Claudia Gray - Evernight /11-19. fejezet/

Tizenegyedik fejezet
– VÁRJ! – KÖNYÖRÖGTEM, MÉG MINDIG VÉRTŐL RAGACSOS AJKAKKAL. – Ne menj el! Megmagyarázom.
– Ne gyere a közelembe! – Lucas holtsápadt volt.
– Lucas, kérlek...
– Te vámpír vagy!
Erre nem tudtam mit felelni. Új képességem, hogy tudtam hazudni, most nem segített. Lucas rájött az igazságra, s én nem bujkálhattam többé.
Egyre csak hátrált, megbotolva a zsindelyen, karjával kapá-lózva próbált egyensúlyozni. A sokk ügyetlenné tette, pedig mindig céltudatosan és ügyesen mozgott. Mintha megvakult volna. Utána akartam menni, ha másért nem, hogy nehogy el-veszítse az egyensúlyát és lezuhanjon. Főleg azért, mert két-ségbeesetten meg akartam neki magyarázni. De nem engedte, hogy segítsek. Már nem. Ha követném, pánikba esne, és futni kezdene. Futni előlem.
Remegve ültem le a tetőn és figyeltem, ahogy elmegy. Nem mert hátat fordítani nekem, amíg legalább fél úton nem volt az északi toronyhoz, a fiúk szobáihoz. Addig a térdemet átkarolva gubbasztottam, és csurogtak a könnyeim. Soha életemben nem féltem és nem szégyenkeztem ennyire, még akkor sem, amikor megharaptam.
Vajon rájött, hogy mi történt az őszi bál éjszakáján, hogy én bántottam? Ha még nem, tudtam, hogy hamarosan rájön.
Mit tegyek? Azonnal mondjam el a szüleimnek? Rettentő dühösek lennének rám, és kénytelenek volnának tenni valamit Lucas ellen. Nem tudtam, mit csinálnának a vámpírok, ha egy ember rájönne az Evernight titkára, de gyanítottam, hogy sem-mi jót. Szóljak Mrs. Bethanynek? Szó sem lehet róla. Megpró-bálhatnám felébreszteni Patrice-t, és tőle kérni tanácsot, de va-lószínűleg csak vállat vonna, eligazítaná szatén maszkját, és újra elaludna.
Most, hogy a titokra fény derült, mindannyian veszélybe ke-rültek. Lucas valószínűleg senkinek sem árulná el, nehogy azt higgyék, megőrült, de még ha megtenné, sem hinne neki senki. De a veszély, hogy mindannyian lelepleződhetünk, rettenetes volt. És az én hibám.
Valahogy jóvá kellett tennem. Kellett lennie valaminek, amit tehettem.
Beszélek Lucasszal. Mindjárt reggel. Ja, nem, reggel vizs-gázik.
Olyan furcsa volt még az is, hogy eközben olyan hétköznapi dologra kellett gondolnom, mint egy vizsga.
Majd utána elkapom. Nem akar majd beszélni velem, de a folyosón nem kezd vámpírokról kiabálni. Így lesz esélyem, csak arra kell rájönnöm, mit mondjak.
És azután? Hazudtam neki. Bántottam. Talán igaza van, amiért olyan messzire akar kerülni tőlem, amennyire csak tud.
Tisztában voltam vele, hogy akkor is meg kell próbálnom. Ha megtörténhet, hogy örökre elvesztem, nem hagyhatok ki semmit. Ha kell, könyörgök, sírok, vagy elárulom minden tit-komat. Csak azt tudtam, hogy meg kell értetnem magam vele.
A hosszú, álmatlan éjszaka után felkeltem, felvettem a feke-te pulcsimat és a skót szoknyámat, és merev léptekkel lemen-tem. Azt hittem, sikerül elcsípnem Lucast, amikor végez a vizsgával, de úgy látszik, aki elkészült, már mehetett is, és Lu-cas az osztálytársai szerint korán befejezte. Ez azt jelentette, hogy valószínűleg a szobájában van. Összeszedtem minden bá-torságomat, és belopakodtam a fiúk szobáihoz. Vic és Lucas egyszer megmutatták az ablakukat a parkból, úgyhogy volt esé-lyem megtalálni a szobájukat, ha nem kapnak el.
Vajon kitöri a frász, ha figyelmeztetés nélkül megjelenek nála? Talán. De meg kellett kockáztatnom. Nem bírtam tovább. Szenvedtem a bizonytalanságtól, azt sem tudtam, hová legyek. Még ha azt fogja is mondani, hogy soha többé ne menjek a kö-zelébe, akkor is legalább látnám, mi van. Nem tudni rosszabb volt bárminél.
Láttam, hogy jó helyen járok, amikor találtam egy ajtót, amelyen két poszter volt. Az egyik Hitchcock Szédülése, a má-sik meg a Faster, Pussycat! Kill! Kill! plakátja.
Senki nem reagált a kopogtatásra, így hát tétovázva kinyitot-tam az ajtót. Nem volt bent senki. A szobában Lucas-illat volt – fűszeres és erdőre emlékeztető. A falak felét beborították az akciófilmek plakátjai, pisztolyok és csajok mindenfelé. Az ezen az oldalon álló ágyat csomózásos technikával készült, festett hippitakaró borította. Vagyis a szobának ez a fele volt Vicé. Lucas fele jóformán üres volt. Se fotók, se poszterek nem lóg-tak a csupasz falakon, és a kis faliújságra, mely mindenkinek ott lógott az ágya fölött, nem tűzött mást, csak az órarendjét és egy mozijegyet, A gyanú árnyékábant, az első randinkról. Az ágyat katonai takaró fedte.
Nem tehettem mást, mint hogy várjak. Nem tudtam, mihez kezdjek, ezért az ablakhoz mentem, ahonnan látni lehetett az iskola murvával felszórt felhajtójának egy darabját. Volt ott néhány autó, főleg szülők, akik a gyerekeikért jöttek az utolsó vizsganapon, hogy hazavigyék őket karácsonyra. Persze az ember gyerekeket. Figyeltem, ahogy ölelkeznek, bepakolják a csomagokat, és megláttam Lucast, ahogy katonai zsákjával a vállán kilép a kapun.
– Jaj, ne! – suttogtam. Olyan erővel nyomtam a tenyeremet az ablaküvegre, hogy azt hittem, darabokra törik, vagy én török darabokra, de ő meg sem torpant. Egyenesen egy hosszú, feke-te, foncsorozott ablakú autóhoz ment. A kocsi ajtaja kinyílt, s megpróbáltam belelátni, de hiába. Így már értettem, miért olyan pucér a szobának az a fele. Azonnal rájöttem, hogy Lucas köszönés nélkül ment el karácsonyi szünetre, és valószínűleg so-sem jön vissza.
– Aszta, most már koedukáltak a szobák? Mi a fene! – lépett mögém Vic. Bágyadtan rámosolyogtam, mielőtt visszafordul-tam volna, hogy lássam, ahogy Lucas kocsija elindul. Az autó gyorsított, mintha sietne. – Ügyesen belopództál ide. Az előbb búcsúztatok el, mi?
– Aha. – Hát mi mást felelhettem volna erre?
– Azért ne legyél túl depis, oké? – vágott vállon finoman Vic. – Vannak pasik, akik nem tudják, mit mondjanak a lá-nyoknak, ha el vannak kenődve, de öregem, én nem tartozom közéjük.
– Megvagyok. Komolyan. – Figyelmesen tanulmányoztam Vic arcát. Ő volt az egyetlen ember a suliban, akivel Lucas esetleg megoszthatta a gyanúját. – Neked úgy tűnt, hogy Lu-casnál... minden rendben?
– Nem fogadta el a meghívásomat Jamaicába – vont vállat Vic. – Valami olyat mondott, hogy családi összejövetel van, de nekem nem úgy hangzott, mintha bármi különlegesre készül-nének. Te nem szívesebben töltenéd a karácsonyt a tengerpar-ton elterülve ahelyett, hogy valami öreg trottyokkal lógsz, akik a muterod ismerősei?
Egyáltalán nem erre gondoltam. Mindesetre ha ez volt a leg-furcsább Lucas viselkedésében, amit Vic említésre méltónak talált, akkor valószínűleg megtartotta magának a vámpírokkal kapcsolatos gondolatait. Vic nem az a srác volt, akinek arcizma sem rándul egy ilyenen. Fájt, hogy Vic őszintébb nálam.
– Cheetost? – kínált meg egy félig üres, narancssárgás poros tartalmú zacskóból. A fejemet ráztam, és igyekeztem úgy tenni, mint akinek nem forog a gyomra. – Meg fogja bánni. Majd meglátod. Én a családommal akkorát fogok bulizni, mint a ház.
És ő? Illedelmesen ül majd az asztalnál valahol – jósolta Vic, miközben a szája tele volt Cheetosszal. – Hosszú hónap lesz.
– Aha – motyogtam. – Az biztos.
Sokan nyilván azt feltételeznék, hogy a vámpírok nem iga-zán karácsonyoznak. Tévednének.
A vallásos rész kellemetlen. A keresztek és a szenteltvíz lát-tán ugyan nem fogunk tüzet, és nem változunk füstté, mint a horrorfilmekben, de kínosan érezzük magunkat egy kápolnában vagy templomban, olyan borzongató érzés fog el, mintha egy láthatatlan személy figyelne. Vagyis éjféli miséről és jászolról, meg hasonlókról szó sem lehetett. Azonban a vámpírok is ugyanúgy örülnek az ajándéknak, mint bárki más. És ha emel-lett nincs iskola, olyan ünnep kerekedik, amit még az élőhalot-tak is élveznek.
Legalábbis az élőhalottak többsége. Azon a karácsonyon pocsékabbul éreztem magam, mint életemben valaha.
A fojtogató hangulat megszűnt, amikor a többiek elmentek, és csak a vámpírok maradtak a suliban. Már nem játszották meg magukat annyira, hiszen nem volt, akit piszkáljanak, vagy akire nagy hatással lehettek volna. Néhányan elutaztak, köztük Patrice is, aki kitartott amellett a véleménye mellett, hogy ki-hagyhatatlan az évnek ebben a szakában a svájci síelés. A töb-biek, tanárok és diákok egyaránt azért maradtak az Evernightban, mert ez volt az otthonuk, vagy legalábbis ennél igazibb otthona sokaknak nem volt.
– Mi vagyunk a kivétel, Bianca – mondta anyu, miközben magyal girlandokat aggatott a bejárati ajtónk fölé, én pedig ott álltam és fogtam a létrát. Apuval észrevették rosszkedvemet, és mindent megtettek, hogy bevonjanak a karácsonyi hangulatba.
– Tudod, hogy a miénk az egyetlen család az Everwoodban? A többieknek azóta nem volt családjuk... nos, azt hiszem, amióta nem élnek.
– Csak fura nekem, hogy nincs hová hazamenniük – nyújtot-tam oda egy rajzszöget, hogy felerősíthesse a girlandot. – Ne-künk volt házunk. Hogy élhet valaki ház nélkül?
– Tizenhat évig volt házunk – helyesbített apa a kanapén fekve, ahol teljesen lefoglalták a lemezei, mivel az Ella Wishes You a Swinging Christmast próbálta megtalálni. – Neked az egész életed, de anyádnak és nekem csupán egy...
– Egy szempillantásnak tűnik – sóhajtott anyu.
Apu rámosolygott, s volt valami ebben a mosolyban, ami ar-ra emlékeztetett, hogy vagy hatszáz évvel fiatalabb nála, s apu-nak még az együtt töltött évszázadok is csupán szempillantás-nak tűnhetnek.
– Állandóság nem létezik. Az emberek jönnek, mennek, el-vesznek a szórakozásban, a luxusban, vagy bármi másban, ami a halhatatlanság időről időre felbukkanó unalmát megtöri. Az élet megy tovább, és nekünk, akik nem élünk, nehéz lépést tar-tanunk.
– Ezért kell az Evernight – mondtam a modern technológia órára gondolva, és arra, hogy mennyire összezavarodott min-denki, amikor Yee tanár úr bemutatta az e-mailt. Sokan hallot-tak már róla, és többen azt is tudták, hogyan kell használni, de én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy valójában hogyan mű-ködik, még mielőtt Yee tanár úr elmagyarázta volna. Egy dolog végigblöffölni az életet a huszonegyedik században, s más va-lóban érteni, ami történik. – És mi van azokkal, akik túl idősnek néznek ki ahhoz, hogy iskolába járjanak?
– Hát, tudod, nem ez az egyetlen hely – nyúlt le anyu a kö-vetkező girlandért. – Vannak gyógyfürdők és hotelek, olyan helyek, ahol természetes, hogy valaki egy kissé elzárkózik a vi-lágtól, ahol ellenőrizni lehet, hogy ki jut be. A régi időkben sok zárdánk és kolostorunk volt, de manapság nehéz újakat alapíta-ni. A protestáns reformáció elég sokat megszüntetett – a huge-notta csőcselék, tűz, meg hasonlók. A bentlakók nem magya-rázhatták el, hogy nem katolikusok, ha nem akarták tovább rontani a helyzetüket. Manapság leginkább az iskoláknál és kluboknál maradunk.
– Jövőre nyílik egy ál-rehabilitációs centrum Arizonában – tette hozzá Apu.
Elképzeltem, ahogy szétszóródunk szerte a világon, s csak itt-ott jövünk össze, úgy évszázadonként egyszer. Vajon így kell léteznem majd?
Elviselhetetlenül magányosnak hangzott. Mi értelme a vég-telen életnek, ha hiányzik belőle a szeretet? A szüleim szeren-csések voltak, amiért egymásra találtak, és már évszázadok óta együtt voltak. Én néhány hónap leforgása alatt megtaláltam és el is vesztettem Lucast. Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy egy napon majd semmiségnek fog tűnni, hogy a vele töl-tött idő csak egy szempillantás lesz, de képtelen voltam elhinni.
Így hát a vakáció első hetében leginkább a szobámban ma-radtam. Sokszor fel sem keltem. Néha megnéztem az e-mailjeimet a kihalt számítógépteremben, hiábavalóan remény-kedve egy e-mailben Lucastól. Helyette különböző vicces fotó-kat kaptam Vicről, ahogy a tengerparton hülyéskedik napszem-üvegben és Mikulássapkában. Eltűnődtem azon, hogy írjak-e Lucasnak ahelyett, hogy a levelére várok, de mit mondhattam volna?
A szüleim amikor csak tudtak, elrángattak mindenféle kará-csonyi eseményre, én pedig meg is próbáltam velük tartani. Jel-lemző, hogy a világ egyetlen olyan vámpírpárjának gyerekeként születtem, akik sütnek gyümölcskenyeret. Néha rajtakaptam őket, amint jelentőségteljesen összenéznek. Nyilván észre-vették, hogy pocsékul vagyok, és legszívesebben megkérdezték volna, mi bajom.
Részben el is akartam mondani nekik. Néha semmit sem szerettem volna jobban, mint ha kibuggyan belőlem az egész történet, és sírhatok a karjaikban, és az sem érdekelt, ha ez éret-len dolog a részemről. Mit izgatott, ha kénytelenek lettek volna jelenteni a dolgot az igazgatónőnek, miután elmondtam nekik az igazat, márpedig azt nem hittem, hogy Bethany igazgatónő ne menne Lucas után, és ne tenné pokollá az életét.
Lucas érdekében kénytelen voltam megtartani magamnak boldogtalanságomat.
Képes lettem volna az egész szünet alatt így folytatni, ha ka-rácsony előtt nem esett volna le a második hó. Ez bőségesebb volt, mint az első, és csenddel, puhasággal és kékesfehér csil-logással borította be a parkot. Mindig is szerettem a havat, a látványát, a fényét, és ahogy tökéletesen elterül a tájon. Ez ki-billentett a depresszióból. Farmert és csizmát kaptam magamra, meg a legvastagabb, csavart mintás kötött pulcsimat. Szürke kabátom gallérjára biztonságosan oda volt tűzve a brossom, így cammogtam le a lépcsőn, hogy sétálni menjek. Amikor a kapu-hoz értem, láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek tet-szik az ötlet.
Balthazar szégyenlősen bámult piros sálja fölött. – Már több száz éve itt vagyok Új-Angliában, és még mindig izgatott le-szek, ha havat látok.
– Ismerem az érzést. – A köztünk levő viszony még mindig fura volt, de udvariatlanság lett volna nem így folytatni: – Menjünk együtt!
– Ja. Menjünk!
Először nem sokat beszéltünk. De nem voltunk feszültek. A hóesés és a rózsaszínesen arany reggeli fény követelte meg a csendet, s egyikünk sem akart hangosabb zajt hallani, mint csizmánk tompa nyikorgását a havon. Utunk a parkon át az er-dőbe vezetett, mint amikor sétálni mentünk az őszi bál éjszaká-ján. Mélyeket lélegeztem, aztán puha, meleg, szürke leheletfel-hőket eregettem a téli égre.
Balthazarnak ráncok jelentek meg a szeme sarkában, mintha viccesnek találná, vagy legalábbis boldog lenne. Belegondoltam abba a sok évszázadba, amit biztosan megélt, és a ténybe, hogy ezt még mindig nincs kivel megosztania.
– Kérdezhetek tőled valami személyeset? Meglepetten pis-logott, de nem sértődött meg.
– Persze.
– Mikor haltál meg?
Ahelyett, hogy azonnal felelt volna, tett még néhány lépést. Ahogy a látóhatárt kémlelte, azt gondoltam, nyilván azt próbál-ja meg felidézni, hogy milyen volt az élete.
– 1691-ben.
– Új-Angliában? – kérdeztem, visszaemlékezve arra, amit mondott.
– Aha. Tulajdonképpen nem messze innen. Ugyanabban a városban, ahol születtem. Csak párszor hagytam el – révedt a távolba. – Egyszer elutaztam Bostonba.
– Ha elszomorít...
– Nem, semmi baj. Rég nem beszéltem az otthonomról. Éhes varjú gubbasztott feketén és fényesen egy közeli magyalbokor ágán, s a bogyókat csipegette a hegyes levelek közt. Balthazar figyelte a madár ügyködését, valószínűleg, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Bármit készült is mondani, tudtam, hogy nehéz lesz neki.
– A szüleim korai telepesek. Nem a Mayfloweren jöttek át, de nem sokkal utána. A nővérem, Charity, az úton született. Egy hónapos volt, mire szárazföldet láttak. Állítólag ez bizony-talanná tette. Nem a földben gyökerezett – sóhajtott. – Én meg már itt jöttem a világra. Európai származású, valódi amerikai voltam. Ez akkoriban szokatlan volt.
– Charity. Puritán név, nem? – Mintha olvastam volna va-lami ilyet egy könyvben, de képtelen voltam elképzelni, ahogy Balthazar úgy jár, mint egy bevándorlónak öltözött szereplő a hálaadásnapi előadáson.
– A vallási vezetőink nem mondták volna, hogy az istenfé-lők közé tartoztunk. Csak azért lehettünk az egyház tagjai, mert... – Arcom nyilván elárulta zavarodottságomat, mert elne-vette magát. – Ősrégi történet. Bármely modern felfogás szerint a családunk mélyen vallásos volt. A szüleim az egyik szent erényről, a könyörületességről nevezték el a nővéremet Charitynek. Hittek benne, hogy ezek az erények eléggé valósak ahhoz, hogy tapinthatóak legyenek, éppen csak kéznyújtásnyira vannak, ahogyan mi a napban vagy a csillagokban hiszünk.
– Ha olyan vallásosak voltak, neked miért adtak olyan fel-lengzős nevet, mint a Balthazar?
Szemrehányóan nézett rám.
– Balthazar, más néven Boldizsár volt az egyik napkeleti bölcs, a három királyok egyike, akik ajándékot vittek az újszü-lött Jézusnak.
– Ja?!
– Semmi vész – tette széles tenyerét a vállamra, csak egy percre. – Ezt manapság nagyon kevesen tanítják meg a gyere-keiknek. Akkoriban mindenki tudta. A világ gyorsan változik, nehéz lépést tartani.
– Biztosan nagyon hiányoznak neked. Mármint a családod. – Olyan kevésnek éreztem magam. Milyen lehet Balthazarnak, hogy évszázadok óta nem látta a szüleit vagy a testvérét? El sem tudtam képzelni, mennyire fájhat.
(Vajon milyen lesz, ha majd kétszáz éve nem láttam Lucast?) Képtelen voltam belegondolni. Inkább Balthazarra összpontosí-tottam.
– Néha azt hiszem, annyira megváltoztam, hogy a szüleim alig ismernének rám. A nővérem pedig... – elhallgatott és a fejét csóválta. – Tudom, hogy arra vagy kíváncsi, mennyire volt más a világ. Hogy mekkora a változás. De mi magunk változunk legtöbbet, Bianca. Ez a legfélelmetesebb. Itt sokan ezért viselkednek úgy, mint a tizenévesek, még akkor is, ha több száz évesek. Nem értik önmagukat, sem a világot, amiben részt kell venniük. Ez olyasmi, mint a folyamatos kamaszkor. Nem valami élvezetes.
Magam köré fontam a karomat, mert vacogni kezdtem a hi-degtől, és az előttem elnyúló évekre, évtizedekre, évszázadokra gondoltam, melyek állandóan változnak, és teljesen bizonyta-lanok.
Ezután egy ideig csak mentünk, Balthazar gondolataiba me-rülve, én egészen elveszve az enyéimben. Apró hófelhőket rúg-tunk fel a földről, és nem hagytunk mást magunk után, csak lábnyomokat a mozdulatlan fehér tengeren. Végül összeszed-tem a bátorságomat, és megkérdeztem tőle azt, ami valóban foglalkoztatott.
– Ha visszamehetnél, magaddal hoznád őket? Mármint a családodat?
Azt gondoltam, talán igent felel, hogy bármit megtenne, hogy velük lehessen. Azt gondoltam, talán nemet mond, hogy képtelen lett volna megölni őket, hiába minden. Mindkét válasz útbaigazítana azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig tarthat a gyászom, mennyi ideig kell elviselnem a boldogtalanságot, amiért elvesztettem Lucast. Arra nem számítottam, hogy meg-torpan és döbbenten bámul.
– Ha visszamehetnék – felelte –, meghalnék a szüleimmel együtt.
– Tessék? – Annyira megdöbbentem, hogy képtelen voltam más válaszra.
Közelebb lépett hozzám, és bőrkesztyűs kezével megfogta az arcomat. Érintése nem olyan volt, mint Lucasé. Megpróbált ráébreszteni valamire, megmutatni nekem valamit.
– Te élsz, Bianca. Még mindig nem tudod értékelni, amit ez jelent. Jobb, mint vámpírnak lenni, jobb, mint bármi más a vi-lágon. Halványan emlékszem még, hogy milyen volt élni, és ha képes lennék rá akár csak egy napra is, az a világon bármit megérne. Még az örök halált is. Az összes évszázad, amit meg-ismertem, és az összes csoda, amit láttam, nem ér annyit, mint az élet. Szerinted miért olyan durvák az itt levő vámpírok az emberdiákokkal?
– Gondolom, mert sznobok.
– Szó sincs róla. Féltékenységből. – Hosszasan néztük egy-mást némán, miután hozzátette: – Élvezd az életet, amíg lehet! Mert nem örök – sem a vámpíroknak, sem másnak.
Ilyesmit még soha senki nem mondott nekem. A szüleim nem vágytak rá, hogy még mindig éljenek, vagy mégis? És Courtney, Erich, Patrice, Ranulf? Talán ők is azt kívánják, bár-csak emberek volnának?
Balthazar talán érezte, hogy kételkedem, ezért hozzátette:
– Nem hiszel nekem.
– Nem arról van szó. Tudom, hogy az igazat mondod. Nem hazudnál nekem ilyen fontos dologról. Nem olyan vagy.
Bólintott, miközben egy fél mosoly játszott az ajkán, s én úgy éreztem, többet mondtam, mint amennyit akartam. Szemé-ben a reménykedő fényt nem láttam az őszi bál óta, amióta cserben hagytam.
De jobban aggasztott, hogy igazat beszélt. Balthazar tényleg nem hazudott volna nekem semmi fontossal kapcsolatban, még akkor sem, ha az igazat kellemetlen volt hallani. Megbízható volt. Jó. Bárcsak én is olyan jó lettem volna, olyasvalaki, aki mások érdekét helyezi a magáé elé, aki megérdemelte volna Lucas bizalmát.
De aztán azt gondoltam: Talán még nem késő.
Miután visszamentünk a suliba, s nyomunk ott kígyózott mögöttünk a hóban, búcsút intettem Balthazarnak, és felsiettem a számítógépterembe. Szerencsére az ajtó nem volt bezárva. Ahogy arra vártam, hogy bemelegedjen a gépem, eszembe ju-tott Klimt ágyam felett lógó Csókja.. Azok a szerelmesek az örökkévalóságig ölelik egymást, egy egész két fele, rózsaszín és arany mozaikban összeolvadva.
Ha az ember szeret valakit, nem engedheti, hogy hazugságok válasszák el tőle. Bármi történt is, még ha örökre elveszítettük is egymást, tartozunk egymásnak az igazsággal.
Remegő ujjakkal pötyögtem be Lucas e-mail címét, és a té-ma rubrikába ezt írtam: Csakis az igazat, a színtiszta igazat.
Aztán gépelni kezdtem, s csak úgy áradt belőlem minden, amit addig visszatartottam. Elmondtam neki amilyen gyorsan és egyszerűen csak lehet, hogy amit aznap éjjel látott, valóság.
Hogy vámpír vagyok, két vámpír gyermekeként születtem, és az a sorsom, hogy egy nap magam is azzá legyek.
Hogy az Evernightban nyüzsögnek a vámpírok, és az iskola kizárólag azért létezik, hogy a változó világra tanítson bennün-ket, és megóvjon az emberektől, akik félnek tőlünk, mert nem értenek semmit.
Hogy megharaptam az őszi bál éjszakáján, bár nem akartam bántani, hanem csak annyira közel akartam lenni hozzá.
A szavak csak úgy áradtak belőlem. Tulajdonképpen egy nagy összevisszaság volt az egész. Még sosem próbáltam el-mondani ezeket a titkokat, ezért folyamatosan ismételtem ma-gamat, helytelenül fogalmaztam, és olyan kérdéseket tettem fel, amikre nem volt biztos, hogy tudom a választ. De nem számí-tott. Csakis az volt a lényeg, hogy végre elmondjam Lucasnak az igazat. Végül ezt írtam:
Nem azért mondom el Neked mindezt, mert arra szá-mítok, hogy visszakaplak. Tudom, hogy azt nem érdemlem meg azután, amit tettem, s bár nem vagy veszélyben az Evernightban, gondolom, többé eszed ágában sincs az iskola közelébe se jönni.
Leginkább azért írok, hogy megkérjelek, ne mondd el senkinek, amit láttál, ha eddig még nem tetted. Ne mutasd meg senkinek ezt az e-mailt! Tartsd meg a titkomat! Ha kiderülne az igazság, a szüleim és Balthazar, meg sok diák veszélybe kerülne, s az egész az én hibám volna. Nem bírnám elviselni, ha én tehetnék róla, hogy bárkinek baja esik.
Én senkinek nem mondtam el, hogy láttál Erichhel a tetőn. Ezt a te biztonságod érdekében tettem. Ennyit te is megtehetsz nekem cserében, nem? Csak ennyit kérek. Ta-lán ez több, mint amit megérdemlek, de itt nem rólam van szó, hanem a többiekről, akiknek bajuk eshet.
Azt is szeretném, ha tudnád, hogy fontos vagy nekem annyira, hogy elmondjam Neked a teljes igazságot. Saj-nálom, hogy addig vártam, amíg túl késő nem lett. De remélem, jelent Neked valamit, ha megérted, hogyan ér-zem magam valójában.
Örökké hiányozni fogsz
Viszlát, Lucas!
Még mielőtt lebeszélhettem volna róla magamat, gyorsan megnyomtam a Küldést. Amint megtettem, végigfutott a háta-mon a hideg. Mi van, ha nem hallgat rám? Mi van, ha az e-mail, amit elküldtem, nem győzi meg arról, hogy hallgasson, hanem inkább bizonyítékot ad a kezébe?
Talán meg kellett volna bánnom, de nem tettem. Lucas talán már nem bízott bennem, de én bíztam őbenne.
Nem hittem, hogy válaszolni fog. Persze ez nem ugyanaz, mint a remény. A következő nap egyfolytában az e-mailjeimet ellenőriztem, sőt az az utáni napon, meg karácsony napján is, amikor csak meg tudtam lógni az ajándékbontogatásból.
Nem érkezett válasz Lucastól.
Újév napja. Semmi.
Azt mondtam magamnak, hogy az igazat megmondani ön-magáért is megéri, és hittem is benne. De ettől még nem volt könnyebb szembesülni azzal, hogy vallomásom semmit sem je-lentett. Lucas nem került elő.

Tizenkettedik fejezet
AMIKOR A DIÁKOK VISSZATÉRTEK AZ ISKOLÁBA, ott álltam a bejárat előtti lépcsőn, barátságos arcokra várva. Bár egyfolytában azt hittem, hogy őt látom, csak a képzeletem ját-szott velem kegyetlen játékot. Úgy hittem, hogy ez a nap fordulópont lesz. Ha Lucas nem kerül elő, legalább tudom, há-nyadán állunk. Valójában azonban hasztalan kívánságokkal kínoztam magamat olyasmiért, ami lehetetlen volt, ahelyett, hogy szembesültem volna a tényekkel, és rákényszerítettem volna magam arra, hogy továbbmenjek.
Ehhez pedig szükségem volt arra a kevés barátra, akiket az Evernightban magaménak mondhattam.
Megpillantottam Raquelt, ahogy nyakát behúzva, idegesen igyekezett a tömegben. Amikor megfordultam, és Erichet lát-tam, aki a lépcső tetejéről fixírozta, mindjárt tudtam, miért ide-ges. Odasiettem Raquelhez, és a vállamra vettem az egyik tás-káját.
– Szóval visszajöttél – jegyeztem meg. – Nem voltam biztos benne, hogy így lesz.
– Nem akartam – bámulta Raquel kitartóan a cipőjét. – Semmi baj. Hiányoztál volna. De azt az alakot nem akartam látni többé.
Felesleges lett volna elmagyaráznia, kire gondol.
– Nem mondtad el a szüleidnek? – Biztos voltam benne, hogy dühösen hívták volna fel az igazgatónőt, amiért Erichet nem rúgták ki, és talán ki is vették volna Raquelt az iskolából.
– Szerintük csak felfújom a dolgot – vont vállat. – Mindig azt hiszik.
Eszembe jutott, hogy mennyire meghatódott, amikor azt mondtam, hiszek neki. Most már azt is tudtam, miért.
– Sajnálom.
– Na, mindegy. Itt vagyok. Különben is, épp szünet előtt el-vesztettem itt a kedvenc karkötőmet. Vissza kellett jönnöm, ha másért nem, azért, hogy megtaláljam.
Hátrapillantottam Erichre. Sötét szemét le sem vette rólunk. Amikor észrevette, hogy nézem, féloldalas vigyorra húzta a száját. Undorodva fordultam vissza a tömeg felé.
Lucas.
Nem. Nem lehet. Csak a képzeletem játszott velem megint, hogy újra reménykedni kezdjek. Kizárt dolog, hogy Lucas visz-szajönne az Evernightba azután, amit látott, és amit mondtam neki.
Ekkor azonban kettévált a tömeg, és tisztán láttam őt, és biz-tos voltam benne, hogy ezúttal nem tévedek. Visszatért.
Ott volt, néhány lépésnyire tőlem. Szakadtabb volt, mint va-laha, bronzszínű haja kócos, viseltes tengerészkék pulóvere kopottabb, mint evernightos egyenruhája. Mégis szívdöglesz-tően állt neki.
Felvidultam, amikor megláttam, nem tehettem róla. De amint egymás szemébe néztünk, elfordult, mintha nem tudná, mi mást tehetne. Olyan érzés volt, mintha pofon ütött volna.
Az első reakcióm az volt, hogy ledobjam Raquel táskáját, és bemeneküljek a klotyóba, még mielőtt ott helyben a lépcsőn elkezdenék bömbölni. De ugyanabban a pillanatban elmosódott skót kockás árny rohant el mellettem, és vetette magát Lucasra hátulról.
– Lucas! – kukorékolta Vic. – Öregem, hát itt vagy?
– Szállj le! – tolta el magától nevetve Lucas.
– Ezt skubizzad! – halászott elő Vic egy hamisítatlan, ág-bélből font szafarikalapot, olyat, amilyet a régi filmekben szok-tak viselni. Megmutatta nekem és Lucasnak is. Nyilván nem vette észre, hogy nem vagyunk együtt. – Hát nem csúcs?
– Kizárt, hogy ezt órán viselheted – mondtam, tettetve, hogy minden rendben van. Talán Lucas is úgy tesz majd, és lehetőséget ad rá, hogy beszéljek vele. – A Converse cipőt még megengedik neked, de szerintem a szafarikalap egy kissé túlzás.
– Szándékom szerint a Casa del Lucas y Victor lesz a hely, ahol viselni fogom. – Feltette a kalapot, hogy bemutassa. – La-za szabadidős és tanulási tevékenységhez. Na, mit szólsz, Lu-cas?
Senki nem felelt. Lucas már el is tűnt a tömegben.
Vic újra felém fordult, szemmel láthatólag zavarodottan szobatársa eltűnése láttán. Én is összezavarodtam, de azért, mert elképzelni sem tudtam, miért jött vissza egyáltalán.
Az biztos volt, hogy időbe telik, mire újra képes lesz beszélni velem. Azok után, amit rólam, az Evernightról és a vámpírokról megtudott, gondoltam, megérdemel annyi időt, amennyi csak kell neki. Addig nem volt más hátra, mint várni.
Néhány nappal később épp órára készültem, s közben úgy tettem, mint akit igazán lekötnek Patrice svájci útjáról szóló meséi.
– Fel nem foghatom, hogy hogyan állíthatják egyesek, hogy jobban szeretnek Coloradóban síelni – ráncolta az orrát. Komo-lyan úgy gondolta vajon, hogy Amerika minden pontja gáz? Vagy csak kompenzált valamiért, úgy tett, mintha menőbb len-ne, mint amilyen valójában volt? Most, hogy nekem magamnak is annyi titkom volt, kezdtem nem elhinni mindent első hallásra. – Szerintem Svájc annyival civilizáltabb. És sokkal több ér-dekes figurával ismerkedhetsz meg.
– Nem szeretek síelni – jegyeztem meg meggondolatlanul, miközben a szempillámat festettem. – A snowboardozás sokkal izgalmasabb.
– Mi van? – Patrice megrökönyödötten bámult rám. Azelőtt sosem mertem ellentmondani egyetlen megjegyzésének sem. Úgy tűnt, egy olyan mellékes témában sem szerette, ha vitat-koznak vele, mint a síelés vagy a snowboardozás.
Még mielőtt elmondhattam volna az indokaimat, kicsapó-dott az ajtó. Courtney volt az, meglepően kócosan. Courtney, akinek mindig tökéletes volt a frizurája és a sminkje, még akkor is, ha az ember hajnali kettőkor futott össze vele a fürdő-szobában.
– Figyu, nem láttátok Erichet?
– Erichet? – vonta fel a szemöldökét Patrice. – Nem emlék-szem rá, hogy meghívtam volna a hálószobámba. És te, Bianca?
– Az biztos, hogy tegnap éjjel nem.
– Ne humorizálj, rendben? – horkant fel Courtney. – Azt hit-tem, érdekel, hogy eltűnt egy osztálytársunk. Valaki megszö-kik, te meg úgy teszel, mintha az egész egy jó vicc lenne. Genevieve meg kisírja odaát a szemét.
– Várjunk csak! Erich hiányzik? – jelent meg Raquel az aj-tóban két másik diákkal együtt, akik félbehagyták a reggeli ké-szülődést. A hír gyorsan terjedt.
– Ismered Davidet, a szobatársát? Ő csak ma érkezett. – Látszott, hogy Courtney-t aggodalma nem akadályozta meg abban, hogy élvezze a rá irányuló figyelmet. Kedvére volt a helyzet: – David azt mondta, hogy Erich szobája olyan, mintha valaki feltúrta volna. Minden tönkrement. És Erichnek se híre, se hamva. Úgy volt, hogy Genevieve-vel fog lógni a hétvégén. Most meg szegénykém teljesen kivan.
– Mostantól csak némán nevetünk – ígérte Raquel, aki nyil-ván nem aggódott annyira Erich miatt. De ki hibáztatná érte? Courtney dühös pillantást vetett ránk, majd elsietett.
Később, aznap délelőtt, útban az első órára, Raquel ezt mo-tyogta:
– Fogadni mernék, hogy Genevieve nem örül, amiért elsza-lasztja ezt a pompás alkalmat, hogy a srác, akivel randizik, megerőszakolja.
– Erichnek nyilván elege lett az iskolából – mondtam. – Hallottam, hogy minden évben sokan elmennek félév vége előtt. – Persze tudtam, hogy Erich csupán egyike volt annak a több tucat vámpírnak, akik a modern kor csínját-bínját megta-nulni jöttek az Evernightba, és megunták, hogy gyerekként ke-zelik őket, ezért elhúztak, hogy máshol szórakozzanak. Vagy talán Mrs. Bethany észrevette benne a veszélyt, amit én is lát-tam, és megparancsolta neki, hogy haladéktalanul hagyja el a helyszínt.
– Azok a diákok az okosak, akik megszöknek. Ezért megle-pő, hogy Erich volt az első, aki elment. – Raquel elhallgatott. – Irtóra biztosak benne, hogy megszökött, ahhoz képest, hogy senkinek sem említette egy szóval sem. Az ember különben is azt gondolná, hogy ha már menni akart, inkább a karácsonyi szünetben húzott volna el. Szerinted jönni fognak a zsaruk? Legalább egy-két kérdést feltehetnének.
– Biztosan csak felhívta a szüleit, hogy jöjjenek érte, és küldjék inkább egy másik menő bentlakásos suliba. Mrs. Bethany tutira mindent tud a dologról, Courtney csak eltúlozza az egészet.
– Az nem is lenne meglepő. És ő pont az a bunkó, aki szét-verné a szobáját, mielőtt elmegy, csak, hogy másoknak kelljen rendet tenni utána. – De Raquel nem úgy nézett ki, mint aki hisz is ebben. – Lehet, hogy a tanárok keresztkérdéseket fognak feltenni. Sőt talán a zsaruk is.
– Még csak most derült ki – az egész téma kínos volt szá-momra. – Várd ki a végét!
– Ebben a suliban mindenki úgy tesz, mintha nem lenne nagy cucc, ha egy diák eltűnik – mondta, majd fejcsóválva folytatta. – Amit az előző félévben mondtam, most duplán ér-vényes. Jövőre nem jövök vissza.
Az jutott eszembe, vajon Erich nem ugyanezt mondta-e.
A nap hátralevő részében mindenki furán viselkedett. A diá-kok nem figyeltek órán, és fogadásokat kötöttek arról, hogy hová mehetett Erich. David rámutatott, hogy elvitte az összes könyvét és a papírjait, de otthagyta a ruháit, ami nagyjából épp az ellenkezője annak, amit általában fontosnak tart. Vártam, hogy az igazgatónő mikor hívja össze a gyűlést, és ad valami-féle magyarázatot, de nem tette.
Aznap éjjel azon kaptam magam, hogy a torony lépcsőházá-ban lógok, abban, amelyiknek keskeny, egytéglányi széles ab-lakai vannak, melyekből a legjobb kilátás nyílik a főútról az is-kolához vezető murvás felhajtóra. Nem számítottam rá, hogy Erichet odalent látom, mégis vártam valamire.
– Hát, azt hiszem, most nem jön a rendőrség.
Elfordultam az ablaktól, és megláttam Lucast, aki néhány lépésnyire állt mögöttem. Az egyenruha fekete változatát visel-te, és a következő emeletről beszűrődő fény olyan élesen kiraj-zolta a körvonalait, hogy az arcát ki sem tudtam venni. Csak a körvonalai voltak tiszták – a széles válla, ahogy a lépcső kőfa-lának dőlt. Minden félelmem vággyá olvadt.
Levegő után kapkodva feleltem.
– Nem. Bethany igazgatónő nem hívná a rendőrséget. Azzal túlzott figyelmet irányítana az iskolára.
– De amiatt nem kell aggódni, hogy az egyik... az egyik gazdag gyerek kapta el.
– Nem. Erich legalább annyira gazdag gyerek volt, mint bárki más errefelé.
Lucas egy lépéssel közelebb jött, s most az árnyék ellenére láthattam az arcát. Az a hosszas magányosság, ami karácsony óta gyötört, most hirtelen előtört belőlem. Rettenetesen szeret-tem volna a tenyeremet az arcára tenni, vagy a fejemet a vállára hajtani. De nem tettem. Akadály volt köztünk, ami talán sosem fog eltűnni.
– Sajnálom, hogy még nem válaszoltam az e-mailedre – mondta. – Azt hiszem, sokkolt.
– Megértelek. – A szívem hevesebben vert. Lucas csak eny-nyit mondott:
– Beszélnünk kellene. Négyszemközt.
Ha eléggé megbízik bennem, hogy egyedül maradjon velem, akkor mégis van remény. Igyekeztem nyugodtnak tűnni, amikor feleltem neki:
– Tudok egy helyet. Gyere!
– Menj előre! – mondta, mire újra reménykedni kezdtem.

Tizenharmadik fejezet
HOVÁ MEGYÜNK? – KÉRDEZTE LUCAS, MIKÖZBEN FELFELÉ vezettem a lépcsőn.
– Az északi toronyba. A fiúk szobái fölé és mögé. Nincs más fent, csak egy raktár. Ott egyedül lehetünk.
– Nincs más hely, ahová mehetnénk?
Elszorult a szívem. Talán mégsem bízik meg bennem eléggé ahhoz, hogy egyedül maradjon velem.
– Szerintem ez az egyetlen hely, ahol biztosan nem fognak zavarni. De ha jobban szeretnél várni, míg kivilágosodik, vagy valami...
– Nem. Ez jó lesz. – Lucas hangja gyanakvást sejtetett, mintha egyáltalán nem tartaná jó ötletnek, de azért követett. Gondoltam, ez a maximum, amiben reménykedhettem.
A diákok általában elkerülték a hátsó lépcsőt, főleg azért, mert a tanári lakásokhoz vezetett. A tanári kar persze szintén vámpírokból, főként nagy hatalmú vámpírokból állt. Talán a diákok, mint Vic és Raquel nem ismerték ezt a különbséget ta-nár és diák között, de bizonyára érezték. A régi sulimban min-denki egyfolytában cikizte a tanárokat, de az Evernightban mindenki, ember és vámpír egyaránt tisztelte őket. Néhány ta-nár, mint például a szüleim, a másik toronyban lakott, de leg-többjük itt. Gyanítottam, hogy mi vagyunk Lucasszal az elsők, akik abban az évben elmennek a tanárok ajtaja előtt.
Lépteink kopogtak a kövön, de mintha senki nem hallott volna meg bennünket. Legalábbis reméltem, hogy nem. Ezt a beszélgetést tényleg nem szerettem volna, ha bárki kihallgatja.
– Emlékszel, amikor meséltem neked arról, hogy mielőtt el-kezdődött a tanév, volt időm felfedezni az iskola minden zu-gát? Ez az egyik hely, amit akkor találtam. Azóta nem jártam itt, de fogadni mernék, hogy más nem bukkant rá.
Amikor felértünk a lépcső legtetején levő ajtóhoz, óvatosan kinyitottam. Ősszel pókháló és por zúdult a nyakamba. Úgy látszik, a pókok elköltöztek, mert ezúttal minden gond nélkül beléphettünk. Odabent olyan beosztású helyiségek voltak, mint a szüleim lakása, de ahelyett, hogy otthonosan be lettek volna rendezve, dobozhegyek tornyosultak bennük, melyek teteje alól itt-ott megsárgult papírlapok csücske kandikált elő. Ezek az Evernight nyilvántartásai voltak – minden diák története, aki valaha ide járt a tizennyolcadik század végi alapítás óta.
– Hideg van idefent – húzta a kezére Lucas a pulcsija ujját. – Biztosan nem találnánk más helyet?
– Beszélnünk kell. És egyedül kell lennünk. – A pavilon...
– Csupa jég, Mr. Hideg-van-idefent! Egyébként is meglát-hatnak odakint, ránk szólnának, hogy jöjjünk be, és... és végül nem beszélgethetnénk. – Az ablak felé fordultam, hogy lássam a csillagokat, melyek még most is megvigasztaltak. – Mindket-ten túl jók vagyunk a téma elkerülésében.
– Az biztos – adta be a derekát végül, és leült egy közeli lá-dára.
– Hol kezdjük?
– Nem tudom – fontam magam köré a karomat, miközben az ablakpárkányon kapaszkodó vízköpőt bámultam, mely az én hálószobaablakomnál lévőnek az ikertestvére volt. – Még min-dig félsz tőlem?
– Nem. Nem félek. Egyáltalán nem. – Komótosan csóválta a fejét, és hitetlenkedő pillantással nézett rám. – Talán... A fené-be is, azt sem tudom, hogyan kellene éreznem magam! Egy-folytában arról győzködöm magam, hogy tartsam távol magam tőled. Hogy felejtselek el, mert minden megváltozott. De kép-telen vagyok rá.
– Tessék? – kérdeztem. Túlságosan is elképedtem ahhoz, hogy remélni merjek.
Lucas rekedt hangon folytatta.
– Amikor először megláttam odafent a tetőn, hogy mi vagy, az olyan volt, mintha semmi sem volna igaz, amiben valaha hittem.
– Gondolom, nem könnyű elfogadni, hogy a vámpírok való-ban léteznek.
– Tulajdonképpen nem ez volt a baj.
Ekkor rájöttem, hogy bármennyire kitörte is a frász attól a felismeréstől, hogy a vámpírok léteznek, a hazugságaim jobban fájtak neki.
– Elmondtad a mamádnak? Elmondtad bárkinek is? Lucas újra felnevetett.
– Ugyan már! – Amikor csodálkozva néztem rá, így folytat-ta:
– Tudsz ennél jobb megoldást arra, hogy a gyermekpszichi-átrián kössek ki?
– Nem – ismertem be. – Valószínűleg ezzel belépőt nyernél a diliházba.
– Különben is azt kérted, hogy ne tegyem – tette hozzá mo-gorván.
Elolvasta a hosszú levelet, mely tele volt meglepetésekkel, megtudta, hogy hazudtam, hogy olyasvalami vagyok, amit szörnyetegnek kellene tartania, de ő még mindig képes volt meghallani a titoktartásra vonatkozó kérésemet, és megtenni azt, amire kértem.
– Köszönöm.
– Nem akartam visszajönni. Nem akartalak látni soha többé. Annyira fájt arra gondolni, hogy csak úgy szabadulhatok meg a kíntól, ha rákényszeríteni magamat, hogy elfelejtselek. – Keze fejét végighúzta a szeme előtt, mintha már az is kimerítené, hogy erre a küzdelemre gondol. – Nagyon igyekeztelek elfelej-teni, Bianca. De nem sikerült. Akkor azután meggyőztem ma-gam arról, hogy kötelességem visszatérni az Evernightba.
– Kötelességed? – Ettől összezavarodtam.
Lucas erre szemmel láthatólag nem tudott magyarázatot ad-ni, ezért csak vállat vont.
– Talán hogy megtudjam az igazat. Hogy végigvigyem a dolgokat. Nem tudom. – Amikor felnézett rám, arckifejezése megváltozott, és ugyanolyan lett, mint rég, amitől remegni kezdett a térdem. Úgy, mint amikor azt mondta, hogy a Klimt-képen szereplő férfinak egyetlen értékes dolga van a világon. – De amint újra megláttalak, tudtam, hogy még mindig szüksé-gem van rád. Hogy még mindig megbízom benned. Akkor is, ha vámpír vagy, vagy majdnem vámpír, vagy mit tudom én, mi. – A vámpír szót úgy ejtette ki, mint amit képtelen elhinni. – Nem számít. Számítania kellene, de nem tudok uralkodni az érzelmeimen.
Képtelen voltam továbbra is visszafogni magam. Odaléptem hozzá, és a földre rogytam. Tenyerébe fogta az arcomat, s az egész teste remegett.
– Még mindig velem akarsz lenni? Annak ellenére, hogy ha-zudtam neked?
Lehunyta a szemét.
– Sosem tennék érte szemrehányást neked.
– Akkor megérted, hogy miért kellett eltitkolnom előled. – Minden félelem és rettegés, amit addig éreztem, hirtelen felszí-vódott, és át akartam ölelni és egybeolvadni vele. – Te tényleg érted. Nem hittem volna.
– Én sem hiszem el, hogy ezt akarom – suttogta. – Nem tu-dom elhinni, mennyire vágyom rád.
Megérintette az ajkával az ajkamat, csak egyszer. Talán azt akarta, hogy itt álljunk meg, de én nem akartam. Átfontam ka-rommal a vállát, és újra megcsókoltam. Már nem aggódtam semmi más miatt, csak Lucasra gondoltam, és arra, hogy milyen közel van, a bőre cédrusillatára, arra, ahogy egyszerre lé-legeztünk, amikor csókolóztunk, mintha egyetlen ember két ré-sze lennénk. Az izgalomtól apró borzongás futott rajtam végig az ujjam hegyétől a hasamig, és mindenhol másutt is.
– Tutira menekülnöm kellene. – Ereztem forró lélegzetét a fülemben. Ujját a szoknyám övrésze alá dugta, hogy úgy húz-zon közelebb magához. – Mit műveltél velem?
Amikor a mellkasához szorított, legszívesebben elhúzódtam volna. Megszoktam, hogy ezen a ponton meghátrálok, mert fél-tem, hogy a vágyam kárt tehet benne. Most arra számítottam, hogy ő lesz az, aki félni fog, de nem. Eléggé megbízott bennem ahhoz, hogy megcsókoljon, hogy leereszkedjen a földre úgy, hogy ott térdeljünk egymással szemben, hogy lehunyja a sze-mét, miközben beletúrok a hajába.
– Ilyenkor van az, hogy nehezemre esik visszafognom ma-gamat – suttogtam figyelmeztetésként.
– Lássuk, mennyi önfegyelemre van szükségünk!
Elhúzta a pulóvere nyakát, szabaddá téve a torkát. Kihívás-nak szánta, alapvetően azért, hogy bebizonyítsa, tudok ural-kodni magamon. A meztelen bőrére nyomtam a kezemet, és nagyobbra nyitottam a számat. Mély hangot adott ki, ami va-lami furcsát tett az egész testemmel, mintha túl hirtelen álltam volna fel, és megszédültem volna. Keze lassan felfelé araszolt az egyenruhám pulcsijának szegélye alatt, figyelve a reakció-mat. Hevesebben csókoltam. Ekkor feljebb emelte a pulóvert a hátamon, egészen fel, én pedig felemeltem a karomat, hogy se-gítsek neki levenni. Most csak a vékony trikó és a melltartó volt rajtam, éjkék, mely jól látszott a fehér ujjatlan póló alatt.
Lucasnak tágra nyílt a szeme, és kapkodva, felületesen lé-legzett. Csókjaink egyre kétségbeesettebbek lettek. Ő is lehúzta a pulcsiját, és leterítette a földre, mint valami lepedőt, én pedig leereszkedtem, hogy lefeküdjek rá. Rám feküdt. Még mindig kapkodta a levegőt, de küzdött, hogy uralkodjon magán.
– Ne itt, ne ma éjjel... de talán egyik éjszaka hozhatnánk va-lamit, és kereshetnénk másik helyet, ahol egyedül lehetünk...
Újabb heves csókkal hallgattattam el, mely elég szenvedé-lyes volt ahhoz, hogy igent jelentsen. Lucas viszonozta, és ma-gához szorított, de nem túlságosan, így átfordulhattam, én ke-rültem felülre, s az ő háta érte a földet. Most alattam feküdt, én pedig mindent hiperélesen érzékeltem: körém fonódó combját, övcsatja hideg négyszögét a hasamon, melltartóm pántjával babráló ujjait, ahogy félrehúzza azt.
Egy másodpercre, csupán egyetlen másodpercre eltűnődtem, vajon milyen lenne, ha felkészülten jöttünk volna fel ide, taka-rókkal, párnákkal, zenével és óvszerrel, s miénk lenne az egész éjszaka.
– Bárcsak megtehetnénk! – pihegtem. – Bárcsak biztosak lehetnénk benne, hogy meg tudom állni!
– Talán... talán nem számít.
– Hogyhogy?
Lucas szeme csillogott, s a lélegzete gyorsan és forrón érte az arcomat.
– Egyszer már megharaptál és időben abbahagytad. Nem kellett sem megölnöd, sem átváltoztatnod. Csak megharaptál. Ha ennyi az egész... akkor talán... Jaj, istenem! Hát jó!
Ő is azt akarta, amit én. Mardosott az éhség, s nem volt okom megállni. Lenyomtam Lucast a földre, és belemélyesztet-tem a fogamat.
– Bianca! – Csupán az első másodpercben küzdött, ahogy a mámor mindkettőnket elkapott, átvette a pulzusomat, ahogy a vére átfolyt belém, nagyobb erővel, mint a legszenvedélyesebb csók, összefonva bennünket. A vére már ismerős volt a szá-momra, de most még ellenállhatatlanabb volt. Lenyeltem, él-vezve a forróságot és az életet, a sót a nyelvemen. Megborzon-gott alattam, s tudtam, hogy harapásom mindkettőnknek ugyanolyan elképesztő érzés volt.
Levegő után kapkodott, én pedig kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam. Lassan elhúzódtam tőle. Szédült és gyenge volt, de éber. Megfogta az arcomat kétfelől, s hirtelen zavarba estem. Az ajkam az ő vérétől nedves, és az agyaram még min-dig éles volt. Hogyan nézhetne rám máshogy, mint undorral?
Ehelyett véresen, ahogy voltam, megcsókolt.
Amikor a szánk már nem ért össze, ezt suttogtam:
– Ennyi az egész. Ígérem. Nem baj? Kibírod?
– Veled akarok lenni, Bianca – felelte. – Bármi vagy is. Bármi.

Tizennegyedik fejezet
– FEL TUDSZ ÜLNI?
– Még nem. – Lucas a kezével eltakarta a szemét, azután visszaejtette a karját a földre. – Még egy másodperc.
– Igyekeztem nem túl sok vért kiszívni. – Komolyan, de tényleg komolyan nem akartam újra Mrs. Bethanyhez fordulni segítségért. – Te is akartad, igaz?
– Igaz. Az nem biztos, hogy épeszűén gondolkodtam, de az az én hibám, nem a tiéd. – Engedett bennem a feszültség, végre ellazulhattam, és újra kaptam levegőt. Amíg így érez, minden rendben van. – A szüleid, vagy Bethany igazgatónő kért meg rá?
– Arra, hogy megharapjalak?
– Dehogy! Arra, hogy beszélj nekem a suliról.
– Épp ellenkezőleg. Azt akarták, hogy hazudjak neked, amit először meg is tettem. – Emiatt még mindig szégyelltem ma-gam.
– Sajnálom, Lucas. Azt hittem, az lesz a legbiztonságosabb mindkettőnknek, ha tartom magam Mrs. Bethany sztorijához, amit azért eszelt ki, hogy megmagyarázzuk a kiesett órákat.
– Fura. Most nem felejtettem el, hogy megharaptál, de csak homályosan emlékszem rá. Ahogy az ember néha öt perccel ébredés után már nem emlékszik az álmára. Ha nem lettél volna itt velem egész idő alatt, és nem tartottál volna ébren, való-színűleg ezt is elfelejtettem volna. Azt hinné az ember, hogy a vámpírharapás nem tartozik a felejthető események közé. Mármint, hogy elüt az átlagos dolgoktól.
– A felejtés a harapáshoz tartozik. Fogalmam sincs, miért. Talán senki sem tudja. Nem mintha volna tudományos magya-rázat a vámpírokra.
Lucas nagy levegőt vett, majd lassan feltámaszkodott a kö-nyökére, s végül felült. Szabad kezemmel átöleltem a vállát, de ő a fejét csóválta.
– Azt hiszem, rendben leszek.
– Most már tudod, miért kell néha visszafognom magam, amikor csókolózunk.
– Most már értem. – A mosolya kissé furcsa volt. – A do-lognak ez a része tulajdonképpen megkönnyebbülés a számom-ra. Kezdtem azt hinni, hogy szájvizet kell váltanom, vagy mi.
Kacarászva pusziltam meg.
– Ne aggódj! Nem változtattalak vámpírrá.
– Tudom. Ugyanis ver a szívem. Szóval semmi vámpír. – Elővette a zsebkendőjét, és a nyakához szorította. Felszisszent, amikor a sebhez ért. – Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy vámpírnak születtél. Ilyet még sosem hallottam.
– Hogy hallhattál volna, ha még azt sem tudtad, hogy a vámpírok valóban léteznek?
– Igazad van.
– Többé nem foglak megharapni, csak ha kéred.
– Hiszek neked – nevetett Lucas furcsa hangon, mintha ön-magán mulatna, amit nem értettem. – Abszolút hiszek neked. Még most is.
Magamhoz szorítottam. Nem is számíthattam ennél többre azután, hogy megtudta, hazudtam neki.
Ügyesen bekötöztük a sebét, hogy senki se vehesse észre az egyenruhához tartozó ingében, majd visszamentünk a föld-szintre, és sikerült visszaérnie a szobájába még takarodó előtt. A fiúszárny ajtaja előtt finoman megcsókolt, majd úgy ment el, hogy semmi jelét sem adta annak, hogy a mai este más volt, mint a többi.
– Furán viselkedsz – jegyezte meg Raquel aznap este, mi-közben fogat mostunk a csapnál. – Tudom, hogy volt egy kis feszültség közted és Lucas között. Minden rendben?
– Szuper. Volt egy kis félreértés az ünnepek alatt, de most már minden rendben. – Amit Raquel fura viselkedésnek érzé-kelt, az az volt, hogy igyekeztem úgy fordulni, hogy ne lássa, a fogkrém, amit kiköpök, rózsaszín Lucas vérétől. – Te hogy vagy?
– Én? Rettenetesen – mondta olyan jókedvűen, hogy cso-dálkozva bámultam rá. Felnevetett. – Bocs! Most, hogy Erich eltűnt, Evernight egészen elviselhetőnek tűnik.
– Komolyan? Hogy te miket beszélsz? Még a végén te leszel az Evernight első és egyetlen pompomlánya.
– Először is, ha még egyszer pompomlánynak nevezel, fel-törlöm veled a padlót – mondta fogkefével a szájában. – Má-sodszor, elég fura lenne olyan iskolának szurkolni, ahol nincs más sport, mint a lovaglás és a vívás. Most komolyan, nem ra-gadtunk le egy kissé a középkorban?
– Inkább az ezernyolcszázas évek elején – mondtam, mi-közben elzártam a hideg vizes csapot, és most már magabizto-san mosolyogtam. – És észrevettem, hogy nem mondtad, hogy nem jössz vissza jövőre.
Ezzel kiérdemeltem egy nedves mosdókesztyűt a képembe, de sikerült elhajolnom előle.
Aznap éjjel, amikor feküdtem az ágyban, Patrice kilopódzott az ablakon egy késő éjszakai falatozásra, én pedig igyekeztem számot vetni érzéseimmel. Újra éreztem azt a jóformán miszti-kus közelséget Lucashoz, csak ezúttal még jobb volt. Most már tudja, és mindent megért. Többé nem kellett hazudnom, s már ez is hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Valójában semmi más nem számított.
Legalábbis másnap reggelig így gondoltam.
Megint ugyanolyan élesen érzékeltem mindent magam körül, mint ahogy azt már korábban is megtapasztaltam. A szüleim szerint hozzá fogok szokni, de ez még biztosan nem követ-kezett be. A fejemre rántottam a párnát, de hiába próbáltam ki-zárni Genevieve hangját, ahogy madrigálokat énekel a zuhany alatt, az odakint károgó madarakat és azt, hogy valaki valahol már kora reggel ceruzát hegyez. A párnahuzatot durvának érez-tem a bőrömön, és Patrice körömlakkjának szagától majdnem rosszul lettem.
– Minden reggel pedikűrözöl? – dobtam le magamról a taka-rót. Patrice lepillantott pucér lábamra, mely nyilvánvalóan nem sok figyelemben részesült egy ideje.
– Vannak, akik többet adnak a testápolásra, mint mások. Ez csupán személyes preferencia dolga. Igyekszem nem úgy tekin-teni rá, mint a személyiség tükrére.
– Van akinek van jobb dolga, mint körmöt festegetni – vág-tam vissza, de rám se hederített, inkább tovább kente a bordó körömlakkot a kislábujja körmére.
Mire leértem, úgy éreztem, kezelni tudom az érzékenysé-gemet. Jobban aggasztott, hogy mi van Lucasszal. Bár ő kérte, hogy harapjam meg, a seb biztosan fáj. Mi van, ha elijesztet-tem?
Nem várt rám, amikor leértem a lépcsőn. Előző félévben, amikor jártunk, általában ott várt a lányok szárnyának bejáratá-nál, hátizsákkal a fél vállán, de ma semmi. Elhessegettem a gondolatot, és azzal nyugtatgattam magam, hogy biztosan csak elaludt megint. Ez néha előfordult, és az előző éjszaka után kétségtelenül szüksége volt a pihenésre.
Ebédkor a parkban kerestem. Sehol. Még mindig nem szól-tam egy szót sem, sem a szüleimnek, sem bárki másnak. Az este Lucas azt mondta, hisz bennem, vagyis nekem is hinnem kellett őbenne. Még akkor is, mikor észrevettem, hogy lóg kémiáról, egyfolytában azt mondogattam magamnak, hogy nem veszít-hetem el a hitemet.
Amikor vége volt az órának, Vic oldalazott oda hozzám, ret-tentő ügyetlenül tettetve a lazaságot.
– Helló! Emlékszel arra, amikor felszöktél a szobánkba?
– Igen, karácsony előtt – hunyorogtam rá. – Miért?
– Szerinted meg tudnád csinálni újra? Valami fura dolog van Lucasszal, de nem árulja el, hogy mi. Gondolom, ha valaki, hát te rá tudnád beszélni, hogy menjen orvoshoz.
– Orvoshoz? Jaj, ne! – pánikba esve ragadtam meg Vic kar-ját. – Vigyél fel, azonnal!
– Oké! Mindjárt ott vagyunk. – Elindultunk a fiúk szobái fe-lé, óvatosan figyelve, hogy nem követ-e valaki.
– Csak semmi pánik! Nem vakbél, vagy ilyesmi. Csak furán viselkedik. Mármint a szokásosnál is furcsábban.
Erich eltűnése óta mindenki ideges volt, így ezúttal nem volt olyan könnyű felosonni a fiúkhoz. Vicnek előbb ellenőriznie kellett minden folyosót, meg kellett várnia, hogy tiszta legyen a levegő, majd kétségbeesetten integetni kezdett nekem. Akkor elsiettem a következő folyosóig, és elbújtam a sarokban, míg Vic lecsekkolta a következő folyosót. Végre felértünk, és be-léptem a szobájukba.
Lucas ott feküdt az ágyon, és a gyomrát fogta, mintha hány-ingere lenne. Amikor felpillantott rám, csodálkozást láttam a szemében, azután megkönnyebbülést. Bármi történt is, örült, hogy lát, ami annyira boldoggá tett, hogy kénytelen voltam mosolyogni.
– Szia – térdeltem le az ágya mellé. – Fáj a gyomrod?
– Nem hiszem, hogy az a baj. – Lehunyta a szemét, amikor kisimítottam néhány tincset az izzadt homlokából. – Vic, ma-gunkra hagynál néhány másodpercre?
– Naná! Csak akaszd ki a nyakkendődet a kilincsre, ha rátér-tek a témára idebent! Általában imádom az ingyen pornót, de...
– Vic! – tiltakoztunk egyhangúan. Feltartott kézzel, vigyo-rogva hátrált kifelé.
– Oké, zsoké!
– Mi a baj? – fordultam Lucashoz, amint becsukódott az aj-tó.
– Képzeld, Bianca, reggel óta mintha... mintha mindent hal-lanék, ami a suliban történik. Mindent az egész iskolában. Ahogy az emberek beszélgetnek, járkálnak, még azt is, ahogy írnak. Ahogy a toll karcolja a papírt. Minden olyan hangos. – Az egész olyan ismerős volt, hogy végigfutott a hátamon a hi-deg. Lucas hunyorgott, mintha a fény bántaná a szemét. – A szagok is olyan intenzívek. Minden olyan... eltúlzott. Kibírha-tatlan.
– Velem is ez történt, miután megharaptalak. Fejcsóválva folytatta:
– Nem lehet a harapástól. Múltkor nem éreztem ezt. Egy ki-csit forgott velem a világ, amikor Mrs. Bethanynál felébredtem, de ennyi volt az egész.
– Többször – suttogtam, visszaemlékezve arra, amit a ma-mám mondott. – Többször meg kell harapni valakit ahhoz, hogy vámpírrá váljon.
Lucas hirtelen felült, és hátát a fém ágyvéghez támasztotta.
– Álljunk csak meg! Én nem vagyok vámpír! Én élek.
– Nem vagy vámpír. De most már vámpírrá válhatnál. Le-hetséges. És talán ha már lehetséges, a tested el is kezd meg-változni.
– Csak hülyülsz velem, igaz? – kérdezte grimaszolva.
– Nem viccelnék ilyesmivel.
– És vissza lehet fordítani? Jóvátenni, hogy ne lehessen be-lőlem vámpír?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy működik az egész.
– Hogy létezik, hogy nem tudod? Nem szokás nálatok vala-mi vámpírfelvilágosítás-féle?
Lucas megint arra utalt, hogy a szüleim fontos tényeket el-titkoltak előlem, amit még mindig idegesítőnek találtam, de most az volt az elkeserítő érzésem, hogy igaza van.
– Elmondták, hogy hogyan lesz belőlem vámpír. Felkészí-tettek a saját átváltozásomra. De a tiédre nem.
– Tudom, tudom. – Megnyugtató volt a keze a vállamon, én pedig utáltam, hogy még neki kell vigasztalnia engem, amikor ő maga rémült meg, és most rosszul érzi magát. – Csak nehezen fogom fel az egészet.
– Akkor már ketten vagyunk.
Miért nem jöttem rá mostanáig, hogy milyen keveset tudok a vámpírlét rideg valóságáról? Azelőtt sosem tűnt olyasminek, amit meg kellene kérdőjeleznem. Talán a szüleim nem kész-akarva titkolták előlem az igazságot. Talán egyszerűen csak azt várták, hogy eljöjjön az ideje. Belém hasított a felismerés, hogy talán ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy az Evernight Akadémiára járjak. Talán arra akartak felkészíteni, hogy megtudjam a teljes igazságot. Ha ez az igazság, akkor most megkapták, amit akar-tak.
– Megpróbálok kideríteni valamit. Biztos vannak könyvek a könyvtárban. Vagy megkérdezhetnék valakit, aki nem fog gya-nút, mondjuk Patrice-t. Azt tudom, hogy Balthazar elmondaná nekem, de ő rájönne, hogy újra megharaptalak. Talán a szüle-imnek nem árulná el, de az is lehet, hogy mégis megtenné, ha úgy gondolná, a mi érdekünkben teszi.
– Ne kockáztass! – mondta Lucas. – Majd valahogy megold-juk. Az igazságról kiderült, hogy nehezebb elviselni, mint a ha-zugságot.
– Látod, milyen egyszerű? – Patrice olyan boldog volt, ami-ért megkértem, hogy tanítson meg a pedikűrözés művészetére, hogy az ember azt hitte volna, fizetek neki a különórákért. – Holnap átváltunk egy másik árnyalatra, ami jobban illik a bőröd színéhez. Ez a korallvörös egy kicsit betegesen mutat.
– Na, szuper. Mármint, az szuper lesz. – Arra nem számítot-tam, hogy az iskolaév végéig kénytelen leszek állandóan újra-lakkozni a körmömet, de ha cserében megtudhatok valami hasznosat, végül is megéri. – Nehéz lehetett régen csinosnak lenni, amikor még nem volt körömlakklemosó, meg ilyenek.
– Hát akkor még körömlakkunk sem volt, amit le kellett volna mosni. De a szépségápolás bonyolult volt. A hintőpor sokat segített. – Patrice kis mosollyal az arcán felsóhajtott. – Meg a narancsos illatú Florida kölnivíz. És az illatos zacsik, meg a parfümözött keszkenők, amit az ember a ruhája kebelébe tömött.
– És az vonzotta a srácokat? – Amikor rábólintott, tovább-merészkedtem. – Hogy, izé, megharaphasd őket?
– Néha. – Arckifejezése megváltozott, s most olyasvalamit láttam rajta, amit csak ritkán: dühöt. – Azok a férfiak, akikkel megismerkedtem, nem lovagok voltak, hanem árverezők. Vá-sárlók. Azok az estélyek, amikre az Észak és Dél háborúja előtt jártam, nyolcadvér bálok voltak. Te ugye azt sem tudod, mi az?
A fejemet ráztam.
– Az olyan lányokat, mint én, akik részben fehérek, részben feketék, de elég fehér bőrűek ahhoz, hogy az ültetvényesek kel-lemesnek találják őket, sokszor elküldték New Orleansba, és igazi hölgyként nevelték fel. Az ember jóformán el is felejthet-te, hogy rabszolga. – Patrice félig kilakkozott lábkörmeit bá-multa, melyek közül három nedvesen csillogott. – Azután, amikor az ember elég idős lett, elmehetett a nyolcadvér bálba, hogy a fehér férfiak szemügyre vehessék, és megvehessék a tu-lajdonosától, olyan ágyasfélének.
– Patrice, ez borzalmas!
Soha életemben nem hallottam még ilyen gusztustalanságot. Ő csak hátradobta a haját, és így szólt könnyedén:
– Engem az első bálom előtti éjszakán változtattak át. Így az egész báli szezont azzal töltöttem, hogy egyik férfi után a másik vérét szívtam. Azt hitték, kihasználnak, pedig én használtam ki őket. Azután megszöktem.
Ez volt az első alkalom, hogy Patrice megosztott velem va-lamit, vagy legalábbis valami olyasmit, ami igaz. Szívesen hagytam volna tovább mesélni, hogy többet felfedhessen a múltjából, de Lucas érdekében témát kellett váltanom.
– Ittad valaha kétszer ugyanannak a pasasnak a vérét?
– Hmmm? – Patrice mintha nagyon messziről tért volna vissza. – Ja, igen. Beauregard-ét. Kövér, beképzelt alak volt. Meg se kottyant neki, ha vesztett egy liter vért, ami kapóra jött nekem.
– És történt valami ezzel a Beauregard-ral?
– A báli szezon utolsó éjszakáján leesett a lóról, és kitörte a nyakát. Talán azért, mert szédült a vérveszteségtől, de valószí-nűleg egyszerűen csak részeg volt. Szerinted a szilvakék megy a bőrömhöz?
– A szilva fantasztikus rajtad.
És ezzel vége is volt. A kettőnk közötti nyitott ajtó újra be-zárult, és Patrice újra bezárkózott selymei és parfümjei közé, ahol biztonságban érezte magát múltja durva képei elől. Tud-tam, hogy nem tehetek fel több kérdést, ha nem akarom, hogy gyanakodjon, így az egész beszélgetés haszontalan volt.
És a könyvtár? Fabatkát sem ért. Bárki azt hihetné, hogy egy vámpíriskola könyvtárában vannak vámpíros könyvek. De nem. Nem volt más, csak horror regények (a humoros könyvek polcán) és komoly néprajzi tanulmányok, amelyek inkább tar-toztak az irodalom, mint a tudomány kategóriájába, olyasmik, amilyeneket irodalomórán olvastunk. Szemmel láthatólag nem voltak vámpírok által vámpíroknak írt könyvek. Ahogy a két-ségbeeséstől frusztrálva a fejemet egy sor enciklopédiának tá-masztottam, arra gondoltam, hogy egy nap talán nekem kellene megjelennem vele a piacon. Ez segített az esetleges pályavá-lasztásban, de Lucas helyzetén nem.
Szerencsére néhány nap múlva már jobban érezte magát. Felkorbácsolt érzékei lassabban csillapodtak, mint az enyémek, de végül mégis visszatértek a normális szintre, így ez már nem jelentett gondot. De voltak más változások is, olyanok, amiket még nehezebb volt megértenie, és amelyek még ismerősebbek voltak számomra.
– Ide nézz! – mondta Lucas, amikor a következő hétvégén kisétáltunk a park szélére. Láttam, ahogy felugrott, és elkapta egy közeli fenyő alsó ágát, és könnyedén függeszkedett rajta. Azután lassan felfelé tolta a lábát, és fogást váltott, hogy egyre feljebb húzódzkodjon. Az ág köré csavarodott, s végül kézenál-lásba emelkedett, lábbal felfelé.
– Nem tudtam, hogy tornász olimpikon vagy – viccelődtem feszengve.
– A fenébe, lebuktam!
– Mintha láttalak volna egyszer a kukoricapehely dobozán.
– Most komolyan! Az rendben van, hogy jó formában va-gyok, de ilyet azért nem kellene tudnom. És fájnia kellene a le-jövetelnek, de mint látod – felhúzta a lábát, elengedte az ágat, és biztosan ért földet –, semmi gond.
– Ezt én is meg tudom csinálni – vallottam be –, de csak közvetlenül evés után. A szüleim bármikor képesek rá.
– Vagyis azt mondod, ez vámpírképesség. – Nem tetszett neki a dolog, ezt láttam rajta. – Hogy erősebb vagyok, mint egy ember, talán pillanatnyilag nálad is erősebb, annak ellenére, hogy nem vagyok vámpír.
– Én sem tudom, mi az értelme, de lehetséges.
Ahogy a januárból február lett, más felfedezéseket is tettünk Lucas átváltozásával kapcsolatban. Együtt futottunk a szabad-ban, s én nem fogtam vissza magam. Gyorsabban futottunk órákig, mint bármely ember. Mindketten kifáradtunk, de képe-sek voltunk rá. Éjszaka kiszöktünk a parkba vagy a tetőre, és keresztkérdéseket tettem fel neki arról, hogy mit hall. Meghal-lotta a fél mérföldnyire huhogó baglyot, vagy egy ág reccsené-sét. A hallása nem volt olyan tökéletes, mint az enyém, és egyikünk sem érzett olyan élesen, mint rögtön azután, hogy it-tam a véréből, de azért emberfeletti volt.
Nem mentünk fel újra a keleti torony szobájába. Bár rettene-tesen szerettem volna Lucasszal lenni, és tudtam, hogy ő is így érez, de mindketten óvatosak voltunk. Elég bajunk volt azzal, hogy kontroll alatt tartsuk a vér iránt érzett szomjamat. Mintha Lucasban valami mélyen megváltozott volna, mintha más ve-szélyeket is rejtett volna az, ha csókolózni kezdünk és túl messzire megyünk. Szóval világos, hogy mennyire szerettem volna végre választ kapni néhány kérdésre.
Egy este úgy döntöttem, meg kell kísérelnünk a végső pró-bát.
Találkoztam Lucasszal a pavilonnál, termosszal a kezemben.
– Ez mi? – kérdezte mit sem sejtve. – Vér.
– Értem – nézett rám furcsa arckifejezéssel. – Ha éhes vagy, csak tessék, nem akarlak zavarni. – Egyik lábáról a másikra állt, és nem nézett a szemembe. Nyilván még mindig nem szokta meg a gondolatot, hogy vért iszom. Ez nem tett jót a kí-sérletnek, amit éppen el akartam végezni.
– Nem nekem kell – kezdtem. – Neked hoztam.
– Szó sem lehet róla – felelt undorral.
– Lucas, nézzünk szembe a dologgal! Amikor másodszor megharaptalak, valami megváltozott mélyen benned, talán örökre. Ha részben vámpírrá tettelek, vagy olyan vámpírrá, amilyen én vagyok, azt tudnunk kell.
Elsápadt, és hosszú kabátját szorosabbra fogta maga körül.
– Szerinted tényleg ez történt? Mert nem tudnám elfogadni, hogy vámpírrá váljak. Soha, de soha.
Fájt, hogy ennyire elutasítja az elképzelést. Már kezdtem ar-ról álmodozni, hogy együtt töltjük az évszázadokat, örökké fia-tal és szép vámpírokként, fülig szerelmesen egymásba, pont mint a szüleim. Lucas nyilván még nem jutott el idáig. Csalódás volt, de a kísérletről nem tettem le. Ujjatlan szürke kesztyű volt rajtam, hogy könnyen lecsavarhassam a termosz tetejét.
– Meg kell tudnunk, hogy hogyan reagálsz a vérre. Te is tu-dod, hogy ez igaz. Csak igyál egy kortyot, hogy túl legyél rajta.
– Ez ugye nem embervér?
– Dehogy! Tehén vére. Szuperfriss.
Látszott rajta, hogy szívesebben vetkőzne pucérra a jeges éj-szakában, mint hogy ezt megtegye. De nagy levegőt vett, elvet-te a csészét, és sikerült nem fintorognia, amikor töltöttem neki egy kis vért. Csak egy kortyot adtam neki, az is elég volt, hogy tudjuk. Lucas a szájához emelte a csészét, lassan megdöntötte és ivott...
...azután a földre köpte a vért.
– Fujj! Jesszusom, ez undorító!
– Akkor tudjuk a választ. – Mogorván csavartam vissza a termosz tetejét. Pedig felmelegítettem a vért, és meg is kóstol-tam, úgyhogy tudtam, hogy finom. Ha Lucasnak nem ízlett, akkor egyáltalán nem szereti. – Nem az vagy, ami én. Valami más vagy.
– És azt hogyan derítsük ki, hogy mi vagyok? – kérdezte, miközben egyfolytában a száját törölgette a keze fejével, hogy a vér utolsó cseppjét is eltűntesse. – Nincsenek szakkönyveink, és egyikünk sem találkozott még soha ilyennel. És még mielőtt megkérded, ilyesmi a Wikipédián sem szerepel. Annyira el vol-tam keseredve, hogy ellenőriztem. Semmi. Egyszerűen... sem-mi.
Azt kívántam, bárcsak ne beszélne úgy, mintha tudna bármit is a vámpírokról. Ez elég idegesítő volt. De mivel épp az előbb kóstolt meg valami igazán undorítót, gondoltam, ezúttal ráha-gyom.
– Van egy javaslatom. Nem fog tetszeni neked, de ha végig-gondolod, rájössz, hogy ez a legjobb megoldás.
– Oké, halljuk a javaslatot, ami nem fog tetszeni!
– Kérdezzük meg a szüleimet!
– Igazad volt. Nem tetszik az ötlet. – Lucas úgy túrt a hajá-ba, mintha tövestől akarná kitépni elkeseredésében. – Egysze-rűen... megmondjuk nekik? Megmondjuk a vámpíroknak, hogy mi bajom?
– Ne úgy gondolj rájuk, mint vámpírokra, hanem, mint a szüleimre! – Tudtam, hogy ez az átállás nem fog menni neki egyik pillanatról a másikra, de nem adtam fel. Mivel kapott rá időt, megtanult engem is annak látni, ami vagyok. Majd csak képes lesz erre anyuval és apuval is. – Meghallgatnak, és ha tudnak, segítenek. – Lucas a fejét rázta. – Ha valakire haragud-ni fognak, az én leszek. Én vagyok az, aki megharapott és ezt az egészet elkezdte.
– Akkor nem kellene még jobban belekevernünk téged.
– Az a lényeg, hogy segítségre van szükséged – mondtam, miközben nyíltan a szemébe néztem. – Gondold végig! Ha már tudni fogják, nyíltan beszélhetünk. Választ kapunk minden kérdésedre, és az enyémekre is. Ha az a sorsod, hogy vámpírrá légy...
Megborzongott.
– Ezt nem tudjuk.
– Azt mondtam: ha. Mindent tudnod kell rólunk, vagy nem? Még a történetünket és azokat a képességeket is, amikről még én sem tudok. Együtt ismerhetnénk meg. – Talán tetszenének is neki a hallottak, és úgy döntene, hogy örökre vámpír akar lenni velem együtt. Reménykedni csak szabad, vagy nem? – Ha már közülünk való leszel, nyíltan beszélhetnek veled. Feltehetsz minden kérdést.
És talán így rájönnek a szüleim, hogy elég nagy vagyok ah-hoz, hogy elmondják nekem a teljes igazságot. Többé nem le-szünk zavarodottak és elveszettek. Megtanulunk mindent, ami-re csak szükségünk lesz. Hát nem érted?
Lucas megdermedt. Mintha csak most értette volna meg, hogy miről beszéltem, hogy bármi történt is vele, az valamilyen módon az Evernight részévé tette őt. Az iskola iránti utálata ellenére éreztem, hogy többet akar megtudni, de annyira, hogy ezzel mindkettőnket meglepte. Talán mégis szüksége van arra, hogy valahová tartozzon.
Vagy elkezdett azon morfondírozni, hogy vámpírrá váljon, és örökre velem maradjon.
– Ne kérj ilyet tőlem! – mondta halkan. – Ne adj ilyen lehe-tőséget!
– Attól félsz, amit esetleg hallani fogsz? – provokáltam. Nem felelt. Végül lassan bólintott.
– Beszéljünk velük most rögtön!
Sejtettem, hogy anyu és apu dühösek lesznek rám, de fo-galmam sem volt róla, mennyire. Először anyu olvasta a fejem-re, hogy fütyültem az összes figyelmeztetésükre. Azután apu akarta tudni, hogy mit képzelt Lucas, amikor egy fiatal lánnyal felment egyedül az északi torony tetejére.
– Már majdnem betöltöttem a tizenhetet! – kiabáltam közbe. – Állandóan azt hajtogatod, hogy hozzak érett döntéseket, és amikor megteszem, leordítasz miatta.
– Érett döntéseket! – Apu annyira dühös volt, hogy arra számítottam, mindjárt előtörnek az agyarai. – Elárulod minden titkunkat, mert kedvelsz egy fiút, és még te beszélsz érett dön-tésekről? Vékony jégen jár, hölgyem!
– Adrian, nyugodj meg! – Anyu mindkét kezét apu vállára tette. Azt hittem, kiáll mellettem, amíg hozzá nem tette: – Ha Bianca az elkövetkezendő ezer évet túl fiatal külsővel akarja tölteni ahhoz, hogy dolgozhasson, vagy autót bérelhessen, vagy bármely alapvető dolgot megtehessen, mely élhetővé teszi az életet, akkor igazán nem akadályozhatjuk meg benne.
– Nem akarom! – Nem tudtam elképzelni, hogy az örökké-valóságig elkérjék az igazolványomat, ha alkoholt szeretnék rendelni valahol. – Nem öltem meg. Nem változtam át. Rend-ben?
– Átkozottul közel voltál hozzá, és ezt te is pontosan tudod – felelt apu.
– Fogalmam sincs! Sosem magyaráztátok el, hogy mi tör-ténne, ha megharapnék egy embert, és nem ölném meg. Nem magyaráztátok el, hogy másnap mit tudna az az ember, és mit nem. Egy csomó minden van, amit sosem magyaráztatok el ne-kem, és csak most jöttem rá, milyen tudatlan állapotban tartot-tatok annyi éven át.
– Ne haragudj, amiért nem tudtuk, hogyan kezeljük az egé-szet! Évszázadonként csak maroknyi vámpírbébi születik. Nem volt kihez fordulnunk tanácsért, ugye tudod? – Anyu olyan dü-hösnek tűnt, mint aki mindjárt kitépi a saját haját. – De igaz, Bianca, ebben egyetértek veled. Világos, hogy valahol elszúr-tuk. Ha nem úgy lett volna, most okosan viselkednél ahelyett, hogy így folytatnád.
Lucas megpróbált védelmemre kelni a szüleim kanapéján ülve, ahonnan nem mozdulhatott.
– Ez főként az én hibám...
– Te csak hallgass! – Apa pillantásától a fém is megolvadt volna. – Veled később áll szándékomban beszélni.
Éppen amikor már azt hittem, rosszabb nem lehet, anyu így szólt:
– Ezt el kell mondanunk Mrs. Bethanynek.
– Micsoda? – Azt hittem, rosszul hallok. Lucas szeme tágra nyílt. – Anyu, ne!
– Anyádnak igaza van – indult apu az ajtó felé. – Elmondtad az Evernight titkát egy embernek. Ezt meg kell magyaráznunk az igazgatónőnek. Ezt már az elején tudnod kellett volna.
Az ajtó becsapódott mögötte, anyu pedig halkabban megje-gyezte:
– Bianca, a titkaink védenek meg bennünket. Egy nap meg fogod érteni.
Úgy éreztem, soha semmit sem fogok megérteni az egészből. Lerogytam Lucas mellé a kanapéra, hogy legalább együtt legyünk, amikor az igazgatónő lecsap ránk. Mindhárman per-cekig baljós csendben ültünk, míg odakint meg nem hallottuk a kövön visszhangzó lépteket. Megborzongtam. Mrs. Bethany közeledett.
Úgy viharzott be, mintha az övé lenne a lakás, s mi mind-annyian csupán betolakodók volnánk. Apu a nyomában akár az árnyéka is lehetett volna. Levendulaillat követte, s kisvártatva betöltötte az egész szobát. Sötét szemét azonnal Lucasra sze-gezte, aki kitartóan állta a pillantását, de nem szólt semmit.
– Ennyit az önkontrollról, amit megígért, Olivier kisasszony. – Ahogy közelebb lépett, hosszú szoknyája a padlót seperte. Ma este egy olyan fényes ezüst, rúd alakú kitűzőt viselt a blúza gallérján, amin megcsillant a fény. Hosszú körmeit az elkép-zelhető legsötétebb lilára lakkozta, ami nem tüntette el a mély rovátkákat a körméből. – Gyanítottam, hogy előbb-utóbb ide jutunk. Vagyis inkább előbb.
– Nem Bianca hibája – mondta Lucas. – Hanem az enyém.
– Milyen lovagias öntől, Mr. Ross. De azt hiszem, meglehe-tősen egyértelmű, hogy melyikük volt az aktív fél. – Az igazga-tónő megrántotta Lucas gallérját, ami furán intim mozdulat volt egy tanár és diákja között. Lucas megdermedt, és azt gondol-tam, hogy ha Mrs. Bethany a kezét a nyakára tenné, talán oda-kapna. Elveszítette már ő kevesebbtől is a fejét. De az igazga-tónő csak a két hét után is látszó rózsaszín sebhelyet bámulta. – Kétszer is megharapta egy vámpír. Tudja, mit jelent ez?
– Honnan tudhatná? – kérdeztem. – Két hónappal ezelőtt azt sem tudta, hogy a vámpírok valóban léteznek.
Mrs. Bethany felsóhajtott.
– Emlékeztessen rá, hogy órán ismételjük át a költői kérdés fogalmát! Mint említettem, Mr. Ross, önön rajta van a jel, hogy a miénk.
– A jel? – ismételte Lucas. – Úgy érti, hogy Biankáé va-gyok?
– A változás először alig észrevehető. – Az igazgatónő las-san járkált Lucas körül, tetőtől talpig szemügyre véve őt. – Most érzem is, de csak azért, mert felhívtad rá a figyelmemet. Ahogy azonban telik az idő, a változás egyre kifejezettebb lesz. Észreveszi majd a magát körülvevő többi vámpír is. Végül pe-dig nem tudják majd figyelmen kívül hagyni. Megadta magát egy vámpírnak, s nem is egyszer. Ez eljuttatta egészen annak a határára, hogy ön is vámpírrá változzon.
Lucas közbeszólt.
– Ezek szerint mindegy, mi történik, mindenképpen vámpír-rá kell válnom?
Fészkelődni kezdtem, képtelen voltam leplezni reményemet. Anyu olyan pillantást lövellt felém, amitől mégis nyugton ma-radtam. Bethany igazgatónő a fejét ingatta.
– Nem feltétlenül. Élhet akár hosszú életet is, és meghalhat másvalamitől, ha ezt ünneplésre méltó oknak tartja. Azonban hamarosan egyre vonzóbbnak érzi majd Olivier kisasszonyt, akinek a fegyelemre való képtelensége már igencsak kiderült. – Apu előrelépett, mintha meg akarna védeni, de anyu a vállára tette a kezét, hogy visszatartsa. – Más vámpírok ugyanannyira vonzónak tartják majd, bár a tabu, hogy egy vámpír kiválasz-tottjára tilos vadászni, megvédi – egy időre. Végül rájön majd, Mr. Ross, hogy ez a lehetőség éppoly kevéssé izgatja, mint Olivier kisasszonyt. El sem tudja képzelni, mennyire vágyik majd rá. Ez olyasfajta epekedés, amit olyasvalaki, aki csupán ember, nem érthet meg. Amikor elérkezik ez az idő, valószínű-leg csatlakozni akar majd hozzánk.
Azt hittem, Lucas erre tényleg elveszti a fejét, de nyugodt maradt.
– Ez azt jelenti, hogy valahogy... a kettő között vagyok? Mint Bianca?
– Nem pont úgy, de elég hasonlóan. – Mrs. Bethany csücsö-rítő ajka egy pillanatra ellazult, s láttam, hogy majdnem elmo-solyodott. – Maga egészen gyors felfogású, Mr. Ross.
– Szeretnék többet is megtudni – kapott az alkalmon Lucas, a dicséret nyomán. – Meg akarom érteni ezeket az... érzékeket. Képességeket. Erőt.
– És a határokat is. Azok lassabban vernek gyökeret az em-berekben, mint az erőnk, de meg fognak érkezni. Nem enged-heti meg magának, hogy erről megfeledkezzen. – Bethany igazgatónő néhány másodpercig mérlegelte a dolgot, majd bó-lintott. – Nem ez volt a szándékom, amikor megnyitottam az iskolát az ember diákok előtt, de számítanom kellett volna rá. Majd átküldök néhány iratot, ami segíthet. Régi leveleket, ta-nulmányokat, olyasmit, ami olyanokkal foglalkozik, akik ugyanebben a cipőben jártak, és a mi utunkat választották. De ne felejtse el, Mr. Ross: a mi titkunk most már a maga titka is. Minél többet megtud, annál inkább hozzánk tartozik. Többé nem árulhatja el az Evernight titkát anélkül, hogy önmagát el ne elárulná. Mostantól le nem veszem magáról a szememet.
– Elhiszem. Senkinek sem szólok egy szót sem a vámpírokról – felelte Lucas, és egy oldalpillantást vetett rám. – Legalábbis olyannak nem, aki még nem tud róluk.
Boldogan és megkönnyebbülten szorítottam meg a kezét. Nem számított, hogy ezek után mit mondanak a szüleim, vagy hogy mennyi ideig leszek büntetésben. Csak az volt a lényeg, hogy végre kiderült az igazság, és Lucasnak nem esik baja. És talán, esetleg örökre az enyém lesz.
Csak sokkal később, éjszaka jöttem rá, hogy az igazgatónő nem mondta meg Lucasnak, hogy mi történik akkor, ha nem akar vámpír lenni. Ez nem merült föl lehetőségként. Eltűnőd-tem, hogy vajon azért-e, mert Lucasnak lehetetlen mást válasz-tania, vagy azért, mert nem fogja megengedni neki, hogy vá-lasszon.

Tizenötödik fejezet
A MÁRCIUS MEGHOZTA AZ ESŐT. CSAK ÚGY ÖM-LÖTT, ki sem lehetett látni tőle az ablakon, és a föld csupa sár lett. Először fordult elő, hogy nem járhattunk ki búvóhelyünkre, a parkba. De az is először fordult elő, hogy nem is volt rá szükségünk. Most az iskolát tanulmányoztuk Lucasszal. Egyre inkább a részévé váltunk.
– Ezt nézd! – tolta oda elém Mrs. Bethany egyik nehéz, bőr-kötéses könyvét, amikor együtt üldögéltünk a könyvtár egy fél-reeső zugában. Más zaj nem hallatszott, csak az eső kopogása az ablakon. A könyv lapjai megbarnultak az időtől, a tinta el-halványult, így erőltetnem kellett a szememet, hogy kivehessek valamit. Miközben olvastam, Lucas magyarázott. – Egyfolytá-ban a Törzsről írnak. Az valami régebbi vámpírcsapat. Van itt valaki ebből a bizonyos Törzsből?
– Még sosem hallottam semmiféle Törzsről. – Nem hittem volna, milyen bonyolult a vámpírtan. A szüleim még csak nem is utaltak rá soha. – De hogy értik azt, hogy régebbi? A papám majdnem ezeréves. Nála csak nem öregebbek?
– De igen, ha mindenki halhatatlan. Kell létezniük nála két-szer, háromszor, vagy akár tízszer öregebb vámpíroknak is. Ókori rómaiak. Ókori egyiptomiak. Vagy bárki, aki előttük élt. Hol vannak? Szerintem nem itt.
Igaza volt. Valószínűleg Ranulf volt a legöregebb vámpír az Evernightban, és ő a hetedik században halt meg. Persze van olyan vámpír, akik meghal, mármint végül valóban meghal. Ha hónapokig nem jut vérhez, vagy ha rövidebb ideje nem kapott vért, és ki van téve a napfénynek, az végzetes lehet. Ezt a szü-leim egyértelműen megmondták kiskoromban, amikor nem akartam meginni a pohár kecskevéremet. Mindannyiunk legna-gyobb mumusa a tűz volt, ami a vámpírokat még gyorsabban megöli, mint az embereket. De e veszélyek ellenére is sok vámpírnak életben kellett maradnia, tovább is, mint Ranulfnak.
– Anyu és apu szerint van, aki eltéved – motyogtam. – Hogy teljesen elvesztik a kapcsolatot az emberi fajjal és az idővel. Az Evernight Akadémiát épp azért alapították, hogy a vámpírok ne essenek ebbe a csapdába. Szerinted így értették a szüleim? Ta-lán a Törzs az összes eltévedt vámpír. Remeték, a világtól el-zárkózott alakok, akiknek semmi kapcsolatuk az emberekkel. – Már a gondolattól is megborzongtam.
– Frászt kapsz már a gondolattól is?
– Aha, egy kicsit.
– Akarod, hogy szünetet tartsunk? – cirógatta meg hüvelyk-ujjával az arcomat.
Ekkor éreztem meg, hogy tulajdonképpen jó lenne.
– Törit kellene tanulnom. Nem könnyű jó jegyet kapni, ami-kor az embert olyanokkal mérik össze, akik valóban átélték a könyvben levő események felét. Anyu most keményebb velem, mint valaha.
– Akkor tedd azt! – mondta, és figyelme máris újra a vámpí-ros könyv felé fordult. – Én folytatom.
A következő egy órában fel sem pillantott a könyvből, s amikor összeszedtem a cuccomat, hagyott elmenni, hogy to-vább dolgozhasson, amíg a könyvtár be nem zár. (A könyvet nem vihette fel a szobájába, mert abban egyetértettünk, hogy Vic talán feledékeny, de nem hülye, és őrültség lenne valódi vámpíros információt elöl hagyni ott, ahol megláthatja.)
Néha elgondolkodtam azon, hogy vajon van-e más oka is, hogy ennyire elmélyüljön Bethany igazgatónő könyveiben. De ezt a gondolatot mindig jóformán azonnal elhessegettem. Álta-lában inkább bátorítottam őt abban a hiszemben, hogy egyre közelebb kerül ahhoz, hogy vámpír legyen, s így örökké velem maradjon.
Persze nem mintha ez az elképzelés mindenkinek tetszett volna. Courtney egy kissé felengedett velem szemben, miután először megharaptam Lucast. Nyilván úgy értékelte, hogy most már bent vagyok a „klubban”. Azt viszont nem akarta, hogy Lucas is velünk legyen, vagyis miután elterjedt a suliban a hír a második harapásról, igencsak undok volt velem.
– El tudod képzelni, hogy ezzel a sráccal lógj száz évig? – panaszkodott Genevieve-nek egyik nap modern technológia órán, miközben Yee tanár úr türelmesen magyarázott valamit egy sarokban az örökösen zavarodott Ranulfnak. – Te jó ég! Már egy iskolaévnyi is elég Lucas Ross hozzáállásából. Azt ugyan várhatja, hogy néhány évtized múlva, amikor majd meg-próbálja benyalizni magát mindazokhoz, akiket itt lenézett, szóba áll vele valaki!
Balthazar, aki addig az aznapi tananyagot szolgáltató mikrót igyekezett beprogramozni, csak úgy mellékesen odaszólt:
– Hé, Courtney! Felfrissítenéd a memóriámat? Valamelyik nap eszembe jutott, hogy egyszer láttalak Francia Indokínában, de aztán rájöttem, hogy biztosan tévedtem. Te mikor is változ-tál át, ötven éve?
– Hát... – Courtneyt hirtelen rettenetesen érdekelni kezdte a lófarka vége. – Valahogy úgy.
– Várjunk csak! Nem is. – Balthazar homloka olyan ráncos lett, mintha a mikró teljesen összezavarta volna, pedig láttam, hogy már kiismerte magát a gombokon. – Nem is a hetvenes években, hanem 1987-ben volt, igaz?
– Nem! – Courtney egészen elvörösödött. Genevieve cso-dálkozva bámult barátnőjére; ezt még sosem hallotta, és látszott rajta a döbbenet. – 1984-ben volt – vágott vissza Courtney.
– Vagy úgy! Három évvel korábban. Jóval azután, hogy a franciák kivonultak Indokínából. Tévedtem – vont vállat Balthazar. – Bocsáss meg! Az évtizedek egyszerűen összefoly-nak olyanoknak, akik már egy ideje vámpírok.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, de képtelen voltam visszatartani a mosolyomat, amikor Balthazar megnyomta a start gombot, és a mikró elkezdett meglangyosítani egy csésze vért. A kor státuszt jelentett. Mindenki, aki nem volt legalább fél évszázada vámpír, zöldfülűnek számított, így Courtney pó-zolását mintha elfújta volna a szél. Lucas és én legalább annyira az iskolához tartoztunk, mint ő...
...ami fura érzés volt, de mégis igaz. Talán negyven, vagy négyszáz év múlva visszatérünk. Talán visszajövünk, hogy az emberek életéről tanuljunk és újra ellátogassunk oda, ahol elő-ször találkoztunk. Még mindig pánikba estem, ha az előttünk álló végtelen időre gondoltam. Megijedtem, amikor eszembe jutott, hogy talán alkalmazkodnom kell a világhoz, ami olyan sokat változott apu számára is a normann hódítás óta. Az érzés, ami rám tört, nagyon hasonlított a tériszonyhoz – akkorát zu-hanhat az ember.
De ha arra gondoltam, hogy ezt a sok évet Lucas oldalán tölthetem, már nem féltem.
A legdurvább vihar március közepén érkezett, egy szombat éjjel, amikor az iskola vastag, antik ablaküvegei is zörögtek a keretükben. A villámok olyan gyakran világították meg az ég-boltot, hogy néha egy percig, vagy talán többig is úgy látszott, mintha odakint nappal lenne. Mivel tényleg mindenki bent ra-gadt, minden közös helyiség dugig volt. Szerencsére volt hová menekülnöm néhány barátommal.
– Hogy lehet ennyi Duke Ellingtonja, és semmi Dizzy Gillespie-je? – kérdezte Balthazar aputól. Ott ült törökülésben a földön, és a lemezek között keresett valamit, amit meghall-gathatunk. Kihozhattam volna a szobámból néhány CD-t meg a lejátszót, de akkor fel kellett volna állnom Lucas mellől a ka-napéról. Lucas átkarolta a vállam, ezért nem mozdultam.
– Volt egypár Dizzy-lemezem is – felelt apu. – De elveszett a hatvanötös tűzben.
Patrice, aki illedelmesen ült a közelben egy széken, felsóhaj-tott:
– Én is átéltem egy tűzvészt 1892-ben. Rettenetes volt.
– Azt hittem volna, örültél, hogy vehetsz egy teljesen új ru-határat – ugratta Lucas. Mindenki jelentőségteljesen nézett rá. – Valami rosszat mondtam?
– A tűz azon kevés dolgok egyike, ami megölhet bennünket – magyarázta anyu a mellén összefont karral. Apuval együtt még mindig bizalmatlan volt Lucasszal szemben, de mindketten igyekeztek. Az igazgatónőhöz hasonlóan belátták, hogy minél többet tud, annál kisebb a valószínűsége, hogy újabb hatalmas hibát kövessen el. – Ezért félelmetes számunkra a tűz.
Lucas elkomorult, s egy pillanatra fogalmam sem volt, mire gondol, vagy mit érez. Inkább örültem, mert anyu úgy mondta, „megölhet bennünket”, mintha Lucas máris közénk tartozna.
Ekkor Lucas váratlanul megszólalt:
– Egypár napja épp ezen törtük a fejünket. Milyen más halá-los veszély létezik? Mármint a vámpírok számára.
– Hát, lássuk csak! – ütötte össze a tenyerét apu, mintha ne-hezére esne egy ezredév után visszaemlékezni. – Valójában elég rövid a lista.
– A karó – jelentette ki magabiztosan Lucas. – A tv-ben leg-alábbis úgy mutatják.
– Hülye doboz. – Patrice nyilván úgy vélte, hogy a televízió túlságosan is új divatú ahhoz, hogy kiérdemelje a figyelmét. A vámpírlétről azonban hajlandó volt beszélgetni Lucasszal. Ab-ban reménykedtem, hogy talán kinyílik egy kicsit, ahogy nekem a New Orleans-i életével kapcsolatban, de eddig leginkább csak egyértelmű tényeket említett. – Ha karóba húznak, meghalsz ugyan, de csak átmenetileg. Ha kihúzzák, hamarosan újra rendbe jössz.
Balthazar feltett egy Billie Holiday-lemezt, miközben hoz-zátette:
– Csak arról kell gondoskodnod, hogy legyen egy barátod, aki kiás, és kihúzza belőled.
– Tulajdonképpen csak a tűz és a lefejezés van – számolta ki anyu az ujjain.
– És a szenteltvíz? – kérdezte Lucas.
– Ugyan már! – Apu meg sem próbálta eltitkolni a megve-tést, amit Lucas kérdése kiváltott belőle. – Lefröcsköltek már néhányszor szenteltvízzel. Ha van különbség közte és az esővíz között, hát sosem éreztem.
Lucas szkeptikus maradt, de azért rábólintott.
– Rendben. Sajnálom, hogy ilyen hülye kérdéseket tettem fel.
– Nem kevés megemésztenivaló – jegyezte meg Patrice, ami az ő szájából különösen megértően hangzott, így hát rámoso-lyogtam és fejemet Lucas vállára hajtottam. Az eső sugárban locsolta az ablakot, amitől folyamatos susogás hallatszott alá-festésként Billie reszelős énekléséhez.
Anyu biztosan észrevette, hogy odabújtam Lucashoz, mert sürgetően megkocogtatta apu vállát.
– Jól van, Adrien. Azt hiszem, eleget lógtunk itt. A gyerekek biztosan szívesebben beszélgetnének nélkülünk.
– A gyerekek? Ezt tartogasd az osztályaidnak! Gyakorlatilag egyidősek vagyunk – nevetett Balthazar. Igaza volt, ami hihe-tetlenül fura elképzelés volt. – Maradjatok csak nyugodtan!
– Én nem bánom – vont vállat Patrice.
Lucas és én összenéztünk. Bennünket zavartak ugyan, de egy tökéletes világban Balthazart és Patrice-t is magukkal vitték volna, hogy nyugodtan csókolózhassunk a kanapén. Márpedig erre hiába vártunk.
Anyu szokásos hátborzongató anyai telepátiájával megértően sóhajtott fel:
– Azt hiszem, van, amikor a szülőkre semmi szükség.
– Az Evernight kihívást jelent, ha az ember járni akar vala-kivel – értett egyet vele Lucas. Balthazar úgy tett, mint akit egyszeriben rettentően érdekelni kezdett a Billie Holiday-lemez borítója.
Eszembe jutott, hogy leráztam, ezért körülnéztem, hátha meglátok bármit, amivel felvidíthatnám. Eszembe is jutott egy vicces sztori.
– Nekünk legalább nem annyira rossz, mint a te ősödnek, igaz, Lucas?
Lucas kifejezéstelen arccal bámult rám, mintha valami ijesztő dolgot mondtam volna. Biztosan valami másra gondolt.
– Ez valami családi anekdota? – kérdezte anyu. – Azok álta-lában a legjobbak.
Most már mindenki figyelt.
– Lucas egy őse idejárt az Evernightba, valami üknagyapja, vagy mije, úgy százötven évvel ezelőtt. Halljuk tőled, te sokkal jobban el tudod mondani! – böktem oldalba Lucast, aki ekkorra már teljesen megmerevedett, a teste olyan mozdulatlan volt, mint egy darab fa. Mondta ugyan, hogy a történet titok, de biz-tos voltam benne, hogy csak viccelt. Egy több mint százötven éves történet nem lehet titok. Talán kínosnak tartotta, de nem láttam be, miért kellene szégyenkeznie olyasvalamiért, amihez tényleg semmi köze. – Mindenesetre itt tanult. Azután párbajba keveredett egy diáktársával, talán egy lány miatt, és a nagyte-rem kellős közepén kezdtek küzdeni egymással. Így törött ki az egyik ólomüveg ablak, tudtátok? Egyikük sem halt meg, de mindkettőjüket kirúgták a suliból, és...
Elhallgattam, amikor észrevettem, hogy a szüleim és Balthazar dermedten bámulja Lucast, aki ujjait a vállamba mé-lyesztette. Rajtam kívül csak Patrice volt összezavarodva.
– Már akkor is járhattak ide emberek?
– Nem – felelt Balthazar élesen. – Soha.
– Volt egy vámpír ősöd? – csodálkoztam. – Lucas, te ezt nem is tudtad? Lehetséges ez egyáltalán?
– Szerintem itt nem erről van szó – állt fel apu lassan. Nem volt magas, de volt abban valami hihetetlenül ijesztő, ahogy fö-lénk hajolt. – Egy percig sem hinném.
– Százötven évvel ezelőtt – Anyu hangja megremegett. – Ez akkor volt... amikor...?
Apu le sem vette a szemét Lucasról.
– Igen.
Ekkor torkon ragadta Lucast.
Felsikoltottam. Apunak elment az esze? Lucas hirtelen eltol-ta magától apu kezét, szétfeszítette a karját, és orrba vágta. Fröccsent a vér, egyenesen a képembe.
– Hagyjátok abba! Mit műveltek? – kiabáltam.
Ezután minden nagyon hirtelen történt. Balthazar kirángatott a verekedők közül, de olyan erővel, hogy a földre estem. Ököllel behúzott egyet Lucasnak, akinek sikerült elugrania az ütés elől. Patrice hangosan sikoltozva ölelt át, amitől mozdulni sem tudtam. Anyu olyan erővel vágta földhöz az egyik ebédlőszéket, hogy a fája eltörött. Először azt hittem, a fiúk figyelmét akarja elterelni, hogy kiderítse, mi a fene folyik, ehelyett azonban letörte az egyik széklábat, és bunkósbotnak használva hátba vágta vele Lucast.
Lucas felüvöltött fájdalmában, de máris megpördült, kicsa-varta anyu kezéből a botot, aki erre fájdalmasan szorongatni kezdte a csuklóját. Apu és Balthazar Lucasra ugrott, s egyesült erővel támadott, de ő gyorsabb volt náluk, és minden ütésüket elhárította. Eszembe jutott a verekedés a pizzériában. Az, bár-milyen ijesztőnek is tűnt, semmi volt ehhez képest. Most lát-szott csak, mennyire tud küzdeni. Egyszerre két vámpírt is le-gyűrt.
Elég erős voltam, hogy beálljak magam is, de nem akartam a szüleimmel verekedni Lucas miatt, sem Lucasszal a szüleim miatt, míg meg nem értettem, hogy mi a fene történt az előbb.
– Mit műveltek? – visítottam. – Hagyja abba mindenki most rögtön!
Nem hagyták abba. Apu megpróbálta gyomorszájon vágni Lucast, s amikor Lucas elhajolt az ütés elől, mintha hátraesett volna, de csak úgy tett, hogy lehajolhasson a széklábért, amit anyu elejtett. Apu és Balthazar azonnal hátrálni kezdett, én pe-dig rájöttem, hogy Lucasnál most tulajdonképpen egy karó van. Talán ezzel még nem ölheti meg örökre egyiküket sem, de harcképtelenné teheti.
Patrice a fülembe sikított, amikor Lucas Balthazar melle felé bökött a karóval. Balthazar hátraugrott, de épp csak hajszál hí-ján kerülte el az ütést. Az arccsontján félhold alakú vágás volt, Lucas öklének nyoma. Ekkor Lucas rémületemre apura kezdett összpontosítani. Megpróbálta felnyársalni.
– Lucas, ne csináld! – könyörögtem. – Anyu, mondd meg neki, hogy... Hol van anyu? – Mintha a föld nyelte volna el, miközben én a verekedést figyeltem.
– Lefutott a földszintre segítségért – hörögte apu. – Mrs. Bethany mindjárt itt lesz, s akkor megoldódik a probléma.
Lucas csak egy másodpercig tétovázott.
– Bianca, sajnálom. Annyira sajnálom.
– Lucas?
A szemembe nézett.
– Szeretlek.
Azután kirohant az ajtón, és le a lépcsőn. Először senki sem tudott mozdulni a döbbenettől, de azután apu és Balthazar utánavetették magukat. Patrice-hez fordultam, aki még mindig ott kuporgott mellettem a földön.
– Te értettél az egészből egy szót is?
– Nem. – Végigsimított sima, fonott haján, mintha azzal, hogy rendbe teszi a külsejét, kitörölhetné a korábbi ijedséget. Más nem számított neki.
Bár remegett a térdem, felálltam és utánuk siettem, botla-dozva lefelé a lépcsőn. Hallottam, ahogy Balthazar kiáltásait visszhangozzák a kőfalak:
– Állítsák meg! Állítsa meg valaki azonnal!
Azután rettenetes robaj hallatszott, az üveg ezüstös csilinge-lése verődött vissza a földről és a falakról. Apu káromkodott. A szívem olyan hevesen vert, hogy úgy éreztem, ha nem állok meg, mindjárt belehalok, de akkor is, ha megállok, mert Lucas veszélyben volt, és nekem vele kellett lennem.
Félig futva, félig zuhanva értem le a csigalépcső utolsó for-dulójában, s láttam, ahogy Balthazar, apu és néhány diák ott áll, és a nagyterem egyik ablakára bámul. Az ablaküveg darabokra hullott. Tudtam, hogy Lucas a széklábat használta arra, hogy kitörje és elmenekülhessen. Annyi ideje sem volt, hogy egy perc alatt végigfusson a folyosón a kapuhoz. A szüleim valószínűleg csak azért nem üldözték tovább, mert elég sok ember gyerek volt a teremben, akiket kitört a frász, és mindjárt keresztkérdé-seket tettek volna fel.
Anyu a csuklóját fogva lépett be a nagyterembe. Néhány lé-péssel mögötte Bethany igazgatónő, akinek sötét szeme villá-mokat szórt az elfojtott dühtől.
– Mi a túró folyik itt? – ért le mögöttem a lépcsőn Raquel. – Verekedés volt, vagy mi?
Mrs. Bethany kihúzta magát.
– Nem a maga dolga. Mindenki menjen vissza a szobájába! Raquel csodálkozva nézett rám, miközben az emeletünk felé hátrált. Nyilván tőlem várt magyarázatot, de hiába. A testem tűzforróra hevült, azután minden szívdobbanással egyre hide-gebb lett, és alig kaptam levegőt. Öt perc sem telt el azóta, hogy ott ültem Lucas mellett, és együtt nevettünk a szüleim viccein.
Anyu, apu és Balthazar nem távozott a többiekkel együtt, így én is maradtam. Amint mindenki más elment, meg akartam kérdezni aputól, hogy mit jelentsen ez az egész, de nem volt rá alkalmam.
– Mi történt? – kérdezte Mrs. Bethany.
– Lucas a Fekete Kereszt tagja – mondta apu. Mrs. Bethany szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Félelem nem látszott rajta, de ez volt az első alkalom, hogy a legcsekélyebb sebezhetőséget véltem felfedezni az arckifejezésében. – Csak most jöttünk rá.
– A Fekete Kereszt – szorította ökölbe a kezét az igazgató-nő, s úgy bámulta a kitörött ablakot. A széllökések befújták a cikcakkos szélű lyukon az esővizet, s odakint újra mennydör-gött.
Vajon mit jelent ez?
– Azonnal utána kell mennünk. – Apun látszott, hogy kész haladéktalanul kirohanni. Anyu ép kezét a karjára tette.
– Mindig is lesznek vadászok – mondta nagyon halkan. – Valójában semmi sem változott.
Bethany igazgatónő feltartott fejjel, felvont szemöldökkel fordult felé.
– Felesleges sajnálkoznia, Celia. Én megértem, hogy meg akarja óvni a lányát a fájdalomtól, de ha a férjével együtt job-ban résen lettek volna, a gyerek most nem lenne ebben a hely-zetben.
– Az a fiú nem véletlenül került ide. Fájdalmat okozott a lá-nyunknak, hogy elérje célját. Ki fogom deríteni, hogy mi volt az – kémlelt ki apu a sötétbe. – Nem tud olyan gyorsan haladni a viharban, mint mi. Indulnunk kellene.
– Van időnk megszervezni a csapatot – ragaszkodott elkép-zeléséhez az igazgatónő. – Ross tanár úr hoz segítséget, amint tud, mivel nem biztos, hogy egyedül lesz, amikor rátalálunk. Mr. és Mrs. Olivier, önök jöjjenek velem, hogy összeszedjük, és felfegyverezzük a többieket!
– Én is benne vagyok a csapatban – jelentette ki Balthazar határozottan.
Az igazgatónő tetőtől talpig végigmérte.
– Rendben, Mr. More. Pillanatnyilag azt javaslom, hogy gondoskodjon Miss Olivier-ről. Magyarázza meg neki, hogy mennyire oktondi, és hallgattassa el!
Anyu felém nyújtotta a kezét.
– Nekem kellene beszélnem vele.
– Mivel ön oly szívesen hagyja figyelmen kívül az egyér-telmű tényeket, szerencsésebbnek tartom, ha ezt a feladatot egy semlegesebb személyre bízzuk.
Az igazgatónő a lépcső felé mutatott.
Tulajdonképpen arra számítottam, hogy anyu elküldi őt a pokolba, de apu megragadta azt a karját, amelyik nem volt sé-rült, és magával vonszolta, fel a lépcsőn. Mrs. Bethany hosszú szoknyáját megemelve követte őket.
Amint magunkra maradtunk, Balthazarhoz fordultam.
– Mi történt itt?
– Psszt, Bianca! Nyugodj meg! – tette a kezét a vállamra, de nem hallgattam rá.
– Nyugodjak meg? Nekiestetek a barátomnak, aki erre visz-szatámadott. Egy szót sem értek az egészből. Légy szíves, mondd meg nekem, hogy... jaj istenem, azt sem tudom, mit! Még azt sem tudom, hogy mit kérdezzek. – Annyi kérdés fo-galmazódott meg bennem, hogy úgy éreztem, mind a torkomon akadt, és mindjárt megfulladok tőlük.
Balthazar visszafogottan beszélt hozzám.
– Hazudott neked. Mindannyiunknak hazudott. Egy kérdés emelkedett ki a többi közül:
– Mi az a Fekete Kereszt?
– A vámpírvadászok rendje.
– Micsodák?
– A Fekete Kereszt vámpírvadászok egy csoportja, amely már a középkor óta zaklat bennünket. Felkutatnak, elszigetel-nek a mieinktől, azután megölnek minket.
Balthazar olyan gyengéden törölte le az arcomról apu vér-cseppjeit, mintha könnyek lennének.
– Egyszer már megpróbáltak beszivárogni az Evernight Akadémiára. Néha egy-egy ember bedumálja vagy bevásárolja magát ide, amit a vámpírok elviselnek, hogy ne keltsenek fel-tűnést. Egyikükről kiderült, hogy a Fekete Kereszt tagja.
– Úgy százötven évvel ezelőtt. – Egyszeriben értelmet nyert a történet, amit odafent előadtam, az, amelyiket Lucas akkor mesélt, amikor megismerkedtünk. – A történetben ugye nem párbaj szerepelt?
Balthazar a fejét rázta.
– Nem. A Fekete Kereszt kémjét leleplezték, de kiverekedte magát innen. Ugyanez történt ma este is.
Fekete Kereszt. Vámpírvadászok. Lucas nem említette, hogy megtalálta volna őket a Mrs. Bethanytől kapott könyvekben. Rájöttem, hogy ezt elhallgatta előlem.
Lucas azért jött, hogy felkutassa és megölje a hozzám ha-sonló lényeket. Még arra is rávett, hogy újra megharapjam, és átadjam neki az erőmet és a képességeimet, hogy valóban fel-vehesse velünk a harcot. Felhasznált arra, hogy hatásosabb gyilkossá válhasson, azután megpróbálta megölni a szüleimet, és egész végig mindenről hazudott.
Kezdetben, még mielőtt Lucas megtudta volna, hogy vámpír vagyok, védeni próbált. Azt hittem, azért gondoskodik rólam, mert magányos vagyok, de erről szó sem volt. Azt hitte, ember vagyok, akit vámpírok vesznek körül, ezért őrködött felettem.
De amióta kiderült, hogy mi vagyok valójában, arra használt, hogy elmélyülhessen az Evernight titkaiban. Hogy elbitorolja a képességeinket. Hogy megkaparintson mindent, amit akart. Hagyta, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, amiért hazudtam neki, miközben az ő hazugsága sokkal nagyobb volt.
Ami szerelemnek tűnt, árulás volt.

Tizenhatodik fejezet
ZSIBBADTAN ÜLTEM A LEGALSÓ LÉPCSŐFOKON, s hallgattam a körülöttem folyó előkészületek zaját.
Bethany igazgatónő csapata csupán öt vámpírból állt: belőle, a szüleimből, Balthazarból és Iwerebon professzorból. Mind-annyian lábszárvédőket és késeket csatoltak a lábikrájukra és az alkarjukra.
– Kellenének pisztolyok is. – Ezt Balthazar mondta. – Kü-lönben hogyan oldjuk meg az ilyen helyzeteket?
– Kétszáz év alatt csupán kétszer kellett hasonló szituációval szembenéznünk – felelt az igazgatónő minden eddiginél hűvö-sebben. – A képességeink általában bőven elegendőek ahhoz, hogy az embereket elintézzük. Vagy úgy érzi, ez a feladat meghaladja a képességeit, Mr. More?
Lucas vámpírvadász. Azért jött, hogy megölje az olyanokat, mint a szüleim. Azt mondta, ne bízzak meg bennük. Nyilván azt hitte, kisbaba koromban loptak el valahonnan. Igyekezett éket verni közénk. Azt hittem, csak undok volt velük, pedig va-lójában meg akarta ölni őket.
– Képes vagyok rá – felelt Balthazar. – De lehetséges, hogy Lucas is felfegyverkezett. Fekete Kereszt-tag. Kizárt dolog, hogy felkészületlenül érkezett volna ide. Valahol az iskola te-rületén kell lennie a raktárkészletének. Fogadni mernék, hogy van ott fegyver is.
Együtt mentünk fel az északi torony lépcsőjén, ő pedig egész úton ellenkezett. Azt hittem, azért, mert fél tőlem, fél a vámpíroktól, pedig erről szó sem volt. Még amikor a földön fekve csókolóztunk, akkor is azt kérte, inkább másvalahol le-gyünk együtt.
– A keleti torony tetején levő szoba. – A hangom olyan fur-csán hangzott, mintha nem is az enyém lenne. – Ott van.
Mrs. Bethany felfújta magát.
– Maga tudott róla?
– Nem. Csak megérzés.
– Nézzünk utána! – nyújtotta felém a kezét Balthazar, hogy felsegítsen. – Gyere!
A helyiség ugyanolyannak tűnt, mint amikor Lucasszal vol-tam odafent. Mrs. Bethany csüggedten hunyta le a szemét egy pillanatra.
– A levéltár. Ha itt járt, gyakorlatilag az egész történetünket megismerte. Sokunk búvóhelyéről most már a Fekete Kereszt is tud.
– Ezeknek a feljegyzéseknek jó része már évtizedekkel ez-előtt elavult – érvelt apu. – Az elmúlt néhány év pedig a számí-tógépben van.
– Gondolom, azt is feltörte – jegyeztem meg arra a napra gondolva, amikor az igazgatói irodában találtam rá Lucasra, ahol éppen kutakodott.
Mrs. Bethany magából kikelve fordult felém.
– Látta, hogy Lucas Ross megszegi a szabályokat, mégsem figyelmeztetett egyetlen felelős személyt sem. Hagyta, hogy a Fekete Kereszt egy tagja hosszú hónapokig garázdálkodjon az Evernight-ban, Miss Olivier. Ne higgye, hogy ezt el fogom fe-lejteni!
Amikor így beszélt hozzám, általában meghunyászkodtam. Ezúttal azonban visszafeleseltem neki.
– Maga volt az, aki felvette.
Ezután egy másodpercig senki nem szólt egy szót sem. Csak önvédelemből mondtam, de rájöttem, hogy az igazgatónő el-szúrta a dolgot – tényleg, komolyan elszúrta –, és próbálkozása, hogy én vigyem el a balhét, épp most futott vakvágányra.
Mrs. Bethany ahelyett, hogy fojtogatni kezdett volna, tovább folytatta a hely átvizsgálását.
– Ki kell nyitni minden dobozt. Be kell nézni minden szek-rénybe és a gerendák fölé. Mindenről tudni akarok, amit Mr. Ross itt rejteget.
Alig bírtam elviselni azt az emléket, ahogy Lucasszal együtt voltunk, de egy bizonyos pillanatra összpontosítottam. Amikor először beléptünk ide, Lucas azonnal leült a közeli fal mellett álló ládára. Akkor azt hittem, csak le akart ülni, de talán csak nem akarta, hogy kinyissam a ládát.
Balthazar követte a pillantásomat. Nem szólt semmit, de kérdőn vonta fel a szemöldökét. Bólintottam, ő pedig odament a ládához, és felemelte a tetejét. Nem láttam, mi van benne, de anyunak elakadt a lélegzete, Iwerebon professzor pedig halkan elkáromkodta magát.
– Mi az? – kérdeztem.
Az igazgatónő közelebb lépett, és belenézett a ládába. Arc-kifejezése ellentmondást nem tűrően hűvös maradt, ahogy be-hajlította a térdét, és kiemelt egy koponyát.
Felsikoltottam, amiért mindjárt hülyén is kezdtem érezni magam.
– Biztosan nagyon régi. Teljesen úgy néz ki.
– Halálunk után a testünk sokkal gyorsabban szétoszlik, Miss Olivier – forgatta Mrs. Bethany a koponyát, úgy, hogy az a Hamletről tartott óráira emlékeztetett. – Hogy pontos legyek, annyira oszlanak szét, amennyire emberi haláluk óta szét kellett volna oszlaniuk. Bár a hús eltűnt, néhány bőrfecni még megmaradt, ami azt jelzi, hogy ez a vámpír évtizedekkel, vagy akár száz évvel ezelőtt halhatott meg.
– Erich – szólalt meg Balthazar váratlanul. – Erich egyszer azt mondta, hogy az első világháborúban halt meg. Lucas és Erich sosem bírták egymást. Ha Lucas felcsalta ide, és Erichnek fogalma sem volt róla, hogy egy fekete keresztes vadásszal van dolga, akkor esélye sem volt.
– Akkor biztosan nem, ha Lucasnál volt egy ilyen. – Apu felnyitott egy másik, közelben álló dobozt, amiből egy hatalmas kést, vagy inkább bozótvágót vett ki. – Ezzel hamar el lehet in-tézni bármelyikünket.
Balthazar halkan füttyentett a penge láttán.
– Mindig verekedtek, de Erich állandóan legyőzte Lucast. Lehet, hogy Lucas szándékosan provokálta ki ezeket a vereke-déseket, vagy tudta, hogy ha megmutatja, mire képes valójá-ban, gyanút foghatunk.
– Én azt hittem, Erich megszökött – tiltakoztam. Biztosan ez volt az igazság. Lucas és Erich verekedtek, de az nem létezik, hogy Lucas megölte volna.
– Mindannyian azt hittük, és mindannyian tévedtünk. – Az igazgatónő Erich koponyáját minden ünnepélyesség nélkül visszapottyantotta a ládába. – Kutassanak tovább!
A többiek engedelmeskedtek. Remegve léptem közelebb a ládához, hogy belenézzek. Egy csomó csont volt ott, egy poros evernightos egyenruha, a sarokban pedig egy bőrszínű karika. Összeszorult a gyomrom, amikor ráismertem Raquel bőr kar-kötőjére, arra, amit sehol sem talált. Lucas nem lophatta el. Erich vette el, és nyilván viselte, amikor meghalt. Amikor Lucas megölte.
– Bianca! Drágaságom! – lépett oda mellém anyu. Farmert viselt és bakancsot. Általában nem volt hajlandó olyasmit fel-venni, ami szerinte férfiruhának mondható, de most kivételt tett, hogy kényelmesebben üldözhesse Lucast. – Vissza kellene menned a lakásba. Nem kellene többet látnod ebből az egész-ből.
– És mihez kezdjek, ha visszamegyek a lakásba? Olvassak egy jó könyvet? Lemezt hallgassak? Az kizárt.
– Valószínűleg az eső ellenére is követni tudjuk. Te pedig soha senkinek nem fogod elmondani ebben az iskolában azt, ami ma éjjel történt. – Az igazgatónő dühösen bámult rám Iwerebon válla fölött.
Lassan lecsuktam a láda tetejét.
– Én is megyek.
– Bianca! – Anyu a fejét csóválta. – Erre semmi szükség.
– De igen.
– Ne csináld! – lépett közelebb hozzám Balthazar. – Még sosem tettél ilyet, és a Fekete Kereszt... nagyon erős. Halálosak. Lucas talán fiatal, de érti a dolgát. Ez nyilvánvaló.
– Balthazar nagyon finoman azt próbálja mondani, hogy ve-szélyes. – Apu rettenetesen dühös volt. Az orra vörös volt és dagadt, valószínűleg el is törött. A vámpírok sérüléseinek is idő kell, hogy meggyógyuljanak. – Lucas Ross bánthat téged, sőt meg is ölhet.
Megborzongtam, de nem adtam fel.
– Benneteket is megölhet, mégis mentek.
– Mindent megteszünk – bizonygatta Balthazar. – Az egész-ben az a legrosszabb, amit veled művelt, Bianca. A szüleid nem fogják megengedni, hogy ezt megússza, de én sem engedem.
Mrs. Bethany felvonta a szemöldökét. Ő nyilván nem az én darabokra tört szívemet tartotta a legnagyobb bajnak, s arra számítottam, hogy szokás szerint letol. Ehelyett azt mondta:
– Csatlakozhat hozzánk. Anyu döbbenten meredt rá.
– De hisz ő csak egy gyerek!
– Elég nagy volt ahhoz, hogy megharapjon egy embert. Elég nagy, hogy erőt adjon át neki. Akkor ahhoz is elég nagy, hogy szembenézzen a konzekvenciákkal. – Pillantása a vesémbe ha-tolt. – Lesz szüksége fegyverre, Olivier kisasszony?
– Nem. – Képtelen voltam elképzelni, hogy Lucas testébe döfjek egy kést.
Bethany igazgatónő félreértett – talán szándékosan.
– Gondolom, be is fejezheti az átváltoztatást ma éjjel.
– Ma éjjel? – mondták a szüleim egyszerre.
– Egyszer minden gyereknek fel kell nőnie.
Azt akarja, hogy újra megharapjam Lucast. Azt akarja, hogy ezúttal öljem meg. Elégetnék a testét, mielőtt vámpírként fel-támadhatna. Lucas nem létezne soha többé.
Mrs. Bethany az ajtóhoz ment, és egy mozdulattal kinyitot-ta. Balthazar a vállam köré kanyarította az egyik esőköpenyt, én pedig beleküzdöttem magam túl hosszú ujjába.
– Menjünk!
Elindultunk lefelé a sötétben.
Amint elég nagy voltam ahhoz, hogy képes legyek titkot tar-tani, a szüleim elmondták nekem, hogy vámpírok, így ez olyan hétköznapi dolog volt számomra, mint a tény, hogy anyu haja karamellszínű, apu pedig szeret az 50-es évek jazz-zenéjére az ujjaival csettintgetni. Evés helyett vért ittak vacsorára, és sze-rettek vitorlás hajókról meg rokkákról álmodozni, Apu pedig visszaemlékezni arra, amikor William Shakespeare-t látta ját-szani valamelyik maga által írt darabjában. De ezek apróságok voltak, viccesek és szívmelengetőek, nem pedig félelmetesek. Sosem gondoltam rá, hogy ez természetellenes.
Amint elkezdtük az üldözést, rájöttem, milyen kevéssé is-merem őket.
Gyorsabban haladtak nálam, gyorsabban, mint amire bár-mely ember képes. Azt hittem, hogy néhány hete, amikor ke-resztülfutottunk a parkon, az szép teljesítmény volt, pedig az semmi ehhez képest. Anyu, apu, Balthazar és mindenki más a sár ellenére biztosan lépkedett, és látott a sötétben. Kénytelen voltam a villámok fényére és az ő hangjukra hagyatkozni.
– Erre! – Amikor Iwerebon professzor ideges volt, nigériai akcentusa sokkal erősebb lett. – Erre ment a fiú.
Honnan tudhatták? Láttam, hogy Iwerebon egy bokor ágain tartja a kezét. Amikor én is megérintettem, éreztem hűvös te-nyeremen az új levelek bársonyos, puha bimbóit. Az egyik ág letörött. Lucas törte le, amikor elrohant mellette.
Az életéért fut. Biztosan rettentően fél.
Azt mondta, szeret.
Újra villámlott, s a másodperc töredékéig világos volt. Lát-tam az igazgatónő arcélét a sötét erdő előtt, és felismertem a tá-jat annyira, hogy tudjam, közel vagyunk a folyóhoz. Hosszú idő után először volt fogalmam arról, hogy merre járunk, mert az esőfelhők eltakarták a csillagokat.
– A diákok nem erre szoktak járni – mondta Mrs. Bethany. – A Fekete Kereszt nyilván kiképezte annyira, hogy legyen me-nekülési terve. Vagyis előre megjelölte ezt az utat.
Mennydörgés hangzott fel felettünk, amitől nem hallottam Iwerebon professzor válaszát. Elcsigázottan húztam ki a lába-mat a sárból, amibe újra és újra beleragadtam. Balthazar meg-fogta a könyökömet, és eltámogatott addig, ahol biztos talaj volt a lábam alatt.
Egész idő alatt azt hittem Lucasról, hogy védelmez, pedig éppen veszélybe sodort. Hogyan lehet ez?
Ekkor Balthazar megszorította a karomat.
– Erre! Ott van.
Ekkor újra villám világította meg az eget. Megláttam, amit Balthazar: mocskos, cipőnagyságú lyukakat a sárban, amelyek a folyó felé vezettek. Lucas is olyan nehezen húzta ki a cipőjét a sárból, mint én. Annak ellenére, hogy osztoztunk az új erőn, nem volt olyan gyors, és természetfelettien kecses, mint az en-gem körülvevő idősebb vámpírok. Lucas csak egy srác volt, aki a rettenetes viharban olyan messzire futott, amennyire csak bírt, tudván, hogy ha elkapják, meghalhat.
Ahhoz túlságosan esett, hogy a lábnyomok sokáig megma-radjanak, anélkül, hogy elmosódnának. Már nagyon a sarkában voltunk.
Az első perctől kezdve hazudott nekem. A legelső naptól. Menynyire féltem titkolózni előtte, ő meg a bolondját járatta velem, amikor csak megcsókolt.
– Igyekezzünk! – sürgetett bennünket Mrs. Bethany. Hosszú szoknyája ellenére gyorsabban mozgott mindenkinél. Én ott botorkáltam a nyomukban, lihegve, és csontig átfagyva, de ah-hoz eléggé tudtam tartani a lépést, hogy halljam, ahogy az eső dobol a kabátjukon. – Biztosan átment a folyón. Itt időt fogunk veszíteni. A folyó.
A szüleim egész életemben azzal viccelődtek, hogy milyen szörnyű a folyóvíz. Amikor kirándulni mentünk, igyekeztek úgy megtervezni az utat, hogy ne kelljen folyókon átkelnünk. Ha muszáj volt, meg tudták tenni, de időbe telt. Apu leállította a kocsit az út mellett, amint meglátta a hidat, anyu idegesen rágta a körmét, én pedig egy fél órán át röhögtem rajtuk, amíg végre sikerült összeszedniük a bátorságukat. Mindketten úgy számoltak be hajóútjukról az Újvilágba, mint életük legkelle-metlenebb megpróbáltatásáról.
A vámpíroknak nehéz átkelniük a folyóvízen. Az ember di-ákok közül néhányan nem értették, miért mennek előre a felvi-gyázó tanárok Rivertonba, de én mindig is tudtam, hogy azért, mert időbe telt nekik átmenni a hídon, s nem akarták, hogy ki-derüljön, mennyire megviseli őket az élmény. Most rájöttem, hogy ezt Lucas is tudta, és számított rá, hogy ez a körülmény segít neki életben maradni.
Mentünk tovább, míg a többiek meg nem álltak előttem. Már nem volt szükségem a villámra, hogy ki tudjam venni az ösvényt magam előtt. Lihegve értem utol őket, és elmentem Iwerebon professzor, Balthazar, a szüleim és végül az igazga-tónő mellett is, aki csupán néhány lépésnyire állt a hídtól.
– Várjanak meg bennünket itt! – adta ki a parancsot. – Mindjárt folytatjuk az utunkat.
Összeszorította az ajkait, talán erőt akart venni magán, hogy egyetlen gyengéjét legyőzze.
– El fog menekülni – mentem el mellette.
– Olivier kisasszony. Azonnal álljon meg!
Ráléptem a hídra. A régi deszkákon, amelyek megdagadtak az esőtől, könnyebben haladtam, mint a sárban.
– Bianca! – A papám volt. – Bianca, várj meg minket! Nem tudod egyedül megcsinálni.
– De igen. – Futásnak eredtem. Az esőcseppek csapkodták az arcomat, az oldalam szúrt, és az esőkabát húzta a vállamat. Semmi mást nem akartam, mint elfeküdni a hídon és bőgni. A testem nem volt elég erős mindehhez.
Mégis futottam tovább. Futottam, pedig a lábam ólomnehéz volt, s a torkom elszorult a bennakadt könnyektől, a szüleim, a tanáraim és a barátom pedig mind azt kiabálták, hogy forduljak vissza. Futottam, s minden megtett lépéssel egyre gyorsabban rohantam.
Amióta itt voltam az Evernightban, sőt, egész életemben arra számítottam, hogy majd mások megoldják a problémáimat. Ezt azonban senki nem tudta megoldani helyettem. Egyedül kellett szembesülnöm vele.
Nem tudtam, hogy üldözöm-e Lucast, vagy vele együtt fu-tok. Csak annyit tudtam, hogy futnom kell.
Miután átkeltem a folyón, nem volt nehéz egyedül is rátalál-nom. Sötét volt, és nem volt olyan éles a látásom és a hallásom, mint egy igazi vámpírnak. Az azonban egyértelmű volt, hogy Rivertonba tart, ahová csak néhány olyan út vezetett, ami nem járt túl nagy kerülővel. Lucas nyilván tudta, hogy nincs veszte-getnivaló ideje, és a lehető leggyorsabban el akart tűnni.
Karácsonykor, amikor Lucas már elment, kikísértem Raquelt a buszmegállóba. Bár szerette volna minél előbb otthagyni az Evernightot, a szülei csak későn értek haza, ezért megvártunk egy későbbi buszt, ami 8 után 8 perccel indult Boston felé. Most majdnem 8 óra volt. Biztos voltam benne, hogy Lucas megpróbálja elérni a következő járatot. Az azutáni valószínűleg csak két órával később jön, ami túlságosan nagy időveszteség volna. Mrs. Bethany és a többiek addigra biztosan elkapnák. A bostoni busz volt Lucas egyetlen valós esélye a menekülésre.
A városközpont jóformán teljesen kihalt volt. Az utcákon sehol egy autó, s az a néhány üzlet, ami egyáltalán nyitva volt, elhagyatottnak tűnt. Senki nem akart az utcán lenni egy ilyen éjszakán. A hajam a fejemhez tapadt. Megértettem őket. Be-néztem néhány helyre, ami nyitva volt, abba a boltba is, ahol a brosst találtuk. Lucas nem volt ott.
Hát, persze. Tudja, hogy ott keresnék először.
Ekkor már tudtam, hogy előnyben vagyok az igazgatónőhöz és a szüleimhez képest, mert tudok valamit, amit a sok évszá-zados tapasztalat és a természetfeletti érzékek sem adhattak meg. Ismertem Lucast, vagyis tudtam, mit tenne.
Valószínűleg ők is kitalálnák, hogy nem próbálna nyilvános helyen elrejtőzni. Talán még a következő következtetésemet is sikerülne levonniuk, vagyis azt, hogy amennyire csak lehet, a buszmegálló közelében próbál megbújni, hogy ne legyen ve-szélyben túl sokáig a városban, mielőtt felugorhatna a buszra és elmenekülhetne. A buszmegálló azonban pontosan a város kö-zepén volt. Egy tucat üzlet vette körül, és tudtam, hogy Lucas bármelyikben lehet.
Eljött velem megnézni egy régi filmet, azután vett nekem egy kitűzőt a használtruha-boltban. Azt mondta, szeret.
Ez azt jelentette, hogy talán, esetleg ugyanott próbálna el-bújni, ahol én.
Elindultam az antikvitásüzlet felé a tér délkeleti sarkába, pocsolyákon ugrálva át. Minden kétségem elszállt, amikor oda-értem az üzlet hátsó ajtajához, és megláttam, hogy résnyire nyitva hagyták.
Lassan kinyitottam. A zsanérok nem nyikorogtak, ahogy óvatosan beléptem a fából készült padlóra. A lámpák nem ég-tek, így majdnem teljes sötétség volt odabent. Alig tudtam ki-venni az engem körülvevő furcsa tárgyakat. Először nem hittem a szememnek: lovagi páncél, egy kitömött róka, egy krikettütő. Rájöttem, hogy a felfordulás nem értelmetlen. Ezek a tárgyak az antikvitásüzlet raktárkészletét jelentették, olyasmiket, amit kevesen akarnak megvenni. Teljesen szürreális érzés volt, mintha valami rémálomba csöppentem volna.
Először igyekeztem nem verni zajt, de ahogy tovább halad-tam befelé, rájöttem, hogy ez veszélyes lehet. Lucas nekieshet bárki másnak, aki követte, de abban még mindig hittem, hogy engem nem bántana.
– Lucas?
Nem jött válasz.
– Lucas, tudom, hogy itt vagy. – Még mindig nem felelt, de már tudtam, hogy valaki figyel. – Egyedül vagyok. De nincse-nek messze. Ha van valami, amit el akarsz mondani, jobb, ha most elmondod.
– Bianca – sóhajtott Lucas, mintha belefáradt volna, hogy továbbra is visszafojtsa. Meresztettem a szemem a sötétben, de nem láttam. Csak azt tudtam, hogy valahonnan elölről jött a hangja.
– Igaz, amit rólad mondtak?
– Attól függ, mi volt az. – Lassú léptekkel közeledett felém. Remegő kézzel belekapaszkodtam a legközelebbi tárgyba. Egy kopott, bársonyhuzatos szék volt.
– Azt mondták, hogy egy Fekete Kereszt nevű csoport tagja vagy, akik vámpírokra vadásznak. Hogy egész idő alatt hazud-tál nekem... nekünk.
– Mind igaz. – Még sosem hallottam ilyen kimerültnek. – Tényleg egyedül vagy? Nem teszek neked szemrehányást, ha nem.
– Én csak egyetlenegyszer hazudtam neked. Most nem.
– Egyszer? Én sok alkalmat fel tudnék sorolni, amikor „elfe-lejtetted” megemlíteni, hogy vámpír vagy.
– Ahogy te sem mondtad el, hogy te meg vámpírvadász. Legszívesebben pofon ütöttem volna.
Dühöm mintha lepergett volna róla.
– Az lehet. Azt hiszem, ez végeredményben ugyanaz.
– A teljes igazságot leírtam neked e-mailben!
– Mert rajtakaptalak. Az nem számít, és ezt te is tudod. Mi-ért tett úgy továbbra is, mintha egyformák lennénk?
– Én nem magam választottam, hogy ez legyek. Ti meg... ti megszervezitek, hogy hogyan vadásszátok le a családomat, a barátaimat...
– Én sem magam választottam ezt, Bianca. – A hangja re-szelős volt, mintha fulladozna, s a dühöm megnevezhetetlen érzéssé változott át. Tett még néhány lépést felém. Amikor jobban erőltettem a szemem, megláttam körvonalait a sötétben, alig egyméternyire tőlem. – Sem azt, ami vagyok, sem azt, hogy az Evernightba járjak.
– De járni te akartál velem. – Bár megpróbált lebeszélni róla. Csak azt nem tudtam, miért.
– Aha. És tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. Sajnálom. Nincs a világon senki, akit nálad kevésbé akartam volna meg-bántani.
Teljesen őszintén hangzott. Soha életemben semmire sem vágytam annyira, mint hogy hihessek neki. Azok után azonban, ami aznap este kiderült, többé semmit nem intéztem hit alapon.
– Megmondanád, miért?
– Hosszú lenne elmagyarázni, és nem sok időnk van.
A 8 óra 8-as busz Bostonba. Az órámra néztem, a foszfo-reszkáló mutatók szerint már csak öt percünk maradt.
Elindultam Lucas felé, kézzel tapogatva ki az utat. Az uj-jammal egy hosszú évek alatt beporosodott strucctollat, majd valami vékony, kemény, hűvös tárgyat, talán egy réz ágykeretet tapintottam ki. Lucas elhúzódott balra, egy deszka mögé. De nem is deszka volt. Átláttam rajta egy kicsit. Ahogy közelebb értem hozzá, rájöttem, hogy ólomüveg ablak.
Az antikvitásüzlet utca felőli részében voltunk, ami kevésbé volt teletömve, és világosabb is volt. Az utcai lámpák zöldes, vizenyős fénye beszűrődött hozzánk. Fél tőlem? Szégyenében nem akar szembenézni velem? Ahelyett, hogy megkerültem volna az ablakot, inkább odamentem az ellenkező oldalára, hogy a színes üvegen keresztül lássuk egymást. Lucas arca négy színes negyedre oszlott, a szeme pedig sötét és kísérteties volt.
Egy pillanatig egyikünk sem tudta, mit mondjon. Aztán szomorúan rám mosolygott.
– Szia.
– Szia – mosolyodtam el én is, és majdnem elsírtam magam. Jaj, ne!
Nem fogok. – Egy hüppögést nem tudtam elfojtani, de az-után nagyot nyeltem, és beleharaptam a nyelvem szélébe. A vér íze mint mindig, most is erőt adott.
– Veszélyben vagyok?
Lucas a fejét rázta. Az üvegen át ékkőszínű volt az arca: to-páz, zafír és ametiszt.
– Én nem bántalak. Sosem bántanálak.
– Ezt mondd Erichnek!
– Szóval megtaláltátok. – Cseppet sem úgy hangzott, mint aki megbánta. – Erich nem hagyta békén Raquelt. Emlékszel? Amikor hallottam, hogy az elveszett karkötőjéről beszél, tud-tam, hogy itt az idő. A lopkodás klasszikus jele annak, hogy egy vámpír, aki addig csak megfélemlítette áldozatát, most tá-madni készül. Erich meg akarta ölni, és ha lett volna rá alkalma, meg is teszi. Szerintem a lelked mélyén ezt te is tudod.
Megijesztett, hogy hiszek neki. Ha nem kóstoltam volna Erich vérét, és éreztem volna magam is a rosszindulatát, talán nem hittem volna. De láttam a gonoszt Erich gondolataiban, és sejtettem, hogy Lucas igazat beszél, legalábbis ezzel kapcso-latban.
– Még mindig kínos rágondolni.
– Tudom. Biztosan nehéz megértened.
– Mondd el, amit tudnom kell!
Egy ideig hallgatott, és nem voltam biztos benne, hogy vála-szolni fog. Azonban abban a pillanatban, amikor már éppen fel akartam adni, megszólalt.
– Eleinte ugyanazért hazudtam neked, amiért te is nekem. A Fekete Kereszt olyan titok, amit egész életemben megtartottam, olyasmi, amibe anyám a születésemkor beléptetett. – Hangja távolinak hangzott, mintha a saját világából szólna. – Ők taní-tottak meg küzdeni. Fegyelemre. Amint elég nagy voltam, hogy elbírjak egy karót, feladatokat kaptam.
Eszembe jutott, hogy azt mesélte, az anyja milyen kemény, és hogy néha úgy érzi, nem maga dönt a saját életével kapcso-latban.
Végre megértettem, mire gondolt valójában. Már ötévesen is, amikor elszökött otthonról, vitt magával fegyvert.
– Először azt hittem, az iskola ember diákjai közé tartozol. Amikor a szüleidről beszéltél, azt hittem, megölték az igazi szüleidet, örökbe fogadtak, és fogalmad sincs, hogy valójában kik ők. – Összenéztünk az ólomüvegen át. Mosolya szomorkás volt. – Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy ne közelítsek hozzád, a te érdekedben, de képtelen voltam rá. Olyan volt, mintha attól a pillanattól kezdve, hogy megismertelek, hozzám tartoznál. A Fekete Kereszt azt tanácsolta volna, hogy lökjelek el magamtól, de nekem elegem volt abból, hogy mindenkit tá-vol tartsak. Egyszer az életben együtt akartam lenni valakivel anélkül, hogy azon rágódtam volna, mit jelent ez a Fekete Ke-reszt számára. Kis ideig együtt élni egy átlagos emberrel. Hin-néd, hogy azután az első beszélgetés után kedves, normális lánynak tartottalak?
Ez egyszerre volt a legviccesebb és legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam.
– Most már tudod az igazat.
– Nem számít, mi vagy. Ezt már mondtam neked, és igaz is volt. – Az ablak felé fordult. Láttam a profilját, és a belevéső-dött mély aggodalmat. – Lenne még mit mondanom, de a busz mindjárt indul. A francba, majd elmegyek egy későbbivel...
– Ne! – tenyeremet az ólomüvegnek nyomtam. Bár még mindig nem tudtam, meg fogok-e bízni benne még valaha, az világos volt, hogy képtelen lennék ártani neki, az pedig kizárt, hogy ott álljak és nézzem, ahogy Mrs. Bethany és a szüleim megpróbálják megölni. – Lucas! A többiek a sarkamban van-nak. Ne várj! Menj gyorsan!
Abban a pillanatban ki kellett volna rohannia az üzletből. Ehelyett csak bámult rám az üvegen át, és lassan kinyitotta a kezét, és odatapasztotta az üveg túloldalára, hogy az ujjaink és a tenyerünk összeérjen. Mindketten közelebb léptünk, s az ar-cunk csak néhány ujjnyira volt egymástól. A köztünk levő ólomüveg ablak ellenére ez a csók legalább annyira bensőséges volt, mint a korábbiak.
– Gyere el velem! – mondta halkan.
– Tessék? – pislogtam, s képtelen voltam felfogni, mit kér tőlem. – Úgy érted... szökjek el otthonról? Igazából? Ahogy az első nap mondtad?
– Csak, hogy mindent elmondhassak neked, ami történt, és hogy úgy búcsúzhassunk el egymástól, ahogy kellene, ahelyett, hogy... – Nyelt egyet, és először vettem észre, hogy pontosan olyan zaklatott és éppen annyira fél, mint én. – Van annyi pén-zem, hogy mindkettőnknek vehessek jegyet. Később tudok még szerezni, és hazaküldhetlek, ha akarod. Indulhatunk most rögtön. Átfutunk az utcán, és felugrunk a buszra. Együtt szö-künk el innen.
– Át fogsz adni a Fekete Keresztnek?
– Mi van? Dehogy! – Komolyan úgy hangzott, mint akinek ez eszébe sem jutott. – Az emberek nem tudják megmondani rólad, hogy te nem vagy közülük való. Vigyázok rád, ha velem jössz.
– Csak egy dolgot mondj meg, mielőtt válaszolok! – mond-tam vontatottan.
– Rendben. Kérdezz! – felelt Lucas bizalmatlanul.
– Azt mondtad, szeretsz. Igaz volt?
Ha mindenről hazudott, ha még a neve sem az, amit hasz-nált, elviselném, ha ebben az egyben biztos lehetek.
Kifújta a levegőt, ami félig nevetésnek, félig zokogásnak hangzott.
– Istenem, hát persze, Bianca! Annyira szeretlek! Még ha soha többé nem látlak, akkor is. Még akkor is, ha te szervezted meg, hogy amikor innen kilépek, elkapjanak a szüleid. Akkor is örökké szeretni foglak.
A sok hazugság között végre enyém volt valami, ami igaz.
– Én is szeretlek – mondtam. – Rohannunk kell.

Tizenhetedik fejezet
– SIKERÜLT! – MONDTAM A KIMERÜLTSÉGTŐL RE-MEGVE a busz ülésére rogyva. Lucas a fejét rázta.
– Még nem.
A busz egy rántással elindult, s lassan kigurult az úttestre. Mi voltunk az utolsó felszállók. Ha még három percet késleke-dünk, nem lett volna esélyünk a menekülésre.
– Tudom, hogy a szüleim gyorsak, de nem hinném, hogy utolérnek egy buszt az országúton.
Egy néhány sorral előttünk ülő idős hölgy hátranézett. Nyil-ván nem értette, mi a csudáról beszélünk. Lucas a legbájosabb mosolyával nézett rá, amitől a néninek gödröcskék jelentek meg az arcán, majd ismét belemerült a könyvbe, amit olvasott. Lucas megfogta a kezemet, és a majdnem üres busz leghátuljába vezetett, ahol szabadon beszélhettünk anélkül, hogy a többi utas meghallhatta volna, hogy a vámpírokat emlegetjük.
Lucas becsusszant az ablak mellé. Azt gondoltam, átölel, de feszült maradt, és csak a csuromvizes ablakot bámulta.
– Addig nem érezhetjük biztonságban magunkat, amíg át nem értünk azon a felüljárón, ami három mérföldre van a vá-rostól.
Nem tudtam, miről beszél. Nyilván sokkal körültekintőbben derítette fel a környéket, mint én.
– Szerinted mit tennének? Odaállnának az út közepére, hogy megállítsák a buszt?
– Bethany igazgatónő nem hülye – felelte, szemét le nem véve az ablakról. A mellettünk elsuhanó utcai lámpák halvány kék fénnyel világították meg, majd elhalványultak, amint el-hagytuk őket, s mi újra sötétben maradtunk.
– Jó. Talán követtek a városba. De az is lehet, hogy rájött, hogy buszra szállok. Ha igen, akkor a csapata a felüljárónál fog várni. Ráugranak a buszra, kiráncigálnak, azután hagyják, hogy a rendőrség valami magyarázatot találjon az esetre.
– Ugyan már!
– Egy fekete keresztes vadászt akarnak megállítani. Garan-táltan megtennék.
– Ha a Fekete Kereszt tagja vagy, minek jöttél az Evernight Akadémiára?
– Azért küldtek, hogy beépüljek. Ez volt a feladatom. A Fe-kete Keresztnél az ember nem utasítja vissza a feladatokat. Vagy megteszed, vagy belehalsz.
Kijelentésének borús bizonyossága legalább annyira meg-ijesztett, mint bármi, amit eddig a vámpírokkal kapcsolatosan megtudtam.
– Csak most tudtátok meg, hogy létezik a suli?
– A Fekete Kereszt jóformán megalapítása óta tudta, hogy miféle hely az Evernight. Azok a helyek, ahol vámpírok lak-nak...
– Ahol mi lakunk.
– Mindegy. Ezeken a helyeken okozzák a legkevesebb bajt. Nem akarnak felfordulást, vagy azt, hogy a közelben lakók gyanakodni kezdjenek. A vámpírok mindig uralkodnak magu-kon az ilyen környéken. Nem vadásznak és nem okoznak gon-dot. Ha mindig így viselkednének, nem is lenne szükség a Fe-kete Keresztre.
– A legtöbb vámpír nem vadászik – bizonygattam.
A busz beledöccent egy kátyúba, amitől mindannyian zöty-tyentünk egyet, s az ijedségtől elakadt a lélegzetem. Lucas fél kezét a térdemre tette, hogy biztonságosan ülhessek, de újra ki-felé nézett az ablakon. Ekkorra majdnem elhagytuk Rivertont, és bármely másodpercben a felüljáróhoz érhettünk.
– Emlékszel, mit mondtál nekem az antikvitásboltban? – motyogta. – Ezt Erichnek magyarázd meg! Totál biztos, hogy vadászott Raquelre.
Hogyan értethetném meg vele? Körülnéztem, hátha sze-membe ötlik egy példa.
– Ugye szereted a hamburgert?
– Komolyan meg kellene beszélnünk, hogy mikor van itt az ideje a csevegésnek. Egy vacsorával egybekötött estélyen igen. Amikor öt percre vagyunk attól, hogy megtámadjanak a vámpí-rok, nem.
– Hallgass végig! Megennéd a hamburgert, ha előfordulhat-na, hogy orrba vág?
– Hogyan vágna orrba egy hamburger?
– Csak tegyük fel, hogy képes rá! – Nem volt megfelelő az alkalom, hogy metaforákon vitatkozzunk. – Megérné? Vagy ennél inkább valami mást?
Lucas néhány másodpercig gondolkozott a dolgon.
– Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy igen fura lenne, ha egy hamburger megtámadna, azt hiszem, nem enném meg.
– Épp ez az, amiért a legtöbb vámpír nem támad emberre. Az emberek visszaütnek. Sikoltoznak. Hánynak. Felhívják mo-bilról a rendőrséget. Akárhogy is vesszük, az emberek nagyobb gondot okoznak, mint amennyit megérnek. Sokkal könnyebb a hentesnél megvenni a vért, vagy kisebb állatokat enni. Legtöb-ben mindig a könnyebb utat választják, Lucas. Tudom, hogy túl kiábrándult vagy, hogy legalább ezt megértsd.
– Szép és praktikus. Fogadjunk, hogy pontosan úgy adtad elő nekem, ahogy a szüleid magyarázták. De azt sosem mond-tad, hogy helytelen embert ölni.
Dühös voltam, amiért felismerte, hogy ez a szüleim magya-rázata volt, nem a sajátom. Dühített, hogy nem tudtam mást követni, csak az ő szavaikat.
– Az egyértelmű.
– A vámpírok számára nem az. Van értelme annak, amit mondasz, de nem annyira megnyugtató, mint amilyennek hi-szed. Egyikünk téved azzal kapcsolatban, hogy hány embert ölnek meg a vámpírok, de azt tudom, hogy sokat. Láttam is. Hát te?
– Soha. A szüleim nem olyanok. Sosem bántanának senkit.
– Az, hogy sosem láttad, nem jelenti azt, hogy nem úgy van.
– Te láttad? – provokáltam.
Összeszorult a gyomrom, amikor rábólintott. Azután a lehető legrosszabbat mondta:
– Elkapták apámat.
– Úristen!
Kifelé bámult az ablakon, még feszültebben, mint addig. Már nagyon közel járhattunk a felüljáróhoz.
– Nem voltam ott. Csak kissrác voltam. Alig emlékszem apámra. De azt láttam, amikor a vámpírok másokat megtámad-tak, és láttam a testeket, amiket hátrahagytak. Rettenetes, Bianca. El sem tudod képzelni, milyen borzasztó volt. A szüle-id csak a dolgok szép oldalát mutatták meg neked. De létezik egy csúf oldal is.
– Talán te meg csak a csúf oldalt láttad. Talán te nem érted a valódi egyensúlyt. – Forgott a gyomrom, és feszülten markol-tam az előttem levő ülés támláját. Mindjárt életünk legnagyobb veszekedésébe fogunk bonyolódni? – Ha az én szüleim eltitkol-ták előlem a teljes igazságot, talán a te mamád is ezt tette.
– Anyám nem szépíti a dolgokat. Ezt elhiheted. – Fújta ki a levegőt. – Most figyelj!
A busz élesen bekanyarodott, s néhány utas leesett az ülé-sekről. Az esőfüggönyön át láttam, ahogy közeledik a felüljáró. Meresztettem a szememet, hátha ki tudok venni valamilyen mozgást, vagy valamit, ami arra utal, hogy az igazgatónő eset-leg ott vár ránk.
Lucas nagy levegőt vett.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Még két másodperc, és a busz átdübörgött a felüljáró alatt. Nem történt semmi. Mrs. Bethany mégis a városba vezette csa-patát.
– Sikerült! – suttogtam.
Lucas átölelt. Ahogy nekidőlt a vállamnak, először vettem észre, mennyire kimerült, és mennyire rettegett egészen mosta-náig. Beletúrtam a hajába, hogy megnyugtassam. Később is lesz még idő vitatkozni, az Evernightról és a Fekete Keresztről beszélni, meg minden másról, ami elválaszt bennünket. Most azonban csak az számított, hogy biztonságban voltunk.
Kicsi korom óta nem jártam Bostonban. Homályosan emlé-keztem rá, hogy milyen a nagyváros a vidékhez képest – zajos, szemetes, aszfaltozott, és föld meg fák helyett mindenfelé köz-lekedési táblák, meg olyan éles fények, melyek folyton elhal-ványítják a csillagok fényét. Bár felkészültem az elkerülhetet-lennek tűnő pánikra, mire célunkhoz értünk a külvárosban, mégpedig amennyire meg tudtam ítélni egy lepukkant külvá-rosban, későre járt, és kimerültek voltunk. Nem féltem, de tel-jesen fásult voltam.
– Ki kellene találnunk, hogy mihez kezdünk ma éjjel. – Ezek voltak Lucas első szavai, miután leszálltunk a buszról. Még mindig szorongattuk egymás kezét, úgy kerülgettük a gyanús alakokat, akiken vagy túl nagy volt a ruha, vagy túl hangosan röhögtek, és figyelmesen megbámultak minden kocsit, ami a sarkon befordult.
– Reggel lesz, mire valaki értünk jön.
– Értünk jön? Ki jön értünk?
– Valaki a Fekete Kereszttől. Miután betörtem az antikvi-tásüzletbe, az ottani telefonról felhívtam őket, és üzenetet hagytam, hogy ide tartok. Ha megjöttem, újra hívom őket, és megmondom, hol találnak.
– Nem akarok sokat mászkálni ezen a környéken – néztem gyanakodva egy betört ablakra.
– Bianca, gondolkozz! – torpant meg Lucas, és aznap éjjel először tűnt régi önmagának. – Kinek kellene itt félnie? Nekik, vagy nekünk?
Miért félnének tőlem ezek az emberek? – tűnődtem, majd beugrott életem legnagyobb poénja: Hiszen vámpír vagyok!
Kacarászni kezdtem, és kisvártatva Lucas is csatlakozott. Azután elvesztettem az önuralmamat, és könnyek gyűltek a szemembe, ő pedig átölelt, és magához szorított.
Vámpír vagyok. Mindenki fél tőlem. TŐLEM. És Lucas? Ő az egyetlen srác, aki meg tudja ijeszteni a vámpírokat. Ha ez a sok keménynek látszó figura tudná, lélekszakadva rohanna el.
Amikor újra kaptam levegőt, elhúzódtam tőle egy kicsit, és megpróbáltam nyugodtan átgondolni a helyzetet. Nehéz volt bármi másra gondolni, mint őrá és arra, hogy milyen elveszettek vagyunk. A fluoreszkáló utcai világítás kiszívta a bronz csillogást a hajából, ami most egyszerűen csak barnának lát-szott. Arcát talán a kimerültség tette sápadttá és zárkózottá. Csak halvány elképzelésem volt arról, milyen fáradtnak látszom én magam is.
– Már majdnem éjfél van. Hol fogunk aludni? – Elvörösöd-tem, amikor rájöttem, hogy amit mondtam, nagyon úgy hang-zott, mintha azt javasoltam volna, hogy töltsük együtt az éjsza-kát. De hiszen nem együtt szöktünk meg? Talán természetesnek vette, hogy lefeküdjünk. Talán nekem is természetes lett volna ezt feltételeznem, és voltak idők, amikor olyan veszettül vágytam vele lenni, hogy alvásról szó sem lehetett volna. Aznap éjjel azonban a történtek tetejébe ez a kilátás is csak feszé-lyezett és idegessé tett.
Lucas mintha ugyanabban a pillanatban ismerte volna fel a helyzet fonákságát.
– Nincs nálam egyetlen bankkártya sem. Egy kissé sietősen távoztam. És elköltöttük az összes készpénzt, ami a zsebemben volt.
– Én semmi mást nem hoztam magammal, csak egy zseb-lámpát – hunyorogtam a néhány nyitva tartó bolt fényeitől. – Jobban jártunk volna a csúzlival és a pilótakeksszel.
A Rivertonban tomboló vihar még nem ért el ide, nem kellett aggódnunk, hogy megázunk. Így hát körbejártunk, és megpró-báltuk eldönteni, mitévők legyünk. A ruháink nedvesek, mi magunk kimerültek voltunk, és nem bíztunk eléggé egymásban, és nem nagyon sikerült úgy tennünk, mintha lazák volnánk, amikor ügynökségek és italboltok mellett mentük el. Nem volt valami ígéretes kilátás, hogy egy lepukkant parkban egy padon töltsük az éjszakát, összekuporodva.
Hogy megnyugodjak, a pulcsimhoz nyúltam, a kulcscsontom alá, ahová reggel a brossomat tűztem. Mintha ezer éve történt volna. De a bross még mindig ott volt, a borostyánkő szirmok faragott széle hűvösen érintette az ujjam hegyét.
Ekkor egy zálogház mellett mentünk el, melynek három, neonból készült arany gömb keretezte az ajtaját, s már tudtam, mit kell tennem.
– Bianca, ne csináld! – tiltakozott Lucas, amikor bevonszol-tam a nyomorúságos ki boltba. A polcokon teljes összevissza-ságban halmozódott a sok holmi. Mindenféle, amitől az embe-rek kénytelenek voltak megválni: élénk színű bőrkabátok, fém-keretes napszemüvegek, és valószínűleg lopott, csúcsminőségű zenei berendezések. – Visszamehetünk a buszpályaudvarhoz.
– Szó sem lehet róla. – Levettem a kitűzőt a pulóveremről, s igyekeztem rá sem nézni. Ha most megláttam volna a rajta lévő tökéletes fekete virágokat, összeomlottam volna. – Nem a ké-nyelmünkért csinálom, hanem, hogy biztonságban legyünk, és tudjunk beszélni. És...
És, hogy búcsút vehessünk egymástól – gondoltam, de kép-telen voltam kimondani.
Lucas egy másodperc alatt átgondolta, majd bólintott.
Valószínűleg mindketten totálisan levertnek látszottunk amikor a zálogházhoz értünk, de nem látszott rajta, hogy őt za-varná. A sovány, műszálas inget viselő emberke alig törődött velünk.
– Mi ez? Műanyag, vagy mi?
– Valódi fekete borostyánból készült Whitby-ékszer.
– Mit tudom én, mi az a Whitby – kocogtatta meg a zálog-házas a körmével a faragott leveleket. – Ez az izé elég ódivatú.
– Mert antik – szólalt meg Lucas.
– Hogy ezt mennyiszer hallom! – sóhajtott a férfi. – Száz dollár. És egy centtel sem több.
– Száz dollár? De hiszen kétszer annyit ér! – tiltakoztam. És sokkal értékesebb volt a pénznél. Hónapok óta gyakorlatilag mindennap viseltem, Lucas iránti szerelmem jelképeként. Ho-gyan képes ez az ember ilyen érzéketlenül nézni rá?
– Az emberek nem azért jönnek ide, hogy learassák a befek-tetéseik gyümölcsét, cicuskám, hanem azért, mert kézpénzt akarnak a markukba. Kell a lóvé? Akkor hallottad az ajánlato-mat. Máskülönben húzzatok innen, és ne lopjátok az időmet!
Lucas inkább visszavette volna a brosst, mint hogy elkótya-vetyélje jóval kevesebbért, mint amennyit ért. Ezt jól láttam az álla makacs tartásán. Kezdtem megtanulni, hogy heves érzelmei néha helytelen döntésekre kényszerítik, márpedig a kitűzőt megtartanunk helytelen lett volna. Határozottan nyújtottam ki a tenyeremet.
– Akkor kérem a száz dollárt!
Ezért az áldozatért öt húszdolláros bankjegyet kaptunk, és egy cédulát, amely azt ígérte, hogy ha valahogy néhány napon belül pénzhez jutunk, visszavásárolhatjuk a brosst.
– Szerzek pénzt – bizonygatta Lucas, miközben kimentünk a boltból, és egy motel felé indultunk, amit a közelben láttunk. – Visszaszerzem neked.
– Amikor megvetted nekem a brosst, azt mondtad, gazdag vagy. Ez igaz?
– Hát...
– Nem igazán? – vontam fel a szemöldökömet.
– Hozzáférek a Fekete Kereszt pénzéhez, abból pedig van elég. De azt felszerelésre kell költenem. Szükséges cuccokra – vont vállat. – Nem ékszerekre.
– Bajba kerültél, amiért megvetted nekem. Lucas rosszked-vűen dugta zsebre az öklét.
– Közöltem, hogy gyakorlatilag nekik dolgozom, de nem kapok se fizetést, se veszélyességi pótlékot, így részemről úgy veszem, hogy tartoznak nekem. És pontosan ugyanezt fogom mondani akkor is, amikor elmagyarázom, hogy vissza szeretném vásárolni a brosst. Mert az a tied, Bianca. A tied és kész.
– Hiszek neked – vettem a tenyerembe az arcát. – De tudod, nem ez a legfontosabb. A lényeg az, hogy biztonságban va-gyunk, és együtt vagyunk, és kitalálhatunk valamit.
– Így van. – Lucas nedves, kócos haja melegen csavarodott az ujjaimra. Lehunyta a szemét, én pedig hátrasimítottam a fürtjeit. – Most pedig találjunk valami szállást!
Csak néhány sarkot kellett mennünk, hogy találjunk egy ol-csó szállodát. Az irodában, ami egy apró, sörtől és cigarettától bűzlő szoba volt, Lucas olyan szobát kért, amiben két külön ágy van, mire a recepciós furán nézett ránk golyóálló üvege mögül. Igyekeztem nem gondolni a drága brossra, amit eladtunk, hogy kifizessünk egy éjszakára egy kis szobát, két rozoga ággyal, és sötétkék gyapjú ágytakaróval, ahol csak egyetlen kis porcelánlámpa világított. Nem értünk egymáshoz, amikor be-léptünk, még egymás kezét sem fogtuk meg, de elképesztően tudatában voltam a ténynek, hogy egyedül vagyunk egy háló-szobában. Lucas felgyújtotta a két ágy közötti lámpát, de ettől sem tudtam elengedni magam. Ehelyett észrevettem, hogy Lu-cas fehér inge egy kissé a testéhez tapad az esőtől. A jóformán átlátszó vászon alatt kirajzolódtak a hátizmai.
– A fürdőszobában akarsz levetkőzni? – kérdezte gyengé-den. – Én majd betakaródzom és leoltom a villanyt. Mire ki-jössz, nem fogok látni semmit.
Elnevettem magam a megkönnyebbüléstől és az izgalomtól.
– Most már te is rendelkezel egyik-másik képességünkkel. És vannak köztünk olyanok, akik a sötétben is látnak.
– Én nem. Esküszöm – vigyorgott féloldalasan. Bementem a picurka fürdőszobába, és lehámoztam magamról csuromvizes ruhadarabjaimat, egyiket a másik után. Legalább a pólóm és a bugyim nagyjából száraz volt. Arcot mostam és visszafontam nedves, kunkorodó hajamat. Az ajtó túloldalán hallottam, ahogy Lucas röviden beszél valakivel, azután leteszi a telefont. Kétségkívül üzenetet hagyott a Fekete Keresztnek a hollétünk-ről.
Azután megnéztem magam a tükörben. Nem mintha azelőtt sosem figyeltem volna meg a testemet, de azon sosem gondol-kodtam el, hogy vajon más milyennek vél. Egy pillanat, és Lu-cas meglát. Vajon azt gondolja majd, hogy szép vagyok? Szép-nek éreztem magam, és azt akartam, hogy lásson. Tenyeremmel végigsimítottam a hasamon, azután le a csípőm két oldalán, mintha csak most érezném először a saját érintésemet. Lucas egész idő alatt ott volt az ajtó túloldalán. Levetkőzött és várt.
A fürdőszoba ajtaja alatt beszűrődő fénycsík elsötétült. Nagy levegőt vettem, leoltottam a villanyt, és kinyitottam az ajtót. Csak a függönyökön át beszűrődő utcai lámpafény világí-totta meg a szobát. A sötétben láttam Lucast az árnyékban. A fürdőszobától távolabbi ágyat választotta. Már a takaró alatt volt, csak az egyik csupasz karja és a fél válla látszott ki.
Kétszer is levegőt vettem, majd odamentem az ágyához. Hi-tetlenkedve nézett fel rám, de azután hívogatóan felemelte a ta-karót.
– Csak aludni – mondtam, de szavaim csupán suttogásként jöttek ki a torkomon. Az ereimben pumpált a vér, a hangom vékonyka és idegen volt még önmagam számára is. Tetőtől tal-pig elöntött a forróság, még az ujjaim és a lábujjaim között is.
– Csak aludni – ígérte. Nem voltam biztos benne, hogy hihe-tek-e magunknak.
Bebújtam az ágyba, és Lucas mindkettőnket betakarta. Fe-jemet a párnára tettem, csupán néhány ujjnyira a fejétől. Az ágy olyan keskeny volt, hogy nem tudtunk nem egymáshoz érni – meztelen lábam érintette az övét, boxer shortjának durva anya-gát éreztem a combomon, a mellem elég közel volt hozzá, hogy érezzem meztelen mellkasa melegét.
A szemét le sem vette rólam.
– Tudnom kell, hogy hiszel-e abban, hogy helyesen cselek-szem.
Elgondolkoztam.
– Azt hiszem azt teszed, amit helyesnek gondolsz.
– Ez elég közel van hozzá – mondta fáradtan.
– Szeretlek.
– Én is téged.
Abban a pillanatban legszívesebben magamhoz húztam vol-na, hogy elveszhessünk egymásban, és megfeledkezzünk min-den másról. Nem érdekelt, hogy biztonságban vagyunk-e, hogy viszontlátjuk-e egymást valaha, még az sem, hogy ez lenne ne-kem az első alkalom. De még mielőtt megmozdulhattam volna, Lucas olyan tisztelettudóan vette a kezemet a két tenyere közé, mint aki imádkozni akar.
– Nem szabad elvesztenünk a fejünket – motyogta. Közben úgy nézett a szemembe, mintha semmi sem volna a világon, amit jobban szeretne, mint elveszteni a fejét.
– Talán megpróbálhatnánk – próbálkoztam remegő hangon. Szorosabban markolta a kezemet, s válaszul valami ugrott ben-nem egyet. De Lucas még mindig nem próbált megcsókolni.
– Nem tehetjük – mondta, mintha nem csak engem, de ön-magát is igyekezne meggyőzni. – Már így is mindketten túl kö-zel vagyunk ahhoz, hogy vámpírrá váljunk. Ha egyikünk, vagy mindketten elvesztjük az önuralmunkat... Tudod, hogy megtör-ténhet, Bianca.
– Nagyon nagy baj lenne?
– Hát, azt hiszem, igen. – De még mielőtt elkezdhettünk volna vitatkozni azon, hogy mi a vámpír és mi nem, hogy ki jó és ki rossz, hozzátette: – Különben is holnap egy csapat vám-pírvadásszal fogunk találkozni. Talán nem ez a megfelelő pil-lanat arra, hogy vámpírok legyünk.
Ebben volt valami. Bár attól még nem tetszett a dolog.
– Na, jó – mormogtam. – De Lucas...
– Igen?
– Majd valamikor....
– Valamikor – ismételte el rekedt hangon.
Lehunytam a szemem, és lejjebb csúsztattam az arcom, hogy az ujja megérintsen. Hittem benne, hogy minden rendbe jön. Talán ez is csak álom volt, de hiszen azért is voltunk ott.
– Lucas?
Női hangot hallottam ködösen. Először azt hittem, Patrice beszél Lucasról, de aztán rájöttem, hogy ez nem Patrice hangja.
Ijedten ültem fel. Az előző esti események előtörtek a me-móriámból, és egészen beleszédültem, miközben pislogtam a hirtelen elvakító fényben. Ahelyett, hogy kollégiumi szobám-ban ébredtem volna, Lucas mellett feküdtem az ágyban, ő pe-dig felkönyökölt, és beletúrt kócos hajába. Egy negyvenes éve-iben járó nő állt motelszobánk küszöbén, és bennünket bámult.
Lucas nagyot nyelt, majd elvigyorodott:
– Szia, anya!

Tizennyolcadik fejezet
NA, JÓ, EZ A HUSZONEGYEDIK SZÁZAD, ÚGYHOGY SOSEM GONDOLTAM, hogy addig vársz a dologgal, míg meg nem nősülsz – dőlt neki Lucas mamája az ajtófélfának, a mellén összefont karral. – De most őszintén, Lucas! Tudtad, hogy jövök. Komolyan muszáj volt az orrom alá dörgölnöd?
– Nem az, aminek látszik – felelt Lucas. Hogyan lehet eny-nyire nyugodt? Ahelyett, hogy dadogva bocsánatot kérne, egy-szerűen a vállamra tette a kezét, és elmosolyodott. – Biancával megosztoztunk a szobán, mert nem volt egy vasunk sem. Be kellett tennünk a zaciba valamit, már azért is, hogy ezt itt kive-hessük. És senki nem kényszerített rá, hogy feltörd a zárat. Úgyhogy nyugi, oké?
Az anyja vállat vont.
– Már majdnem húszéves vagy. Magad hozod meg a dönté-seidet.
– Húszéves vagy? – motyogtam.
– Tizenkilenc meg egy kicsi. Lényeges?
– Azt hiszem, nem. – Az összes többi dologhoz képest, amit egy nappal korábban tudtam meg róla, mit számított, hogy há-rom évvel idősebb nálam!
Egyetlen mozdulattal felkelt. Ilyen az én szerencsém: először látom alsógatyában, és még azt sem élvezhetem ki rendesen.
– Bianca, ő az anyám, Kate Ross. Anya, ő Bianca, a lány, akiről meséltem neked.
– Tegeződjünk! Én Kate vagyok! – bólintott felém barátsá-gosan.
Most, hogy már eléggé felébredtem, hogy tisztán lássak, észrevettem, mennyire hasonlít Lucasra. Magas volt, talán Lu-casnál is magasabb, állig érő aranybarna haja csak egy árnya-lattal világosabb, és ugyanolyan sötétzöld a szeme. Arca szög-letes volt, éppúgy, mint Lucasé: az állkapcsa hangsúlyos, az álla hegyes. Kifakult farmert viselt, és gesztenyebarna, hosszú ujjú pólót, ami elég szoros volt ahhoz, hogy kiadja erős karizmainak körvonalát. Úgy éreztem, még sosem láttam senkit, aki kevésbé tűnt volna anyukának. Mármint melyik anya mosolyogna, ha a fiát az ágyban találná a tizenéves barátnőjével?
Bár jobb volt, mintha kiborult volna. Felemeltem a kezem, és ügyetlenül intettem.
– Szia.
– Neked is szia. Nehéz éjszakátok lehetett. Tankoljunk fel benneteket egy kis kávéval, azután kitaláljuk, hogy hogyan se-gíthetünk Biancának.
Kate az utca felé biccentett. Lucas az ujjaival átgereblyézte a haját, majd minden szégyenkezés nélkül felkapta a farmerjét a mamája orra előtt. Legszívesebben magam köré csavartam volna az ágytakarót, vagy valamit, de az még megalázóbb lett volna. Inkább kiugrottam az ágyból, és két lépéssel a fürdőszo-bában termettem.
Odabent aztán, miután felöltöztem, visszanyertem egy kissé a méltóságomat. A holmim megszáradt, bár gyűrött volt. Kien-gedtem éjszakára befont hajamat, ami puha hullámokban kere-tezte az arcomat. Nem valami komoly fodrásztrükk, de a tizen-hetedik században is ezt csinálták. Kicsit elfacsarodott a szí-vem, amikor eszembe jutott, hogy ezt anyu mutatta meg nekem.
– Menjünk!
Lucas szemügyre vett, amikor kimentünk az ajtón. Talán azt próbálta felmérni, hogy hogy bírom. Kate-et megtéveszthette megjátszott lazaságom, de ő jobban ismert annál. Büszkén fel-emeltem az állam, hogy lássa, elhatároztam, hogy a legjobbat hozom ki egyre furcsábbá váló helyzetünkből.
Kate egy ötvenes évekbeli, ütött-kopott furgonhoz vezetett bennünket, aminek vízkék festése kifakult, s a fényszórói olyan formájúak voltak, mint az Enterprise űrhajó motorjai. Miközben beszálltunk, Kate egyre csak figyelt, megnézett mindenkit, aki elment mellettünk.
– Mit gondoltok, követtek benneteket? A tanárok nem szok-tak könyörületesek lenni a szökevényekkel.
– Még Rivertonig sem jutottak el, amikor eljöttünk – mond-tam sietve, miközben becsusszantam középre, Lucas pedig be-szállt mellém. – A folyóvíz feltartóztatta őket.
Kate éppen bedugta a slusszkulcsot, amikor megmerevedett. Nem a megszokott dühös-anya-pillantással bámult Lucasra, ami általában két másodperccel azelőtt jelenik meg, hogy az embert szobafogságra ítélik. Ez komolyabb volt, olyan, amilyennek a katonai vezetők pillantását képzeltem, mielőtt az árulót a ki-végzőosztag elé küldik.
– Elmondtad neki?
– Anya! Hallgass meg egy pillanatra! – Lucas nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, és kinyújtotta a kezét, mintha visz-szatarthatná. – Bianca már tudta az igazat az Evernightról. A Fekete Keresztről csak azért beszéltem neki, mert kénytelen voltam. Már előbb is tudta, hogy a vámpírok léteznek. Rend-ben?
– Nem, nincs rendben. A hibád talán megmagyarázható, de akkor is hiba. Ezt már tudnod kellene. – Hátrasimította a fruf-ruját, és figyelmesebben vett szemügyre, mint először. Laza hozzáállása szertefoszlott. – Hogy tudtad meg, hogy léteznek?
Először azt hittem, a Fekete Keresztet kérdezi. Kis időbe telt, mire rájöttem, hogy a vámpírokra gondol. Lucas nem mondta el neki, mi is vagyok valójában, és abból, ahogy fész-kelődött mellettem, rájöttem, hogy azért titkolta el az igazat, hogy engem védjen. Kétségtelenül azt a tényt sem említette, hogy most már neki is van némi vámpír képessége.
Így hát azt tettem, amiben Lucas és én nyilvánvalóan a leg-jobbak voltunk: hazudtam.
– Volt mindenféle jel. A tény, hogy ebben az iskolában a di-ákok sosem kapnak enni, ezért mindenki egyedül eszik. Azután az a sok döglött mókus mindenfelé, és ahogy sokaknak olyan a hozzáállásuk és az elképzeléseik, mint évszázadokkal ezelőtt. Nem volt nehéz rájönni.
– Nem hangzik valami sok bizonyítéknak – mondta Kate, aki nem tűnt túlzottan meggyőzöttnek, amikor beindította a motort, és padlógázzal elindult az autópályával párhuzamos úton, ami kivezetett a városból.
– Még sosem találkoztál természetfeletti lényekkel, és mégis ennyiből összeraktad magadnak?
– Bianca elhallgatja az igazság egy részét, mert nem akar rád ijeszteni. Ő segített nekem, miután ez megtörtént – gombolta ki óvatosan inggallérját Lucas. A bőrén sötét rózsaszínben még mindig látszottak a második harapásom nyomai.
– Úristen! – nyúlt át előttem Kate, hogy megérintse Lucas karját. Szóval mégiscsak anya, akkor is, ha ez nem mindig lát-szik rajta. – Tudtuk, hogy ez fog történni... tudtuk, de bebeszél-tem magamnak, hogy nem így lesz.
Lucas zavarában elhúzódott.
– Anya, jól vagyok.
– Megmenekültél. Hogy sikerült?
– Megöltem egyet, egy Erich nevű vámpírt, aki más ember diákokat is fenyegetett. Szóváltásba keveredtünk, és ő húzta a rövidebbet. Tényleg ennyi az egész.
Könnyebb volt Lucas tehetségét csodálni, amikor nem arra használta, hogy nekem hazudjon. Persze az volt benne a zse-niális, hogy az egész nem is volt kitaláció. Minden szó, amit az anyjának mondott, tény volt. Csupán úgy fűzte össze ezeket a tényeket, hogy a mamája a dolgok másféle sorrendjét kapja, melyben Erich harapta meg őt, és én voltam az a cuki, intelli-gens, teljesen normális lány, aki segített felépülnie.
– Tehát láttad, mivel kell megküzdenünk – szólt hozzám Kate nagyobb megbecsüléssel, mint azelőtt. Az ő szemében nyilván mindenki rendben volt, aki segített a fiának. Le nem vette a szemét az útról, miközben kátyús utcákon száguldot-tunk, egy kisebb elővárosba érve, ami régebbinek és eléggé le-robbantnak tűnt. – Veszélyes munka ez, és te nem vagy felké-szülve rá. Világos, hogy a mi felelősségünk vigyázni rád. Ha az a démon, Mrs. Bethany rájön, hogy segítesz a Fekete Kereszt egy tagjának, fabatkát sem fog érni az életed.
Mindig tisztában voltam azzal, hogy az igazgatónő sok min-denre képes, hogy megőrizze a titkait, de azt még mindig nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ölni is hajlandó lenne, legke-vésbé engem.
– Mi értelme volt annyi ideig ekkora veszélyben lenned? Mert nem hinném, hogy végül sikerült volna rájönnöd a nagy titokra – mondta Kate Lucasnak. – Gondolom, ha sikerült vol-na, megemlítetted volna valamelyik beszámolódban.
Lucas kimerülten csóválta a fejét.
– Nem sikerült. Úgyhogy szállj le rólam, oké?
– Milyen titok? – Eszembe jutott, hogy talán olyasmi lehet, amit a szüleim említettek. Ha segíthetnék Lucasnak, és tudnék valamit, amivel nem ártanék a szüleimnek vagy Balthazarnak, akkor elárulnám. – Mire próbáltál meg rájönni az Evernightban?
– Ez volt az első év, amikor embereket is felvettek. Az a Fe-kete Keresztes harcos, aki egyszer bejutott, meg még egy ma-roknyi ember az évek során, különleges esetek voltak, kivételek, hogy a vámpírok rátehessék a kezüket egy csomó pénzre, és elkerüljék a feltűnést. Bármire készülnek is most, ez más. Legalább harminc embert felvettek. Vajon ez miért változott meg?
Mrs. Bethany azt mondta, hogy az új diákokat azért enged-ték be az Evernightba, hogy tágabb rálátásunk legyen a világra. A valóságban azonban ezt akarta legkevésbé. Az igaz, hogy a diákok többet megtudhattak a világról, de az igazgatónőnek más célja volt, ahhoz pedig rizikós volt, ha akár egy ember is ott van az Evernightban. Raquel érezte, hogy valami nem stimmel, még akkor is, ha nem tudta pontosan, mi. És Lucas példája önmagáért beszélt. A vámpírok pedig kénytelenek voltak álcázni magukat azon kevés hely egyikén, ahol arra számítottak, hogy lazíthatnak és önmaguk lehetnek. Csak egy komoly ok késztethette Mrs. Bethanyt egy ilyen döntésre. De mi lehetetett az az ok?
– Nem tudom – ismertem be.
– Honnan is tudhatnád? – vont vállat Kate, miközben egy árnyas utcán mentünk végig. Az utca házai mind kopottak vol-tak, s egyik-másik elhagyatottnak is tűnt. Befordult az egyik gazdátlannak látszó épület hátsó felhajtójára. Arra gyorsan rá-jöttem, hogy ez nem lakóház. Régimódi közösségi ház volt, olyan, amilyen minden New England-i városban létezett, bár legalább évtizedek óta nem tartott benne senki gyűléseket. Per-gett róla a fehér festék, beázások nyomai csúfították, és az ab-lakoknak legalább a fele kitört. – Önmagában az, hogy nem vesztetted el a fejed, ahogy sokan tették volna, amikor megtud-tad, hogy léteznek vérszívók, több, mint amire a legtöbb ember képes lenne. Lucas profi. Ha ő nem jött rá, akkor jó mélyen el-ásták azt a titkot.
– Profi, mi? – vigyorgott Lucas, amikor kiszálltunk a kocsi-ból. Úgy éreztem, a mamája nem gyakran dicséri meg, de ha néha mégis, akkor ő hálásan szívja magába.
Kate bólintott, s először vettem észre, hogy a mosolya na-gyon hasonlít Lucaséra.
– Profi, aki attól tartok, máris újra szolgálatban van. Vár bennünket a munka.
El nem tudtam képzelni, miről beszél.
– Vár bennünket a munka? Kate helyesbített:
– Nem rád gondoltam, Bianca. Te eleget tettél, örökre az adósod vagyok. Örökre. Segítettél Lucasnak abban a mocskos bűnbarlangban, talán az életét is megmentetted... – Rám mo-solygott, miközben a közösségi ház hátsó ajtajához mentünk. – Ezt nem fogom azzal viszonozni, hogy veszélybe sodorlak. Te itt maradsz. Biztonságban. Mi pedig elintézünk minden mást.
– Mármint kik?
– A Fekete Kereszt.
Azzal bedugta a kulcsot a zárba és egy rántással kinyitotta az ajtót. Beléptünk a sötétbe, én pedig émelyegve borzongtam meg a kellemetlen érzéstől. De a szemem hamar megszokta, és megláthattam, ami odabent történik. Vagy egy tucat ember gyűlt össze egy hosszú, keskeny, szögletes szobában, ahol a parketta olyan régi volt, hogy egészen összeszáradt, és sehol sem ért össze. Néhány régi pad, melynek puha fája már mállófélben volt, még mindig ott sorakozott a fal mellett. A fegyvereket a padokra tették, mintha leltároznának: kések, ka-rók, sőt még bárdok is voltak ott. Az odabent összegyűlt embe-rek szedett-vedett népség volt, olyan sokfélék, hogy jobban nem is különbözhettek volna egymástól: magasak és alacso-nyak, kövérek, soványak és izmosak, s legalább egy tucatnyi különböző hétköznapi ruhafajtát viseltek. Egy magas, Lucasnál nem idősebbnek látszó fekete lány túlméretezett kapucnis felsőt hordott, s egy rövid, ezüsthajú öregember mellett állt, akin kinyúlt szürke kardigán és egy barna madzagon himbálódzó olvasószemüveg volt. Az egyetlen közös az volt bennük, hogy mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak, amikor meglátták Lucast.
Lucas megfogta a kezemet és így szólt:
– Szevasztok.
– Sikerült – mondta a kapucnis pulóveres lány, akiről kide-rült, hogy széles a mosolya, és az egyik foga ferdén áll, amitől egy kicsit cuki is volt. – Bár még nincs itt a vizsgaidőszak, ha-csak nem tartják újabban márciusban.
– Felfogtam, Dana. Nem sikerült végigcsinálom a teljes évet, vagyis te nyerted a fogadást – vont vállat Lucas. – A vámpí-roknál.
– Nem lenne biztonságos most odakint – szólt meglepeté-semre Dana. – Felejtsd el azokat az evernightos szemeteket! Van elég baj itt a városban is, elég amiatt aggódnunk.
Meg kellett volna kérdeznem, hogy ki, vagy mi az a baj, vagy úgy tennem, mintha lenne egy biztonságos hely, ahová elmehetnék. De a zúgás a fejemben egyre erősödött, a meg-szentelt föld azt akarta, hogy távozzam. Az én reakcióm na-gyon enyhe volt ahhoz képest, hogy a szüleim mit éreztek egy templomban, de ahhoz elég volt, hogy összezavarjon és el-gyengítsen.
– Visszamehetek a szállodába? Nem jelentkeztünk ki.
– Egy szállodába? Nahát! – nézett Mr. Watanabe elképedve. Elég hamar felnőnek a gyerekek manapság.
Gondoskodnunk kell Bianca biztonságáról – Kate éles hang-ján egy egyszerű javaslat is parancsnak hangzott. – Koncent-rálnunk kell, és gyanítom, hogy Lucas erre képtelen itt.
– Jól vagyok – Lucas fülének Kate megjegyzése egyértel-műen kritikaként hangzott. – Bianca segít világosan gondol-kodni. Jobban megy, ha vele vagyok.
Mr. Watanabe sugárzóan rámosolygott. Én is mosolyogtam volna, ha nem akartam volna olyan nagyon kijutni a templom-ból.
– Semmi baj – biztattam. – Később megtalálsz. Vissza kel-lene mennem a szállodába.
Eduardo a fejét rázta.
– A vámpírok talán követtek odáig. Jobb lenne, ha biztonsá-gos helyre vinnénk téged. Szeretnél hazamenni?
Ettől az egyszerű kérdéstől elállt a lélegzetem. Az otthonom – anyu, apu, a távcsövem, a Klimt poszter, a régi lemezek, még a vízköpő szörny is a világ legbiztonságosabb, s egyben legtá-volabbi helyének tűntek. Nem sokszor voltam ennyire elveszett.
– Oda nem mehetek.
– Ha attól félsz, hogy nem tudod megmagyarázni a történte-ket, mi segíthetünk – közölte Kate sietve, mint akit nem lehet lebeszélni róla. – Muszáj eljuttatnunk téged a családodhoz. Hol vannak a szüleid?
Ekkor kivágódott a hátsó ajtó, fényt és hideg levegőt juttatva a terembe. Ugrottam egyet ijedtemben, de én voltam az egyetlen. Az összes Fekete Keresztes harcos azonnal védekezni kezdett, s fegyverrel a kézben állt szemben az ajtóban megjelent ellenséggel, a vámpírokkal.
Ott állt előttük anyu és apu.

Tizenkilencedik fejezet
– BIANCA!
Apu és Lucas hangja egyszerre zendült. Mindketten a másik jelenlétére akartak figyelmeztetni, s én úgy éreztem, mintha kettészakadnék. Mások kiabálni kezdtek, összemosódó szava-kat, s az agyamban levő zúgás pánikkal keveredett, így képtelen voltam megkülönböztetni a beszélőket.
– Engedd el!
– Menekülj kifelé!
– Lépj egyet hátra, vagy meghalsz! Nincs más választásod.
– Ha megpróbálsz ártani neki...
– Bianca? Bianca!
Ez anyu volt. Rá, és csakis rá összpontosítottam. Ott állt az ajtóban, és a kezét nyújtotta. Napfény foltozta karamellszínű haját, így úgy nézett ki, mint akinek valamiféle glóriája van.
– Gyere ide, drágaságom! – Úgy kifeszítette a tenyerét, hogy minden ín, minden izom megfeszült, annyira, hogy az már fájt. – Csak gyere ide!
– Nem megy sehova – lépett előre Kate, úgyhogy most ott állt kettőnk között csípőre tett kézzel. Egyik ujját az övébe szúrt kés markolatán nyugtatta. – Vége a hazudozásnak. Sőt, maguknak is végük, és kész.
– Tíz másodpercet kap – morogta apu.
– Tíz másodpercet? Mire? Hogy aztán berontsanak ide, és végezzenek mindannyiunkkal? – Kate kitárt karral mutatott körbe a termen, és a falon levő halvány kereszt-mintára is. – Is-ten házában legyengülnek. Ezt ugyanolyan jól tudják, mint mi. Tessék csak! Rohanjanak le bennünket, és könnyítsék meg a dolgunkat!
Körülöttem a Fekete Kereszt minden tagja felfegyverkezett. Eduardo hatalmas kést forgatott, Dana úgy markolt egy fejszét, mint aki tudja használni. Még az aprócska Mr. Watanabe is egy karót szorongatott. Hogyan lehettek ezek a barátságosnak tűnő emberek egyszeriben készek arra, hogy megöljék azokat, akiket szeretek? Az ajtóban a szüleim mögött Balthazar profilját lát-tam. Elfogadta, hogy visszautasítottam, a barátom lett, és még az életét is kockáztatta, hogy megvédjen. Ennél jobbat érde-melt. És Lucas is. Ez világos volt a számomra, de láthatatlan mindenki másnak.
– Nem megyünk be – mondta apu furcsa, ferde mosollyal. A törött orr valahogy megváltoztatta az arcát. – Maguk jönnek ki.
– Vigyázz! – Tette a kezét a karomra Lucas, de nyilvánvaló-an nem hozzám beszélt. Vajon mit látott?
Balthazar abban a pillanatban a vállára vett egy számszeríjat, és éppen csak annyi időt hagyott anyunak, hogy meggyújtson egy ezüst öngyújtót a nyíl mellett. Azután tűzvillám repült át a termen, fénytől és hőtől vibrálva, mielőtt beleállt volna a falba, ami azonnal lángra kapott.
Tűz! Azon kevés dolgok egyike, ami megölhet bennünket, jóformán az egyetlen dolog, amitől valamennyien féltünk. Balthazar mégis folytatta, s egyik nyilat a másik után lőtte ki a templomra. Nem célzott kifejezetten a Fekete Kereszt elhajló és félreugráló tagjaira, csak felgyújtotta az épületet. Anyu mellette maradt, egyre csak gyújtotta a tüzet, s még az arcizma sem rándult. Egy nyíl darabokra törte a fejünk feletti csillárt, szerte-széjjel szórva az üvegcserepeket, s az égő nyílhegy mélyen a mennyezetbe fúródott. A közösségi ház olyan régi és száraz volt, mint a tapló, s azonnal lángokban állt. A sötét füst kezdett elborítani mindent.
– Futás! – kiáltott Kate a széles bejárati ajtó felé fordulva, amit Mr. Watanabe-nek még mindig nem sikerült teljesen ki-tárnia. De amikor az ajtók kinyíltak, mások várakoztak mögöt-te: Mrs. Bethany, Iwerebon professzor és Yee tanár úr, meg még néhány tanár, akik vészjósló sorban álltak a sötétben. Egyiküknél sem volt fegyver. Szükségtelen is volt ahhoz, hogy nyilvánvalóvá tegyék a fenyegetést.
– Várjatok! – dobta el Dana a szekercéjét, és felkapott va-lamit, ami óriási vízipisztolynak látszott. – Lefröcsköljük a szemeteket!
– Szenteltvíz? – kiáltott fel az igazgatónő a ropogó tűz zajá-ban. Nem jól láttam, mert csípte a szememet a füst, de el tud-tam képzelni a gúnyos mosolyt az arcán. – Felesleges. Beáztat-hatnak a kereszténység összes templomában található keresztelő medencébe, mindhiába.
– A legtöbb pap képtelen szenteltvizet csinálni – értett egyet vele Eduardo. Zavart, hogy úgy hangzott, mintha élvezné mindezt. – A legtöbb prédikátor nem valódi szolgája Istennek, bármely hitről beszéljünk is. De azért léteznek még valódi szolgák, amit mindjárt be is bizonyítunk.
Dana meghúzta a ravaszt, és lefröcskölte a tanárokat. Yee tanár úr, és Iwerebon professzor felüvöltött és úgy esett hátra, mintha savval fröcskölték volna le.
– Ez az! – kiáltott fel Kate, de amikor Dana újra tüzelt, a következő vízsugár nem ért célba. A levegő kezdett annyira felforrósodni, hogy a víz azonnal elpárolgott.
A fejünk feletti gerendák gyanúsan recsegtek. Hallottam, ahogy Iwerebon professzor felkiált fájdalmában, Mr. Watanabe pedig rettenetesen köhög a füsttől. A lábam alatti parketta kez-dett nagyon felforrósodni. Már nem azon gondolkodtam, me-lyik oldalon lesz nagyobb a veszteség, hanem azon, hogy vajon mindannyian odaveszünk-e.
– Én megyek! – kiáltottam. – Kimegyek!
– Bianca, ne! – a tűz fénye vörösre és aranyra festette Lucas arcát. – Nem mehetsz.
– Ha nem megyek, meghalsz. Mind meghaltok. Ezt nem hagyhatom.
Egymás szemébe néztünk. Addig nem tudtam elképzelni a búcsút Lucastól; mindig úgy tűnt, mintha nem búcsúzhatnánk el egymástól. Nem csak az életem része volt, hanem egy rész belőlem. Otthagyni olyan lett volna, mint levágni a kezemet, átfűrészelni a csontjaimat. Véres, borzalmas, félelmetes.
De Lucasért bármit meg tudtam tenni, amire csak szükség volt.
Még ezt is.
– Ne! – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam a ropogó tűztől. A Fekete Kereszt csapata a terem közepe felé araszolt, védekező kört alkotva. – Kell lennie más megoldásnak.
– Nincs – ráztam a fejemet. – Ezt ugyanolyan jól tudod, mint én. Sajnálom. Annyira sajnálom.
Tett egy lépést felém, s legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, hogy legalább még egyszer átölelhessem. De ha megteszem, tudtam, hogy képtelen volnék elengedni. Mindket-tőnk érdekében erősnek kellett lennem.
– Szeretlek – mondtam, majd megfordultam, és a szüleim felé rohantam.
Apu elkapta a karomat, és anyuval együtt kirángattak az épületből. Az ajtó becsapódott mögöttünk.
– Bianca! – ölelt meg szorosan anyu, s ekkor vettem észre, hogy sír. Rázza a sírás. – Jaj, babám, jaj kicsikém, azt hittük, soha többé nem látunk.
– Sajnálom – öleltem meg én is, miközben apu kezét szo-rongattam. Anyu válla fölött láttam a horzsolásokat az arcán, és hogy monoklija van. Úgy képzeltem, hogy dühös lesz, vagy sértődött, ehelyett csak megkönnyebbülés volt a szemében. – Annyira szeretlek mindkettőtöket.
– Jól vagy, aranyom? – kérdezte apu.
– Becs szó, jól. Csak engedjétek el őket! Nagyon kérlek! A kedvemért. Engedjétek futni!
Mindketten bólogattak, s ha Balthazar nem is értett egyet velük, akkor sem szólt. Mindannyian a közösségi ház eleje felé indultunk. A mennyezetről kígyózó oszlopban vastag füst szállt fel. Egy közeli utcában egy nő máris a mobiljába kiabált. Mindjárt itt lesznek a tűzoltók.
Hármasban összekapaszkodva léptünk ki a járdára, Balthazar pedig szorosan a sarkunkban. Bethany igazgatónő sietett felénk, hosszú, lobogó, fekete szoknyában.
– Mit művelnek? – bosszankodott. – Őrizzék az épület há-tulját! Ne engedjék ki ezeket!
– Ne! – kiáltottam. – Nem tehetitek! Nem ölhetitek meg őket csak úgy!
– Ők is ugyanazt tennék velünk – recsegett az igazgatónő hangja, s sötét ajka természetellenes mosolyra húzódott.
Anyu nagy levegőt vett.
– Nem. Engedje futni őket! – Apu jelentőségteljes pillantást vetett rá, de nem ellenkezett, csak fogta a kezemet.
– Hallották, amit mondtam – lépett közelebb Mrs. Bethany és fekete szemét az enyémbe fúrta, ahogy a sólyom teszi, mie-lőtt lecsapna áldozatára. – Megkérdőjelezik a tekintélyemet? Én vagyok az Evernight igazgatója.
Balthazar felelt neki azzal, hogy lazán a vállára vette a számszeríját, ami így véletlenségből épp Mrs. Bethanyre muta-tott. Tulajdonképpen nem fenyegette meg, de nyilvánvaló volt, hogy Balthazar nem fog visszamenni. Amikor az igazgatónő ijedtében kihúzta magát, Balthazar lassan, vontatottan így szólt:
– Az iskolának vége.
Az igazgatónő a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit, s nem is mozdult, még akkor sem, amikor meghallotta a lármát a hátsó felhajtónál, ami csakis azt jelenthette, hogy a Fekete Ke-reszt menekül. Szorosan lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak meghallanám a tűzoltóautók szirénáját, hogy ne kelljen hallanom Lucas távolodó lépteit.
– A szüleid szerint elraboltak.
Bethany igazgatónő ott állt az irodájában, az íróasztala mö-gött, az evernighti kocsiszínben. Előtte ültem egy kényelmetlen széken. A ruhám gyűrött, és mocskos volt a koromtól. Csontig átfagytam, és egyaránt éheztem ételre meg vérre. Az utolsó napsugarak narancsosan szűrődtek be az ablaküvegen. Még hu-szonnégy óra sem telt el azóta, hogy a világom darabokra hul-lott, és kiderült Lucasról az igazság, de úgy éreztem, mintha ezer éve történt volna.
– Így igaz – feleltem érzelmek nélkül. – Lucas követelte, hogy menjek vele.
Ide-oda huzigálta a nyakában lógó arany medaliont, hogy hallani lehetett a fémes kattogást. Velem ellentétben az igazga-tónő tökéletesen nyugodt és összeszedett maradt, s torkán a fodros csipkegallér továbbra is ropogós volt a keményítőtől. Viszont levendula helyett füstszaga volt. – Furcsa, hogy nem tudtad megvédeni magad. Elvégre vámpír vagy.
Tényleg? Már ebben sem voltam biztos. Csak annyit mond-tam:
– A Fekete Kereszt tagja. Birtokolja néhány képességünket. Apámat és Balthazart egyszerre is legyőzte. Mekkora esélyem lett volna vele szemben?
– Tudod te, hogy hogyan háríts el nehéz kérdéseket újabb kérdésekkel – sóhajtott egy nagyot Bethany igazgatónő, és elő-ször vettem észre némi fekete humor csillanását a szemében. – Látom, már nem vagy az a kis hervatag ibolya. Valamit leg-alább megtanultál az idén.
Eszembe jutott, amit Lucas mondott előző éjjel: Mrs. Bethany sok évszázados szabályokat változtatott meg, hogy beengedhesse az ember diákokat az Evernightba. Lucas nem tudott rájönni, miért, én pedig elképzelni sem tudtam. Ahogy őt néztem, csak azt tudtam, hogy öregebb, erősebb és fondorlato-sabb, mint hittem. Mégsem féltem tőle többé, mert tudtam, hogy ő is sebezhető.
Ha beengedte az embereket az Evernightba, valamire igen-csak szüksége lehetett. Vagyis volt valami gyengéje, amitől olyan lett, mint mi. Ezt tudván szembe tudtam nézni vele.
Anélkül, hogy engedélyt kértem volna a távozásra, felálltam a székről.
– Jó éjt, Mrs. Bethany!
Sötét szeme veszélyesen csillogott, de egyetlen csettintéssel elhessentett. – Jó éjt!
A szüleim kislány korom óta nem csaptak akkora hűhót kö-rülöttem, mint aznap este: kényelmes meleg zoknit kerestek elő nekem, és puha párnát, és testhőmérsékletűre mikróztak nekem egy pohár vért. Felesleges volt megkérdeznem tőlük, hogy va-lóban azt hiszik-e, hogy Lucas elrabolt. Okosabbak voltak an-nál. Tudtam, hogy nem igazán értik, mert ha esetleg egy kicsit is szimpatikus volt nekik Lucas, azt nyilvánvalóan semmissé tette a Fekete Kereszt iránti gyűlöletük. De még ha nem értet-tek is egyet a választásaimmal, képesek voltak megbocsátani nekem. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy érezzem, mennyire sze-retnek. Még oda is feküdtek mellém két oldalról, miközben a szomszéd szobában a lemezjátszón Rosemary Clooney forgott, és arról meséltek, hogy milyenek voltak Angliában a búzame-zők – édes, derűs történeteket, melyekben nem volt veszély vagy változás, csupán szépség. Sokáig beszéltek, mire a kime-rültség legyőzte a boldogtalanságot, és végre-valahára elalud-tam.
Azon az éjszakán megint a viharról álmodtam, a kúszó sö-vényről, ami úgy burjánzott, mintha a tüskebokor futótűzként terjedne az Evernight körül, és a titokzatos virágok feketén nyíltak a kezem alatt. Még álmomban is tudtam, hogy mindezt láttam már. Figyelmeztettek, még mielőtt Lucast megismertem volna, hogy ezek a virágok nem az enyémek, mégis kinyújtot-tam értük a kezem, a tüskék és a vihar ellenére.
– Már megint álmodozol.
Raquel szavai visszahoztak a valóságba. A parkhoz legköze-lebb eső erdő szélén jártunk, friss, halványzöld levelek alatt, melyek olyan puhák voltak, hogy a szélük felkunkorodott. Már egy ideje mozdulatlanul álltam, s ki tudja hány perce tartottam a kezem egy ágon. Raquel elég jó barát volt, hogy hagyjon le-vegőhöz jutni, ha kellett, és elég okos ahhoz, hogy tudja, mikor van itt az ideje, hogy újra visszahozzon a földre.
– Bocs! – Továbbindultunk, lusta léptekkel, melyek valójá-ban semerre sem vittek. – Nem gondolkoztam.
– Lucasra gondoltál. – Raquelt nem lehetett egykönnyen megtéveszteni. – Már majdnem hat hét eltelt, Bianca. El kell felejtened. Ezt te is tudod.
Raquel csak annyit tudott, mint a többiek, hogy Lucas egy csomó szabályt megszegett, és megszökött, s útközben még aput is megtámadta. Mindez valószínűleg tökéletesen beleillett szomorú világképébe, melyben minden titok csupán az erőszak álcájaként működött. Vagy egy tucatszor figyelmeztetett, hogy vigyázzak Lucasszal. Miért is ne hinné el, hogy Lucas bekat-tant? Ennek ellenére sosem mondott semmi olyat, hogy „én megmondtam”. Ahhoz túl tapintatos volt.
Vic nehezen viselte. Lucas tényleg a legjobb barátja volt az Evernightban, s most akkora űr keletkezett az életében, amit képtelen voltam betölteni. Amennyire csak lehetett anélkül, hogy olyan titkokat tártam volna fel előtte, amelyek csak ve-szélybe sodornák, biztosítottam arról, hogy Lucas jó srác, és hogy megvolt rá az oka, hogy megszökjön. Úgy gondoltam, Vic hitt nekem, de már nem mosolygott annyit. Pedig szüksé-gem lett volna a mosolyára.
A többi vámpír, diákok és tanárok egyaránt többet tudtak az igazságról. Tudták, hogy Lucas a Fekete Kereszt tagja, olyas-valaki, aki nekem köszönhetően részben rendelkezik egy vámpír erejével is. Azelőtt Courtney és barátai csak semmibe vettek, most viszont egyszerűen gyűlöltek.
Meglepetésemre azonban Courtney csapata kisebbségben volt. A szüleim persze megbocsátottak nekem, és Balthazar Lucast kárhoztatta mindenért, s még gyengédebben bánt velem, hogy jóvá tegye Lucas feltételezett kegyetlenségét. De mások-tól is kaptam vigasztalást és támogatást, például Iwerebon pro-fesszortól, aki bekötözött kézzel mutogatva több tanrenden kí-vüli órát is tartott a Fekete Kereszt árulásáról, vagy Patrice, akinek az volt az álláspontja, hogy egy lányt sem lehet felelőssé tenni első szerelméért. Gyanítottam, hogy az ő szemükben a Fekete Kereszttel való csata azt jelentette, hogy biztosabbak lehetnek abban, hogy az ő oldalukon állok. Hogy tisztábban vámpír vagyok, mint azelőtt.
Én voltam az egyetlen, aki ismerte a teljes igazságot Lucasz-szal kapcsolatban, hogy ki ő valójában, és hogy mit érzünk egymás iránt. Ez az igazság volt az egyetlen, ami még az enyém volt belőle, és ezt egyedül kellett cipelnem.
– Be kellene mennünk – bökött oldalba Raquel, ami nála az érzelemnyilvánítás legkomolyabb jelének számított. A natúr színű bőr karkötő újra ott himbálódzott a csuklóján. Azt mond-tam neki, hogy a talált tárgyak között bukkantam rá. – Mindjárt itt a levélosztás.
– Csomagot vársz? – Raquel sokszor csalódott a szüleiben, de sütni, azt tudtak. – Ha lesz benne zabpelyhes süti...
– Ott kell lenned, amikor kinyitom a dobozt, különben nem állok jót magamért – vont vállat.
– Próbálkozz meg egy kis önkontrollal! – Amikor elindul-tunk visszafelé, elmosolyodtam, ami mostanában ritkán fordult elő velem. Először sikerült úgy elmennem a pavilon mellett, hogy nem reménykedtem abban, hogy meglátom Lucast, amint ott vár rám.
– Az önismeret mindig jobb, mint az önkontroll – jelentette ki Raquel határozottan. – Én pedig elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, hogyan viselkedjem süti közelében.
Éppen akkor értünk vissza a nagyterembe, amikor az első barna papírba burkolt csomagok és nagy borítékos expressz küldemények gazdára találtak. Raquel jól sejtette, hogy kap egy nagy dobozt, és együtt siettünk fel a lépcsőn a szobájába, hogy magunkba tömjük a sütit. Azonban amikor a lábam az első lépcsőfokra tettem, egy kéz ragadta meg a vállamat.
– Bianca! – Vic félresöpörte homokszínű frufruját, és bi-zonytalanul mosolygott rám. – Izé, dumálhatnánk egy percre?
– Hát persze. Mizújs?
Vic egyik lábáról a másikra állt.
– Izé, négyszemközt.
Reméltem, hogy nem akar kifaggatni, hogy kiszedjen belő-lem valamit, amikor nem vagyok résen.
– Na, jó – vontam meg a vállam, és Raquelhez fordultam. – Nehogy ne maradjon süti, mire felérek!
– Nem ígérek semmit – felelt, majd nélkülem futott fel a lépcsőn, mire úgy döntöttem, rövidre fogom a beszélgetést.
Vic a nagyterem túlsó végébe vezetett, ahhoz az ablakhoz, ami nem ólomüveg volt, amit Lucas és régen a Fekete Kereszt egy tagja is kitört. Szokásos laza slattyogása helyett feszülten és egy kissé furcsán ment. Mármint a szokásosnál is furcsábban.
– Mondd csak, jól vagy? – kérdeztem.
– Én jól. – Körülnézett, majd amikor úgy érezte, hogy bizto-san egyedül vagyunk, elvigyorodott. – És mindjárt te is sokkal jobban leszel, olyasvalaminek köszönhetően, amit a csoma-gomban találtam.
– Hogy érted azt... – Elhallgattam, amikor valamit a bléze-rem zsebébe csúsztatott.
Levélosztás. Lucas tudta, hogy ellenőriznek minden levelet, amit én kapok, de Vic postáját nem. Ha Lucas üzenni akarna, így próbálkozna.
Fél kezemet a zsebemre tettem, ami kidudorodott egy vas-tag, bélelt borítéktól. Vic sietve bólintott.
– Na, akkor minden rendben. Örülök, hogy ezt elintéztük. Na csá!
Ahogy elügetett, nagyot sóhajtottam. A szívem majd kiug-rott, mégis nyugodtan mentem fel a lépcsőn, míg a szüleim la-kásához nem értem. Nem voltak otthon. Valószínűleg odalent osztályozták a dolgozatokat, és a záróvizsgákra készültek. Be-mentem a szobámba, és becsuktam az ajtót, majd egy pillanat-nyi tétovázás után lehúztam a rolót, hogy még a vízköpő szörny se lásson be. Aztán remegő ujjakkal téptem fel a borítékot.
Kis fehér doboz volt benne. Amikor azt kinyitottam, valami sötét és hűvös gurult várakozó markomba – a brossom. A feke-te virágok újra ott fénylettek a kezemben, olyan tökéletesen és szépen, ahogy mindig.
Megígérte. Lucas megígérte, hogy visszaszerzi nekem, és meg is tette. Megtartotta a szavát.
Egy pillanatig nem tudtam másra gondolni, csak a brossra. Azonnal fel akartam tűzni az ingemre, oda, ahol mindig is vi-seltem, de ezt nem tehettem többé. Túl sokan tudták, hogy azért hordtam, mert tőle kaptam ajándékba, és ha valaki rájött volna, hogy még mindig tartjuk a kapcsolatot, Mrs. Bethany és hű követői ezt felhasználnák arra, hogy üldözni kezdjék. Lucas érdekében nem vehettem fel, hanem el kellett rejtenem, bizton-ságba kellett helyeznem.
Talán soha nem lesz semmi másom, ami tőle van, de ez leg-alább emlékeztetett az igazságra, amit senki más soha nem ért-het meg. Lucasszal igazán szerettük egymást, és ez örökké így is lesz.
Óvatosan körültekertem a meleg sálammal, és betettem a komód fiókjának hátuljába. Aztán majdnem kidobtam a boríté-kot, hogy ne maradjon bizonyíték, de észrevettem, hogy van benne még valami – egy képeslap. Az a drága fajta, amit mú-zeumokban árulnak, vastag, fényes, fehér papíron, az elején egy műalkotás: Klimt Csókja. Felnéztem az ugyanolyan poszterre az ágyam fölött, ugyanarra, amit akkor is láttam, amikor itt voltunk, nevettünk, beszélgettünk és csókolóztunk abban a néhány kurta hónapban, amit együtt tölthettünk.
Áhítattal nyitottam ki a lapot, és olvastam el, ami benne állt:
Bianca! Rövidre kell fognom. Meg kell semmisítened ezt a lapot, amint elolvastad, mert veszélybe kerülnél, ha Mrs. Bethany felfedezné. Ismerlek, és tudom, hogy ha túl sokat írok, örökre megtartanád, bármilyen veszélyes volna is.
Nem bírtam ki mosolygás nélkül. Lucas tényleg tudta, mi-lyen vagyok.
Jól vagyok, és az anyám meg a barátaim is, neked kö-szönhetően. Erősebb voltál aznap, mint amilyen én lettem volna. Nekem nem lett volna bátorságom búcsút mondani neked.
És most sem búcsúzom.
Együtt leszünk még valamikor. Nem tudom, hol és mi-kor, de hogy úgy lesz, afelől nincs kétségem. Nem történ-het másként.
Ezt el kell hinned nekem, mert hiszek benned.
– Elhiszem, Lucas – suttogtam. Majd újra egymásra találunk, s csak ki kell bírnom addig, amíg ez bekövetkezik. Egy nap Lucas és én megtaláljuk a módját, hogy együtt lehessünk újra.
Magamhoz szorítottam a lapot. Mindjárt elégetem, de még nem, még egy kicsit nem.