Anne Rice - Interjú a vámpírral /1. rész 4/1 /

ANNE RICE

INTERJÚ A
VÁMPÍRRAL





FORDÍTOTTA
WALKÓNÉ BÉKÉS ÁGNES















EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1995

ELSŐ RÉSZ


– Értem – szólt a vámpír elgondolkodva, és lassú léptekkel átment a szobán az ablak felé. Sokáig állt ott, a Divisadero utca halovány derengésében és az elhaladó járművek fel-felvillanó fényében. A fiú világosabban láthatta már a szoba berendezését, a kerek tölgyfa asztalt, a székeket. Egyik falra mosdókagyló volt szerelve tükörrel. A fiú az asztalra tette aktatáskáját, és várt.
– Mennyi magnószalag van magánál? – kérdezte a vámpír, és a fiú felé fordult úgy, hogy az láthatta a profilját. – Elegendő egy élettörténethez?
– Feltétlenül, ha ez az élet jó. Szerencsés esetben három-négy embert is meginterjúvolok egy éjszakán. De a történetnek jónak kell lenni. Így van rendjén, nem igaz?
– A legteljesebb mértékben – felelt a vámpír. – Szeretném hát elmondani életem történetét. Nagyon szeretném.
– Nagyszerű – mondta a fiú. Sebtében kivette magnóját az aktatáskából, ellenőrizte a kazettát és az elemeket. – Arra vagyok legfőképp kíváncsi, miért hisz ebben, miért...
– Nem – vágott közbe a vámpír. – Így nem kezdhetjük. Elő van minden készítve?
– Igen – szólt a fiú.
– Akkor üljön le. Meggyújtom a fenti lámpát.
– Azt hittem, a vámpírok nem szeretik a fényt – mondta a fiú. – Ha úgy gondolja, hogy a sötétség fokozza a hangulatot... – De nem folytatta. A vámpír háttal állt az ablaknak, és nézte őt. Arcából most semmit sem látott a fiú; a mozdulatlan alakban volt valami nyugtalanító. Újra szólni akart, de mégis inkább hallgatott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a vámpír az asztal felé indult, és a felettük csüngő villanyzsinór után nyúlt.
Egyszeribe éles sárga fény árasztotta el a szobát. A fiú a vámpírra bámult, és tátva maradt a szája. Ujjai táncolva kerestek támasztékot az asztal szélén. – Úristen! – suttogta, és tágra nyílt szemmel, szótlanul nézte a vámpírt.
Mintha színtelen csontból faragták volna, a vámpír arca teljesen fehér és sima volt. Tekintete élettelennek tűnt, akár egy szoboré, csupán a ragyogóan fénylő zöld szempár – mint koponyában égő kettős láng – pillantott le áthatóan a fiúra. Majd szomorkásan elmosolyodott, és halottfehér arca egy torzkép roppantul hajlékony, de elenyészően kevés vonalával húzódott mosolyra. – Látja? – kérdezte halkan.
A fiú megremegett, és felemelte a kezét, mintha védekezni akarna az erős fénytől. Lassan végigjáratta szemét az elegáns szabású fekete zakón, amelyet csak futólag pillantott meg a bárban, a körgallér hosszú ráncain, a fekete selyem nyakkendőn és a fénylőn fehér galléron, olyan fehéren, mint a vámpír teste. Nézte a vámpír dús, fekete haját, a fülcimpára fésült hullámokat, a fehér gallér szélét súroló fürtöket.
– Még mindig óhajtja az interjút? – kérdezte a vámpír.
A fiú kinyílt száján nem jött ki mindjárt hang. Majd így szólt: – Igen.
A vámpír leült vele szemben, előrehajolt, és nyájasan, bizalmasan így szólt: – Ne féljen. Indítsa el nyugodtan a magnót.
S ekkor átnyújtotta kezét az asztalon. A fiú visszahőkölt, verejték csorgott le arcán. A vámpír a fiú vállára tette kezét, és így szólt: – Higgye el, nem bántom. Én akartam ezt a lehetőséget. Fontosabb nekem, mint gondolja. Kezdje el, kérem. – Visszahúzta kezét, nyugodtan ült és várt.
A fiú sebtében végigtörölte zsebkendőjével homlokát és száját, azt dadogta, hogy a mikrofon benne van a gépben, megnyomta a gombot, és szólt, hogy a magnó megindult.
– Nem volt mindig vámpír, ugye? – kezdte.
– Nem – felelte a vámpír. – Huszonöt éves koromban, ezerhétszáz-kilencvenegyben lettem vámpír.
A fiút meglepte a pontos válasz, amit ő is elismételt, mielőtt megkérdezte: – Hogyan történt?
– Erre egyszerűen lehet válaszolni, és én nem szeretek egyszerű válaszokat adni – mondta a vámpír. – A történetet szeretném a maga valóságában elmondani...
– Jó – vágta rá gyorsan a fiú. Újra meg újra összehajtotta zsebkendőjét, és megtörölte a száját.
– Tragédia történt – kezdte a vámpír. – A testvéröcsémmel... Meghalt. – Nem folytatta tovább. A fiú a torkát köszörülte, és megint megtörölte az arcát, aztán türelmetlen mozdulattal zsebébe gyömöszölte a zsebkendőt.
– Fájó emlék, ugye? – kérdezte bátortalanul.
– Annak látszik? – tudakolta a vámpír. – Nem az – rázta meg a fejét. – Pusztán arról van szó, hogy egyvalakinek mondtam csak el ezt a történetet. És az is olyan régen volt. Nem, nem fáj már...
– Akkoriban Louisianában éltünk. Földet kaptunk az államtól, és két indigócserje-ültetvényt telepítettünk a Mississippi partján, New Orleans közvetlen közelében.
– Innen van hát az akcentus... – szólt halkan a fiú.
A vámpír egy pillanatig meghökkenten nézett rá. – Akcentussal beszélek? – kérdezte nevetve.
A fiú zavartan sietett választ adni. – Már a bárban észrevettem, amikor a foglalkozása után érdeklődtem. Kissé élesebben ejti a mássalhangzókat. Nem gondoltam volna, hogy a francia nyelv az oka.
– Semmi baj – nyugtatta meg a vámpír. – Nem vagyok annyira megbotránkozva, amennyire mutatom. – Csak megfeledkezem róla néha. De hadd folytassam...
– Folytassa – szólt a fiú.
– Az ültetvényekről beszéltem. Voltaképpen nagy szerepük van abban, hogy vámpír lettem. De erre rátérek majd. Ottani életünk fényűző és egyben puritánul egyszerű volt, amit mi módfelett kellemesnek találtunk. Sokkal jobban éltünk ott, mint ahogy Franciaországban valaha is élhettünk volna. Lehet, hogy Louisiana ősvadon világa tüntette ilyennek fel, ám ha ilyennek tűnt, akkor ilyen is volt. Emlékszem a külföldről hozatott bútorokra, amelyek zsúfolásig megtöltötték a házat. – A vámpír mosolygott. – És a csembalóra – finom hangszer volt. A nővérem játszott rajta. Nyári estéken a nyitott erkélyajtó előtt a billentyűkhöz ült. Most is emlékszem a muzsika törékeny, finom hangzuhatagára, a háttérben elterülő mocsárra, az ég felé törő, mohalepte ciprusokra. A mocsár hangjaira, állatok kórusára, madárzsivajra. Mindannyian szerettük, úgy hiszem. Becsesebbé tette számunkra a rózsafa bútort, élvezetesebbé, kívánatosabbá a muzsikát. Még nem egészen egy év múlva is, amikor a lilaakác tönkretette a manzárdablakok zsaluját, és indáival a meszelt téglákba hatolt... Igen, szerettük. Mindannyian, kivéve fivéremet. Nem hiszem, hogy valaha is panaszkodott volna bármire, de tudtam, miként érez. Apám akkor már nem élt, én voltam a családfő, és szüntelenül a fivérem védelmére kellett kelnem anyámmal és nővéremmel szemben. Látogatóba akarták hurcolni, összejövetelekre vinni New Orleansba, holott minden ilyesmitől irtózott. Emlékezetem szerint már tizenkét éves kora előtt minden effélével felhagyott. Az ima volt egyedül fontos számára, az imádkozás és a szentek életéről szóló bőrkötéses könyvek. Távol a háztól kápolnát építtettem számára, és ő a nap jó részét, gyakran a kora estéket is ott töltötte. Hát nem a sors iróniája, hogy ő volt az, aki annyira különbözött tőlünk, annyira más volt, mint mindenki, én meg olyan szabályszerű? Az égvilágon semmi rendkívüli, semmi szabálytalan, szokatlan tünet nem volt észlelhető nálam. – A vámpír mosolygott.
Esténként néha elmentem hozzá, és a kápolna mellett, a kertben találtam rá. Nyugodtan üldögélt egy kőpadon. Elmondtam, mennyi bajom van a rabszolgákkal, mennyire nem bízom a felügyelőben, az időjárásban, ügynökeimben... minden problémámról beszámoltam. Végighallgatott, megjegyzéseket tett, megértőn, együttérzőn viselkedett, és én azzal a határozott benyomással jöttem el, hogy ő mindent megoldott helyettem. Úgy éreztem, semmit sem tudnék megtagadni tőle, és ünnepélyesen megfogadtam, hogy ha beleszakad is szívem az elvesztésébe, nem akadályozom, hogy annak idején majd papi pályára lépjen. Mondanom sem kell, tévedtem. – A vámpír elhallgatott.
A fiú egy pillanatig rábámult, majd összerezzent, mintha elmélyült gondolatokból rázták volna fel, és akadozva szólalt meg, mint aki képtelen rátalálni a helyes szavakra. – Hogyan... hát nem akart pap lenni? – kérdezte. A vámpír tűnődve nézett rá, mintha szavai jelentését próbálná felfogni. Majd így szólt:
– Önmagammal kapcsolatban tévedtem, amikor azt mondtam, nem tagadnék meg semmit tőle. – Pillantása a túlsó falra esett, majd az ablaküvegen állapodott meg. – Látomásai támadtak.
– Valódi látomásai? – kérdezte a fiú, de megint csak tétovázva, mintha valami másra gondolna.
– Nem hiszem – felelt a vámpír. – Tizenöt éves korában történt. Nagyon szép gyerek volt, a bőre csodálatosan bársonyos, szeme nagy és kék. Termete izmos, nem olyan vézna, amilyen én most vagyok, vagy akkoriban voltam... de a szeme... amikor belenéztem, olyan volt, mintha egyedül állnék a világ végén... szélfútta óceán partján. A hullámok halk moraján kívül nem létezett más. Nos – folytatta, tekintetét még mindig az ablaküvegre szegezve –, látomások jelentek meg előtte. Eleinte csak célozgatott rá, és teljesen felhagyott a táplálkozással. A kápolnában élt, a nappal vagy éjszaka bármely órájában ott lehetett találni, amint a csupasz kockaköveken térdel az oltár előtt. De magát a kápolnát elhanyagolta. Nem törődött már a gyertyákkal, nem cserélte ki az oltárterítőket, még a faleveleket sem söpörte el. Egyik éjjel iszonyúan megrémültem: egy álló órán keresztül figyeltem a rózsalugasból, és ezalatt egyszer sem mozdult el térdeplő helyzetéből, egyszer sem engedte le kereszt alakban széttárt karjait. A rabszolgák mindannyian őrültnek hitték. – A vámpír tűnődve húzta fel szemöldökét. – Én magam meg voltam győződve, hogy csak... túlbuzgó. Hogy talán túlságosan messze ment Isten iránti szeretetében. Azután beszélni kezdett nekem a látomásairól. Hogy Szent Domonkos és Szűz Mária megjelent előtte a kápolnában. Tudatták vele, hogy el kell adnia louisianai birtokunkat és minden más vagyonunkat, a pénzt pedig Isten művének megvalósítására kell fordítania Franciaországban. Fivéremből nagy hitvezér lesz, neki kell visszatérítenie az országot korábbi hitbuzgalma felé és szembeszállnia az ateizmus és a forradalom eszméivel. Minthogy saját pénzzel természetesen nem rendelkezik, nekem kell eladni az ültetvényeket, New Orleans-i házainkat, és átadni neki a pénzt.
A vámpír újra elhallgatott. A fiú mozdulatlanul ült, és elképedve nézett rá. – Bocsásson meg – suttogta. – De hát mit szólt ehhez? Eladta az ültetvényeket?
– Nem adtam el – mondta a vámpír, éppoly nyugodt arckifejezéssel, amilyennel történetét elkezdte. – Kinevettem. Ő pedig... indulatba jött. Egyre csak hajtogatta, hogy magától Szűz Máriától származik a parancs. Ki vagyok én, hogy megszegem? Kicsoda? , kérdezte csendesen, mintha újra csak ezen gondolkozna. Voltaképp kicsoda? Minél inkább meg akart győzni, annál jobban nevettem. Képtelenség, mondtam neki, éretlen, mondhatni beteges elme szüleménye. Kár volt felépíteni a kápolnát, folytattam. Sürgősen lebontatom. Ő pedig iskolába fog járni New Orleansban, és kiveri a fejéből az efféle ostoba gondolatokat. Nem emlékszem már mindenre, amit mondtam. De hogy mit éreztem, arra igen. Megvető, elutasító szavaim mögött harag és kiábrándultság rejtőzött. Keserűen csalódtam. Egyáltalán nem hittem neki.
– De hát ez érthető – szólt közbe gyorsan és már nem olyan elképedten a fiú, amikor a vámpír kis szünetet tartott. – Akadt volna egyáltalán valaki, aki hisz neki?
– Tényleg olyan érthető? – nézett a vámpír a fiúra. – Szerintem csúf önteltség volt részemről. Várjon, megmagyarázom. Ahogy már mondtam, szerettem az öcsémet: volt idő, amikor élő szentnek tartottam. Buzdítottam imáiban, elmélkedéseiben, és – miként említettem – kész voltam papnak adni. És ha valaki azt mondja nekem, hogy egy szentnek Arles-ban vagy Lourdes-ban látomásai vannak, készséggel elhittem volna. Katolikus voltam, hittem a szentekben. Gyertyát gyújtottam márványszobraik előtt a templomban, ismertem képeiket, jelképeiket, nevüket. De a fivéremnek nem hittem, nem tudtam hinni. Nemcsak látomásaiban nem hittem, a látomásnak még a gondolatát sem tudtam egy pillanatra sem elfogadni. Miért nem? Mert a fivérem volt. Szent életű lehetett, furcsán viselkedő, különc is a legteljesebb mértékben, ám Assisi Szent Ferenc soha. Az én testvérem soha. Az én testvérem nem lehet az. Mi ez, ha nem önteltség? Érti már?
A fiú egy ideig gondolkodott, majd bólintott, és azt mondta, érti.
– Egyébként lehet, hogy tényleg voltak látomásai – szólt a vámpír.
– Hát maga nem tudja biztosan... hogy voltak-e vagy sem?
– Csak azt tudom, hogy egy pillanatra sem rendült meg hitében. Tudom most és tudtam azon az estén, amikor bánattól megtörve kiment a szobámból. Egy pillanatra sem rendült meg. És pár perc múlva vége volt.
– Hogyan? – kérdezte a fiú.
– Az erkélyajtón át kiment a teraszra, és a kőlépcső tetején egy pillanatra megállt. Azután lezuhant. Mire leértem, már nem élt. Nyakát szegte. – A vámpír döbbenten rázta a fejét, de arca továbbra is nyugodt maradt.
– Látta, amikor lezuhant? Elvesztette az egyensúlyát? – tudakolta a fiú.
– Nem láttam, de két szolga ott volt. Azt mondták, hogy a magasba pillantott, mintha a levegőben látna valamit. Majd egész testével előrelendült, mint akit szél sodor magával. Egyikük szerint mondani készült valamit, amikor lezuhant. Én is gondoltam, hogy mondani akar valamit, de épp abban a pillanatban fordultam el az ablaktól. Háttal álltam, amikor hallottam a zuhanást. – A magnóra nézett. – Nem tudtam megbocsátani magamnak. Úgy éreztem, én okoztam a halálát – mondta. – És mintha mindenki más is engem tartott volna felelősnek.
– De hogy tehették? Hiszen azt mondja, szemtanúk látták, amikor lezuhant.
– Közvetlenül nem vádoltak. Azt viszont tudták, hogy valami kellemetlen dolog történt közöttünk. Hogy percekkel a halála előtt vitatkoztunk. A szolgák hallották, anyám is hallotta. Anyám szüntelenül faggatott, hogy mi történt, miért kiabált az öcsém. A nővérem is részt vett a vallatásban, én pedig, érthető módon, nem voltam hajlandó nyilatkozni. Megrendültségemben, elkeseredettségemben képtelen voltam bárkit is elviselni, csupán egyetlen ködös szándék élt bennem: ne tudjanak meg semmit a „látomásairól”. Ne tudják meg, hogy nem szent, hanem... megszállott lett belőle. Nővérem beteget jelentett, hogy ne kelljen elviselnie a temetést, anyám pedig mindenkinek elmondta a környéken, hogy valami szörnyűséges dolog történt a szobámban, amit nem vagyok hajlandó felfedni. Anyámnak köszönhetően még a rendőrség is kihallgatott. Végül eljött hozzám a pap, mert tudni akarta, mi történt. Senkivel sem voltam hajlandó közölni. Csak vitatkoztunk, mondtam. Kijelentettem, hogy nem voltam a teraszon, amikor lezuhant, ám mindannyian úgy meresztettek rám a szemüket, mintha én öltem volna meg. És közben úgy éreztem, hogy valóban én öltem meg. Két napon át ültem a koporsója mellett a szalonban, és arra gondoltam, hogy én öltem meg. Mereven néztem az arcát, míg csak fekete pöttyök nem tűntek fel a szemem előtt, és kis híján elájultam. A koponya hátsó része szétzúzódott a kövön, és a feje elformátlanodva nyugodott a párnán. Kényszeríteni kellett magam, hogy nézzem, hogy behatóan szemügyre vegyem, hisz alig tudtam elviselni a fájdalmat, a hullaszagot, és közben szüntelen kísértést éreztem, hogy megpróbáljam felnyitni a szemét. Tébolyult gondolatok, tébolyult ösztönök. Főként az a gondolat gyötört, hogy kinevettem, nem hittem neki, rideg voltam hozzá. Miattam zuhant le.
– Ez tényleg megtörtént? – suttogta a fiú. – Olyat mond el nekem... ami igaz?
– Igen – felelt a vámpír, és meglepődés nélkül nézett rá. – De hadd mondjam tovább. – Amint pillantása a fiúról ismét az ablakra tévedt, kevés érdeklődés látszott benne hallgatója iránt, azt pedig szemmel láthatóan valamilyen néma belső küzdelem kötötte le.
– De azt mondta, nem tudja a látomásokról, hogy... hogy maga, aki vámpír... nem tudja biztosan, vajon...
– Sorrendben akarom elmondani a dolgokat – mondta a vámpír. – Ahogyan történtek. Nem, a látomásokról nem tudok biztosat. Mind a mai napig. – S megint csak várt, míg a fiú megszólalt.
– Folytassa, kérem.
– El akartam adni az ültetvényeket. Nem kívántam látni többé a házat és a kápolnát. Végül bérbe adtam egy szövetkezetnek, amely megműveli számomra a földeket, kezel és irányít mindent, hogy nekem ne kelljen odamenni; anyámat és nővéremet pedig egyik New Orleans-i házunkba költöztettem. Öcsémtől – mondanom sem kell – nem tudtam menekülni. Másra sem tudtam gondolni, mint hogy teste ott rothad a földben. New Orleansban temettük el, a St. Louis temetőben, és jóllehet ezután nagy ívben elkerültem a helyet, szüntelenül őrá gondoltam. Részegen vagy józanul magam előtt láttam oszladozó testét a koporsóban, és ezt nem tudtam elviselni. Almomban újra meg újra megjelent a lépcső tetején, és én karon fogtam, kedvesen szóltam hozzá, unszoltam, hogy menjen vissza a hálószobába, nyájas szavakkal bizonygattam, hogy hiszek neki, és imádkozzon, hogy Istenben is hinni tudjak. Pointe du Lac-on (ez volt az ültetvény neve) rebesgetni kezdték a rabszolgák, hogy kísértetként látták a teraszon, és a felügyelő nem tudott többé rendet tartani közöttük. Kellemetlen kérdéseket tettek fel társaságban a nővéremnek, aki hisztériás rohamot kapott. Nem volt hisztérika, de véleménye szerint az volt a helyes viselkedés, hát hisztériát színlelt. Jómagam állandóan ittam, és egyre kevesebbet tartózkodtam otthon. Úgy éltem, mint aki meg akar halni, de nincs bátorsága hozzá. Sötét utcákon és sikátorokban járkáltam egyedül, mulatóhelyeken eszméletlenre ittam magam. Inkább fásultság, mint gyávaság miatt két alkalommal tértem ki párbajozás elől, és közben hőn óhajtottam, hogy megöljenek. Ekkor történt, hogy megtámadtak. Bárki megtehette volna – matróz, tolvaj, dühöngő őrült, bárki előtt nyitva állt a lehetőség. A támadó azonban egy vámpír volt. Alig néhány lépésre a kapunktól fogott el egy éjszakán, és halottként hagyott ott, legalábbis én úgy hittem.
– Úgy érti... hogy... kiszívta a vérét? – kérdezte a fiú.
– Igen – mondta a vámpír. – A véremet szívta. Ez a módja, így csinálják.
– De maga élve maradt – szólt a fiatalember. – Azt mondja, holtan hagyta ott.
– Csaknem a halál beálltáig szívta a vérem, míg jól nem lakott. Amint rám találtak, ágyba fektettek. Zavart voltam, egyáltalán nem voltam tudatában, mi történt velem. Arra gyanakodtam, hogy az ivás agyvérzést idézett elő. Biztosra vettem, hogy meghalok, evés-ivás nem érdekelt többé, sem az, hogy beszéljek az orvossal. Anyám papot hívatott. Akkor már lázas voltam, és mindent elmondtam a papnak, testvérem látomásait éppúgy, mint saját viselkedésemet. Emlékszem, a karjába kapaszkodtam, és újra meg újra megeskettem, hogy senkinek nem mondja el. „Tudom, hogy nem öltem meg, fejeztem be szavaimat. De most, hogy meghalt, nem tudok élni. Azok után, ahogyan bántam vele.”
„Nevetséges, felelte. Persze hogy tovább tud élni. Nincs magának más baja, mint az, hogy csak magával foglalkozik. Édesanyjának szüksége van magára, nővéréről nem is beszélve. Fivérét pedig megszállta az ördög.”
Szavaitól úgy elképedtem, hogy tiltakozni sem tudtam. Az ördög idézte elő a látomásokat, magyarázta tovább. Az ördög féktelen, sokfelé kiterjeszti uralmát. Egész Franciaország az ördög hatása alá került, a forradalom volt az ő legnagyobb győzelme. Csakis az ördögűzés menthette volna meg öcsémet, az imádkozás és a böjtölés, meg hogy leszorítva tartsák, míg az ördög tombol a testében és ide-oda próbálja dobálni. „Az ördög dobta le a lépcsőn, ez teljesen nyilvánvaló, jelentette ki. Maga nem a fivérével beszélt bent a szobában, maga az ördöggel beszélt.”
Ez aztán végleg felbőszített. Mindeddig azt hittem, hogy elértem tűrőképességem határát, de tévedtem. Tovább beszélt az ördögről, fekete mágusokról a rabszolgák között és a megszállottság különféle példáiról a világ más részein. Eszelős düh fogott el. Ízzé-porrá zúztam mindent a szobában, miközben kis híján őt is megöltem.
– De hát az ereje... a vámpír...? – kérdezte a fiú.
– Nem voltam magamnál – magyarázta a vámpír. – Olyan dolgokat csináltam, amikre egészségesen nem lettem volna képes. A jelenet ma már zavaros, elmosódott, groteszk. Arra azonban jól emlékszem, hogy a ház hátsó ajtaján és az udvaron keresztül a konyhába kergettem, és ott addig vertem fejét a téglafalba, amíg kis híján meggyilkoltam. Amikor halálos kimerülten megfékeztek, eret vágtak rajtam. Ostobák. De valami mást akartam mondani. Ekkor döbbentem rá saját önteltségemre. Talán mert a papban láttam meg a tükörképét. Megvetése fivérem iránt, az ördög sablonos ócsárlása, és még a puszta gondolatnak is az elutasítása, hogy a szentség szinte megfogható közelségbe került – mindez az én magatartásomat tükrözte.
– De hát ő hitt az ördögtől való megszállottságban.
– Ez sokkal evilágibb fogalom – vágta rá tüstént a vámpír. – Emberek, akik nem hisznek többé Istenben, vagy a jóságban, még mindig hisznek az ördögben. Nem tudom, miért. Persze tudom. A rossz mindig lehetséges. A jóság örök érvényűen nehéz. Világosan kell látnia azonban, hogy a megszállottság voltaképpen egy másfajta megfogalmazása az őrültségnek. A pap számára, érzésem szerint, mindenesetre az volt. Biztosra veszem, hogy látott már őrültet. Talán ott is állt a dühöngő őrült mellett, és megszállottnak nyilvánította. Nem kell a sátánt látni, amikor kifüstölik. De egy szent jelenlétét látni... Elhinni, hogy a szentnek látomása van. Kereken elutasítani, hogy ilyesmi előfordulhat közöttünk, nem más, mint önteltség.
– Erre sosem gondoltam így – mondta a fiú. – De magával mi történt? Mondta, hogy gyógyulása érdekében eret vágtak, és ezzel majdnem megölték.
A vámpír nevetett. – Igen, valóban így volt. Ám a vámpír visszajött azon az éjszakán. Pointe du Lac-ra, az ültetvényemre fájt a foga.
Nagyon késő volt, nővérem már aludt. Mintha tegnap történt volna. Az udvar felől jött be, hangtalanul nyitotta ki a terasz ajtaját – magas, világos bőrű férfi volt, haja szőke rengeteg, mozgása kecses, akár egy macskáé. Kendővel óvatosan betakarta nővérem szemét, és kissé lecsavarta a lámpa kanócát. Ott szunyókált a nővérem a lavór és a vizes ruha mellett, amellyel homlokomat borogatta, és reggelig meg sem moccant a kendő alatt. Addigra azonban én már jelentősen megváltoztam.
– Mi volt ez a változás? – tudakolta a fiú.
A vámpír sóhajtott. Hátradőlt székében, és a falakat nézte. – Először azt gondoltam, hogy ő csak egy másik orvos, vagy valaki, akit a család hívott oda, hogy próbáljon észre téríteni. De ez a gyanú nyomban eloszlott. Agyamhoz lépett, lehajolt, hogy arca a lámpafénybe került, és láttam, hogy egyáltalán nem közönséges földi halandó. Szürke szeme izzón égett, és az oldalán lecsüngő két fehér kéz nem emberi lény keze volt. E pillanatban, azt hiszem, már mindent tudtam, és mindaz, amit mondott, már csak következmény volt. Azt akarom ezzel mondani, hogy amint megpillantottam, amint érzékeltem a belőle kisugárzó rendkívüli hatást, és tudtam, nem olyan teremtmény, amilyet valaha is láttam, egyszeriben semmivé váltam. Énem, amely nem volt képes elfogadni egy rendkívüli emberi lény jelenlétét maga mellett, megsemmisült. Addigi eszméim, még bűntudatom és halálvágyam is, teljesen jelentékteleneknek tűntek. Tökéletesen elfeledtem önmagamat! – tette hozzá, és szótlanul kebléhez érintette öklét. – Teljesen elfeledtem magamat. És ugyanebben a pillanatban teljes mértékben tisztában voltam a lehetőség fontosságával. Ettől fogva mindinkább fokozódó ámulat töltött el. Ahogy beszélt hozzám, és elmondta, mivé lehetek, milyen volt és milyen irányt vett az ő élete, szénné égett a múltam. Láttam életemet, mintha kívül lennék rajta, a hiúságot, az önérdek szolgálatát, az állandó menekülést apró-cseprő kellemetlenségektől, a színlelt tiszteletadást Istennek, Szűz Máriának és még egy sereg szentnek, akiknek nevétől hemzsegtek imakönyveim, és akiknek egyike sem hozott fikarcnyi változást szűk látókörű, anyagias, önző életemben. Láttam valódi isteneimet... a legtöbb ember isteneit. Étel, ital és a kisszerű élet biztonsága. Ócska kacat, semmi más.
Zavarral vegyes elképedés tette feszültté a fiú tekintetét. – Úgy határozott tehát, hogy vámpír lesz? – kérdezte. A vámpír egy pillanatig hallgatott.
– Határoztam? Nem ez a helyes kifejezés. Nem állíthatom ugyan, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a szobába lépett, elkerülhetetlen volt ez. Nem, valójában nem volt elkerülhetetlen. De azért mégsem mondhatom, hogy én határoztam úgy. Hadd tegyem hozzá, hogy amikor befejezte mondanivalóját, másfajta döntés nem maradt számomra, és én mentem a kijelölt úton anélkül, hogy hátrapillantottam volna. Egy esetet kivéve.
– Egy esetet? Mit?
– Utolsó napkeltémet – szólt a vámpír. – Azon a reggelen még nem voltam vámpír. És láttam az utolsó napkeltémet. Tökéletesen fel tudom idézni, jóllehet annak előtte egyetlen napkeltére sem emlékezem. Először az erkélyajtók tetején tűnt fel a fény, halvány szín a csipkefüggöny mögött, majd felvillanó fényfoltok csillogtak mind erősebben a falevelek között. Végül a nap besütött az ablakon, és csipkeárnyékok lepték el a kőpadlót, a még most is szunnyadó nővéremet, a vállát és fejét borító kendőt is csipkeárnyak folyták körül. Melege lett, ledobta magáról a kendőt anélkül, hogy felébredt volna, majd szemébe sütött a nap, és ő még szorosabban hunyta le szemhéját. Ezután az asztal fénylett fel, ahol két karjára fektetve fejét, aludt, majd a korsó vize csillant meg a napfényben. Napmeleget éreztem én is a paplanon fekvő kezemen és az arcomon. Feküdtem az ágyban, a vámpír szavaira gondoltam, búcsút mondtam a napkeltének, és elmentem, hogy vámpírrá változzak. Ez volt... az utolsó napkelte.
A vámpír újból kinézett az ablakon. És amikor elhallgatott, a fiú szinte hallotta a hirtelen beállt csendet. Majd utcai zaj ütötte meg fülét. Egy teherautó fülsiketítő zajt csapott, a villanyzsinór is megmozdult a rázkódástól.
– Hiányzik magának? – kérdezte halkan a fiú, amikor elült a zaj.
– Voltaképpen nem – mondta a vámpír. – Annyi minden más van. De hol tartottunk? Tudni akarja, hogyan történt, hogyan lettem vámpír?
– Igen – mondta a fiú. – Hogy ment pontosan végbe a változás?
– Nem tudom pontosan megmondani – szólt a vámpír. – Beszélhetek róla, feltálalhatom olyan szöveg kíséretében, ami nyilvánvalóvá teszi maga számára, mi mindent jelentett ez nekem. De pontosan nem tudom elmondani, ahogyan a szexuális élményről sem lehet pontosan számot adni olyasvalakinek, akinek soha nem volt része benne.
A fiatalemberben – úgy rémlett – másik kérdés is felvetődött, de mielőtt szólni tudott volna, a vámpír folytatta.
– Mint már mondtam, ez a Lestat nevű vámpír az ültetvényt akarta. Nagyon is evilági indok egy örökké tartó életért cserébe, de hát az ő ítélőképessége hagyott némi kívánnivalót. A világ csekély számú vámpírjainak körét nem tekintette exkluzív klubnak. Emberi problémái voltak – vak édesapa, aki nem tudta, nem volt szabad tudnia, hogy vámpír a fia. Az apjával való törődés és egyéb szükségletek nehézzé tették az életét New Orleansban, ennélfogva Pointe du Lac-ra akarta rátenni a kezét.
Másnap este kimentünk az ültetvényre, a legszebbik szobába költöztettük a világtalan apát, és én nekikezdtem az átváltozás folyamatának. Nem mondhatom, hogy ez különféle lépésekből állt – ámbár volt egy, amely után nem létezett többé visszaút. De az átváltozás több aktust foglalt magában, s az első a felügyelő halála volt. Lestat álmában kapta el őt. Átváltozási folyamatom részeként nekem végig kellett néznem, helyeselnem, egyszóval szemtanúként részt vennem egy emberélet kioltásában, hogy ezzel elkötelezettségemet bizonyítsam. Kétségkívül ez volt a legnehezebb feladat számomra. Említettem már, hogy nincs bennem halálfélelem, csupán a fínyásság tartott vissza attól, hogy magam vessek véget életemnek. Mások életét viszont mélységesen tiszteltem, és azután, hogy elvesztettem fivéremet, valósággal irtóztam a haláltól. Végig kellett néznem, amint a felügyelő riadtan ébred álmából, két kézzel próbálja ledobni magáról a vámpírt sikertelenül, majd Lestat markának szorításában vergődik, s végül vérétől megfosztva elernyed. És meghal. Nem halt meg rögtön. Majd egy egész órát töltöttünk szűk hálószobájában, és néztük a haldoklását. Mint már mondtam, átváltozásom része volt ez. Lestat különben nem maradt volna ott. Azután meg kellett szabadulnunk a felügyelő holttestétől. Majdnem belebetegedtem ebbe. Amúgy is legyengültem, lázas voltam, kevés erőtartalékkal rendelkeztem, és a hullával való foglalatoskodás – méghozzá ilyen szándékkal – undorral töltött el. Lestat nevetett, és érzéketlenül világosított fel, hogy ha egyszer vámpír leszek, annyira megváltoznak érzéseim, hogy én is nevetni fogok. Nem volt igaza. Soha nem nevetek a halálon, bármilyen gyakran és rendszeresen idézem elő magam is.
De vegyük sorjában a dolgokat. Fel kellett hajtanunk a folyó menti útra, amíg szabad mezőkre nem értünk, ahol otthagyhattuk a felügyelőt. Feltéptük a kabátját, elloptuk a pénzét, és nem feledtük el szeszes itallal bemocskolni a száját. Ismertem a feleségét, New Orleansban lakott, és előre tudtam, mennyire kétségbe esik, amikor megtalálják a holttestet. De még a szánalomnál is jobban fájlaltam, hogy soha nem fogja megtudni, mi történt, hogy férjét nem rablók találták részegen az úton. Amint ütöttük-vertük a hullát, sebeket ejtettünk az arcán és a vállán, egyre inkább feltámadt bennem az izgalom. Tudnia kell, hogy Lestat vámpír különleges volt, rendkívüli az egész idő alatt. Nem volt emberibb számomra, mint egy bibliabeli angyal. Ám e feszült helyzet próbára tette iránta érzett elragadtatásomat. Vámpírrá válásomat kettős megvilágításban láttam. Az egyik teljes mértékben a bűvölet volt – Lestat lenyűgözött a halottas ágyamon. A másik önpusztítás utáni vágyam. A teljes elkárhozás óhaja. Ez volt a nyitott ajtó, amelyen Lestat első és második alkalommal is bejött. Most viszont nem magamat, hanem mást, másokat pusztítottam el. A felügyelőt, a feleségét, a családját. Visszarettentem, és alapjaiban megrendült józanságom maradványaival elmenekülhettem volna Lestattól, ha az ő csalhatatlan ösztöne nem érzékeli, mi jár a fejemben. Csalhatatlan ösztön... – A vámpír elmerengett. – Hadd mondjam meg, milyen erős ösztöne van a vámpírnak: az emberi arckifejezés legcsekélyebb változása éppoly nyilvánvaló számára, akár egy kézmozdulat. Lestat természetfeletti időzítő képességgel rendelkezett. A kocsiba rántott, és hazafelé hajszolta a lovakat. „Meg akarok halni, mormogtam. Ez elviselhetetlen. Meg akarok halni. Neked hatalmadban áll megölni engem. Hagyj meghalni.” Nem akartam ránézni, nehogy megigézzen varázslatos szépsége. Halkan, nevetve mondta ki a nevemet. Mondtam már, hogy eltökélt szándéka volt megszerezni az ültetvényt.
– De vajon elengedte volna magát? – kérdezte a fiú. – Bármilyen körülmények között?
– Nem tudom. Most már, hogy jól ismerem őt, azt mondanám: inkább megölt volna, mint hogy elengedjen. Én pedig éppen ezt akartam. Mindegy, mit akartam. Vagy inkább: amiről azt hittem, hogy akarom. Ahogy a házhoz értünk, kiugrottam a kocsiból, és – ó, én tökfej! – a kőlépcsőhöz mentem, ahol fivérem lezuhant. A ház hónapok óta lakatlan volt, a felügyelő saját házában élt, és a louisianai hőség és nyirkosság kezdte már szétrepeszteni a lépcsőket. Minden hasadékból fű hajtott ki, még apró vadvirágok is előbukkantak. Amint az alsó lépcsőkre telepedtek, fejemet a téglára fektettem, és kezemmel megérintettem a kis viaszszárú vadvirágokat, emlékeimben újból éreztem az éjszakai nedvesség hűsét. Nyalábnyi vadvirágot húztam ki fél kézzel a laza porrétegből. „Meg akarok halni. Öljön meg!” – szóltam a vámpírhoz. „Most már gyilkosságban is vétkes vagyok. Nem tudok élni!” Türelmetlenül vigyorgott, mint mindazok, akik nyilvánvaló hazugságokat kénytelenek végighallgatni. Majd egy szempillantás alatt rám vetette magát, pontosan úgy, ahogy emberemmel tette. Vadul nekivetettem magam. Cipőmet a mellébe mélyesztettem, és olyan erővel rugdostam, ahogy csak tudtam, fogai a torkomba fúródtak, halántékom lázasan lüktetett. Majd egész teste lendületével, amely nagyon is gyors volt ahhoz, hogy lássam, egyszeriben a lépcső alján termett, és lenézően szólt: „Azt hittem, meg akar halni, Louis.”
A vámpír nevének hallatára a fiú halk és váratlan hanggal reagált, amit a vámpír gyors megerősítéssel nyugtázott. – Igen, ez a nevem. – És folytatta történetét.
– Ott feküdtem hát, megint csak tehetetlenül saját gyávaságommal és ostobaságommal szemben – mondta. – E közvetlen szembenézés a tényekkel idővel talán meghozta volna a bátorságot, hogy végezzek magammal, és ne másoknak nyafogjak, kunyeráljak, hogy öljenek meg. Láttam, amint magam felé fordítok egy kést, amint elsorvadok a nap nap utáni szenvedéstől, amit oly szükségesnek tartottam, mint gyóntatószékből kirótt penitenciát, szüntelenül reménykedve, hogy hirtelen utolér a halál, és méltóvá tesz az örök kegyelemre. És mintha ábrándkép lett volna, megpillantottam magam, ahogy a lépcső tetején állok, pontosan ott, ahol a fivérem is állt, és levetem magam a téglákra.
De nem jutott idő a bátorságra. Vagy mondjam azt, hogy Lestat programjában csak az ő tervére jutott idő, másra nem. „Figyelj rám, Louis”, mondta, és mellém heveredett a lépcsőn, olyan kecses és bizalmas mozdulattal, ami nyomban egy szerelmest juttatott eszembe. Visszahőköltem. De ő körülfogott jobb karjával, és a mellkasához húzott. Soha nem voltam még ilyen közel hozzá, és a tompa fényben jól láthattam szemének tündöklő ragyogását, természetellenes maszknak tetsző bőrét. Amint moccanni próbáltam, jobb keze ujjait ajkamra szorította, és így szólt: „Maradj nyugton. Ki fogom szívni a véredet, míg csak a halál küszöbéig nem érsz. Maradj csendben, olyan csendben, hogy szinte halljad véred áramlását az erekben, olyan csendben, hogy halljad ugyanennek a vérnek a beáramlását az én ereimbe. Tudatodnak, akaratodnak kell életben tartani téged.” Erőnek erejével próbáltam kiszabadulni, de ujjai erős szorításával féken tartotta hasra fordult testemet, és amint felhagytam sikertelen ellenszegülésemmel, nyakamba mélyesztette fogait.
A vámpír szavai hallatán a fiúnak óriásira nőtt a szeme, egyre hátrább húzódott székében, arca görcsösen megfeszült, szemei összeszűkültek, mintha ökölcsapás elviselésére készülne.
– Vesztett-e valaha nagy mennyiségű vért? – kérdezte a vámpír. – Ismeri ezt az érzést?
A fiú ajkai nem-re formálódtak, de szájából nem jött hang. Torkát köszörülte. – Nem – mondta ki végül.
– Gyertyák égtek az emeleti szalonban, ahol elterveztük a felügyelő meggyilkolását, a teraszon olajlámpás himbálódzott a szélben. Mindezek a fények egybeolvadtak, vibrálni kezdtek, mintha aranyból való lény lebegne fölöttem, a lépcsőházban függve, belegabalyodva kissé a rácsozatba, kígyózva, összecsavarodva, akár a füst. „Figyelj rám, tartsd nyitva a szemed” – suttogta Lestat, ajkát a nyakamon mozgatva. Ajkának mozgásától égnek meredt egész testemen a szőr, és olyan áramütésszerű érzés futott végig bennem, ami hasonlatos volt a szerelmi gyönyörhöz...
Elmélázott, jobb keze ujjai valamelyest egymásba fonódtak az álla alatt, amit mutatóujjával könnyedén ütögetett. – Az eredmény az volt, hogy perceken belül a bénaságig elgyengültem. Rémülten tapasztaltam, hogy már kényszeríteni sem tudom magamat a beszédre. Lestat még mindig átölelve tartott, karja ólomsúllyal nehezedett rám. Olyan erővel emelte ki fogait, hogy a két szúrt sebet hatalmasnak, fájdalommal telítettnek éreztem. És most a mozdulatlanul fekvő fejem fölé hajolt, jobb kezét levette rólam, és kiharapta saját csuklóját. Vér folyt le ingemen, kabátomon, és ő összeszűkült, csillogó szemmel nézte. Úgy rémlett, az idők kezdete óta figyeli, és az a pislákoló fény most a feje mögött függött, mint egy látomás háttérfüggönye. Úgy hiszem, tudtam, mire készül, mielőtt még megtette volna, és tehetetlenül vártam, mint aki évek óta vár. Vérző csuklóját a számhoz szorította és határozottan, kissé türelmetlenül szólt: „Igyál, Louis!” És én ittam. „Kitartóan, Louis!”, és „Siess!”, suttogta jó néhányszor. Ittam, szívtam a vért a nyílásból, csecsemőkorom óta először érzékelve a táplálék szopásának sajátos gyönyörét, a test és a szellem éltető forrásra való összpontosulását. Aztán történt valami. – A vámpír hátradőlt, és összehúzta kissé a szemöldökét.
– Milyen fellengzős dolog szavakba foglalni a szavakba nem foglalhatót – mondta majdnem suttogva. A fiú dermedten ült.
– Vérszívás közben csak azt a fényt láttam. És akkor következett valami, következett valami... a hang. Először tompa dübörgés, azután dobolásra emlékeztető, monoton zaj, ami egyre hangosabb lett, mintha valamilyen óriási teremtmény jönne lassan egy sötét és ismeretlen erdőn keresztül, és közben hatalmas dobot verne. Ezután felhangzott egy másik dob hangja, mintha egy másik óriás jönne néhány méterrel utána, és mindegyik a saját dobjára figyel, ügyet sem vetve a másik ütemére. Mind erősebb lett a hang, míg végül nemcsak a hallásomat, hanem – úgy rémlett – minden érzékemet eltöltötte, ajkamon és ujjaimon, halántékomban és ereimben dobog. Mindenekfelett az ereimben, egyik dob, azután a másik dob, s ekkor Lestat hirtelen elhúzta a csuklóját, én kinyitottam a szememet, és e pillanatban már vissza kellett tartanom magam, nehogy a csuklója után nyúljak, megragadjam, és erőszakkal visszahúzzam a számhoz. Visszatartottam magam, mert rájöttem, hogy a dob az én szívem volt, a másik meg az övé. – A vámpír sóhajtott. – Meg tudja ezt érteni?
A fiú mondott valamit, majd megrázta a fejét. – Nem... úgy értem, igen – szólt. – Azt akarom mondani, azt...
– Hát persze – mondta a vámpír, elfordítva tekintetét.
– Várjon, várjon – kiáltott heves izgalommal a fiú. – Majdnem lement már a szalag. Meg kell fordítanom.
A vámpír türelmesen várt.
– Mi történt azután? – kérdezte a fiú. Nyirkos arcát sebtében megtörölte zsebkendőjével.
– Vámpírként kezdtem látni – mondta a vámpír. Hangja veszített közönyéből, majdhogynem zaklatottá vált. Kihúzta magát, és így folytatta. – Lestat ismét a lépcső alján állt, és olyannak láttam, amilyennek nem láthattam azelőtt. Azelőtt fehérnek tűnt, teljesen fehérnek, szinte világított éjjel, most viszont saját életével, saját vérével volt tele: nem világított, hanem sugárzott. Azután láttam, hogy nemcsak Lestat változott meg – minden megváltozott.
Úgy éreztem, most látok először színeket, formákat. Lestat kabátgombjai úgy elbűvöltek, hogy sokáig semmi másra nem néztem. Lestat nevetni kezdett, és a nevetés hangja sohasem hallott élménynek tűnt. Még fülemben volt szívének dobverésre emlékeztető hangja, és most felhangzott ez az ércesen csengő nevetés. Zavarba ejtő volt, minden hang beleütközött a következő hangba, mint a harangok egybefolyó csengése, míg meg nem tanultam elkülöníteni a hangokat, és ekkor összeölelkeztek, mindegyik halk volt, de megkülönböztethető, fokozódó, de tartózkodó – zengő nevetés. – A vámpír boldogan mosolygott. – Zengő harangszó, harangjáték.
„Ne bámuld már a gombjaimat! – szólt Lestat. –Menj ki a fák közé! Szabadulj meg a testedben levő összes emberi hulladéktól, és ne szeress bele olyan őrülten az éjszakába, hogy azután eltévedj!”
Ez persze bölcs utasítás volt. Amikor a kockaköveken megpillantottam a holdfényt, olyan szerelemre gerjedtem iránta, hogy egy álló órát töltöttem el ott. Fivérem kápolnája mellett mentem el, de nem gondoltam rá. A nyárfák és a tölgyek között hallottam az éjszaka hangját, suttogó nők kórusához volt hasonló, akik mindannyian keblükre akartak vonni. A testem még nem alakult teljesen át, és rögtön fájni kezdett, ahogy lassacskán kezdtem hozzászokni a hangokhoz és a látnivalókhoz. Minden cseppfolyós emberi anyag kipréselődött belőlem. Emberi mivoltomban haldokoltam, de vámpírként éltem-virultam, és életre kelt érzékeimmel bizonyos kényelmetlenséggel s végül félelemmel kellett testem halálánál elnökölnöm. Visszafutottam a lépcsőn, fel a szalonig, ahol Lestat már előszedte a birtok hivatalos iratanyagát, és átvizsgálta az előző év kiadásait és bevételeit. „Gazdag vagy”, mondta, amikor bementem. „Valami történik velem!” – kiáltottam fel.
„Haldokolsz, ennyi az egész. Ne szamárkodj! Nincs több olajlámpád? Ekkora vagyon mellett csak erre az egyetlen lámpára telik? Több bálnaolajra már nem futja? Hozd ide azt a lámpát!”
„Meghalok! – kiáltottam. – Meghalok!”
„Ez mindenkivel megtörténik”, makacskodott, és nem volt hajlandó segíteni rajtam. Ha visszagondolok, még most is megvetem ezért. Nem azért, mert féltem, hanem mert felhívhatta volna a figyelmemet ezekre a változásokra. Megnyugtathatott volna, mondhatta volna, hogy figyeljem halálomat ugyan olyan elbűvölten, ahogyan az éjszakát néztem és érzékeltem. De nem tette. Lestat sohasem volt az a fajta vámpír, amilyen én vagyok. Távolról sem. – Ezt nem kérkedve mondta, inkább úgy, mint aki valóban más.
– Alors – sóhajtott fel –, haldoklásom gyors volt, ami azt jelentette, hogy félelem iránti képességem éppolyan gyors tempóban csökkent. Őszintén sajnálom, hogy nem figyeltem jobban meg a folyamatot. Lestat a teljes elmegyengeség jeleit mutatta. „Az ördögbe is!” – kezdett ordibálni. „Rólad meg nem gondoskodtam. Milyen tökkelütött vagyok!” Szívem szerint helyeseltem volna: Igen, az vagy –, de nem szóltam. „Ma reggel meg kell osztanod velem a fekvőhelyet. Nem gondoskodtam koporsóról a számodra.”
A koporsó akkora rémületet keltett bennem, hogy teljesen felemésztette bennem a rettegés képességének maradék tartalékát is – folytatta nevetve a vámpír. – További, bár enyhébb ijedtséget váltott ki belőlem, hogy egyazon koporsót kell Lestattal megosztanom. Ő eközben apja hálószobájába ment, jó éjt kívánt az öregnek, és ígérte, hogy reggel visszatér. „De hát hová mégy, miért kell így beosztanod az idődet?” – kérdezte az öreg, mire Lestat elvesztette a türelmét. Ez idáig szinte émelyítően kedves volt apjához, most viszont egyszeribe zsarnokoskodni kezdett. „Gondodat viselem, igaz? Különb otthont biztosítok számodra, mint amit te valaha is nyújtottál nekem. Ha naphosszat aludni, éjjel meg inni támad kedvem, akkor, az ördögbe is, megteszem, a fene essék beléd!” Az öregember nyögdécselt. Rendkívüli érzelmi állapotom és szokatlan kimerültségem tartott csak vissza, hogy rosszallásomat kifejezzem. A nyitott ajtón keresztül néztem a jelenetet, az ágytakaró színeitől és az öregember arcának valóságos színorgiájától elbűvölten. Kék erei lüktettek a rózsaszínű és szürkés hús alatt. Még fogainak sárga színét is vonzónak találtam, ajkának remegése csaknem hipnotizált. „Micsoda fiam van, micsoda fiú!” – dünnyögte, nem gyanítva persze, hogy valójában milyen is a fia. „Jó, hát akkor csak menj! Tudom, hogy van valahol egy nőd, akihez reggelenként rögvest odafutsz, amint a férje eltávozik hazulról. Add ide a rózsafüzéremet. Mi van a rózsafüzéremmel?” Lestat káromkodott, és odaadta a rózsafüzérét...
– De... – kezdte a fiú.
– Tessék? – szólt a vámpír. – Félek, hogy nem adok elég alkalmat magának a kérdezésre.
– Azt akartam kérdezni, hogy a rózsafüzéren kereszt van, ugye?
– Ó, a keresztekkel kapcsolatos híresztelés! – nevetett a vámpír. – Arra céloz, hogy mi félünk a keresztektől?
– Azt hittem, nem tud rájuk nézni – vélekedett a fiú.
– Badarság, barátom, merő badarság. Mindenre rá tudok nézni, ami tetszik. A kereszteket pedig igazán kedvelem.
– És a kulcslyukakról terjengő szóbeszéd? Hogy maguk... párává válnak, és áthatolnak a kulcslyukon.
– Bárcsak így volna! – nevetett a vámpír. – Pompás lenne, valóban. De szívesen mennék át minden kulcslyukon, és érezném, ahogy más-más alakjukkal csiklandoznak. De nem így van. – Megrázta a fejét. – Hogy is mondják manapság... hülye duma?
A fiú önkéntelenül felnevetett. Majd elkomolyodott az arca.
– Ne legyen olyan bizalmatlan hozzám – szólt a vámpír. – Mit akar mondani?
– A szíven átszúrt karóról szóló történet – mondta kissé elvörösödve a fiú.
– Hülye duma – felelte a vámpír, gondosan tagolva minden szótagot, úgy, hogy a fiú elmosolyodott. – Semmiféle varázserőről nincs szó. Miért nem gyújt rá? Látom, ott a cigaretta az ingzsebében.
– Köszönöm – szólt a fiú, mint aki hálás a csodálatos ötletért. De amikor szájában volt a cigaretta, úgy remegett a keze, hogy a levélgyufa vékony papírja szétrepedt.
– Engedje meg – mondta a vámpír. Elvette a gyufát, és gyorsan meggyújtva odatartotta a fiú cigarettája elé. A fiú leszívta a füstöt, és közben a vámpír ujjaira szegezte tekintetét. A vámpír az asztal túloldalára húzódott, ruhája halkan megzizzent. – Van egy hamutálca a mosdón – mondta, és a fiú bátortalanul odament érte. Egy pillanatig a csikkeket nézte a hamutartóban, majd megpillantva alul a szemétkosarat, kiürítette, és gyorsan az asztalra helyezte a hamutartót. Amikor letette cigarettáját, látszott rajta ujjainak nedves nyoma. – Ez a maga szobája? – kérdezte.
– Nem – felelte a vámpír. – Ez csak egyszerűen egy szoba.
– Mi történt azután? – érdeklődött a fiú. A vámpír a felső villanykörte körül sűrűsödő füstöt nézte.
– Nos hát... lóhalálában visszamentünk New Orleansba – felelte. – A folyógát mellett, egy nyomorúságos szobában tartotta Lestat a koporsóját.
– És maga belefeküdt a koporsóba?
– Nem volt más választásom. Kértem, hadd maradhassak a szobában, de ő elképedt nevetéssel fogadta kérésemet. „Nem tudod, mi vagy?” – kérdezte.
„De hát varázsereje van? Ilyen alakúnak kell lennie?” – faggattam. Megint nevetett. A koporsó gondolata elviselhetetlennek tűnt számomra, de a vita során rájöttem, hogy voltaképpen nem is félek igazán. Különös érzés volt. Egész életemben rettegtem a bezártságtól. Magas mennyezetű, széles ablakú, franciás házban születtem, ilyenekben nevelkedtem, eleve rettegtem hát attól, hogy bezárnak valahová. Még a templomi gyóntatószékben is kényelmetlenül éreztem magam. Normális félelem volt. Most pedig tiltakozásom közepette ráeszméltem, hogy nem érzek már félelmet. Csak emlékeztem rá. Megszokásból ragaszkodtam hozzá, és hiányzott belőlem az a képesség, hogy értékelni tudjam mostani boldogító szabadságomat. „Nem jól csinálod” – jelentette ki végül Lestat. „És mindjárt itt a hajnal. Hagynom kell, hogy meghalj. Meg fogsz halni, tudod, ugye? A véredet, amit adtam neked, tested minden szövetében, minden erében elpusztítja a nap. De ezt a félelmet egyáltalán nem lenne szabad érezned. Olyan vagy, mint aki elveszíti egyik karját vagy lábát, és továbbra is erősködik, hogy fájdalmat érez ott, ahol a karja vagy a lába volt.” Ez volt bízvást a legbölcsebb dolog, amit Lestat a jelenlétemben valaha is mondott. Nyomban magamhoz is tértem tőle. „Most már befekszem a koporsóba.” – jelentette ki megvető hangon. „Te pedig fölém fekszel, ha felfogtad, mi szolgálja a javadat.” Úgy tettem. Arccal lefelé feküdtem rajta, igencsak zavartan tapasztalva, hogy nem félek, Lestat közelsége pedig – bármilyen jóképű és izgató volt is – utálattal töltött el. Lezárta a fedelet. Kérdeztem, hogy teljesen meghaltam-e már. Egész testem bizsergett és viszketett. „Még nem” – felelte. „Ha meghaltál, látni és hallani fogod a változást, érezni semmit sem fogsz. Ma éjjel meghalsz. Most pedig aludj!”
– Igaza volt? Maga... holtan ébredt fel?
– Igen, vagy inkább megváltozva. Mert hogy életben vagyok, az nyilvánvaló tény. A testem halt meg. Némi idő eltelt ugyan, amíg teljesen megtisztult mindama folyadéktól és egyéb anyagtól, amelyre nem volt többé szüksége, de meghalt. És ennek felismerésével egy másik szakasz kezdődött az emberi érzelmektől való elszakadásomban. Az első dolog, amely már akkor nyilvánvaló lett számomra, amikor Lestattal együtt beraktuk a koporsót egy halottaskocsiba, és másik koporsót loptunk a ravatalozóból, az az volt, hogy egyáltalán nem kedvelem Lestatot. Távolról sem voltam még egyenrangú vele, de sokkal közelebb kerültem hozzá, mint testem halála előtt. Ezt sehogy sem tudom világossá tenni a maga számára, annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy maga az most, ami testem halála előtt én is voltam. Nem értheti meg. Tény, hogy halálom előtt Lestat volt kétségkívül a leglenyűgözőbb élmény, amiben valaha is részem volt. Vigyázzon, a cigarettája már csak egy hosszú hamurúd.
– Ó! – A fiú sietve belenyomta cigarettáját az üveg hamutartóba. –Úgy érti, hogy amikor a szakadék maguk mögött bezárult, ő elvesztette... varázsát? – kérdezte, rászegezve tekintetét a vámpírra, s közben újabb cigarettát szedett elő és gyújtott meg, sokkal könnyebben, mint előbb.
– Igen, pontosan erről van szó – mondta látható örömmel a vámpír. – A visszaút Pointe du Lac-ba nagy hatással volt rám; Lestat szüntelen karattyolása viszont végtelenül untatott, és kedvemet szegte. Természetesen, mint már mondtam, távolról sem voltam egyenrangú vele. Az ő kifejezésével élve, megvoltak a magam elhalt testrészei, amelyekkel meg kellett küzdenem. Erre azon az éjszakán jöttem rá, amikor első ízben kényszerültem ölni.
A vámpír most kinyújtotta kezét az asztal fölött, és óvatosan lesöpört egy kis hamut a fiú kabáthajtókájáról. A fiú riadtan nézte a visszahúzódó kezet.
– Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni – szólt a vámpír.
– Én kérek bocsánatot – mondta a fiú. – De hirtelen az a benyomásom támadt, hogy a karja... abnormálisan hosszú. Egészen idáig kinyújtotta, és a teste még csak meg sem mozdult!
– Téved – felelte a vámpír, keresztbe vetett térdén tartva ismét a kezét. – Túl gyorsan mozdultam előre, nem láthatta. Káprázat volt csupán.
– Hogy elmozdult volna? Hiszen nem mozdult. Pontosan úgy ült, mint most, a széknek támaszkodva. – Márpedig előrehajoltam – ismételte meg határozottan a vámpír. – Tessék, újra megcsinálom. Megismételte, és a fiú ugyanazzal a zavarodott félelemmel nézte. – Még mindig nem látta? – kérdezte a vámpír. – De ha most nézi meg a kinyújtott karomat, egyáltalán nem fogja feltűnően hosszúnak találni. – Felemelte karját, mutatóujja az ég felé meredt, akár egy isten igéjét átadni készülő angyalé. – Alapvető különbséget tapasztalhatott most kettőnk látásmódja között. Számomra e mozdulat lassúnak és kissé erőtlennek tűnt. És ahogy lesöpörtem a kabátját, a hang számomra tökéletesen hallható volt. Higgye el, nem volt szándékomban megijeszteni. De mindebből megértheti talán, hogy visszatérésem Pointe du Lac-ba új élmények ünnepe volt, egy faág puszta himbálózása a szélben is gyönyörűséggel töltött el.
– Igen – mondta a fiú, még mindig látható megrendültséggel. A vámpír egy pillanatig nézte, majd így szólt: – Beszélni akartam magának arról...
– Amikor első ízben ölt – mondta a fiú.
– Igen. De először azt mondanám el, hogy teljes fejetlenség uralkodott az ültetvényen. A felügyelő holttestét megtalálták, a vak öregembert az urasági hálószobában úgyszintén, és senki sem tudta indokolni ottlétét. Engem pedig hasztalan kerestek New Orleansban. Nővérem értesítette a rendőrséget, és jó néhány rendőr már Pointe du Lac-ban tartózkodott, amikor megérkeztem. Ekkor már teljesen besötétedett, és Lestat sietett közölni velem, hogy a rendőröknek a legcsekélyebb fényben sem szabad látniuk engem, különösen jelenlegi sajátos fizikai állapotomban nem, így a ház előtti tölgyfasorban beszéltem velük, figyelmen kívül hagyva kérésüket, hogy menjünk be a házba. Közöltem velük, hogy az előző éjjelt Pointe du Lac-ban töltöttem, a vak öregember pedig a vendégem. Ami a felügyelőt illeti, ő nem lehetett itt, mert üzleti ügyben New Orleansba ment.
Miután ez szerencsésen elintéződött – amiben nem kevés része volt újdonsült szenvtelenségemnek – szembe kellett néznem az ültetvényen felmerülő problémákkal. Rabszolgáim körében teljes zavar uralkodott, egész álló napon át egyikük sem dolgozott. Nagy kékfestő üzemünk volt akkoriban, a felügyelői irányítás nélkülözhetetlennek látszott. Akadt azonban néhány rendkívül értelmes rabszolgám, akik már korábban is hiánytalanul ellátták volna a felügyelő munkáját, ha idejében felismerem képességüket, és nem félek afrikai küllemüktől és magatartásuktól. Alaposan szemügyre vettem most őket, és megbíztam néhányukat az irányítással. A legjobbnak, bizalmam jeleként, odaadtam a felügyelő házát, két fiatal mezei munkásnőt meg betelepítettem a házba, Lestat apjának gondozására, és közöltem velük, hogy a lehető legteljesebb egyedüllétet igénylem, és szolgálatukon kívül azt is díjazom, ha tökéletesen békén hagynak engem, és békén hagyják Lestatot, a barátomat. Akkoriban nem jöttem még rá, hogy ezek a rabszolgák lesznek az elsők, alkalmasint az egyetlenek, akik gyanítani fogják, hogy mi ketten Lestattal nem vagyunk közönséges halandók. Nem tudtam, hogy természetfölötti dolgokban sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, mint a fehér emberek. Tájékozatlanságomban gyermeteg vadaknak tekintettem még mindig őket, akiket a rabszolgaság állapota is alig-alig volt képes megszelídíteni, civilizálni. Súlyos hiba volt. De hadd folytassam történetemet. Arról akartam beszámolni, amikor először öltem. Lestat, a józan észnek őt jellemző hiányával, alaposan eltolta a dolgot.
– Eltolta? – kérdezte a fiú.
– Nem kellett volna emberekkel kezdenem. De erre magamnak kellett rájönnöm. Lestat meggondolatlanul a mocsárba vette az irányt, közvetlenül azután, hogy a rendőrökkel és a rabszolgákkal elintéződtek az ügyek. Nagyon későre járt, a rabszolgakunyhók koromsötétek voltak. Csakhamar Pointe du Lac fényei is eltűntek, és én módfelett izgatott lettem. Megint csak a régi nóta: nem feledett félelmek, megdöbbenés, zűrzavar. Ha lett volna Lestatban valami kis veleszületett értelem, elmagyarázta volna türelmesen, nyájasan, hogy nem kell félnem a mocsaraktól, hogy kígyókkal, rovarokkal szemben sérthetetlen vagyok, és hogy arra az újdonsült képességemre kell koncentrálnom, hogy látni tudok a sötétben. Ehelyett halálra gyötört állandó rosszallásával. Mással sem törődött, csak az áldozatainkkal, és hogy végére érjen beavatásomnak, méghozzá minél előbb.
Mikor végül az áldozatainkra bukkantunk, valósággal belehajszolt az aktív ténykedésbe. Szökött rabszolgák kis táborára leltünk. Lestat már azelőtt is felkereste őket, és körülbelül egynegyed részüket el is kapta: a sötétből figyelte, mikor hagyja el valamelyikük a tüzet, vagy álmukban kerítette hatalmába áldozatait. Azok meg a legkevésbé sem sejtették Lestat jelenlétét. Több mint egy órát kellett most várnunk, míg az egyik férfi – mindannyian férfiak voltak – elindult a tisztásról, és néhány lépés után a fák közé ért. Kinyitotta nadrágját, hogy elvégezze szükségét. Amikor megfordult, hogy visszainduljon, Lestat megrázott, és így szólt: „Kapd el!” – A vámpír mosolygott a fiú tágra nyílt szeme láttán. – Azt hiszem, én is olyan dermedt voltam a rémülettől, amilyen maga lenne – mondta. – De akkor még nem tudtam, hogy emberek helyett állatokat is ölhetek. Sietve feleltem, hogy nem tudom megtenni. A rabszolga meghallotta. Megfordult, és háttal a távoli tűznek, a sötétséget kémlelte. Azután sebtében, némán, hosszú kést húzott ki az övéből. Nadrágján és övén kívül semmi mást nem viselt, magas, izmos karú, jó erőben lévő fiatalember volt. Francia zsargonban mondott valamit, majd előrelépett. Ráeszméltem, hogy én tisztán látom őt a sötétben, de ő nem láthat bennünket. Lestat hihetetlen gyorsan a háta mögött termett, átfogta a nyakát, és leszorította bal karját. A rabszolga felkiáltott, és megpróbálta lelökni magáról. Lestat ekkor belémélyesztette fogait, és a rabszolga megmerevedett, mint akit kígyó mart meg. Térdre esett, Lestat gyorsan szívta a vérét, mivel a többi rabszolga rohanvást közeledett. „Torkig vagyok veled!”, mondta, amikor visszajött. Mintha a sötétben tökéletesen álcázott fekete rovarok lennénk, úgy figyeltük a rabszolgák mozgolódását, akik észre sem véve bennünket, felfedezték a sebesültet. Hátrafelé vonszolták, lefektették a lombok között, majd a támadó után kutattak. „Rajta hát, még egyet el kell kapnunk, mielőtt visszatérnek a táborba” – mondta Lestat. És azon nyomban egy másik után indultunk, aki levált a többiektől. Még mindig szörnyen izgatott voltam, szentül hittem, hogy nem tudom rávenni magam a támadásra, és nem is éreztem szükségét. Mint mondtam, Lestat sok mindent elmondhatott és tehetett volna. Számtalan módon, számtalan eszközzel gazdagíthatta volna az élményt. De nem tette.
– Hogy érti ezt? Mit tehetett volna? – kérdezte a fiú.
– Embert ölni nem közönséges cselekvés – mondta a vámpír. – Nem pusztán abból áll, hogy teleszívjuk magunkat vérrel. – Megrázta a fejét. – Ez egyben egy másik élet bizonyosságként való átélése, és gyakran a másik élet vérveszteség okozta lassú pusztulásának átélése is. Ilyenkor újra és újra átélem saját életem elvesztését, mint akkor, amikor Lestat csuklójából vért szívtam, és éreztem, amint szíve együtt dobog az enyémmel. Gyakorta ünneplése is ennek az élménynek, mivel a vámpírok számára ez a legeslegnagyobb élmény. – Mindezt a legkomolyabban mondta, mintha más álláspontot képviselő egyénnel vitázna. – Nem hiszem, hogy Lestat valaha is felfogta ezt, de hogy miképp kerülhette meg, nem tudom. Valamit felfogott, de úgy hiszem, nagyon keveset abból, amit tudni kell. Ahhoz semmi esetre sem vette a fáradságot, hogy eszembe juttassa most, mit éreztem akkor, amikor puszta életösztönből görcsösen kapaszkodtam a csuklójába, és nem engedtem el, valamint arra sem gondolt, hogy körültekintően kiválasszon egy helyet, ahol kellő nyugalommal és méltósággal élhetem át első áldozatejtésemet. Hanyatt-homlok rohant át ezen az aktuson, mint olyasvalamin, amit minél gyorsabban magunk után akarunk tudni, akárcsak a megteendő kilométereket. Megmarkolta a rabszolgát, betömte a száját, lefogta a testét, és szabadabbá tette a nyakát. „Végezd el” – mondta. „Most már nem fordulhatsz vissza.” Ellenérzéssel eltelve, csalódottságtól elerőtlenedve, engedelmeskedtem. Letérdeltem a meggörbült, kapálózó ember mellé, és vállához szorítva mindkét kezemet, nyakának támadtam. Még alig kezdtek megváltozni a fogaim, hát szúrás helyett fel kellett hasítanom a nyakát, ahogy sebet ejtettem, folyni kezdett a vér. S amint megtörtént, amint összeforrtam vele és ittam... semmi más nem létezett többé.
Lestat, a mocsár, a távoli tábor zaja mit sem jelentett számomra. Akár rovar is lehetett volna, zúgó, lehulló, eltűnő, semmibe vesző rovar. A megbabonázott, az ember erőteljes viaskodása kezem feszítésétől lecsendesedett, s ezután hallható ismét a dobszó, szívének dobverése – ám ezúttal tökéletesen egy ritmusban az én szívverésemmel. Ez visszhangzott lényem minden rostjában, míg lassabb nem lett a dobogás, s mindkettő halk zajjá vált, azzal fenyegetve, hogy a végtelenségig folytatódik; Elkábultan a súlytalanság állapotában ültem. Ám ekkor Lestat visszarántott. „Már nem él, te idióta!„ – mondta a maga gyöngéd, tapintatos módján. „Ha meghaltak, ne igyál tovább! Ezt jegyezd meg!” Pillanatnyi őrjöngés fogott el, magamon kívül voltam, erősködtem, hogy az ember szíve még ver, és kétségbeesetten újra rá akartam vetni magam. Két kezemet végighúztam a mellkasán, megragadtam a csuklóját. Fel is hasítottam volna, ha Lestat talpra nem ránt és arcul nem üt. Ez a pofon elképesztő volt. Nem a szokványos módon fájt. Másfajta érzetet váltott ki: korbácsütésként érte érzékeimet, úgyhogy zavartan perdültem körbe, és tehetetlenül, merev tartással, egy ciprusfának támaszkodva tértem magamhoz, s a rovarokkal teli éjszaka lüktetett füleimben. „Ha ezt műveled, meghalsz” – mondta Lestat. „Ha rátapadsz, magával ránt a halálba. Különben is, túl sokat ittál már, beteg leszel tőle.” Fülemet sértette a hangja. Heves vágy fogott el, hogy rávessem magam, érezni kezdtem azt, amit megjósolt. Kínzó fájdalom támadt a gyomromban, mintha valami örvény nyelné magába beleimet. Valójában túl gyorsan hatolt a vér a vérembe, de ezt nem tudtam.
Lestat úgy járt-kelt az éjszakában, mint a macska, én meg követtem, halántékom lüktetett, gyomrom is éppúgy fájt még, amikor Pointe du Lac-ba értünk.
Amikor az asztal mellé ültünk a szalonban, és Lestat pasziánszozni kezdett a politúros asztalon, megvetéssel néztem rá. Ostobaságokat dünnyögött. Hozzá fogok szokni ahhoz, hogy öljek, nem jelent majd semmit a számomra. Nem szabad hagynom, hogy megrázkódtasson. Túl erősen reagálok még, mintha nem vetettem volna le a „porhüvelyt”. Nagyon gyorsan megszokom majd mindezt. „Azt hiszed?” – kérdeztem végül, holott egyáltalán nem érdekelt, mit válaszol. Most már értettem a köztünk lévő különbséget. Az ölés élménye számomra döntő változást jelentett. Éppúgy, mint Lestat csuklójából vért szívni. Ezek az élmények annyira lenyűgöztek, és annyira megváltoztatták szemléletmódomat mindenről, ami körülöttem volt, fivérem szalonban függő képétől az erkélyajtó legfelső üvegén beragyogó magányos csillag látványáig, hogy el sem tudtam képzelni olyan vámpírt, aki nem tartja ezt magától értetődőnek. Tudtam, hogy véglegesen megváltoztam. Minden iránt, még az asztalra rakott pasziánszkártyák fénylő sorai iránt is, mélységes tiszteletet éreztem. Lestat másképpen érzett. Vagy semmit sem érzett. Kutya, amiből nem lesz szalonna. Unalmas, akár egy földi halandó, közönséges és boldogtalan, akár egy földi halandó. Végigfecsegte a játszmát, becsmérelte élményeimet, ám ugyanakkor tökéletesen alkalmatlan volt rá, hogy hasonló élményeket éljen át. Reggelre rájöttem, hogy a legteljesebb mértékben fölötte állok, és csúful rászedettnek éreztem magam, amiért ő a tanítóm. Irányítania kell engem a szükséges tanulnivalókban, ha van még egyáltalán tanulnivaló, nekem pedig el kell viselnem egy olyan érzésvilágot, amely magát az életet is gyalázza. Hidegen éreztem iránta. Fensőbbségemben nem volt lenézés. Csupán vágyakozás új élmény után, olyasmi után, ami szép és pusztító, mint első emberölésem. És láttam, hogy ha maximálisan ki akarok használni minden rendelkezésemre álló tapasztalatot, hogy tanuljak belőle, akkor kizárólag a saját képességeimre támaszkodhatok. Lestat hasznavehetetlen volt.
Jócskán elmúlt éjfél, amikor végre felálltam székemről, és kimentem a teraszra. A hatalmas hold gömbölydeden fénylett a ciprusfák fölött, a nyitott ajtókon gyertyafény áradt ki. A ház zömök oszlopait és vastag falait frissen meszelték, frissen söpörték végig a padlódeszkákat is, és nyári esőtől tiszta, vízcseppektől fényes volt az éjszaka. A terasz szélső oszlopához támaszkodtam, fejem egy jázmin lágy indájához ért, mely örökös harcban élt egy lilaakáccal, és arra gondoltam, mi áll előttem térben és időben, és eltökéltem, hogy tapintatosan és tisztelettudóan közelítem meg, mindenből azt sajátítva el, ami a legjobban vezet át a másikhoz. Hogy ez mit jelent, abban magam sem voltam biztos. Érti-e, ha azt mondom, hogy nem kívántam fejest ugrani a megismerésbe, hogy amit vámpírként éreztem, oly lenyűgöző volt, hogy egy cseppjét sem kívántam eltékozolni?
– Igen – vágta rá buzgón a fiú. – Úgy hangzik ez, mintha a szerelemhez hasonlítana.
A vámpír szeme felcsillant. – Úgy van. Olyan, mint a szerelem. Most pedig elmondom magának, milyen kedélyállapotban voltam azon az éjszakán, hogy megtudja: mélyreható különbségek vannak a vámpírok között, és hogy miképp alakult ki Lestat szemléletétől eltérő felfogás bennem. Értse meg: nem azért utasítottam el, mert semmire sem becsülte tapasztalatát. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet hagyni, hogy ilyen érzések kárba vesszenek. Lestat azonban olyasvalamit tett ezután, ami megmutatta nekem, mi módon lássak hozzá az ismeretek elsajátításához.
Pointe du Lac bőségét, gazdagságát módfelett élvezte. Nagyon tetszett neki a szép porcelánkészlet, amelyben apja vacsoráját feltálalták. Szerette megérinteni a bársonyfüggönyöket, lábujjával kirajzolni a szőnyegmintákat. Most pedig kivett egy kristálypoharat az egyik vitrinből, és így szólt: „Szükségem van poharakra.” Csakhogy ezt olyan kaján gyönyörűséggel mondta, hogy ridegen fürkésző pillantással voltam kénytelen reagálni rá. Fölöttébb ellenszenvesnek találtam. „Egy apró trükköt akarok bemutatni neked.” – folytatta. „Már amennyiben szeretsz pohárból inni.” Letette poharát a kártyaasztalra, kijött hozzám a teraszra, lesből vadászó állat módján kezdett újra viselkedni, pillantása elhatolt a ház fényein túl terjengő sötétségbe, bekandikálva a tölgyfák ív alakú ágai alá. Egy pillanat alatt átugrott a terasz rácsán, és hangtalanul ért földet odalenn a salakon, majd előrelendült, és két kézzel megfogott valamit. Amikor odahozta hozzám, elképedve láttam, hogy egy patkányt tart kezében. „Ne légy már olyan átkozottul hülye!” – kiáltott rám. „Nem láttál még patkányt?” Óriási, hosszú farkú, ficánkoló mezei patkány volt. Nyakánál fogta, hogy ne tudjon harapni. „A patkány kimondottan finom tud lenni” – jelentette ki. Majd a borospohárhoz vitte az állatot, elvágta a torkát, és sebtében megtöltötte a poharat vérrel. A patkányt átrepítette a rács fölött, és diadalmasan tartotta oda a borospoharat a gyertya mellé. „Időnként egészen jól el lehet élni patkányokon, mondta. Ne vágj hát ilyen pofát! Patkány, csirke, szarvasmarha. Hajóúton, az ördögbe is, jobb, ha patkányon élsz, hacsak nem akarsz akkora riadalmat okozni, hogy kikutassák a koporsódat. Átkozottul jobb, ha megtisztítod a hajót a patkányoktól.” S olyan élvezettel kortyintott a vérből, mintha burgundit inna. Kissé elfintorodott az arca. „Nagyon gyorsan kihűl.”
„Azt akarod hát mondani, hogy élhetünk állatokon?” – kérdeztem.
„Igen.” Felhörpintette az egészet, majd nemtörődöm módon a kandallóba dobta a poharat. Az üvegszilánkokra néztem. „Remélem, nem sajnálod.” Gúnyos mosollyal mutatott az eltört pohárra. „Őszintén remélem, hogy nem, mert ha sajnálod, akkor sincs mit tenni.”
„Kidobhatlak például apáddal együtt Pointe du Lac-ból” – jelentettem ki. Ez volt, úgy hiszem, ingerültségem első megnyilvánulása.
„Miért tennéd?” – kérdezte tettetett riadalommal. „Hiszen még nem tudsz mindent... igaz?” Nevetett, s lassan járkálni kezdett a szobában. Ujjai végigtapogatták a spinét szaténtakaróját. „Játszol?” – kérdezte.
Valami olyasmit mondtam, hogy „Ne nyúlj hozzá!”, mire ő kinevetett. „Hozzányúlok, ha kedvem tartja” – mondta. „Nem ismered például a módját, ahogyan meghalhatsz. És most olyan kár lenne meghalni, nem igaz?”
„Kell hogy legyen valaki a világon, aki megtanítja nekem mindezeket a dolgokat” – jelentettem ki. „Nyilván nem te vagy az egyetlen vámpír. Apád úgy hetvenesztendős lehet. Nem lehetsz régóta vámpír, így hát valaki nyilván kioktatott...”
„És te azt hiszed, hogy sikerülni fog egyedül vámpírra találnod? Az lehet, barátom, hogy ők látnak téged, te azonban nem látod őket. Nem hiszem, hogy sok választási lehetőséged van e téren. Én vagyok a tanítód, szükséged van rám, és ez ellen nemigen tehetsz semmit. És mindkettőnknek vannak hozzátartozói, akikről gondoskodnunk kell. Apámnak orvosra van szüksége, és akkor még itt van anyád és a nővéred is. Nehogy halandó ember módján közöld velük, hogy vámpír lettél. Mindössze gondoskodj róluk és apámról. Holnap este gyorsan másvilágra küldöd áldozatodat, és azután foglalkozhatsz a birtokod ügyeivel. Most pedig lefeküdni. Mindketten ugyanabban a szobában alszunk, így jóval kisebb a kockázat.”
„Nem, legyen csak tied a szoba” – mondtam. „Nem akarok egy szobában aludni veled.”
Dühbe jött. „Ne csinálj butaságot, Louis! Óva intelek. Semmit sem tudsz tenni saját védelmedért, a világon semmit, ha felkel a nap. A külön szoba külön óvintézkedést követel. A külön óvintézkedés külön lehetőség arra, hogy észrevegyenek.” Ezután temérdek dolgot hozott fel megfélemlítésemre, hogy ezzel engedékenységre bírjon, de mintha a falnak beszélt volna. Áthatóan néztem rá, de szavaira nem figyeltem. Gyengének és ostobának láttam, száraz gallyakból összetákolt, cérnavékony hangon kárpáló lénynek. „Egyedül alszom” – jelentettem ki, és kezemmel óvatosan beárnyékoltam minden egyes gyertyalángot. „Mindjárt itt a reggel” – erősködött.
„Zárkózz hát be!” – mondtam, és átfogva koporsómat, felemeltem és levittem a téglával kirakott lépcsőn. Hallottam, hogy zárak kattannak odafenn az erkélyajtókon, hallottam a függönyök suhogását. Az ég halványult, de tele volt még hintve csillagokkal, egy újabb gyenge esőtől feltámadt a folyó felől érkező enyhe szél, és vízcseppektől lettek foltosak a kockakövek. Kinyitottam fivérem kápolnájának ajtaját, félresöpörtem a rózsákat és töviseket, amelyek csaknem eltorlaszolták a bejáratot, és a kőpadlóra tettem a koporsót, a térdeplő elé. Kis híján látni tudtam a szentek képeit a falakon. „Paul” – szólítottam meg halkan fivéremet – „életemben először semmit nem érzek irántad, sem a halálod iránt, és életemben először mindent érzek irántad, érzem az elvesztésed okozta bánatot, olyannyira érzem, mintha ez idáig egyáltalán nem tudtam volna, mi az érzés...”
A vámpír a fiú felé fordult. – Akkor lettem teljesen, tökéletesen vámpír. Rázártam a zsalukat a rácsos ablakokra, és elreteszeltem az ajtót. Majd bemásztam a koporsóba, amely a sötétben alig-alig fénylő atlaszselyemmel volt bélelve, és bezárkóztam. Így lettem vámpír.
– Ezek szerint olyan vámpírral maradt együtt, akit gyűlölt – szólt a fiú.
– Vele kellett maradnom – felelte a vámpír. – Mint már mondtam, nagyon is kedvezőtlen, hátrányos helyzetben tartott. Célozgatott rá, hogy sok mindent nem tudok, amit tudnom kell, és minderre egyedül csak ő képes kioktatni. De voltaképp jórészt gyakorlati jellegű dolgokra tanított meg, amire magunk is könnyen rájöhetünk. Afféle dolgokra, mint például hogyan kell egy hajóút alkalmával úgy szállítanunk koporsónkat, mintha hozzátartozónk földi maradványait vinnénk eltemetni, hogy senki sem mer kinyitni egy ilyen koporsót, mi pedig éjjel kibújhatunk belőle, hogy megtisztítsuk a patkányoktól a hajót. És hogy ő ismer boltokat és kereskedőket, akik még jóval zárás után is beengednek az üzletükbe, és a legelegánsabb párizsi divat szerint öltöztetnek ki bennünket, ismer ügynököket, akik hajlandók éttermekben és kabarékban pénzügyi akciókat lebonyolítani. Mindezekben a világias dolgokban Lestat megfelelő tanítónak bizonyult. Hogy miféle ember volt életében, nem tudtam, nem is törődtem vele, ám a jelek szerint ugyanabba a társadalmi osztályba tartozott, mint jómagam, ami nem sokat jelentett ugyan számomra, de mindenesetre gördülékenyebbé tette életünket, mint amilyen máskülönben lett volna. Kifogástalan ízléssel rendelkezett, ámbár könyvtáramat „porfészeknek” minősítette, és nemegyszer dühbe gurult, ha olvasás vagy naplóírás közben talált. „Emberi ostobaság”, jegyezte meg, ám ugyanakkor olyan hatalmas összegeket költött a pénzemből Pointe du Lac fényűző berendezésére, hogy még én is, aki mit sem törődöm a pénzzel, felkaptam a fejem. Ha látogatók érkeztek Pointe du Lac-ba – szerencsétlen flótások, akik lóháton vagy kocsin érkezve a folyó menti út felől, ajánló leveleket mutattak fel más ültetvényesektől vagy New Orleans-i tisztviselőktől, és éjszakai szállást kértek tőlünk –, nyájas és udvarias volt hozzájuk, ami lényegesen megkönnyítette a helyzetemet, hisz amúgy reménytelenül össze voltam zárva vele, és újra meg újra felbosszantott a gonoszsága.
– De hát nem bántotta ezeket az embereket? – kérdezte a fiú.
– De igen, gyakran bántotta. Ám hadd áruljak el egy apró titkot, ami nemcsak vámpírokra vonatkozik, hanem tábornokokra, katonákra, még királyokra is. Legtöbben közülünk úgy vannak vele, hogy sokkal inkább látnánk valakit holtan, mint sértett vendégként a házunkban. Különös... persze. De állítom, hogy való igaz. Jól tudtam, hogy Lestat minden éjjel emberekre vadászik. De ha durván, komiszul viselkedett volna családommal, vendégeimmel, rabszolgáimmal, azt nem tudtam volna elviselni. Nem is tette. Ellenkezőleg, különleges örömét lelte a vendégekben. Ha a családunkról van szó, hajtogatta, semmi költséget nem szabad sajnálnunk. Az apjával kapcsolatos fényűzést szinte nevetséges módon túlzásba vitte. A vak öregnek állandóan el kellett mondani, milyen drága, finom az ágykabátja, a köntöse, milyen külföldről érkezett csodálatos függönyt tettek fel az ágyára, milyen francia és spanyol borunk van a pincében, milyen sokat jövedelmez az ültetvény még rossz években is, amikor a partvidékiek az indigócserje termelésének végleges beszüntetését és a cukornádtermelésre való áttérést fontolgatták. Máskor viszont, ahogy már mondtam, durván bánt az öreggel. Olyan éktelen haragra gerjedt, hogy az öregember pityeregni kezdett, akár egy gyerek. „Nem viselem-e a gondodat főúri módon?” – förmedt rá a fia. – „Nem gondoskodom-e minden szükségletedről? Ne nyafogj tovább, hogy templomba akarsz menni, vagy régi barátaidhoz! Micsoda ostobaság! Régi barátaid meghaltak. Miért nem követed te is a példájukat, miért nem hagysz békén engem és a pénzemet?” Az öreg halkan sírdogálva panaszolta, hogy efféle dolgok mit sem számítanak egy öregembernek. Beérte volna azzal, ha a kis farmján maradhat élete végéig. Nemegyszer szerettem volna megkérdezni tőle: Hol volt az a farm? Honnan jöttek Louisianába? – hogy nyomára jussak annak a helynek, ahol Lestat netán egy másik vámpírt ismert. De nem mertem effélével előállni, nehogy az öreg sírni kezdjen, és felingerelje fiát. Ám ezek a dührohamok nem voltak gyakoribbak a szinte túlzásba vitt kedveskedés időszakaszainál, amikor Lestat tálcán vitte oda apjának a vacsorát, és türelmesen megetette, miközben időjárásról, New Orleans-i hírekről, vagy anyám és nővérem foglalatosságairól mesélt neki. Szembetűnően mély szakadék tátongott apa és fiú között műveltség és viselkedés tekintetében egyaránt, de hogy ez miképp alakult ki, arról sejtelmem sem volt. Nagyjából sikerült az egész dologtól mindvégig távol maradnom.