Charlaine Harris - True Blood /2. fejezet/

2. FEJEZET
Másnap reggel nagyon későn keltem, ami nem volt túl¬ságosan meglepő. Megkönnyebbülésemre nagyi már aludt, amikor hazaértem, így sikerült anélkül az ágyba kerülnöm, hogy felébresztettem volna.
Épp egy csésze kávét ittam a konyhaasztalnál, nagyi pe¬dig a pultot törölgette, amikor megszólalt a telefon. Na¬gyi feltornászta a hátsóját az egyik magas székre a pult¬nál, a szokott csevegős helyére, hogy felvegye.
- Hal-ló - szólt bele. Valami kifürkészhetetlen oknál fogva, mindig olyan kelletlen volt, mintha egy telefon¬beszélgetés a legutolsó dolog lenne, ami hiányzott neki. Pedig biztosan tudtam, hogy nem ez volt a helyzet.
- Szia, Everlee. Nem, Sookie-val üldögélünk, és be¬szélgetünk, épp most kelt fel. Nem, nem hallottam ma még semmiről. Nem, senki sem hívott még. Micsoda? Miféle tornádó? Tegnap este tiszta volt az idő. A Four Tracks Cornernél? Tényleg? Ne már! Az nem lehet! Ko¬molyan? Mindkettő? Ajjaj. Mike Spencer mit mondott?
Mike Spencer volt a halottkém a megyében. Kezdtem kínosan érezni magam. Kiittam a kávét, és töltöttem egy második csészével. Azt gondoltam, jól jöhet még.
Nagyi egy perccel később letette.
- Sookie, el sem hiszed, mi történt! Fogadtam volna, hogy el fogom hinni.
- Mi? - kérdeztem azon igyekezve, hogy ne lássék raj¬tam lelkiismeret-furdalás.
- Noha úgy tűnt, hogy a múlt éjjel enyhe volt az idő¬járás, de mindegy, mert minden jel szerint tornádó csa¬pott le Four Tracks Cornerre! Felborította azt a bérelt lakókocsit, amely ott állt a tisztáson. A pár bent volt, és mindketten meghaltak, mert valahogy bennrekedtek a lakókocsiban, és palacsintává lapultak. Mike azt mond¬ja, hogy nem látott még ehhez foghatót.
- Elküldi a holttesteket boncolásra?
- Hát szerintem el kell neki, bár Stella szerint eléggé egyértelműnek látszik a halál oka. A lakókocsi az olda¬lán, a kocsijuk félig a tetején, a környékén a fák tövestül kicsavarva.
- Istenem - suttogtam, arra a hatalmas erőre gondol¬va, amely a helyszín ilyetén elrendezéséhez kellett.
- Édesem, nem mondtad, hogy beugrott-e tegnap a vámpír barátod.
A bűntudattól összerándultam, de aztán rájöttem, hogy nagyi szemszögéből ez már egy másik téma. Min¬den áldott nap megkérdezte, hogy találkoztam-e Bill-lel, és most végre igent mondhattam - de nem könnyű szívvel.
Ahogy gondoltam, nagyi iszonyú izgalomba jött. Úgy cikázott a konyhában fel s alá, mintha Károly herceg érkezését várná.
- Holnap este. Szóval hányra jön? - kérdezte.
- Sötétedés után. Ennél korábbra nem tudom elin¬tézni.
- Nyári időszámítás van, úgyhogy elég későn lesz -számolgatott magában nagyi. - Jó, akkor még meg tu¬dunk úgy vacsorázni, hogy marad időnk az asztalt le¬szedni, mielőtt megjön. És ott van az egész holnapi nap, hogy kitakarítsunk. Bármibe lefogadom, hogy a nagy szőnyeget egy éve nem pucoltam ki!
- Nagyi, egy olyan pasasról beszélünk, aki egész nap a föld alatt alszik - emlékeztettem. - Nem hinném, hogy rápillantana a szőnyegre.
- Hát ha nem miatta, magam miatt csinálom, hogy büszke lehessek - zárta le nagyi. - Egyébként, fiatal hölgy, honnan tudod, hol alszik?
-Jó kérdés, nagyi. Sehonnan. De muszáj elrejtőznie a fény elől, és biztonságos helyre húzódnia, ezért tippel¬tem erre.
Semmi nem menthette meg nagyit attól, hogy belees¬sen a „büszke leszek a házamra" őrületbe, ahogy nagyon hamar magam is láthattam. Mialatt munkába készülőd¬tem, addig elszaladt a boltba, és kibérelt és beüzemelt egy szőnyegtisztító gépet.
A Merlotte's-hoz menet tettem egy kis kitérőt észak felé, és elhajtottam a Four Tracks Corner mellett. Az út¬kereszteződés azóta megvolt, amióta csak ember lakott ezen a környéken. A helyiek úgy tartották, hogy két va¬dászösvény találkozása, ma már azonban útjelző táblák díszítették és aszfaltburkolat fedte. Előbb vagy utóbb az utak mentén üzletsorok és vadnyugati stílusú házak áll¬nak majd, gondoltam magamban, de most még erdő, és Jason szerint még mindig jó vadászterület.
Mivel nem volt semmi, ami visszatartott volna, letér¬tem a kerekek barázdálta földútra, ahol Rattray-ék bérelt lakókocsija állt. Leállítottam a kocsit, és meghökkenve bámultam ki a szélvédőn. A lakókocsi, nagyon kicsi és régi fajta, az eredeti helyétől jó három méterre hevert ri-pityára törve. Rattray-ék horpadt, piros kocsija még mindig a harmonikásra nyomódott lakókocsi széléről ló¬gott. A tisztás környékét elborították a letört gallyak, a törmelék, és a lakókocsi mögötti fákon látni lehetett, hogy valami nagy erővel nyomult köztük keresztül; az ágak letörve, az egyik fenyő csúcsa egy kis kéregdarabról lógott. Fenn az ágakon ruhák voltak, mi több, még egy serpenyő is.
Lassan kiszálltam, és körülnéztem. A pusztítás egysze¬rűen hihetetlen volt, különösen annak tükrében, hogy tudtam, nem tornádó okozta; Bill, a vámpír rendezte át így a tájat, hogy magyarázatul szolgáljon Rattray-ék ha¬lálára.
Egy öreg dzsip zötyögött felém a kátyús úton. Mellém érve megállt.
- Nahát, Sookie Stackhouse! - szólított meg Mike Spencer. — Mit csinálsz itt, kicsilány? Nem kéne inkább dolgozni menned?
— De igen, uram. Ismertem a két Rett... Rattray-éket. Ez egyszerűen iszonyatos. — Úgy ítéltem, hogy ez a kije¬lentés eléggé kétértelműre sikeredett. Akkor láttam csak, hogy a seriff is Mike-kal van.
- Iszonyatos dolog. Igen, nos hát. Én azt hallottam -mondta Bud Dearborn seriff, miközben a dzsipből ká¬szálódott kifelé —, hogy a múlt héten némiképp összekü¬lönböztél Mackkel és Denise-zel a Merlotte's parkoló¬jában.
Hideg bizsergést éreztem a májam tájékán, amint a két férfi sorfalat állt előttem.
Mike Spencer volt az igazgatója a két Bon Temps-i temetkezési vállalat közül az egyiknek.
Bár Mike mindig határozottan kijelentette, hogy a Spencer és Fiai Temetkezési Vállalat bárkinek, aki akar¬ja, megadja a végtisztességet, úgy nézett ki, hogy ezt csak fehérek akarják. Hasonló módon az Édes Pihenés Vál¬lalatot csak színes bőrűek választották a temetkezéseik¬hez. Mike testes, középkorú ember volt, a haja és a ba¬jusza színe, mint a gyenge teáé. Imádta a cowboycsizmát meg a zsinórnyakkendőt, amelyet nem hordhatott a Spencer és Fiainál munka közben. Most abban volt.
Dearborn seriff, aki jó ember hírében állt, kicsit idő¬sebb Mike-nál, de jó kötésű és szívós. A sűrű, ősz hajától a vastag cipőjéig minden ezt sugározta. A seriffnek törött orra és fürkésző, barna szeme volt. Jó barátságban állt apámmal.
- Igen, uram, volt egy kis nézeteltérésünk - mondtam őszintén, a jó ismerősök lehető legközvetlenebb hangján.
- Nem akarnád elmesélni, mi volt az? - A seriff kihú¬zott egy szál Marlborót, és egyszerű öngyújtójával meg¬gyújtotta.
Akkor hibát követtem el. El kellett volna mondanom neki. Mindegy lett volna, volt, aki őrültnek tartott, és olyan is akadt, aki együgyűnek. De hiába erőltettem, nem találtam semmilyen indokot, hogy magyarázgas-sam a tetteimet Bud Dearbornnak. Nem volt rá semmi¬lyen indok, a józan észt leszámítva.
- Miért? - kérdeztem.
Apró, barna szeme hirtelen összeszűkült, és a barátsá¬gos légkör egyszeriben elillant.
- Sookie - mondta mély csalódottsággal a hangjában. De nem vettem be egy pillanatra sem.
- Nem én voltam - válaszoltam a pusztítás felé intve a karommal.
- Nem, nem te — értett egyet. — Ennek ellenére, mint¬hogy egy héttel azután haltak meg, hogy verekedésbe keveredtek valakivel, azt hiszem, mégis fel kell tennem pár kérdést.
Újra átgondoltam, és már-már azon voltam, hogy mindent elmondok neki. Jólesett volna, de arra jutot¬tam, hogy nem éri meg kiönteni a szívemet. Egyértel¬műnek tűnt, hogy a bugyuta kislány szerepe a legcélsze¬rűbb.
Meglehet, hogy nem voltam iskolázott és jártas a világ dolgaiban túlzottan, de azért hülye vagy műveletlen sem.
- Hát bántották egy barátomat - vallottam be lehor-gasztott fejjel, a cipőm orrát bámulva.
- Csak nem arról a vámpírról van szó, aki a régi Compton-házban lakik? - Mike Spencer és Bud Dear¬born összenézett.
- De, uram. - Elcsodálkoztam, amikor hallottam, hogy hol lakik Bill, de ezt ők nem vették észre. Évek óta gyakoroltam, hogy rezzenéstelen maradjon az arcom, ha hallok dolgokat, amelyeket nem akarok tudni. Igazán jó voltam benne. A régi Compton-ház pont a földek másik oldalán állt, a miénkkel szemben, az útnak ugyanazon az oldalán. A két ház között csak erdő és a temető volt. Mi¬lyen praktikus ez így Billnek, mosolyodtam el a gondo¬latra.
- Sookie Stackhouse, a nagymamád megengedte, hogy barátkozz azzal a vámpírral? - kérdezte Spencer elég bután.
- Nyugodtan megmondhatja neki — javasoltam ka¬jánul, és alig vártam, hogy halljam, mit válaszol nagyi, amikor valaki azt pedzegeti neki, hogy nem vigyáz rám eléggé. - Tudja, Rattray-ék megpróbálták lecsapolni Billt.
- Szóval a két Rattray éppen csapolta a vámpírt? Ezt akadályoztad meg? — kapcsolódott be a seriff is.
- Igen - válaszoltam, és próbáltam nagyon elszántnak látszani.
- A vámpírcsapolás bizony illegális - mélázott el rajta.
- És vajon nem gyilkosság-e megölni egy vámpírt, aki meg sem támadott? — kérdeztem.
Talán egy kicsit túljátszottam a bugyutát.
- Ezt nagyon jól tudod, pontosan így van, bár én nem értek egyet a törvénnyel. De a törvény az törvény, és én be fogom tartani - mondta a seriff mereven.
- Tehát a vámpír hagyta őket csak úgy elmenni anél¬kül, hogy fenyegetődzött volna, hogy bosszút áll? Nem mondott semmi olyasmit, hogy holtan akarja őket látni? - Mike Spencer eléggé ostoba alak volt.
- Így igaz. - Rájuk mosolyogtam, aztán az órámra néztem. Eszembe jutott a számlapján a vér, az én vérem, amely patakzott belőlem, amikor Rattray-ék vertek. Magam előtt láttam ezt a vért, azon keresztül kellett le¬olvasnom az időt.
- Bocsássanak meg, de munkába kell mennem -mondtam. - Viszlát, Mr. Spencer, viszlát, seriff.
- Viszlát, Sookie - mondta Dearborn seriff. Az arcára volt írva, hogy lenne még kérdése hozzám, csak nem tudja, hogyan tegye fel. Biztosra vettem, hogy nem volt teljesen meggyőzve a helyszín látványától, és kételked¬tem benne, hogy egyetlen tornádót is észleltek volna a közelben. Mindazonáltal itt volt a lakókocsi, az autó, a fák és alattuk Rattray-ék hullája. Mi más lehetett volna, mint tornádó, ami végzett velük? Arra tippeltem, hogy a holttesteket már elvihették boncolásra, és kíváncsi vol¬tam, hogy egy ilyesfajta vizsgálat során, a jelen körülmé-nyek között, mennyit lehet majd megállapítani.
Az emberi elme csodálatos dolog. Dearborn seriffnek tudnia kell, hogy a vámpírok nagyon erősek. Azt azon¬ban elképzelni sem tudja, hogy mennyire: egy is elég erős ahhoz, hogy felborítson egy lakókocsit, és összetör¬je. Még nekem is nehéz volt felfogni, pedig én hajszál¬pontosan tudtam, hogy nem tornádó csapott le a Four Cornersnél.
Az egész kocsma a halálesetekről zümmügött. Mack és Denise jobblétre szenderülésének hírére a hátterébe szorult Maudette meggyilkolása. Jó párszor magamon
éreztem Sam pillantását, és az előző éjjelre gondoltam, hogy vajon mennyit tudhat. Attól viszont féltem, hogy egyenesen rákérdezzek, mert mi van, ha nem is látott semmit. Tudtam, hogy történtek előző éjjel olyan dol¬gok, amelyeket én sem tudtam kielégítően megmagya¬rázni magamnak, de olyan hálás voltam az életért, hogy félresöpörtem a gondolatukat.
Soha még olyan szélesen nem mosolyogtam italok hurcolása közben, soha nem adtam vissza olyan szapo¬rán, soha nem vettem fel olyan pontosan a rendeléseket. Még a kócos hajú Rene cimbora sem tudott visszafogni, bár minden alkalommal, ha csak az asztaluk közelébe mentem, Hoyttal meg más haverjaival követelték, hogy vegyek részt bő lére eresztett társalgásukban.
Rene néha előadta az őrült cajun-kreolos magánszá¬mát, bár a francia akcentus, amely kellett volna hozzá, sehogy sem ment neki. A szülei hagyták elveszni az örökséget. Az összes nő, akit elvett, nehéz sorsú és heves természetű volt. Arlene akkor ment hozzá, amikor még fiatal volt, gyermektelen, és elmesélte, hogy akkoriban időről időre olyan dolgokat is művelt, amelyeknek most már a gondolatától is égnek áll a haja. Neki azóta benőtt a feje lágya, de Renének nem. De legnagyobb megrökö¬nyödésemre Arlene még mindig kedvelte.
Aznap este mindenki nagyon izgatott volt a kocsmá¬ban a szokatlan Bon Temps-i történések miatt. Megöl¬tek egy nőt, méghozzá rejtélyes körülmények között; a gyilkosságokat Bon Temps-ban általában könnyen felde¬rítették. Aztán egy házaspár a természet szeszélye folytán halt meg. Ami ezután történt, azt ennek az izgatottság¬
nak tulajdonítottam. Ez egy kis hely, csak nagyon ke¬vesen járnak át ide máshonnan, és soha nem volt túl sok gondom a kéretlen udvarlással. De aznap este a Rene és Hoyt asztala mellett ülő nagydarab, széles arcú, szőke férfi a sortom szára alá csúsztatta a combomon a kezét, amikor kivittem nekik a sört.
Ez nem volt divat a Merlotte'sban.
Már elképzeltem, hogyan vágom kupán a tálcával, amikor éreztem, hogy elveszi a kezét. Éreztem, hogy valaki közvetlenül mellettem áll. Oldalra néztem, és Renét láttam, pedig észre sem vettem, hogy felállt a székéről. Lenéztem a kezére, hogy mit csinál, és láttam, hogy a szőke csuklóját szorongatja. A szőke vörös arcán foltok jelentek meg.
- Engedj már el, öregem! - tiltakozott. - Nem akar¬tam semmit.
- Ne taperolj senkit a dolgozók közül. Ez itt alapsza¬bály.
Meglehet, hogy Rene alacsony és vékony volt, de bár¬ki a mi fiunkra fogadott volna a tagbaszakadt vendég el¬lenében.
- Jól van, na.
- Kérj elnézést a hölgytől.
- A zizis Sookie-tól? - kérdezte a nagydarab hitetlen¬kedve. Biztos, hogy nem először tért be mihozzánk.
Erre Rene valószínűleg erősebben kezdhette szorítani. Láttam, hogy a szőkének könny szökött a szemébe.
- Ne haragudj, Sookie, jó?
Olyan fensőbbségesen biccentettem, ahogyan csak telt tőlem. Akkor Rene hirtelen eleresztette a fickó kezét,
és felemelt hüvelykujjával kifelé noszogatta. A szőke úgy iramodott ki az ajtón, mint akit puskából lőttek ki. A haverja utána.
- Rene, hagyhattad volna, hogy lerendezzem én -mondtam neki nagyon halkan, amikor a törzsvendégek már folytatták félbehagyott beszélgetéseiket. Éppen elég alapot adtunk a pletykáknak, legalábbis az elmúlt né¬hány napban. - De jólesik, hogy kiálltál értem.
- Nem akarom, hogy bárki is szemétkedjen Arlene barátnőjével - közölte ténymegállapításként Rene. - A Merlotte's klassz hely, mindannyian azt akarjuk, hogy az is maradjon. Meg néha Cindyre emlékeztetsz, tudod?
Cindy Rene húga volt. Egy vagy talán két évvel ez¬előtt költözött Baton Rouge-ba. Cindy szőke, kékszemű lány volt: ezenkívül más hasonlóságot nem találtam, de azért az nem lett volna túl udvarias, ha ezt meg is mon¬dom.
- Sokat találkozol Cindyvel? - kérdeztem. Az asztal¬nál Hoyt meg a többi pasas a Shreveport Captains ered¬ményeiről és esélyeiről beszélgetett.
- Hébe-hóba — mondta Rene, a fejét úgy ingatva köz¬ben, mintha szívesen látta volna gyakrabban. - Egy kórház büféjében dolgozik.
Vállon veregettem.
- Mennem kell dolgozni.
Amikor a pulthoz mentem, hogy felvegyem a követ¬kező rendelésemet, Sam felhúzta az egyik szemöldökét. Csodálkozva tágra nyitottam a szememet, hogy mutas¬sam, mennyire elképedtem Rene közbeavatkozásán.
Sam erre megrántotta a vállát, mintha azt mondaná, hogy az emberek viselkedése milyen kiszámíthatatlan.
De amikor a pult mögé mentem néhány szalvétáért, észrevettem, hogy elővette a baseballütőt, amelyet a kassza alatt tartott vész esetére.


Másnap a nagyi végig dolgoztatott. Porolt, porszívózott, felmosott, én meg tisztára pucoltam a fürdőszobákat -vajon ki kell-e mennie egy vámpírnak a mosdóba? Ezen morfondíroztam, mialatt vadul sikáltam a vécécsészét. Nagyi kiporszívóztatta velem a kanapéból a macska-szőrt. Kiürítettem a szemeteseket. Kifényesítettem az asztallapokat. Az isten szerelmére, még a mosó- és szá¬rítógépet is letörölgettem.
Amikor elküldött, hogy zuhanyozzam le, és öltözzem fel rendesen, akkor jöttem rá, hogy úgy várja Billt, mint¬ha randira jönne. Ettől kicsit furcsán éreztem magam. Először is, nagyi annyira szerette volna, ha társaságom van, hogy még egy vámpír is érdemes a figyelmére; má-sodszor, nekem magamnak is voltak olyasféle érzéseim, amelyek alátámasztották ezt a gondolatot; három, hogy talán mindezt Bill is hajszálpontosan tudja; négy, a vám¬pírok ugyanúgy csinálják, mint a halandók?
Lezuhanyoztam, kisfestettem magam és ruhát vettem fel, mert tudtam, hogy nagyinak nem tetszene, ha nem azt választok. Egy kis kötött pamutruha volt, apró fehér százszorszépekkel pettyezve. Testhez simulóbb volt, mint nagyi ízlése, és rövidebb, mint amit Jason megfelelőnek ítélt a húga számára. Már akkor hallottam, amikor
először vettem fel. Betettem a kis sárga golyócska fülbe¬valómat, és a hajamat lazán összefogtam egy sárga ba¬náncsattal.
Nagyi nagyon furcsán nézett rám, amit sehogy sem tudtam értelmezni. Elég könnyen rájöhettem volna, hogy mi van, ha belehallgatok, de ez szörnyű dolog lett volna, egy olyan emberrel, akivel együtt élek, úgyhogy voltam olyan elővigyázatos, hogy nem tettem. Nagyin blúz és szoknya volt, az, amit gyakran vett fel a Dicső Holtak Leszármazottai Klub találkozóira, nem az a ki¬mondott templomba menős öltözet, de azért nem is hétköznapi.
Éppen a ház előtt söprögettem a verandát, amit eddig elfelejtettünk, amikor megjött Bill. Igazi vámpír megje¬lenés volt; az egyik percben még sehol, aztán a követke¬zőben ott állt a lépcső alján, és engem nézett.
Elvigyorodtam.
- Nem ijesztettél meg - mondtam. Kicsit mintha zavarba jött volna.
- Megszoktam - válaszolta -, hogy így jelenjek meg. Nem csapok nagy zajt.
Kinyitottam az ajtót.
- Gyere be - hívtam, mire ő feljött a lépcsőn, és kör¬benézett.
- Emlékszem rá - mondta. - Bár nem volt túl nagy.
- Emlékszel a házra? Nagyi el lesz ájulva. - Bevezet¬tem a nappaliba, közben kiáltottam nagyinak.
Nagyi nagyon méltóságteljesen vonult a szobába, és rögtön láttam, hogy nem sajnált erőt, időt a frizurájára. Sűrű, fehér haja kivételesen sima, rendezett volt, és vala¬mi bonyolult kontyba csavarta a feje körül. Még ki is rúzsozta magát.
Bill éppoly jártasnak bizonyult a társasági érintkezés¬ben, mint nagyi. Köszöntötték a másikat, majd kölcsö¬nös hálájukat fejezték ki, és bókoltak egymásnak. Végül Bill a kanapéra ült, és az én nagyim, miután felszolgált három pohár barackos teát, szintén leült, de egy fotelba, egyértelműen jelezve, hogy nekem Bill mellé kell tele¬pednem. Ha megpróbáltam volna kibújni ez alól, az még egyértelműbb lett volna, így aztán odaültem mellé, de egészen a kanapé szélére húzódtam, mintha bármikor fel kéne pattannom, hogy újratöltsem a teás poharát.
Udvariasan az ajkához emelte a pohár szélét, aztán visszatette. Mi nagyival nagyot húztunk idegességünk¬ben a miénkből.
Nagyi szerencsétlen témát választott a beszélgetés megindításához. Így szólt:
- Gondolom, hallott a különös tornádóról.
- Meséljen róla - felelt Bill, higgadt hangja olyan lágy volt, mint a selyem. Én nem mettem ránézni, összefű¬zött ujjaimat bámultam mereven.
Nagyi beszélt a szeszélyes tornádóról és a két Rattray haláláról. Elmondásából az tűnt ki, hogy a dolog egészé¬ben elég szörnyűséges, de már nem lehet változtatni a kész tényen, és az volt az érzésem, hogy ez egy hajszál¬nyira megnyugtathatta Billt.
- Ott jártam tegnap munka előtt — szóltam közbe anél¬kül, hogy felemeltem volna a tekintetemet. - A lakóko¬csinál.
- Olyan volt, mint amilyennek képzelted? - kérdezte Bill a puszta kíváncsisággal a hangjában.
- Nem - válaszoltam. - Ilyet elképzelni sem tudtam volna. Igazán megvoltam... döbbenve.
- Sookie, hiszen már korábban is láthattad, milyen pusztításra képes egy tornádó - mondta csodálkozva nagyi.
Témát váltottam.
- Bill, honnan van a pólód? Jól néz ki. - Khaki Do-ckers nadrág, zöld-barna csíkos, galléros póló, kifényesí¬tett, fűző nélküli cipő és vékony, barna zokni volt rajta.
- A Dillard'sból - mondta, mire én megpróbáltam magam elé képzelni a monroe-i bevásárlóközpontban, ahol az emberek utánafordulnak ennek a gyengén világí¬tó bőrű, gyönyörű szemű, egzotikus teremtménynek. És honnan szerez pénzt, amelyet elkölthet? Hogyan mossa a ruháit? A koporsójába meztelenül fekszik be? Van ko¬csija, vagy egyszerűen elreppen oda, ahová menni akar?
Nagyi nagyon elégedett volt Bill vásárlási szokásainak hétköznapiságával. Attól meg belém nyilallt a fájdalom, hogy láthattam, mekkora boldogság neki lehetséges kérőmet a nappalijában látni, még akkor is, ha (a közvé¬leménynek szánt leírás szerint) történetesen olyan vírus¬fertőzés áldozata az illető, amitől halottnak tűnik.
Nagyi kérdések özönét ontotta Billre, aki illedelmesen és nyilvánvaló jóindulattal válaszolgatott neki. Oké, ud¬varias halott volt.
- És a környéken pontosan hová valók a felmenői? — érdeklődött a nagyi.
-Apám a Compton család sarja, anyám Loudermilks lány volt - felelte Bill készségesen. Meglehetősen oldott¬unk látszott.
- Sok Loudermilks él még errefelé — mondta nagyi vi¬dáman. - De sajnos az öreg Jessie Compton tavaly el¬hunyt.
- Tudom - felelte Bill könnyedén. - Ezért jöttem vissza. A birtok visszaszállt rám, és amióta néhány dolog¬ban megváltozott a közvélekedés a sajátságos fajtámról, úgy határoztam, hogy igényt tartok rá.
- Ismert valakit a Stackhouse-ok közül? Sookie emlí¬tette, hogy a múltja régi időkbe nyúlik vissza. - Ezt na¬gyon szépen fogalmazta meg a nagyi, gondoltam, és a te¬nyerembe rejtettem a mosolyomat.
- Emlékszem Jonas Stackhouse-ra - válaszolta Bill nagyi legnagyobb boldogságára.
- Már akkor itt éltek a szüleim, amikor Bon Temps még csak egy határ menti, poros kis falu volt. Jonas Stackhouse az asszonyával és négy gyermekével költözött ide, amikor én még csak tizenhat éves ifjonc voltam. Nem ezt a házat építette, legalábbis részben?
Feltűnt, hogy ha Bill a múltra gondol, akkor megvál¬tozik a taglejtése, és más a szókincse. Érdekes lett volna tudni, hány változáson ment keresztül az általa beszélt angol nyelv kifejezéstára és tónusa az elmúlt évszázad¬ban.
Nagyi persze fent röpködött a nemzedéktörténet mennyországában. Mindent meg akart tudni Jonásról, férje nagyapjának szépapjáról.
- Volt Jonaséknak rabszolgájuk? - kérdezte.
- Asszonyom, amennyire emlékszem, egy házvezető¬nőjük és egy kertészük volt. Az előbbi egy középkorú nő volt, a kinti munkákat pedig egy Minas nevű, szálfa ter¬metű, nagyon erős fiatalember végezte. A Stackhouse-ok azonban leginkább maguk dolgoztak a földjeiken, csak-úgy, mint az én szüleim.
- O, pontosan ezek azok a dolgok, amelyekről olyan szívesen hallana a mi kis csoportunk! Nem tudom, Sookie említette-e... - Nagyi és Bill sok udvariassági kör megtétele után megegyezett egy időpontban, amikor Bill beszél majd egy esti Leszármazottak-találkozón.
- És most, ha nem bánja, Sookie és én tennénk egy sétát. Olyan kellemes esténk van. - Bill lassan mozgott, így láthattam, hogy közelít. A kezem után nyúlt, meg¬fogta, és felsegített a kanapéról. A keze hideg, erős és si¬ma volt. Nem kért külön engedélyt nagyitól, de azt sem mondhatjuk, hogy egyáltalán ne kért volna.
- Persze, menjetek csak - mondta nagyanyám a bol¬dogságtól reszketve. - Nekem olyan sok dolognak kell utánanéznem. Fel kell majd sorolnia nekem az összes helybéli nevét, akire csak emlékszik, még abból az idő-ből, amikor... - itt nagyi elakadt, mert nem akart sem¬mi bántót mondani.
- Állandó lakos volt Bon Temps-ban - fejeztem be segítőkészen a mondatot.
- Természetesen - felelt a vámpír, és láttam, hogy összeszorítja a száját, nehogy elmosolyodjon.
Valahogy eljutottunk az ajtóig, és tudtam, hogy Bill felemelt, és odasuhant velem. Mosolyom szívből jövő volt. Szerettem a váratlan dolgokat.
- Nemsokára jövünk — mondtam nagyinak. Nem hiszem, hogy észrevette különös helyváltoztatásomat, mivel a teás poharakat rakosgatta össze.
- Ó, miattam nem kell sietnetek - mondta. - Megle¬szek.
Kint, a szabad ég alatt, békák, varangyok és bogarak zengték a vidék éji dalát. Bill fogta a kezem, míg kisétál¬tunk a kertbe, a levegőben a teliholdas éjszaka füve és a kipattanó rügyek illata úszott. A macskám, Tina buk¬kant elő a fák árnyékából egy kis simogatásért. Lehajol¬tam, hogy megvakargassam a fejét. Akkor őszinte cso¬dálkozásomra a macska Bill lábához dörgölődzött, és ő semmit sem tett, hogy ezt megakadályozza.
- Szereted ezt az állatot? - kérdezte közömbösen.
- Ő az én cicám - válaszoltam. - Tinának hívják, és nagyon is szeretem.
Bill további megjegyzés nélkül, mozdulatlanul állt és várt, míg Tina kisétált a verandai lámpa fényköréből, hogy a sötétben megkezdje szokásos éjszakai útját.
- Mit szeretnél? Üljünk le a hintaágyra vagy a kerti székekre, vagy inkább sétálnál? - kérdeztem, mert úgy éreztem, én vagyok a házigazda.
- Sétáljunk egy kicsit. Jólesne kicsit megmozgatnom a lábamat.
Ez a kijelentés egy pillanatra elbizonytalanított, de azért elindultam a hosszú behajtó úton, amely abba a kétsávos útba torkollott, amelyik Bill háza előtt is elha¬ladt.
- Kiborultál a lakókocsitól? Keresgéltem a szavakat.
- Olyan nagyon... hm, törékenynek érzem magam. Ha a lakókocsira gondolok.
- Tudtad, hogy erős vagyok.
Ide-oda billegtettem a fejem, míg megfontoltam a választ.
- Igen, de azzal nem voltam tisztában, hogy mekkora az erőd — válaszoltam. — Vagy a találékonyságod.
- Az évek alatt megtanuljuk ügyesen álcázni a tettein¬ket.
- Vagy úgy. Gondolom, jó pár embert megöltél már.
- Párat. — Ez van, mondta a hangszíne.
A hátam mögött összekulcsoltam a kezemet.
- Miután vámpírrá lettél, akkor eleinte éhesebb voltál? Tényleg, hogy lettél az?
Erre nem számított. Rám nézett. Magamon éreztem a tekintetét, holott most sötétben voltunk, a fák sűrűjé¬ben. A kavics csikorgott a talpunk alatt.
- Túl hosszú volna most elmesélnem, hogyan lettem vámpír - mondta. - De igen, amikor fiatalabb voltam, megesett, hogy véletlenül öltem. Soha nem tudhattam biztosan, mikor ehetek újra, érted? Üldözöttek voltunk, folyton vadásztak ránk, ami természetes, és nem volt még olyasmi, mint a szintetikus vér. És ennyi ember sem. Csakhogy én jó ember voltam életemben - vagyis mielőtt elkaptam a vírust. Ezért aztán próbáltam valami kulturált megoldást találni. Csak gonosz embereket választottam áldozatul, és gyerekből soha nem ittam. Legalább annyit elértem, hogy egyetlen gyereket sem öl¬tem meg. De most minden máshogy van. Bármelyik városban bemehetek a kórház éjszakai ügyeletére, és kaphatok szintetikus vért, bár az elég förtelmes. Meg-fizethetek egy szajhát is, és hozzájuthatok annyi vérhez, amennyivel pár napig kibírom. Vagy megdelejezhetek valakit, aki aztán szerelemből hagyja, hogy megharap¬jam, aztán megfeledkezik az egészről. És már nem is kell annyi, mint régebben.
- Vagy összefuthatsz fejsérüléses lányokkal is - mond¬tam.
- Ó, te csak a desszert voltál. A főétkezés a két Rattray volt.
Ez van.
- Húha - szakadt ki belőlem, nem kaptam levegőt. -Ezt meg kell emésztenem. Hadd gondolkodjam egy ki¬csit.
És hagyott. Még egymillió pasi között sem lehet egyet találni, aki ennyi ideig szótlanul békén hagyott volna. A tudatomat szélesre tártam, teljesen leengedtem a gondo¬latpajzsomat, és megpihentem. Bill csendje teljesen át¬járt. Megálltam, lehunytam a szemem, és a megkönnyeb-bültség sóhaja tört fel belőlem, amely olyan mélységes volt, hogy szavakkal ki sem lehetett volna fejezni.
- Most boldog vagy?- kérdezte, mintha biztosan tudná.
- Igen - sóhajtottam. Abban a percben nem számí¬tott, hogy mit tett az a teremtmény, aki velem van, ez a béke felbecsülhetetlen volt az egész életemben a fejem¬ben siránkozó idegen gondolatok után.
- Nekem is nagyon jó veled - mondta meglepeté¬semre.
- Mert? - kérdeztem vontatott, álmodozó hangon.
- Nem érzek félelmet, sietséget, megbélyegzettséget. Nem kell a delejes erőmet használnom, hogy magam mellett tartsalak, hogy szóba állj velem.
- Delejes erő?
- Olyasmi, mint a hipnózis - magyarázta. - Minden vámpír használja, kisebb-nagyobb mértékben. Mert a szintetikus vér kifejlesztése előtt ahhoz, hogy táplálkozni tudjunk, meg kellett győznünk a halandókat arról, hogy nem ártunk nekik... vagy hogy egyáltalán nem is lát¬tak. .. vagy megtéveszteni őket, hogy azt higgyék, valami más volt, amit láttak.
- Rám is hat?
- Persze — felelte megütközve.
- Rendben, csináld.
- Nézz rám.
- Tök sötét van.
- Nem számít. Figyeld az arcomat. - Elém állt, kezét súlytalanul a vállamra tette, és rám nézett. Láttam a sze¬me és a bőre halvány fényét, és felpillantottam rá, eszem¬be jutott, hogy lehet, hogy mindjárt csapkodni kezdek a szárnyammal, mint egy csirke, vagy levetkőzöm előtte.
Aztán a hatás... elmaradt. Csak a benyugtatózottság-hoz hasonló könnyűséget éreztem, hogy vele vagyok.
- Érzed már a hatalmamat? - kérdezte. Kicsit kap¬kodta a levegőt.
- Cseppet sem, ne haragudj - mondtam bocsánatké¬rőn. — Csak a fényedet látom.
- Te látod? - Sikerült megint meglepnem.
- Naná. Mások nem látják?
- Nem. Ez furcsa, Sookie.
- Ha te mondod. Megmutatnád a levitációt?
- Itt és most? - kérdezte Bill derülve.
- Persze, miért is ne? Visszatart valami?
- Nem, semmi. - Elengedett, és emelkedni kezdett. Az ámulattól elállt a lélegzetem. Fellebbent a sötétbe,
és úgy csillogott a holdfényben, mint a márvány. Ami¬kor vagy egy méterre emelkedett, repkedni kezdett. Azt hiszem, mosolygott rám.
- Ezt mindannyian tudjátok?
- Tudsz énekelni?
- Nem, csak irtó hamisan.
- Hát mi sem tudjuk ugyanazokat a dolgokat. - Bill lassan leereszkedett, és teljesen hangtalanul ért földet.
- A halandók többsége utálja a vámpírokat. Te nem úgy nézel ki - jegyezte meg.
Vállat vontam. Ki vagyok én, hogy utáljam az átlagos¬tól eltérő dolgokat? Azt hiszem, megértette, mert rövid csend után, amikor már újra sétáltunk, megszólalt.
- Nehéz volt ezzel élned?
- Igen. - Nem mondhattam mást, habár nem akar¬tam panaszkodni. — Egészen kicsi koromban volt a leg¬rosszabb, mert akkor még nem tudtam, hogyan tarthatok magam elé gondolatpajzsot, és olyasmiket is hallottam, amiket nem kellett volna, és a hallottakat persze azonnal visszaismételtem, mint ahogy minden kisgyerek. A szüleim teljesen tanácstalanok voltak, hogy mihez kezd¬jenek velem. Különösen az apám szégyenkezett miat¬tam. Anyám végül elvitt egy gyermekpszichológushoz, aki pontosan felismerte, hogy mi vagyok, de egyszerűen nem vette tudomásul, és kitartóan magyarázta a szü-leimnek, hogy a testbeszédből olvasok, és hogy kivételes a megfigyelő képességem, így aztán van rá alapom, hogy azt higgyem, hallom is mások gondolatait. Természete¬sen nem tudta elfogadni, hogy szó szerint hallom az em¬berek gondolatait, ez nem illett volna a világról alkotott képébe.
Az iskolában csapnivalóan rossz tanuló voltam, mert őrült nehéz volt bármire is odafigyelnem, ha akár csak néhányan is voltak körülöttem. A dolgozatok azonban mindig kiválóan sikerültek, mert a többiek olyan erősen összpontosítottak a feladatra... így úsztam meg vala¬hogy. A szüleim sokszor azt hitték, hogy a mindennapi teljesítményem lustaság miatt olyan gyatra. Volt, hogy a tanáraim arra jutottak, hogy tanulási nehézségeim van¬nak; el sem hinnéd, mi minden felmerült. Kéthavonta szem- és hallásvizsgálat-kontrolira jártam, meg agyrönt¬genre. .. jesszusom. Szegény szüleimnek a gatyájuk is rá¬ment. De képtelenek voltak elfogadni a puszta tényt. Legalábbis látszólag, érted?
- De mélyen magukban tudták.
- Úgy van. Egyszer, amikor apukám nem tudta el¬dönteni, hogy összeálljon-e valakivel, aki autóalkatrész¬üzletet akart nyitni, megkért, hogy én is legyek ott, ami¬kor eljön hozzánk. Miután elment, apám kivitt a ház elé, elnézett a távolba, és megkérdezte: „Sookie, igazat mon¬dott ez a bácsi?" Rettentő furcsa érzés volt.
- Mennyi idős voltál?
- Hétnél biztos kevesebb, mert másodikos koromban haltak meg.
- Hogyan?
- Az árvízben. Azon a hídon kapta el őket, innen nyu¬gatra.
Bill nem mondott semmit. Persze, ő már éppen elég halált látott.
- És a férfi hazudott apádnak? — kérdezte pár pillanat¬tal később.
- Ó, igen. Azt tervezte, hogy elszedi apám pénzét, és lelép.
- Meg vagy áldva ezzel a képességgel.
- Ja. Az már egyszer biztos. - Éreztem, hogy sírásra görbül a szám.
- Kivételessé tesz a többi ember között.
- Ha te mondod. — Egy kicsit megint csak csendben sétáltunk.
- Egyáltalán nem tartod magad embernek?
- Rég nem gondolok így magamra.
- És a lelked tényleg elkárhozott? - A katolikus egy¬ház ezt tanította a vámpírokról.
- Ezt nem tudhatom saját magamról - vetette oda majdnem csak úgy mellékesen Bill. Láthatóan már ezer¬szer és ezerszer rágódott ezen a kérdésen, és mostanra már egészen hétköznapi gondolat volt a számára. - Ami engem illet, szerintem nem. Még ennyi év után is él ben-nem valami, ami nem gonosz, nem vérszomjas. Bár ez még nem zárja ki.
- Nem te tehetsz róla, hogy elkaptad a vírust.
Bill felhorkant, még ha igyekezett is elegánsan palás¬tolni.
- Mindenféle elképzelés él, mióta vámpírok léteznek. Meglehet, hogy ez most igaz. - Aztán úgy látszott, mint¬ha megbánta volna, hogy ezt mondta. - Ha vírustól lesz valakiből vámpír - mondta sokkal könnyedebben akkor nem betegít meg mindenkit.
- Hogyan lesznek a vámpírok? - Annyi mindent ol¬vastam már erről, de most a lehető legmegbízhatóbb for¬rásból tájékozódhattam.
- Ha vámpírrá akarnálak tenni, akkor le kéne csapol¬nom téged, egyszerre vagy két-három nap alatt, amíg majdnem meghalsz, aztán vért kell adnom neked az enyémből. Ezután úgy negyvennyolc órán át hullaként feküdnél, lehet, hogy három napig is, majd felkelnél, és éjjel járkálnál. Éhesen.
Beleremegtem, ahogyan ezt az éhesent, mondta.
- Csak így lehet?
- Hallottam már olyat vámpírtól, hogy az a halandó, akit rendszeresen, napról napra megharapnak, meglehe¬tősen hirtelen vámpírrá lehet. De ehhez nagy rendsze-rességű, kiadós lakmározások kellenek. Olyan halandó is van, aki ugyanilyen körülmények között egyszerűen csak vérszegény lesz. Aztán ott vannak azok az emberek, akik közel kerülnek a halálhoz valamilyen okból, autó¬baleset vagy kábítószer-túladagolás miatt, akkor lehet, hogy a dolog lefolyása nagyon... csúnya véget ér.
A hideg futkosott a hátamon.
- Beszéljünk másról. Mi a terved a Compton-bir-tokkal?
- Ott szándékozom lakni, addig, amíg csak lehet. Belefáradtam már a városról városra vándorlásba. Vidé¬ken nőttem fel. Itt akarok letelepedni most, hogy már törvényesen is létezhetek, és bemehetek Monroe-ba,
Shreveportba, vagy New Orleansba szintetikus vérért, vagy a fajtánkra szakosodott szajhákhoz. Vagy legalábbis addig maradni, amíg meglátom, hogy ez így megy-e. Év¬tizedek óta bolyongok.
- Milyen állapotban van a ház belülről?
- Elég rozzant - ismerte el. - Próbáltam kitakarítani. Azt éjjel is megtehetem. De szükségem lenne szakembe¬rekre, akik elvégeznék a javításokat. Ácsnak nem vagyok rossz, de az elektromosságról halvány fogalmam sincs.
Persze, honnan is lenne.
- Úgy néz ki, hogy új vezetékeket kellene húzatni a házba - folytatta Bill, tisztára olyan hangon, mint min¬den lelkiismeretes háztulajdonos a világon.
- Telefonod van?
- Persze - mondta meglepetten.
- Akkor nem jelenthet gondot, hogy szakembert ta¬lálj.
- Elég nehéz éjjel elérni bárkit, és elég nehéz aztán rávenni a találkozásra, hogy elmagyarázzam, mire is vol¬na szükség. Vagy megrémülnek, vagy telefonbetyárnak néznek. - Bár az arcát elfordította, de a hangjából egy¬értelműen hallatszott, hogy ez mennyire zavarja.
Felnevettem.
- Ha akarod, majd én telefonálok - ajánlkoztam. -Engem ismernek. Még ha mindenki őrültnek tart is, azt tudják, hogy becsületes vagyok.
- Nagyon sokat segítenél vele - felelte Bill némi této¬vázás után. - Dolgozhatnának napközben, utána meg találkoznék velük, hogy megbeszéljük, mit végeztek, és a bért.



- Milyen szörnyen kellemetlen lehet, hogy napköz¬ben képtelen vagy előjönni - mondtam meglehetősen tapintatlanul. Ezen még nem gondolkodtam ezelőtt.
Bill száraz hangon válaszolt.
- Meglehetősen az.
- És még azt a helyet is el kell rejtened, ahol pihensz -folytattam a tapintatlankodást.
Bill nagyon hallgatott, erre végre észrevettem magam, és bocsánatot kértem.
- Ne haragudj - mondtam. Ha nem lett volna sötét, akkor láthatta volna, mennyire elpirultam.
- Egy vámpírnak a nappali pihenőhelye a legféltet¬tebb titka - mondta kimérten Bill.
- Bocsánatot kérek.
- Megbocsátok - mondta egy kínos pillanat múltán. Kiértünk az útra, és úgy néztünk körül, mintha taxira várnánk. Tisztán láttam a holdfényben, most, hogy ki¬értünk a fák közül. Ó is látott engem. Alaposan végig¬mért.
- A ruhádnak éppen olyan a színe, mint a szemednek.
- Köszönöm. - Az biztos, hogy én nem láttam Billt ilyen élesen.
- Bár nem túl sok van belőle.
- Tessék?
- Nagyon nehezen szokom meg a fiatal hölgyek látványát ennyire kevés ruhában - magyarázta Bill.
- Több évtizeded is volt rá, hogy hozzászokj — mond¬tam élesen. - Ugyan már, Bill! A ruhák már negyven éve rövidek!

- Szerettem a hosszú szoknyát - mondta nosztalgikus hangon. - Szerettem azokat a dolgokat, amiket a nők alatta hordtak. Az alsószoknyákat.
Udvariatlanul felciccentem.
- Van neked egyáltalán alsószoknyád? - kérdezte.
- Van egy csinos, testszínű, csipkés nejlonkombiném - mondtam felháborodva. - Ha halandó pasi volnál, azt hinném, hogy most a fehérneműimre akarod terelni a beszélgetést!
Nevetni kezdett, azon a mélyről feltörő, furcsa, kaján hangon, amely olyan nagy hatással volt rám.
- És most is rajtad van az a kombiné, Sookie? Nyelvet öltöttem rá, mert tudtam, hogy látni fogja.
Kicsit felhúztam a ruhám alját, kivillantottam a kom¬biné csipkéjét és még egy kicsit a lebarnult bőrömből is.
- Elégedett vagy? — kérdeztem.
- Formás a lábad, de a hosszú ruhát jobban szeretem.
- Makacs szamár — mondtam neki.
-A feleségem is mindig ezt mondta rám. -Nős voltál?
- Igen, harmincévesen lettem vámpír. Asszonyom és öt élő gyermekem volt. A húgom, Sarah is velünk élt. Soha nem kötötték be a fejét. A fiatal kérője a háború¬ban esett el.
- A polgárháborúban.
- Igen. A csatamezőről tartottam haza. A szerencsések egyike voltam. Legalábbis akkor ezt hittem.
- A konföderációért küzdöttél — mondtam álmélkod¬va. - Ha még megvan az egyenruhád, és felveszed a találkozóra, akkor a hölgyek el fognak ájulni a boldog¬ságtól.
- Nem maradt sok az egyenruhámból, mire véget ért a háború - mondta mogorván. - Rongyokban jártunk, és éheztünk. — Úgy tűnt, megrázta magát. — Semmit sem jelentett már nekem azután, hogy vámpírrá lettem -mondta újra hűvös, távoli hangján.
- Olyan témát hoztam fel, amely felkavar - mond¬tam.
- Ne haragudj. Miről beszélgessünk? - Megfordul¬tunk, és a behajtó úton megindultunk vissza, a ház felé.
- A te életedről - mondta. - Meséld el, hogy mit csi¬nálsz, amikor reggel felkelsz.
- Kikelek az ágyból, és mindjárt be is ágyazok. Regge¬lizem. Pirítóst, néha müzlit vagy tojást, és iszom egy ká¬vét — aztán fogat mosok, lezuhanyozom, és felöltözöm. Néha a lábamat is leborotválom, érted. Ha nappalos va¬gyok, akkor dolgozni megyek. Ha késő estig nem me-gyek be, akkor el tudok menni vásárolni, vagy elviszem nagyit a boltba, kiveszek valami filmet vagy napozom. És sokat olvasok. Szerencsére nagyi még jól bírja magát. Mos és vasal, és legtöbbször főz is.
- Mi van a fiúkkal?
- Jaj, azt már mondtam. Egyszerűen lehetetlen a dolog.
- Akkor mi lesz veled, Sookie? - kérdezte kedvesen.
- Megöregszem és meghalok — feleltem kurtán. Túl sokszor tapintott az elevenemre.
Meglepetésemre Bill felém nyúlt, és megfogta a keze¬met. Most, hogy kölcsönösen felbosszantottuk egymást és érintettünk néhány fájdalmas pontot, a légkör vala¬hogy közvetlenebbnek tűnt. A csendes éjszakában a szel¬lő meglebbentette az arcomba hulló tincseimet.
- Kivennéd a csatodat? - kérdezte Bill.
Nem volt okom rá, hogy ne tegyem. Kisimítottam a hajamat az arcomból, és kivettem a csatot. Megráztam a fejem, hogy a hajam leomoljon. A csatot a zsebébe dug¬tam, mert nekem nem volt. Bill a világ legtermészete¬sebb mozdulatával gyengéden beletúrt a hajamba, és a vállamra terítette.
Végigsimítottam a barkóján az arca két oldalán, mint¬hogy úgy tűnt, nem bánja. — Jó hosszú — állapítottam meg.
- Ez volt a divat - válaszolta. - Külön szerencsém, hogy nem volt szakállam, mint akkoriban oly sok férfi¬nak, mert akkor most az idők végezetéig viselhetném.
- Soha nem kell borotválkoznod?
- Nem, szerencsére pont előtte borotválkoztam. - Úgy tűnt, hogy lenyűgözte a hajam. - A holdfényben olyan, mintha ezüstből volna - mondta alig hallhatóan.
- Ó. És te mit szeretsz csinálni?
A sötétben is láthattam, hogy hamiskás mosoly suhan át az arcán.
- Én is szeretek olvasni. - Töprengett. - A mozit... természetesen, figyelemmel kísértem egészen a kezdetek¬től. Szeretem az átlagos életet élő halandók társaságát. Néha vágyom vámpírok közé menni, bár a legtöbbjük ugyancsak másként tölti az idejét, mint én.
Csend hullott ránk, így sétáltunk.
- A tévét szereted?
- Időnként — vallotta be. - Egy ideig felvettem a szap¬panoperákat, és éjjel megnéztem. Akkoriban féltem, hogy elfelejtem, milyen volt halandónak lenni. Aztán felhagytam vele, mert az azokban a műsorokban látott példáktól jó volt elfelejteni, hogy milyen halandónak lenni. - Felnevettem.
Besétáltunk a házat körülvevő lámpafénybe. Félig-meddig arra számítottam, hogy nagyi a verandán ül majd a hintaszékben, de nem volt ott. Csak egyetlen tompa fényű lámpa világított a nappaliban. Igazából azt hittem, hogy nagyi neheztel. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor az ember az első randiról megy haza az új fiújával. Azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen azt latolgatom, vajon Bill megpróbál-e megcsókolni bú¬csúzáskor vagy sem. A hosszú ruhákról alkotott nézetei alapján valószínűleg nem ítéli helyénvalónak. Csakhogy bármennyire hülyén hangzik, hogy valaki egy vámpírral akarjon csókolózni, rá kellett jönnöm, hogy pontosan ezt akarom, jobban, mint bármit,
A mellkasom összeszorult, keserűséget éreztem valami olyasmi miatt, amit elutasítottam,És azt gondoltam ma¬gamban: miért is ne?
Finoman meghúztam a kezét, hogy megállítsam. Láb¬ujjhegyre álltam, és ajkammal megérintettem fénylő ar¬cát. Magamba szívtam testének illatát: semmi szokatlan, de kissé sós. Enyhe parfümillat lengte körül.
Éreztem, hogy megborzongott, Elfordította a fejét, így az ajkunk összeért. A következő pillanatban karom a nyakát ölelte. Csókja felforrósodott, és én szétnyitottam az ajkamat. Sokáig csak csókoltuk és csókoltuk egymást, míg már úgy éreztem, hogy az egész világ feloldódott eb¬ben a csókban, nincs semmi, csak a vámpír szája az enyé¬men. Éreztem, hogy szaporábban lélegzem, és kezdtem többre vágyni.
Hirtelen Bill hátrahúzta a fejét. Nagyon felindultnak látszott, ami végtelen megelégedéssel töltött el.
- Jó éjt, Sookie - mondta, még egyszer utoljára meg¬simogatva a hajamat.
- Jó éjt, Bill — feleltem. Az én hangom is remegett. — Holnap megpróbálok felhívni pár villanyszerelőt. Majd beszámolok róla, mit mondtak.
- Gyere át holnap este a házamba. Szabadnapos vagy?
- Igen - mondtam. Még mindig azon igyekeztem, hogy összeszedjem magam.
- Akkor holnap. Kösz, Sookie. - Azzal hátat fordított, hogy az erdőn keresztül menjen haza. Amint beért a sötétségbe, láthatatlanná vált.
Csak álltam ott, mint egy hibbant, aztán megráztam magam, és bementem lefeküdni.
Szemérmetlenül sokáig feküdtem ébren az ágyban, azon tanakodva, hogy az élőhalottak vajon képesek-e csinálni - azt. Emellett az is foglalkoztatott, hogy vajon lehetne-e erről nyíltan beszélgetni Bill-lel. Olykor any-nyira maradinak tűnt, néha meg olyan átlagosnak, mint a szomszéd srác. Jó, hát nem igazán átlagosnak, de azért eléggé. Egyszerre tűnt csodálatosnak és szívszorongató-nak, hogy az egyetlen olyan lény, akivel az elmúlt évek¬ben találkoztam, és le is akarok vele feküdni, valójában nem ember. A telepatikus képességem iszonyúan meg¬nyirbálta a lehetőségeimet. Persze gyakorolhatnám a
- Időnként - vallotta be. - Egy ideig felvettem a szap¬panoperákat, és éjjel megnéztem. Akkoriban féltem, hogy elfelejtem, milyen volt halandónak lenni. Aztán felhagytam vele, mert az azokban a műsorokban látott példáktól jó volt elfelejteni, hogy milyen halandónak lenni. - Felnevettem.
Besétáltunk a házat körülvevő lámpafénybe. Félig-meddig arra számítottam, hogy nagyi a verandán ül majd a hintaszékben, de nem volt ott. Csak egyetlen tompa fényű lámpa világított a nappaliban. Igazából azt hittem, hogy nagyi neheztel. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor az ember az első randiról megy haza az új fiújával. Azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen azt latolgatom, vajon Bill megpróbál-e megcsókolni bú¬csúzáskor vagy sem. A hosszú ruhákról alkotott nézetei alapján valószínűleg nem ítéli helyénvalónak. Csakhogy bármennyire hülyén hangzik, hogy valaki egy vámpírral akarjon csókolózni, rá kellett jönnöm, hogy pontosan ezt akarom, jobban, mint bármit.
A mellkasom összeszorult, keserűséget éreztem valami olyasmi miatt, amit elutasítottam. És azt gondoltam ma¬gamban: miért is ne?
Finoman meghúztam a kezét, hogy megállítsam. Láb¬ujjhegyre álltam, és ajkammal megérintettem fénylő ar¬cát. Magamba szívtam testének illatát: semmi szokatlan, de kissé sós. Enyhe parfümillat lengte körül.
Éreztem, hogy megborzongott. Elfordította a fejét, így az ajkunk összeért. A következő pillanatban karom a nyakát ölelte. Csókja felforrósodott, és én szétnyitottam az ajkamat. Sokáig csak csókoltuk és csókoltuk egymást, míg már úgy éreztem, hogy az egész világ feloldódott eb¬ben a csókban, nincs semmi, csak a vámpír szája az enyé¬men. Ereztem, hogy szaporábban lélegzem, és kezdtem többre vágyni.
Hirtelen Bill hátrahúzta a fejét. Nagyon felindultnak látszott, ami végtelen megelégedéssel töltött el.
-Jó éjt, Sookie - mondta, még egyszer utoljára meg¬simogatva a hajamat.
— Jó éjt, Bill — feleltem. Az én hangom is remegett. — Holnap megpróbálok felhívni pár villanyszerelőt. Majd beszámolok róla, mit mondtak.
— Gyere át holnap este a házamba. Szabadnapos vagy?
- Igen - mondtam. Még mindig azon igyekeztem, hogy összeszedjem magam.
- Akkor holnap. Kösz, Sookie. - Azzal hátat fordított, hogy az erdőn keresztül menjen haza. Amint beért a sötétségbe, láthatatlanná vált.
Csak álltam ott, mint egy hibbant, aztán megráztam magam, és bementem lefeküdni.
Szemérmetlenül sokáig feküdtem ébren az ágyban, azon tanakodva, hogy az élőhalottak vajon képesek-e csinálni — azt. Emellett az is foglalkoztatott, hogy vajon lehetne-e erről nyíltan beszélgetni Bill-lel. Olykor any-nyira maradinak tűnt, néha meg olyan átlagosnak, mint a szomszéd srác. Jó, hát nem igazán átlagosnak, de azért eléggé. Egyszerre tűnt csodálatosnak és szívszorongató-nak, hogy az egyetlen olyan lény, akivel az elmúlt évek¬ben találkoztam, és le is akarok vele feküdni, valójában nem ember. A telepatikus képességem iszonyúan meg¬nyirbálta a lehetőségeimet. Persze gyakorolhatnám a
testiséget önmagáért is; de várni akartam addig, amíg úgy csinálhatom, hogy igazi örömömet lelem benne.
Mi van, ha együtt leszünk, és annyi sok év után rájö¬vök, hogy nem vagyok rátermett? Vagy ha nem esik jól. Lehet, hogy a könyvek és a filmek túloznak ez ügyben. És Arlene is, aki soha nem volt hajlandó megérteni, hogy a szexuális élete nem olyasmi, amiről hallani aka¬rok.
Végül elaludtam, és szövevényes, sötét álmaim voltak.
Másnap reggel, miközben nagyi kérdéseire felelgettem, hogy milyen volt a séta Bill-lel, meg hogy mit tervezünk a jövőben, párat telefonáltam. Találtam két villanysze¬relőt, egy vízvezeték-szerelőt, meg más szakembereket, akik megadták a telefonszámukat, ahol későn is el lehet őket érni, és megértettem velük, hogy ha valaki Bill Compton néven telefonál, az nem telefonbetyár.
Végül kifeküdtem a napra, és ropogósra sültem, ami¬kor nagyi kihozta a telefont.
- A főnököd - mondta. Nagyi szerette Samet, aki mondhatott neki valamit, amitől nagyon elégedett lett, mert úgy vigyorgott, mint akit a bálba visznek.
- Szia, Sam — szóltam bele. Lehet, hogy nem tűntem nagyon vidámnak, mert tudtam, hogy biztos a munka körül lehet valami zűr.
- Dawn nem ért ma be, chérie — mondta.
- Ó... a pokolba - mondtam, és már tudtam, hogy nekem kell bemennem. — Programom van, Sam. — Ez volt a kezdet. — Mikor kellenék?
- Nem tudnál itt lenni öt és kilenc között? Nagyon nagy segítség lenne.

- Kapok még egy teljes szabadnapot?
- Az nem lenne jó, ha egyik este osztott műszakban lennétek Dawnnal?
Felhorkantam, nagyi meg állt ott, és komoran nézel rám.
Tudtam, hogy hegyi beszédet tart majd.
- Legyen - mondtam kelletlenül. - Ötkor találko¬zunk.
- Kösz, Sookie - mondta. - Tudtam, hogy rád számít¬hatok.
Próbáltam jó képet vágni hozzá. Unalmas egy erény. Mindig számíthatsz Sookie-ra, hogy beugrik, és segít, ugyanis neki nincs magánélete!
Persze Billhez elég kilenc után menni. Amúgy is fent lesz egész éjjel.
A munka még soha nem telt ilyen lassan. Nehézséget okozott, hogy annyira összpontosítsak, hogy a gondolat¬pajzsom sértetlen maradjon, mert folyton csak Billre gondoltam. Szerencsére nem volt sok vendég, különben kéretlen gondolatok garmadáját hallottam volna. Úgy volt, ahogy gondoltam, Arlene-nek nem jött meg idejé¬ben, és rettegett a terhességtől. Átöleltem, még mielőtt leállíthattam volna magam. Fürkészőn meredt rám, az¬tán bíborvörös lett az arca.
- Belehallgattál a gondolataimba, Sookie? — vont kér¬dőre feddő hangon. Arlene azon kevesek egyike volt, aki egyszerűen tudomásul vette a képességemet anélkül, hogy megpróbálta volna magyarázni vagy félnótásnak könyvelt volna el, csak mert a birtokában vagyok. Azt viszont észrevettem, hogy nem gyakran hozta szóba vagy emlegette fölöslegesen.
- Ne haragudj, nem akartam - kértem. - Nem bírok ma odafigyelni.
- Nem baj. De mostantól ne mássz bele. - És Arlene, röpködő, lángoló fürtjeivel, az arcom elé emelt ujjával megfenyegetett.
Sírhatnékom volt.
- Ne haragudj - mondtam újra, és kihúztam a raktár¬ba, hogy összeszedjem magam. Meg kellett nyugodnom, és vissza kellett tartanom a könnyeket.
Hallottam, hogy az ajtó kinyílt a hátam mögött.
- Mondtam, hogy ne haragudj, Arlene! - csattantam fel, mert egyedül akartam lenni. Néha Arlene összeté¬vesztett a telepátiát az orvosi képességekkel. Féltem tőle, hogy rákérdez, valóban terhes-e. Jobban járna, ha venne egy terhességi gyorstesztet.
- Sookie. - Sam volt az. Egyik kezével megfogta a vál¬lamat, és maga felé fordított. - Mi a baj?
A hangja gyengéd volt, ettől csak még jobban kellett sírnom.
- Kicsit gonoszabbul kéne kérdezned, mert akkor nem sírom el magam! — mondtam neki.
Nevetett, nem nagyon, kicsit. Átölelt az egyik kar¬jával.
- Mi a baj? - Nem fogja feladni és kisétálni.
- Ó, én... - akkor elhallgattam. Soha, semmikor sem beszéltem még nyíltan a problémámról (én így gondol¬tam rá) Sammel vagy akárki mással. A Bon Temps-ban terjengő pletykákat mindenki ismerte, hogy miért va¬gyok olyan furcsa, de úgy tűnt, senki sem fogta fel, hogy hallgatnom kell a gondolatai kelepelését, ha akarom, ha nem - minden áldott nap csak a nyafogás, nyafogás, nyafogás...
- Hallottál valami, ami felzaklatott? - A hangja szelíd és tárgyilagos volt. Megérintette a homlokom közepét, hogy kifejezze, mennyire pontosan tudja, hogy mit ért „halláson".
- Igen.
- Nem tehetsz semmit, ugye?
- Nem.
- Utálod ezt, igaz, chériéi
- De még mennyire.
-Akkor nem a te hibád, vagy igen?
- Próbálok nem hallani, de nem bírom mindig paj-zsolni. - Ereztem, hogy egy könnycsepp visszatarthatat-lanul kibuggyan, és legördül az arcomon.
- Így csinálod? Hogy tudsz pajzsolni, Sookie?
Valódi érdeklődéssel kérdezte, nem úgy, mintha re¬ménytelen esetnek tartott volna. Felnéztem, nem kellett túl messzire, Sam feltűnő, ragyogóan kék szemébe.
- Én csak... nehéz elmagyarázni annak, aki nem tud¬ja, hogyan kell... építek egy kerítést - nem, a kerítés nem jó szó, olyan, mintha fémlapokat pattintanék egy¬máshoz - a többiek és az én tudatom közé.
- Fel kell tartanod a fémlapokat?
- Igen. Nagyon kell koncentrálni hozzá. Minden pil¬lanatban meg kell osztanom a tudatomat. Ezért hiszik az emberek, hogy őrült vagyok. A fél agyammal arra fi¬gyelek, hogy feltartsam a fémpajzsot, a másik fél marad arra, hogy italrendeléseket vegyen fel, és előfordul, hogy nem marad elég egy összefüggő beszélgetéshez. - A megkönnyebbülés hulláma öntött el, már csak attól is, hogy egyáltalán tudok róla beszélni.
- Szavakat hallasz, vagy csak benyomások érnek?
- Attól függ, hogy kit hallgatok. Meg az állapotuktól. Ha be vannak rúgva, vagy nagyon zavartak, akkor csak képek, benyomások, szándékok. Ha józanok és épelmé-jűek, akkor szavak és néha képek.
- A vámpír azt mondja, hogy őt nem hallod. Nagyon furcsán éreztem magam arra a gondolatra,
hogy Bill és Sam beszélgettek rólam.
- Így igaz - ismertem el.
- Ez megnyugvás neked?
-Ó, igen - mondtam tiszta szívből.
- Engem hallasz, Sookie?
- Nem akarom megpróbálni! - feleltem gyorsan. A raktár ajtajához mentem, és a kezemet a kilincsgombra tettem. Kihúztam egy zsebkendőt a sortom zsebéből, és felitattam az arcomról a könnycseppet. - Akkor ki kéne lépnem, ha belehallgatnék a gondolataidba, Sam! Ked¬vellek téged, és jól érzem itt magam.
- Egyszer azért próbáld meg, Sookie - mondta köny-nyedén, és elfordult, hogy kinyisson egy karton bour-bont a zsebében tartott, borotvaéles sniccerrel. - Miat¬tam ne aggódj. Addig van itt állásod, amíg csak akarod.
Letörölgettem az asztak, amelyre Jason kiborította a sót. Már korábban bejött, hogy bekapjon egy hambur¬gert sült krumplival, és ledöntsön pár sört.
Meghánytam-vetettem magamban Sam ajánlatát.
Ma nem fogom megpróbálni, hogy belehallgassak. Számít rá. Várni fogok addig, amíg nagyon leköti valami más a figyelmét. Csak becsusszanok, és meghallgatom. Ő maga hívott, ami a maga nemében teljesen egyedül¬álló.
Jó érzés volt, hogy hívtak.
Rendbe hoztam a sminkemet, és megfésültem a haja¬mat. Kibontottam, mivel úgy tűnt, hogy Billnek így tet¬szik, és iszonyúan idegesített egész este.
Ideje volt indulni, úgyhogy Sam irodájában előkotor¬tam a fiókból a táskámat.


A Compton-ház, csakúgy mint a nagyié, az úttól távo¬labb állt. Egy kicsit könnyebb volt észrevenni az autó-útról, és a temetőre nézett, míg a nagyié nem. Ez amiatt volt (legalábbis részben), hogy a Compton-ház maga¬sabbra épült. A kétemeletes épület egy kisebb domb te¬tején állt. Nagyinak volt ugyan fent néhány üres szobája, meg padlás is, de az nem olyan igazi emelet, mint ez, csak amolyan manzárd.
A Compton család hosszú története során lehetett egy pillanat, amikor a házuk igazán szép volt. Még sötétben is megvolt a maga bája. De tudtam, nappali világosság¬ban látnám, hogy az oszlopok mállanak, a faburkolat vetemedett és a kert valóságos dzsungel. Louisiana me¬leg párájában a kert növényzete hamar kezelhetetlenné válhat, és az öreg Mr. Compton nem az a fajta volt, aki kertészt alkalmaz. Amikor betegeskedni kezdett, ez a munka egyszerűen elvégzetlen maradt.



A körkörös felhajtó sok év óta nem volt újratöltve kaviccsal, úgyhogy zötykölődve hajtottam a bejárati ajtóig. Láttam, hogy a házban mindenhol ég a villany, és akkor már tudtam, hogy ez nem olyan lesz, mint az előző este. Egy kék tetejű, fehér kocsi parkolt a ház előtt, egy Lincoln Continental. Az ütközőn kék-fehér matrica díszelgett, az volt ráírva, hogy
A VÁMPÍROK TISZTA SZÍVÁS. Egy piros-sárga meg azt hirdette, hogy DUDÁLJ RÁM, HA VÉRADÓ VAGY! A rendszámtábla egyszerű volt: AGYAR 1.
Ha Billnek már van társasága, akkor talán jobb, ha hazamegyek.
Csakhogy meghívott, és számít rám. Tétovázva emel¬tem fel a kezem, és bekopogtattam. Az ajtót egy vámpír tárta ki.
Őrületesen fénylett. Legalább egy-nyolcvan magas, színes bőrű nő volt, talpig sztreccsbe burkolva. Élénk rózsaszínű sportmelltartó, hozzá lábszárközépig érő leg-ging és egy elegáns, nyitott, fehér férfiing, ennyi volt a ruházata.
Véleményem szerint olcsó cafatnak nézett ki, de az a fajta volt, aki után csorog a pasik nyála.
— Szióka, halandó csajszi — búgta.
Akkor hirtelen megértettem, hogy veszélyben vagyok. Bill rendre figyelmeztetett, hogy nem minden vámpír olyan, mint ő, és néha ő maga sem volt valami kellemes. Ennek a teremtménynek nem tudtam olvasni a gondo¬lataiban, de a gonoszságot hallhattam a hangjában.
Lehet, hogy bántotta Billt. Lehet, hogy a szeretője.
94

Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, de az arcomra nem ültek ki. Sok éven át gyakoroltam, hogy rezzenéste¬len maradjon az arcom. A ragyogó mosolyom mögé búj¬tam, jól kihúztam magam, és vidáman megszólaltam.
- Szia! Úgy volt, hogy beugrom ma este, és híreket hozok Billnek. Itt van valahol?
A vámpírnő a képembe röhögött, ami egyáltalán nem volt olyasmi, amihez ne lettem volna hozzászokva. A mosolyomat még szélesebbre húztam. Ez a nő úgy sugá¬rozta a veszélyt, ahogy forró villanykörte a hőt.
- Ez a halandó kiscsaj azt mondja, hogy híreket ho¬zott neked, Bill! - kiáltotta a (karcsú, barna, gyönyörű) válla fölött.
Igyekeztem, nehogy valahogy meglássék rajtam, meny¬nyire megkönnyebbültem.
- Akarsz találkozni a kicsikével? Vagy kiszívjam a nyakát én?
Csak a holttestemen keresztül, gondoltam vad düh¬vel, aztán rájöttem, hogy ez egészen pontosan így tör¬ténne.
Nem hallottam, hogy Bill válaszolt volna, de a vám¬pírnő hátrahúzódott, én pedig beléptem a régi házba. A futásnak nem sok hasznát venném; ez a kis vérszivi két¬ségtelenül elkapna, még mielőtt ötöt léphetnék. És amíg még nem láttam Billt, nem lehetek biztos benne, hogy jól van. Úgyhogy bemerészkedtem, és reméltem a leg-jobbakat. Ha valamiben, ebben igazán jó voltam.
A tágas nagyszoba tömve volt sötét bútorokkal és em¬berekkel. Nem, nem is emberekkel, jöttem rá, amikor
alaposabban szemügyre vettem őket: két halandó és másik két idegen vámpír.
A két vámpír fehér bőrű férfi volt. Egyikük tarra borotválva, és tetoválások borították minden látható bőrfelületét. A másikuk még a vámpírnőnél is magasabb volt, meglehetett vagy egy-kilencven. Hosszú, hullámos haja volt, és gyönyörű teste.
Az emberek már kevésbé voltak lenyűgözőek. A nő szőke volt, és dundi, harmincöt vagy kicsit idősebb. Pont egy kiló sminkkel volt több rajta, mint kellett vol¬na. Olyan elnyűtt volt, mint egy régi bakancs. A pasas már más ügy volt. Nagyon jóképű, a legcsinosabb férfi, aki valaha láttam. Huszonegynél nem lehetett több. A bőre kreolbarna, talán spanyol beütés, vékony, finom csontozatú. Levágott szárú farmersort volt rajta, más semmi. Kivéve a sminket, amivel meg tudtam ugyan békélni, de azért nem találtam vonzónak.
Aztán jött Bill, és láttam, ahogy megáll a nagyszobától a ház hátsó felébe vezető sötét folyosón. Ránéztem, próbáltam megbirkózni a váratlan helyzettel, amelybe kerültem. Kétségbeesésemre egyáltalán nem találtam megnyugtatónak a látványát. Az arca mozdulatlan volt, teljességgel kifürkészhetetlen. Bár magam sem hittem, hogy valaha ezt fogom gondolni, de most nagyon jó lett volna belekukkantani a gondolataiba.
-Jaj, milyen remek estének nézünk elébe - mondta a hosszú hajú hímvámpír elragadtatott hangon. - Ő az egyik kis barátnőd, Bill? Olyan nagyon üdécske.
Néhány válogatott kifejezés járt a fejemben, amelye¬ket Jasontől tanultam.
96
- Ha nem haragszotok, beszélgetnék egy kicsit Bil-lel mondtam nagyon udvariasan, mintha teljesen átlagos,
hétköznapi este lenne. - Szereztem néhány munkást a ház körüli teendőkre. - Próbáltam üzleti, személytelen hangon beszélni, bár a rajtam lévő sort, póló és Nike ci¬pő nem adott tiszteletet követelő, hivatalos külsőt. Re¬méltem azonban, hogy azt sugározza, hogy azok a kedves emberek, akikkel a munkaidőm alatt összetalálkozom, egyáltalán semmilyen veszéllyel nem fenyegetnek.
- És még úgy hallottuk, hogy Bill diétán van, hogy csakis szintetikus vért lakmározik - mondta a tetovált vámpír. - Azt hiszem, ezt rosszul tudtuk, Diane.
A vámpírnő felkapta a fejét, és hosszasan megszemlélt.
- Nem is tudom. Én szűznek nézem.
Nem hiszem, hogy Diane a szűzhártyámra értette.
Néhány könnyed lépéssel Bill felé indultam. Átkozot¬tul bíztam benne, hogy megvéd, ha a legrosszabb még rosszabbra fordulna, de azon kaptam magam, hogy eb¬ben nem vagyok egészen biztos. Még mindig mosolyog¬tam, remélve, hogy elmehetünk majd beszélgetni.
És igen, megszólalt.
- Sookie az enyém - mondta. A hangja olyan hideg és sima volt, hogy ha kő lett volna, akkor még egy icipici fodrot sem vetett volna, ha vízbe dobják.
Élesen ránéztem, de annyi eszem azért volt, hogy be¬fogjam.
- Mivel érdemelted ki, hogy gondjaidba vehesd a mi Billünket? - kérdezte Diane.
- Ahhoz neked kibaszottul semmi közöd - válaszol¬tam még mindig mosolyogva, kijelentésem árnyalásához
Jason szókincsének egyik elemét felhasználva. Mond¬tam, hogy heves a vérmérsékletem.
Feszült szünet. Mindenki, halandó és vámpír, olyan közelről vizsgálgatott, hogy úgy tűnt, meg tudnák szá¬molni a szőrszálakat a karomon. Akkor a magas hímvám¬pír felkacagott, és a többiek csatlakoztak. Amíg nevettek rajtam, néhány arasszal közelebb húzódtam Billhez. Sötét szeme merőn nézett rám - ő nem nevetett -, és az a határozott érzésem volt, hogy ő is éppen annyira kí¬vánja, hogy olvassak a gondolataiban, mint én.
Valamelyest veszélyben volt ő is, ebben biztos voltam. És ha ő, akkor én is.
— Olyan fura a mosolyod — mondta elgondolkodva a magas vámpír. Jobban bírtam, amikor nevetett.
-Jaj, Malcolm - mondta Diane. - Neked minden ha¬landó nő furán néz ki.
Malcolm magához húzta a halandó fiút, és hosszan megcsókolta. Kicsit kezdtem rosszul lenni. Ezek már magánéleti dolgok.
— Az igaz - mondta Malcolm, miután egy perc múlva elhúzódott, az alacsony férfi látható csalódottságára. -De ez valahogy mégis ritka darab. Lehet, hogy sűrűbb a vére.
— Ó — mondta a szőke nő, olyan hangon, amitől a vas is megrozsdásodott volna. — Ez csak a dilis Sookie Stack-house.
Jobban megnéztem magamnak a nőt. Végül, amikor gondolatban levontam néhány kilométert a rögös élet-útból, a sminkjéből pedig fél kilót, rájöttem, ki az. Janel-
ha Lennox két hetet dolgozott a Merlotte'sban, de Sam kirúgta. Arlene mesélte, hogy Monroe-ba költözött.
A tetovált hímvámpír átkarolta Janellát, és a mellét kezdte dörzsölni. Ereztem, hogy kiszökik a vér az arcom¬ból. Undorodtam. Ez egyre rosszabb. Janella erre, épp¬oly szemérmetlen módon, a vámpír lába közé nyúlt, és masszírozni kezdte.
Legalább most már világos volt, hogy a vámpírok egé¬szen biztosan képesek szexuális életet élni.
Ebben a percben viszont ez tökéletesen hidegen ha¬gyott.
Malcolm engem nézett, mire én undorodó arcot vág¬tam.
- Még ártatlan - mondta Billnek várakozásteli mo¬sollyal az arcán.
- Ő az enyém - ismételte Bill ezúttal erőteljesebb hangon. Ha csörgőkígyó lett volna, akkor sem lehetett volna egyértelműbb a fenyegetése.
- Ugyan, Bill, nekem ne mondd, hogy mindent meg¬kaptál a kicsikétől, amire csak szükséged van - mondta Diane. - Olyan sápadt és kókadt vagy. Nem jól gondos¬kodik rólad.
Még közelebb araszoltam Billhez.
- Tessék - ajánlotta Diane, akit kezdtem utálni. — Kóstolj bele Liam nőjébe, vagy Malcolm csinos fiújába, Jerrybe.
Janella nem reagált rá, hogy közkinccsé tették, lehet, hogy túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy lehúzza Liam farmerjának sliccét, de Malcolm szépséges fiúja, Jerry készségesen hajladozott Bill felé. Úgy mosolyog¬tam, hogy az állkapcsom majdnem eltört, amikor a kar¬ját Bill köré fonta, szimatolgatta a nyakát, és meztelen mellkasával az ingéhez dörgölődzött.
Borzalmas volt látni a vámpírom feszültségtől el¬torzult arcát. A szemfoga elővillant. Most először láttam teljes hosszúságában kieresztve. Nyilvánvaló volt, hogy a szintetikus vér nem elégíti ki Bill minden igényét.
Jerry egy kis májfoltot kezdett nyalogatni Bill nyaka tövében. Hogy még a gondolatpajzsot is tartsam, na ez már többnek bizonyult, mint amennyit bírtam. Mivel a jelenlévők közül három vámpír volt, és az ő gondolatait nem hallhattam, Janella viszont teljesen le volt kötve, csak Jerry maradt. Belehallgattam a fejébe, és elakadt a lélegzetem.
Bill már a vágytól reszketve hajolt le, hogy a szemfo¬gát Jerry nyakába mélyessze, amikor felkiáltottam.
- Ne! Sino-vírusa van!
Mintha megtört volna a bűbáj, Bill Jerry válla fölött rám nézett. Nehezen vette a levegőt, de visszahúzta a szemfogát. Kihasználtam a helyzet adta lehetőséget, és még közelebb léptem. Most már szinte mellette álltam.
- Sino-AIDS-es - mondtam.
A részeg és erősen kábítószerező áldozatok időlegesen hatottak a vámpírokra, néhányukról azt mondták, hogy kifejezetten élvezi azt a fajta izgalmat; de az AIDS-ví-rustól nyüzsgő emberi vér nem, ahogy más szexuálisan terjedő betegségek sem, vagy bármelyik nyavalya, amely a halandókat gyötörte.
Kivéve a Sino-AIDS-t. Nem jelentette ugyan a vám¬pírok a biztos végét úgy, mint az AIDS a halandóknak, de majdnem egy hónapra nagyon legyengítette őket, és ez alatt az idő alatt viszonylag könnyű volt elkapni, és karóval átdöfni őket. És néha, ha egy vámpír egynél többször lakmározott fertőzött halandóból, akkor igazá¬ból meghalt - újrahalt? - karódöfés nélkül. Bár az Egye¬sült Államokban még elég ritka volt a Sino-AIDS, az olyan nagy kikötők körül, mint New Orleans, kezdett elterjedni. Behurcolták a hajósok és a rengeteg országból érkezők, akik mulatni jöttek a városba.
Minden vámpír megdermedt, és úgy meredt Jerryre, mintha álruhás hulla lenne; a szemükben valószínűleg az is volt.
A gyönyörű fiú teljesen meglepetésszerűen rám tá¬madt. Megpördült, és rám ugrott. Nem volt vámpír, de erős volt, nyilván a betegség legkorábbi stádiumában le¬hetett, és balra, a falnak taszított. Az egyik kezével meg¬markolta a nyakamat, és a másikat ütésre emelte, hogy az arcomba sújtson. Én még csak védekezőn emeltem a kezemet, amikor Jerry mozdulata megszakadt, és a teste megdermedt.
- Engedd el a nyakát - mondta Bill olyan irtózatos hangon, amitől még én is megijedtem. Az elmúlt időben többször olyan gyors egymásutánban öntött el a ret¬tegés, hogy mostanra nem hittem benne, hogy valaha is biztonságban érezhetem magam. De Jerry ujjai nem ernyedtek el, és én nyüszíteni kezdtem anélkül, hogy akartam volna. Eddig oldalra néztem, de most, hogy fel¬néztem Jerry hamuszürke arcába, láttam, hogy Bill fogja a karját, Malcolm szorítja a lábát, és Jerry olyan rémült, hogy fel sem fogja, mire utasították.
A szoba kezdett elhomályosulni, és a hangok vissz¬hangzottak a fülemben.
Jerry gondolatai betörtek az agyamba. Képtelen vol¬tam kívül tartani őket. A tudatát a szeretőjének emlék¬képei borították el. A szeretőé, aki megfertőzte, a szere¬tőé, aki elhagyta egy vámpír miatt, a szeretőé, akit maga Jerry ölt meg féltékeny dührohamában. Jerry tudta, hogy a halál azon vámpírok által fogja utolérni, akiket ő akart megölni, és nem volt elégedett a bosszúja mértéké¬vel, amit a már megfertőzött vámpírok száma jelentett.
Láttam Diane arcát Jerry válla fölött, mosolygott.
Bill eltörte Jerry csuklóját.
A fiú felordított, és a földre rogyott. A vér elkezdett visszatolulni az agyamba, és majdnem elájultam. Mal-colm felnyalábolta Jerryt, és olyan nemtörődöm arccal vitte a kanapéhoz, mintha csak egy feltekert szőnyeget vinne. Azonban az arca egyáltalán nem volt nemtörő¬döm. Tudtam, hogy Jerrynek akkor van szerencséje, ha gyorsan hal meg.
Bill elém állt, Jerry helyére. Ujjaival, az ujjakkal, ame¬lyek épp az imént törték el Jerry csuklóját, masszírozni kezdte a nyakamat, olyan gyengéden, ahogy a nagy¬anyám csinálta volna. Egyik ujját az ajkamra tette, hogy biztosan felfogjam, meg sem mukkanhatok.
Azután, fél karjával a vállamon, a többi vámpír felé fordult.
- Ez aztán igazán szórakoztató volt - szólalt meg Liam. A hangja olyan higgadt volt, mintha ott a kana¬pén Janella nem éppen most részesítette volna kimon¬dottan intim masszázsban. A történtek közben nem
zavartatta magát annyira, hogy félbeszakítson bármii is. Újabb tetoválásai is láthatóvá lettek, olyanok, ami¬lyeneket még csak elképzelni sem tudtam volna. Forgott a gyomrom. - De szerintem menjünk vissza Monroe-ba. Egy picit el kell beszélgetnünk Jerryvel, ha felébred, ugye, Malcolm?
Malcolm a vállára vetette az eszméletlen Jerryt, és odabólintott Liamnek. Diane csalódottnak tűnt.
- De srácok - ellenkezett. - Azt még nem tudjuk, hogy a kiscsaj hogy jött rá.
A két hímvámpír egyszerre emelte rám a tekintetét. Liam, úgy mellesleg, közben a csúcsra jutott. Aha, a vámpírok is tudnak, rendben van. A beteljesedés röpke sóhaja után megszólalt.
- Kösz, Janella. Ez jó kérdés, Malcolm. Diane, mint mindig, a dolog elevenére tapintott. - És a három ven¬dég vámpír jót nevetett ezen a szerintük jó viccen, ami szerintem inkább ijesztő volt.
- Még nem tudsz beszélni, ugye, drágám? - Bill kér¬dése közben megszorította a vállamat, mintha nem értettem volna az előbbi célzást.
Ingattam a fejem.
- Én minden bizonnyal meg tudnám szólaltatni -ajánlkozott Diane.
- Diane, felejtsd el - mondta kedvesen Bill.
- Ó, igen. Ő a tiéd - mondta Diane, nem éppen olyan hangon, mintha megjuhászodott volna, vagy egyetértene vele.
- Egyszer majd meg kell ismételnünk ezt a látogatást mondta Bill, és a hangjából világosan kiderült, hogy a többiek vagy most rögtön elmennek, vagy meg kell verekedniük vele.
Liam felállt, felhúzta a sliccét, és halandó nőjére mu¬tatott.
- Kifelé, Janella, ki vagyunk rúgva. - A tetoválások hullámokat vetettek a bőrén, ahogy kinyújtóztatta iz¬mos karját. Janella végigsimította a vámpír oldalát, mint aki nem tud betelni vele, de az úgy hessentette el a kezét, mintha csak valami légy lett volna. Janella szomorú za¬varral nézett rá, de egyáltalán nem volt annyira meg¬sértődve, mint amennyire én lettem volna. Nem volt új¬donság neki az efféle bánásmód.
Malcolm felnyalábolta Jerryt, és egyetlen szó nélkül a bejárati ajtóhoz vitte. Ha a Jerryből való lakmározás közben megfertőződött is a vírussal, még nem gyengült le tőle. Diane mögöttük ment, átdobott egy táskát a vál¬lán, és hátravetett még egy csábos szemhunyorítást.
- Akkor hát magatokra hagyunk titeket, szerelmes tubicáim. Meglátod, isteni lesz, drágám - mondta köny-nyedén, és becsapta maga mögött az ajtót.
Abban a pillanatban, ahogy meghallottam kintről a kocsi motorját beindulni, elájultam.
Soha életemben nem csináltam még ilyet, remélem, nem is fogok, de úgy éreztem, hogy ezúttal volt egy-két okom rá.
Úgy tűnt, elég sok időt töltök Bill társaságában esz¬méletlenül. Ez egy rendkívül fontos gondolat volt, ala¬pos mérlegelésre érdemes, de nem ebben a percben. Amikor magamhoz tértem, egyszerre minden eszembe jutott, amit csak láttam és hallottam. Rájöttem, hogy
minden igaz volt, és ettől a valóságban is öklendezni kezdtem. Váratlanul Bill hajolt fölém a kanapé támlája fölött. Sikerült bent tartanom az elfogyasztott ételt, talán, mert nem volt túl sok a gyomromban.
- Így viselkedik minden vámpír? - suttogtam. A tor¬kom égett, és a nyakam véraláfutásos volt ott, ahol Jerry megszorította. - Iszonytatók voltak.
- Próbáltalak elcsípni a kocsmában, amikor láttam, hogy nem vagy otthon - mondta Bill kifejezéstelen hangon. - De addigra eljöttél.
Habár tudtam, hogy semmin sem változtat, sírni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy Jerry mostanra rég halott, és úgy éreztem, hogy van részem benne, de nem hallgathattam, amikor már épp azon volt, hogy megfer¬tőzze Billt. Annyi minden zaklatott fel olyan mélyen ez alatt a rövid idő alatt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem a felzaklatódást. Úgy tizenöt perc leforgása alatt ret¬tegtem a saját életemért, rettegtem Bill életéért (vagyis a létezésért), akaratlanul is szemtanúja voltam egy szigo¬rúan magánügynek számító szexuális aktusnak, láttam a lehetséges kedvesemet vér után sóvárogni hevesen (a hangsúly a sóvárgáson van), és majdnem megfojtott egy beteg hímringyó.
Ha jobban meggondoljuk, minden okom megvolt a sírásra, így elengedtem magam. Felültem, és egyre csak hullott a könnyem, miközben az arcomat azzal a zseb¬kendővel törölgettem, amelyet Bill adott a kezembe. Az abbéli kíváncsiságom, hogy vajon mire kell zsebkendő egy vámpírnak, a józan ész olyan kis pislákolása volt,
amelyet játszi könnyedséggel mosott el az ideges zokogás áradata.
Bill volt olyan tapintatos, hogy ne karoljon át. Leült a földre, és volt annyira figyelmes is, hogy elfordítsa a te-kintetét, amíg megszárogattam az arcomat.
- Amikor a vámpírok fészekben élnek - szólalt meg hirtelen -, gyakran válnak kegyetlenebbé, mert a töb¬biek jelenléte rossz hatással van rájuk. Állandóan úgy fi¬gyelik 3. másikat, mintha tükörben néznék önmagukat, és ez folytonosan eszükbe juttatja, milyen távol állnak a halandóktól. Az olyan vámpírok, mint én, akik egyedül élnek, kicsit jobban emlékeznek emberi mivoltukra.
Hallgattam lágy hangját, és sorra vettem, amiket mond, ahogyan próbálja megmagyarázni a megmagya-rázhatatlant.
- Sookie, a mi létünk abból áll, hogy delejes erőnkkel csábítunk és vért szívunk, és néhányan már évszázadok óta így létezünk. A szintetikus vér és az emberek fenn¬tartásokkal teli elfogadása nem változtatja meg a dolgo¬kat máról holnapra - de lehet, hogy máról egy évtized múltára sem. Diane, Liam és Malcolm ötven éve együtt vannak.
- Milyen aranyos - mondtam erre, és a hangomban hallani lehetett valamit, amit eddig még soha: keserűsé¬get. - Most van az aranylakodalmuk.
- El tudod ezt majd felejteni? - kérdezte Bill. Hatal¬mas, sötét szeme egyre közelebb és közelebb jött. Az ajka csak öt centire volt az enyémtől.
— Nem tudom. — A szavak aztán csak úgy kiszakadtak belőlem. - Tudtad, hogy én nem is tudtam, hogy tud-tok-e?
Szemöldöke kérdőn szaladt fel a homlokán. -Mit?
— Hogy — itt abbahagytam, próbáltam finomabban megfogalmazni. Annyi nyerseséget és durvaságot egész addigi életemben nem láttam, mint aznap este, nem akartam tovább fokozni. — Hogy van-e erekciótok — mondtam szemlesütve.
— Akkor már többet tudsz. - Olyan volt a hangja, mintha nem akarna ezen mulatni. - Élhetünk szexuális életet, de nem lehet gyerekünk, és nem nevelhetjük őket. Hát nem jobb érzés neked, hogy Diane-nek nem lehetnek leszármazottai?
Ez kivágta a biztosítékot nálam. Tágra nyitottam a szemem, és egyenesen ránéztem. -Ne... Nevess... Rajtam.
— Jaj, Sookie - mondta, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa az arcom.
Ellöktem a kezét, és nagy nehezen felálltam. Nem se¬gített, jobb is volt, a földön ülve nézett mozdulatlanul, kifürkészhetetlen arccal. Bill szemfoga vissza volt húzva, de tudtam, hogy szenved az éhségtől. Milyen kár.
A táskám a bejárati ajtó mellett volt a földön. Lépteim nem voltak szilárdak, de mégiscsak jártam. Kihúztam az egyik zsebből a villanyszerelők listáját, és az asztalra tet¬tem.
— Mennem kell.
Hirtelen előttem állt. Már megint ezek a vámpíros dolgok.
- Megcsókolhatlak búcsúzóul? - kérdezte. A karját maga mellett tartotta, egyértelműen jelezve, hogy addig nem ér hozzám, amíg meg nem engedem.
- Nem - feleltem hevesen. - Ezek után nem bírnám ki.
- Majd meglátogatlak.
- Igen. Talán.
Elment mellettem, hogy kinyissa az ajtót, de azt hit¬tem, hogy hozzám akar érni, és összerezzentem.
Megpördültem, és majdnem futottam a kocsimig, miközben újra könnyek homályosították a látásomat. Örültem, hogy olyan közel lakunk.