nevetünk, hogy enyhüljön a feszültség és a szomorúság. Nevetünk, mert átkozottul jólesik.
Amikor megnyugszunk, ránézek:
– Azért néha beugrasz?
– Kétlem, hogy láthatnál, ha anyut meg aput sem látod – rázza a fejét.
– És Nyárvidék? Ott találkozhatunk? - kérdezem. - Visszamehetek Avához, hogy segítsen megszüntetni a védelmemet, hogy odamehessek.
Vállat von.
– Nem tudom. De majd küldök egy jelet néha, valami spécit, hogy tudd, jól vagyok.
– Mint például? – kérdem rémülten, hiszem Riley máris fakulni kezd. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik. – És honnan fogom tudni, hogy te vagy az?
– Tudni fogod, hidd el - mosolyog.
Búcsút int, és végleg elfakul.

harminchat
Amikor Riley eltűnik, összeomlok. Tudom, hogy amit tettem, helyes. Bár ne fájna ennyire! Összegömbölyödöm a kanapén, kicsi, zokogó labdaként végiggondolok minden szót, amit a balesetről mondott, és hogy nem az én hibám. Nagyon szeretném elhinni, de nem tudom. Négy életnek szakadt vége akkor, és mind miattam.
Minden a hülye, pasztellkék pulcsi miatt.
– Kapsz egy másikat – mondta apu. A visszapillantó tükörből a szemembe nézett. Két egyforma kék szempár. – Ha visszafordulok, pont belefutunk a csúcsforgalomba.
– De ez a kedvencem! – nyafogtam. – A táborban kaptam. Ilyet nem tudsz venni – duzzogtam, tudva, hogy elérem a célom.
– Ennyire szeretnéd?
Mosolyogva bólintottam, ő meg a fejét csóválta, és egy mély sóhajjal visszafordult. A tükörből nézett rám, épp abban a pillanatban, amikor a szarvas kifutott az útra.
Hinni akartam Riley-nak, máshogy akartam gondolni a balesetre, de az igazság ismeretében lehetetlen volt.
Letörlöm a könnyeimet. Eszembe jutnak Ava szavai, és elgondolkodom, vajon tényleg Riley-nak kellett-e istenhozzádot mondanom, és nem Damennek?
A nyalókáért nyúlok, és döbbenten látom, hogy tulipánná változott.
Egy hatalmas, fénylő szirmú, piros tulipánná.
Felrohanok a szobámba, és a laptoppal az ágyamra telepszem.
Rászabadítom az internetes keresőt a virágok jelentésére.
A XVIII. században az emberek gyakran közölték szándékaikat virágok útján, mivel minden virágnak volt külön jelentése. Néhány hagyományos jelentés:
Legördítek a betűrendbe szedett lista aljára, keresem a T-betűt, mint tulipán, és visszafojtott lélegzettel ezt olvasom:
Piros tulipán: halhatatlan szerelem.
A vicc kedvéért megkeresem a fehér rózsabimbót is, és hangosan felnevetek, amikor ezt látom:
Fehér rózsabimbó: szeretetlen szív; a szív, amely nem ismer szerelmet.
Próbára tett. Végig. Fogalma sem volt, hogyan mondja el ezt a hatalmas, az életet megváltoztató titkot, mert tudta, hogy mit teszek. Elfogadom, elutasítom, elküldöm. Flörtölt Staciával, hogy a láttán kihallgathassa a gondolataimat, hogy érdekel-e. Profin hazudtam magamnak, megtagadtam az érzéseimet gyakorlatilag mindenről, és ezzel mindkettőnket összezavartam.
Nem nézem el, amit tett, de el kell fogadnom, hogy működött a dolog. És most csak annyit kell tennem, hogy találkozom vele, kimondom a szavakat, és ő nyomban itt lesz. Mert az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem. Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem. Nem vagyok biztos ebben az egész halhatatlanság-dologban, bár Nyárvidék tényleg klassz. Riley-nak is igaza van, ha létezik végzet, akkor talán erre is vonatkozhat?
Lehunyom a szemem, és elképzelem, ahogy Damen meleg teste hozzám simul, édesen suttog a fülembe, az ajka a nyakamon, az arcomon kalandozik. Elképzelem, milyen érzés, amikor megcsókol, és belekapaszkodom ebbe az érzésbe, a tökéletes szerelem, a tökéletes csók érzésébe, miközben elsuttogom a szavakat, amelyeket eddig tartogattam. Amelyeket féltem kimondani. A szavakat, amelyek visszahozzák őt hozzám.
Ismétlem őket újra meg újra, a hangom egyre erősebb, ahogy a szavaim betöltik a szobát.
De amikor felnézek, egyedül vagyok.
És már tudom, hogy túl sokáig vártam.

harminchét
Lemegyek a földszintre fagyiért. Az édes, krémes svájci mandulás vanília gyorssegély, a szívemet nem gyógyítja meg, de talán segíthet enyhíteni a fájdalmat. Keblemre ölelem a literes edényt, egy kanálért nyúlok, amikor az egész cucc a padlóra és a lábamra zuhan, mert ezt hallom:
– Annyira megható! Olyan nagyon, nagyon megható!
A reggelizősarokban, keresztbe tett lábbal, összekulcsolt kézzel egy csinos, jól öltözött hölgy ül. Drina.
– Annyira aranyos, ahogy hívtad, meg az az elbűvölő kis szerelmi jelenet, amit lejátszottál a fejedben... – nevet. Végigmér. - Ó, igen, még mindig belelátok a fejedbe. A kis mentális pajzsod vékonyabb, mint a torinói lepel. Mindenesetre, ami azt illeti, hogy te meg Damen boldogan éltek, amíg meg nem haltok... miket beszélek? Mindegy, ez nem fog megtörténni. Úgy néz ki, hogy az életem feladata a te elpusztításod, és azé a kevésé, amit tudsz.
Rámeredek. Összpontosítok, hogy lassan és egyenletesen lélegezzek, s közben próbálok kisöpörni a fejemből minden terhelő gondolatot, mielőtt felhasználhatná ellenem. De az a helyzet, hogy megpróbálni kitisztítani a fejedet, pont olyan hatékony, mintha azt mondanád valakinek, hogy ne gondoljon elefántokra. Mert attól a pillanattól fogva másra sem tud majd gondolni.
– Elefántok? Komolyan? – mordul fel Drina. Mély, gonosz torokhangja visszhangzik a konyhában. – Istenem, mit lát benned!? – Megvető pillantása majd' átdöf. – Nyilván nem az intellektusodat vagy az éles elmédet, mivel egyértelmű, hogy egyik sem létezik. És a kis szerelmi jeleneted? Annyira disneylandes! Olyan Hallmark Channel-es, olyan iszonyúan unalmas! Komolyan, Ever, gondolj bele, Damen több száz éves, beleértve a szabad szerelem éveit is 1960 körül.
– Damen nincs itt – felelek végül érdes hangon. Mintha napok óta nem beszéltem volna.
– Higgy nekem, tudom, hol van Damen. Mindig tudom, hol van. Ez a dolgom.
– Szóval zaklatod. – Tudom, hogy nem kéne szembeszállnom vele, de... Halló, semmi vesztenivalóm nincs. Így is, úgy is azért jött, hogy megöljön.
Ajkát biggyesztve tanulmányozni kezdi a tökéletesen manikűrözött körmeit.
– Nem annyira – morogja.
– Ha azt nézzük, mivel töltötted az elmúlt háromszáz évet...azt is mondhatjuk, hogy...
– Inkább hatszáz, te kis nyomorult törpe, hatszáz év! – Összeráncolt szemöldökkel végigmér.
Hatszáz év? Komolyan?
– Ti halandók, annyira lassú, ostoba, kiszámítható... olyan átlagosak vagytok! És mégis, minden nyilvánvaló defektetek ellenére arra sarkalljátok Dament, hogy enni adjon az éhezőknek, hogy szolgálja az emberiséget, harcoljon a nyomor ellen, megmentse a bálnákat, megállítsa a szemetelést, békéért meditáljon, nemet mondjon a drogra, alkoholra, globalizációra, és bármi másra, ami megéri a fáradságot! Egyik szörnyen unalmas, emberbaráti cselekedet a másik után! És miért? Tanultok ebből ti valamit? Helló, globális felmelegedés! Nyilván nem. És mégis, mégis valahogy Damen meg én kimászunk ebből, bár sokáig tarthat újraprogramozni a pasit, hogy megint a régi, hedonista, mohó, elkényeztetett Damen legyen, akit ismerek és szeretek. Higgy nekem, ez csak egy kis kitérő, és mielőtt észbe kapnál, megint a világ tetején leszünk mi ketten.
Elindul felém. A mosolya minden közeledő lépésével szélesebb lesz. Úgy kerüli meg a gránit pultot, mint valami lopakodó sziámi macska.
– Őszintén mondom, Ever, hogy nem tudom, mit akarsz tőle. Nem úgy értem, hogy mit akar tőle minden más nő, és legyünk őszinték, a legtöbb férfi. Úgy értem, hogy annak ellenére, hogy te meg ő mindig szenvedtetek, mit láttok egymásban? Ezért kell megint keresztülmennetek ezen. Bárcsak ne élted volna túl azt az átkozott balesetet! Épp, amikor már úgy éreztem, mehetek, amikor biztos voltam benne, hogy halott vagy, Damen egyszer csak Kaliforniába költözött, mert – meglepi! — visszahozott téged! Azt hinné az ember, hogy ennyi év után türelmesebb vagyok. De nem. Te tényleg untatsz már, és erről igazán nem tehetek.
Várakozóan rám néz, de nem felelek. A szavait fejtegetem.
Drina okozta a balesetet?
– Igen, én okoztam a balesetet - forgatja a szemét. – Neked mindent a szádba kell rágni? Én ijesztettem meg a szarvast, ami a kocsitok elé futott. Tudtam, hogy apád egy lágyszívű balfácán, aki boldogan kockáztatja a családja életét egy szarvasért. A halandók mindig olyan kiszámíthatóak. Főleg a rendesebbje, aki próbál jót tenni. – Drina felnevet. – A végén aztán olyan egyszerű volt, hogy már nem is szórakoztatott. De ezúttal nincs hiba. Damen nem menthet meg, és befejezem a dolgot.
Körülnézek a helyiségben, hogy mivel védekezhetnék. A késtartó állvány a konyha másik felében van, tudom, hogy nem érem el időben. Nem vagyok olyan gyors, mint Damen vagy Drina. Legalábbis nem hiszem. És nincs idő kipróbálni.
– Feltétlenül fogd rám azt a kést, meglátjuk, érdekel-e! – Fejcsóválva a gyémántberakásos karórájára néz. – Most már tényleg elkezdeném, ha nem bánod. Normális esetben kihasználnám az időt egy kis mókára, de ma Valentin-nap van, meg minden, és terveim vannak. A kedvesemmel vacsorázom, ha veled végeztem.
A pillantása sötét, és egy pillanatra a felszínre bukkan a gonosz énje. De azonnal el is tűnik, és átveszi a helyét a régi, lélegzetelállító szépség.
– Tudod, mielőtt megjelentél volna valamelyik korábbi életedben, én voltam az egyetlen szerelme. Aztán jöttél és megpróbáltad elvenni tőlem, és azóta mindig ugyanez ismétlődik. – Közelebb lép, halk, gyors léptekkel, és hirtelen előttem áll. Időm sincs moccanni. – És most visszaveszem. És visszajön hozzám, Ever. Mindig visszajön, ezt jó, ha tudod.
A bambusz vágódeszka után nyúlok, hogy fejbe verjem vele, de olyan hirtelen támad, hogy leüt a lábamról. Nekizuhanok a hűtőszekrénynek. Az ütés kiszorítja a levegőt a tüdőmből. Lecsúszom a padlóra. Hallom, ahogy a koponyám éles reccsenéssel a padlónak csapódik, és vér szivárog a számba.
Mielőtt megmozdulhatnék, Drina rajtam térdel, a ruhámat, hajamat tépi, az arcomba karmol.
– Add fel, Ever! – suttogja a fülembe. – Lazulj el, és ne ellenkezz! A családod már nagyon vár. Ez nem a te életed. Semmid sincs itt, amiért élned kellene. Itt az esély, hogy feladd.

harmincnyolc
Elájulhattam, de csak egy pillanatra, mert amikor kinyitom a szemem, Drina még mindig a mellkasomon térdel, az arca és a keze vérfoltos. Kábítóan zümmögi a fülembe, hogy adjam fel, suttogva próbál meggyőzni, hogy haljak meg a kedvéért, és legyen vége.
Egy perce még nagy volt a kísértés, de már el is múlt. A szuka megölte a családomat, és most fizetni fog.
Lehunyom a szemem, és visszaküldöm magam abba a pillanatba, amikor mindannyian ott voltunk a kocsiban, nevettünk, teli szeretettel, boldogan. Tisztábban látom magam előtt, mint valaha, mert már nem felhőzi el a bűntudatom.
Érzem, ahogy az erőm visszatér, és lelököm magamról, áthajítom a konyhán. A falnak csapódik, és a karja természetellenes szögben lóg, amikor a padlóra zuhan.
Nagyra nyílt szemmel bámul rám, de hamarosan talpra szökken, és nevetve leporolja a ruháját. Amikor újra rám veti magát, megint visszaverem, ezúttal kirepül az előszobába, át a csukott erkélyajtón. Törött üveg robban a szobába.
– Szép kis bűnügyi helyszínt csináltál – csóválja a fejét, miközben kihúzgálja az éles üvegszilánkokat a karjából, a lábából, az arcából. A sebek azonnal összezárulnak. – Nagyon hatásos. Alig várom, hogy elolvassam a holnapi újságban – mosolyog, és újra rám támad. Győzni akar. – Felesleges ez a szánalmas erőfitogtatás. Komolyan, ennyire rossz vendéglátó vagy? Nem csoda, hogy nincsenek barátaid, ha így bánsz a vendégeiddel.
Eltaszítom magamtól, felkészültem rá, hogy ezer üvegajtón lökjem át, ha kell.
A gondolatnak se érek a végére, amikor egy iszonyú, éles, szorító fájdalom söpör át rajtam. Nézem, ahogy Drina közeledik felém. Vigyorba torzult arca megbénít, nem tudom megállítani.
– Hát ez a régi jó satuba a fejével-trükk. Mindig bejön! Megpróbáltalak figyelmeztetni. Csak nem figyeltél. Tényleg van választásod, Ever. Felsrófolhatom a fájdalmat... – összeszűkül a szeme, én pedig összegörnyedek a fájdalomtól, és lerogyok a padlóra. Hányinger fojtogat. – Vagy csak engedd... el... magad! Szép lassan. Te döntesz.
Próbálok rá összpontosítani, figyelem, ahogy közeledik, de a látásom ködös, a végtagjaim gumiszerűek és gyengék. Drina olyan gyors, hogy elmosódik a szemem előtt, és tudom, hogy nem tudok visszavágni.
Nem győzhet – gondolom lehunyt szemmel. – Nem hagyhatom. Ezúttal nem. Mindazok után, amit a családommal tett...
Felé csapok az öklömmel. Annyira gyengének és ügyetlennek érzem a testemet, annyira összetörtnek, hogy meglepődöm, amikor az ütésem a mellkasát éri. Hátratántorodom, elakad a lélegzetem, és tudom, hogy az öklöm alig súrolta, hogy ez semmire sem elég.
Lehunyom a szemem, és várom a végét, ami elkerülhetetlen, és reménykedem, hogy gyors lesz. Amikor megnyugszik a gyomrom és kitisztul a fejem, felnézek, és látom, hogy Drina hátrafelé támolyog a falig, és a mellkasát markolássza. Vádlón bámul.
– Damen! – sír fel elnézve mellettem. – Ne hagyd, hogy ezt tegye velem, velünk...
Megfordulok, és látom, hogy mellettem áll, és a fejét rázva nézi Drinát.
– Késő. – Kézen fog, és az ujjaink összefonódnak. – Ideje menned, Poverelli.
– Ne nevezz így! – jajgat. Egykor gyönyörű, zöld szemei vörösben úsznak. – Tudod, hogy gyűlölöm!
– Tudom. – Damen megszorítja az ujjaimat, miközben Drina megöregszik és összetöpörödik, majd a szemünk láttára eltűnik.
A fekete selyemruha és a drága cipő marad belőle.
– Hogy... – fordulok Damenhez.
Csak mosolyog.
– Vége van. Teljesen, totálisan, örökre vége van. – A karjába zár és forró csókokkal borítja az arcomat. – Nem zavar többé. Soha – ígéri.
– Megöltem? – kérdezem. Nem tudom, mit kéne éreznem amiatt, amit a családommal tett, és amit bevallott, hogy hányszor gyilkolt már meg.
Damen bólint.
– De hogyan? Halhatatlan, nem kellett volna levágni a fejét?
– Milyen könyveket olvasol? – nevet fel. Aztán komoly arccal így felel: - Nem így működik. Nincs lefejezés, sem karó a szívbe, nem kell ezüst pisztolygolyó sem, csak annyi az egész, hogy a bosszú elgyengít, a szeretet pedig megerősít. Sikerült a legérzékenyebb pontján megütnöd őt.
– Alig értem hozzá – pillantok Damenre. Az öklöm tényleg alig érintkezett a mellkasával.
– A negyedik csakra. A bika szeme.
Mi?
– Hét csakránk van. A negyedik csakra, vagy a szívcsakra a feltétel nélküli szeretet, a könyörület és a magasabb rendű én csakrája, mindené, ami Drinában sosem volt meg. Ettől védtelenné vált és elgyengült. Ever, Drinát a szeretet hiánya ölte meg.
– De ha olyan sérülékeny volt, miért nem védte?
– Elővigyázatlan volt, becsapott, az egója vezérelte. Sose látta be, hogy milyen sötét lett a lelke, mennyi sértettség és gyűlölet lakott benne, mennyire akart birtokolni.
– Ha te ezt tudtad, miért nem mondtad el?
Vállat von.
– Csak egy elmélet. Sosem öltem még halhatatlant, így nem lehettem biztos benne, hogy működhet. Egészen mostanáig.
– Úgy érted, vannak még? Drina nem az egyetlen volt?
Kinyitja a száját, hogy válaszoljon, aztán gyorsan becsukja. A szemében mintha megbánást, lelkiismeret-furdalást látnék? De amilyen gyorsan jött, el is múlik.
– Mondott pár dolgot rólad meg a múltadról...
– Ever! Nézz rám, Ever! - Megfogja az államat. – Hosszú ideje vagyok ezen a földön.
– Mondjuk hatszáz éve?!
– Idestova. A lényeg az, hogy láttam pár dolgot, tettem is pár dolgot, és az életem nem volt mindig olyan jó és tiszta. Tulajdonképpen többnyire épp ellenkezőleg. – Elhúzódom, nem igazán akarom hallani, de visszahúz magához és folytatja: – Hidd el, hallanod kell, mert az igazság az, hogy nem vagyok gyilkos és gonosz sem. Csak... csak élveztem az életet. És mégis, minden életedben, amikor megismertelek, mindent el akartam dobni érted, csak hogy veled lehessek.
Ezúttal kiszabadítom magam a karjából.
Ó, ne már! Klasszikus esete a századokon át újra meg újra idő előtt elszakított szerelmeseknek! Nem csoda, hogy érdeklem, mégiscsak én léptem le folyton, mint valami élő, lélegző tiltott gyümölcs! Örökké szűznek kell maradnom? Néhány évente el kell majd tűnnöm, hogy ne szűnjön az érdeklődése? Beleragadunk az örökkévalóságba, és abban a percben, hogy a „dolog" megtörténik, csak idő kérdése, hogy megérkezzen a vonata Unalom Citybe, és felszálljon rá, tovább élvezni az életet?
– Beleragadunk? Így látod? Beleragadunk az örökkévalóságba? – Nem tudom eldönteni, hogy mulattatja a gondolat, vagy megsértődik éppen.
Ég a fülem. Elfelejtettem, hogy a társaságában a gondolataimat nem tarthatom meg magamnak.
– Nem, én... attól félek, hogy te érzel majd így irántam. Ez a klasszikus szerelmi történet-klisé, hogy valaki folyton elhagyja a másikat! Nem lenne csoda, ha megunnád! Ez már nem is rólam szól! Hatszáz éve próbálsz bejutni a bugyimba!
– Alsószoknya, bugyogó, hidd el, a bugyi sokkal, sokkal, sokkal később jött divatba. – Amikor nem nevetek, magához húz. – Ever, ez az egész rólad szól. És ha nem bánod, megosztom veled a kedvenc mondásomat. A legjobban úgy kezelheted az örökkévalóságot, ha csak egy napot élsz egyszerre.
Gyorsan megcsókol, és elhúzódik, mire megragadom a kezét, és visszarántom magamhoz.
– Ne menj el! Ne hagyj el megint, kérlek!
– Egy kis vizet se hozzak? – mosolyog.
– Még a vízért sem – felelek. Az arcát cirógatom, felfedezem újra a gyönyörű vonásait. – Én... Te...
– Igen?
– Hiányoztál – nyögöm ki végül.
– Te is nekem. – Homlokon csókol, és eltol magától.
– Mi az? – kérdezem, amikor széles vigyorgáson kapom. A frufrum alá nyúlok és érzem, hogy eltűnt a sebhelyem. Elakad a szavam.
– A megbocsátás gyógyít. Főleg, ha magadnak bocsátasz meg.
A szemébe nézek, tudva, hogy valamit mondanom kell, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerül. Inkább behunyt szemmel gondolom, hogy ne kelljen hangosan kimondanom.
– Sokkal jobb, ha kimondod – nevet.
– De már mondtam, azért jöttél vissza, nem? Azt hittem, hamarabb jössz. Jó lett volna, ha segítesz.
– Hallottalak. Jöttem volna hamarabb is, de meg kellett győződnöm róla, hogy felkészültél-e, és nem csak Riley távozása miatt vagy magányos.
– Tudsz róla?
– Helyesen tetted.
– Szóval, azért hagytál kis híján meghalni, mert meg akartál győződni róla?
– Sose hagynálak meghalni – rázza a fejét. – Ezúttal nem.
– És Drina?
– Alábecsültem őt. Nem tudtam, mire készül.
– Nem tudtátok egymás gondolatait olvasni?
Megcirógatja az arcomat.
– Nagyon régen megtanultuk elzárni egymás elől a gondolatainkat.
– Megtanítasz rá?
– Idővel mindenre megtanítalak, megígérem. De tudnod kell, mit jelent ez. Többé nem találkozhatsz a családoddal. Sosem kelsz át azon a hídon. Tisztában kell legyél azzal, amibe keveredtél. – Az államnál fogva tartja a fejemet, hogy a szemébe nézzek.
– De feladhatom, nem? Tudod, kiléphetek az életből. Te mondtad...
– Sokkal nehezebb, ha már beléd ivódott - int nemet.
A szemébe nézek, és tudom, hogy sok mindent kell feladnom, de valahogy megkerülhető a dolog. Riley jelet ígért, és meg fogom kapni. De addig is, ha ma kezdődik az örökkévalóság, akkor így fogok élni. Ma, és csak ezen a napon. Damen mindig mellettem lesz. Örökké, ugye?
Várakozóan néz rám.
– Szeretlek – suttogom.
– Mindig is szeretni foglak. – Megcsókol. – Mindörökké.