Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!

Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”

2009. augusztus 24., hétfő

Alyson Noel - Evermore /1-10. fejezet/

Alyson Noël

Mindörökké

első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

A mű eredeti címe: Evermore
Fordította: Gazdag Tímea
A művet eredetileg kiadta: St. Martin's Press, New York
Copyright © 2009 by Alyson Noéi
Borítót tervezte: Balogh József
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 245 055 1
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Balogh József
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Jolynn Snarky Bennek,
barátomnak oly sok életen át.
(Leközelebb rocksztárok leszünk!)

KÖSZÖNET
Ezt a könyvet nem tudtam volna megírni a következő emberek végtelen nagylelkűsége és bölcsessége nélkül: Brian L. Weiss, M. D. és Christina Gikas, akik olyan múltat mutattak nekem, amelyet soha el sem tudtam volna képzelni; James Van Praagh, aki megtanított a világot teljesen új módon látni; az ügynököm, Kate Schafer, aki olyan ügyesen egyengeti az utamat; a kiadóm, Rose Hilliard, aki a történeteimmel olyan gondosan bánik; immár számos könyvem olvasószerkesztője, NaNá V. Stoelzle, aki megvéd engem a nyelvtani kellemetlenségek mindenféle formájától; és mint mindig, Sandy, az utolsó reneszánsz ember.

Az aura színei
Vörös – Energia, erő, harag, szexualitás, szenvedély, félelem, ego
Narancs – Önuralom, törekvés, bátorság, gondolkodás, akaratgyengeség, közöny
Sárga – Derűlátás, boldogság, értelem, barátságosság, habozás, könnyű vezethetőség
Zöld – Béke, gyógyítás, részvét, álnokság, féltékenység
Kék – Spiritualitás, hűség, kreativitás, érzékenység, kedvesség, rosszkedv
Lila – Erős spiritualitás, bölcsesség, intuíció
Indigókék – Jóindulat, erős intuíció, útkeresés
Rózsaszín – Szeretet, őszinteség, barátság
Szürke – Depresszió, szomorúság, kimerültség, alacsony energiaszint, kételkedés
Barna – Kapzsiság, öncélúság, önfejűség
Fekete – Energiahiány, betegség, közelgő halál
Fehér – Tökéletes egyensúly

egy
– Na, ki vagyok?
Haven langyos, nyirkos tenyere szorosan tapad az arcomra, a koponyás ezüstgyűrű elszíneződött szegélye nyomot hagy a bőrömön. A szememet eltakarja, de tudom, hogy feketére festett haja középen van elválasztva, a fekete, műszálas fűzőt egy garbópulcsi felett viseli (hogy ne ellenkezzen a suli öltözködési szabályzatával), vadonatúj, földet seprő szaténszoknyája szegélyénél máris éktelenkedik egy lyuk, ahol beleakadt a Doc Martin bakancs orra, és a szeme aranyszínű, de csak a sárga kontaktlencsék miatt.
Azt is tudom, hogy a papája valójában nem „üzleti" úton van, ahogy állította, hogy a mamája „személyi" edzője több mint edző, és hogy a kisöccse eltörte az Evanescence CD-jét, de fél elárulni.
Nem azért tudom mindezt, mert kémkedek, vagy leselkedem utána, vagy mert valaki elmondta. Azért tudom, mert médium vagyok.
– Gyerünk! Találgass! Mindjárt becsöngetnek! – sürget. A hangja reszelős, mintha egy egész doboz cigit szívna naponta, pedig csak egyszer próbálta.
Tétovázom, próbálok arra az emberre gondolni, akivel a legkevésbé sem szeretné, ha összetévesztenék.
– Hillary Duff?
– Juj! Még egyet találhatsz! – Erősebben szorítja a szememre a tenyerét, gőze sincs, hogy nem kell látnom, hogy tudjam.
– Mrs. Marilyn Manson?
Felnevet és elenged, megnyalja a hüvelykujját, hogy ledörzsölje az arcomról a nyomot, amit a gyűrűje hagyott, de eltolom a kezét. Nem mintha a nyálas kezétől undorodnék (úgyis tudom, hogy egészséges), csak nem akarom, hogy hozzám érjen. Minden érintés árulkodó és kimerítő számomra, inkább próbálom mindenáron elkerülni.
Haven megragadja a pulcsim kapucniját, lesodorja a fejemről, és a fülhallgatóra kancsalítva kérdi:
– Mit hallgatsz?
Benyúlok az iPod-zsebbe, amit az összes kapucnis pulcsimba belevarrtam, hogy ne látsszon a fehér zsinór, és a kezébe adom.
Kidülled a szeme.
– Mi a...? Úgy értem, lehet ezt egyáltalán hangosabbra venni? És ki ez? – Kettőnk között lóbálja az iPodot, mindketten halljuk, ahogy Sid Vicious a brit anarchiáról üvölt. Igazság szerint nem tudom, hogy ellene vagy mellette, de mindenesetre épp elég hangosan, hogy eltompítsa túlságosan is kiélezett érzékeimet.
– Sex Pistols - felelem, és kikapcsolom, majd visszadugom a titkos zsebbe.
– Meglep, hogy egyáltalán még hallasz – mosolyog rám. Becsöngetnek.
Vállat vonok. Nem kell fülelnem ahhoz, hogy halljak. Nem mintha elmondanám ezt Havennek. Elköszönök azzal, hogy ebédnél találkozunk, elindulok a terembe, keresztül az udvaron, behúzom a nyakam, amikor két srác lopódzik a barátnőm mögé, és rátaposnak a szoknyája szegélyére, hogy majdnem orra esik.
Amikor megfordul, a gonosz jelét mutatja feléjük (oké, nem igazán a gonosz jele, csak valami, amit ő talált ki), és a sárga szemével rájuk mered. A fiúk azonnal békén hagyják. Én pedig fellélegzem, és belépek az osztályba. Haven érintése gyorsan elenyészik.
A padom felé menet átlépem Stacia Miller táskáját, amit direkt az út közepére tett le, és figyelmen kívül hagyom az orra alatt elmorgott, szokásos „LÚÚÚ-ZER!"-t. Leülök, kipakolom a könyvemet, füzetemet, tollamat a táskámból, bedugom a fülhallgatómat, felhúzom a kapucnit, az üres székre dobom a hátizsákomat és várom, hogy Robins tanár úr megjelenjen.
Robins tanár úr mindig késik. Többnyire azért, mert szeret óra előtt inni néhány kortyot a kis ezüst flaskájából. De csak mert a felesége állandóan ordít vele, a lánya szerint egy vesztes, és eléggé utálja az életét. Ezt mind az első nap tudtam meg, amikor átadtam neki a papírjaimat, és véletlenül hozzáértem a kezéhez. Ha valamit be kell adnom, azóta inkább csak leteszem az asztal szélére.
Behunyt szemmel várok, és a pulcsimban kotorászok, hogy Sid Viciousről valami lágyabbra váltsak. Az osztályteremben már kevesebben vagyunk. Nem kell akkora hangerő, hogy kizárjam a zavaró külső energiákat.
Nem mindig voltam ilyen csodabogár. Valaha normális tini voltam. Az a fajta, aki sulibálba megy, belezúg a sztárokba, és olyan hiú a hosszú, szőke hajára, hogy nem is hinné, hogy egyszer majd lófarokba fogja, és egy túlméretezett kapucni alá rejti. Volt egy anyukám, egy apukám, egy Riley nevű kishúgom meg egy édes, gyönyörű, krémszínű labradorom, Puszedli. Egy szép házban laktam egy jó környéken az oregoni Eugene-ben. Népszerű, boldog lány voltam, és alig vártam a sulit, mert beválasztottak a Varsity vezérszurkolói közé. Az életem rendben volt, a határ pedig a csillagos ég. És még ha ez utóbbi klisé is, igaz volt.
Ami engem illet, ez már csak mese, mert a baleset óta csak a halálra emlékszem.
HKÉ-nek, „halálközeli élménynek" hívják. Csakhogy nincs igazuk. Hidd el, nem csak „közeli" volt. Riley, a húgom meg én hátul ültünk apu kocsijában, Puszedli feje Riley ölében pihent, a farkát neki-nekiütötte a lábamnak, és akkor hirtelen felfúvódtak a légzsákok, a kocsi ripityára tört, én meg odakintről néztem végig az egészet.
Bámultam a roncsot – az üvegcserepeket, az összegyűrődött ajtókat, az első lökhárítót, ahogy egy fenyőfát szorított halálos ölelésbe – és csodálkoztam, hogy mi a csoda történt, reménykedtem benne, hogy mindenki kiszállt a kocsiból. Aztán ismerős vakkantást hallottam, és amikor megfordultam, láttam, hogy Puszedlivel az élen a többiek egy ösvényen sétálva távolodnak tőlem.
Utánuk mentem. Először futva próbáltam utolérni őket, aztán inkább lassítottam és csak andalogtam. Át akartam sétálni a hatalmas, lüktető fák és reszkető virágok között. Behunytam a szememet, mert a kápráztató ködben minden csillogott.
Megígértem magamnak, hogy csak egy perc lesz az egész, aztán visszamegyek, és megkeresem őket. Épp időben néztem fel, hogy lássam őket egy hídon átkelni. Integettek és mosolyogtak, majd egy pillanat múlva eltűntek.
Pánikba estem. Mindenhol kerestem őket. Futottam erre, arra, de mindenfelé egyforma volt minden – meleg, fehér, ragyogó, szikrázó, gyönyörű, hülye, örök köd. Összeestem, a bőrömet szúrta a hideg, az egész testem remegett, üvöltve sírtam, káromkodtam, könyörögtem, és betarthatatlan ígéreteket tettem.
Egyszer csak azt hallottam: „Ever? így hívnak, igaz? Nyisd ki a szemed és nézz rám!"
Visszazuhantam a betonra, vissza a fájdalomba, a nyomorúságba. Csípős nedvesség folyt le a homlokomon. Felnéztem a fickóra, aki fölém hajolt, a sötét szemébe, és mielőtt elájultam, azt suttogtam:
–Ever vagyok.

kettő
Pillanatokkal azelőtt, hogy Robins tanár úr belépne, hátralököm a kapucnimat, kikapcsolom az iPodot és úgy teszek, mintha olvasnék, fel sem nézve, amikor megszólal:
– Osztály, ez itt Damen Auguste. Most költözött ide Új-Mexikóból. Oké, Damen, ülj a hátsó padba Ever mellé! Amíg nem szerzed be a sajátodat, osztozzatok a könyvén! Damen fantasztikus pasi. Anélkül tudom, hogy ránéznék. Lázasan koncentrálok a könyvre, amíg felém tart, eleget megtudok az osztálytársaim gondolatfoszlányaiból.
Megtudhatom az előttem két sorral ülő Stacia Miller gondolataiból, hogy „Damen Auguste állati helyes srác".
Stacia barátnője, Honor száz százalékig egyetért.
Honor pasija, Craig is, de ez egy másik történet.
– Szia – Damen a padlóra söpri a hátizsákomat, és leül mellém.
Biccentek neki, és nem emelem feljebb a pillantásomat csillogó, fekete motorosbakancsánál. Ami inkább GQ, mint Pokol Angyala stílusú. Az a fajta, ami nagyon is kirí a mostanában a suli zöld padlóján grasszáló színpompás papucstömegből.
Robins tanár úr kinyittatja a könyveket a 133. oldalon, és Damen közelebb hajol:
– Nem bánod, ha belenézek a könyvedbe?
Tétovázom, rettegek a közelségétől, de azért közelebb csúsztatom a könyvet, ami az asztalom szélén kezd billegni. Amikor közelebb húzza a székét, hogy áthidalja a távolságot, a székem túlfelére csusszanok, és a kapucni mélyébe rejtem az arcomat.
Mosolyog az orra alatt, de gőzöm sincs, nála ez mit jelent. Az biztos, hogy könnyed és vidám, de valami más is van benne.
A faliórára szegezett pillantással még lejjebb csúszom, a tenyerembe támasztom az arcomat. Szándékosan kerülöm a felém lövellő lesújtó pillantásokat, és figyelmen kívül hagyom a gondolataikat, mint például: Szegény helyes, szexi, gyönyörű új srác! Pont amellé a dilinyós mellé ültették! Stacia, Honot, Craig, de mindenki más is csak úgy sugározza a sajnálatot.
Kivéve Robins tanár urat, aki legalább annyira szeretné, ha véget érne az óra, mint én.
Ebédidőben mindenki Damenről beszél.
Láttad az új srácot, Dament? Olyan helyes – Nagyon szexi – Úgy hallottam, mexikói – Nem, szerintem spanyol - Mindegy, külföldi – Szerintem meghívom a Téli Bálra – Nem is ismered – Ne aggódj, majd megismerem...
– Ó te jó ég! Láttad az új srácot, Dament? – Haven lezöttyen mellém, és a túl hosszúra nőtt frufruja alól les rám. A tincsei majdnem eltakarják sötétvörösre rúzsozott száját.
– Kérlek, ne kezdd te is! – csóválom a fejemet, és beleharapok az almámba.
– Nem így beszélnél, ha nem lennél abban a kivételes helyzetben, hogy megismerkedhettél vele – feleli, miközben rózsaszín dobozkájából előveszi az uzsonnára hozott vaníliás mufRnt, és lenyalja a tetejéről a cukormázat. Ahogy szokta. Közben pedig úgy öltözik, mint aki szívesebben fogyaszt embervért, mint aranyos, édes sütiket.
– Damenről dumáltok, csajok? – suttogja Miies az asztal mögé csusszanva. Barna szeme egyikünkről a másikunkra jár, bájos arcán vigyor ül. – Gyönyörű! Láttátok a bakancsát? Annyira Vogue!
Azt hiszem, ő lesz az új fiúm.
Haven sárga szeme résnyire szűkül.
– Késő. Már lestoppoltam.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy a non-gótok is étdekelnek – mosolyog önelégülten Miies, miközben szemét forgatva kicsomagolja a szendvicsét.
Haven felnevet.
– Ha így néznek ki, naná, hogy érdekelnek. Esküszöm, vérfagyasztóan jó pasi, látnod kell! – Csóválja a fejét, idegesíti, hogy nem osztom a tajongását. – Olyan... egyenesen tűzveszélyes a srác!
– Nem is láttad? – kérdi Miles a szendvicsét szorongatva.
Az asztalt bámulom, és azon gondolkodom, hogy hazudjak-e. Olyan nagy feneket kerítenek a dolognak, hogy úgy érzem, ez az egyetlen kiút. Csakhogy nem megy. Nem tudok hazudni, nekik nem. Haven és Miles a legjobb barátaim. Valójában csak ők a barátaim. Már úgyis épp elég titkom van.
– Mellette ülök irodalomórán - felelem végül. – Sajnos egy könyvből kell tanulnunk. De még nem igazán néztem meg magamnak.
– Sajnos? – Haven félresöpri a haját az arcából, hogy jól lássa az idiótát, aki ilyet képes a száján kiejteni. - Hát ez tényleg iszonyú lehet, mekkora szívás! – forgatja a szemét sóhajtozva. – Esküszöm, fogalmad sincs, milyen szerencséd van! És még csak meg sem becsülöd.
– Melyik könyvet veszitek? – kérdezi Miles, mintha a cím valami fontosat mondana.
– Az Üvöltő szeleket. – Vállat vonok és leteszem az almacsutkát a szalvétámra, majd összefogom a sarkait.
– És a kapucnid? Lent vagy fent? – kérdezi Haven.
Emlékszem, hogy feltettem, amikor felém közeledett.
– Hát... fent. Igen, határozottan fent – bólintok.
– Köszi szépen – motyogja, miközben kettétöri a muffint. – A legkevésbé egy szőke istennőre vágyom konkurenciaként.
Behúzott nyakkal bámulom az asztallapot. Elszégyellem magam, ha ilyeneket mondanak. Egykor tetszett volna, de már nem.
– És mi van Milesszal? Ő nem ellenfél? - terelem el a figyelmet magamról valakire, aki értékeli is.
Miles végigsimítja rövid, barna haját, és a legszebb pillantásával ajándékoz meg bennünket.
– Hát, ne vegyél le a listáról!
– Hideg, hideg! Damen és Miles nem egy csapatban játszanak.
Ami azt jelenti, hogy Damen szédítő modellkülseje nem jelent semmit.
– Honnan tudod, melyik csapatban játszik? - kérdezi Miles összeszűkült szemmel, kezében az ásványvizes üveg kupakjával. – Hogyan lehetsz biztos benne?
– Melegdetektor – kocogtatja meg a homlokát Haven. – Hidd el, a srác nem nálatok van leigazolva.
Nem elég, hogy az irodalomórán és a rajzon is találkozom Damennel (nem mintha ott mellettem ülne, és nem mintha figyelném, de a teremben keringő gondolatok, még Machado tanárnőé is, mindent elmondanak, amit tudnom kell), de a tetejében még mellém is parkol. És még ha fel se nézek a bakancsáról, akkor is tudom, hogy hamarosan véget ér az áldásos rejtőzködésem.
– Istenkém, ott jön! Pont felénk tart! - nyöszörgi Miles azzal a magasba szökő, elcsukló suttogással, amit az élet legfontosabb pillanataira tartogat. - Odanézz, azt a járgányt! Fényes, fekete BMW, szupersötétre fóliázott ablakokkal, nagyon, nagyon klassz. Oké, az lesz, hogy kinyitom az ajtót, és véletlenül nekilököm az övének, és így lesz miért beszélgetésbe elegyednünk. - Megfordul és várja a beleegyezésemet.
– Ne merd megkarcolni a kocsimat! Se az övét. Senkiét!
– Jó. Zúzd csak össze az álmaimat, mindegy. De azért tégy egy szívességet magadnak, és nézd meg! Aztán mondd a szemembe, hogy nem ájulsz el!
Szemforgatva bepréselődöm a kocsim és a szerencsétlenül leparkolt VW bogár közé, amely mintha megmászni készülne a Miatámat. Épp amikor kinyitnám az ajtót, Miles lerántja a fejemről a kapucnit, és elcseni a napszemüvegemet, aztán a kocsi bal oldalához rohan, és nem kifejezetten visszafogott fejrándításokkal és mutogatással próbálja felhívni a figyelmemet a mögötte álló Damenre.
Sikerül neki. Végül is nem kerülhetem el örökké. Mély lélegzetet veszek és rápillantok. És amit látok, attól eláll a szavam, se pislogni, se moccanni nem tudok.
És bár Miles integet és bámul, s tulajdonképpen teljes jelzőrendszerét beveti, hogy rávegyen a visszavonulásra, nem mozdulok. Szeretnék, mert tudom, hogy úgy festek, mint egy idióta, amiről már mindenki meggyőződött, de képtelen vagyok. Nem csak azért, mert Damen tagadhatatlanul szédítő pasi - fényes, sötét, vállig érő haja hullámokat vet magasan ülő arccsontja körül –, hanem mert amikor leveszi a sötét napszemüveget és a szemembe néz, megpillantom mély, sötét, mandulavágású szemét, amely furcsán ismerősnek tűnik. A szempillái olyan dúsak, hogy akár műszempillák is lehetnének. És a szája! Telt, hívogató ajkak, tökéletesek, akár Cupido íjának íve. A teste karcsú, feszes, és tetőtől talpig feketébe öltöztetett.
– Ever? Hal-ló! Most mát felébredhetsz. Légy szíves! – Miles idegesen nevetgélve Damenhez fordul. – Bocs a barátnőm miatt, általában kapucniban van.
Nem mintha nem tudnám, hogy fel kell hagynom a bámulásával. Most azonnal. De Damen pillantása a szemembe fúródik, a szeme színe elmélyül, s a szája mosolyra húzódik.
Nem a tökéletességétől dermedek kővé, hanem főleg a testét körülvevő légtértől, ami gyönyörű arcától egészen a fekete motoroscsizma szögletes orráig az égvilágon semmit nem mutat.
Üres, tiszta űr.
Nincs szín. Nincs aura. Nincs lézershow.
Aurája mindenkinek van. Minden élőlény körül kavarognak a testükből sugárzó színek. Szivárványos, számukra láthatatlan energiamező veszi körül az embereket. Nem veszélyes, vagy ijesztő, vagy rossz, csak része a látható (jó, hát a számomra látható) mágneses mezejüknek.
A baleset előtt nem is hallottam ilyesmiről. Nyilván nem is láttam. De attól a pillanattól fogva, hogy magamhoz tértem a kórházban, mindenütt színeket láttam.
– Jól érzed magad? – aggodalmaskodott a vörös hajú nővér.
– Igen, de maga miért ilyen rózsaszín? – kancsalítottam a lágy ragyogásban, ami körülvette őt.
– Miért vagyok micsoda? – próbálta elrejteni a riadalmát.
– Rózsaszín. Mindenhol, de a fejénél különösen.
– Jól van, csillagom, csak pihenj, én hívom a doktor urat – felelte, és kihátrált a szobából, majd futásnak eredt a folyosón.
Nem jöttem rá, hogy jobb megtartanom magamnak a színek látványát, amíg keresztül nem mentem egy csomó szemvizsgálaton, agyi röntgenen és pszichológiai teszten. Amikor elkezdtem meghallani a gondolatokat, egy érintésből megtudni egy-egy élettörténetet, meg elkezdett látogatni Riley, a halott húgom, jobbnak láttam nem dicsekedni az élményeimmel.
Azt hiszem, hozzászoktam a dologhoz, mert elfelejtettem, hogy másképp is lehetne. De hogy Dament nem veszi körül semmi, csak a drága, menő kocsijának csillogó, fekete fényezése, az halványan emlékeztetett egy boldogabb, egy sokkal hétköznapibb életre.
– Ever, igaz? – Damen arcán mosoly ragyog, felfedve egy újabb tökéletes vonását: tündöklő fehér fogsorát.
Csak állok és várom, hogy a pillantása eleresszen, Miles pedig úgy tesz, mintha a torkát köszörülné. Utálja, ha kihagyják valamiből, ezért felé intek:
– Jaj, bocs. Miles, ő itt Damen. Damen, Miles – egy szempillám sem rezdül.
Damen Milesra pillant, és egy kurta biccentés után visszatér a tekintete az enyémhez. Tudom, hogy őrülten hangzik, de a rövidke pillanatban, amikor nem néz rám, gyengének érzem magam és fázom.
De abban a pillanatban, amikor újra a szemembe néz, minden meleg és jó lesz.
– Kérhetek egy szívességet? – mosolyog. – Kölcsönadnád az Üvöltő szeleket? Fel kell zárkóznom, és ma már nincs időm elmenni a könyvesboltba.
Benyúlok a hátizsákomba, és kihalászom a szamárfüles könyvet, aztán az ujjaim hegyével fogva átnyújtom Damennek. Egy részem vágyik tá, hogy megérintsem a kezét, hogy kapcsolatom legyen ezzel a gyönyörű idegennel, de a másik felem, az erősebb, a bölcsebb, a médium retteg az érintéstől, ami a szörnyű villanás okozója lehet.
Damen a kocsijába hajítja a könyvet.
– Kösz, viszlát holnap - villantja rám a szemét a napszemüveg fölött, és rádöbbenek, hogy csupán egy kis csiklandást éreztem az ujjaim hegyén, semmi mást. Még mielőtt felelhetnék, kitolat a parkolóból és elhúz.
– Már megbocsáss – kezdi Miies fejcsóválva, amíg bemászik mellém a kocsiba –, de amikor az elájulást emlegettem, nem javaslat volt, nem kellett szó szerint venni. Most komolyan, Ever, mi volt ez? Csak mert iszonyú kínos volt, egy olyan Hello, a nevem Ever, és én leszek a hódolód-pillanat. Komolyan mondom, azt hittem, újra kell élesztenünk. És hidd el, állati szerencsés vagy, hogy Haven nem volt itt, mert ugyan nem szeretnélek emlékeztetni, de ő látta meg előbb...
És így tovább, sopánkodik egész úton hazáig. Hagyom, hadd beszélje ki magából, amíg a forgalommal küzdök, és a kezem szórakozottan tapogatja a vastag, vörös forradást a homlokomon a frufrum alatt.
Hogy van az, hogy a baleset óta csak azoknak nem hallom a gondolatait, nem látom az élettörténetét, csak azoknak nem látom az auráját, akik tulajdonképpen már halottak?

három
Belépek a házba, kiveszek egy üveg vizet a hűtőből, és nekivágok a szobámhoz vezető lépcsősornak. Nem kell körülnéznem, hogy tudjam, Sabine még dolgozik. Sabine mindig dolgozik, ami azt jelenti, hogy enyém az egész ház, még ha ki sem teszem a lábamat a szobámból.
Sajnálom Sabinét, mert az élete, amiért olyan sokat melózott, örökre megváltozott abban a pillanatban, amikor a nyakán maradtam. De mivel anyu egyke volt, és a nagyszüleim meghaltak, mire kétéves lettem, nem volt sok választása. Vele maradhattam, apu egyetlen ikertestvérével, vagy mehettem volna a lelencbe, amíg nem töltöm be a tizennyolcat. Sabine ugyan nem tud semmit a gyereknevelésről, de még alig jöttem ki a kórházból, amikor máris eladta a lakását, megvette ezt a nagy házat, és felfogadta Orange megye legjobb lakberendezőjét, hogy megtervezze a szobámat.
Van minden, ami kell, ágy, szekrény, íróasztal. De van síkképernyős tévém, egy hatalmas gardróbszobám, óriási fürdőszobám jacuzzival és külön zuhanyfülkével, teraszom szenzációs kilátással az óceánra, és a saját vackom, azaz egy játékszoba még egy síkképernyős tévével, bárpulttal, mikróval, egy kis hűtőszekrénnyel, mosogatóval, hifitoronnyal, kanapéval, asztalokkal, babzsákfotelekkel, meg minden.
Vicces, hogy azelőtt bármit megadtam volna egy ilyen szobáért.
De most bármit megadnék, hogy visszaforgassam az időt.
Azt hiszem, mivel Sabine az ideje nagy részét más ügyvédekkel és a cége vezetőivel tölti, tulajdonképpen úgy gondolja, hogy ezekre a cuccokra feltétlenül szükségem van. Nem tudom eldönteni, hogy azért nincsenek gyerekei, mert állandóan dolgozik, és nem tudja beilleszteni a dolgot az idejébe, vagy csak mert még nem találkozott a megfelelő pasival, esetleg sose akart, vagy mindhárom egyszerre.
Úgy tűnhet, hogy tudnom kéne, mivel médium vagyok meg minden, de nem mindig látom az emberek indíttatását, főleg eseményeket látok. Mintha az élet történéseinek egész láncolata tükröződne a villanásokban, mint egy mozielőzetes. Néha csak jeleket látok, amelyeket előbb meg kell fejtenem, hogy tudjam, mit is jelentenek. Mint a tarot-kártya, vagy amikor az Állatfarmot olvastuk tavaly irodalomból.
Nem mindig üzembiztos ez a dolog, néha teljesen melléfogok. De ha ilyen előfordul, vissza tudom pörgetni, és rájövök, hogy egyes képek egészen mást jelentenek. Mint amikor láttam egy nagy szívet, a közepén egy repedéssel, amiről úgy gondoltam, szerelmi csalódást jelent, aztán a nő hirtelen összeesett, mert megállt a szíve. Néha kicsit összezavar, de a képek sosem hazudnak.
Mindenesetre nem hiszem, hogy látnoknak kell lenni, hogy tudd, a gyerekről álmodozó emberek általában pasztellszínű ruhácskába bújtatott, pici örömbatyut képzelnek el maguknak, nem pedig egy százhatvankét centis, kék szemű, szőke tinédzsert látnoki képességekkel és egy tonna érzelmi teherrel. Hát épp ezért próbálok csendesen és tisztelettudóan nem útban lenni.
És azt kifejezetten titkolom, hogy majdnem mindennap csevegek a halott húgommal.
Riley először az éjszaka közepén bukkant fel. A kórházi ágyam lábánál állva integetett, egyik kezében egy szál virággal. Nem tudtam, mi ébresztett fel, mert nem beszélt, és nem adott semmilyen hangot. Azt hiszem, a jelenlétét érezhettem meg, vagy ilyesmi, mintha valami megváltozott volna, más lett a szoba levegője.
Először azt hittem, a fájdalomcsillapítóktól hallucinálok. De miután pislogtam párat és megdörzsöltem a szemem, Riley még mindig ott állt, és eszembe sem jutott sikítani, vagy segítségért kiáltani.
Néztem, ahogy megkerüli az ágyamat, és nevetve mutogat a karomat és a lábamat borító gipszre. Hangtalanul nevetett, de nem volt vicces. Amikor észrevette, hogy haragszom, komolyságot erőltetett az arcvonásaira, és mutogatva kérdezte, fáj-e.
Vállat vontam, még mindig kicsit mérgesen, hogy kinevetett.
Több mint rémült voltam a feltűnése miatt. Nem voltam tökéletesen meggyőzve, hogy valóban őt látom, de azért megkérdeztem:
– Hol van anyu, meg apu és Puszedli?
A fejével intett, mintha pont ott állnának mellette, de nem láttam senkit.
– Nem értem.
Csak mosolygott, és a két összetett kezére hajtva a fejét mutatta, hogy aludnom kéne.
Behunytam a szemem, bár azelőtt sosem fogadtam el tőle semmilyen tanácsot. Aztán mégis felpattant a szemhéjam:
– Hé, ki engedte meg, hogy felvedd a pulcsimat?
De már elment.
Beletörődtem, de egész éjjel haragudtam magamra, amiért ilyen ostoba, önző, sekélyes kérdést tettem fel. Ott volt a lehetőség, hogy választ kapjak az élet néhány nagy kérdésére, amit az emberek évszázadok óta igyekeznek megtudni, ehelyett felelősségre vontam a halott húgomat, hogy feltúrta a szekrényemet. A régi szokásokat nehéz levetkőzni.
Másodszor nagyon boldog voltam, hogy láthatom, és nem említettem, hogy nemcsak a kedvenc pulcsim, hanem a legjobb farmerom is rajta van (ami olyan hosszú volt, hogy harmonikázott a bokáján), meg a karkötő, amit a tizenharmadik szülinapomra kaptam. Nagyon vágyott rá már akkor.
Csak mosolyogtam, és úgy tettem, mintha nem venném észre, és felültem.
– Hol van anyu és apu? – kérdeztem, és azt hittem, ha erősen figyelek, megpillanthatom őket.
De Riley csak mosolygott, és csapkodott a karjával.
– Úgy érted, angyalok lettek? – Elkerekedett a szemem.
A fejét rázta, és a hasát fogva kacagott.
– Jól van, mindegy. - Visszadőltem a párnámra, tudtam, hogy még holtában is szórakozik velem. – Na mesélj, milyen odaát? – Elhatároztam, hogy nem veszekszem. – Jól vagy, vagyis... szeretsz a mennyországban lenni?
Behunyta a szemét és felemelte a kezét, mintha valamit egyensúlyozna a tenyerén. A semmiből egy festmény tűnt elő.
Előrehajoltam, és bámultam a képet. Az édenkertet ábrázolta, matt volt, a keret aranyozott. A tenger mélykék, a sziklák csipkések, a homok aranyszínű volt, a fák virágoztak, és egy távoli sziget halvány árnyéka derengett rajta.
– Miért nem vagy ott?
Vállat volt, s a kép eltűnt. Ő is.
Több mint egy hónapig voltam kórházban: törött csontok, agyrázkódás, belső vérzés, vágások, horzsolások és egy jó mély seb a homlokomon. Amíg én kötések között feküdtem begyógyszerezve, Sabinét a takarítás és a temetésszervezés hálátlan feladatai temették maguk alá, és közben még a holmimat is összecsomagolta a költözés előtt.
Kért egy listát a dolgokról, amelyeket vinni akarok. Mindenről, amit szerettem volna az addigi tökéletes életemből, az oregoni Eugene-ből az ijesztő, kaliforniai, Laguna Beach-i életembe vinni.
De néhány ruhámon kívül nem akartam semmit. Nem bírtam elviselni semmit, ami arra emlékeztetett, hogy mennyi mindent vesztettem el, mert egy lomokkal teli vacak doboz nem hozza vissza a családomat.
Egész idő alatt, amíg be voltam zárva a steril, fehér szobába, pszichológus járt hozzám, valami buzgó gyakornok, bézs kardigánban és csiptetős táblával a hóna alatt. Ugyanazzal a béna kérdéssel kezdte mindig: hogyan kezelem a „mélységes veszteséget" (ezek az ő szavai). Ezután megpróbált rávenni, hogy menjek el a 618-as kórterembe, ahol a gyásztanácsadás volt.
Kizárt dolog, hogy részt vegyek benne. Kizárt, hogy leüljek körbe egy csomó elkínzott emberrel, és várjak, hogy elmondhassam életem legrosszabb napjának történetét. Hogyan tudott volna ez segíteni? Hogyan érezhettem volna jobban magam attól, hogy megállapítom, amit már úgyis tudok? Egyedül én vagyok a felelős azért, ami a családommal történt. Ráadásul elég hülye, önző és lusta voltam, hogy addig tétovázzak, amíg már nem tudom követni őket a túlsó partra.
Sabinéval nem beszélünk sokat a repülőúton Eugene-ből a John Wayne repülőtérig. Úgy teszek, mintha a gyász és a sérüléseim miatt volna, de valójában csak egy kis távolságra van szükségem. Mindent tudtam az ellentétes érzéseiről, hogy mennyire akar helyesen cselekedni, és hogy emellett folyton arra gondol: miért pont én?
Szerintem én erre sosem gondoltam.
Leginkább azon filóztam, hogy miért ők, és nem én?
De nem akartam megbántani a nagynénémet. A sok gond után, amiken keresztülment, hogy befogadott, és próbált szép otthont teremteni, nem kockáztattam, hogy megtudja, hogy feleslegesen fáradt mindennel. Akkor is épp ilyen lett volna minden, ha fogja magát, és otthagy egy szeméttelepen.
Az autózás az új házba csupa napfény, tenger és homok volt.
Amikor Sabine kinyitotta az ajtót és felkísért a szobámba, egy rövid, felületes pillantás után csak valami köszönöm-félét mormoltam a bajszom alatt.
– Sajnálom, hogy magadra kell hagyjalak – mondta szemmel látható nyugtalansággal. Vissza kellett mennie az irodába, ahol minden jól szervezett és következetes volt, és semmilyen hasonlóságot nem mutatott egy sebzett tizenéves összetört világával.
Abban a pillanatban, amikor az ajtó bezárult mögötte, az ágyra
vetődtem, a tenyerembe temettem az arcomat, és nekiálltam kibőgni a szememet.
Amíg valaki azt nem mondta:
– Jaj, kérlek, térj már magadhoz! Láttad, milyen ez a hely? Síkképernyős tévé, kandalló, buborékos fürdőkád? HALLÓ!
– Azt hittem, nem tudsz beszélni! – fordultam a húgom felé, aki mellesleg rózsaszín Juicy melegítőt, aranyszínű Nike cipőt valamint élénklila parókát viselt.
– Ne légy nevetséges, természetesen tudok beszélni – forgatta a szemét.
– De a múltkor...
– Tök vicces volt! - Körüljárta a szobámat, végigsimított az íróasztalon, megpiszkálta a laptopot és az iPodot, amiket Sabine hagyott ott.
– Nem hiszem el, hogy itt vagy! Ez nem igazság! – Csípőre vágott kézzel ráncolta a homlokát. – Még csak nem is értékeled! Láttad a teraszt? Egyáltalán érdekel a kilátás?
– Nem izgat a kilátás. Nem igaz, hogy így átvertél, hogy nem tudsz beszélni!
– Tedd túl magad rajta! – nevetett.
Figyeltem, ahogy járkál a szobában, félrehúzza a függönyöket és kinyitja a teraszajtót.
– Honnan szedted ezeket a ruhákat? – kérdeztem tetőtől talpig végigmérve. Visszatértem a szokásos piszkálódáshoz és haragszomrádhoz. – Csak mert először az én cuccomban voltál, most meg Juicy van rajtad, és tudom, hogy anyu ilyet sosem vett.
– Jaj, mintha szükségem lenne anya engedélyére, amikor csak benyúlok a nagy, mennyei gardróbba, és kiveszem, amit akarok. Ingyen – mosolygott.
– Komoly? — kérdeztem tágra nyílt szemmel, és úgy gondoltam, hogy ez jó üzlet.
Fejcsóválva kihívott a teraszra.
– Gyere, nézd meg ezt a király kilátást!
Megnéztem. Felkeltem az ágyról, megtöröltem a szememet a pulóverem ujjával, és kiléptem a teraszomra. Amikor a hugi mellett kiléptem a kőpadlóra, a szemem majd' kiugrott a látványtól.
– Ez most vicc akar lenni? – kérdeztem a kilátást bámulva, ami annak a festménynek a hajszálpontos mása volt, amit Riley a kórházban mutatott.
De mire megfordultam, már nem volt ott.

négy
Riley segített visszaszerezni az emlékeimet. Gyerekkori történeteket mesélt és emlékeztetett az életre, amit éltünk, a régi barátainkra egészen addig, amíg nem kezdett el összeállni az egész. Segített értékelni az új, dél-kaliforniai életemet. Látva, hogy milyen izgatott a klassz szobám, a vadiúj, csillivilli, piros kabrióm, a fantasztikus strandok és az új sulim láttán, én is rádöbbentem, hogy még ha ez az élet nem is az, amelyet szeretnék, attól még igenis lehet értékes.
Még ha veszekedtünk és vitáztunk is, ha egymás idegeire mentünk is épp úgy, ahogy azelőtt, igazság szerint a látogatásai éltettek. Legalább egy emberrel kevesebbet veszítettem el. A napok fénypontja volt az együtt töltött idő.
Az egyetlen gond az, hogy ezt ő is tudja, szóval, ha felhozom a témát, amikről nem akar beszélni, mint például hogy mikor láthatom anyut, aput és Puszedlit, vagy hol van, ha nincs velem éppen, azzal büntet, hogy nem jön.
Idegesít, hogy nem árul el semmit ezekről, de jobbnak látom nem erőltetni. Nem mintha én megosztottam volna vele az új auralátó és gondolatolvasó képességemet, és hogy mennyire megváltoztatott mindez – beleértve az öltözködésemet is.
– Sose lesz pasid, ha így öltözöl – mondja az ágyon heverészve, miközben próbálom összeszedni magam, hogy időben elinduljak az iskolába.
– Ja, hát nem mindenki teheti meg, hogy csak behunyja a szemét és hopp, új ruhatár! - felelem, miközben felrántom a viseltes tornacsukámat és megkötöm a rojtos cipőfűzőt.
–Jaj, mintha Sabine nem adná oda a hitelkártyáját, hogy használd! És mi van a kapucnival? Valami bandához csapódtál?
– Erre nem érek rá. – Felmarkolom a könyveimet, az iPodot és a hátizsákot, majd az ajtó felé lódulok. – Jössz? – A türelmem a végét járja, míg ő csücsörítve gondolkodik a válaszon.
– Oké – feleli végül –, de csak ha lenyitod a tetőt. Imádom, amikor fújja a szél a hajamat.
– Jó. De mire Milesékhoz érünk, tűnj el! Frászt kapok tőle, amikor az ölébe ülsz. Ha tudná...
Haven már a kapunál vár, amikor Milesszal odaérünk, és idegesen kémleli az udvart.
– Oké, öt perc múlva becsöngetnek, és Damennek még semmi nyoma. Lehet, hogy kimaradt? – Sárga szeme tágra mered a rémülettől.
– Miért maradt volna ki? Csak most jött – felelem a szekrényem felé indulva. Haven elém ugrik, bakancsa vastag gumitalpa rugózik a betonon.
– Hát mert nem érdemeljük meg. Mert túl szép, hogy igaz legyen...
– Jönnie kell. Ever kölcsönadta neki az Üvöltő szeleket, és vissza kell adnia – csúszik ki Miles száján, mielőtt elhallgattathatnám.
Megrázom a fejemet, elfordítom a számzáras lakatot, és érzem Haven pillantását.
– Mikor volt ez? – kérdi csípőre tett kézzel. – Csak mert ugye lestoppoltam a pasit, igazam van? És miért is nem mondtad el? Miért nem mondta el senki? Amikor legutóbb beszéltünk, még csak nem is láttad!
– Hát most látta. De még hogy! – nevet fel Miles – Azt hittem, mentőt kell hívni, úgy kiakadt!
Fejcsóválva bezárom a szekrényt, és elindulok a folyosón.
– Hát, így történt - vonja meg a vállát Miles mellettem sétálva.
– Na, tisztázzunk valamit! Megbízhatok benned, vagy tekintselek ellenfélnek? – Haven erősen körülhúzott szeme összeszűkül, az aurája tompa hányászöld a féltékenységtől.
Mély lélegzetet veszek, és rájuk pillantva azt gondolom, ha nem lennének a barátaim, megmondanám, milyen nevetséges ez az egész. Nem lehet stipi-stopit játszani egy emberrel! Nem mintha olyan randiképes lennék a jelenlegi hangokat hallos, auralátós, kinyúlt pulcsis állapotomban. De ehelyett azt felelem:
– Megbízhatsz bennem. Hatalmas, kimeríthetetlen katasztrófaforrás vagyok, de nem jelentek fenyegetést. Főleg, mert nem érdekel a srác. Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, mert olyan szexi és szép, és iszonyúan meg vérfagyasztóan jó pasi, vagy mit mondtál, de az igazság az, hogy nekem nem tetszik Damen Auguste, és már nem tudom, hogy rágjam a szátokba!
– Ööö... Azt hiszem, ez elég lesz – motyogja Haven.
A hátam mögé pillantok, ahová Haven is mered kővé válva, és látom, hogy ott áll a pasi, a csillogó, fekete hajával, a parázsló pillantásával, a fantasztikus testével. A mindentudó mosolyától kihagy a szívem, amikor kinyitja előttem az ajtót.
– Csak utánad, Ever.
Az asztalomhoz viharzok, épphogy elkerülve Stacia utamba tett hátizsákját, és az arcom lángol a szégyentől, hogy Damen a hátam mögött állva minden egyes szörnyű szót hallott.
Ledobom a táskámat, leülök, felhajtom a kapucnit, és bekapcsolom az iPodot, remélve, hogy zajba fojthatom a történteket.
Győzködöm magam, hogy egy ilyen határozott, jóképű, totál fantasztikus pasi rá se hederít, hogy mit beszél összevissza egy ilyen csaj, mint én.
De mire megnyugodnék és meggyőzném magam, iszonyú sokkhatás ér, elektromosság száguld a bőrömön, szétárad az ereimben, és az egész testem bizseregni kezd.
Mert Damen a kézfejemre teszi a kezét.
Engem nehéz meglepni, mióta médium vagyok. Riley az egyetlen, aki képes rá, hidd el, és ő sosem fárad bele, hogy módot találjon rá. De amikor a kezemről Damen arcára nézek, csak mosolyog:
– Csak ezt akarom visszaadni – nyújtja át az Üvöltő szeleket.
Tudom, hogy nem kis őrültségnek hangzik, de amíg beszél, a terem elcsendesedik. Komolyan, egyik pillanatban különböző gondolatokkal és hangokkal van tele, a másikban...
Sejtem, hogy röhejes, mégis megkérdezem:
– Biztosan nem kell már? Mert nekem tényleg nincs rá szükségem, tudom, mi a vége.
Miután elengedi a kezemet, jó egy percbe telik, míg a bizsergés elmúlik.
– Én is tudom, mi a vége. – Olyan figyelmesen és bizalmasan néz a szemembe, hogy gyorsan el kell fordulnom.
Amikor visszateszem a fülembe a fülhallgatót, hogy kizárjam Stacia és Honor folyamatos gonoszkodó kommentárjait, Damen újból megfogja a kezemet és megkérdezi:
– Mit hallgatsz?
A terem újból elcsendesedik. Néhány pillanatig tényleg nincsenek kavargó gondolatok, suttogások, semmi, csak Damen lágy, érzelmes hangja. Először azt hittem, velem van valami. De ez alkalommal már tudom, hogy valóban megtörténik. A körülöttem gondolkodó, beszélgető, foglalatoskodó emberek hangját teljesen elnyomják a szavai.
Összerezzenek, ahogy észreveszem, hogy a testem átforrósodik és feltöltődik elektromossággal, s csodálkozom, mitől lehet. Nem mintha nem fogták volna meg a kezemet ezelőtt is, de semmi ilyesmit nem éreztem, távolról sem.
– Azt kérdeztem, mit hallgatsz – mosolyog. Olyan bizalmasan, hogy elpirulok.
– Ó, izé, csak valami gót mix, Haven barátnőmtől kaptam. Régi számok a nyolcvanas évekből, tudod, The Cure, Siouxie and the Banshees, Bauhaus – vonok vállat. Képtelen vagyok elszakadni a pillantásától. Próbálom kivenni, hogy milyen színű a szeme.
– Te gót vagy? – húzza fel hitetlenül a szemöldökét a hosszú szőke lófarkamat, a sötétkék pulcsimat, festetlen, tisztára sikált arcomat fürkészve.
– Nem igazán. Haven viszont nagyon odavan érte. – Ideges kacarászásomat visszaverik a falak.
– És te? Te miért vagy oda? – kérdi arcomra szegezett tekintettel. Jól szórakozik.
Mielőtt válaszolnék, Robins tanár úr belép. Kipirult az arca, de nem a sétától a friss levegőn, ahogy mindenki gondolja. Damen hátradől a székén, én pedig mély sóhajjal leveszem a kapucnit, és alámerülök a serdülőkori szorongásnak, a dolgozattól való rettegésnek, a testkép-problémáknak, Robins tanár úr becsődölt álmainak ismerős hangjai közé. Stacia, Honor és Craig gondolatai világosak: Mit lát bennem ez a klassz pasas?

öt
Ebédidőben, mire az asztalunkhoz érek, Miles és Haven már ott ül. Amikor mellettük megpillantom Dament, kis híján menekülőre fogom.
– Csatlakozhatsz, ha megígéred, hogy nem bámulod az új srácot – nevet rám Miles. – A bámulás nagyon faragatlan dolog, nem mondták még?
Szemforgatva mellé ülök a padra, hogy megmutassam, mennyire nem érdekel Damen jelenléte.
– Erre most mit mondjak? Farkasok közt nevelkedtem – vonok vállat.
– Engem egy transzvesztita szépségkirálynő és egy szerelmesregény-író nevelt fel – mosolyog Miles, miközben lelop egy cukorszemet Haven Halloween-mufinjáról.
– Bocs, édes, de az Chandler a Jóbarátokból – helyesbít Haven. – Én viszont egy covenben nőttem fel. Gyönyörű vámpírhercegnő voltam, akit mindenki szeretett és istennőként tisztelt. Luxusgót kastélyban laktam, és gőzöm sincs, hogy kerülök ehhez a nevetséges műanyag asztalhoz ezekkel a lúzerekkel. És te, Damen?
Damen kortyol a poharából, a színjátszó, pirosas léből, aztán végignéz rajtunk.
– Olaszországban, Franciaországban, Angliában, Spanyolországban, Belgiumban, New Yorkban, New Orleansban, Oregonban, Indiában, Új-Mexikóban, Egyiptomban és még néhány helyen - mosolyog.
– Katonagyerek vagy? - Haven vigyorogva lecsíp egy cukorból készült kukoricaszemet a sütijéről, és megdobja vele Milest.
– Ever is oregoni - jegyzi meg Miles, a nyelvére helyezett cukorkával, mielőtt egy korty vízzel leküldené.
– Hol laktatok? – mosolyog rám Damen.
– Eugene-ben – motyogok a szendvicsemre koncentrálva, mert még mindig, ahogy az osztályban, elnémít a hangja mindenféle zajt.
Amikor találkozik a pillantásunk, kimelegszem.
Amikor véletlenül hozzám ér, az egész testem bizseregni kezd.
És ez komolyan rám hozza a frászt!
– Hogy kerültél ide? – hajol közelebb hozzám, s ezzel Havenhez is.
Bámulom az asztalt és összeszorítom a számat, ez az új szokásom. Nem akarok a régi életemről beszélni. Nem látom értelmét, hogy beszámoljak a véres részletekről, vagy hogy elkezdjem megmagyarázni, hogy az én hibám, hogy az egész családom meghalt, miközben én valahogy túléltem. A végén csak letépem a szendvicsem csomagolását, és azt felelem:
– Hosszú történet.
Érzem Damen pillantását – nehéz, meleg és hívogató, és olyan ideges leszek tőle, hogy izzadni kezd a tenyerem. A vizespalack kicsúszik a kezemből. Túl gyorsan esik, nem tudom elkapni, csak várom a csattanást.
De Damen az utolsó pillanatban elkapja és visszaadja. Csak ülök, kezemben az üveggel, és a pillantását kerülve azon gondolkodom, hogy csak én vettem észre, hogy olyan gyorsan mozdult, hogy szinte már elmosódott?
Aztán Miles New Yorkról kezd kérdezősködni, és Haven olyan közel húzódik Damenhez, hogy szinte az ölében ül, én meg mély lélegzetet veszek, befejezem az ebédemet, és meggyőzöm magam, hogy csak képzelődtem.
Mikor végre becsöngetnek, összeszedjük a cuccainkat, és az osztályterem felé indulunk. Abban a pillanatban, hogy Damen hallótávolságon kívül kerül, megkérdezem a barátaimat:
– Hogy került az asztalunkhoz? – Behúzom a nyakam, amikor rádöbbenek, milyen éles és vádló a hangom.
– Az árnyékba akart ülni, hát felajánlottuk neki – von vállat
Miles. Kidobja a vizespalackot, és az épület felé fordul. – Semmi aljas, a megszégyenítésedre irányuló gonosz szándék nem vezérelt minket.
– Hát a bámulásos beszólásod nélkül is meglettem volna – jegyzem meg, pedig tudom, hogy nevetséges, túlérzékeny dolog. Nem akarom felzaklatni őket egy jogos, ámde nem túl kedves kérdéssel, miszerint egy olyan srác, mint Damen, miért lóg olyanokkal, mint mi?
Komolyan. Az egész suliban mindenki közül, a sok menő társaság közül, mi a csudáért épp minket választott, a három legnagyobb balféket?
– Nyugi, szerintem vicces volt. Amúgy este átnéz hozzád, azt mondtam, nyolc körül ugorjon be.
– Mi van? – meredek rá, és hirtelen értelmet nyert, hogy miért agyalt Haven egész idő alatt az ebédlőben azon, hogy mit fog felvenni, és hogy Milest miért foglalkoztatta, hogy lesz-e ideje beugrani a szoliba.
– Nos, Damen épp annyira utálja a focit, ahogy mi, amint azt Haven jóvoltából megtudtuk épp mielőtt megérkeztél. – Haven mosolyogva pukedlizik, neccharisnyás térdei kivillannak a szoknyájából. – És mivel új itt, és még senkit nem ismer, úgy döntöttünk, lecsapunk rá, mielőtt még más barátokat szerezhetne.
– De... – Nem tudom, hogyan folytassam. Csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy Damen átjöjjön este, sőt, soha!
– Nyolc után átkocogok - mondja Haven. – A csoportfoglalkozásnak hét körül vége lesz, épp elég időm lesz hazaugrani, átöltözni. És mellesleg, most szólok, hogy a jacuzziban a Damen melletti hely stipi-stopi!
– Ezt nem teheted! - háborodik fel Miles. - Nem hagyom!
De Haven már csak a válla fölött integet vissza az osztálya ajtajából.
– Melyik foglalkozásra megy ma? – kérdezem Milestól.
– Ha péntek, akkor kóros zabálás.
Haven névtelencsoport-függő. Mióta ismerem, már beiratkozott egy csomó anonim csoportba: alkoholisták, drogfüggők, társfüggők, adósok, szerencsejátékosok, netfüggők, nikotinfüggők, szociális fóbiások, kleptomániások és kóros káromkodók. Amennyire tudom, a mai az első alkalom a bulémiás csoportban. Százötvenöt magas, és karcsú, akár egy balerina, tehát Haven határozottan nem zabál. De nem is alkoholista, nincsenek adósságai, nem szerencsejátékos, és egyik csoportba sem tartozik. Csak a szülei nem foglalkoznak vele, így folyton szeretetet és elismerést keres, bárhol, ahol megkaphatja.
Mint ez a gótság-dolog is. Nem mintha nagyon elsodorta volna, szobája halványrózsaszín falai, amelyek a nem túl régi balerina-időszakából maradtak vissza, világossá teszik, hogy Haven egyszerűen csak megtanult kilógni a sorból egy szöszi divatmacákkal teli városban. Ha a Sötétség Hercegnőjeként, akkor úgy.
Csakhogy nem működik olyan jól, mint remélte. A mamája, amikor először meglátta így felöltözve, felsóhajtott, felkapta a kulcsait, és elsuhant tornázni. Az apja meg sosincs otthon elég ideig, hogy egyáltalán rendesen megnézze. Az öccse, Austin megrémült, de gyorsan hozzászokott. És mivel a Music TV minden kirívó viselkedést felsorakoztat, a suliban is gyorsan megszokták Haven külsejét.
Történetesen tudom, hogy a koponyás, szegecses, eltúlzott sminkű külső egy olyan lányt takar, aki csak azt szeretné, ha észrevennék, meghallgatnák, szeretnék és odafigyelnének rá – valamit, ami eddigi életében nem sikerült. Szóval, ha őt az teszi boldoggá, hogy egy szobányi ember elé kiállva kitalál egy könnyfakasztó sztorit valami függőséggel való gyötrelmes küzdelemről... hát, ki vagyok én, hogy elítéljem?
A régi életemben nem álltam szóba olyanokkal, mint Miles vagy Haven. A problémás srácokkal, vagy a furcsákkal, vagy azokkal, akiket piszkáltak. A népszerű tömeg része voltam, ahol a legtöbbünk aranyos, sportos, tehetséges, okos, gazdag vagy közkedvelt volt, vagy ez mind egyszerre. Sulibálokba jártam, a legjobb barátnőm Rachel volt (szintén szurkoló, mint én), és még fiúm is volt, Brandon, aki a hatodik srác volt, akivel csókolóztam (az első Lucas volt, de csak brahiból, még hatodikban, és hidd el, ha mondom, a többiek említésre sem méltók). Soha nem voltam bunkó azokhoz, akik nem tartoztak a bandába, de ez nem azt jelenti, hogy észrevettem volna őket. Azoknak a srácoknak semmi közük nem volt hozzám. És úgy is viselkedtem, mintha láthatatlanok volnának.
De most én is a láthatatlanok része vagyok. Már akkor tudtam, amikor Rachel és Brandon meglátogattak a kórházban. Nagyon kedvesek és együttérzőek voltak, de a gondolataik mindent elmondtak. Megrémültek a műanyag zacskóktól, amelyekből folyadék csepegett a vénáimba, a vágásoktól, a horzsolásoktól, a begipszelt végtagjaimtól. Sajnálták, ami történt, amit elvesztettem, de miközben próbálták nem meredten bámulni a csipkés, vörös sebhelyet a homlokomon, valójában legszívesebben elfutottak volna.
Az aurájuk összekeveredett, és egyforma, tompabarna tömeget kezdett alkotni, amikor elhúzódtak tőlem, és közelebb kerültek egymáshoz.
Az első napomon a Bay View Gimnáziumban a Stacia- és Honor-féle gúnyolódok karához való csatlakozás helyett egyenesen a két kirekesztetthez, Mileshoz és Havenhez léptem, akik
kérdések nélkül a barátjukká fogadtak. Igaz, hogy elég furán festünk így együtt, de igazság szerint nem tudom, mihez kezdenék nélkülük. A barátságunk azon néhány dolog egyike az életemben, amelyektől normálisnak érzem magam.
És ezért kell távol tartanom magam Damentől. Mert az, ahogy elektromossággal tölti fel a bőrömet, és ahogy elnémítja a világot egy szavával, veszélyes kísértés, aminek nem tudok ellenállni.
Nem játszhatok Haven barátságával.
És nem kockáztathatom, hogy túl közel kerüljek Damenhez.

hat
A Damennel közös két óránkból csak az egy irodalmon ülünk egymás mellett. Csak a nap végén kerül újra a közelembe, amikor a hatodik óra, a rajz után pakolom épp el a holmimat.
Mellettem jön, és tartja az ajtót, amíg én padlóra szegezett pillantással kislisszolok mellette. Gondolkodom, hogyan lehetne visszavonni a meghívást.
– A barátaid hívtak, hogy ugorjak be este - közli, miközben hozzám igazítja a lépteit –, de sajnos nem fog menni.
– Na! – felelem meggondolatlanul, és a hangom elárul. – Illetve biztos vagy benne? – Próbálok kedvesebb és szívélyesebb lenni, mintha tényleg szeretném, hogy átjöjjön, még ha már túl késő is.
Vidáman csillogó szemmel rám néz.
– Aha, biztos. Hétfőn találkozunk – búcsúzik, és meggyorsítja a lépteit. A tilosban parkoló BMW motorja érthetetlen módon máris zümmög.
A kocsimnál egy önelégülten vigyorgó Miles vár karba tett kézzel.
– Jobb, ha elmeséled, mit láttam, mert nem nézett ki valami jól – tanácsolja, miközben becsusszan az utasülésre.
– Lemondta. Nem tud eljönni – lesek hátra a vállam fölött, miközben hátramenetbe teszem a sebességváltót.
– Mit mondtál neki, hogy meggondolta magát?
– Semmit.
A vigyora szélesedik.
– Komolyan, nem én tehetek róla, hogy kútba esett az estéd. – Kitolatok a parkolóból az utcára, és amikor megérzem, hogy
Miles még mindig bámul, megkérdezem: – Mi van?
– Semmi - bámul ki a szélvédőn felhúzott szemöldökkel, és bár tudom, mire gondol, a vezetésre koncentrálok. Természetesen elmondja, mire gondol.
– Oké. ígérd meg, hogy nem borulsz ki!
Behunyt szemmel felsóhajtok. Na tessék!
– Csak mert... nem értelek. Semmi értelme semminek, amit csinálsz.
Mély lélegzetet veszek, és úgy döntök, nem válaszolok. Főleg mert úgy fest, csak rosszabb lenne.
– Először is – folytatja Miles – abszolúte, iszonyúan bombajól nézel ki, legalábbis valószínűleg, mert ezek alatt a gusztustalan kapucnis cuccok alatt nem mindig látni. Sajnálom, hogy ezt pont én mondom, Ever, de az egész gönc katasztrofális, mint valami hómlessz álcaruha, és nem hiszem, hogy úgy kéne tennünk, mintha nem így lenne. Másfelől sajnálom, hogy ezt is pont én mondom, de állati fura, hogy mindent megteszel, hogy elkerüld az új
srácot, akinek egyértelműen bejössz.
Elhallgat, és a hosszúra nyúlt szünetben bátorító pillantást vet rám, úgyhogy felkészülök a következő csapásra.
– Persze csak akkor fura, ha nem vagy leszbi.
Bekanyarodok és fellélegzek. Most először hálás vagyok az adottságomért, mert felkészülhettem a meglepetésre.
– Mondjuk semmi gáz, ha leszbi vagy, úgy értem, hogy én aztán nem foglak ezért elítélni, hisz én is meleg vagyok, oké? – Idegesen felnevet, amolyan ingoványos talajon járunk-nevetéssel.
A fékre taposok, és megrázom a fejemet.
– Attól még, hogy nem érdekel Damen, nem vagyok leszbikus. – Érzem, hogy támadóbb a hangom, mint szerettem volna. - Tudod, más is vonzóvá tehet egy embert, nem csak a külseje.
Aha, langyos, bizsergető érintés, mély, izzó szempár és csábító hang, ami elnémítja a világot...
– Haven miatt? – Nem veszi be.
– Nem. – Megmarkolom a kormányt, és bámulom a tilos jelzést, alig várom, hogy zöldre váltson, és megszabaduljak Milestól a házuknál, hogy végre véget érjen a vallatás.
De tudom, hogy túl gyorsan válaszoltam, mert így szól:
– Aha! Tudtam! A stipi-stopi! Nem hiszem el, hogy ez téged érdekel! Felfogtad, hogy itt az esély, hogy a suli, sőt lehet, hogy a bolygó legjobb pasija vegye el a szüzességed, erre te meghátrálsz?
– Ez nevetséges - motyogom, miközben befordulok az utcájába, és a bejárójukon leparkolok.
– Micsoda? Nem vagy szűz? – vigyorog Miies, és láthatóan nagyon élvezi az egészet. – Te elhallgatsz előlem valamit?
Akaratom ellenére felnevetek, és az égnek fordítom a tekintetemet.
Egy percig csak néz, aztán összeszedi a könyveit, és kiszáll.
A ház felé félúton megáll, és visszafordul.
– Remélem, Haven tudja, hogy milyen jó barátnője van.
Mint kiderül, a péntek este lefújva. Illetve csak a terveink, nem az este maga. Részben mert Haven öccse, Austin megbetegedett, és a barátnőm az egyetlen, aki vigyázhatna rá, másrészt mert Milest az apja elcipelte egy focimeccsre, s ha ez még nem lenne elég, rávette, hogy a csapat színeit viselje, és úgy tegyen, mint akit érdekel. És amint Sabine rájött, hogy egyedül lennék otthon, korán eljött a melóból és felajánlotta, hogy elvisz vacsorázni.
Tudva, hogy nem osztja a kapucnis pulcsi és a farmer iránti rajongásomat, és mert szeretnék a kedvére tenni, ami a legkevesebb mindazok után, amit értem tett, felveszem ezt a csini kék ruhát, amit legutóbb kaptam tőle, belebújok a hozzá illő magas sarkú cipőbe, és felteszek egy kis szájfényt (emlék a régi életemből, amikor még érdekelt az ilyesmi). A szükséges holmikat átpakolom a hátizsákomból a ruhához illő kis táskába, és a lófarkamból laza hullámokat varázsolok.
Mielőtt kilépnék az ajtón, Riley tűnik fel mögöttem.
– Ideje volt lánynak öltöznöd végre.
Majd' kiugróm a bőrömből.
– Te jó ég, a frászt hozod rám! – suttogom, és becsukom az ajtót, nehogy Sabine meghallja.
– Tudom - nevet. - Hová mentek?
– Valami Stone Hill nevű étterembe, a St. Regis Hotelben van -felelem. A szívem még mindig hevesen ver az orvtámadástól.
Riley felvonja a szemöldökét.
– Hűű-ha.
– Tudsz valamit? – méregetem, kíváncsian, hogy tényleg tud-e valamit. Végül is nem számol el a szabadidejével.
– Sok mindent tudok. Sokkal többet, mint te. – Az ágyamra szökken, és átrendezi a párnákat, mielőtt rájuk dől.
– Na jó, végül is sokat nem tehetek a dolog ellen - felelem. Zavar, hogy pontosan ugyanazt a cipőt és ruhát viseli, amit én. Négy évvel fiatalabb, és kicsit alacsonyabb nálam, és úgy néz ki, mintha jelmezesdit játszana.
– Komolyan, többször kéne így öltöznöd. Utálom kimondani, de ahogy általában kinézel, az annyira nem te vagy. Szerinted Brandon valaha is elvitt volna randizni, ha úgy öltözöl, ahogy most?
Keresztbe vetett lábakkal heverészik, olyan ellazultan, amire csak egy ember – élő vagy holt – képes.
– Egyébként, ha már róla beszélünk, tudtad, hogy Rachellel randizik? Ja, és már öt hónapja együtt vannak, ez több, mint amennyit veled járt, nem?
Összeszorítom a számat, és a szokásos mantrát ismételgetem, miközben idegesen toporgok: Ne hagyd, hogy az agyadra menjen, ne hagyd, ne hagyd...
– Ó, és el se hiszed, de majdnem megtörtént az is! Komolyan.
Korábban elmentek a bálról, előre eltervezték, de aztán... hát... - nevet fel. – Tudom, hogy ezt nem kéne elmesélnem, de Brandon olyat tett, amit nagyon megbánt később, de akkot nagyon ciki volt, és mondanom sem kell, hogy teljesen elrontotta a hangulatot. Látnod kellett volna, óriási volt! Félre ne érts, hiányzol neki, meg minden, néhányszor még Rachelt is a neveden szólította, de hát az élet megy tovább, nem igaz?
Veszek egy mély levegőt, és összehúzott szemmel figyelem a húgomat, ahogy Kleopátraként terül el az ágyamon, és bírálja az életemet, a külsőmet, gyakorlatilag mindent, amit csinálok, ráadásul kéretlenül tájékoztat a régi barátaimról, mint valami serdületlen szaktekintély.
Jó lehet, ha csak beugrik az ember, amikor neki jólesik, és nem kell a lövészárokban szembenézni a piszkos munkával, mint a legtöbbünknek!
Hirtelen annyira ideges leszek a kis látogatásaitól, a kis kígyómarásaitól, hogy azt kívánom, bár hagyna békén, és élhetném a nyomorult kis életemet a folyamatos, gyerekes megjegyzései nélkül. A szemébe nézek.
– Na, mikor is kezdődik az angyalka-suli? Vagy nem vettek fel, mert túl gonosz vagy?
Riley résnyire szűkült szemekkel dühös pillantást vet rám, amikor Sabine bekopog.
– Ever, mehetünk?
Nézem a húgomat. Csak merészeljen valami hülyeséget csinálni, ami felhívja Sabine figyelmét a körülöttem folyó furcsaságokra!
Riley édesen rám mosolyog:
– Anyuék üdvözölnek.
És eltűnik.

hét
Az étterem felé vezető úton csak Riley rosszindulatú beszólására tudok gondolni, és hogy mekkora gonoszság volt, hogy aztán csak úgy eltűnt. Könyörögtem neki, hogy mondjon valamit a szüleinkről, elepedtem egy aprócska kis infóért egészen mostanáig. De ahelyett, hogy elmondta volna, amit tudni akarok, ideges lett és gyanakvó, de nem árulta el, miért nem mutatkoznak.
Azt hinné az ember, hogy ha valaki meghal, legalább rendesebben viselkedik, egy kicsit kedvesebb lesz. De nem Riley. Ugyan olyan szörnyű, elkényeztetett rosszpénz, mint életében.
Sabine átadja a kocsit a parkolófiúnak, és bemegyünk. Amint megpillantom a hatalmas, márvány előcsarnokot, az óriási virágdíszeket és a szenzációs, tengerre néző ablakokat, egyet kell értenem Riley-val. A hely tényleg hűha. Nagyon, nagyon hűha. Olyan hely, ahová randizni megy az ember, nem a mogorva unokahúgát viszi vacsorázni.
A hostess egy megterített asztalhoz vezet minket. Az asztalon csillogó só- és borsszórók tükrözik vissza a gyertyafényt és a díszítésként elhelyezett kicsi, ezüstszínű kavicsok képét. Leülök, és körülnézve alig hiszem, annyira varázslatos a hely. Főleg azokhoz az éttermekhez képest, ahol általában megfordulok.
Abba is hagyom az ezen való gondolkodást, hiszen az „ilyen volt-ilyen lett" képeknek sincs semmi értelme, akkor minek nézném vissza újra a fejemben tárolt videoklipet a régmúlt életemről? Bár néha Sabine társaságában nehéz nem összehasonlítani. Apu ikertestvéreként örök emlékeztető számomra.
Magának vörösbort rendel, nekem szénsavas ásványvizet, és elmerülünk az étlapban, hogy kiválasszuk a vacsoránkat. Amikor a pincérnő magunkra hagy, Sabine a füle mögé söpri állig érő szőke haját, és udvariasan mosolyogva megkérdi:
– Mi van veled? Suli? Barátok? Minden rendben?
Imádom a nagynénémet, félre ne értsd, és hálás vagyok azért, amit tett értem. De attól még, hogy kiválóan bánik egy tizenkét tagú esküdtszékkel, a csevegés egyáltalán nem az erőssége.
– Ja, minden oké – felelem. Na jó, talán én sem vagyok túl jó a csevegésben.
A karomra teszi a kezét, hogy mondjon még valamit, de mielőtt elkezdhetné, felugrók a székből.
– Mindjárt jövök – motyogom, kis híján felrúgva a székemet.
Nem kell megkérdeznem, merre van a női mosdó, mert a pincérnő, akibe véletlenül beleütközöm, erősen kétli az arcom láttán, hogy még idejében elérek az ajtóig és végig a hosszú folyosón a mosdóig.
Az önkéntelenül mutatott irányba tartok, végig egy tükrökkel teliaggatott folyosón – hatalmas, aranyozott keretű tükrök, sorban. Péntek van, és az étterem egy lánybúcsúztató vendégeivel van tele. Látom, hogy ebből ugyan kézfogó nem lesz.
Beleütközöm egy csapat spicces vendégbe, és az alkoholmámortól örvénylő aurájuktól szédülni kezdek, hányingerem támad, s a fejem olyan könnyűvé válik, hogy a tükrökből hirtelen sok-sok Damen néz vissza rám.
Beesem a mosdóba, ahol megmarkolom a márványpultot, és próbálok lélegzethez jutni. Koncentrálok a cserepes orchideákra, az illatosított kézkrémre, a plüss kéztörlők halmára a porcelántálcán, amíg nem csillapodók le és szedem össze magam teljesen.
Annyira hozzászoktam már a véletlen rám találó energiákhoz, hogy elfelejtettem, milyen elsöprő erővel bírnak, ha nem gondoskodom megfelelő védelemről, és még az iPodom sincs nálam. Sabine érintésével olyan magány, annyi szomorúság söpört át rajtam, hogy úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Főleg, amikor rájöttem, hogy engem is hibáztat a történtekért.
Sabine magányos, amit próbáltam nem észrevenni. Még ha együtt is lakunk, nem sokat látjuk egymást. O többnyire dolgozik, én napközben suliban vagyok, az estéket meg a hétvégéket pedig a vackomon töltöm, vagy a barátaimmal. Elfelejtem néha, hogy nemcsak nekem hiányoznak a szüleim, és hogy Sabine pont olyan magányos és üres, mióta a baleset történt.
De bármennyire is szeretném megérinteni, enyhíteni a fájdalmát, nem tehetem. Túlságosan sebzett, túl furcsa vagyok. Csodabogár, aki hangokat hall és holtakkal társalog. És nem kockáztathatom, hogy ez kiderüljön, nem kockáztathatom, hogy túl közel kerüljek bárkihez, még Sabinéhez sem. A legjobb, amit tehetek, hogy leérettségizek, fősulira megyek, és kilépek az életéből. Talán akkor majd randizik végre a pasival, akivel egy épületben dolgozik. Akit még nem is ismer. Akinek az arcát megpillantottam, amikor Sabine keze a bőrömhöz ért.
A hajamba túrok, megigazítom a sminkemet, visszamegyek az asztalunkhoz, és eldöntöm, mindent megteszek, hogy a nagynéném jobban érezze magát. Anélkül, hogy elárulnék bármit is a titkaim közül. Leülök, és kortyolok az italomból.
– Jól vagyok. Tényleg. Na, van valami izgi ügyed? Helyes pasi az irodában?
Vacsora után odakint várok, amíg Sabine sorba áll a parkolóban. Annyira elfoglal az előttem kibontakozó dráma a holnapi menyasszony és a „koszorúslánya" között, hogy ugrok egyet, amikor egy kéz nehezedik a karomra.
– Jaj, szia! – köszönök. A testemet elönti a forróság és a borzongás, amikor a szemébe nézek.
– Fantasztikusan csinos vagy – pillant végig rajtam Damen a ruhámtól a cipőmig, mielőtt a szemembe nézne. – Először meg sem ismertelek a kapucnid nélkül. Jó volt a vacsi?
Bólintok, és csodálom, hogy egyáltalán meg tudok mozdulni.
– Láttalak az előcsarnokban. Köszöntem volna, de nagyon sietős dolgod volt.
Bámulom Dament, csodálkozva, hogy mit keres egy ilyen puccos étteremben egyedül, péntek este. A fekete gyapjúzakó, a farmer és a bakancs, ami a korához képest túlságosan menőnek tűnik, valahogy mégis jól áll neki.
– Vendégem van – feleli a ki sem mondott kérdésre.
Sabine épp akkor tűnik fel, amikor azon tépelődöm, mit kéne mondani.
– Damennel egy suliba járunk – És mellesleg ő az, akitől izzad a tenyerem, összeszorul a gyomrom, és csak rá tudok gondolni! – Nemrég költözött ide Új-Mexikóból – teszem hozzá, remélve, hogy ezzel elleszünk, amíg megérkezik az autónk.
– Honnan pontosan? - kérdi Sabine, és úgy mosolyog, hogy elgondolkozom, vajon ő is érzi-e azt az észvesztő dolgot, amit én.
– Santa Féből.
– Ó, azt mondják, csodaszép hely, mindig szerettem volna látni.
– Sabine ügyvéd, sokat dolgozik – motyogom abba az irányba meredve, ahonnan a kocsink fog érkezni egész pontosan tíz, kilenc, nyolc, hét...
– Hazafelé tartunk, ha gondolod, szívesen látunk - ajánlja a nagynéném.
Rámeredek. Hogy történhet meg ez? Aztán Damenre pillantok, imádkozva, hogy nemet mondjon.
– Köszönöm, de még vissza kell mennem - bök a háta mögé a hüvelykujjával. A tekintetem követi az irányt, és egy gyönyörű, fekete ruhás, vörös hajú lányt pillantok meg. Tűsatkú cipőt visel.
Rám mosolyog, de nem túl kedvesen. Rózsás, csillogó ajkai épp hogy görbülnek. A pillantásából nem tudok olvasni. Van valami az arckifejezésében, a felszegett állában, ami kifejezetten gúnyosnak tűnik, mintha mulattatná a látványunk.
Visszafordulok Damenhez. Az arca egészen közel van az enyémhez, nedves ajka néhány centire az enyémtől, és az arcomon végigsimítva egy piros tulipánt húz elő a fülem mögül.
A következő pillanatban ott állok egyedül, és nézem, amint visszasiet a barátnőjéhez.
Bámulom a tulipánt, megérintem a viaszos, piros szirmokat.
Honnan kerülhetett elő? Főleg ilyenkor ősszel.
Csak később, a szobámban döbbenek rá, hogy a vörös hajú lánynak sem láttam az auráját.
Nagyon mélyen alhattam, mert a fejem egészen kótyagos, ki sem nyitom a szemem, amikor felébredek rá, hogy valaki tesz-vesz körülöttem.
– Te vagy, Riley? – motyogok.
Amikor nem válaszol, tudom, hogy a szokásos csínytevései egyikén dolgozik. Fáradt vagyok játszani, inkább a fejemre húzom a takarót.
De megint hallom a motoszkálást.
– Figyelj, Riley, teljesen kivagyok. Sajnálom, ha bunkó voltam, bocsánat, hogy felidegesítettelek, de most tényleg nincs kedvem ehhez - kipislogok a takaró alól az órára - hajnali háromnegyed négykor. Menj vissza, ahonnan jöttél, légy szíves, és majd emberi időpontban gyere vissza, jó? Még a nyolcadikos ballagó ruhámat is felveheted, cserkész becsszó.
De mire ezt kimondom, fel is ébredek. Lerúgom a takarót, és a homályos alakra bámulok az íróasztalomnál. Mi lehet olyan fontos, hogy nem várhat reggelig?
– Mondom, hogy sajnálom. Mit akarsz?
– Látsz engem? – kérdezi az asztaltól ellépve.
– Persze hogy... – ez nem is Riley hangja.

nyolc
Szellemeket látok. Mindenütt. Az utcán, a strandon, az áruházban, az étteremben, a suli folyosóján, a postán sorbanállás közben, az orvosi rendelőben, bár a fogorvosnál még sosem találkoztam velük. De nem zavarnak, mint azok, akiket a tévében meg a moziban látni, nem kérnek segítséget, nem állnak le cseverészni.
Leginkább csak mosolyogva integetnek, amikor rájönnek, hogy látom őket. Mint az emberek általában, ők is szeretik, ha észreveszik őket.
A múlt éjjeli hang a szobámban viszont nem szellem volt. De nem is Riley. Damen hangja volt.
Ebből tudtam, hogy álmodom.
– Szia – mosolyog rám a becsöngetés után néhány másodperccel a helyére csúszva. Robins tanár úr óráján még ez is korai.
Biccentek és próbálok közvetlennek, de közönyösnek tűnni, mintha egy cseppet sem érdekelne. Remélem, nem látszik rajtam, hogy annyira odavagyok, hogy már álmodom is róla.
– A nagynénéd kedvesnek látszott. – A tollával kopogtatja az asztalt, kopp, kopp, kopp, nagyon idegesít.
– Aha, klassz – morgóm Robinst átkozva, aki még mindig a mosdóban van, és épp az utolsó cseppeket facsarja ki a flaskájából.
Bárcsak bejönne végre, és tenné a dolgát!
– Én sem a családommal élek. – Damen hangja elcsendesíti az osztály zaját, a gondolataimat. Az ujja hegyén pörgeti a tollat.
Összeszorított szájjal piszkálom az iPodot a zsebemben, és gondolkodom, mekkora bunkóság lenne bekapcsolni és őt is kizárni.
– Független vagyok – teszi hozzá.
– Komolyan? – kérdezem, még ha szeretném is a beszélgetésünket a minimumra csökkenteni. Sose találkoztam még senkivel, aki önálló, és mindig úgy gondoltam, szomorú és magányos dolog.
Az autójából és a ruháiból, meg a péntek esti St. Regis Hotelbeli estéjéből azt szűrtem le, hogy nem lehet olyan borzasztó.
– Komolyan – bólint. Amikor nem beszél, meghallom Stacia és Honor suttogását (dilinyós, csodabogár és más, sokkal rosszabb jelzők). Damen a levegőbe dobja a tollat, mosolyogva nézi, ahogy az lassú, lusta nyolcasokat ír le a levegőben, mielőtt az ujja hegyén landolna.
– Hol a családod? – kérdi.
Furcsa, ahogy a zaj elül és felhangzik, elül és felhangzik, mint abban a játékban a székekkel: amikor elhallgat a zene, le kell ülnöd. Nekem sosem jut szék. Mindig én vagyok az.
– Mi? – rezzenek össze. Damen tolla kettőnk között lebeg, Honor a ruháimon gúnyolódik, a fiúja úgy tesz, mintha egyetértene, de közben azon gondolkodik, Honor vajon miért nem öltözik úgy, mint én. És ettől úgy érzem, le kell löknöm a kapucnit, feltekerni az iPodot, és elfelejteni mindent. Mindent. Dament kivéve.
Leginkább Dament nem.
– Hol él a családod? - kérdezi.
Lehunyt szemmel hallgatom, ahogy beszél. Csend. Néhány múló pillanatig tartó édes csend. Aztán kinyitom a szemem, és egyenesen ránézek.
– Meghaltak.
Megérkezik Robins tanár úr.
– Sajnálom.
Damen az ebédlőasztal túlsó végéről néz rám, amíg kétségbeesetten keresem a pillantásommal Havent és Milest.
Az ebédcsomagomban egy szál piros tulipánt találtam az imént, egy tulipánt! Egy ugyanolyat, mint amit péntek este. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de biztosan Damen műve. Nem is annyira a trükkjei idegesítenek, hanem ahogy rám néz, ahogy beszél hozzám, ahogy érzek...
– A családod miatt. Nem tudtam...
A narancslevemet bámulom, és tekergetem az üveg kupakját oda-vissza, oda-vissza. Alig várom, hogy ejtse a témát.
– Nem szeretek beszélni róla – vonom meg a vállamat.
– Tudom, milyen elveszíteni, akit szeretsz - suttogja a kézfejemre tett tenyérrel. Az érintése nyomán elönt az a jó, meleg, nyugodt érzés, amitől biztonságban érzem magam. Lehunyt szemmel hagyom, hogy átfolyjék rajtam, hogy élvezhessem a békéjét. Hálás vagyok, hogy csak azt hallom, amit mond, és nem azt, amit gondol. Mint egy átlagos lány egy közel sem átlagos fiú társaságában.
– Khm, elnézést kérek.
Haven támaszkodik az asztal szélének. Sárga pillantása elidőzik a kezünkön.
– Bocs, ha valamit félbeszakítottam.
Elhúzódom, zsebre dugom a kezemet, mintha valami szégyellni való dolog lenne. Magyarázkodni akarok, hogy amit látott, az nem jelent semmit, még ha tudom is, hogy ez nem igaz.
– Miles merre van? – kérdezem végül, nem tudva, hogy mit mondjak.
Haven a szemét forgatva ül le Damen mellé. Az aurája élénksárgáját mélyvörössé változtatják az ellenséges gondolatok.
– Az aktuális netes pasijával, kanosficko307-tel SMS-ezik. – Haven kerüli a pillantásomat, és elmerül a muffinja kicsomagolásában. - Milyen volt a hétvége? - pillant Damenre.
Vállat vonok, tudván, hogy nem hozzám szólt, figyelem, ahogy a nyelvével tapogatja a cukormázat a süti tetején. Ez a szokásos tesztnyalogatás, de még sose láttam, hogy valaha félredobott volna egyetlen sutit is a végén.
Megdöbbenve látom, hogy Damen is csak vállat von, pedig abból, amit pénteken láttam, sokkal jobb hétvégéje lehetett, mint az enyém.
– Hát, amint azt már kitalálhattátok, az én péntek estém szívás volt. Totál. Legnagyobb részében Austin hányását takarítottam, mivel a házvezetőnőnk Las Vegasban van, a szüleim meg nem fáradtak haza onnan, ahol épp vannak, bárhol legyen is az a hely.
A szombat viszont tök jó volt! Szuper! Egész életem legjobb szombat estéje! Ha nem az utolsó pillanatban derült volna ki, hogy mi lesz, komolyan hívtalak volna titeket is - még mindig kerüli a pillantásomat.
– Hol voltál? – kérdezem könnyedén, miközben magam előtt egy sötét, ijesztő helyet látok.
– A csoportomban van egy lány, és elvitt egy totál fantasztikus helyre!
– Melyik csoportban?
– Társfüggők. Na, a lány, Evangeline. Nagyon komoly. Donor.
– Milyen donor? – kérdi Miles mellém huppanva.
– A társfüggőknél – segítem ki az információval.
Haven a szemét forgatja.
– Nem ott, hanem a vámpírok között. A donor az, akinek a többiek szívhatják a vérét meg ilyenek, én meg vagyok a pincsi, aki szeret velük lenni, követi őket mindenhová. De nem engedem, hogy egyenek belőlem. Legalábbis egyelőre - nevet.
– Kit követsz mindenhová? - kérdi Miles az sms-ei között tallózgatva.
– Vámpírok! Próbálj koncentrálni! Mindegy, ez a társfüggő donorcsaj, akinek az Evangeline amúgy csak a vámpírneve, nem az igazi...
– Vámpírnév? – Miles látótávolságon belül teszi le a mobilt az asztalra.
– Az – Haven a cukormázat piszkálja a sütijén, aztán lenyalja az ujja hegyét.
– Mint a sztriptíztáncosok neve? Tudod, az első gyerekkori állatod neve meg az anyukád lánykori neve? Csak mert akkor én Slavin Hercegnő vagyok, köszönöm szépen – vigyorog Miles.
Haven felsóhajt.
– Nem, dehogy. A vámpírnév komoly dolog. És másokkal ellentétben az enyémet meg sem kell változtatni, mert a Haven egy természetes, százszázalékosan bio, hozzáadott tartósítószer és adalékanyagok nélküli vámpírnév – nevet fel. – Mondtam, hogy a Sötétség Hercegnője vagyok! Na szóval, elmentünk ebbe a klubba, valahol Los Angelesben, a neve Nocturnal, vagy ilyesmi.
– Nocturne – javítja ki Damen mélyen a szemébe nézve.
Haven leteszi a muffint, és tapsol.
– Végre! Valaki menő az asztalnál!
– Találkoztál... halhatatlanokkal? – kérdezi Damen még mindig nem eresztve a pillantását.
– Rengeteggel! Tele volt velük a hely. Még egy VIP-szoba is van, vérbárral, meg minden.
– Nem kértek személyit? – kérdi Miles, miközben az ujjai száguldanak a telefon billentyűzetén.
– Nevessetek csak, de nagyon király volt! Miután Evangeline lerázott valami pasi miatt, akivel találkozott, összefutottam egy másik lánnyal, aki nemrégiben költözött a környékre, szóval valószínűleg barátnők leszünk, vagy ilyesmi.
– Szakítasz velünk? - kapja fel a fejét gúnyosan Miles.
– Mindegy – forgatja a szemét Haven. – A lényeg, hogy jobb szombat estém volt, mint nektek, srácok, talán Damenénél nem, mert úgy látszik, ő tudja, miről beszélek, de a kettőtökénél biztosan jobb volt – mutat rám és Milesra.
– Milyen volt a meccs? – bököm oldalba Milest, hogy elvonjam a figyelmét az új elektronikus fiújáról.
– Túl sok csapatszellem, valaki nyert, valaki vesztett, én meg az idő nagy részében a mosdóban SMS-eztem ezzel a sráccal, aki a dolgok jelenlegi állása szerint egy hazug szemétláda! – rázza a fejét, és felmutatja a telefont. – Nézzétek meg! Egész hétvégén könyörögtem egy képért, mert kizárt, hogy anélkül randizzak valakivel, hogy lássam, hogy néz ki. És ezt küldte! A hülye, hazug pozőr!
A képre pillantok, nem egészen értem, mi a baja vele.
– Honnan tudod, hogy ez nem ő? – kérdezem.
– Mert ez én vagyok – feleli Damen.

kilenc
Damen nyilván modellkedett egy ideig, még amikor New York-ban lakott, ezért kering a fotója a kibertérben arra várva, hogy valaki letöltse és azt állítsa róla, hogy őt magát ábrázolja.
Még ha körbe is adtuk és jót nevettünk az egész furcsa véletlenen, valamin mégsem tudtam túllépni: ha Damen Új-Mexikóból költözött ide, és nem New Yorkból, nem kellene kicsit fiatalabbnak látszania azon a képen? Csak mert nem ismerek senkit, aki éppen úgy néz ki tizenhét évesen, mint amikor tizennégy volt vagy tizenöt. A kép Miles mobilján pedig pontosan úgy nézett ki, ahogyan Damen most kinéz.
És ez lehetetlen.
A rajzóra előtt a szekrényemhez sietek a holmimért, és a terembe lépek anélkül, hogy észrevenném, hogy Damen épp az enyém mellett állította fel a festőállványát. Veszek egy mély lélegzetet, és elfoglalom magam a köpenygombolgatással, ecsetválasztással. Közben lopva a vásznára pillantok, és próbálok nem felhördülni, amikor megpillantom Picasso Szőke nő című festményének tökéletes másolatát.
A feladatunk az, hogy válasszuk ki egy nagy festő híres alkotását, és próbáljuk meg újraalkotni. Számomra úgy tűnt, hogy egy egyszerű Van Gogh-festmény reprodukálására simán kapok egy ötöst. De a kaotikus, zavaros ecsetvonásaimból ítélve melléfogtam. És most már mindegy is, valószínűleg menthetetlen a dolog. Ötletem sincs, hogy mihez kezdjek.
Mióta médium vagyok, nemigen kell készülnöm az órákra.
Még olvasnom sem kell. Csak ráteszem a kezemet a könyvre, és a történet megjelenik a fejemben. A dolgozatok meg... hát elég az hozzá, hogy nem szoktam kihagyni egy kérdést sem. Csak végigfuttatom az ujjaimat a kérdéseken, és a válaszok azonnal beugranak.
De a rajz teljesen más.
A tehetséget nem lehet színlelni.
A festményem kimondottan Damen művének szöges ellentéte.
– Csillagos éjszaka? – kérdezi a nedves, szánalmas, kék foltos vászonra bökve. Behúzom a nyakam szégyenemben, csodálkozom, hogy mégis miből jött rá, mit ábrázol a szutyok a vásznamon.
Csak hogy tovább kínozzam magam, még egy pillantást vetek a könnyed, íves ecsetvonásokra, és ezt is hozzáírom a listához, amelyen azok a dolgok szerepelnek, amiket Damen elképesztően jól csinál.
Komolyan, irodalomórán is minden kérdésre válaszol, ami fura, mert egy estéje volt, hogy átrágja magát az Üvöltő szeleken. Nem beszélve arról, hogy úgy beszél a történelmi eseményekről, mintha mindent a saját szemével látott volna. Ráadásul kétkezes, ami nem hangzik nagy dolognak, amíg nem látod, hogy az egyikkel ír, a másikkal fest, és egyik művelet sem szenved hiányt. És hadd ne kezdjek mesélni a tulipánokról meg a lebegő tollról!
– Akárcsak maga Pablo! – Machado tanárnő hosszú, fényes hajfonatát simogatva bámulja a vásznat, az aurája gyönyörű kobaltkékben vibrál, az agya -cigánykereket hány, szaltót vet, örömében ugrándozik és átfutja a fejében tárolt tehetséges diákok listáját, miközben rádöbben, hogy sose találkozott még egy ilyen született, természetes tehetséggel egészen mostanáig.
– Te hogy állsz, Ever? – fordul hozzám mosolyogva, de közben azt gondolja: Ez meg mi a csuda lehet?
– Hát, Van Gogh akar lenni. Tudja, a Csillagos éjszaka. – A gondolatai alátámasztják a legrosszabb várakozásaimat.
– Hát... elismerésre méltó igyekezettel dolgoztál – biccent és próbálja fegyelmezni az arcvonásait. – Van Gogh sokkal bonyolultabb, mint aminek látszik. Csak ne feledkezz meg az aranyról és a sárgáról! Azért ez mégiscsak egy csillagos éjszaka.
Nézem, ahogy elsétál, az aurája duzzad, ragyog. A festményem nem tetszik neki, de nagyon rendes tőle, hogy nem mutatja ki. Gondolkodás nélkül a sárga festékbe mártom a kék festékes ecsetet, úgyhogy egy nagy zöld pacát sikerül a vászonra alkotnom.
– Hogy csinálod? – nézek fejcsóválva Damen vásznáról az én elképesztően rossz festményemre, és érzem, hogy az önbizalmam teljesen elpárolog.
Damen a szemembe néz, rám mosolyog.
– Mit gondolsz, kitől tanult Picasso?
A lepottyanó ecset összekeni a padlót, zöld pacákat spriccel a cipőmre, a köpenyemre és az arcomra. Visszatartott lélegzettel figyelem, ahogy Damen lehajol érte és visszaadja.
– Valahol el kell kezdeni. – A pillantása sötét és tengermély, az ujjai végigcirógatják a sebhelyet az arcomon.
A homlokomon.
Amit eltakar a frufrum.
Amiről még csak nem is tudhat.
– Picassónak is volt mestere – mosolyog, és elhúzza a kezét, s vele a melegséget. Visszafordul a munkájához, én pedig levegőt veszek.

tíz
Másnap reggel a suliba készülve elkövetem azt a hibát, hogy megkérem Riley-t, segítsen pulcsit választani.
– Mit gondolsz? – tartok magam elé egy kéket, majd lecserélem egy zöldre.
– Mutasd a rózsaszínt! - kéri a komódon kuporogva, töprengőn félrebillentett fejjel.
– Nincs rózsaszín - fintorgok, és azt kívánom, hogy bár egy pillanatig normális lenne, és ne csinálna mindenből ilyen műsort. – Gyerünk, segíts már, megy az idő!
Megdörzsöli az állát, és rám hunyorít.
– Ez azúr, vagy inkább búzavirágkék?
– Na, ennyi volt! – dobom félre a kék felsőt, és belebújok a zöldbe.
– A kéket vedd fel!
Csak a szemem látszik ki a pulcsi nyakából, amikor megdermedek a mozdulat félútján.
– Komolyan! Kiemeli a szemed színét.
Hunyorgók rá egy pillanatig, aztán félredobom a zöldet, és teszem, amit mond. Szájfény után kutatok, és futtomban felkenem a számra, amikor megszólal:
– Mi folyik itt? Pulóverkrízis, izzadó tenyér, smink, mi van?
– Nem sminkeltem – felelem és összerezzenek, amikor hallom magam: majdnem kiabálok.
– Nem akarok belekötni a részletekbe, Ever, de a szájfény konkrétan sminknek számít. És te, drága nővérem, éppen fel akartad kenni a szádra.
Visszadobom a szájfényt a fiókba, és helyette a szokásos ajakápolómmal viaszos, tompa csíkban bekenem a számat.
– Hahó! Még mindig várom a választ!
Összeszorított szájjal elindulok az ajtó felé.
– Jó, akkor játsszunk ilyet! De ne hidd, hogy abbahagyom a találgatást — feleli a nyomomban.
– Jó – motyogom útban a garázs felé.
– Hát, mindannyian tudjuk, hogy nem Miles, mivel nem igazán vagy az esete, és tudjuk, hogy Haven se, mert ő meg nem a te eseted, ami azt mondatja velem... – Riley a csukott ajtón át az anyósülésre csusszan, én megpróbálok meg sem rezzenni. – ...Szóval ennyit a baráti körödről, szabad a gazda.
Kinyitom a garázsajtót, és a magam divatjamúlt módján beszállok a kocsiba, és indítózom, hogy elnyomjam a hangját.
– Tudom, hogy készülsz valamire – kiabálja túl a motorzúgást –, mert már megbocsáss, de egészen pontosan úgy viselkedsz, mint amikor beleestél Brandonba. Emlékszel, milyen ideges és paranoiás voltál? Hogy tetszel-e neki, meg a többi blabla? Na gyerünk, mondd már! Ki a szerencsétlen kiszemelt? Ki a következő áldozatod?
Amint kimondja, megjelenik előttem a gyönyörű, szexi Damen, olyan kézzelfoghatóan, hogy szinte megérinthetném, ha engednék a kísértésnek. Ehelyett megköszörülöm a torkomat, rükvercbe teszem a sebváltót, és felelek Riley-nak:
– Senki. Nem tetszik senki. De hidd el, hogy most utoljára kértelek, hogy segíts.
Mire elkezdődik az irodalomóra, pont azokat a tüneteket produkálom, amelyekkel Riley vádolt: szédülök, ideges vagyok, izzad a tenyerem és szorongok. Amikor megpillantom a Staciával beszélgető Dament, a listához hozzácsapom a paranoiást is.
– Bocs – torpanok meg mellettük, mivel a szokásos táskacsapda helyett Damen hosszú lábai vannak útban.
Meg se hallja, csak ül Stacia asztala szélén, és látom, amint egy rózsabimbót húz elő a füle mögül.
Egy fehér rózsabimbót.
Egy friss, szűz, csillogó, harmatos, fehér rózsabimbót.
És amikor átnyújtja neki, a lány úgy sikongat, mintha gyémántot kapott volna.
– Ó, te jó ég! Lehetetlen! Hogy csináltad? – rikácsol, és a virágot lobogtatja, hogy mindenki lássa.
Összeszorított szájjal bámulom a padlót, piszkálom az iPodot, és feltekerem a hangerőt, hogy ne halljam.
– Át szeretnék menni – motyogok Damen szemébe nézve. Egy pillanatnyi melegség után jéggé fagy a pillantása, és elhúzódik az utamból.
A padomhoz viharzok, rakom a lábaimat egymás elé, akár egy zombi, egy robot, mintha valami zsibbadás fogná el őket, csak mozognak maguktól, gondolkodás nélkül. Leülök, és végigmegyek a rutinon: papírt veszek elő, könyveket, tollat, mintha nem venném észre, milyen kelletlenül vonszolja magát a helyére Damen, amikor Robins tanár úr rászól.
– Mi a... ? – kérdezi Haven félresöpörve a haját az arcából.
– Tudtam, hogy nem tart soká – csóválja a fejét Miles Damenre pillantva. Figyeli, ahogy a srác a népszerűségi lista élére ugrik a természetes bájával, a varázslatos tollal és a hülye rózsabimbóival. – Már az első nap tudtam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen.
Emlékeztek, hogy mondtam?
– Nem – morogja Haven még mindig Dament bámulva. – Egyáltalán nem emlékszem.
– Hát én igen. – Miles nagyot húz a vitaminos ásványvízből, és bólint. – Megmondtam. Csak ti nem figyeltetek.
Vállat vonok és elmerülök a szendvicsem bámulásában, nem akarok belemenni a „ki-mit-mikor mondott" – témába, és nagyon nem szeretnék Damen, Stacia, vagy akárki más felé nézni annál az asztalnál. Lélekben még az irodalomórán vagyok, ahol Damen névsorolvasás közben átnyújtott egy cetlit.
Hogy adjam tovább Staciának.
– Add tovább te! — Hozzá sem értem. Egyetlen, háromszögletűre hajtogatott papírdarab micsoda fájdalmat tud okozni!
– Gyerünk! — Odadobja a papírt, amely az ujjaimról egy hajszálnyira pottyan le. — Nem fogsz lebukni.
– Nem is az a lényeg – meredek rá.
– Akkor mi a lényeg? – kérdi. Sötét szeme az enyémbe fúródik.
Az a lényeg, hogy nem akarok hozzáérni! Nem akarom tudni, mi áll a papíron! Mert ha hozzáérek, a fejemben megjelennek a szavak, az egész szexi, flörtölő, szüretlen üzenet. Es még ha ugyanolyan rossz lesz Stacia fejében olvasni ugyanazt, legalább úgy tehetek, mintha az ostoba elméje által lebutított verziót hallanám. De ha megérintem azt a papírt, tudni fogom, hogy az igazság áll benne, és azt nem tudnám elviselni...
– Add tovább te – lökdösöm a ceruzám hegyével a papírt, amíg le nem esik az asztalomról. Utálom, ahogy megdobban a szívem Damen nevetése hallatán, amikor lehajol érte.
Utálom, hogy megkönnyebbülök, amikor zsebre teszi a levélkét.
– Hahó, Föld hívja Evert!
Megrázom a fejem, és Milesra hunyorgók.
– Azt kérdeztem, mi történt? Nem akarok ujjal mutogatni, de veled találkozott utoljára...
Bár tudnám! Emlékszem, hogy a tegnapi rajzórán hogy kereste Damen tekintete az enyémet, hogyan melegítette fel a bőrömet az érintése, hogy milyen biztosra vette, hogy valami személyeset -valami varázslatosat – osztottunk meg egymással. Aztán eszembe jut a gyönyörű, gőgös, vörös hajú lány a St. Regisben, akit már sikerült elfelejteni. Hülyének érzem magam, olyan naiv vagyok, hogy hihettem, hogy tetszem neki? Az igazság az, hogy ő csak
Damen. Játékos. Az is marad.
Az asztalok fölött épp sikerül megpillantanom a fehér rózsacsokrot, amit Damen Stacia füle mögül, a blúza ujjából, a dekoltázsából és a táskájából varázsolt elő. Összeszorított szájjal félrenézek, hogy ne kelljen látnom az ölelést, amit gratulációként kap a lánytól.
– Én nem csináltam semmit – felelem végül. Ugyanúgy összezavar Damen viselkedése, ahogy Milest meg Havent, csak nem akarom beismerni.
Hallom, hogy Miles a fejében a szavaimat forgatja, próbálja eldönteni, hihet-e nekem. Aztán felsóhajt:
– Ugyanolyan levert, elhagyott és szomorú vagy, mint én?
Ránézek, és szeretném a bizalmamba avatni, szeretnék elmondani neki mindent, az egész szetencsétlen katyvaszt, amit érzek. Hogy tegnap mennyire biztos voltam benne, hogy valami fontos történt kettőnk között, és azután erre kell ébrednem ma. Ehelyett csak megrázom a fejemet, összeszedem a cuccomat, és visszamegyek az osztályba, jóval a becsöngetés előtt.
Az ötödik órán, francián végig azon gondolkodom, hogy tudnék lelépni a rajzról. Komolyan. Részt veszek a szokásos gyakorlatokban, ajakmozgással, idegen szavak formálásával, az agyam teljesen azzal van elfoglalva, hogy vajon hasfájást, hányingert, lázat, szédülést vagy megfázást színleljek-e. Bármilyen kifogás megteszi.
És nem csak Damen miatt. Azért is, mert az igazság az, hogy azt se tudom, egyáltalán miért vettem fel ezt a tantárgyat. Semmilyen művészi képességem nincs, a festményem egy borzalom, és amúgy se leszek művész soha. Ja, és ha ehhez még hozzácsapjuk Dament, a gyenge lábakon álló osztályzat mellé megkapjuk az 57 perces bénázást is.
Végül csak bemegyek az órára. Főleg mert ez a helyes. Annyira lefoglal a holmim összeszedése meg a köpenyfelvétel, hogy először észre sem veszem, hogy nincs ott. És ahogy telnek a percek, és Damen még mindig nem jön, összeszedem a festékeimet, és az állványomhoz lépek.
A hülye, háromszögre hajtogatott levél ott billeg a szegélyén.
Bámulom meredten, olyan erősen koncentrálok rá, hogy körülöttem minden elsötétül. Az egész osztályterem ebbe az egy pontba szűkül. A világom a faperemen egyensúlyozó, Stacia feliratú, háromszögletű levélkébe összpontosul. Fogalmam sincs, hogy került oda, de egy gyors pillantás után, amivel felmérem, hogy Damen nincs a teremben, úgy döntök, nem akarom látni a levelet, nem akarok részt venni ebben a beteges játékban.
Megmarkolok egy ecsetet, és lepöccintem vele a levélkét, olyan erősen, ahogy csak tudom. Nézem, ahogy repül és tudom, hogy gyerekesen, nevetségesen viselkedem, főleg amikor Machado tanárnő felkapja a padlóról.
– Leejtettél valamit! – énekli várakozó mosollyal, fogalma sincs, hogy direkt dobtam le.
– Nem az enyém – motyogom a festékeket rendezgetve. Jobb, ha ő adja oda Staciának, vagy még jobb, ha kidobja.
– Van másik Ever is, akit még nem ismerek? – mosolyog.
Mi?
Elveszem tőle a levélkét. Az elején tisztán látszik a nevem, Damen eltéveszthetetlen kézírásával odakörmölve. Ötletem sincs, hogyan történhetett, nincs logikus magyarázata. De tudom, mit láttam.
Reszkető ujjakkal széthajtogatom a háromszöget, és kisimítom.
Elakad a lélegzetem, amikor megpillantom az ábrát a papíron: egy gyönyörű, piros tulipán aprólékos rajzát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése