11. FEJEZET
Másnap minden idegvégződésem szabadon libegett. Amikor beértem a munkába, elmeséltem Arlene-nek, hogy mi történt, mire ő szorosan átölelt, és azt mondta:
— Meg tudnám ölni azt a vadállatot, aki ezt tette sze¬gény Tinával!
Valahogy ettől sokkal jobban éreztem magam. Charl-sie ugyanolyan részvétteljes volt, habár jobban sajnálko¬zott az engem ért megrázkódtatás felett, semmint a macskám gyötrelmes kimúlásán. Sam egyszerűen csak mogorvának tűnt. Az volt a véleménye, hogy fel kéne hívnom a seriffet vagy Andy Bellefleurt, és az egyikük¬nek be kéne számolnom arról, ami történt. Végül Bud .Dearbornt hívtam.
— Általában sorozatosak az ilyen dolgok — mormolta Bud. - Habár senki más nem jelentett eltűnt vagy ki¬múlt állatot. Attól tartok, hogy ez valami személyes ügy, Sookie. Az a vámpír barátod, ő szereti a macskákat?
Lehunytam a szemem, és mélyet sóhajtottam. A Sam irodájában lévő telefont használtam, ott ült az asztal
3476
^08671
mögött, és a következő italmegrendelést próbálta össze¬állítani.
- Bill otthon volt, amikor valaki megölte Tinát, és a tornácomra hajította - mondtam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam. - Rögtön utána hívtam, és felvette a telefont. - Sam fürkészőn nézett fel, én meg felfelé me¬resztgettem a szemem, hogy mutassam, mi a vélemé¬nyem a seriff gyanújáról.
- És azt mondta, hogy a macskádat megfojtották -folytatta Bud nehézkesen.
- Igen.
- Megvan a fojtózsinór?
- Nem. Nem is nagyon tudom, mi az.
- Aztán mit csináltatok a kiscicáddal?
- Eltemettük.
- A te ötleted volt, vagy Mr. Comptoné?
- Az enyém. - Mi mást lehetett volna csinálni Tiná¬val?
- Lehet, hogy elmegyünk, és kihantoljuk a cicádat. Ha meglenne a fojtózsinór és a macska, abból talán rájö¬hetnénk, hogy ugyanazzal a módszerrel fojtották-e meg, mint Maudette-et és Dawnt - magyarázta Bud fáradt hangon.
- Sajnálom, erre nem gondoltam.
- Mindegy, nem számít. A fojtózsinór nélkül.
- Jól van. Viszlát. - Letettem, valószínűleg kicsit erőteljesebben, mint amennyire a készülék megkívánta. Sam szemöldöke a homlokára szaladt.
- Ez egy seggfej - mondtam.
- Bud nem rossz rendőr - mondta csendesen Sam. -Egyikünk sincs mifelénk hozzászokva az ilyen elmebeteg gyilkosságokhoz.
- Igazad van - ismertem el egy pillanat múlva. - Nem voltam fair. Csak úgy mondta ezt a „fojtózsinórt", mint¬ha büszke lenne rá, hogy milyen szép, új szavakat tud. Sajnálom, hogy begurultam rá.
- Neked sem kell tökéletesnek lenned, Sookie.
- Azt akarod mondani, hogy időről időre csesszem csak el a dolgokat, és aztán a legkevésbé se legyek meg¬értő és megbocsátó? Koszi, főnök úr. — Rámosolyogtam, éreztem, ahogyan elfintorodik a szám. Felkeltem az asz¬tal széléről, ahová a telefonáláshoz lecsüccsentem. Nyúj-tózkodtam. Addig nem, de amikor megláttam, hogy Sam hogyan issza magába a nyújtózásom látványát, me¬gint magabiztos lettem. - Na, dologra! - mondtam sza¬porán, és kimasíroztam a szobából, miközben próbáltam meggyőzni magamat, hogy egy leheletnyit sem ringat¬tam a csípőmet.
- Vigyáznál ma este a gyerekekre pár órát? - kérdezte Arlene kicsit szégyellősen. Eszembe jutott a legutóbbi eset, amikor a gyerekeinek felügyelete szóba került, eszembe jutott, hogy mennyire megsértődtem azon, hogy vonakodott a gyerekeit egy vámpírral hagyni. Nem egy anya fejével gondolkodtam. És még Arlene próbál mentegetődzni.
- Kész örömmel. — Vártam, hogy Arlene újra megem¬líti-e Billt, de nem tette. - Mettől meddig?
- Hát, Renével bemegyünk Monroe-ba a moziba -mondjuk fél hét?
- Persze. Vacsoráznak előtte?
- Ó, igen. Majd én megetetem őket. Ki fognak bújni a bőrükből, hogy találkozhatnak Sookie nénijükkel.
- Alig várom már.
- Köszi - mondta Arlene. Elhallgatott, majdnem mondott még valamit, aztán úgy tűnt, hogy meggondol¬ta magát. - Akkor fél hétkor találkozunk.
Öt körül értem haza, az út nagy részén a nappal szem¬ben vezettem, olyan volt, mintha farkasszemet nézett volna velem. Átöltöztem egy kékeszöld, rövid nadrágos pamutegyüttesbe, megfésülködtem, és összefogtam a hajamat egy banáncsattal. Bekaptam egy szendvicset, feszengve ültem egyedül a konyhaasztalnál. A ház nagy¬nak és üresnek hatott. Örömmel láttam meg Renét, ahogy a kocsival Cobyt és Lisát hozza.
- Arlene az egyik műkörmével bajlódik - magyarázta. Láthatóan kínos volt neki egy ilyen női problémáról tudósítani. - És Coby meg Lisa már szívesebben indult volna hozzád. - Feltűnt, hogy Rene még a munkásruhá¬jában van, vastag talpú csizma, kés, kalap meg minden. Arlene soha nem hagyná, hogy úgy vigye el valahova, hogy előbb nem zuhanyozik le és nem öltözik át.
Coby nyolc-, Lisa ötéves volt, és úgy csüngtek rajtam, mint két hatalmas fülönfüggő, amikor Rene odahajolt, hogy búcsúpuszit adjon nekik. A gyerekekhez való ra¬gaszkodása nagy piros pontot ért nálam, és helyeslően mosolyogtam rá. Megfogtam a gyerekek kezét, hogy át-kísérjem őket a konyhába egy kis fagyizásra.
- Úgy fél tizenegy-tizenegy körül jövünk - mondta. -Ha az jó. A kezét az ajtógombra tette.
- Persze - egyeztem bele. Már nyitottam a számat, hogy felajánljam, hogy vigyázok rájuk egész éjjel, ahogy már korábban is volt rá példa, de akkor eszembe jutott Tina ernyedt teste. Arra jutottam, hogy jobb, ha nem maradnak éjszakára. Kinoszogattam a gyerekeket a konyhába, és egy-két perc múlva hallottam, ahogyan Rene régi járgánya végigdübörög a behajtó úton.
Felkaptam Lisát.
- Alig tudlak már felemelni, kistündér, olyan nagyra nőttél! És te, Coby, borotválkozol már? - Jó fél órát ül¬tünk a konyhai asztalnál, mialatt a gyerekek elhadarták, mi minden történt velük a legutolsó találkozásunk óta.
Aztán Lisa olvasni akart nekem, úgyhogy elővettem egy kifestőkönyvet, amelyben benne voltak a színek és a számok nevei, és Lisa meglehetősen büszkén felolvasta őket nekem. Természetesen Cobynak be kellett bizo-nyítnia, hogy sokkal jobban olvas, utána meg nézni akarták a kedvenc műsorukat. Észre sem vettem, és már sötét volt.
- Ma este átjön a barátom - mondtam nekik. - Bill¬nek hívják.
- Anyu azt mondta nekünk, hogy különös barátod van - mondta Coby. - Ajánlom, hogy tessen nekem. Aján¬lom, hogy rendes legyen veled.
- O, az — biztosítottam a kisfiút, aki kihúzta magát és kidüllesztette a mellét, készen arra, hogy megvédjen, ha a különös barátom nem elég aranyos az ő megítélése sze¬rint.
- Küldött neked virágot? - kérdezte Lisa romantiku¬san.
- Nem, még nem. Céloznál rá neki te?
- Ó, igen, megmondom.
- Megkérte már a kezedet?
- Hát, nem. De én sem kérdeztem még, hogy lenne-e a férjem.
Természetesen Bill ezt a pillanatot választotta a ko¬pogáshoz.
- Vendégeim vannak - mondtam mosolyogva, ami¬kor ajtót nyitottam.
- Hallani - mondta.
Kézen fogtam, és a konyhába vezettem.
- Bill, ő itt Coby, és a fiatal hölgy pedig Lisa - mond¬tam szertartásosan.
- Remek, már úgyis találkozni akartam veletek -mondta meglepetésemre Bill. - Lisa és Coby, nem bán¬nátok, ha Sookie nénikéteknek udvarolnék?
A gyerekek elgondolkodva néztek rá.
- Igazából nem a nagynénénk - mondta Coby puha-tolódzva. - Az anyukánk jó barátnője.
- Tényleg?
- Igen, és azt is elárulta, hogy nem szoktál virágot kül¬deni - mondta Lisa. Egyszerre csak tisztán ejtette ki a hangzókat vékonyka hangján. Örömmel vettem észre, hogy már nincs gondja az „r" betűvel. Tényleg.
Bill oldalra sandított rám. Vállat vontam.
- Ók kérdezték - mondtam tehetetlenül.
- Hm - mondta elgondolkodva. - Csiszolnom kell a szokásaimon, Lisa. Köszönöm, hogy felhívtad rá a fi¬gyelmemet. Mikor van Sookie néni szülinapja, tudjátok?
Éreztem, hogy elpirulok.
- Bill - szóltam rá élesen. - Most hagyd abba.
- Te tudod, Coby? - kérdezte a kisfiút. Coby sajnálkozva ingatta a fejét.
- De azt tudom, hogy nyáron van valamikor, mert a legutóbb, amikor anyu Shreveportba vitte szülinapi ebédre Sookie-t, akkor nyár volt. Mi addig Renével vol¬tunk.
- Milyen okos vagy, hogy emlékszel erre, Coby -mondta neki Bill.
- Még ennél is okosabb vagyok! Találd ki, hogy mit tanultam a múltkor a suliban. - És Coby belekezdett, és abba sem hagyta.
Lisa végig nagy érdeklődéssel nézte Billt, amíg Coby magyarázott, és amikor Coby befejezte, azt mondta:
- Nagyon fehér vagy, Bill.
- Igen - válaszolta -, ilyen a rendes arcszínem.
A gyerekek összenéztek. Esküdni mernék rá, hogy azt gondolták, a „rendes arcszínem" valami betegség, és nem lenne túl udvarias tovább faggatódzni. A gyerekek időn¬ként határozottan tapintatosak tudnak lenni.
Bill az elején kicsit merev volt, de aztán kezdett fel¬engedni, ahogy telt-múlt az este. El kellett ismernem, hogy kilencre én már lefáradtam, de ő még jól bírta, egé-szen tizenegyig, amikor megjött értük Arlene és Rene.
Bemutattam a barátaimat Billnek, akik teljesen hét-köznapian kezet ráztak vele, és akkor újabb látogató ér¬kezett.
Jóképű vámpír volt, sűrű, fekete haja valószínűtlen hullámokba volt fésülve, és akkor bukkant elő a fák közül, amikor Arlene a bebugyolált gyerekeket rakosgat-
ta be az autóba, Bill pedig Renével csevegett. Bill a szo¬kott módon vámpírüdvözlésre lendítette a kezét, az pe¬dig felemelte viszonzásul a sajátját, és úgy csatlakozott Billhez és Renéhez, mintha várták volna.
A tornác hintaszékéből figyeltem, ahogyan Bill bemu¬tatja egymásnak őket, és a vámpír kezet fog Renével. Rene leesett állal bámult az újonnan érkezőre. Biztos voltam benne, hogy úgy érzi, ismeri. Bill jelentőségtelje¬sen Renére nézett, és ingatta a fejét, mire Rene szája be-csukódott, akármilyen megjegyzést akart is tenni.
Az újonnan érkező vámpír izmos volt, és magasabb Billnél. Elnyűtt farmert és elvises pólót viselt. Nehéz ba¬kancsának el volt kopva a sarka. Az egyik kezében szin¬tetikus vér volt egy sportkupakos palackban, amelyet időről időre meghúzott. Mr. Jómodor.
Talán csak Rene reakciója befolyásolt, de minél töb¬bet néztem, annál ismerősebbnek tűnt. Gondolatban próbáltam kicsit élénkíteni a bőre színét, elképzelni, hogy egyenesebb háttal áll, néhány vonással gazdagítani és kissé élettel telibbé tenni az arcát.
Úristen.
Ő volt a memphisi rock'n'roll király.
Rene megfordult, hogy induljon, és Bill felém irányí¬totta az újonnan érkezőt. A vámpír három méterről odakiáltott nekem.
- Halihó, Bill azt mondja itten, hogy valaki kicsinálta a cicádat. - Erős déli tájszólással beszélt.
Bill lehunyta a szemét egy pillanatra, én pedig csak némán bólintottam.
- Hát sajnálom nagyon. Szeretem a cicákat - mondta a magas vámpír, és teljes biztonsággal megértettem, hogy nem a bundájuk cirógatására értette. Reméltem, hogy a gyerekek nem kapták fel rá a fejüket, de Arlene megrettent arca előbukkant a kocsi ablakában. Valószí¬nűleg minden jóindulat, amit Billnek sikerült kiérde¬melnie, ezzel el is tűnt a lefolyóban.
Rene a vámpír háta mögött csóválta a fejét, majd be¬szállt a volán mögé, odakiáltva valamit búcsúzóul, ahogy beindította a motort. A fejét kidugta az ablakon, hogy még egyszer, utoljára alaposan megnézze magának az újonnan jövőt. Mondhatott valamit Arlene-nek, mert az újra feltűnt az ablakában, és úgy bámult, hogy majd ki¬esett a szeme. Láttam, hogy szó szerint leesik az álla a döbbenettől, ahogyan a Bill mellett álló teremtményt nézi. Akkor a feje eltűnt, és elhúzott a kocsi.
- Sookie - mondta Bill felszólító hangon -, ő itt Bubba.
- Bubba — ismételtem, alig mertem hinni a fülemnek.
- Ja, Bubba - mondta vidáman a vámpír, félelmetes mosolyából áradt a jóindulat. - Személyesen. Örülök, hogy találkoztunk.
Kezet fogtam vele, és kényszeríttettem magam, hogy visszamosolyogjak. Szent isten, fenn az égben, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer kezet fogok majd vele. Igaz, az már egyszer biztos, hogy a hátrányára változott.
- Bubba, nem bánnád, ha arra kérnélek, hogy várj kint a tornácon? Elmagyaráznám Sookie-nak az egyezsé¬günket.
- Én nem bánom - mondta Bubba könnyedén. Le¬telepedett a hintaszékbe, olyan elégedetten és bárgyún, mint egy úritök.
Bementünk a nappaliba, de előtte még ráeszméltem, hogy amikor Bubba felbukkant, az éjszakai zajongás -bogarak, békák - egészen egyszerűen megszakadt. -Reméltem, hogy elmagyarázhatom, mielőtt még Bubba ideér - suttogta Bill. - De nem tudtam.
-Az, akinek gondolom? - kérdeztem.
- Igen. Legalább már tudod, hogy egynémely történet igaz arról, hogy látták. De ne szólítsd a nevén. Hívd Bub-bának! Valami rosszul sült el, amikor átjött - emberből vámpír lett -, talán a vérében lévő gyógyszerek miatt.
- De valóban meghalt, ugye?
- Nem... teljesen. Egy közülünk való boncolósegéd, aki nagy rajongója, felfedezte benne az életnek az utolsó kis szikráját, úgyhogy áthozta, a gyorsított módszert használva.
- Áthozta?
- Vámpírrá tette - magyarázta Bill. - Ez azonban óriási hibának bizonyult. Soha nem lesz már olyan, mint amilyennek a barátaim leírták. Annyi esze sincs, mint egy tyúknak, úgyhogy abból tartja el magát, hogy külö¬nös megbízatásokat teljesít nekünk, többieknek. Nem állhatunk ki vele a nyilvánosság elé, beláthatod.
Tátott szájjal bólintottam. Persze hogy nem.
- Jesszuskám — mormoltam, döbbenten meredve a királyi fenségre a házam táján.
- Szóval, ne felejtsd el, hogy mennyire ostoba, és meggondolatlan... ne legyél vele kettesben, és soha ne szólítsd másként, csakis Bubbának. Aztán meg szereti a háziállatokat, ahogy mondta is neked, és a vérük rend¬szeres fogyasztása cseppet sem tette megbízhatóbbá. És akkor, hogy miért is hoztam ide...
Karba font kézzel álltam, és meglehetősen érdekelt Bill magyarázata.
- Édesem, el kell mennem a városból egy időre -mondta Bill.
Ez annyira váratlanul ért, hogy teljesen összezavarod¬tam.
- Micsoda... miért? Nem, várj csak. Nem kell tud¬nom. - Hadonásztam magam előtt, még a lehetőségét is elhessegettem annak, hogy Bill bármilyen formában beavasson olyasmibe, amiről tilos volt beszélnie a dolgai tekintetében.
- Majd elmondom, ha visszajöttem - mondta szára¬zon.
- Na és hogy kerül a képbe a barátod - Bubba? - Ha¬bár volt egy olyan piszok rossz érzésem, hogy máris tu¬dom.
- Bubba fog vigyázni rád, amíg távol vagyok - mond¬ta Bill kimérten.
Felhúztam a szemöldököm.
- Jó, nézd. Ő nincs oda... - Bill maga köré nézett -semmiért - állapította meg végül. - De erős, és azt csi¬nálja, amit mondok neki, és amíg ő itt van, akkor biztos, hogy senki sem tör be a házadba.
- Kint lesz az erdőben?
- Ó, igen - mondta Bill nyomatékosan. - Még az sincs megengedve neki, hogy idejöjjön, és beszéljenveled.
Csak keres sötétedéskor egy helyet, ahonnan látja a házat, és egész éjjel őrködik.
Nem szabad elfelejtenem rendesen becsukni a relu¬xákat. Nem volt valami felemelő gondolat, hogy egy tök homály vámpír kukucskál be az ablakomon.
- Tényleg azt hiszed, hogy erre szükség van? — kér¬deztem gyámoltalanul. - Tudod, nem emlékszem, hogy megkérdeztél volna engem is.
Bill mellkasa megemelkedett, ez volt az ő változata a mély sóhajra.
- Édesem - kezdte túlzóan türelmes hangon -, na¬gyon töröm magam, hogy hozzászokjam ahhoz a bánás¬módhoz, amilyet egy nő megkíván. De nekem ez nem természetes, különösen akkor nem, amikor félek, hogy veszélyben forogsz. Csak szeretném biztosítani a lelki békémet, amíg nem vagyok itt. Azt kívánom, hogy bár ne kellene mennem, nem azért megyek, mert akarok, hanem mert muszáj megtennem, kettőnkért.
Néztem.
- Vágom - mondtam végül. - Nagyon nem vagyok oda érte, de éjszakánként félek, és azt hiszem... hát jó, legyen.
Őszintén szólva, nem hiszem, hogy számított egy fi¬karcnyit is, hogy beleegyezem-e, vagy sem. Végül is, ho¬gyan tudnám elérni, hogy Bubba elmenjen, ha ő nem akar? Még a mi kis városkánk rendőri erőinek sem volt meg az eszközük, hogy vámpírokkal alkudozzanak, és ha ezzel az egy bizonyos vámpírral néznének szembe, akkor biztosan elég sokáig bámulnák tátott szájjal ahhoz, hogy azalatt ő kényelmesen széttéphesse őket. Hálás voltam
Bill törődéséért, és arra jutottam, hogy jobb, ha bele¬egyezem, hogy ezzel megköszönjem. Sietve megöleltem.
- Hát, ha menned kell, aztán csak óvatosan, amíg távol vagy - mondtam, és nagyon igyekeztem, hogy ne legyen kétségbeesett a hangom. - Van hol laknod?
- Igen. New Orleansban leszek. Volt még kiadó szoba a Vér a negyedben hotelban.
Olvastam egy cikket erről a szállodáról, ez volt a vilá¬gon az első, amelyik kimondottan a vámpír vendégek kiszolgálására szakosodott. Teljes biztonságot ígértek, és ez idáig ez így is volt. Ráadásul a francia negyed kellős közepének közepén volt. Alkonyatkor teljesen körül-vették a vámpiristák és a turisták arra várva, hogy kijöj¬jenek a vámpírok.
Kezdtem irigykedni. Próbáltam nem úgy kinézni, mint a sóvárgó kiskutyus, aki visszatolnak az ajtóból, amikor a gazdi elmegy, és újra felragyogtattam a mo¬solyomat.
- Akkor, mulass jól - mondtam derűsen. - A pakolás¬sal kész vagy? Azért kell pár órát vezetni odáig, és már sötét van.
-Az autó készen van. - Akkor esett csak le, hogy elha¬lasztotta az indulást, hogy velem és Arlene gyerekeivel töltse az időt. - Most jobb, ha megyek. - Habozott, úgy tűnt, a megfelelő szavakat keresi. Aztán kinyújtotta felém a két kezét. Megfogtam, ő egy kicsit maga felé hú-zott, és picit megszorította a kezem. A karjába omlot¬tam. Az arcomat az ingéhez dörzsöltem. A karom körül¬fonta, és magamhoz préseltem.
- Hiányozni fogsz - mondta. A hangja annyi volt csak, mint egy fuvallat, de én hallottam. Éreztem, hogy megcsókolja a fejem búbját, aztán ellépett tőlem, és ki¬ment az ajtón. Hallottam még, ahogy a tornácon az utolsó pillanatban ad még Bubbának néhány utasítást, és hogy megcsikordul a hintaszék, ahogy Bubba felkelt belőle.
Addig nem néztem ki az ablakon, amíg nem hallot¬tam, hogy Bill autója végigment a behajtó úton. Aztán láttam, hogy Bubba a fák közé ballag. Zuhanyozás köz¬ben arról győzködtem magam, hogy Bill egészen bizto¬san bízik Bubbában, mivel neki hagyta meg, hogy őrizzen engem. Csakhogy én még mindig nem voltam biztos benne, hogy kitől félek jobban: a gyilkostól, akire Bubba les, vagy Bubbától.
Másnap munka közben Arlene megkérdezte, miért volt nálam az a vámpír. Nem csodálkoztam rajta, hogy fel¬hozta.
- Hát, Billnek el kellett mennie a városból, és tudod, aggódott... - Reméltem, hogy ejti a témát. Azonban Charlsie is felbukkant.
- Azt akarod mondani - mondta Charlsie csillogó szemmel -, hogy a pasid személyi testőrt hozott neked?
Kelletlenül bólintottam. Megfogalmazhatjuk így is.
- Hogy ez mennyire romantikus — sóhajtotta Charl¬sie.
Nézhetjük így is.
- De neked is látnod kéne - mondta Arlene Charlsie-nek, addig téve lakatot a szájára, amíg bírt. - Pontosan úgy néz ki, mint...!
- Ó, nem, akkor nem, amikor beszélsz vele - vágtam közbe. - Akkor egy kicsit sem olyan. - Ez igaz volt. - És nagyon nincs ínyére, ha azt a nevet kimondják.
- Ó - mondta elhalkulva Arlene, mintha Bubba hall¬hatná a fényes napsütésben.
- Tényleg nagyobb biztonságban érzem magam, hogy Bubba ott van az erdőben - mondtam, ami többé-kevés¬bé igaz volt.
- Ó, hát nem a házban lakik? - kérdezte Charlsie határozottan kissé csalódott hangon.
- Úristen, dehogy! - mondtam, és gondolatban bo¬csánatot kértem az Úrtól, hogy hiába vettem a számra a nevét. Elég sokszor kellett ezt tennem mostanában. — Nem, Bubba az erdőben tölti az éjszakákat, és vigyáz a házra.
- Az igaz volt, amit a macskákról mondott? - Arlene úgy nézett ki, mint aki émelyeg.
- Csak viccelt. Nem volt túl jó poén, mi? - Szemér¬metlenül hazudtam. Határozott meggyőződésem volt, hogy Bubba nagy élvezettel fogyasztana bármikor pár korty macskavért.
Arlene a fejét csóválta, láthatóan nem győztem meg. Ideje volt témát váltani.
- Jól ereztétek magatokat tegnap Renével? - kérdez¬tem.
- Rene tegnap annyira jó formában volt, ugye? - kér¬dezte, és az arcán két rózsaszín folt jelent meg.
A sokszorosan elvált nő, amint elpirul.
- Te voltál vele. - Arlene élvezte a kicsit szabadabb szájú ugratásokat is.
- Jaj, milyen vagy! Én arra gondoltam, hogy igazán udvariasan viselkedett Bill-lel, sőt még azzal a Bubbá-val is.
- Mi oka lenne rá, hogy ne?
- Van egy kis fenntartása a vámpírokkal, Sookie. -Arlene megrázta a fejét. - Tudom, tudom, nekem is -vallotta be, amikor felvont szemöldökkel néztem rá. -Csakhogy Renének valóban előítéletei vannak. Cindy járt egy ideig egy vámpírral, és ettől Rene iszonyatosan kivolt.
- Cindyvel minden rendben? - Rendkívüli módon érdekelt valaki olyannak az egészségi állapota, aki vám¬pírral járt.
- Nem találkoztam vele - ismerte el Arlene -, de Rene majdnem minden második héten meglátogatja. Jól van, visszatért a jó útra. Egy kórház büféjében van ál¬lása.
Sam, aki a bárpult mögötti hűtőbe palackozott vért rakosgatott, megjegyezte:
- Talán Cindy szeretne hazajönni. A másik műszak¬ból Lindsey Krause Little Rockba költözik, úgyhogy kilép.
Erre aztán már mindannyian felkaptuk a fejünket. A Merlotte's kezdett súlyos munkaerőhiánnyal küszködni. Valami okból az alacsonyabb szakképesítést igénylő állá¬sok elvesztették a vonzerejüket.
- Behívtál valakit interjúra? — kérdezte Arlene.
- Át kell rágnom magam az aktákon - mondta Sam elgyötörten. Tudtam, hogy csak én és Arlene voltunk olyan pultoslányok, pincérnők, felszolgálók, nevezzük bárminek, akikhez Sam már több mint két éve ragasz¬kodott. Nem, ez nem igaz egészen; ott volt még Susanne Mitchell a másik műszakban. Sam sok időt töltött a munkafelvétellel és időnként az elbocsátással.
- Sookie, nem néznéd át a jelentkezők aktáját, hogy megnézd, nincs-e közöttük olyan, akiről tudod, hogy elköltözött, vagy már máshol talált munkát, esetleg olyan, akit szívből ajánlanál? Időt spórolhatnék vele.
- Dehogynem - válaszoltam. Eszembe jutott, hogy Arlene is megcsinálta ezt egypár éve, ami után végül fel¬vették Dawnt. Sokkal jobban részt vettünk a helyi kö¬zösség életében, mint Sam, aki úgy nézett ki, hogy soha nem kötődött semmihez. Sam már hatodik éve volt Bon Temps-ban, és senkivel nem találkoztam, aki tudott vol¬na bármit is azelőtti életéről, hogy megvásárolta a kocs¬mát.
Sam asztalához telepedtem a munkafelvételi kérelmek vaskos aktájával. Pár perc alatt sikerült rendszereznem őket. Három kupacom volt: elköltözött, máshol áll al¬kalmazásban, jó adottságú. Aztán csináltam egy negye¬dik és egy ötödik kupacot is: egy azoknak, akikkel képte¬len lennék együtt dolgozni, mert ki nem állhatom őket, és egy másik az elhunytaknak. Az első az ötödik kupac¬ban egy olyan lány volt, aki múlt karácsonykor szenve¬dett autóbalesetet, és megint szívből sajnáltam a szüleit, amikor megláttam a nevét a nyomtatvány tetején. A má-
sik, ebbe a kupacba kerülő akta tetején Maudette Pickens neve állt.
Maudette három hónappal a halála előtt folyamodott Samhez állásért. Azt gondolom, hogy a Grabbit Kwik-ben dolgozni nem lehetett túl lelkesítő. Átfutottam a kitöltött rubrikákat, és láttam, milyen pocsék volt a kéz¬írása meg a helyesírása, és újra elöntött a sajnálkozás. Próbáltam elképzelni a bátyámat, amint arra gondol, hogy ezzel a nővel lefeküdni - és azt filmre is venni - a szabadidejének értékes eltöltési módja, és ámultam kü¬lönös észjárásán. Azóta nem láttam, hogy elhajtott De-siree-vel. Reméltem, hogy egy darabban ért haza. Az a csaj igazi bombázó volt. Azt kívántam, hogy bár lehor¬gonyozna Liz Barett mellett: benne volt annyi tartás, hogy még a bátyámat is megtámogassa.
Mostanában ha a bátyámra gondoltam, mindig ag¬gódnom kellett. Bárcsak ne ismerte volna olyan jól Maudette-et és Dawnt! Sok férfi ismerte mindkettejü¬ket, és kétségtelenül nemcsak a hétköznapokból, hanem testileg is. Mindkettejüket megharapta vámpír. Dawn szerette az erőszakos szexet, Maudette hajlamait nem is¬mertem. Sok férfi kávézott és tankolt a Grabbit Kwik-ben, és ide is sok férfi járt, hogy igyon egyet. De csakis az én agyatlan bátyám filmezte le, ahogyan szexei Dawnnal és Maudette-tel.
Egy nagy műanyag poháron akadt meg a szemem Sam asztalán, amely tele volt jeges teával. „A Grabbit Kwikkes nagy szomjoltó!" ez volt rikító narancsszínnel a zöld pohárra írva. Sam is ismerte mindkét lányt. Dawn az alkalmazottja volt, Maudette állásért folyamodott hozzá.
Sam egészen biztosan nem örült annak, hogy én egy vámpírral találkozgatom. Talán azt sem szerette, ha bárki egy vámpírral találkozgat.
Pont akkor jött be Sam, és én úgy rándultam meg, mintha valami rosszat csináltam volna. És csináltam is, magamban. Az is rossz, ha gonoszságot feltételez valaki a barátjáról.
- Melyik kupac a jóké? - kérdezte, és zavartan nézett rám.
Átadtam neki egy kisebb adagot, talán úgy tíz jelent¬kezést.
- Ez a csaj, Amy Burley - mondtam a legfelsőre mu¬tatva -, van tapasztalata is, mostanában csak beugrós a Good Times bárban, és Charlsie együtt dolgozott ott vele. Úgyhogy, gondolom, megkérdezhetnéd először is Charlsie-t.
- Kösz, Sookie. Sok gondot venne le a nyakamról. A tudomásul vételt kurta biccentéssel jeleztem.
- Jól vagy? - kérdezte. — Ma valahogy olyan tűnődő vagy.
Merőn ránéztem. Pont úgy festett, ahogy mindig. De a tudata el volt zárva előlem. Hogy csinálhatta? Az egyet¬len másik olyan tudatvilág, amelybe nem volt bejárá¬som, a Billé volt, ami a vámpírságából fakadt. Csakhogy Sam nem volt vámpír, az biztos.
- Csak hiányzik Bill — mondtam tűnődve. Vajon kioktat a vámpírokkal való randizás veszedelmeiről?
Sam válasza így hangzott:
- Nappal van. Úgysem érezné itt túl jól most magát.
- Persze hogy nem - mondtam kurtán, és már majd¬nem hozzátettem: de nincs a városban. Aztán feltettem magamban a kérdést, hogy ez okos dolog volt-e, amikor él bennem a gyanú, még ha csak egy icipici is, hogy a főnököm nem ártatlan. Olyan kurtán-furcsán mentem ki az irodából, hogy Sam döbbenten bámult utánam.
Aznap délután láttam, hogy Sam és Arlene hosszan beszélget, és az oldalra sandítgatásaikból kitaláltam, mi a téma. Sam arca aggodalmasabb volt, mint valaha, ami¬kor visszament az irodába. De aznap már egyáltalán nem dumáltunk semmiről.
Nehéz volt aznap este hazamenni, mert tudtam, hogy reggelig egyedül leszek. Amikor más estéken egyedül voltam, ott volt a biztonságérzet, hogy Bill csak egy tele-fonhívásnyira van tőlem. Most nem. Igyekeztem meg¬békélni vele, hogy őriznek, ha már egyszer sötét van, és Búbba előmászott arról a helyről, bárhol volt is, ahol aludt, de valahogy sehogyan sem sikerült.
Felhívtam Jasont, de nem volt otthon. Hívtam a Mer-lotte'st, abban a hitben, hogy talán ott van, de Terry Bellefleur vette fel a telefont, és azt mondta, hogy Jason nem járt ott.
Kíváncsi lettem volna, hogy Sam mit csinál aznap este. Kíváncsi lettem volna, hogy látszólag miért nem randizik többet. Nem a lehetőségek hiánya miatt volt, az adódó alkalmaknak elég sokszor magam is tanúja voltam.
Dawn különösen rámenős volt.
Azon az estén semmi olyasmire nem tudtam gondol¬ni, amivel elégedett lettem volna.
Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon Bubba-e az a bérgyilkos fickó, illetve bérgyilkos vámpír, akit Bill fel¬hívott, amikor azt akarta, hogy Bartlett bácsit agyon¬csapja valaki. Azon tűnődtem, hogy vajon Bill miért egy ilyen gyökagyú teremtményt választott az őrzésemre.
Valahogy olvashatatlannak tűnt minden könyv, ame¬lyet a kezembe vettem. Minden tévéműsor, amit nézni próbáltam, nevetségesnek hatott. Próbáltam olvasni a Time magazint, amit járattam, és felbőszített, hogy az öngyilkosságra való hajlam olyan sok nemzet sajátja. El¬dobtam a szoba másik végébe a lapot.
A gondolataim körbe-körbe futkostak, mint valami mókus, amelyik megpróbál kijutni a ketrecéből. Semmi nem tudott feldobni, sehol sem éreztem magam jól.
Amikor megszólalt a telefon, ugrottam egy nagyot.
- Halló? - szóltam bele élesen.
-Jason megjött - mondta Terry Bellefleur. - Meghív¬na egy italra.
Szorongva gondoltam rá, hogy kimenjek a kocsim¬hoz, most, hogy már sötét van, arra, hogy hazajövök az üres házba, legalábbis abba a házba, amiről remélem, hogy akkor is üres lesz. Aztán korholni kezdtem magam, végül is lesz itt valaki, aki ügyel a házra, valaki, aki na-- gyon erős, még ha nagyon agyatlan is.
- Jól van, máris ott vagyok - mondtam. Terry egyszerűen letette. Locsi-fecsi bácsi. Felvettem egy farmerszoknyát meg egy sárga pólót, és
mindkét irányba szétnézve, átvágtam az udvaron a ko¬csimhoz. Minden kinti villanyt égve hagytam, és olyan
gyorsan nyitottam ki és csusszantam a kocsiba, mint a sebes gondolat. Amikor bent voltam, gyorsan bezártam. Egészen biztos, hogy így nem élhetek.
Gépiesen az alkalmazottak parkolójába álltam be, ami¬kor a Merlotte'shoz értem. Egy kutya kaparászott a sze¬metes konténer körül, és amint mentem befelé, megpas¬kolgattam a fejét. Nagyjából hetente ki kellett hívnunk a sintért, hogy jöjjön és vigyen el néhány kóbor vagy ki¬dobott kutyát. Sok volt köztük vemhes, és rosszul vol¬tam az egésztől.
Terry bent állt a pult mögött.
- Szia - mondtam körbenézve. - Hol van Jason?
- Itt nincs - mondta Terry. - Ma este nem is láttam. Ahogy a telefonban mondtam is.
Rámeredtem.
- De aztán felhívtál, és azt mondtad, hogy megjött.
- Nem, nem jött.
Csak bámultunk egymásra. Terrynek amúgy sem volt jó napja, láttam. A fejében csak úgy kavargott a sereg szolgálatában töltött évek rengeteg rémsége, és a küzdel¬me az alkohol és a drogok ellen. Kívülről annyi látszott, hogy ki van pirulva és verejtékezik a légkondi ellenére, a mozdulatai egyenetlenek és suták. Szegény Terry.
- Tényleg nem hívtál? - kérdeztem, olyan semleges hangon, ahogy csak lehetett.
- Mondtam már, hogy nem, ugye? — A hangja kimon¬dottan ellenséges volt.
Reméltem, hogy egy vendégnek sem lesz ma este né¬zeteltérése Terryvel. Békülékeny mosollyal vonultam vissza.
A kutya még mindig a hátsó ajtónál volt. Nyüszíteni kezdett, amikor meglátott.
- Éhes vagy, kispajtás? - kérdeztem. Egyenesen oda¬jött hozzám, a kóbor állatoktól megszokott alázat nél¬kül. Amikor közelebb jött a lámpához, láttam, hogy csak mostanában maradhatott magára, már ha a fényes szőr-zetből lehet erre következtetni. Skót juhászkutya volt, legalábbis nagy részben. Már indultam a konyhába, hogy megkérdezzem az aznapi szakácsot, hogy van-e va¬lami maradék ennek a cimborának, de akkor jobb jutott eszembe.
- Tudom, hogy a csúnya, rossz Búbba a háznál van, de talán te be is jöhetnél velem — mondtam azon a selype-gős hangon, amelyen az állatokkal beszéltem, amikor azt hittem, hogy senki sem hallja. - Megtennénk, hogy kint pisilünk, és nem rondítjuk össze a házat? Hm, kiskutya?
Mintha értette volna, amit mondok, a skót juhász¬kutya megjelölte a konténer oldalát.
- Jó kis kutya! Autókázol velem? — Kinyitottam a ko¬csiajtót, és reméltem, hogy azért nem fogja túlságosan bepiszkítani az ülést. A kutya vonakodott. — Gyere csak, buksikám, adok majd enni valami finomat, amikor ha¬zaérünk, jó? - A vesztegetés nem minden körülmények között rossz dolog.
Még néhány felnézés és a kezem kitartó szimatolása után az eb az anyósülésre ugrott, és úgy nézett ki a szél¬védőn, mint aki elkötelezte magát a kaland mellett.
Mondtam neki, hogy ez nagyon szép volt tőle, és megvakargattam a füle tövét. Elindultunk, és a kutya vi¬selkedéséből világos lett, hogy hozzá van szokva az uta¬záshoz.
- Szóval, amikor a házhoz érünk, pajtás - mondtam határozottan neki -, akkor a bejárati ajtóhoz vágtatunk, jól van? Van egy ogre az erdőben, aki szíves-örömest fel¬falna.
A kutya izgatottan csaholt.
- A, esélye sem lesz - nyugtattam meg. Az biztos, hogy jó volt szólni valakihez. Még úgy is jó volt, hogy nem tudott válaszolni, legalábbis momentán. És a paj¬zsomat sem kellett tartanom, mert nem ember volt. La¬zítottam.
- Sietnünk kell majd.
- Vaú - értett egyet velem a társam.
- Valahogy szólítanom kell téged - mondtam. - Mit szólnál a... Buffyhoz?
A kutya morgott.
- Jó. Akkor Rover? Nyüszités.
- Ez sem tetszik. Hm. - A behajtó útra fordultunk.
- Lehet, hogy van már neved? - kérdeztem. - Hadd nézzem csak a nyakadat. - Miután leállítottam a motort, végigkutattam a vaskos bundát. Még bolhanyakörve sem volt. - Valaki nagyon elhanyagolt téged, kis buksi -mondtam. - De ennek vége. Én jó mamid leszek. -Ezzel a legutóbbi bugyuta szöveggel előkészítettem a ház kulcsát, és kinyitottam az ajtómat. A kutya utánam nyo¬makodott, el mellettem, és már kint is állt az udvaron, éberen forgatva a fejét. Beleszimatolt a levegőbe, és mor¬gás tört fel a torkából.
- Ő csak egy rendes vámpír, kiskutyám, ő vigyáz a házra. Gyere csak be szépen.
Kitartó csalogatással sikerült bevinnem a házba. Az ajtót rögtön bezártam magunk mögött.
A kutya fel-le mászkált a nappaliban, szimatolt és pis¬logott. Egy percig figyeltem, hogy biztos legyek benne, nem fog semmit sem megrágni vagy a lábát felemelni, majd kimentem a konyhába, hogy kerítsek neki valami ennivalót. Egy nagy tálba vizet eresztettem. Elővettem egy másik műanyag tálat, amelyben nagyi fejes salátát tartott, és beletettem Tina maradék eledelét meg egy kis maradék fasírtot. Arra gondoltam, hogy ha valaki éhes, ez elég elfogadható. A kutya végül kidugta az orrát a konyhába, és a tálak fölé hajolt. Megszagolta az ételt, fel¬emelte a fejét, és egy hosszú pillantást lövellt felém.
- Sajnálom. Nincs kutyaeleségem. Ez a legjobb, ami¬vel szolgálhatok. Ha velem akarsz maradni, akkor majd szerzek neked olyan kutyakaját húsos falatkákkal. - A kutya tovább bámult rám még néhány másodpercig, aztán a tálba hajtotta a fejét. Evett egy kis húst, ivott egyet, és várakozásteljesen felnézett rám.
- Hívhatnálak Rexnek? Kis morgás.
- Mit szólsz a Deanhez? — kérdeztem. A Dean szép név. - A shreveporti könyvesboltban azt a nagyon kelle¬mes eladófiút hívták így, aki egyszer kiszolgált. Olyasmi szeme volt, mint ennek a skót juhászkutyának, érdek¬lődő, intelligens. És a Dean elég különleges is volt, soha nem találkoztam egy kutyával sem, akit Deannek hív¬tak. - Lefogadom, hogy okosabb vagy, mint Bubba -mondtam elgondolkodva, mire a kutya egy rövid, éles vakkantást hallatott.
- Na, gyere, Dean, menjünk lefeküdni - mondtam nagy élvezettel, hogy van kihez szólnom. A kutya utá¬nam talpalt a hálószobába, minden bútort nagyon ala¬posan ellenőrzött. Lekaptam a szoknyámat és a pólómat, elraktam őket, majd kiléptem a bugyimból és kikap¬csoltam a melltartómat. A kutya odaadó figyelemmel nézett, amíg előhúztam egy tiszta hálóinget, és a fürdő¬szobába indultam zuhanyozni. Amikor kijöttem, tisztán és megnyugodva, Dean a küszöbön ült, és fejét elbillen¬tette az egyik oldalra.
- Azért, hogy tiszták legyünk, az emberek szeretnek zuhanyozni - mondtam neki. - Tudom, a kutyák nem. Gondolom, ez olyan emberi dolog. - Megmostam a fo¬gamat, és felvettem a hálóingemet. - Na, akkor lefekhe-tünk, Dean?
Válasz gyanánt felugrott az ágyra, körbeforgott, és lefeküdt.
- Hohó! Álljunk csak meg! — Azt hiszem, ezt csak in¬kább magamnak mondtam. Nagyi rettentően bepipul-na, ha tudná, hogy egy kutya van az ágyában. Szerinte az állatok addig aranyosak, amíg kint töltik az éjszakát. Az emberek bent, az állatok kint, ez volt nála a szabály. Hát, nálam most az volt, hogy egy vámpír kint, egy skót ju¬hászkutya bent.
- Lefelé! - mondtam, és a szőnyegre mutattam. A kutya lassan, kelletlenül lemászott az ágyról.
- Marad - szóltam rá keményen, és az ágyba feküd¬tem. Nagyon fáradt voltam, de közel sem olyan ideges, most, hogy ott volt a kutya; habár azt nem tudtam, mi¬lyen segítségre számítok tőle, ha tényleg behatolnának, mivel nem ismert eléggé ahhoz, hogy hűséges legyen hozzám. De beértem bármivel, amit találtam, hogy megnyugodhassam. Kezdtem ellazulni, hogy elaludjak. Abban a pillanatban, ahogy álomba zuhantam, éreztem, hogy az ágy megsüllyed a kutya súlya alatt. Egy keskeny nyelv nyalta meg az arcomat. A kutya szorosan mellém telepedett. Megfordultam, és megpaskoltam. Meglehe¬tősen kellemes volt, hogy ott van velem.
A következő dolog, amit észleltem, a hajnal bekö¬szönte volt. Hallottam, hogy kint a madarak apait¬anyait beleadnak, eszeveszetten csiripeltek, és csodála¬tosan jólesett, hogy fekszik valaki velem az ágyban. A hálóingemen keresztül éreztem a kutya langyos testét; biztosan melegem lehetett az éjjel, és lerúgtam a takarót. Álmosan paskolgattam az állat fejét, majd a bundáját kezdtem simogatni, az ujjaim szórakozottan jártak a vastag szőrben. Kicsit közelebb húzódott, megszimatolta az arcomat, és az egyik karjával átölelt. A karjával?
Egyetlen mozdulattal ugrottam ki az ágyból, és fel¬sikoltottam.
Az ágyamban Sam támaszkodott fel a könyökére, képes felével felfelé, és jól mulatott rajtam.
— Jesszus, jesszus, úristen! Sam, hogy kerülsz te ide? Mit csinálsz? Hol van Dean? — A tenyerembe rejtettem az arcomat, és hátat fordítottam, de minden bizonnyal már láttam, amit látni lehetett, és az semmi más, csak Sam volt.
- Vaú - mondta Sam emberi hangon, és az igazság va¬salt orrú bakancsként rúgott gyomorszájon.
Visszaperdültem felé, bányajáratokat lehetett volna robbantani azzal a haraggal, amit éreztem.
- Tegnap este végignézted, ahogyan levetkőzöm, te... te... átkozott kutya!
- Sookie - mondta győzködő hangon. - Hallgass meg.
Újabb gondolat hasított belém.
- Jaj, Sam. Bill meg fog ölni. - Leültem a sámlira a szoba sarkában, a fürdőszoba ajtaja mellett. A térdemre könyököltem, és lelógattam a fejem. — Ó, ne — mond¬tam. - Ne, ne, ne.
Sam előttem térdelt. A vastag szálú vörösarany szőrzet kétszeresen sűrű volt a mellkasán, és széles sávban to¬vább, lefelé a... Megint behunytam a szemem.
- Sookie, aggódtam, amikor Arlene mondta, hogy egyedül leszel - kezdte Sam.
- Bubbáról nem mesélt?
- Bubba?
-Az a vámpír, akinek Bill meghagyta, hogy vigyázzon a házra.
- Ja. De igen, azt mondta, hogy valami énekesre em¬lékezteti.
- Hát, Bubbának hívják. Szórakozásból szereti meg¬csapolni az állatokat.
Nagyon elégedett voltam, amikor (az ujjaimon ke¬resztül is) láttam, hogy Sam elsápad.
- Hát, ha így van, akkor oltári mázli, hogy beengedtél - mondta végül.
Hirtelen magam előtt láttam az előző esti külsejét, és megkérdeztem:
- Mi vagy te, Sam?
- Alakváltó vagyok. Azt gondoltam, itt az ideje, hogy megtudd.
- Muszáj volt ezt a módját választanod?
- Igazából - mondta zavartan -, azt terveztem, hogy felkelek, és kimegyek, mielőtt még kinyitnád a szemed. Egyszerűen elaludtam. A négy lábon rohangálás ször¬nyen fárasztó dolog.
- Azt hittem, hogy az emberek csak farkassá szoktak átváltozni.
- Nem. Bármivé át tudok változni.
Annyira érdekelt, hogy az ölembe ejtettem a kezem, és próbáltam csak a szemébe nézni.
- Milyen sűrűn van ez? - kérdeztem. - Te döntheted el?
- Teliholdkor muszáj - magyarázta. - Más alkalmak¬kor akarnom kell; akkor nehezebb és tovább tart. Át tu¬dok változni bármilyen olyan állattá, amit az alakváltás előtt láttam. Ezért egy kutyás albumot tartok a kisaszta¬lon a skót juhászkutyánál kinyitva. A skót juhász nagy, de nem ijesztő.
- Akkor madár is tudsz lenni?
- Aha, de repülni nehéz. Mindig féltem tőle, hogy megsülök egy villanyvezetéken, vagy nekirepülök egy ablaküvegnek.
- Miért? Miért akartad, hogy megtudjam?
- Úgy tűnt, hogy nagyon jól tudod kezelni Bill vám¬pír mivoltát. Valójában úgy tűnt, hogy még élvezed is. Ezért azt gondoltam, kiderítem, hogyan tudod kezelni az én... állapotomat.
- De ami te vagy - mondtam hirtelen másik tudati síkra váltva -, azt nem lehet vírussal magyarázni! Úgy értem, te tényleg átváltozol!
Nem mondott semmit. Csak nézett rám, a szeme most kék volt, de éppolyan intelligens és fürkésző.
- Alakváltónak lenni természetfeletti dolog. Ha ez lé¬tezik, akkor más dolgok is lehetnek. Akkor... - mondtam lassan, óvatosan - Bill egyáltalán nem kapott el sem¬milyen vírust. A vámpírlétet nem lehet igazán ezüst-, fokhagyma- és napfényallergiával magyarázni... ezek csak humbugok, amiket a vámpírok terjesztenek, akár propagandának is mondhatnánk... így könnyebben elfogadják őket, egy szörnyű kór szenvedő áldozatait. De igazából ők... ők igazából...
A fürdőszobába rohantam, és elhánytam magam. Sze¬rencsére sikerült a vécébe.
- Igen - mondta Sam az ajtóból szomorú hangon. -Sajnálom, Sookie. De Billnek nincs vírusfertőzése. Ő igazából, tényleg halott.
Megmostam arcomat és kétszer a fogamat. Az ágy szé¬lére ültem, túl fáradtnak éreztem magam, hogy tovább csináljam. Sam mellém ült. Megnyugtatólag átkarolt, s
egy perc múlva közelebb bújtam, és arcomat a vállgöd-rébe fektettem.
- Tudod, egyszer rádiót hallgattam - mondtam össze¬függés nélkül. - És hallottam egy műsort a hibernálás-ról, hogy sok ember dönt amellett, hogy csak a fejüket fagyasszák le, mert az sokkal olcsóbb, mint az egész testet.
-Mi?
- Kitalálod, hogy mit játszottak nekik, amikor meg¬haltak?
- Mit, Sookie?
- A Hajtsd a fejed a vállamrát.
Sam csukló hangot adott ki, ami aztán nevetéssé fokozódott.
- Figyelj, Sam - mondtam, amikor abbahagyta. - Ér¬tem, hogy mit mondasz, de ezt Bill-lel kell megolda¬nom. Szeretem Billt. Hűséges vagyok hozzá. És nincs itt, hogy elmondja az ő álláspontját.
- Ó, nem arról van szó, hogy én el akarlak csábítani Billtől. Habár milyen csodálatos is lenne - és Sam arcán elterült az a ritkán látott ragyogó mosoly. Sokkal oldot-tabbnak tűnt most, hogy már tudtam a titkát.
- Tehát akkor mire megy ki ez az egész?
- Arra megy ki, hogy életben tartsalak, amíg elkapják a gyilkost.
- Akkor ezért ébredsz az ágyamban meztelenül? A vé¬delmem érdekében?
Volt olyan előzékeny, hogy úgy tett, mintha elszé-gyellné magát.
- Nos, lehet, hogy jobban is eltervezhettem volna. De szentül meg voltam róla győződve, hogy kell melléd
629
valaki, mivel Arlene mondta, hogy Bill elutazik. Azt tudtam, hogy nem engednéd, hogy emberként itt tölt¬sem az éjszakát.
- Most már nyugton maradsz, hogy tudod, hogy éj¬szakánként Bubba őrzi a házat?
- A vámpírok erősek és kíméletlenek - ismerte el Sam. - Szerintem Bubba tartozik Billnek valamiért, kü¬lönben nem tenne neki szívességet. A vámpíroknak nem erősségük, hogy szívességeket tegyenek egymásnak. Az ő világukban nagyon összetett a viszonyrendszer.
Jobban kellett volna figyelnem Sam szavaira, de arra gondoltam, hogy jobb, ha nem magyarázom el Bubba származását.
- Ha vagy te, és van Bill, akkor azt hiszem, nagyon sok minden lehet még, ami ellentmond a természetnek
— mondtam. Rájöttem, hogy az eszmék valóságos kin¬csestára várt rám. Mióta Bill-lel találkoztam, már nem volt rá akkora késztetésem, hogy az információkat fel¬halmozzam későbbi átgondolásra, de abból még nem lett baj, ha felkészült valaki. - El kell mondanod majd egyszer. - A jeti? A Loch Ness-i szörny? Én mindig hit¬tem a Loch Ness-i szörnyben.
- Na, azt hiszem, jobb lesz, ha én most hazamegyek -mondta Sam. Reménykedve nézett rám. Még mindig meztelenül.
- Igen, azt hiszem, tényleg jobb. De, ó, a franciskába
- te még... ó, fenébe is. - Feldübörögtem az emeletre, hogy keressek valami ruhát. Úgy rémlett, hogy Jasonnek volt a fenti szekrényben pár holmija, amelyeket vész¬helyzetre tartott itt.
Ahogy számítottam rá, tényleg volt az első szoba szek¬rényében egy farmer meg egy munkásing. Máris meleg volt odafönt, a bádogtető alatt, mert a felső szint másik termosztátra volt kötve. Amikor megint lejöttem, hálá¬san léptem a hűtött levegőjű helyiségbe.
- Tessék - mondtam, Sam kezébe adva a ruhákat. — Remélem, azért jók lesznek rád. - Úgy nézett, mintha ott akarná folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk, de én már nagyon is a tudatában voltam, hogy csak egy vékony műselyem hálóing minden öltözékem, neki pedig a nagy semmi.
- Fel a ruhákkal - mondtam szigorúan. - És kint a nappaliban öltözz. - Kituszkoltam, és becsuktam mö¬götte az ajtót. Arra gondoltam, hogy sértő lenne, ha be¬zárnám az ajtót, úgyhogy nem tettem. Rekordidő alatt felöltöztem, tiszta alsóneműt húztam, és azt a farmer¬szoknyát és a sárga pólót, amit előző este. Feldobtam va¬lami sminket, betettem egy fülbevalót, a hajamat copfba fésültem, és a sima gumira rátekertem egy sárgát is. A hangulatom emelkedett a tükörképemtől. Aztán a mo-solyomból aggodalmas homlokráncolás lett, amikor mintha egy kocsit hallottam volna az udvarra hajtani.
Úgy jöttem ki a fürdőszobából, mint akin átment egy tank, és pokolian reméltem, hogy Sam felöltözött és el¬rejtőzött. Jobbat talált ki. Visszaváltozott kutyává. A ru¬hák a padlón voltak elszórva, én meg felkaptam, és a fo¬lyosón lévő gardróbba gyömöszöltem őket.
- Jó kutya! - mondtam túláradva, és megvakargattam a füle tövét. Dean viszonzásképpen a hideg, fekete orrát a szoknyám alá dugta. - Azonnal hagyd abba - mond¬tam, és kinéztem az ablakon. - Andy Bellefleur az mondtam a kutyának.
Andy kipattant Dodge Ramjéből, egy hosszú másod¬percig nyújtózkodott, aztán a bejárati ajtó felé indult. Kinyitottam, Deannel az oldalamon.
Fürkészőn néztem Andyre.
- Úgy festesz, mint aki egész éjjel talpon volt, Andy. Csinálhatok neked egy kávét?
A kutya egy pillanatra sem hagyta abba mellettem a mocorgást.
- Az nagyon jólesne - válaszolta. - Bejöhetek?
- Persze. — Félreálltam. Dean morgott.
- Nahát, van egy őrkutyád is. Lábhoz, pajti. Gyere, lábhoz.
Andy leguggolt, hogy odatartsa a kezét a skót juhász¬kutyának, akire egyszerűen képtelen voltam Samként gondolni. Dean megszagolta Andy kezét, de nem nyalta meg. Ehelyett köztem és Andy között maradt.
- Gyere hátra a konyhába - mondtam. Andy felegye¬nesedett, és utánam jött. Feltettem a kávét egy kis főző¬ben, és egy kis kenyeret dugtam a pirítóba. Még beletelt pár percbe, amíg kirakosgattam a tejszínt, a cukrot, a kanalakat és a csészéket, de aztán szembe kellett néznem azzal, miért is van itt Andy. Gyűrött volt az arca; tíz évvel nézett ki többnek, mint ahány évesnek tudtam. Ez nem udvariassági látogatás volt.
- Sookie, hol voltál az elmúlt éjszaka? Nem dolgoztál?
- Nem. Itt voltam, kivéve azt az időt, amikor elugrat¬tam a Merlotte'sba.
- Ez alatt járt itt Bill, ha csak rövid időre is?
- Nem, New Orleansban van. Abban az új szállodá¬ban lakik a francia negyedben, amelyik csak vámpír¬vendégeket fogad.
- És te biztos vagy benne, hogy ott van.
- Igen. - Éreztem, hogy megfeszül az arcom. Most jön a rossz hír.
- Egész éjjel talpon voltam - mondta Andy.
- !gen-
- Most jövök egy újabb bűnügyi helyszínről.
- Igen. - Behatoltam a tudatába. - Amy Burley? -Mélyen a szemébe néztem, hogy megbizonyosodjam róla. - Amy, aki a Good Times bárban dolgozott? - A tegnapi név a számításba jövő pultoslányok kérvényku¬pacának tetejéről, a név, amelyet Samnek mondtam. Lenéztem a kutyára. A padlón feküdt, a pofája a mancsai között, annyira szomorúan és döbbenten nézett, ahogy én éreztem magam. Szívszaggatóan nyüszögött.
Andy majdnem felnyársalt a barna szemével.
- Honnan tudsz erről?
- Hagyjuk a szarakodást, Andy, tudod, hogy képes va¬gyok olvasni mások gondolataiban. Szörnyen érzem magam. Szegény Amy. Úgy volt, mint a többiekkel?
- Igen - válaszolta. - Igen, úgy, mint a többiekkel. Csakhogy a fognyomok frissebbek voltak.
Arra az éjszakára gondoltam, amikor Billnek és nekem Shreveportba kellett mennünk, hogy megfelel¬jünk Eric hívásának. Vajon Amy adott vért Billnek azon az estén? Képtelen voltam kiszámolni, hogy hány nappal ezelőtt volt, teljesen felborította az időérzékemet az el¬múlt néhány hét rengeteg szörnyű és bizarr eseménye.
Leroskadtam egy konyhai faszékre. Pár percig tétován csóváltam a fejem, meghökkentett, hogy mekkora for¬dulatot vett az életem.
Amy Burley élete nem vesz több fordulatot. Leráztam magamról az apátia furcsa igézetét, felálltam, és kitöltöt¬tem a kávét.
- Bill tegnapelőtt este óta nem volt itt - mondtam.
- És te itt töltötted az egész éjszakát?
- Úgy van. A kutyám is megmondhatja - és lemo¬solyogtam Deanre, aki felnyüszített, hogy végre rá is fi¬gyelnek. Odajött hozzám, hogy a bozontos fejét a tér¬demre fektesse, amíg kávézom. A fülét simogattam.
- Hallottál a bátyád felől?
- Nem, de volt egy furcsa telefonhívásom, valakitől, aki azt mondta, hogy a Merlotte'sban van. - Amint ki¬ejtettem ezeket a szavakat, rájöttem, hogy csakis Sam hívhatott, mert a Merlotte'sba akart csalni, hogy elérje, hogy csatlakozhasson hozzám, és hazakísérhessen. Dean ásított, egy nagy állkapocsrecsegtető ásítással, amelytől kilátszott minden egyes éles, fehér foga.
Azt kívántam, bárcsak befogtam volna a számat.
De most már magyarázattal kellett szolgálnom az egész dologról Andynek, aki a konyhai székemen fél¬álomban ájuldozott, skót kockás inge gyűrött és kávéfol¬tos volt, khaki színű vászonnadrágja elvesztette a for¬máját a hosszú viseléstől. Úgy áhítozott az ágy után, ahogyan egy ló vágyhat a saját istállója után.
- Pihenned kéne egy kicsit - mondtam gyengéden. Volt Andy Bellefleurben valami szomorú, valami csüggesztő.
- Ezek a gyilkosságok - mondta, a hangja bizonytalan volt a kimerültségtől. - Ezek a szerencsétlen nők. És annyi mindenben voltak egyformák.
- Iskolázatlan, fizikai munkát végző nők, akik bá¬rokban dolgoztak? Akik azt sem bánták, ha időről időre vámpírral fekszenek le?
Bólintott, a szemhéja súlyosan lezárult.
- Más szóval, olyan nők, mint én.
Akkor felpattant a szeme. Megrettent a saját bakijától.
- Sookie...
- Megértem, Andy - mondtam. - Sok tekintetben hasonlítunk egymásra, és ha elfogadjuk azt a feltétele¬zést, hogy a nagyanyámat ért támadást igazából nekem szánták, hát, akkor feltételezhetjük, hogy én vagyok az egyetlen túlélő.
Azon merengtem, hogy ki maradt még, akit a gyilkos meg akar ölni. Én vagyok az egyetlen, aki még él, és megfelel a gyilkos feltételeinek? Ez volt a legrémisztőbb gondolatom egész nap.
Andy bólintott, de gyakorlatilag lefejelte a kávés csé¬széjét.
- Miért nem fekszel le a másik szobában? - javasoltam halkan. - Muszáj aludnod valamennyit. Nem hinném, hogy biztonságos lenne vezetned.
- Nagyon kedves tőled - mondta Andy reszkető han¬gon. Kicsit meglepettnek tűnt, mintha a kedvesség nem olyasmi lenne, amire tőlem számított. - De haza kell mennem, és be kell állítanom az ébresztőt. Talán három órát ha alhatók.
- Ígérem, hogy felkeltelek - mondtam. Nem repes¬tem, hogy Andy a házamban alszik, de nem repestem volna akkor sem, ha hazafelé felcsavarodik egy fára. Az öreg Mrs. Bellefleur soha nem bocsátana meg nekem, és valószínűleg Portia sem. - Gyere, feküdj le itt. - A régi szobámhoz vezettem. Az egyszemélyes ágyam takarosan be volt ágyazva. - Te csak feküdj le úgy, ahogy vagy, én meg beállítom az ébresztőt. - Meg is tettem, ő pedig fi¬gyelte, ahogy csinálom. - Most aludj egy kicsit. Nekem van egy kis dolgom, utána rögtön jövök is vissza. - Andy nem mutatott további ellenállást, de mozdulatlanul ült az ágy szélén, még akkor is, amikor becsuktam az ajtót.
A kutya a sarkamban volt, amíg elhelyeztem Andyt. Amikor kijöttem a szobából, azt mondtam neki, megle¬hetősen más hangnemben:
- Te pedig most rögtön átöltözöl! Andy dugta ki a fejét a szoba ajtaján:
- Sookie, kivel beszélsz?
- A kutyával - vágtam rá. - Mindig felveszi a nyak¬örvet, és én adom rá mindennap.
- Minek veszed le egyáltalán?
- Csilingel vele éjszaka, nem hagy aludni. De te most feküdj le.
- Jól van. - Andy elégedettnek tűnt a válaszommal, és megint becsukta az ajtót.
Előkotortam Jason ruháit a szekrényből, a kanapéra tettem a kutya elé, és hátat fordítva leültem. Csakhogy rájöttem, hogy mindent láthatok a kandallópárkány fö¬lötti tükörben.
A levegő ködössé vált a skót juhászkutya körül, és az alakja változni kezdett az elektromos felhőben. Amikor a homály kitisztult, ott térdelt a padlón Sam, anyaszült meztelenül. Hűha, micsoda hátsó. Erővel kellett becsuk¬nom a szemem, és azt hajtogattam magamban, hogy nem voltam hűtlen Billhez. Bill hátsója, mondtam ma¬gamnak szilárdan, minden részletében tökéletes.
- Készen vagyok - hallottam Sam hangját, olyan kö¬zel a hátam mögött, hogy összerándultam. Gyorsan fel¬álltam, és felé fordultam. Az arca alig egyarasznyira volt az enyémtől.
- Sookie - mondta reménykedve. A keze a vállamhoz ért, simogatta, cirógatta.
Dühös voltam, mert az egyik felem felelni akart rá.
- Figyelj csak, barátocskám, bármikor elmondhattad volna ezt magadról az elmúlt pár évben. Ismerjük már egymást mennyi, vagy négy éve? Vagy még régebben! És, Sam, annak ellenére, hogy tény, hogy majdnem naponta találkozunk, addig vársz, amíg Bill érdeklődni kezd irán¬tam, mielőtt még egyáltalán... - és képtelen voltam ki¬találni, hogy fejezhetném be, úgyhogy megadón feltet¬tem a kezem.
Sam visszahúzódott, ami jó dolog volt.
- Nem fogtam fel, hogy mi van az orrom előtt, amíg azt nem gondoltam, hogy el is vehetik tőlem - válaszolta csendesen.
Erre nem volt mit mondanom.
- Ideje hazamennünk - mondtam neki. - És mind¬kettőnk érdekében jobb, ha anélkül érsz haza, hogy bár¬ki is meglátna. Komolyan mondom.
Meglehetősen kockázatos volt, mert ha valaki, még ha nem is olyan rosszindulatú alak, mint mondjuk Rene, korán reggel együtt lát minket a kocsimban, könnyen téves következtetéseket vonhat le. És továbbadhatja Bill-nek.
Így, amikor elindultunk, Sam lebukott a hátsó ülésen. Óvatosan a Merlotte's mögé hajtottam. Volt ott egy nagy járgány; fekete, rózsaszín és kék lángokkal az olda¬lán. Jasoné.
- Ajjaj - mondtam.
- Mi az? - Sam hangja mintha víz alól szólt volna, on¬nan, ahol kuporgott.
- Megyek, és megnézem - mondtam ébredező ide¬gességgel. Miért parkolna Jason itt a szolgálati parkoló¬ban? És úgy tűnt, hogy van egy alak a kocsiban.
Kinyitottam az ajtómat. Megvártam, amíg pityegni kezd a nyitott ajtót jelző hang, hogy észrevegye az autó¬ban ülő alak. Lestem, hogy mozdul-e valami. Amikor semmi sem történt, elindultam felé a kavicson, olyan ré¬mülten, amilyen még soha nem voltam fényes nappal.
Amikor közelebb értem a kocsihoz, láttam, hogy az alak odabenn Jason. A volán mögött ült magába roskad¬va. Láttam, hogy foltos az inge, az álla a mellkasához ér, és a keze ernyedten fekszik a teste két oldalán az ülésen, hogy a szabályos arcán egy hosszú, vörös karmolás nyo¬ma látható. Láttam egy címke nélküli videokazettát a kocsi műszerfalán.
- Sam - mondtam. Utáltam azt a félelmet a hangom¬ban. - Légy szíves, gyere ide.
Gyorsabban, mint ahogy hittem volna, Sam mellet¬tem termett, és odanyúlt, hogy kinyissa a kocsiajtót. Mi¬vel az autó láthatóan órák óta itt állt - harmatos volt a motorháztető -, csukott ablakokkal kora nyáron, na¬gyon határozott szag ütötte meg az orrunkat. Három komponensből állt: vér, szex és tömény szesz.
- Hívd a mentőket! - mondtam sürgetve, amikor Sam megnézte Jason pulzusát. Kételkedve nézett rám.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte.
- Persze! Eszméletlen! -Várj, Sookie. Gondold át.
És lehet, hogy egy perc alatt át is gondoltam volna, de ebben a pillanatban Arlene ütött-kopott kék Fordja hú¬zott be a parkolóba, mire Sam felsóhajtott, én pedig el¬mentem a lakókocsijába telefonálni.
Annyira naiv voltam. Ez az következménye annak, hogy törvénytisztelő állampolgár voltam egész életem majdnem minden napján.
Én is elkísértem Jasont a kis helyi kórházba, megfe¬ledkezve arról, hogy a rendőrség apróra átvizsgálja a ko¬csiját, hogy a rendőrautó jön a mentő után. Teljesen bizakodó voltam, amikor a sürgősségi osztály orvosa ha¬zaküldött, azzal, hogy majd felhív, ha Jason visszanyeri az eszméletét. Az orvos elmondta, miközben kíváncsian vizslatott, hogy Jason láthatóan alkohol és kábítószer be¬folyása alatt alszik. Csakhogy Jason soha nem ivott még ennyit: az unokatestvérünk, Hadley lecsúszása és utcai élete mélyreható benyomást gyakorolt mindkettőnkre. Ezt mind elmondtam az orvosnak is, aki végighallgatott, és elhessegetett.
Azt sem tudva, mit gondoljak, arra mentem haza, hogy Andy Bellefleurt felverte a személyi hívója. Ha¬gyott egy üzenetet, amelyben ez állt, más semmi. Ké¬sőbb aztán rájöttem, hogy valójában ő is a kórházban volt, mialatt ott voltam, és várt, amíg meggondolatlanul elmentem, majd Jasont az ágyhoz Billncselte.
11. FEJEZET
Másnap minden idegvégződésem szabadon libegett. Amikor beértem a munkába, elmeséltem Arlene-nek, hogy mi történt, mire ő szorosan átölelt, és azt mondta:
— Meg tudnám ölni azt a vadállatot, aki ezt tette sze¬gény Tinával!
Valahogy ettől sokkal jobban éreztem magam. Charl-sie ugyanolyan részvétteljes volt, habár jobban sajnálko¬zott az engem ért megrázkódtatás felett, semmint a macskám gyötrelmes kimúlásán. Sam egyszerűen csak mogorvának tűnt. Az volt a véleménye, hogy fel kéne hívnom a seriffet vagy Andy Bellefleurt, és az egyikük¬nek be kéne számolnom arról, ami történt. Végül Bud .Dearbornt hívtam.
— Általában sorozatosak az ilyen dolgok — mormolta Bud. - Habár senki más nem jelentett eltűnt vagy ki¬múlt állatot. Attól tartok, hogy ez valami személyes ügy, Sookie. Az a vámpír barátod, ő szereti a macskákat?
Lehunytam a szemem, és mélyet sóhajtottam. A Sam irodájában lévő telefont használtam, ott ült az asztal
3476
^08671
mögött, és a következő italmegrendelést próbálta össze¬állítani.
- Bill otthon volt, amikor valaki megölte Tinát, és a tornácomra hajította - mondtam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam. - Rögtön utána hívtam, és felvette a telefont. - Sam fürkészőn nézett fel, én meg felfelé me¬resztgettem a szemem, hogy mutassam, mi a vélemé¬nyem a seriff gyanújáról.
- És azt mondta, hogy a macskádat megfojtották -folytatta Bud nehézkesen.
- Igen.
- Megvan a fojtózsinór?
- Nem. Nem is nagyon tudom, mi az.
- Aztán mit csináltatok a kiscicáddal?
- Eltemettük.
- A te ötleted volt, vagy Mr. Comptoné?
- Az enyém. - Mi mást lehetett volna csinálni Tiná¬val?
- Lehet, hogy elmegyünk, és kihantoljuk a cicádat. Ha meglenne a fojtózsinór és a macska, abból talán rájö¬hetnénk, hogy ugyanazzal a módszerrel fojtották-e meg, mint Maudette-et és Dawnt - magyarázta Bud fáradt hangon.
- Sajnálom, erre nem gondoltam.
- Mindegy, nem számít. A fojtózsinór nélkül.
- Jól van. Viszlát. - Letettem, valószínűleg kicsit erőteljesebben, mint amennyire a készülék megkívánta. Sam szemöldöke a homlokára szaladt.
- Ez egy seggfej - mondtam.
- Bud nem rossz rendőr - mondta csendesen Sam. -Egyikünk sincs mifelénk hozzászokva az ilyen elmebeteg gyilkosságokhoz.
- Igazad van - ismertem el egy pillanat múlva. - Nem voltam fair. Csak úgy mondta ezt a „fojtózsinórt", mint¬ha büszke lenne rá, hogy milyen szép, új szavakat tud. Sajnálom, hogy begurultam rá.
- Neked sem kell tökéletesnek lenned, Sookie.
- Azt akarod mondani, hogy időről időre csesszem csak el a dolgokat, és aztán a legkevésbé se legyek meg¬értő és megbocsátó? Koszi, főnök úr. — Rámosolyogtam, éreztem, ahogyan elfintorodik a szám. Felkeltem az asz¬tal széléről, ahová a telefonáláshoz lecsüccsentem. Nyúj-tózkodtam. Addig nem, de amikor megláttam, hogy Sam hogyan issza magába a nyújtózásom látványát, me¬gint magabiztos lettem. - Na, dologra! - mondtam sza¬porán, és kimasíroztam a szobából, miközben próbáltam meggyőzni magamat, hogy egy leheletnyit sem ringat¬tam a csípőmet.
- Vigyáznál ma este a gyerekekre pár órát? - kérdezte Arlene kicsit szégyellősen. Eszembe jutott a legutóbbi eset, amikor a gyerekeinek felügyelete szóba került, eszembe jutott, hogy mennyire megsértődtem azon, hogy vonakodott a gyerekeit egy vámpírral hagyni. Nem egy anya fejével gondolkodtam. És még Arlene próbál mentegetődzni.
- Kész örömmel. — Vártam, hogy Arlene újra megem¬líti-e Billt, de nem tette. - Mettől meddig?
- Hát, Renével bemegyünk Monroe-ba a moziba -mondjuk fél hét?
- Persze. Vacsoráznak előtte?
- Ó, igen. Majd én megetetem őket. Ki fognak bújni a bőrükből, hogy találkozhatnak Sookie nénijükkel.
- Alig várom már.
- Köszi - mondta Arlene. Elhallgatott, majdnem mondott még valamit, aztán úgy tűnt, hogy meggondol¬ta magát. - Akkor fél hétkor találkozunk.
Öt körül értem haza, az út nagy részén a nappal szem¬ben vezettem, olyan volt, mintha farkasszemet nézett volna velem. Átöltöztem egy kékeszöld, rövid nadrágos pamutegyüttesbe, megfésülködtem, és összefogtam a hajamat egy banáncsattal. Bekaptam egy szendvicset, feszengve ültem egyedül a konyhaasztalnál. A ház nagy¬nak és üresnek hatott. Örömmel láttam meg Renét, ahogy a kocsival Cobyt és Lisát hozza.
- Arlene az egyik műkörmével bajlódik - magyarázta. Láthatóan kínos volt neki egy ilyen női problémáról tudósítani. - És Coby meg Lisa már szívesebben indult volna hozzád. - Feltűnt, hogy Rene még a munkásruhá¬jában van, vastag talpú csizma, kés, kalap meg minden. Arlene soha nem hagyná, hogy úgy vigye el valahova, hogy előbb nem zuhanyozik le és nem öltözik át.
Coby nyolc-, Lisa ötéves volt, és úgy csüngtek rajtam, mint két hatalmas fülönfüggő, amikor Rene odahajolt, hogy búcsúpuszit adjon nekik. A gyerekekhez való ra¬gaszkodása nagy piros pontot ért nálam, és helyeslően mosolyogtam rá. Megfogtam a gyerekek kezét, hogy át-kísérjem őket a konyhába egy kis fagyizásra.
- Úgy fél tizenegy-tizenegy körül jövünk - mondta. -Ha az jó. A kezét az ajtógombra tette.
- Persze - egyeztem bele. Már nyitottam a számat, hogy felajánljam, hogy vigyázok rájuk egész éjjel, ahogy már korábban is volt rá példa, de akkor eszembe jutott Tina ernyedt teste. Arra jutottam, hogy jobb, ha nem maradnak éjszakára. Kinoszogattam a gyerekeket a konyhába, és egy-két perc múlva hallottam, ahogyan Rene régi járgánya végigdübörög a behajtó úton.
Felkaptam Lisát.
- Alig tudlak már felemelni, kistündér, olyan nagyra nőttél! És te, Coby, borotválkozol már? - Jó fél órát ül¬tünk a konyhai asztalnál, mialatt a gyerekek elhadarták, mi minden történt velük a legutolsó találkozásunk óta.
Aztán Lisa olvasni akart nekem, úgyhogy elővettem egy kifestőkönyvet, amelyben benne voltak a színek és a számok nevei, és Lisa meglehetősen büszkén felolvasta őket nekem. Természetesen Cobynak be kellett bizo-nyítnia, hogy sokkal jobban olvas, utána meg nézni akarták a kedvenc műsorukat. Észre sem vettem, és már sötét volt.
- Ma este átjön a barátom - mondtam nekik. - Bill¬nek hívják.
- Anyu azt mondta nekünk, hogy különös barátod van - mondta Coby. - Ajánlom, hogy tessen nekem. Aján¬lom, hogy rendes legyen veled.
- O, az — biztosítottam a kisfiút, aki kihúzta magát és kidüllesztette a mellét, készen arra, hogy megvédjen, ha a különös barátom nem elég aranyos az ő megítélése sze¬rint.
- Küldött neked virágot? - kérdezte Lisa romantiku¬san.
- Nem, még nem. Céloznál rá neki te?
- Ó, igen, megmondom.
- Megkérte már a kezedet?
- Hát, nem. De én sem kérdeztem még, hogy lenne-e a férjem.
Természetesen Bill ezt a pillanatot választotta a ko¬pogáshoz.
- Vendégeim vannak - mondtam mosolyogva, ami¬kor ajtót nyitottam.
- Hallani - mondta.
Kézen fogtam, és a konyhába vezettem.
- Bill, ő itt Coby, és a fiatal hölgy pedig Lisa - mond¬tam szertartásosan.
- Remek, már úgyis találkozni akartam veletek -mondta meglepetésemre Bill. - Lisa és Coby, nem bán¬nátok, ha Sookie nénikéteknek udvarolnék?
A gyerekek elgondolkodva néztek rá.
- Igazából nem a nagynénénk - mondta Coby puha-tolódzva. - Az anyukánk jó barátnője.
- Tényleg?
- Igen, és azt is elárulta, hogy nem szoktál virágot kül¬deni - mondta Lisa. Egyszerre csak tisztán ejtette ki a hangzókat vékonyka hangján. Örömmel vettem észre, hogy már nincs gondja az „r" betűvel. Tényleg.
Bill oldalra sandított rám. Vállat vontam.
- Ók kérdezték - mondtam tehetetlenül.
- Hm - mondta elgondolkodva. - Csiszolnom kell a szokásaimon, Lisa. Köszönöm, hogy felhívtad rá a fi¬gyelmemet. Mikor van Sookie néni szülinapja, tudjátok?
Éreztem, hogy elpirulok.
- Bill - szóltam rá élesen. - Most hagyd abba.
- Te tudod, Coby? - kérdezte a kisfiút. Coby sajnálkozva ingatta a fejét.
- De azt tudom, hogy nyáron van valamikor, mert a legutóbb, amikor anyu Shreveportba vitte szülinapi ebédre Sookie-t, akkor nyár volt. Mi addig Renével vol¬tunk.
- Milyen okos vagy, hogy emlékszel erre, Coby -mondta neki Bill.
- Még ennél is okosabb vagyok! Találd ki, hogy mit tanultam a múltkor a suliban. - És Coby belekezdett, és abba sem hagyta.
Lisa végig nagy érdeklődéssel nézte Billt, amíg Coby magyarázott, és amikor Coby befejezte, azt mondta:
- Nagyon fehér vagy, Bill.
- Igen - válaszolta -, ilyen a rendes arcszínem.
A gyerekek összenéztek. Esküdni mernék rá, hogy azt gondolták, a „rendes arcszínem" valami betegség, és nem lenne túl udvarias tovább faggatódzni. A gyerekek időn¬ként határozottan tapintatosak tudnak lenni.
Bill az elején kicsit merev volt, de aztán kezdett fel¬engedni, ahogy telt-múlt az este. El kellett ismernem, hogy kilencre én már lefáradtam, de ő még jól bírta, egé-szen tizenegyig, amikor megjött értük Arlene és Rene.
Bemutattam a barátaimat Billnek, akik teljesen hét-köznapian kezet ráztak vele, és akkor újabb látogató ér¬kezett.
Jóképű vámpír volt, sűrű, fekete haja valószínűtlen hullámokba volt fésülve, és akkor bukkant elő a fák közül, amikor Arlene a bebugyolált gyerekeket rakosgat-
ta be az autóba, Bill pedig Renével csevegett. Bill a szo¬kott módon vámpírüdvözlésre lendítette a kezét, az pe¬dig felemelte viszonzásul a sajátját, és úgy csatlakozott Billhez és Renéhez, mintha várták volna.
A tornác hintaszékéből figyeltem, ahogyan Bill bemu¬tatja egymásnak őket, és a vámpír kezet fog Renével. Rene leesett állal bámult az újonnan érkezőre. Biztos voltam benne, hogy úgy érzi, ismeri. Bill jelentőségtelje¬sen Renére nézett, és ingatta a fejét, mire Rene szája be-csukódott, akármilyen megjegyzést akart is tenni.
Az újonnan érkező vámpír izmos volt, és magasabb Billnél. Elnyűtt farmert és elvises pólót viselt. Nehéz ba¬kancsának el volt kopva a sarka. Az egyik kezében szin¬tetikus vér volt egy sportkupakos palackban, amelyet időről időre meghúzott. Mr. Jómodor.
Talán csak Rene reakciója befolyásolt, de minél töb¬bet néztem, annál ismerősebbnek tűnt. Gondolatban próbáltam kicsit élénkíteni a bőre színét, elképzelni, hogy egyenesebb háttal áll, néhány vonással gazdagítani és kissé élettel telibbé tenni az arcát.
Úristen.
Ő volt a memphisi rock'n'roll király.
Rene megfordult, hogy induljon, és Bill felém irányí¬totta az újonnan érkezőt. A vámpír három méterről odakiáltott nekem.
- Halihó, Bill azt mondja itten, hogy valaki kicsinálta a cicádat. - Erős déli tájszólással beszélt.
Bill lehunyta a szemét egy pillanatra, én pedig csak némán bólintottam.
- Hát sajnálom nagyon. Szeretem a cicákat - mondta a magas vámpír, és teljes biztonsággal megértettem, hogy nem a bundájuk cirógatására értette. Reméltem, hogy a gyerekek nem kapták fel rá a fejüket, de Arlene megrettent arca előbukkant a kocsi ablakában. Valószí¬nűleg minden jóindulat, amit Billnek sikerült kiérde¬melnie, ezzel el is tűnt a lefolyóban.
Rene a vámpír háta mögött csóválta a fejét, majd be¬szállt a volán mögé, odakiáltva valamit búcsúzóul, ahogy beindította a motort. A fejét kidugta az ablakon, hogy még egyszer, utoljára alaposan megnézze magának az újonnan jövőt. Mondhatott valamit Arlene-nek, mert az újra feltűnt az ablakában, és úgy bámult, hogy majd ki¬esett a szeme. Láttam, hogy szó szerint leesik az álla a döbbenettől, ahogyan a Bill mellett álló teremtményt nézi. Akkor a feje eltűnt, és elhúzott a kocsi.
- Sookie - mondta Bill felszólító hangon -, ő itt Bubba.
- Bubba — ismételtem, alig mertem hinni a fülemnek.
- Ja, Bubba - mondta vidáman a vámpír, félelmetes mosolyából áradt a jóindulat. - Személyesen. Örülök, hogy találkoztunk.
Kezet fogtam vele, és kényszeríttettem magam, hogy visszamosolyogjak. Szent isten, fenn az égben, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer kezet fogok majd vele. Igaz, az már egyszer biztos, hogy a hátrányára változott.
- Bubba, nem bánnád, ha arra kérnélek, hogy várj kint a tornácon? Elmagyaráznám Sookie-nak az egyezsé¬günket.
- Én nem bánom - mondta Bubba könnyedén. Le¬telepedett a hintaszékbe, olyan elégedetten és bárgyún, mint egy úritök.
Bementünk a nappaliba, de előtte még ráeszméltem, hogy amikor Bubba felbukkant, az éjszakai zajongás -bogarak, békák - egészen egyszerűen megszakadt. -Reméltem, hogy elmagyarázhatom, mielőtt még Bubba ideér - suttogta Bill. - De nem tudtam.
-Az, akinek gondolom? - kérdeztem.
- Igen. Legalább már tudod, hogy egynémely történet igaz arról, hogy látták. De ne szólítsd a nevén. Hívd Bub-bának! Valami rosszul sült el, amikor átjött - emberből vámpír lett -, talán a vérében lévő gyógyszerek miatt.
- De valóban meghalt, ugye?
- Nem... teljesen. Egy közülünk való boncolósegéd, aki nagy rajongója, felfedezte benne az életnek az utolsó kis szikráját, úgyhogy áthozta, a gyorsított módszert használva.
- Áthozta?
- Vámpírrá tette - magyarázta Bill. - Ez azonban óriási hibának bizonyult. Soha nem lesz már olyan, mint amilyennek a barátaim leírták. Annyi esze sincs, mint egy tyúknak, úgyhogy abból tartja el magát, hogy külö¬nös megbízatásokat teljesít nekünk, többieknek. Nem állhatunk ki vele a nyilvánosság elé, beláthatod.
Tátott szájjal bólintottam. Persze hogy nem.
- Jesszuskám — mormoltam, döbbenten meredve a királyi fenségre a házam táján.
- Szóval, ne felejtsd el, hogy mennyire ostoba, és meggondolatlan... ne legyél vele kettesben, és soha ne szólítsd másként, csakis Bubbának. Aztán meg szereti a háziállatokat, ahogy mondta is neked, és a vérük rend¬szeres fogyasztása cseppet sem tette megbízhatóbbá. És akkor, hogy miért is hoztam ide...
Karba font kézzel álltam, és meglehetősen érdekelt Bill magyarázata.
- Édesem, el kell mennem a városból egy időre -mondta Bill.
Ez annyira váratlanul ért, hogy teljesen összezavarod¬tam.
- Micsoda... miért? Nem, várj csak. Nem kell tud¬nom. - Hadonásztam magam előtt, még a lehetőségét is elhessegettem annak, hogy Bill bármilyen formában beavasson olyasmibe, amiről tilos volt beszélnie a dolgai tekintetében.
- Majd elmondom, ha visszajöttem - mondta szára¬zon.
- Na és hogy kerül a képbe a barátod - Bubba? - Ha¬bár volt egy olyan piszok rossz érzésem, hogy máris tu¬dom.
- Bubba fog vigyázni rád, amíg távol vagyok - mond¬ta Bill kimérten.
Felhúztam a szemöldököm.
- Jó, nézd. Ő nincs oda... - Bill maga köré nézett -semmiért - állapította meg végül. - De erős, és azt csi¬nálja, amit mondok neki, és amíg ő itt van, akkor biztos, hogy senki sem tör be a házadba.
- Kint lesz az erdőben?
- Ó, igen - mondta Bill nyomatékosan. - Még az sincs megengedve neki, hogy idejöjjön, és beszéljenveled.
Csak keres sötétedéskor egy helyet, ahonnan látja a házat, és egész éjjel őrködik.
Nem szabad elfelejtenem rendesen becsukni a relu¬xákat. Nem volt valami felemelő gondolat, hogy egy tök homály vámpír kukucskál be az ablakomon.
- Tényleg azt hiszed, hogy erre szükség van? — kér¬deztem gyámoltalanul. - Tudod, nem emlékszem, hogy megkérdeztél volna engem is.
Bill mellkasa megemelkedett, ez volt az ő változata a mély sóhajra.
- Édesem - kezdte túlzóan türelmes hangon -, na¬gyon töröm magam, hogy hozzászokjam ahhoz a bánás¬módhoz, amilyet egy nő megkíván. De nekem ez nem természetes, különösen akkor nem, amikor félek, hogy veszélyben forogsz. Csak szeretném biztosítani a lelki békémet, amíg nem vagyok itt. Azt kívánom, hogy bár ne kellene mennem, nem azért megyek, mert akarok, hanem mert muszáj megtennem, kettőnkért.
Néztem.
- Vágom - mondtam végül. - Nagyon nem vagyok oda érte, de éjszakánként félek, és azt hiszem... hát jó, legyen.
Őszintén szólva, nem hiszem, hogy számított egy fi¬karcnyit is, hogy beleegyezem-e, vagy sem. Végül is, ho¬gyan tudnám elérni, hogy Bubba elmenjen, ha ő nem akar? Még a mi kis városkánk rendőri erőinek sem volt meg az eszközük, hogy vámpírokkal alkudozzanak, és ha ezzel az egy bizonyos vámpírral néznének szembe, akkor biztosan elég sokáig bámulnák tátott szájjal ahhoz, hogy azalatt ő kényelmesen széttéphesse őket. Hálás voltam
Bill törődéséért, és arra jutottam, hogy jobb, ha bele¬egyezem, hogy ezzel megköszönjem. Sietve megöleltem.
- Hát, ha menned kell, aztán csak óvatosan, amíg távol vagy - mondtam, és nagyon igyekeztem, hogy ne legyen kétségbeesett a hangom. - Van hol laknod?
- Igen. New Orleansban leszek. Volt még kiadó szoba a Vér a negyedben hotelban.
Olvastam egy cikket erről a szállodáról, ez volt a vilá¬gon az első, amelyik kimondottan a vámpír vendégek kiszolgálására szakosodott. Teljes biztonságot ígértek, és ez idáig ez így is volt. Ráadásul a francia negyed kellős közepének közepén volt. Alkonyatkor teljesen körül-vették a vámpiristák és a turisták arra várva, hogy kijöj¬jenek a vámpírok.
Kezdtem irigykedni. Próbáltam nem úgy kinézni, mint a sóvárgó kiskutyus, aki visszatolnak az ajtóból, amikor a gazdi elmegy, és újra felragyogtattam a mo¬solyomat.
- Akkor, mulass jól - mondtam derűsen. - A pakolás¬sal kész vagy? Azért kell pár órát vezetni odáig, és már sötét van.
-Az autó készen van. - Akkor esett csak le, hogy elha¬lasztotta az indulást, hogy velem és Arlene gyerekeivel töltse az időt. - Most jobb, ha megyek. - Habozott, úgy tűnt, a megfelelő szavakat keresi. Aztán kinyújtotta felém a két kezét. Megfogtam, ő egy kicsit maga felé hú-zott, és picit megszorította a kezem. A karjába omlot¬tam. Az arcomat az ingéhez dörzsöltem. A karom körül¬fonta, és magamhoz préseltem.
- Hiányozni fogsz - mondta. A hangja annyi volt csak, mint egy fuvallat, de én hallottam. Éreztem, hogy megcsókolja a fejem búbját, aztán ellépett tőlem, és ki¬ment az ajtón. Hallottam még, ahogy a tornácon az utolsó pillanatban ad még Bubbának néhány utasítást, és hogy megcsikordul a hintaszék, ahogy Bubba felkelt belőle.
Addig nem néztem ki az ablakon, amíg nem hallot¬tam, hogy Bill autója végigment a behajtó úton. Aztán láttam, hogy Bubba a fák közé ballag. Zuhanyozás köz¬ben arról győzködtem magam, hogy Bill egészen bizto¬san bízik Bubbában, mivel neki hagyta meg, hogy őrizzen engem. Csakhogy én még mindig nem voltam biztos benne, hogy kitől félek jobban: a gyilkostól, akire Bubba les, vagy Bubbától.
Másnap munka közben Arlene megkérdezte, miért volt nálam az a vámpír. Nem csodálkoztam rajta, hogy fel¬hozta.
- Hát, Billnek el kellett mennie a városból, és tudod, aggódott... - Reméltem, hogy ejti a témát. Azonban Charlsie is felbukkant.
- Azt akarod mondani - mondta Charlsie csillogó szemmel -, hogy a pasid személyi testőrt hozott neked?
Kelletlenül bólintottam. Megfogalmazhatjuk így is.
- Hogy ez mennyire romantikus — sóhajtotta Charl¬sie.
Nézhetjük így is.
- De neked is látnod kéne - mondta Arlene Charlsie-nek, addig téve lakatot a szájára, amíg bírt. - Pontosan úgy néz ki, mint...!
- Ó, nem, akkor nem, amikor beszélsz vele - vágtam közbe. - Akkor egy kicsit sem olyan. - Ez igaz volt. - És nagyon nincs ínyére, ha azt a nevet kimondják.
- Ó - mondta elhalkulva Arlene, mintha Bubba hall¬hatná a fényes napsütésben.
- Tényleg nagyobb biztonságban érzem magam, hogy Bubba ott van az erdőben - mondtam, ami többé-kevés¬bé igaz volt.
- Ó, hát nem a házban lakik? - kérdezte Charlsie határozottan kissé csalódott hangon.
- Úristen, dehogy! - mondtam, és gondolatban bo¬csánatot kértem az Úrtól, hogy hiába vettem a számra a nevét. Elég sokszor kellett ezt tennem mostanában. — Nem, Bubba az erdőben tölti az éjszakákat, és vigyáz a házra.
- Az igaz volt, amit a macskákról mondott? - Arlene úgy nézett ki, mint aki émelyeg.
- Csak viccelt. Nem volt túl jó poén, mi? - Szemér¬metlenül hazudtam. Határozott meggyőződésem volt, hogy Bubba nagy élvezettel fogyasztana bármikor pár korty macskavért.
Arlene a fejét csóválta, láthatóan nem győztem meg. Ideje volt témát váltani.
- Jól ereztétek magatokat tegnap Renével? - kérdez¬tem.
- Rene tegnap annyira jó formában volt, ugye? - kér¬dezte, és az arcán két rózsaszín folt jelent meg.
A sokszorosan elvált nő, amint elpirul.
- Te voltál vele. - Arlene élvezte a kicsit szabadabb szájú ugratásokat is.
- Jaj, milyen vagy! Én arra gondoltam, hogy igazán udvariasan viselkedett Bill-lel, sőt még azzal a Bubbá-val is.
- Mi oka lenne rá, hogy ne?
- Van egy kis fenntartása a vámpírokkal, Sookie. -Arlene megrázta a fejét. - Tudom, tudom, nekem is -vallotta be, amikor felvont szemöldökkel néztem rá. -Csakhogy Renének valóban előítéletei vannak. Cindy járt egy ideig egy vámpírral, és ettől Rene iszonyatosan kivolt.
- Cindyvel minden rendben? - Rendkívüli módon érdekelt valaki olyannak az egészségi állapota, aki vám¬pírral járt.
- Nem találkoztam vele - ismerte el Arlene -, de Rene majdnem minden második héten meglátogatja. Jól van, visszatért a jó útra. Egy kórház büféjében van ál¬lása.
Sam, aki a bárpult mögötti hűtőbe palackozott vért rakosgatott, megjegyezte:
- Talán Cindy szeretne hazajönni. A másik műszak¬ból Lindsey Krause Little Rockba költözik, úgyhogy kilép.
Erre aztán már mindannyian felkaptuk a fejünket. A Merlotte's kezdett súlyos munkaerőhiánnyal küszködni. Valami okból az alacsonyabb szakképesítést igénylő állá¬sok elvesztették a vonzerejüket.
- Behívtál valakit interjúra? — kérdezte Arlene.
- Át kell rágnom magam az aktákon - mondta Sam elgyötörten. Tudtam, hogy csak én és Arlene voltunk olyan pultoslányok, pincérnők, felszolgálók, nevezzük bárminek, akikhez Sam már több mint két éve ragasz¬kodott. Nem, ez nem igaz egészen; ott volt még Susanne Mitchell a másik műszakban. Sam sok időt töltött a munkafelvétellel és időnként az elbocsátással.
- Sookie, nem néznéd át a jelentkezők aktáját, hogy megnézd, nincs-e közöttük olyan, akiről tudod, hogy elköltözött, vagy már máshol talált munkát, esetleg olyan, akit szívből ajánlanál? Időt spórolhatnék vele.
- Dehogynem - válaszoltam. Eszembe jutott, hogy Arlene is megcsinálta ezt egypár éve, ami után végül fel¬vették Dawnt. Sokkal jobban részt vettünk a helyi kö¬zösség életében, mint Sam, aki úgy nézett ki, hogy soha nem kötődött semmihez. Sam már hatodik éve volt Bon Temps-ban, és senkivel nem találkoztam, aki tudott vol¬na bármit is azelőtti életéről, hogy megvásárolta a kocs¬mát.
Sam asztalához telepedtem a munkafelvételi kérelmek vaskos aktájával. Pár perc alatt sikerült rendszereznem őket. Három kupacom volt: elköltözött, máshol áll al¬kalmazásban, jó adottságú. Aztán csináltam egy negye¬dik és egy ötödik kupacot is: egy azoknak, akikkel képte¬len lennék együtt dolgozni, mert ki nem állhatom őket, és egy másik az elhunytaknak. Az első az ötödik kupac¬ban egy olyan lány volt, aki múlt karácsonykor szenve¬dett autóbalesetet, és megint szívből sajnáltam a szüleit, amikor megláttam a nevét a nyomtatvány tetején. A má-
sik, ebbe a kupacba kerülő akta tetején Maudette Pickens neve állt.
Maudette három hónappal a halála előtt folyamodott Samhez állásért. Azt gondolom, hogy a Grabbit Kwik-ben dolgozni nem lehetett túl lelkesítő. Átfutottam a kitöltött rubrikákat, és láttam, milyen pocsék volt a kéz¬írása meg a helyesírása, és újra elöntött a sajnálkozás. Próbáltam elképzelni a bátyámat, amint arra gondol, hogy ezzel a nővel lefeküdni - és azt filmre is venni - a szabadidejének értékes eltöltési módja, és ámultam kü¬lönös észjárásán. Azóta nem láttam, hogy elhajtott De-siree-vel. Reméltem, hogy egy darabban ért haza. Az a csaj igazi bombázó volt. Azt kívántam, hogy bár lehor¬gonyozna Liz Barett mellett: benne volt annyi tartás, hogy még a bátyámat is megtámogassa.
Mostanában ha a bátyámra gondoltam, mindig ag¬gódnom kellett. Bárcsak ne ismerte volna olyan jól Maudette-et és Dawnt! Sok férfi ismerte mindkettejü¬ket, és kétségtelenül nemcsak a hétköznapokból, hanem testileg is. Mindkettejüket megharapta vámpír. Dawn szerette az erőszakos szexet, Maudette hajlamait nem is¬mertem. Sok férfi kávézott és tankolt a Grabbit Kwik-ben, és ide is sok férfi járt, hogy igyon egyet. De csakis az én agyatlan bátyám filmezte le, ahogyan szexei Dawnnal és Maudette-tel.
Egy nagy műanyag poháron akadt meg a szemem Sam asztalán, amely tele volt jeges teával. „A Grabbit Kwikkes nagy szomjoltó!" ez volt rikító narancsszínnel a zöld pohárra írva. Sam is ismerte mindkét lányt. Dawn az alkalmazottja volt, Maudette állásért folyamodott hozzá.
Sam egészen biztosan nem örült annak, hogy én egy vámpírral találkozgatom. Talán azt sem szerette, ha bárki egy vámpírral találkozgat.
Pont akkor jött be Sam, és én úgy rándultam meg, mintha valami rosszat csináltam volna. És csináltam is, magamban. Az is rossz, ha gonoszságot feltételez valaki a barátjáról.
- Melyik kupac a jóké? - kérdezte, és zavartan nézett rám.
Átadtam neki egy kisebb adagot, talán úgy tíz jelent¬kezést.
- Ez a csaj, Amy Burley - mondtam a legfelsőre mu¬tatva -, van tapasztalata is, mostanában csak beugrós a Good Times bárban, és Charlsie együtt dolgozott ott vele. Úgyhogy, gondolom, megkérdezhetnéd először is Charlsie-t.
- Kösz, Sookie. Sok gondot venne le a nyakamról. A tudomásul vételt kurta biccentéssel jeleztem.
- Jól vagy? - kérdezte. — Ma valahogy olyan tűnődő vagy.
Merőn ránéztem. Pont úgy festett, ahogy mindig. De a tudata el volt zárva előlem. Hogy csinálhatta? Az egyet¬len másik olyan tudatvilág, amelybe nem volt bejárá¬som, a Billé volt, ami a vámpírságából fakadt. Csakhogy Sam nem volt vámpír, az biztos.
- Csak hiányzik Bill — mondtam tűnődve. Vajon kioktat a vámpírokkal való randizás veszedelmeiről?
Sam válasza így hangzott:
- Nappal van. Úgysem érezné itt túl jól most magát.
- Persze hogy nem - mondtam kurtán, és már majd¬nem hozzátettem: de nincs a városban. Aztán feltettem magamban a kérdést, hogy ez okos dolog volt-e, amikor él bennem a gyanú, még ha csak egy icipici is, hogy a főnököm nem ártatlan. Olyan kurtán-furcsán mentem ki az irodából, hogy Sam döbbenten bámult utánam.
Aznap délután láttam, hogy Sam és Arlene hosszan beszélget, és az oldalra sandítgatásaikból kitaláltam, mi a téma. Sam arca aggodalmasabb volt, mint valaha, ami¬kor visszament az irodába. De aznap már egyáltalán nem dumáltunk semmiről.
Nehéz volt aznap este hazamenni, mert tudtam, hogy reggelig egyedül leszek. Amikor más estéken egyedül voltam, ott volt a biztonságérzet, hogy Bill csak egy tele-fonhívásnyira van tőlem. Most nem. Igyekeztem meg¬békélni vele, hogy őriznek, ha már egyszer sötét van, és Búbba előmászott arról a helyről, bárhol volt is, ahol aludt, de valahogy sehogyan sem sikerült.
Felhívtam Jasont, de nem volt otthon. Hívtam a Mer-lotte'st, abban a hitben, hogy talán ott van, de Terry Bellefleur vette fel a telefont, és azt mondta, hogy Jason nem járt ott.
Kíváncsi lettem volna, hogy Sam mit csinál aznap este. Kíváncsi lettem volna, hogy látszólag miért nem randizik többet. Nem a lehetőségek hiánya miatt volt, az adódó alkalmaknak elég sokszor magam is tanúja voltam.
Dawn különösen rámenős volt.
Azon az estén semmi olyasmire nem tudtam gondol¬ni, amivel elégedett lettem volna.
Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon Bubba-e az a bérgyilkos fickó, illetve bérgyilkos vámpír, akit Bill fel¬hívott, amikor azt akarta, hogy Bartlett bácsit agyon¬csapja valaki. Azon tűnődtem, hogy vajon Bill miért egy ilyen gyökagyú teremtményt választott az őrzésemre.
Valahogy olvashatatlannak tűnt minden könyv, ame¬lyet a kezembe vettem. Minden tévéműsor, amit nézni próbáltam, nevetségesnek hatott. Próbáltam olvasni a Time magazint, amit járattam, és felbőszített, hogy az öngyilkosságra való hajlam olyan sok nemzet sajátja. El¬dobtam a szoba másik végébe a lapot.
A gondolataim körbe-körbe futkostak, mint valami mókus, amelyik megpróbál kijutni a ketrecéből. Semmi nem tudott feldobni, sehol sem éreztem magam jól.
Amikor megszólalt a telefon, ugrottam egy nagyot.
- Halló? - szóltam bele élesen.
-Jason megjött - mondta Terry Bellefleur. - Meghív¬na egy italra.
Szorongva gondoltam rá, hogy kimenjek a kocsim¬hoz, most, hogy már sötét van, arra, hogy hazajövök az üres házba, legalábbis abba a házba, amiről remélem, hogy akkor is üres lesz. Aztán korholni kezdtem magam, végül is lesz itt valaki, aki ügyel a házra, valaki, aki na-- gyon erős, még ha nagyon agyatlan is.
- Jól van, máris ott vagyok - mondtam. Terry egyszerűen letette. Locsi-fecsi bácsi. Felvettem egy farmerszoknyát meg egy sárga pólót, és
mindkét irányba szétnézve, átvágtam az udvaron a ko¬csimhoz. Minden kinti villanyt égve hagytam, és olyan
gyorsan nyitottam ki és csusszantam a kocsiba, mint a sebes gondolat. Amikor bent voltam, gyorsan bezártam. Egészen biztos, hogy így nem élhetek.
Gépiesen az alkalmazottak parkolójába álltam be, ami¬kor a Merlotte'shoz értem. Egy kutya kaparászott a sze¬metes konténer körül, és amint mentem befelé, megpas¬kolgattam a fejét. Nagyjából hetente ki kellett hívnunk a sintért, hogy jöjjön és vigyen el néhány kóbor vagy ki¬dobott kutyát. Sok volt köztük vemhes, és rosszul vol¬tam az egésztől.
Terry bent állt a pult mögött.
- Szia - mondtam körbenézve. - Hol van Jason?
- Itt nincs - mondta Terry. - Ma este nem is láttam. Ahogy a telefonban mondtam is.
Rámeredtem.
- De aztán felhívtál, és azt mondtad, hogy megjött.
- Nem, nem jött.
Csak bámultunk egymásra. Terrynek amúgy sem volt jó napja, láttam. A fejében csak úgy kavargott a sereg szolgálatában töltött évek rengeteg rémsége, és a küzdel¬me az alkohol és a drogok ellen. Kívülről annyi látszott, hogy ki van pirulva és verejtékezik a légkondi ellenére, a mozdulatai egyenetlenek és suták. Szegény Terry.
- Tényleg nem hívtál? - kérdeztem, olyan semleges hangon, ahogy csak lehetett.
- Mondtam már, hogy nem, ugye? — A hangja kimon¬dottan ellenséges volt.
Reméltem, hogy egy vendégnek sem lesz ma este né¬zeteltérése Terryvel. Békülékeny mosollyal vonultam vissza.
A kutya még mindig a hátsó ajtónál volt. Nyüszíteni kezdett, amikor meglátott.
- Éhes vagy, kispajtás? - kérdeztem. Egyenesen oda¬jött hozzám, a kóbor állatoktól megszokott alázat nél¬kül. Amikor közelebb jött a lámpához, láttam, hogy csak mostanában maradhatott magára, már ha a fényes szőr-zetből lehet erre következtetni. Skót juhászkutya volt, legalábbis nagy részben. Már indultam a konyhába, hogy megkérdezzem az aznapi szakácsot, hogy van-e va¬lami maradék ennek a cimborának, de akkor jobb jutott eszembe.
- Tudom, hogy a csúnya, rossz Búbba a háznál van, de talán te be is jöhetnél velem — mondtam azon a selype-gős hangon, amelyen az állatokkal beszéltem, amikor azt hittem, hogy senki sem hallja. - Megtennénk, hogy kint pisilünk, és nem rondítjuk össze a házat? Hm, kiskutya?
Mintha értette volna, amit mondok, a skót juhász¬kutya megjelölte a konténer oldalát.
- Jó kis kutya! Autókázol velem? — Kinyitottam a ko¬csiajtót, és reméltem, hogy azért nem fogja túlságosan bepiszkítani az ülést. A kutya vonakodott. — Gyere csak, buksikám, adok majd enni valami finomat, amikor ha¬zaérünk, jó? - A vesztegetés nem minden körülmények között rossz dolog.
Még néhány felnézés és a kezem kitartó szimatolása után az eb az anyósülésre ugrott, és úgy nézett ki a szél¬védőn, mint aki elkötelezte magát a kaland mellett.
Mondtam neki, hogy ez nagyon szép volt tőle, és megvakargattam a füle tövét. Elindultunk, és a kutya vi¬selkedéséből világos lett, hogy hozzá van szokva az uta¬záshoz.
- Szóval, amikor a házhoz érünk, pajtás - mondtam határozottan neki -, akkor a bejárati ajtóhoz vágtatunk, jól van? Van egy ogre az erdőben, aki szíves-örömest fel¬falna.
A kutya izgatottan csaholt.
- A, esélye sem lesz - nyugtattam meg. Az biztos, hogy jó volt szólni valakihez. Még úgy is jó volt, hogy nem tudott válaszolni, legalábbis momentán. És a paj¬zsomat sem kellett tartanom, mert nem ember volt. La¬zítottam.
- Sietnünk kell majd.
- Vaú - értett egyet velem a társam.
- Valahogy szólítanom kell téged - mondtam. - Mit szólnál a... Buffyhoz?
A kutya morgott.
- Jó. Akkor Rover? Nyüszités.
- Ez sem tetszik. Hm. - A behajtó útra fordultunk.
- Lehet, hogy van már neved? - kérdeztem. - Hadd nézzem csak a nyakadat. - Miután leállítottam a motort, végigkutattam a vaskos bundát. Még bolhanyakörve sem volt. - Valaki nagyon elhanyagolt téged, kis buksi -mondtam. - De ennek vége. Én jó mamid leszek. -Ezzel a legutóbbi bugyuta szöveggel előkészítettem a ház kulcsát, és kinyitottam az ajtómat. A kutya utánam nyo¬makodott, el mellettem, és már kint is állt az udvaron, éberen forgatva a fejét. Beleszimatolt a levegőbe, és mor¬gás tört fel a torkából.
- Ő csak egy rendes vámpír, kiskutyám, ő vigyáz a házra. Gyere csak be szépen.
Kitartó csalogatással sikerült bevinnem a házba. Az ajtót rögtön bezártam magunk mögött.
A kutya fel-le mászkált a nappaliban, szimatolt és pis¬logott. Egy percig figyeltem, hogy biztos legyek benne, nem fog semmit sem megrágni vagy a lábát felemelni, majd kimentem a konyhába, hogy kerítsek neki valami ennivalót. Egy nagy tálba vizet eresztettem. Elővettem egy másik műanyag tálat, amelyben nagyi fejes salátát tartott, és beletettem Tina maradék eledelét meg egy kis maradék fasírtot. Arra gondoltam, hogy ha valaki éhes, ez elég elfogadható. A kutya végül kidugta az orrát a konyhába, és a tálak fölé hajolt. Megszagolta az ételt, fel¬emelte a fejét, és egy hosszú pillantást lövellt felém.
- Sajnálom. Nincs kutyaeleségem. Ez a legjobb, ami¬vel szolgálhatok. Ha velem akarsz maradni, akkor majd szerzek neked olyan kutyakaját húsos falatkákkal. - A kutya tovább bámult rám még néhány másodpercig, aztán a tálba hajtotta a fejét. Evett egy kis húst, ivott egyet, és várakozásteljesen felnézett rám.
- Hívhatnálak Rexnek? Kis morgás.
- Mit szólsz a Deanhez? — kérdeztem. A Dean szép név. - A shreveporti könyvesboltban azt a nagyon kelle¬mes eladófiút hívták így, aki egyszer kiszolgált. Olyasmi szeme volt, mint ennek a skót juhászkutyának, érdek¬lődő, intelligens. És a Dean elég különleges is volt, soha nem találkoztam egy kutyával sem, akit Deannek hív¬tak. - Lefogadom, hogy okosabb vagy, mint Bubba -mondtam elgondolkodva, mire a kutya egy rövid, éles vakkantást hallatott.
- Na, gyere, Dean, menjünk lefeküdni - mondtam nagy élvezettel, hogy van kihez szólnom. A kutya utá¬nam talpalt a hálószobába, minden bútort nagyon ala¬posan ellenőrzött. Lekaptam a szoknyámat és a pólómat, elraktam őket, majd kiléptem a bugyimból és kikap¬csoltam a melltartómat. A kutya odaadó figyelemmel nézett, amíg előhúztam egy tiszta hálóinget, és a fürdő¬szobába indultam zuhanyozni. Amikor kijöttem, tisztán és megnyugodva, Dean a küszöbön ült, és fejét elbillen¬tette az egyik oldalra.
- Azért, hogy tiszták legyünk, az emberek szeretnek zuhanyozni - mondtam neki. - Tudom, a kutyák nem. Gondolom, ez olyan emberi dolog. - Megmostam a fo¬gamat, és felvettem a hálóingemet. - Na, akkor lefekhe-tünk, Dean?
Válasz gyanánt felugrott az ágyra, körbeforgott, és lefeküdt.
- Hohó! Álljunk csak meg! — Azt hiszem, ezt csak in¬kább magamnak mondtam. Nagyi rettentően bepipul-na, ha tudná, hogy egy kutya van az ágyában. Szerinte az állatok addig aranyosak, amíg kint töltik az éjszakát. Az emberek bent, az állatok kint, ez volt nála a szabály. Hát, nálam most az volt, hogy egy vámpír kint, egy skót ju¬hászkutya bent.
- Lefelé! - mondtam, és a szőnyegre mutattam. A kutya lassan, kelletlenül lemászott az ágyról.
- Marad - szóltam rá keményen, és az ágyba feküd¬tem. Nagyon fáradt voltam, de közel sem olyan ideges, most, hogy ott volt a kutya; habár azt nem tudtam, mi¬lyen segítségre számítok tőle, ha tényleg behatolnának, mivel nem ismert eléggé ahhoz, hogy hűséges legyen hozzám. De beértem bármivel, amit találtam, hogy megnyugodhassam. Kezdtem ellazulni, hogy elaludjak. Abban a pillanatban, ahogy álomba zuhantam, éreztem, hogy az ágy megsüllyed a kutya súlya alatt. Egy keskeny nyelv nyalta meg az arcomat. A kutya szorosan mellém telepedett. Megfordultam, és megpaskoltam. Meglehe¬tősen kellemes volt, hogy ott van velem.
A következő dolog, amit észleltem, a hajnal bekö¬szönte volt. Hallottam, hogy kint a madarak apait¬anyait beleadnak, eszeveszetten csiripeltek, és csodála¬tosan jólesett, hogy fekszik valaki velem az ágyban. A hálóingemen keresztül éreztem a kutya langyos testét; biztosan melegem lehetett az éjjel, és lerúgtam a takarót. Álmosan paskolgattam az állat fejét, majd a bundáját kezdtem simogatni, az ujjaim szórakozottan jártak a vastag szőrben. Kicsit közelebb húzódott, megszimatolta az arcomat, és az egyik karjával átölelt. A karjával?
Egyetlen mozdulattal ugrottam ki az ágyból, és fel¬sikoltottam.
Az ágyamban Sam támaszkodott fel a könyökére, képes felével felfelé, és jól mulatott rajtam.
— Jesszus, jesszus, úristen! Sam, hogy kerülsz te ide? Mit csinálsz? Hol van Dean? — A tenyerembe rejtettem az arcomat, és hátat fordítottam, de minden bizonnyal már láttam, amit látni lehetett, és az semmi más, csak Sam volt.
- Vaú - mondta Sam emberi hangon, és az igazság va¬salt orrú bakancsként rúgott gyomorszájon.
Visszaperdültem felé, bányajáratokat lehetett volna robbantani azzal a haraggal, amit éreztem.
- Tegnap este végignézted, ahogyan levetkőzöm, te... te... átkozott kutya!
- Sookie - mondta győzködő hangon. - Hallgass meg.
Újabb gondolat hasított belém.
- Jaj, Sam. Bill meg fog ölni. - Leültem a sámlira a szoba sarkában, a fürdőszoba ajtaja mellett. A térdemre könyököltem, és lelógattam a fejem. — Ó, ne — mond¬tam. - Ne, ne, ne.
Sam előttem térdelt. A vastag szálú vörösarany szőrzet kétszeresen sűrű volt a mellkasán, és széles sávban to¬vább, lefelé a... Megint behunytam a szemem.
- Sookie, aggódtam, amikor Arlene mondta, hogy egyedül leszel - kezdte Sam.
- Bubbáról nem mesélt?
- Bubba?
-Az a vámpír, akinek Bill meghagyta, hogy vigyázzon a házra.
- Ja. De igen, azt mondta, hogy valami énekesre em¬lékezteti.
- Hát, Bubbának hívják. Szórakozásból szereti meg¬csapolni az állatokat.
Nagyon elégedett voltam, amikor (az ujjaimon ke¬resztül is) láttam, hogy Sam elsápad.
- Hát, ha így van, akkor oltári mázli, hogy beengedtél - mondta végül.
Hirtelen magam előtt láttam az előző esti külsejét, és megkérdeztem:
- Mi vagy te, Sam?
- Alakváltó vagyok. Azt gondoltam, itt az ideje, hogy megtudd.
- Muszáj volt ezt a módját választanod?
- Igazából - mondta zavartan -, azt terveztem, hogy felkelek, és kimegyek, mielőtt még kinyitnád a szemed. Egyszerűen elaludtam. A négy lábon rohangálás ször¬nyen fárasztó dolog.
- Azt hittem, hogy az emberek csak farkassá szoktak átváltozni.
- Nem. Bármivé át tudok változni.
Annyira érdekelt, hogy az ölembe ejtettem a kezem, és próbáltam csak a szemébe nézni.
- Milyen sűrűn van ez? - kérdeztem. - Te döntheted el?
- Teliholdkor muszáj - magyarázta. - Más alkalmak¬kor akarnom kell; akkor nehezebb és tovább tart. Át tu¬dok változni bármilyen olyan állattá, amit az alakváltás előtt láttam. Ezért egy kutyás albumot tartok a kisaszta¬lon a skót juhászkutyánál kinyitva. A skót juhász nagy, de nem ijesztő.
- Akkor madár is tudsz lenni?
- Aha, de repülni nehéz. Mindig féltem tőle, hogy megsülök egy villanyvezetéken, vagy nekirepülök egy ablaküvegnek.
- Miért? Miért akartad, hogy megtudjam?
- Úgy tűnt, hogy nagyon jól tudod kezelni Bill vám¬pír mivoltát. Valójában úgy tűnt, hogy még élvezed is. Ezért azt gondoltam, kiderítem, hogyan tudod kezelni az én... állapotomat.
- De ami te vagy - mondtam hirtelen másik tudati síkra váltva -, azt nem lehet vírussal magyarázni! Úgy értem, te tényleg átváltozol!
Nem mondott semmit. Csak nézett rám, a szeme most kék volt, de éppolyan intelligens és fürkésző.
- Alakváltónak lenni természetfeletti dolog. Ha ez lé¬tezik, akkor más dolgok is lehetnek. Akkor... - mondtam lassan, óvatosan - Bill egyáltalán nem kapott el sem¬milyen vírust. A vámpírlétet nem lehet igazán ezüst-, fokhagyma- és napfényallergiával magyarázni... ezek csak humbugok, amiket a vámpírok terjesztenek, akár propagandának is mondhatnánk... így könnyebben elfogadják őket, egy szörnyű kór szenvedő áldozatait. De igazából ők... ők igazából...
A fürdőszobába rohantam, és elhánytam magam. Sze¬rencsére sikerült a vécébe.
- Igen - mondta Sam az ajtóból szomorú hangon. -Sajnálom, Sookie. De Billnek nincs vírusfertőzése. Ő igazából, tényleg halott.
Megmostam arcomat és kétszer a fogamat. Az ágy szé¬lére ültem, túl fáradtnak éreztem magam, hogy tovább csináljam. Sam mellém ült. Megnyugtatólag átkarolt, s
egy perc múlva közelebb bújtam, és arcomat a vállgöd-rébe fektettem.
- Tudod, egyszer rádiót hallgattam - mondtam össze¬függés nélkül. - És hallottam egy műsort a hibernálás-ról, hogy sok ember dönt amellett, hogy csak a fejüket fagyasszák le, mert az sokkal olcsóbb, mint az egész testet.
-Mi?
- Kitalálod, hogy mit játszottak nekik, amikor meg¬haltak?
- Mit, Sookie?
- A Hajtsd a fejed a vállamrát.
Sam csukló hangot adott ki, ami aztán nevetéssé fokozódott.
- Figyelj, Sam - mondtam, amikor abbahagyta. - Ér¬tem, hogy mit mondasz, de ezt Bill-lel kell megolda¬nom. Szeretem Billt. Hűséges vagyok hozzá. És nincs itt, hogy elmondja az ő álláspontját.
- Ó, nem arról van szó, hogy én el akarlak csábítani Billtől. Habár milyen csodálatos is lenne - és Sam arcán elterült az a ritkán látott ragyogó mosoly. Sokkal oldot-tabbnak tűnt most, hogy már tudtam a titkát.
- Tehát akkor mire megy ki ez az egész?
- Arra megy ki, hogy életben tartsalak, amíg elkapják a gyilkost.
- Akkor ezért ébredsz az ágyamban meztelenül? A vé¬delmem érdekében?
Volt olyan előzékeny, hogy úgy tett, mintha elszé-gyellné magát.
- Nos, lehet, hogy jobban is eltervezhettem volna. De szentül meg voltam róla győződve, hogy kell melléd
629
valaki, mivel Arlene mondta, hogy Bill elutazik. Azt tudtam, hogy nem engednéd, hogy emberként itt tölt¬sem az éjszakát.
- Most már nyugton maradsz, hogy tudod, hogy éj¬szakánként Bubba őrzi a házat?
- A vámpírok erősek és kíméletlenek - ismerte el Sam. - Szerintem Bubba tartozik Billnek valamiért, kü¬lönben nem tenne neki szívességet. A vámpíroknak nem erősségük, hogy szívességeket tegyenek egymásnak. Az ő világukban nagyon összetett a viszonyrendszer.
Jobban kellett volna figyelnem Sam szavaira, de arra gondoltam, hogy jobb, ha nem magyarázom el Bubba származását.
- Ha vagy te, és van Bill, akkor azt hiszem, nagyon sok minden lehet még, ami ellentmond a természetnek
— mondtam. Rájöttem, hogy az eszmék valóságos kin¬csestára várt rám. Mióta Bill-lel találkoztam, már nem volt rá akkora késztetésem, hogy az információkat fel¬halmozzam későbbi átgondolásra, de abból még nem lett baj, ha felkészült valaki. - El kell mondanod majd egyszer. - A jeti? A Loch Ness-i szörny? Én mindig hit¬tem a Loch Ness-i szörnyben.
- Na, azt hiszem, jobb lesz, ha én most hazamegyek -mondta Sam. Reménykedve nézett rám. Még mindig meztelenül.
- Igen, azt hiszem, tényleg jobb. De, ó, a franciskába
- te még... ó, fenébe is. - Feldübörögtem az emeletre, hogy keressek valami ruhát. Úgy rémlett, hogy Jasonnek volt a fenti szekrényben pár holmija, amelyeket vész¬helyzetre tartott itt.
Ahogy számítottam rá, tényleg volt az első szoba szek¬rényében egy farmer meg egy munkásing. Máris meleg volt odafönt, a bádogtető alatt, mert a felső szint másik termosztátra volt kötve. Amikor megint lejöttem, hálá¬san léptem a hűtött levegőjű helyiségbe.
- Tessék - mondtam, Sam kezébe adva a ruhákat. — Remélem, azért jók lesznek rád. - Úgy nézett, mintha ott akarná folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk, de én már nagyon is a tudatában voltam, hogy csak egy vékony műselyem hálóing minden öltözékem, neki pedig a nagy semmi.
- Fel a ruhákkal - mondtam szigorúan. - És kint a nappaliban öltözz. - Kituszkoltam, és becsuktam mö¬götte az ajtót. Arra gondoltam, hogy sértő lenne, ha be¬zárnám az ajtót, úgyhogy nem tettem. Rekordidő alatt felöltöztem, tiszta alsóneműt húztam, és azt a farmer¬szoknyát és a sárga pólót, amit előző este. Feldobtam va¬lami sminket, betettem egy fülbevalót, a hajamat copfba fésültem, és a sima gumira rátekertem egy sárgát is. A hangulatom emelkedett a tükörképemtől. Aztán a mo-solyomból aggodalmas homlokráncolás lett, amikor mintha egy kocsit hallottam volna az udvarra hajtani.
Úgy jöttem ki a fürdőszobából, mint akin átment egy tank, és pokolian reméltem, hogy Sam felöltözött és el¬rejtőzött. Jobbat talált ki. Visszaváltozott kutyává. A ru¬hák a padlón voltak elszórva, én meg felkaptam, és a fo¬lyosón lévő gardróbba gyömöszöltem őket.
- Jó kutya! - mondtam túláradva, és megvakargattam a füle tövét. Dean viszonzásképpen a hideg, fekete orrát a szoknyám alá dugta. - Azonnal hagyd abba - mond¬tam, és kinéztem az ablakon. - Andy Bellefleur az mondtam a kutyának.
Andy kipattant Dodge Ramjéből, egy hosszú másod¬percig nyújtózkodott, aztán a bejárati ajtó felé indult. Kinyitottam, Deannel az oldalamon.
Fürkészőn néztem Andyre.
- Úgy festesz, mint aki egész éjjel talpon volt, Andy. Csinálhatok neked egy kávét?
A kutya egy pillanatra sem hagyta abba mellettem a mocorgást.
- Az nagyon jólesne - válaszolta. - Bejöhetek?
- Persze. — Félreálltam. Dean morgott.
- Nahát, van egy őrkutyád is. Lábhoz, pajti. Gyere, lábhoz.
Andy leguggolt, hogy odatartsa a kezét a skót juhász¬kutyának, akire egyszerűen képtelen voltam Samként gondolni. Dean megszagolta Andy kezét, de nem nyalta meg. Ehelyett köztem és Andy között maradt.
- Gyere hátra a konyhába - mondtam. Andy felegye¬nesedett, és utánam jött. Feltettem a kávét egy kis főző¬ben, és egy kis kenyeret dugtam a pirítóba. Még beletelt pár percbe, amíg kirakosgattam a tejszínt, a cukrot, a kanalakat és a csészéket, de aztán szembe kellett néznem azzal, miért is van itt Andy. Gyűrött volt az arca; tíz évvel nézett ki többnek, mint ahány évesnek tudtam. Ez nem udvariassági látogatás volt.
- Sookie, hol voltál az elmúlt éjszaka? Nem dolgoztál?
- Nem. Itt voltam, kivéve azt az időt, amikor elugrat¬tam a Merlotte'sba.
- Ez alatt járt itt Bill, ha csak rövid időre is?
- Nem, New Orleansban van. Abban az új szállodá¬ban lakik a francia negyedben, amelyik csak vámpír¬vendégeket fogad.
- És te biztos vagy benne, hogy ott van.
- Igen. - Éreztem, hogy megfeszül az arcom. Most jön a rossz hír.
- Egész éjjel talpon voltam - mondta Andy.
- !gen-
- Most jövök egy újabb bűnügyi helyszínről.
- Igen. - Behatoltam a tudatába. - Amy Burley? -Mélyen a szemébe néztem, hogy megbizonyosodjam róla. - Amy, aki a Good Times bárban dolgozott? - A tegnapi név a számításba jövő pultoslányok kérvényku¬pacának tetejéről, a név, amelyet Samnek mondtam. Lenéztem a kutyára. A padlón feküdt, a pofája a mancsai között, annyira szomorúan és döbbenten nézett, ahogy én éreztem magam. Szívszaggatóan nyüszögött.
Andy majdnem felnyársalt a barna szemével.
- Honnan tudsz erről?
- Hagyjuk a szarakodást, Andy, tudod, hogy képes va¬gyok olvasni mások gondolataiban. Szörnyen érzem magam. Szegény Amy. Úgy volt, mint a többiekkel?
- Igen - válaszolta. - Igen, úgy, mint a többiekkel. Csakhogy a fognyomok frissebbek voltak.
Arra az éjszakára gondoltam, amikor Billnek és nekem Shreveportba kellett mennünk, hogy megfelel¬jünk Eric hívásának. Vajon Amy adott vért Billnek azon az estén? Képtelen voltam kiszámolni, hogy hány nappal ezelőtt volt, teljesen felborította az időérzékemet az el¬múlt néhány hét rengeteg szörnyű és bizarr eseménye.
Leroskadtam egy konyhai faszékre. Pár percig tétován csóváltam a fejem, meghökkentett, hogy mekkora for¬dulatot vett az életem.
Amy Burley élete nem vesz több fordulatot. Leráztam magamról az apátia furcsa igézetét, felálltam, és kitöltöt¬tem a kávét.
- Bill tegnapelőtt este óta nem volt itt - mondtam.
- És te itt töltötted az egész éjszakát?
- Úgy van. A kutyám is megmondhatja - és lemo¬solyogtam Deanre, aki felnyüszített, hogy végre rá is fi¬gyelnek. Odajött hozzám, hogy a bozontos fejét a tér¬demre fektesse, amíg kávézom. A fülét simogattam.
- Hallottál a bátyád felől?
- Nem, de volt egy furcsa telefonhívásom, valakitől, aki azt mondta, hogy a Merlotte'sban van. - Amint ki¬ejtettem ezeket a szavakat, rájöttem, hogy csakis Sam hívhatott, mert a Merlotte'sba akart csalni, hogy elérje, hogy csatlakozhasson hozzám, és hazakísérhessen. Dean ásított, egy nagy állkapocsrecsegtető ásítással, amelytől kilátszott minden egyes éles, fehér foga.
Azt kívántam, bárcsak befogtam volna a számat.
De most már magyarázattal kellett szolgálnom az egész dologról Andynek, aki a konyhai székemen fél¬álomban ájuldozott, skót kockás inge gyűrött és kávéfol¬tos volt, khaki színű vászonnadrágja elvesztette a for¬máját a hosszú viseléstől. Úgy áhítozott az ágy után, ahogyan egy ló vágyhat a saját istállója után.
- Pihenned kéne egy kicsit - mondtam gyengéden. Volt Andy Bellefleurben valami szomorú, valami csüggesztő.
- Ezek a gyilkosságok - mondta, a hangja bizonytalan volt a kimerültségtől. - Ezek a szerencsétlen nők. És annyi mindenben voltak egyformák.
- Iskolázatlan, fizikai munkát végző nők, akik bá¬rokban dolgoztak? Akik azt sem bánták, ha időről időre vámpírral fekszenek le?
Bólintott, a szemhéja súlyosan lezárult.
- Más szóval, olyan nők, mint én.
Akkor felpattant a szeme. Megrettent a saját bakijától.
- Sookie...
- Megértem, Andy - mondtam. - Sok tekintetben hasonlítunk egymásra, és ha elfogadjuk azt a feltétele¬zést, hogy a nagyanyámat ért támadást igazából nekem szánták, hát, akkor feltételezhetjük, hogy én vagyok az egyetlen túlélő.
Azon merengtem, hogy ki maradt még, akit a gyilkos meg akar ölni. Én vagyok az egyetlen, aki még él, és megfelel a gyilkos feltételeinek? Ez volt a legrémisztőbb gondolatom egész nap.
Andy bólintott, de gyakorlatilag lefejelte a kávés csé¬széjét.
- Miért nem fekszel le a másik szobában? - javasoltam halkan. - Muszáj aludnod valamennyit. Nem hinném, hogy biztonságos lenne vezetned.
- Nagyon kedves tőled - mondta Andy reszkető han¬gon. Kicsit meglepettnek tűnt, mintha a kedvesség nem olyasmi lenne, amire tőlem számított. - De haza kell mennem, és be kell állítanom az ébresztőt. Talán három órát ha alhatók.
- Ígérem, hogy felkeltelek - mondtam. Nem repes¬tem, hogy Andy a házamban alszik, de nem repestem volna akkor sem, ha hazafelé felcsavarodik egy fára. Az öreg Mrs. Bellefleur soha nem bocsátana meg nekem, és valószínűleg Portia sem. - Gyere, feküdj le itt. - A régi szobámhoz vezettem. Az egyszemélyes ágyam takarosan be volt ágyazva. - Te csak feküdj le úgy, ahogy vagy, én meg beállítom az ébresztőt. - Meg is tettem, ő pedig fi¬gyelte, ahogy csinálom. - Most aludj egy kicsit. Nekem van egy kis dolgom, utána rögtön jövök is vissza. - Andy nem mutatott további ellenállást, de mozdulatlanul ült az ágy szélén, még akkor is, amikor becsuktam az ajtót.
A kutya a sarkamban volt, amíg elhelyeztem Andyt. Amikor kijöttem a szobából, azt mondtam neki, megle¬hetősen más hangnemben:
- Te pedig most rögtön átöltözöl! Andy dugta ki a fejét a szoba ajtaján:
- Sookie, kivel beszélsz?
- A kutyával - vágtam rá. - Mindig felveszi a nyak¬örvet, és én adom rá mindennap.
- Minek veszed le egyáltalán?
- Csilingel vele éjszaka, nem hagy aludni. De te most feküdj le.
- Jól van. - Andy elégedettnek tűnt a válaszommal, és megint becsukta az ajtót.
Előkotortam Jason ruháit a szekrényből, a kanapéra tettem a kutya elé, és hátat fordítva leültem. Csakhogy rájöttem, hogy mindent láthatok a kandallópárkány fö¬lötti tükörben.
A levegő ködössé vált a skót juhászkutya körül, és az alakja változni kezdett az elektromos felhőben. Amikor a homály kitisztult, ott térdelt a padlón Sam, anyaszült meztelenül. Hűha, micsoda hátsó. Erővel kellett becsuk¬nom a szemem, és azt hajtogattam magamban, hogy nem voltam hűtlen Billhez. Bill hátsója, mondtam ma¬gamnak szilárdan, minden részletében tökéletes.
- Készen vagyok - hallottam Sam hangját, olyan kö¬zel a hátam mögött, hogy összerándultam. Gyorsan fel¬álltam, és felé fordultam. Az arca alig egyarasznyira volt az enyémtől.
- Sookie - mondta reménykedve. A keze a vállamhoz ért, simogatta, cirógatta.
Dühös voltam, mert az egyik felem felelni akart rá.
- Figyelj csak, barátocskám, bármikor elmondhattad volna ezt magadról az elmúlt pár évben. Ismerjük már egymást mennyi, vagy négy éve? Vagy még régebben! És, Sam, annak ellenére, hogy tény, hogy majdnem naponta találkozunk, addig vársz, amíg Bill érdeklődni kezd irán¬tam, mielőtt még egyáltalán... - és képtelen voltam ki¬találni, hogy fejezhetném be, úgyhogy megadón feltet¬tem a kezem.
Sam visszahúzódott, ami jó dolog volt.
- Nem fogtam fel, hogy mi van az orrom előtt, amíg azt nem gondoltam, hogy el is vehetik tőlem - válaszolta csendesen.
Erre nem volt mit mondanom.
- Ideje hazamennünk - mondtam neki. - És mind¬kettőnk érdekében jobb, ha anélkül érsz haza, hogy bár¬ki is meglátna. Komolyan mondom.
Meglehetősen kockázatos volt, mert ha valaki, még ha nem is olyan rosszindulatú alak, mint mondjuk Rene, korán reggel együtt lát minket a kocsimban, könnyen téves következtetéseket vonhat le. És továbbadhatja Bill-nek.
Így, amikor elindultunk, Sam lebukott a hátsó ülésen. Óvatosan a Merlotte's mögé hajtottam. Volt ott egy nagy járgány; fekete, rózsaszín és kék lángokkal az olda¬lán. Jasoné.
- Ajjaj - mondtam.
- Mi az? - Sam hangja mintha víz alól szólt volna, on¬nan, ahol kuporgott.
- Megyek, és megnézem - mondtam ébredező ide¬gességgel. Miért parkolna Jason itt a szolgálati parkoló¬ban? És úgy tűnt, hogy van egy alak a kocsiban.
Kinyitottam az ajtómat. Megvártam, amíg pityegni kezd a nyitott ajtót jelző hang, hogy észrevegye az autó¬ban ülő alak. Lestem, hogy mozdul-e valami. Amikor semmi sem történt, elindultam felé a kavicson, olyan ré¬mülten, amilyen még soha nem voltam fényes nappal.
Amikor közelebb értem a kocsihoz, láttam, hogy az alak odabenn Jason. A volán mögött ült magába roskad¬va. Láttam, hogy foltos az inge, az álla a mellkasához ér, és a keze ernyedten fekszik a teste két oldalán az ülésen, hogy a szabályos arcán egy hosszú, vörös karmolás nyo¬ma látható. Láttam egy címke nélküli videokazettát a kocsi műszerfalán.
- Sam - mondtam. Utáltam azt a félelmet a hangom¬ban. - Légy szíves, gyere ide.
Gyorsabban, mint ahogy hittem volna, Sam mellet¬tem termett, és odanyúlt, hogy kinyissa a kocsiajtót. Mi¬vel az autó láthatóan órák óta itt állt - harmatos volt a motorháztető -, csukott ablakokkal kora nyáron, na¬gyon határozott szag ütötte meg az orrunkat. Három komponensből állt: vér, szex és tömény szesz.
- Hívd a mentőket! - mondtam sürgetve, amikor Sam megnézte Jason pulzusát. Kételkedve nézett rám.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte.
- Persze! Eszméletlen! -Várj, Sookie. Gondold át.
És lehet, hogy egy perc alatt át is gondoltam volna, de ebben a pillanatban Arlene ütött-kopott kék Fordja hú¬zott be a parkolóba, mire Sam felsóhajtott, én pedig el¬mentem a lakókocsijába telefonálni.
Annyira naiv voltam. Ez az következménye annak, hogy törvénytisztelő állampolgár voltam egész életem majdnem minden napján.
Én is elkísértem Jasont a kis helyi kórházba, megfe¬ledkezve arról, hogy a rendőrség apróra átvizsgálja a ko¬csiját, hogy a rendőrautó jön a mentő után. Teljesen bizakodó voltam, amikor a sürgősségi osztály orvosa ha¬zaküldött, azzal, hogy majd felhív, ha Jason visszanyeri az eszméletét. Az orvos elmondta, miközben kíváncsian vizslatott, hogy Jason láthatóan alkohol és kábítószer be¬folyása alatt alszik. Csakhogy Jason soha nem ivott még ennyit: az unokatestvérünk, Hadley lecsúszása és utcai élete mélyreható benyomást gyakorolt mindkettőnkre. Ezt mind elmondtam az orvosnak is, aki végighallgatott, és elhessegetett.
Azt sem tudva, mit gondoljak, arra mentem haza, hogy Andy Bellefleurt felverte a személyi hívója. Ha¬gyott egy üzenetet, amelyben ez állt, más semmi. Ké¬sőbb aztán rájöttem, hogy valójában ő is a kórházban volt, mialatt ott voltam, és várt, amíg meggondolatlanul elmentem, majd Jasont az ágyhoz Billncselte.
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése