Charlaine Harris - True Blood /6. fejezet/

6. FEJEZET
A temetés után három napig otthon maradtam. Túl hosszú idő volt; vissza kellett mennem dolgozni. De folyton azokra a dolgokra gondoltam, amelyeket el kel¬lett végeznem, vagy legalábbis azt hittem, hogy el kell. Kitakarítottam nagyi szobáját. Arlene történetesen pont akkor ugrott be, és megkértem, hogy segítsen, mert nem bírtam egyedül lenni nagyi holmijaival, mind olyan is¬merős volt, és mindent annyira átjárt az a rá jellemző il¬lat, a Johnson babahintőpor és a kámforos kenőcs keve¬réke.
így aztán barátnőm, Arlene, segített mindent összepa¬kolni, és elvinni a katasztrófakezelési ügynökségnek. Pár nappal azelőtt több tornádó csapott le Észak-Arkansas-ban, és biztosan akadtak olyanok, akik hasznát vehették a ruháknak. Nagyi alacsonyabb és vékonyabb volt ná¬lam, emellett az ízlésünk is nagyon különbözött, így aztán nem akartam megtartani semmit az ékszerein kívül. Nem hordott sok ilyesmit, de amit igen, az valódi volt, nekem pedig különlegesen becses.
Lenyűgöző volt, hogy nagyi mi mindent felhalmozott abban a szobában. Arra gondolni sem akartam, mit tarthat a padláson: azt ráérek később is rendbe szedni, ősszel, amikor a padláson elviselhető a hőmérséklet, és lesz időm gondolkodni.
Lehet, hogy több dolgot kihajigáltam, mint kellett volna, de hatékonynak és erősnek éreztem magam attól, hogy így csinálom; kimondottan drasztikus voltam. Ar¬lene hajtogatott és csomagolt, csak a papírokat, a fény¬képeket, a leveleket, a számlákat, a visszavont csekkeket tettük félre. A nagyanyám soha nem használt hitelkár¬tyát, soha nem vett semmit részletre, az isten áldja érte, így sokkal könnyebb volt lezárni az ügyeket.
Arlene megkérdezte, mi lesz nagyi kocsijával. Ötéves volt, és nagyon kevés kilométer volt benne.
- Eladod a tiédet, és megtartod az övét? - kérdezte. -A tiéd újabb, de kicsi.
- Ezen nem gondolkodtam - mondtam. Rájöttem, hogy nem is tudok, a szoba kipakolásánál többre már nem voltam képes aznap.
A nap végére a szobából eltűnt nagyi. Arlene és én megfordítottuk a matracot, és megszokásból beágyaz¬tam. Régi, négyszögletes, oszlopos ágy volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy nagyi szobája gyönyörűen van be¬rendezve, és most a magaménak éreztem. Átköltözhet¬nék ide, és saját fürdőszobám lehetne, ahelyett, hogy a folyosón lévőt kellene használnom.
Hirtelen pont ez volt az, amit csinálni akartam. A szobámban lévő bútorokat a szüleim házából hozták át, miután meghaltak, és igazából gyerekbútorok voltak;
túlságosan is lányosak, a Barbie babákra és az ott alvós
bulikra emlékeztettek.
Nem mintha sokszor aludt volna nálam valaki, vagy
én sokszor aludtam volna másnál.
Nem, nem, nem. Nem kezdem újra a régi nótát. Va¬gyok, aki vagyok, és saját életem volt. Akadtak dolgok, amelyeket élveztem; apró örömök, amelyek erőt adtak a folytatáshoz.
- Lehet, hogy át kéne ide költöznöm - mondtam Ar¬lene-nek, amikor egy dobozt ragasztott le. - Nem korai ez egy kicsit? - kérdezte. Belepirult, ami-
kor rájött, hogy megrovón hangzott, amit mondott.
- Könnyebb itt lenni, mint szemben a folyosón arra
gondolni, hogy ez üres - mondtam. Arlene, ahogy a kar-
tondoboz mellett guggolt, a ragasztószalaggal a kezében,
fontolóra vette.
- Értem, mire gondolsz - értett végül egyet, és bic-
centett égővörös hajkoronával fedett fejével.
A kartondobozokat Arlene kocsijába pakoltuk. Olyan
rendes volt, hogy vállalta, az úton hazafelé bedobja őket
a gyűjtőközpontba, és én hálás szívvel elfogadtam az
ajánlatát. Nem akartam, hogy bárki is mindentudóan,
szánakozva vizsgálgasson, amikor odaadom a nagy-
anyám cipőit, ruháit meg a pongyoláit.
Amikor Arlene indulni készült, átöleltem, és puszit
nyomtam az arcára, amitől csak bámult. A barátságunk¬ba nem tartozott ilyesmi, eddig. Odahajtotta a fejét az enyémhez, és nagyon óvatosan összeütöttük a homlo¬kunkat.

- Te dilis tyúk - mondta gyengéd szeretettel a hangjá¬ban. - Aztán gyere át hozzánk. Lisa folyton azt akarja, hogy megint te vigyázz rá.
- Mondd meg neki, hogy Sookie néni üdvözli, és Cobyt is.
- Megmondom. - Arlene odabandukolt a kocsijához, lángoló haja kuszán lobogott a feje körül, pincérnő-egyenruhába bújtatott formás teste egyetlen nagy ígéret.
Minden erőm elszállt, ahogy a kocsija eltűnt a fák kö¬zött az úton. Egymillió évesnek éreztem magam, egye¬dül voltam, magányos. És ezentúl ez már mindig így lesz.
Nem voltam éhes, de az óra szerint ideje volt enni. A konyhába mentem, és kivettem egyet abból a rengeteg Tupperware műanyag dobozból, ami a hűtőben volt. Pulykás szőlősaláta volt benne. Szerettem, de csak ültem az asztalnál, és piszkálgattam a villával. Feladtam, vissza¬tettem a hűtőbe, és elmentem zuhanyozni, ami ugyan-csak rám fért.
A szekrények sarkában mindig megül a por, és még egy olyan nagyszerű háziasszony, mint a nagyanyám, sem tudott ez ellen semmit tenni.
A zuhany elképesztően jólesett. A forró víz mintha ki¬mosta volna a bajom egy részét. A hajamat besamponoz-tam, és alaposan megdörgöltem a bőröm minden négy¬zetcentijét, leborotváltam a lábamat és a hónaljamat. Miután kimásztam, kiszedtem a szemöldökömet, és ma¬gamra kentem mindent, amihez csak hozzáfértem, test-ápolóztam, dezodoroztam, a hajamra selymesítő ápoló permetet fújtam. Felvettem a hálóingemet, egy fehér al¬vós trikót, Csőrikével az elején, és elővettem a fésűmet, hogy kibontsam vizes hajamat, amely kuszán lógott a hátamra. A tévé elé indultam, hogy nézzek valamit, amíg kifésülöm, mert mindig is untam ezt a dolgot.
Az a kevés tetterőm is elillant, amim volt, és már-már zsibbadtnak éreztem magam.
De pont, amikor a nappaliba léptem az egyik kezem¬ben a fésűvel, a másikban egy törülközővel, csöngettek.
Kinéztem a kukucskálón. Bill várakozott türelmesen a tornácon.
Anélkül engedtem be, hogy örültem volna neki vagy sajnáltam volna, hogy ott van.
Kicsit meglepő volt a fogadtatás: hálóingben, vizes hajjal, mezítláb. Smink nélkül.
- Gyere be - mondtam.
- Biztos?
- Igen.
Belépett, és jó szokásához híven körbekémlelt.
- Mit csinálsz? - kérdezte arra a kupac holmira pil¬lantva, amelyet félretettem, mert úgy gondoltam, hogy talán odaadom nagyi barátainak: például Mr. Norris bi¬zonyára örömmel fogadná azt a bekeretezett képet, ame¬lyen az édesanyja együtt látható a nagyi mamájával.
- Kirámoltam a szobáját - válaszoltam. - Azt hiszem, átköltözöm oda. - Fogalmam sem volt, mit is mondhat¬nék még. Bill felém fordult, hogy alaposan szemügyre vegyen.
- Hadd fésüljelek meg én - mondta. Közönyösen rábólintottam. Bill leült a virágos kana¬péra, és az előtte álló régi puffra mutatott. Engedelme¬sen leültem, mire ő kicsit előrehúzódott, és a két combja közé vett. A fejem tetejéről indulva kezdte kibontogatni a gubancokat a hajamból.
Mint mindig, most is nagyon élveztem a csendet, hogy nem hallom a gondolatait. Minden alkalommal olyan volt, mintha a tűző napon tett, hosszú, poros út után először érné lábamat a hűvös víz.
Mint valami ráadás, Bill hosszú ujjai hozzáértőnek bi¬zonyultak rakoncátlan sörényem kibogozásában. Le¬hunyt szemmel ültem, és egyre nyugodtabb lettem. A hátam mögött éreztem testének apró lendüléseit, ahogy a fésűt jártatta. Azt gondoltam, hogy szinte hallom a szívverését, aztán rájöttem, hogy ez mennyire visszás öt¬let. A szívét, hát azt biztosan nem.
- A testvéremnek, Sarah-nak csináltam ezt mindig -mormogta olyan halkan, mintha csak tudta volna, mi¬lyen békés lettem, és nem akarta volna megtörni a han¬gulatot. - Neki sötétebb haja volt, mint neked, és hosz-szabb is. Soha nem vágatta. Amikor gyerekek voltunk, és az anyám nem ért rá, akkor rám bízta Sarah haját.
- Sarah fiatalabb vagy idősebb volt nálad? — kérdeztem vontatott, álmodozó hangon.
- Fiatalabb. Három évvel.
- Anyám két gyermeke halt bölcsőhalált - mondta lassan, mint aki alig emlékszik már. - A bátyámat is elvesztettem, amikor ő tizenkettő, én tizenegy éves vol¬tam. Valami lázat kapott, és belehalt. Manapság tele-tömnék antibiotikummal, és hamar talpra állna. De ak¬kor ez még nem volt. Sarah túlélte a háborút, anyánkkal együtt, bár az apám meghalt, míg katonáskodott; abban, amiről azóta tudom, hogy agyvérzés. A feleségem akko¬riban a családommal élt, és a gyerekeim...
- Jaj, Bill — mondtam majdnem suttogva, szomorúan az őt ért veszteségek miatt.
- Hagyd ezt, Sookie - mondta. Hangja visszanyerte hűvös tisztaságát.
Hallgatagon munkálkodott még egy ideig, mígnem a fésű már akadálytalanul futott keresztül a hajamon. Fel¬vette a törülközőt, amelyet a kanapé karfájára dobtam, és szárogatni kezdte vele. Amint végzett, az ujjaival végigszántotta, hogy kicsit megemelje.
- Hm - mondtam, és ahogy hallottam saját maga¬mat, ez már nem olyan valakinek a hangja volt, akit ép¬pen megnyugtatnak.
Ereztem, ahogy hűvös ujjai elemelik a hajszálaimat a nyakamtól, és aztán megéreztem az ajkát a tarkómon. Nem tudtam megszólalni vagy megmoccanni. Lassan kiengedtem egy sóhajt, és nagyon igyekeztem, hogy ne adjak ki újabb hangokat. Ajka a fülemig vándorolt, és a foga közé vette a fülcimpámat. Akkor hirtelen beledugta a nyelvét. Karját körém fonta, keresztbe a mellkasomon, és magához húzott.
Akkor csoda történt: csak azt hallottam, amit a teste mondott, nem azt a mindenfélét, ami a gondolatokban cikázik, és tönkre vágja az ilyen pillanatokat, mint ez is. A teste nagyon egyszerűt üzent.
Olyan könnyedén kapott fel, ahogyan én egy csecse¬mőt fektetnék a másik oldalára. Megfordított, és szemből az ölébe vett, a lábam így a két oldalára került. Átkarol¬tam a nyakát, és kissé előre hajoltam, hogy megcsókol-
jam. Csókolgattam egy darabig, de egy kis idő múltán Bill nyelve ritmikus táncba kezdett, amennyire én, a csókban járatlan képes voltam felismerni. A hálóingem magasra csúszott a combomon. A kezemmel önkénte lenül a karját dörzsöltem. Különös módon egy lábos karamell jutott eszembe, amit egyszer a nagyanyám a kályha tetején olvasztott, valami édességrecepthez, és ar¬ra az olvadt, langyos, édes aranyra gondoltam. Bill felállt velem; még mindig szorosan öleltem.
- Hova? - kérdezte.
A nagyanyám régi szobájára mutattam. Bevitt, úgy, ahogy voltunk, a két lábam átkulcsolta, a fejem a vállán pihent. Végigfektetett a tiszta ágyon. Megállt mellette, a holdfény bevilágított a sötétítetlen ablakokon, láttam, ahogyan levetkőzik, gyorsan, és könnyedén. Habár na¬gyon nagy öröm volt nézni őt, tudtam, hogy nekem is így kellene tennem; csakhogy még mindig zavarban voltam, így aztán egyszerűen lekaptam a hálóingemet, és a földre hajítottam.
Csak néztem rá. Soha nem láttam ilyen gyönyörűsé¬geset vagy ilyen ijesztőt egész addigi életemben.
- Ó, Bill - mondtam feszengve, amikor végignyúlt mellettem az ágyon —, nem akarok neked csalódást okozni.
- Az nem fordulhat elő - suttogta. Olyan szomjas szemmel nézte a testem, mintha egy korty vizet látna a végtelen sivatagban.
- Nem vagyok túl tapasztalt - vallottam be alig hall¬hatóan.
- Nem baj. Én nagyon is az vagyok. - A keze simogatni kezdett, olyan helyeken is megérintett, ahol még sen ki azelőtt. Meglepetten megrándultam, aztán átadtam magam neki.
- Más lesz, mintha egy átlag fiúval csinálnám? kérdeztem.
- Más, bizony. Kérdőn néztem fel rá.
- Sokkal jobb - tagolta a fülembe, amitől mintha vil¬lám nyilallt volna belém.
Kissé szégyenlősen nyúltam le, hogy megsimogassam, mire nagyon is emberi hangot hallatott. Egy perc múlva ez a hang már sokkal mélyebbről szólt.
- Most? - kérdeztem akadozó, reszkető hangon.
- Ó, igen - válaszolta, és fölém került.
Egy pillanat múlva felismerhette járatlanságom valódi mértékét.
- Szólnod kellett volna - mondta nagyon gyengéden. Mozdulatlanná dermedt, bár ez érezhetően nagy erőfe¬szítésébe került.
- Ó, kérlek, ne hagyd abba! - könyörögtem. Azt hit¬tem, felrobbanok, vagy valami jóvátehetetlen történik, hacsak nem folytatja, amit elkezdett.
- Nem állt szándékomban ilyesmi - ígérte félmo¬sollyal. - Sookie... kicsit fájni fog.
Válaszként megemeltem a csípőmet. Öntudatlan hang tört fel belőle, amint belém hatolt.
A lélegzetem bent szorult. Az ajkamba haraptam. Aú, aú, aú.
- Drágám — mondta Bill. Soha senki nem szólított még így. - Hogy vagy? - Vámpír volt vagy sem, csak úgy reszketett az önmegtartóztatástól.
- Jól - válaszoltam meglehetős pontatlansággal. Túl voltam a szúró fájdalmon, és elillant volna a hajlandósá¬gom, ha nem folytatjuk azonnal. - Gyere - mondtam, és erősen a vállába haraptam.
Elakadt a lélegzete, és megrándult, aztán lassú, meg¬fontolt mozgásba kezdett. Bár először kábult voltam, de aztán ráéreztem, és együtt mozogtam vele. Testem vála¬sza nagyon felizgatta, aztán olyasmit éreztem, hogy vala¬mi mindjárt felbukkan a látóhatár fölé, hogy úgy mond¬jam - valami nagyon nagy és jó dolog.
- Ó, kérlek, Bill, kérlek - tört ki belőlem, és a körmö¬met a csípőjébe mélyesztettem, mindjárt jövök, mind¬járt jövök, akkor kicsit igazított az egymásnak simuló testünkön, amitől még inkább az övé lettem, amitől még inkább belém feszült, és még mielőtt azon kaptam volna magam, hogy repülök, repülök, arany és vakító fe¬hér szikrák tarkaságát láttam. A nyakamon megéreztem Bill fogát, és felkiáltottam: - Igen! - és éreztem, hogy a szemfogával belém váj, de nem volt túl fájdalmas, in-kább izgató, és miközben elélvezett, éreztem, ahogy azt a kis sebet szívja.
Sokáig csak feküdtünk, meg-megremegve a mindent átjáró izgalomtól. Soha nem felejtem el az ízét, a teste il¬latát, amíg csak élek, soha nem felejtem el, hogy milyen volt akkor a testemben érezni először őt - először érezni ezt életemben —, soha nem fogom elfelejteni azt a gyö-nyört.
Végül Bill mellém gördült az oldalára, felkönyököli, és a hasamra tette a kezét.
- Én vagyok az első.
- Igen.
- Ó, Sookie. — Hozzám hajolt, hogy megcsókoljon, aztán az ajka elindult lefelé a nyakamon.
- Láthattad, mennyire nem vagyok tapasztalt -mondtam szégyenlősen. - De azért jó volt neked? Úgy értem, volt legalább olyan jó, mint más nőkkel? Bele fo¬gok jönni.
- Gyakorlottabb lehetsz, Sookie, de ennél jobb aligha - suttogta, és arcon csókolt. - Csodálatos vagy.
- Sokáig fáj még?
- Tudom, hogy biztosan furcsállod, de nem emlék¬szem. Az egyetlen szűz lány, akivel valaha együtt voltam, a feleségem volt, és az is már másfél évszázaddal ezelőtt történt... igen, emlékszem már, eléggé fog fájni. Nem fogunk tudni szeretkezni egy-két napig.
- A véred gyógyít — jegyeztem meg kis szünet után, és éreztem, hogy elpirulok.
A holdfényben jól láthattam, ahogy megmozdul, hogy szemügyre vegyen.
- Vagy úgy, tényleg? - kérdezte. - Ezt szeretnéd?
- Persze. Te nem?
- Dehogyisnem - zihálta, és a saját karjába harapott.
Olyan hirtelen történt, hogy felkiáltottam, ahogy gya¬korlottan bedörzsölte az ujját a vérével, és mielőtt még megfeszíthettem volna magam, belém csúsztatta az uj¬ját. Nagyon gyengéden körözni kezdett vele, és egyetlen, mondhatom, egyetlen pillanat alatt elrepült a fájdalom.
- Köszönöm - mondtam. - Máris jobban vagyok. De nem húzta ki az ujját.
-Ó - kérdeztem -, tehát újra akarod? Képes vagy rá?
- És ahogy az ujja tovább mozogott, nagyon buzgón bízni kezdtem benne, hogy igen.
-Járj utána magad - ajánlotta, árnyalatnyi pajkosság¬gal abban az édes, sötét hangjában.
Alig ismertem magamra, amikor a fülébe suttogtam:
- Mondd meg, mit csináljak, hogy neked jó legyen. Megmondta.
Másnap bementem dolgozni. Bármekkora gyógyító erő¬vel bírt is Bill, kicsit kellemetlenül éreztem magam, de egek, majd szétvetett az energia. Teljesen új érzés volt. Nehéz volt nem érezni - hát a jól nem a legjobb kifejezés
- magam, talán a hihetetlenül elégedett találóbb. Persze, a kocsmában minden a régi mederben folydo¬gált, ugyanazok a gondok - a hangok kakofóniája, du¬ruzsolása, szünet nélkülisége. De valahogy úgy tűnt, könnyebben lehalkítom őket, és gyömöszölöm be egy zsebbe. Könnyebb volt a pajzsomat tartani, így aztán ál¬talában is sokkal kiegyensúlyozottabb voltam. Vagy talán azért, mett kiegyensúlyozottabb voltam - istenem, de még mennyire könnyebb volt tartani a pajzsot? Nem tudom. Egy biztos, jobban éreztem magam, és a törzsvendégek részvétnyilvánítását nyugodtan tudtam megköszönni, nem pedig könnyezve.
Jason ebédidőben jött be, és jó néhány sört legurított a hamburgere után, ami nem a szokásos adagja volt. Ál¬tálában nem ivott semmit hétköznap munkaidőben. Tudtam, hogy hamar feldühödne, ha egyenesen mon¬danék valamit, így aztán csak annyit kérdeztem, hogy minden rendben van-e.
- A rendőrfőnök ma is behívatott - mondta halkan. Körülnézett, hogy nem hallja-e más, de aznap elég kihalt volt a bár, mivel a Rotary Club a közösségi házban tar¬tott találkozót.
- Mit kérdezett? - Az én hangom éppolyan halk volt.
- Hogy milyen gyakran találkoztam Maudette-tel, hogy mindig ott tankoltam-e, ahol dolgozott... újra, és újra, és újra, mintha nem válaszoltam volna ezekre a kérdésekre már legalább hetvenötször. A főnököm türel¬me fogytán, Sookie, és nem hibáztatom érte. Összesen legalább két napot hiányoztam a munkából, de lehet, hogy hármat, ha beleszámítjuk az oda-vissza furikázást a rendőrőrsre.
- Lehet, hogy kéne neked egy ügyvéd - mondtam ag¬gódón.
- Rene is folyton ezt hajtogatja.
Akkor Rene Lenier és én egy húron pendülünk.
- És mi van Sid Matt Lancasterrel? - Sidney Matthew Lancaster helyi fiú volt, nagy Whiskey Sour-fogyasztó és a megye legrámenősebb büntetőjogi ügyvédje. Kedvel¬tem, mert mindig tisztelettel bánt velem, amikor kiszol¬gáltam.
- Valószínűleg nála jobbat nem találnék. - Jason olyan mogorván és nyűgösködve nézett rám, ahogyan csak egy amúgy kedves embertől kitelik. Összenéztünk. Mindketten tudtuk, hogy nagyi ügyvédje túl öreg ah¬hoz, hogy ezt az ügyet vigye, ha valaha, ne adj' isten, Ja-sont letartóztatnák.
Jason sokkal jobban el volt magával foglalva, hogy észrevegyen rajtam bármilyen változást, pedig (a szoká¬sos kerek nyakkivágású pólóm helyett) galléros trikó volt rajtam, hogy a nyakamat eltakarja. Arlene nem volt olyan figyelmetlen, mint a bátyám. Egész délelőtt rajtam tartotta a szemét, és három órakor a szusszanásnyi pi¬henő idejére már kimondottan biztos volt a dolgában, hogy tud rólam mindent.
- Kislány - mondta -, szórakoztál egy kicsit? Céklavörös lettem. Bár a „kis szórakozás" kifejezés
lazábban festette le a Bill-lel való kapcsolatomat, mint amilyen volt, teljesen egyetértettem vele. Nem tudtam, hogy szétkürtöljem a világba, hogy „nem, csak szeretkez¬tem", vagy fogjam be inkább, vagy mondjam Arlene-nek, hogy semmi köze hozzá, vagy csak ordítsam el ma¬gam, hogy: „Igen!"
- Juj, Sookie, és ki a pasas? Ajjaj.
- Hm, hát, igazából ő nem...
- Nem idevaló? Talán egy Bossier City-i katonával ran¬diztál?
- Nem - válaszoltam tétován.
- Sam? Láttam, hogy mennyire néz téged. -Nem.
- Akkor ki?
Úgy viselkedtem, mint aki szégyelli, amit tett. Húzd ki magad, Sookie Stackhouse, mondtam magamnak ke¬ményen. Vállald, amit tettél.
- Bill - válaszoltam, és reménykedtem a reménytelen ben, hogy majd csak annyit mond, hogy: „A, szóval ő."
- Bill — ismételte kifejezéstelenül Arlene. Észrevettem, hogy Sam is odaoldalgott, és most hallgat minket. Csak¬úgy, ahogy Charlsie Tooten. Még Lafayette is kidugta a fejét a kiadóablakon.
- Bill - mondtam magabiztosnak szánt hangon. - Tu¬dod. Bill.
- Bill Auberjunois? -Nem. -Bill...?
- Bill Compton - mondta Sam határozottan, abban a pillanatban, amikor már én is nyitottam a számat, hogy ugyanezt mondjam. - Vámpír Bill.
Arlene le volt döbbenve, Charlsie Tootenen azonnal végigfutott a hideg, és Lafayette-nek kis híján igazából is leesett az álla.
- Édesem, nem tudtál volna egy átlagos, halandó pa¬sassal randizni? - kérdezte Arlene, amikor újra meg tu¬dott szólalni.
- Az átlagos, halandó pasasok nem hívtak sehova. -Éreztem, hogy lángoló arcszínem állandósult. Ott áll¬tam szálfa egyenes gerinccel, és nem csak én éreztem ma¬gam hajlíihatatlannak, annak is néztem ki, ebben biztos vagyok.
- De kicsi szívem - fuvolázta Charlsie Tooten azon a kislányos hangján -, édesem... Bill azzal, ó, azzal a ví¬russal fertőzött.
- Tudom - válaszoltam, és hallottam a határozott élt a saját hangomban.
hittem, hogy azt fogod mondani, hogy egy fe-ketével voltál, de te ennél jobbat is tudsz, igaz-e, kislány? mondta Lafayette a körömlakkját piszkálgatva. Sam nem szólt egy szót sem. Csak állt ott, a pultnak dőlve és az ajka körül fehér csík látszott, mintha belülről harapott volna. Sorra szemükbe néztem, arra kényszerítve őket, hogy állást foglaljanak, lenyelik-e ezt a békát, vagy sem. Arlene esett először túl rajta. -HA így, hát így. De ajánlom neki, hogy jól bánjon veled különben előkapjuk a karóinkat!
Ezen mindenkinek sikerült nevetnie, ámbátor csak halványan.
- És mennyit spórolsz a kaján! - mutatott a tényre Lafayette.
Aztán Sam egy csapásra lerombolt mindent, ezt a tartózkodó jóváhagyást, azzal, hogy hirtelen odalépett, és félrehúzta a galléromat.
A barátaim között beálló csendre kabátot lehetett vol¬na akasztani.
- A franc egye meg - mondta nagyon csendesen La-fayatte.
Farkasszemet néztem Sammel, és arra gondoltam, hogy ezt, amit most velem tett, soha nem fogom neki megbocsátani.
- Ne piszkáld a ruhámat - mondtam neki, és ellép¬tem mellőle, a galléromat igazgatva. - Ne avatkozz a ma¬gánéletembe.
- Iszonyatosan féltelek. Csak aggódom érted - mond-


ta, amikor is Arlene-nek és Charlsie-nak hirtelen ha-laszthatatlan teendője akadt.
- Nem, nem csak, vagyis nem teljesen. Pokolian dü¬hös vagy. Akkor most jól figyelj, barátocskám. Soha nem voltál a jelöltek között.
És elcsörtettem, hogy letörölgessem az egyik asztal műanyaggal bevont lapját. Aztán összeszedtem az összes sószórót, és feltöltöttem őket. Aztán megnéztem a bors¬szórókat, és a csípősfűszerpaprika-tartókat is, minden asztalon és minden bokszban, és még az összes Tabasco-szószt is ellenőriztem. Csak dolgoztam, és csak magam elé néztem, aztán a hangulat fokozatosan megenyhült.
Sam visszahúzódott az irodájába papírmunkát végez¬ni, vagy ilyesmi, nem törődtem vele, amíg a véleményét megtartja magának. Még mindig úgy éreztem, hogy fellebbentette a fátylat a magánügyeimről azzal, hogy megmutatta a nyakamat, és ezt nem bocsátottam meg neki. Arlene és Charlsie is talált valami tennivalót, mint én, és mire a munkaidő utáni tömeg kezdett összejönni, addigra már egészen nyugodt volt a légkör.
Arlene kijött utánam a női mosdóba.
- Figyelj, Sookie. Muszáj megkérdeznem. A vám¬pírok tényleg olyanok, mint amilyennek mindenki mondja őket, első osztályú szeretők?
Csak mosolyogtam.
Bill aznap este eljött a bárba, rögtön sötétedés után. Sokáig dolgoztam, mivel az egyik esti műszakos pincér¬nőnek valami gondja volt a kocsijával. Az egyik pillanat¬ban Bill még sehol, majd hirtelen ott termett, de az utol¬só pillanatban lassított, hogy láthassam megérkezni. Ha volt is valami kételye a kapcsolatunk nyilvánossá tételé¬vel kapcsolatban, semmit sem lehetett észrevenni belőle. Megemelte a kezemet, és olyan mozdulattal csókolta meg, ami bárki mástól szörnyen mesterkéltnek tűnt vol¬na. Az ajka érintése a kézfejemen végigborzongatott a lábujjamig, és tudtam, hogy ennek ő is tudatában van.
- Hogy vagy ma este? - suttogta, én meg csak reszket¬tem.
- Kissé... - de rájöttem, hogy most nem tudok vele előhozakodni.
- Később is elmondhatod - javasolta. - Mikor végzel?
- Rögtön, amint Susie ideér.
- Gyere át hozzám.
- Rendben. - Rámosolyogtam, tündöklőnek és bó¬dultnak éreztem magam.
Bill visszamosolygott, mire elővillant a szemfoga, és bár a közelségem volt rá ilyen hatással, mégis, ha másnak talán nem is, de nekem a jelenség kissé — nyugtalanító volt.
Hozzám hajolt, hogy megcsókoljon, csak egy pille¬könnyű érintés az arcomra, és megfordult, hogy elmen¬jen. De abban a pillanatban az az este pokollá változott.
Malcolm és Diane jött meg, úgy lódították ki az ajtót, mintha szándékosan hatásos belépőt akartak volna, ami persze úgy is lett. Azon tűnődtem, vajon Liam hol ma¬radhatott. Valószínűleg leparkolja a kocsit. Az, hogy ott¬hon hagyták, túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen.
A Bon Temps-iak már hozzászoktak Billhez, de a hivalkodó Malcolm és az éppoly hivalkodó Diane fel¬bolydulást okozott. Az első gondolatom az volt, hogy ez
nem fog sokat segíteni abban, hogy az emberek elfogad¬janak minket, engem és Billt.
Malcolmon bőrnadrág és valami páncélingféle volt. Pont úgy nézett ki, mintha egy rocklemez borítójáról lépett volna le. Diane élénkzöld kezeslábast viselt, lycrá-ból vagy valami más, nagyon vékony és rugalmas anyag¬ból szabva. Biztosra vettem, hogy ha lenne rá indíttatá-som, könnyűszerrel megszámolhatnám a fanszőreit. Színes bőrűek nem jöttek túl gyakran a Merlotte'sba, de ha volt fekete, aki teljes biztonságban érezhette ott ma¬gát, az Diane volt. Láttam, hogy Lafayette kikukucskál a kiadóablakon, nyílt csodálatába kis félelem vegyült.
Bill láttán a két vámpír olyan tettetett döbbenettel rándult össze, mint az elbutult alkoholisták. Amennyire én láttam, Bill nem igazán örült a jelenlétüknek, de úgy tűnt, hogy ugyanolyan higgadtan kezeli a hirtelen meg¬jelenésüket, mint ahogyan a legtöbb dolgot.
Malcolm szájon csókolta Billt, és Diane követte pél¬dáját. Nehéz lett volna megmondani, hogy a vendégkör¬ben melyik üdvözlés keltette a nagyobb viszolygást. Bill jobban tenné, ha kimutatná nemtetszését, méghozzá gyorsan, gondoltam, ha továbbra is jó viszonyt akar ápolni Bon Temps halandó lakosságával.
Bill, aki nem volt hülye, hátralépett, és egyik karját a vállamra tette, ezzel jelezve elhatárolódását a vámpírok¬tól, és csatlakozását a halandók világához.
- Szóval még életben van a kis pincérnőcskéd - mond¬ta Diane, tisztán csengő hangja hallható volt az egész bárban. - Hát nem csodálatos?
- A múlt héten megölték a nagyanyját - mondta hal¬kan Bill, ezzel próbálva elvenni Diane kedvét a szerep¬léstől.
Diane le sem vette rólam eszelős, fénylő barna szemét, amitől a hideg is kilelt.
- Nagyon rendben van - mondta, és felnevetett.
Ez az. Innentől már senki nem bocsát meg Diane-nek. Ha Bill kereste volna a módot, hogy hogyan hatá¬rolja el magát, akkor én is ezt a forgatókönyvet javasol¬tam volna. Másfelől az a számomra jól érzékelhető mélységes felháborodás, amely a kocsma halandó vendé-gei felől áramlott, vissza is üthetett, és Billt is maga alá temethette, a felforgatókkal együtt.
Természetesen... Diane és a barátai számára Bill volt a felforgató.
- Mikor fog valaki megölni, kiscsillag? - kérdezte Di¬ane, és egyik körmét végighúzta az állam alatt a nyaka¬mon, mire én elütöttem a kezét.
Egy pillanat alatt nekem jött volna, ha Malcolm nem ragadja meg a csuklóját lustán, majdnem erőlködés nél¬kül. Abból azonban, ahogyan állt, láttam, hogy mennyi¬re neki kellett feszülnie.
- Bill - kezdte társalgási modorban, mintha nem ép¬pen akkor vetné latba minden izomerejét, hogy féken tartsa Diane-t. - Hallom, hogy ebben a városban milyen szörnyű arányban veszítik el a képzetlen felszolgálói munkaerőket. És a shreveporti kismadarak azt is a fü¬lembe csicseregték, hogy te és a jelen lévő kis barátnőd a Szemfogadóban jártatok, és afelől kérdezősködtetek, melyik vámpír volt együtt a meggyilkolt vámpiristákkal.
- Jól tudod, hogy ez csakis a mi ügyünk, senki másra nem tartozik - folytatta Malcolm, és az arca egy szem¬pillantás alatt olyan komoly lett, hogy az már igazán ré¬misztő volt. - Van közöttünk olyan, aki nem akar base-ballt nézni, meccsekre és... (láttam, hogy lázasan kutat az emlékezetében valami visszataszítóan halandó szokás után) grillpartikra járni! Vámpírok volnánk! - A szót méltósággal és csodálattal ejtette ki, és a bárban jól lát¬hatóan sok ember máris a bűvkörében volt.
Malcolm volt annyira intelligens, hogy ki akarta törölni a Diane viselkedése keltette tossz benyomást, miközben folyamatosan a figyelmen kívül hagyás gon¬dolati hullámait záporoztatta ránk, akik megütköztünk Diane-en.
Összeszedtem minden erőmet, és a lábfejére tapos¬tam. Rám villantotta a szemfogát. A kocsma vendégei pislogni kezdtek, és megrázták magukat.
- Miért nem húz el innen, uram? - szólalt meg Rene, aki a bárpultnál ült, könyöke mellett egy korsó sörrel.
Ez volt az a pillanat, amikor egy hajszálon múlt min¬den, amikor a kocsma vérfürdővé változhatott volna. Nem úgy nézett ki, hogy halandó embertársaim teljes mértékben felfognák, mennyire erősek a vámpírok vagy hogy mennyire nem ismernek irgalmat. Bill elém állt, amit minden egyes Merlotte'sban jelen lévő polgári személy észrevételezett.
- Hát ha nem vagyunk kívánatosak... - mondta Mal¬colm. Nagy izomtömegű férfiassága éles ellenétben állt a fuvolázó hanggal, amire hirtelen átváltott. - Ezek a jó emberek húst szeretnének fogyasztani, Diane, és emberi dolgokat csinálni. Egymással. Vagy a mi egykori bará-tunkkal, Bill-lel.
- Szerintem ez a kis pincérnő nagyon is emberi dolgot szeretne csinálni Bill-lel - kezdte rá megint Diane, de Malcolm elkapta a karját, és sebesen kitessékelte az ajtón, mielőtt még nagyobb kárt okozhatott volna.
Abban a percben, hogy kívül kerültek az ajtón, mint¬ha az egész bár együttesen megborzongott volna. Azt gondoltam, jobb lesz, ha én is elmegyek, habár Susie még nem került elő. Bill kint várt; amikor kérdeztem, hogy miért, akkor azt felelte, hogy biztos akart lenni benne, hogy tényleg elmentek.
Követtem Billt a házához, és közben azon gondolkod¬tam, hogy viszonylag egész könnyen megszabadultunk az újabb vámpírvizittől. Kíváncsi voltam, miért jött Malcolm és Diane; furcsállottam, hogy ilyen messze utaztak, és aztán egy szeszélyes ötlettől vezérelve csak úgy beugrottak a Merlotte'sba. Mivel nem mutattak semmiféle hajlandóságot a beilleszkedésre, talán csak Bill kilátásait akarták tönkretenni.
A Compton-ház szemlátomást megváltozott a leg¬utóbbi ottlétemhez képest, amikor azon a gyomorforga¬tó estén a többi vámpírral találkoztam.
Az építők nagyon kitettek magukért Bill házában, talán mert féltek nem igyekezni, vagy mert jól fizetett, nem tudom. Lehet, hogy mindkét dolog miatt. A nap¬paliba új mennyezet került, és a falaira új, fehér tapéta fi¬nom virágmintával. A keményfa padlót rendbe hozták, úgy csillogott, ahogy minden bizonnyal eredeti állapotá¬ban. Bill a konyhába vezetett. Elég üres volt, természete¬sen, de vidáman ragyogott, és állt benne egy vadonatúj hűtő tele palackozott, szintetikus vérrel (pfuj).
A földszinti fürdőszoba fényűzően hatalmas volt.
Amennyire én tudtam, Bill soha nem használta a für¬dőszobát; legalábbis nem elsődleges emberi szükségle¬tekhez. Ámulva néztem körbe.
A fürdőszoba tágas terét a régi kamra és a régi konyha nagyjából fele adta.
- Szeretek zuhanyozni — mondta az egyik sarokban ál¬ló átlátszó zuhanykabinra mutatva. Elég nagy volt két felnőtt számára, és talán még egy törpe is befért, vagy kettő. - És szeretek elnyúlni a meleg vízben. - A helyiség középen álló hatalmas kádféleségre mutatott, amelyet beltéri cédrus deszkapadló vett körbe, két oldalán lép¬csővel. Cserepes növények voltak köré rendezgetve. A helyiség annyira közel állt egy nagyon pazar dzsungel¬hoz, amennyire csak lehetséges volt Észak-Louisianában.
- Ez meg mi? - kérdeztem áhítattal.
- Hordozható masszázsmedence - válaszolta Bill büsz¬kén. - Vízsugarat lövell, és mindenki magának állíthatja be a neki megfelelő erősséget. Forró vizes kád - egysze¬rűsítette le.
- Ülései vannak - mondtam belepillantva. Belül a tetején körbe kék és zöld csempékkel volt díszítve. Kívül szabályozó kapcsolók villogtak.
Bill elfordított párat, és a víz zubogni kezdett.
- Esetleg együtt fürödhetnénk — javasolta. Éreztem, hogy lángolni kezd az arcom, és a szívem ki¬csit gyorsabban ver.
- Talán most? - Bill a pólómon matatott, ott, ahol a fekete sortba volt tűrve.
- Hát... talán. — Nem tudtam most egyenesen a szemébe nézni, amikor arra gondoltam, hogy ez a - jó, mondjuk rá, férfi - többet látott belőlem, mint amit va¬laha engedtem bárkinek, az orvosomat is beleértve.
- Hiányoztam? - kérdezte, miközben kigombolta, majd lehámozta rólam a sortomat.
- Igen - vágtam rá, mert tudtam, hogy igaz, ami igaz. Felnevetett, akkor sem hagyta abba, amikor letérdelt,
hogy kifűzze a sportcipőmet.
- Mit hiányoltál a leginkább, Sookie?
- Hiányoltam a csendedet - mondtam gondolkodás nélkül.
Felnézett. Az ujjai megálltak a fűző meglazítása köz¬ben.
- A csendemet — ismételte.
- Hogy nem vagyok képes hallani a gondolataidat. Elképzelni sem tudod, Bill, hogy ez milyen csodálatos.
- Azt hittem, hogy valami mást fogsz mondani.
- Hát, az is hiányzott.
- Mesélj róla - kérte, miközben levette a zoknimat, majd felcsúsztatta a kezét a combomon, és lehúzta a bu¬gyimat.
- Bill! Zavarba hozol - tiltakoztam.
- Sookie, velem ne érezd magad zavarban. A legkevés¬bé velem. - Már előttem állt, megszabadított a pólómtól és hátranyúlt, hogy kikapcsolja a melltartómat, aztán az ujjait végighúzta a bőrömön ott, ahol a pánt nyomot ha¬gyott. Ezután teljes figyelmét a mellemnek szentelte. Valamikor lerúghatta a szandálját.
- Megpróbálom - mondtam most már a saját lábuj¬jaimat vizsgálgatva.
- Vetkőztess le.
Na végre valami, amit én is tudok. Fürgén kigombol¬tam az ingét, kihúztam a nadrágjából, és hátratoltam a vállán. Kinyitottam az övét, és a nadrágja gombjával kezdtem munkálkodni. Makacskodott, küzdenem kel¬lett vele.
Bill megfogta a két kezemet, és a mellkasára húzta.
- Lassan, Sookie, lassan - mondta ellágyult, remegő hangon. Ereztem, hogyan nyugszom meg apránként, és cirógatni kezdtem a mellkasát, miközben ő is cirógatta az enyémet. Ujjammal a göndörödő szőrt sodorgattam, és nagyon finoman megcsipdestem lapos mellbimbóját. A kezét a tarkómra csúsztatta, és finoman rányomta a fe¬jemet. Tudtam, hogy ezt szeretik a férfiak, de Bill min¬den jel szerint, így aztán a másiknak is ugyanannyi fi¬gyelmet szenteltem. Mialatt ezzel voltam elfoglalva a kezem újra felvette a harcot azzal az átkozott gombbal, és ezúttal könnyűszerrel ki is nyitottam. Letoltam a nad¬rágját, és ujjaimat az alsónadrágjába csúsztattam.
Besegített a kádba, a víz bugyborékolt a lábunk körül.
- Megmosdathatlak előbb én? — kérdezte.
- Nem - válaszoltam elfúló hangon. - Kérem a szap¬pant.