Charlaine Harris - True Blood /8. fejezet/

8. FEJEZET


Most, hogy újra együtt voltunk, a kételyeimet eloszlatta, legalábbis egy időre, az a rémület, amelyet akkor érez¬tem, amikor azt hittem, hogy elveszíthetem. Bill és én kialakítottuk nyugtalan napi rutinunkat.
Ha esti műszakban dolgoztam, a munka végeztével Bill házába mentem, és általában ott töltöttem az éjsza¬ka hátralévő részét. Ha nappal, akkor Bill jött hozzám napszállta után, és tévéztünk, moziba mentünk, vagy scrabble-t játszottunk. Minden harmadik estét ki kellett hagynom, vagy Billnek tartózkodnia kellett a harapástól azokon az éjszakákon; különben gyengének és levertnek éreztem magam. Aztán meg ott volt a veszély, hogy ha Bill túl sokszor lakmározik belőlem... tovább nyeltem a vitamint és a vastablettákat, mígnem Bill panaszkodni kezdett az íz miatt. Akkor kicsit visszavettem a vasból.
Amikor aludtam éjjel, akkor Bill csinált valami mást. Néha olvasott, néha sétálgatott kint az éjszakában; néha pedig kiment, és a kertben dolgozott a ház kinti világítá¬sának fényénél.
Ha ivott is valaha más véréből, akkor titokban tartotta, és Bon Temps-tól messze csinálta, ahogyan kértem tőle.
Azt mondtam erre az életre, hogy nyugtalan, mert számomra úgy tűnt, hogy várunk. A monroe-i vámpír¬tanya felégetése felbőszítette, és (szerintem) megrémí¬tette Billt. Az, hogy annyira erős ébren, és annyira védte¬len, amikor alszik, nyilván elég nyugtalanító lehetett.
Mindketten szerettük volna tudni, hogy a vámpírok¬kal kapcsolatos ellenérzések csökkentek-e a közhangu¬latban, most, hogy a környék legkomiszabb bajkeverői nem voltak többé.
Habár a szemembe nem mondott Bill semmit, de tudtam abból, ahogy időről időre a beszélgetést irányí¬totta, hogy aggódik a biztonságomért, mert Maudette, Dawn és a nagyanyám gyilkosa még mindig szabadlá-bon volt.
Ha Bon Temps és a környék kis városkáinak lakói azt hitték, hogy már nem kell többé fájnia a fejüknek a gyil¬kosságok miatt, mivel megégették a monroe-i vámpíro¬kat, akkor tévedtek. A halottkém jelentése szerint mind¬három áldozatról bebizonyosodott utóbb, hogy a vérük teljes mennyiségében a testükben volt a meggyilkolá¬sukkor. Mi több, a fognyomok Maudette-en és Dawnon nemcsak réginek néztek ki, hanem réginek is bizonyul¬tak. A haláluk oka fulladás volt. Maudette és Dawn közösült a halála előtt. És utána.
Arlene-nel és Charlsie-val óvatosak voltunk sok do¬logban, nem mentünk ki a parkolóba egyedül, megnéz¬tük, hogy a bejárati ajtónk jól be van-e még zárva, ami¬kor hazaértünk, vezetés közben próbáltuk megfigyelni, hogy milyen autók vannak körülöttünk. Ez a fajta elővi-gyázatosság azonban megterhelő, felőrli az idegeket, és biztosra veszem, hogy egy idő után mind visszasüllyed¬tünk a gondatlan életvitelbe. Talán Arlene-nek és Charlsie-nek jobban megbocsátható volt, mivel nem él¬tek egyedül, mint a két első áldozat; Arlene a gyerekeivel (és Rene Lenier is hol ott volt, hol nem), Charlsie pedig a férjével, Ralphfal.
Én voltam az egyetlen, aki egyedül élt.
Jason majdnem minden este eljött a bárba, és minden alkalommal szerét ejtette, hogy beszélgessünk. Rájöt¬tem, hogy keresi a módját, hogyan lehetne megjavítani, ami eltört közöttünk, és tőlem telhetően megpróbáltam viszonozni ezt a közeledését. De Jason többet is ivott, és az ágyában annyian fordultak meg, mint egy nyilvános vécén, habár úgy tűnt, hogy Liz Barett iránt erősek az érzései. Megfontoltan, együtt intéztük nagyi és Bartlett bácsi vagyonának a rendezését, bár neki több dolga volt, mint nekem. Bartlett bácsi az én örökségemen kívül mindenét Jasonre hagyta.
Jason elmondta egy este, amikor ivott még egy sört, hogy még kétszer hívták vissza a rendőrségre, és ettől már majd megőrült. Végül aztán beszélt Sid Matt Lan-casterreí, és ő azt tanácsolta Jasonnek, hogy ne menjen többet a rendőrőrsre, hacsak nem megy vele ő is.
- Hogy lehet, hogy folyton visszahívogatnak? - kér¬deztem Jasontől. - Lennie kell még valaminek, amit nem mondtál el nekem. Andy Bellefleur senki más után nem szimatol, pedig tudom, hogy sem Dawn, sem Mau¬dette nem volt túl finnyás, hogy ki kíséri őket haza.
Jason elgyötörtnek látszott. Soha nem láttam még az én jóképű bátyámat ennyire zavarban.
- Filmek - motyogta.
Közelebb hajoltam, hogy biztos legyek benne, hogy jól hallottam.
- Filmek? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Pszt - sziszegte, és pokoli bűntudatosnak látszott. -Filmeket csináltunk.
Azt hiszem, én éppolyan zavarban voltam, mint Ja¬son. Az ellenkező nemű testvéreknek nem kell mindent tudniuk egymásról.
- És te adtál egy másolatot nekik - puhatolództam, hátha rájövök, hogy milyen mértékű a bátyám gyenge¬elméjűsége.
Elnézett valahova messzire, zavaros kék szeme roman¬tikusan fénylett a könnytől.
- Barom - mondtam. - Még ha nem vesszük is figye¬lembe azt a tényt, hogy nem tudhattad, hogy nyilvános¬ságra fog kerülni, akkor is mi van, ha végül úgy döntesz, hogy megnősülsz? Mi van, ha egy régi babád elküldi a kis szexi tornamutatványaidat a jövendőbelidnek?
- Kösz, hogy belém rúgsz, amikor már így is a padlón vagyok, hugi.
Mélyet sóhajtottam.
- Jól van, jól van. - Már nem csinálod ezeket az is¬meretterjesztő kisfilmeket, ugye?
Szorgosan bólogatott. Nem hittem neki.
- És ezt az egészet Sid Mattnek is elmondtad, igaz? Ezúttal kevésbé magabiztosan bólintott.
- És azt gondolod, hogy ezért van ennyire rajta az ügyeden Andy?
- Hát azt - mondta Jason mogorván.
-Tehát, ha összevetnék az ondósejtedet azzal, amelyet Maudette-ben és Dawnban találtak, akkor tisztázódnál? - Mostanra már nekem is olyan hamiskás volt az arcom, mint a bátyámnak. Ezelőtt még soha nem beszélgettünk ondósejtmintákról.
- Pontosan ezt mondja Sid Matt is. De én egyszerűen nem bízom ebben a dologban.
Az én bátyám nem bízik a legmegbízhatóbb tudomá¬nyos bizonyítékban, amit csak be lehet mutatni a bíró¬ságnak.
- Azt gondolod, hogy Andy meghamisítaná az ered¬ményeket?
- Nem, Andy nem olyan. Ő csak a munkáját végzi. Csak nem tudom, mit gondoljak az ilyen DNS-cuccok-ról.
- Baromság - mondtam, és elfordultam, hogy kivi¬gyek egy újabb kancsó sört négy rustoni egyetemista srácnak, akik azért jöttek, hogy tivornyázzanak a világ végén. Csak remélni tudtam, hogy Sid Matt Lancaster-nek jól fejlett meggyőző ereje volt.
Még egyszer beszélgettem Jasonnel, mielőtt elment volna a Merlotte'sból.
- Segítenél nekem valamiben? - fordult felém olyan arccal, amit alig ismertem fel. Az asztala mellett álltam, és az aznapi csaja kint volt a mosdóban.
A bátyám ezelőtt még soha nem kért tőlem segítséget.
- Miben?
- Nem hallgatnál bele azoknak a gondolataiba, akik megfordulnak itt, hogy rájöjj, ha az egyikük a tettes?
- Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, Jason - mondtam lassan, elgondolkodva, ahogy sorra vettem a dolgokat. - Az egyik dolog az, hogy az emberünknek ak¬kor kellene a bűntettére gondolnia, amíg itt ül, és abban a percben, amikor én is hallom. A másik dolog, hogy nem mindig hallom tisztán a gondolatokat. Néhányan olyanok, mint egy rádióműsor, hallok minden apró dol¬got. Mások felőI csak egy halom kusza érzelemkupac jön, nincs részletezve; inkább olyan, mint amikor valakit hallasz, ahogy álmában beszél, érted? Azt hallod, hogy beszél, azt is tudod, hogy ideges vagy boldog, de nem tu¬dod kivenni az egyes szavakat. Aztán az is megesik oly¬kor, hogy hallok egy gondolatot, de ha a helyiség tele van emberekkel, nem ismerem fel a forrását.
Jason bámult rám. Ez volt az első eset, hogy nyíltan beszélgettünk a fogyatékosságomról.
- Hogyhogy nem őrülsz bele? - kérdezte, és csodál¬kozva csóválva a fejét.
Már majdnem belekezdtem, hogy megpróbáljam el¬magyarázni, hogyan emelem fel a gondolatpajzsomat, de Liz Barett visszajött az asztalhoz, frissen rúzsozva, frissen fésülködve. Láttam, hogy Jason visszabújik nő-csábász énjének bőrébe, mintha megráznánk egy régi kabátot, és már bántam, hogy nem tudtam többet be¬szélgetni vele, amíg egyedül volt.
Aznap éjjel, amikor a személyzet már hazafelé készü¬lődött, Arlene megkérdezte, hogy nem vigyáznék-e a gyerekeire a következő estén. Mindketten szabadna¬posak voltunk másnap, és Arlene el akart ugrani Shreve-portba Renével, hogy moziba meg vacsorázni menjenek.
- Persze! - mondtam. - Már úgyis régen nem vigyáz tam rájuk.
Hirtelen Arlene arcára fagyott a mosoly. Félig felém fordult, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát.
- Ott lesz... jaj, na... ott lesz Bill?
- Igen. Azt terveztük, hogy filmet nézünk. Holnap reggel akartam elugrani a kölcsönzőbe. De akkor inkább valami gyerekeknek valót veszek ki helyette. - Hirtelen belém hasított a felismerés, hogyan is érti.
- Húha. Úgy érted, hogy nem akarod nálam hagyni a gyerekeket, ha Bill is ott lesz? - Éreztem, hogy a szemem két kis csíkká szűkül, és a hangom mélyebb lesz, ahogy megjelenik benne a harag.
- Sookie! - kezdte sután. - Édesem, téged nagyon sze¬retlek. De ezt te nem értheted, te nem vagy anya. Nem hagyhatom a gyerekeimet egy vámpírral. Egyszerűen nem lehet.
- Az sem számít, hogy én is ott vagyok, a gyerekeidet meg szeretem? Nem számít, hogy Bill soha, semmilyen körülmények között sem bántana egy gyereket sem? - A táskámat a vállamra vetettem, és kitrappoltam a hátsó ajtón át. Ott hagytam Arlene-t, aki úgy nézett ki, mint akin átment az úthenger. Istenkém, hát csak legyen ideges!
Kicsit lehiggadtam, mire a hazavezető útra fordultam, de még mindig fel voltam húzva. Aggódtam Jason miatt, összezörrentem Arlene-nel, és majdnem állandósult a hidegháború Sammel, aki úgy viselkedett velem, mintha nem lennék több puszta ismerősnél. Tanakodtam rajta, hogy ne csak inkább haza menjek-e, Bill helyett; és arra jutottam, hogy bizony, ez jó ötlet.
Jól le lehetett mérni, hogy Bill mennyire aggódik értem, mert úgy tizenöt perccel azután, hogy hozzá kel¬lett volna érnem, már nálam is volt.
- Nem jöttél, nem telefonáltál - mondta halkan, amikor ajtót nyitottam.
- Pocsék kedvem van - mondtam -, nagyon. Távol tartotta magát, ami nagyon bölcs volt tőle.
- Bocsánat, hogy aggódnod kellett miattam - mond¬tam egy kis idő múlva. - Nem csinálok máskor ilyet. -Öles léptekkel elléptem tőle, és a konyhába mentem. Jött mögöttem ő is, legalábbis feltételeztem. Bill olyan halk volt, hogy soha nem lehetett nála biztosan tudni az ilyesmit, csak ha a tulajdon két szemeddel láttad.
Az ajtófélfának dőlt, én meg a konyha kellős közepén megálltam, azon tűnődve, hogy minek jöttem be ebbe a helyiségbe egyáltalán. Ereztem, hogyan bukik át a feje¬men a harag hulláma. Megint teljesen felpaprikázód¬tam. Valamit igazából is a falnak akartam hajítani, tönk-retenni. Nem éppen ez volt az, amire neveltek, hogy szabadjára engedjem a romboló indulataimat. Magam¬ban tartottam, a szememet szorosan bezártam, és a ke¬zemet ökölbe szorítottam.
- Ások egy lyukat - mondtam, és kimasíroztam a hát¬só ajtón. Kinyitottam a szerszámoskamra ajtaját, kivet¬tem az ásót, és a kert hátsó részébe mentem vele. Volt ott hátul egy rész, ahova soha nem volt semmi ültetve, nem tudom, miért. Belemélyesztettem az ásót a talajba, a lá¬bammal az élére nehezedtem, és kiemeltem egy kupac földet. Folyamatosan csináltam. A halom úgy nőtt, ahogy a gödör mélyült.
- Pompás váll- és karizmaim vannak - mondtam li¬hegve, az ásó nyelére támaszkodva.
Bill egy kerti székben ült, és engem nézett. Nem mon¬dott semmit.
Újra ásni kezdtem.
A végén már volt egy elég tisztességes gödröm.
- El fogsz temetni valamit? - kérdezte Bill, amikor úgy látta, hogy végeztem.
- Nem. - Lenéztem a talajban keletkező üregbe. - Fát fogok ültetni.
- Milyet?
- Virginiai örökzöld tölgyfát - mondtam hasra ütésszerűen.
- Honnan szerzel?
- A kertészetből. A héten elmegyek valamikor.
- Sokára nő majd csak meg.
- Hát az neked meg miért fáj? - csattantam fel. Visz-szatettem az ásót a kamrába, aztán nekidőltem, hirtelen jött fáradtsággal.
Bill úgy csinált, mintha fel akarna venni.
- Felnőtt nő vagyok - morogtam. - Egyedül is be tu¬dok menni a házba.
- Valami rosszat csináltam? - kérdezte Bill. Nagyon kevés szeretet volt a hangjában, és ettől rögtön abba¬hagytam. Sajnáltam már magam eleget.
- Bocsánatot kérek - mondtam. - Megint.
- Mitől lettél ennyire dühös?
Egyszerűen nem bírtam elmondani neki Arlene-t.
- Te mit csinálsz, ha mérges leszel, Bill?
- Kitépek egy fát - mondta. - Néha bántok valakit. A lyukásás nem tűnt rossznak. Bizonyos értelemben
mégis építő jellegű volt. De még mindig ki voltam akad¬va - de inkább csak tompított zsibongás volt, mint éles szirénázás. Nyugtalanul kutattam a tekintetemmel vala¬milyen tevékenység után.
Úgy tűnt, hogy Bill a tünetekből olvasás szakértője.
- Szeretkezz - javasolta. - Szeretkezz velem.
- Nem vagyok éppen szerelmeskedős kedvemben.
- Hadd próbáljalak meg ráhangolni. Kiderült, hogy rá tud.
A harag fölösleges energiáit levezette ugyan, de meg¬maradt a szomorúság, amelyre a szex nem volt gyógyír. Arlene az érzéseimben bántott meg. A semmibe bámul¬tam, mialatt Bill a hajamat fonta, ami láthatóan meg¬nyugtató elfoglaltság volt számára.
Olykor-olykor Bill játék babájának éreztem magam.
- Jason benézett ma este a bárba - mondtam.
- Mit akart?
Bill néha a kelleténél ügyesebben olvasott az emberek¬ből.
- Könyörgött, hogy olvassak gondolatokban. Azt akarta, hogy kutassak a bárba jövők fejében, amíg rá nem jövök, ki a gyilkos.
- Eltekintve a dolog néhány tucat szépséghibájától, nem is rossz ötlet.
- Azt gondolod?
- A bátyádat és engem is kevesebb gyanakvással fog¬nak kezelni, ha a gyilkos börtönben ül. És te biztonság¬ban leszel.
- Ez igaz, de nem tudom, hogy tudnám végigcsinálni. Lehet, hogy nehéz, fájdalmas és unalmas lesz átvereked¬nem magam azon a rengeteg mindenen, csak hogy egyetlen pici információhoz, egy villanásnyi gondolat¬hoz jussak.
- Semmivel nem fájdalmasabb vagy nehezebb, mint ha gyilkossággal vádolnak. Tisztára hozzászoktál, hogy elzárod az adottságodat.
- Azt hiszed? - Kezdtem volna felé fordulni, hogy láthassam az arcát, de megfogott, hogy maradjak nyug¬ton, amíg befonja a hajam. Soha nem gondoltam, hogy ha távol tartom magam az emberek gondolataitól, az önzőség is lehet, de feltételeztem, hogy ebben az esetben az. A magánéletükbe fogok gázolni. - Mint egy nyomo¬zó - mormoltam, hogy kicsit jobb színben tüntessem fel saját magam előtt, hogy olyasmibe ütöm majd az orrom, amihez semmi közöm.
- Sookie - mondta Bill, és volt hangjában valami, amit nem lehetett nem észrevenni. - Eric azt mondta, hogy vigyelek be megint Shreveportba.
Egy pillanat kellett hozzá, hogy rájöjjek, ki is az az Eric.
- Ó, az a magas vikingvámpír?
- A nagyon öreg vámpír - pontosított Bill.
- Úgy érted, hogy utasított téged, hogy vigyél oda? -Ez egyáltalán nem hangzott valami jól. Az ágy szélén ül¬tem, Bill mögöttem, és most felé fordultam, hogy lássam az arcát. Ezúttal nem fogott vissza. Billre meredtem, és olyasmit láttam az arcában, amit azelőtt még soha.
- Meg kell tenned - mondta elborzadva. Elképzelhe¬tetlen volt, hogy Billnek valaki parancsoljon.
- De édesem, én nem akarok Erickel találkozni. Látható volt, hogy mit sem számít.
- Ki ő, a vámpírok keresztapája? - kérdeztem dühös hitetlenkedéssel. - Csak nem tett neked visszautasítha-tatlan ajánlatot?
- Idősebb, mint én. És ami még fontosabb, erősebb nálam.
- Nálad senki nem erősebb - vetettem oda kurtán.
- Bárcsak igazad lenne.
- Akkor ő Vámpír megye főispánja, vagy ilyesmi?
- Igen. Valahogy úgy.
Bill mindig nagyon szűkszavú volt, ha az került szóba, hogy a vámpírok hogyan irányítják a saját ügyeiket. Ez egyáltalán nem zavart - eddig.
- Mit akar? Mi van, ha nem megyek?
Bill az első kérdést egyszerűen elengedte a füle mel¬lett.
- Küldene egy - öö, néhány alakot -, hogy elkapjon téged.
- Vámpírokat.
- Igen. - Bill szeme opálos volt, a rá jellemző mély¬séggel csillogott barnasága.
Próbáltam átgondolni. Nem voltam hozzászokva, hogy parancsolgassanak nekem. Nem voltam hozzá¬szokva, hogy ne legyen más választásom. Kellett hozzá pár perc, hogy az a kemény fejem felfogja helyzetet.
-Tehát te úgy éreznéd, hogy nem szegülhetsz szembe?
- Persze. Az enyém vagy.
Már megint itt volt ez az „enyém"-dolog. Nagyon úgy tűnt, hogy véresen komolyan gondolja. Már a bőgés határán voltam, de tudtam, hogy az semmin sem segí¬tene.
- Azt hiszem, muszáj lesz elmennem - mondtam, és próbáltam nem túl nekikeseredettnek tűnni. - Ez egy¬szerűen szimpla zsarolás.
- Sookie, a vámpírok nem olyanok, mint a halandók. Eric csak a leghatékonyabb eszközt használja, hogy a cél¬ját elérje, ez pedig az, hogy Shreveportba vigyelek. Nem kellett semmit a számba rágnia; anélkül is megértettem.
- Hát már én is értem, és utálom ezt az egészet. Sa¬rokba vagyok szorítva! Mit akar tőlem egyáltalán? - Ak¬kor beugrott egy elég kézenfekvő válasz, és rémülten néztem Billre. - Ó, nem, azt nem fogom megtenni!
- Nem él veled szexuális életet, vagy harap meg, anélkül nem, hogy engem megölne. - Bill ragyogó arcán nyoma sem maradt az ismerős kifejezésnek, és tökélete¬sen nem e világinak nézett ki.
- És ezt ő is tudja - mondtam tapogatódzva -, így az¬tán valami más oka kell hogy legyen, hogy Shreveport-ban akar látni.
- Igen - értett egyet Bill. - De azt nem tudom, mit akar.
- Nos, ha nincs köze a testi vonzerőmhöz, sem pedig a vérem különleges minőségéhez, akkor csakis egy do¬loghoz lehet köze, a... kis stikkemhez.
- Az adottságodhoz.
- Naná - mondtam gúnnyal átitatott hangon. - Az áldott adományomhoz. - Minden haragom visszatért, pedig már azt hittem, hogy megszabadultam tőle, és most úgy ült a mellkasomra, mint egy másfél tonnás go¬rilla. És halálra voltam rémülve. Kíváncsi voltam, vajon Bill hogyan érez. Megkérdezni is féltem.
- Mikor? - kérdeztem helyette.
- Holnap este.
- Felteszem, ez a hátulütője, ha nem átlagos pasival jár az ember. - Bill válla fölött a tapéta mintáját bámul¬tam, azt, amelyet a nagyanyám választott tíz éve. Megfo¬gadtam magamban, hogy ha ezen túl leszek, akkor új tapétát teszek fel.
- Szeretlek - mondta suttogva. Bill nem tehet róla.
- Én is szeretlek — mondtam. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne kezdjek könyörögni, hogy kérlek, ne hagyd, hogy a csúnya, rossz vámpír bántson, kérlek, ne engedd, hogy megerőszakoljon. Ha én sarokba voltam szorítva, akkor Bill kétszeresen is. Még csak körülbelülre sem tudtam volna megbecsülni, hogy Billnek mekkora önuralmat kellett gyakorolnia. Hacsak tényleg nem volt higgadt. Tükröződhet-e egy vámpír arcán gyötrődés és ez a fajta tehetetlenség anélkül, hogy fel ne kavarta volna valami?
Fürkésztem az arcát, a jól ismert, határozott vonáso¬kat és a matt fehér arcbőrt, a szemöldökének sötét ívét és az orra büszke görbületét. Észrevettem, hogy noha Bill szemfoga korábban csak kicsit volt kieresztve, mostanra a harag és a buja vágy miatt teljes hosszában látszott.
- Ma éjjel - mondta. - Sookie... - A keze sürgetni kezdett, hogy feküdjek mellé.
- Mi van ma?
- Ma éjjel, azt hiszem, hogy innod kéne a véremből. Grimaszoltam egyet.
- Juj! Nem lesz szükséged minden erődre holnap éj¬jel? Nem vagyok megsérülve.
- Hogy érzed magad, amióta ittál belőlem? Mióta a vérem a testedbe került?
Meghánytam-vetettem magamban.
- Jól - ismertem el.
- Voltál beteg?
- Nem, de szinte soha nem szoktam az lenni.
- Több erőt érzel magadban?
- Már ha nem veszed tőlem vissza! - mondtam csípő¬sen, de az ajkam kis mosolyra görbült.
- Erősebb lettél?
- Igen, azt hiszem, igen. - Egy héttel azelőtt vettem először észre, milyen szokatlanul erős vagyok, amikor egyedül vittem be egy új széket.
- Nem volt könnyebb az erődet beosztani?
- Igen, azt észrevettem. Annak a számlájára írtam, hogy többet pihenek.
- Ha ma éjjel iszol belőlem, holnap estére erősebb leszel.
- De te meg legyengülsz.
- Ha nem veszel el sokat, akkor pótolni tudom, hol¬nap, amíg alszom. Meg aztán találhatok is valaki mást, hogy igyam belőle holnap este, mielőtt még odame¬gyünk.
A fájdalomról megrándult az arcom. Azt gyanítani, hogy csinál ilyesmit, és biztosan tudni, hogy csinál ilyesmit, ezek merőben különböző dolgok.
- Sookie, miattunk teszem. Senki mással nem szerel¬meskedem, esküszöm.
- Tényleg azt hiszed, hogy erre szükség van?
- Talán nem szükséges. De legalábbis jól jöhet. És mindenre szükségünk van, ami csak egy kicsit is segít¬het.
-Jó, hát akkor legyen. Hogy csináljuk? - Csak a leg¬halványabb emlékképeim voltak a verés éjszakájáról, és ennek igazán nagyon örültem.
Incselkedve nézett rám. Az volt a benyomásom, hogy magában mulat valamin.
- Nem izgultál fel, Sookie?
- Mert iszom a véredből? Elnézésedet kérném, de nem én indultam be erre.
A fejét rázta, mintha ez túlmenne a felfogóképessé¬gén.
- Elfelejtem - mondta egyszerűen. - Elfelejtem, hogy milyen máshogyan. Mit szeretnél, a nyakamat, a csukló¬mat vagy az ágyékomat?
- Csak az ágyékodat ne - vágtam rá. - Nem tudom, Bill. Pfuj. Mindegy.
- Legyen a nyakam - mondta. - Feküdj rám, Sookie.
- Olyan, mint a szex.
- Ez a legkönnyebb módja.
így aztán a hasára ültem, és óvatosan leengedtem ma¬gam. Nagyon furcsa érzés volt. Ez volt az a testhelyzet, amit csakis szeretkezéskor vettünk fel, soha máskor.
- Harapj belém, Sookie - suttogta.
- Nem bírok! - ellenkeztem.
- Harapj meg, vagy kést kell használnom.
- Az én fogam nem olyan éles, mint a tiéd.
- De elég éles hozzá.
- Fájdalmat okozok neked.
Hangtalanul felnevetett. Éreztem a mellkasának moz¬gását a testem alatt.
- Francba - sóhajtottam, és megszilárdítottam a lel¬kem. A nyakába haraptam. Alapos munkát végeztem, mert értelmetlen lett volna hosszan elhúzni. Megérez¬tem a számban a vér fémes ízét. Bill halkan felmordult, két keze a hátamat markolászta, aztán lejjebb is. Az ujjai rám találtak.
Elállt a lélegzetem a hirtelen jött érzéstől.
- Igyál - nyögte szaggatottan, és én erősen szívni kezdtem. Felmordult, hangosabban és mélyebbről faka¬dóan, és éreztem, hogy testét az enyémnek feszíti. Hirte¬len az az őrült gondolat jutott eszembe, hogy úgy tapa¬dok rá, mint egy kullancs, és abban a pillanatban belém hatolt, ritmusosan mozogni kezdett, erősen markolva két oldalról a medencémet. Ittam és látomásaim voltak, látomásaim, amelyek mind a sötétség színpadán játszód¬tak, fehér valamik bújtak elő a földből, és indultak va¬dászni, éreztem a borzongást, hogy milyen futni az erdőn keresztül, a préda zihál előttem, és éreztem a félelmének rettentő izgatottságát; a hajszát, az iramodó lábakat, hal¬lottam az üldözött ereiben dörömbölni a vérét...
Bill mellkasából mély hang tört fel, és megvonaglott bennem. Felemeltem a fejemet a nyakáról, és a sötét gyönyör hullámain én is kiúsztam a nyílt vizekre.
Meg kell hagyni, ez a cucc elég különleges csemege volt egy észak-louisianai, telepatikus bártündérnek.