31. FEJEZET
Emma úgy érezte magát, mint egy sötét oltáron heverő áldozati bárány.
A vámpír komor, nyirkos folyosón landolt vele, egy súlyos kapu előtt. Kinyitotta, majd betaszította rajta a lányt, olyan erővel, hogy Emma a hideg kőre zuhant. Mivel a teleportálás kimerítette, egy ideig ott is maradt - az óriási, legalább hat méter magas, boltíves ablak tö¬vében. Az ablaküveg ólomobszidián volt;, a fekete má¬giát idéző aranyberakásokkal.
- Ne is próbálkozz a .szökéssel! I Urunk lakrészében raj¬ta kívül senki sem illanhat mondta a vámpír búcsú¬zóul, azzal még egyszer bezárta az ajtót.
Emma vacogott. Nagy nehezen elfordította a szemét az ablakról, feltápászkodott és körülnézett. Egy dolgo¬zószobában találta magát az íróasztalon felhalmozott papírlapok -, a helyiségben félhomály uralkodott és a levegőben áporodott vérszag terjengett.
A távolból fájdalmas sikolyok hallatszottak, és Emma gyomra görcsbe rándult. Most kezdte csak felfogni, mibe ártotta magát!
Sajnálkozni azonban nem maradt ideje, mert Lach¬lain emlékei abban a pillanatban újra megrohanták. Olyan tisztán látta a jelenetet, mintha maga is ott lett volna.
Lachlain fuldoklott a füsttől, és ez talán még súlyo¬sabb volt, mint amikor a lángok a lábát nyaldosták. Mégis némán tűrte - sosem adta meg a vámpíroknak azt az örömet, hogy a fájdalomtól üvölteni lássák. Sem amikor először halt meg, sem amikor másodszor, ahogy a következő százötven évben sem, amikor újra és újra porrá lett a tűzben, csak azért, hogy a következő percben ugyanabban a pokolban ébredjen. Egyedül a gyűlöle¬tének köszönhetően élte túl megpróbáltatásait ép ésszel, és belőlük merített erőt.
Akkor is abba kapaszkodott, amikor a lángok alább¬hagytak. Akkor is, amikor rájött, hogy a lába miatt eset¬leg elveszítheti a lányt. Akkor is, amikor eltörte saját csontját és akkor is, amikor szabadon engedte a feneva¬dat, csak azért, hogy...
Emma lehajtotta a fejét, és öklendezett. Lachlaint a gyűlölet éltette - amíg meg nem találta őt. Öt, akit megérzett a felszínről, aki azért volt, hogy megnyugtas¬sa háborgó lelkét...
Es aztán kettőjük miatt megküzdött a gyűlölettel.
Emma nem értette, miért nem ölte meg, miért nem tette azonnal magáévá - amikor semmi másra nem vá¬gyott, mint hogy a lány mielőbb enyhítsen kínjain, és feledést találjon. Miért nem erőszakolta meg vadul, amikor testét még a lángok friss emléke égette.
Lachlain nem beszélt a kínzásokról, és Emma csak most jött rá, miért. Tudta, hogy szólnia kellett volna az emlék-álmokról, bár fogalma sem volt, mit mondhatott volna. Hogy látomásos információtúltengésben szen¬ved? Hogy tudja, mi mindenen ment keresztül, és azt is, hogy soha senkit ilyen kegyetlenül még nem kínoztak meg?
Hogyan mondja el, hogy mindezt az apja követte el? Velejéig romlott, gonosz, mocskos paraziták, akiknek a pokolban a helyük.
Emma majdnem elhányta magát. Nem hitte, hogy Lachlain ezért valaha is meggyűlölné, de tudta, hogy mindig ott áll majd közöttük, mint egy soha be nem he¬gedő seb. Apja szinte Lachlain egész családját kiirtotta, akiket a férfi nyilvánvalóan nagyon szeretett.
Most, hogy mindent tudott, ami Lachlainnel történt, ismerte gondolatait, esküjét, hogy mindenért megfizet, elöntötte a szégyen, amiért vissza akarta tartani.
Különösen most, hogy mindjárt örökre megfosztja a bosszú lehetőségétől.
De már döntött, és döntésén nem változtathatott. Ahogy Kinevane hűvös padlóján feküdt: a mészárlás kö¬zepette, gondolatai ide oda cikáztak. Az önmarcangolás helyébe végül a hírhedt valkűr büszkeség lépett, és végre feltámadt benne a vágy, hogy becsületet szerezzen ne¬vének.
Méltatlan. Rémült. Gyenge. Gyáva Emma. Ennek már örökre vége.
Mert — és ez volt az egészben a legmegdöbbentőbb — most, hogy valamennyire lehiggadt és képes volt tisztán gondolkozni, rájött, hogy ugyanezt tenné.
Annak ellenére, hogy saját eltökéltsége kissé megi¬jesztette. És azért a régi Emma is ott ólálkodott agya hátsó szegletében, aki folyamatosan ócsárolta tervét: Hé, hogy tetszik az új szöges ostorom? Hol az oroszlánket¬rec?
Igen, terve kissé meggondolatlannak tetszett.
Ám az új Emma tudta, hogy nem hőzöngésből van itt, hanem annyira szégyelli magát, hogy nem érdeklik a lehetséges következmények. Meg kellett tennie, mind Lachlain, mind saját családja miatt. Tartozik nekik eny-nyivel.
Lachlain. A nagyszívű fejedelem, akibe halálosan be¬leszeretett. Es akiért mindenre elszántan veszi fel a küz¬delmet.
Apa. Teher. Azért jött, hogy megölje Demestriut.
A pokoli óra alatt, amíg Harmann kiért vele a magán¬reptérre, Lachlainnek minden erejét össze kellett szed¬nie, hogy ne változzon át - illetve, hogy ne veszítse el józan ítélőképességét, pont, amikor a legnagyobb szük¬sége van rá. Emma a vámpíroknál volt, az öccse a val-kűröknél.
A lykae-k átka. Az erő és a vadság, amely harc közben jellemezte őket, minden más helyzetben akadályt jelen¬tett számukra. Minél jobban akartak valamit, a fenevad annál inkább kikívánkozott belőlük, hogy megvédje kincsüket.
Lachlain hazardírozott. Arra tippelt, hogy Emmát Helvitára vitték, Demestriuhoz, pedig a felbujtó ennyi erővel Ivo vagy Kristóf! is lehetett volna. Megbízta Casst, hogy kerítse elő Uilleaimet, Munrot és annyi ly-kae-t, amennyit csak tud, és azonnal vonuljanak Kris¬toff várához. Tudta, hogy megbízhat a lányban. Miután Emmát elragadták, Cass a szemébe nézett, és végre meg¬értette.
De mi van, ha téved? Ha ezúttal sem találja meg Hel-vitát? Most, hogy végre pontosan átlátta a helyzetet, képtelen volt gondolkozni.
A pontos helyzet. Garreth is fogságba esett. Valahogy elkapták. Valahogy? Miután személyesen is meggyőződ¬hetett Lucia tehetségéről, Regin erejéről, Nix gyorsa¬ságáról és a Kaderinből áradó dermesztő rosszindulat¬ról, Lachlain elismerte, hogy alábecsülte az ellenséget.
- Náluk van Garreth - mondta Bowe-nak a telefon¬ba, miközben Harmann maximális sebességgel szágul¬dott a ködös skót utakon. - Szerezd vissza!
- A jószagú úristenit! Az nem ilyen egyszerű.
Pontosan ilyen egyszerű. Garreth-nek ki kell szaba¬dulnia és kész. Bowe pedig képzett lykae harcos, messze földön híres könyörtelenségéről.
- Szabadítsd ki — morogta.
- Lehetetlen. Nem akartalak eddig ezzel idegesíteni, de azokkal a mocsadék lidércekkel őriztetik a házat.
Garreth, az utolsó vérrokona, az ősi átok fogságában, egy beszámíthatatlan, romlott lény keze között. És... Emma elhagyta.
Szándékosan elhagyta. Tudatosan kicselezte, és oda¬kúszott a kibaszott vámpír kinyújtott: karjaiba. Téboly.
Nem, le kell győznie. Újra és újra alaposan végiggon¬dolt minden apró részletet, amit csak tudott a lányról, hogy megfejtse, vajon miért csinálhatta.
Hetvenéves. Diplomás. Vámpírok vadásztak rá. Az első perctől kezdve őt akarták. Vajon miért? Melyik csoportjuk? Annika a mostohaanyja. Igazi anyja Heléna, Lüdiából. Külsejét tőle örökölte.
Amikor már majdnem a reptérnél jártak, felkelt a nap. Lachlain felüvöltött, azt kívánta, bárcsak soha töb¬bet ne kelne fel. Emma távol van tőle, és nem tudja megvédeni. Látta egy karóba húzva a mezőn. Lachlain karma a tenyerébe mélyedt, csupa vér volt, és csuklóján is felszakadt a seb.
Gondolkozz! Vegyük át még egyszer. Hetvenéves. Dip¬lomás...
Összeráncolta a homlokát. Ismert lüdiai asszonyokat. Bőrük ugyanolyan sápadt volt, mint Emmáé, viszont hajuk és szemük sötét. Emma pedig szőke, kék szemű.
És akkor az apja is...
Lachlain megdermedt. Nem.
Lehetetlen.
- És mi van, ha ő az apám? — kérdezte Emma. Ő pedig mit felelt? Azt, hogy Demestriu sarja ugyan¬olyan gonosz, mocskos parazita lenne.
Nem.
Azt talán képes lenne feldolgozni, hogy Emma De¬mestriu lánya, azt azonban semmiképpen, hogy az ő felelőtlen szavai miatt szánta el magát erre a kétségbe¬esett lépésre.
Meg kell találnia Helvitát, meg kell találnia Demest-riut, aki vörös szeme rebbenése nélkül tépné ki egyesével a saját lánya végtagjait, miközben az sírva esdekel az életéért.
Ha Lachlain nem ér oda időben... Nemcsak meg kell találni Helvitát, hanem gyorsan kell megtalálnia. Már egyszer bejárta Oroszországnak azt a szegletét és hiába. A végén már egész közel lehetett, ám lebukott és vagy egy tucat vámpír tört rá a semmiből.
Elrepül Oroszországba, és ugyanonnan folytatja...
Eszébe jutott, amikor előző este a lányon feküdt, a haja szétterült a párnán, ő pedig megrészegült külön¬leges illatától. Soha nem fogja elfelejteni az illatát, min¬den porcikájába beleivódott attól az estétől fogva, hogy először megérezte. Az emlék segíti majd abban, hogy megtalálja.
Meg fogja találni. Egyszer már sikerült. Csak jusson a közelébe, és az illata elvezeti egész Helvitáig. Emma arra született, hogy ő megtalálja.
- Lássuk csak, mit hozott nekem a tábornokom! - szó¬lalt meg egy mély hang a sötétben.
Emma a hang irányába fordult. Biztosan tudta, hogy egy másodperccel azelőtt még egyedül volt, most azon¬ban észrevette, hogy valaki ül az íróasztalnál, bár még fel sem kapcsolta a lámpát. A világító vörös szempár elárul¬ta tulajdonosát.
Demestriu feszültnek tűnt és úgy bámult Emmára, mint aki kísértetet lát.
Emmát hosszú időre egyedül hagyták a hátborzon¬gató kastélyban. A csendet kizárólag az egyre gyakoribb sikoltozás törte meg, ami csak jóval napkelte után ért véget. Az elmúlt órákban Emma megvilágosodott. Megnyugodott, rendezte a gondolatait és terve még in¬kább kikristályosodott. Ugy érezte magát, ahogy bi¬zonyára nagynénjei is a nagyobb csaták előtt. Most türelmesen várt, hogy így vagy úgy, de pontot tegyen az ügyre. Tudta, a szobát csak egyikük hagyhatja el élve.
Demestriu az egyik őrért kiáltott.
- Ha Ivo visszatér, ne engedd be! - parancsolta. Semmi körülmények között. És ne említsd a lányt! Kü¬lönben kibelezlek!
Hát igen. A Szövetségben nagy népszerűségnek ör¬vendtek a különböző fenyegetések, Emma is sokat hal¬lott közülük gyerekkorában - többnyire úgy kezdődtek, hogy ha nem csinálod meg ezt vagy azt, és úgy végződtek, hogy akkor vállalnod kell ezt és ezt a következményt-, de Demestriu jól csinálta. Határozottan.
Az őr kiment és a vámpírkirály bereteszelte az ajtót.
Akkor nemcsak hogy nem lehet ki- és beillanni, de ki sem lehet menni?
Amikor Demestriu visszaült a székére, arcán nyoma sem volt az iménti döbbenetnek. Közönyösen szemlélte Emmát.
- Az arcod pontosan olyan, mint az anyádé.
- Köszönöm. A nagynénéim is sokszor mondták.
-Tudtam, hogy Ivo készül valamire. Legalább egy tu¬cat katonát elvesztett az elmúlt hetekben - egyedül Skó¬ciában hármat. Gondoltam, megszerzem, bármire fáj is a foga. Arra viszont nem számítottam, hogy a lányom kell neki.
- De mit akar tőlem ez a csávó? - kérdezte Emma, bár elég határozott elképzelése volt. - Most, hogy kiderült, micsoda szuper felmenőkkel büszkélkedhet.
- Ivo már évszázadokkal ezelőtt szemet vetett a koro¬námra. Viszont pontosan tudja, hogy a Horda egyetlen dolgot tisztel, méghozzá a vérvonalat. Nem uralkodhat anélkül, hogy rokoni szálak fűznék a királyi családhoz, de úgy tűnik, megtalálta a megoldást.
- Szóval úgy gondolta, hogy téged megöl, engem meg erőszakkal feleségül vesz?
- Pontosan felelte Demestriu, majd feltűnően hosz-szú szünet után azt kérdezte: Miért nem kerestél meg eddig?
- Csak mintegy nyolc órával ezelőtt tudtam meg, hogy te vagy az apám.
Demestriu arcán mintha valami érzelem suhant vol¬na át, ám olyan gyorsan eltűnt, hogy Emma azt hitte, képzelődött.
-Anyád... nem mondta meg?
- Sosem ismertem. Meghalt, ahogy megszülettem.
- Olyan hamar? - kérdezte Demestriu halkan, mint¬ha csak magában beszélne.
- Kutattam az apám - szóval utánad - Párizsban -magyarázta Emma, mintha valami ésszerűtlen módon vigasztalni próbálná Demestriut.
- Ott éltünk anyáddal. A katakombák felett.
A katakombák említésére Emma minden jószándéka egy csapásra elpárolgott.
- A tekinteted is ezüstösen szikrázik, pont ahogy az övé. - A vörös szempárban először villant meg valami elismerésféle.
Kínos csend. Emma lopva körbenézett és próbálta felidézni mindazt, amit Regintői és Annikától a közel¬harcról tanult. Igaz, legyőzte Cassandrát, de az egészen más volt. Most egy szörnyeteggel állt szemben.
Emma arca elkomorodott. Ha ő szörnyeteg, akkor én is az vagyok.
Hé, ki mondta, hogy életben kell maradnod... Csak azt tudta, hogy ezt a szobát csupán az egyikük hagyhatja el élve. Most viszont már azt is, hogy maximum.
A falon fegyverek. Keresztbe tett kardok, markolattal felfelé, mások tokban. Ez utóbbiak nagy valószínűséggel rozsdásak lehettek. Rozsda egyenlő gyengeség. Csupasz pengét kell szereznie.
-Ülj le.
Amikor Emma, ha vonakodva is, de helyet foglalt, Demestriu egy serleget tett elé.
- Kérsz?
Emma megrázta a lejét.
- Nem akarok berúgni. Demestriu megvető pillantást vetett rá.
- Úgy beszélsz, mint egy ember.
- Hát, ha kapnék egy dollárt minden egyes... - sóhaj¬tott Emma.
- Nem vagy szomjas? Miért, talán ittál a lykae-dból? Emma nem látta okát, hogy miért ne ismerhetné be,
így kihúzta magát és bólintott.
Demestriu összeráncolta a homlokát és újult érdek¬lődéssel fürkészte a lányt.
- Még én sem innék egy halhatatlanból.
- Miért? - kérdezte Emma és kíváncsiságtól vezérelve előrehajolt. - Anyám egyetlen instrukciót adott nagy-nénéimnek, amikor elküldött hozzájuk, hogy soha, semmi körülmények között ne igyak közvetlenül a for¬rásból.
Demestriu a kelyhet bámulta.
- Ha valakinek kiszívod a vérét a legutolsó cseppig, akkor mindent elveszel tőle, az összes emlékét, titkát és megismered a lelke leges legmélyét. Próbáld ki és meg¬érted, hogy a lélek feneketlen kútja valóban létezik. Megvan a maga íze. A szíved elfeketedik és a szemed vörösre válik a haragtól. Méreg - és mi vágyunk rá.
- De az ivás a forrásból és az ölés nem ugyanaz. Miért nem azt tiltotta meg? - A párbeszéd kezdett szürreális dimenziókat ölteni. Kérdezgetik egymást, felelgetnek, annak ellenére, hogy a feszültség tapintható közöttük. Mint Clarice és Doctor Lecter a Bárányok hallgatnak börtönjelenetében, udvarias volt és méltányolta az ud¬variasságot... De mi okozza az álmokat?
- Szóval neked is megvan ez a sötét képességed. - De¬mestriu kurtán és gúnyosan felnevetett. - Mindig is gyanítottam, hogy öröklődik. Azt gondolom, csalá¬dunk emiatt emelkedett ki a Szövetség első, zűrzavaros éveiből. Nekem is megvan, ahogy Kristoffnak is. O pe¬dig átadta minden embernek, akit vámpírrá tett - foly¬tattá arcán gúnyos mosollyal. - És te tőlem örökölted? -kérdezte összeráncolt homlokkal, mintha kételkedne Emma szavaiban. — Anyád bizonyára ettől rettegett. A vér két dolgot jelent. Tébolyt és erőt. Előbb-utóbb bele¬őrülsz az állandó gyilkolásba, viszont a hatalmad egyre csak nő.
Emma vállat vont. Nem érezte magát őrültnek. Jó, álmában majdnem összedöntött egy kastélyt, de...
- Nekem ez kimaradt. Lehet, hogy velem valami nagyobb horderejű dolog történik?
- Nagyobb, mint az emlékek? — kérdezte Demestriu döbbenten, aztán összeszedte magát. - Megfosztani má¬sokat vérüktől, emlékeiktől, összes tapasztalatuktól -mindezek együttesen tesznek valakit igazi vámpírrá. Régebben a tudás és az erő miatt én is kerestem a hal¬hatatlanok vérét, de megszenvedtem elméjük sötét árnyait is. Te is a tűzzel játszol...
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire. Demestriu arca elkomorodott, egy pillanatra elgon¬dolkozott, majd azt kérdezte:
- Én zártam a lykae-t a katakombába?
- Megszökött - vágta rá Emma büszkén.
- És most már te is emlékszel a kínjaira?
Emma lassan bólintott. Egyikük nemsokára meghal. Azért nyújtja el ennyire a beszélgetést, hogy választ kap¬jon a kérdésekre, amelyek annyi ideje marcangolják? Vagy hogy valamivel tovább éljen? Miért ilyen készséges?
- Képzeld el, hogy elmédet tízezer hasonló emlék sú¬lya nyomja. Képzeld el, hogy átéled az áldozatod halá¬lát. Az utolsó pillanatokat, mielőtt elkapod. Amikor meggyőzi magát, hogy ugyan már, csak a szél susogott. Amikor dühösen legyint saját gyávaságán, hogy a sem¬mitől is feláll a hátán a szőr. - Demestriu tekintete a messzeségbe révedt. — Néhányan a legutolsó pillanatig nem akarják elhinni. Mások rám néznek és tudják, mi vagyok.
Emma megborzongott.
- És ez... megvisel?
- Meg.
Demestriu az asztalon dobolt az ujjával, és Emma egy gyűrűre lett figyelmes. A címer a két farkassal.
- Az Lachlain gyűrűje. - Amit leloptál halott apja kezéről. Apját apám ölte meg.
Demestriu üres vörös tekintete a gyűrűt szemlélte.
- Igen, valószínűleg.
Örült. Emma tudta, hogy Demestriu addig folytatná a beszélgetést, ameddig csak ő akarja, mert... magányos. Es mert azt hitte, ezek lánya utolsó órái.
- Hogy jöttetek össze Helénával? Tekintve a Horda és a valkűrök kapcsolatát...
Demestriu tekintete ismét a semmibe révedt, majd könnyed hangnemben belefogott a történetbe:
- A két kezem között tartottam a nyakát és éppen le akartam tépni a fejét testéről.
- Milyen romantikus. - Majd elmesélem az unokáknak. Demestriu nem reagált a megjegyzésre.
- De valami mégis visszatartott. Elengedtem, aztán hónapokig tanulmányoztam, hogy kiderítsem, miért haboztam. Idővel rájöttem, hogy ő a menyasszonyom. Amikor elraboltam az otthonából, azt mondta, érez bennem valami jót, és beleegyezett, hogy velem marad¬jon. Eleinte úgy tűnt, igaza van, de később az életével fizetett.
- Hogyan? Hogyan halt meg?
- Úgy hallottam belepusztult a bánatba. Miattam. Ezért csodálkoztam, hogy olyan hamar elment.
- Nem értem.
- Anyád megpróbált leszoktatni a vérről. Nemcsak az élő forrást ellenezte, hanem a vérivás minden formáját. Sőt még arra is rávett, hogy úgy egyek, mint az emberek. Azért, hogy könnyebben menjen, végigcsinálta ő is ve-lem, pedig neki egyáltalán nem volt szüksége tápanyag¬ra. Aztán kiderült, hogy gyereket vár, pont akkor, ami¬kor kis híján elveszítettem birodalmamat Kristoff első puccsa miatt. A csatában visszatértem eredeti szoká¬saimhoz. Megőriztem a koronámat, viszont mindent elvesztettem, amit Helénával felépítettem. Előtte elbuk¬tam. Elég volt egyszer a szemembe néznie és azonnal el¬hagyott.
- És arra gondoltál valaha, hogy velem mi lett? - fir¬tatta Emma, bár a mondat túlságosan félreérthetőre si¬keredett. Úgy hangzott, mintha érdekelné.
- Rebesgették, hogy gyenge vagy, ügyetlen, és mind¬két faj legrosszabb tulajdonságait örökölted. Sosem ke¬restelek volna meg, akkor sem, ha tudom, hogy életben maradtál a halhatatlanságod kezdetéig. Nem, ez kizáró¬lag Ivo műve volt.
Emma egy teátrális mozdulattal összecsapta a kezét:
- Halleluja! — De azért fájt. Először csak kicsit, de aztán elöntötte agyát az indulat. - Ha már a közömbös apáknál tartunk egyszerűen szörnyű volt... - Benne szakadt a szó, mert Demestriu felemelkedett, alakját keretbe foglalta a festett üvegablak, haja éppen olyan aranyszínű volt, mint a díszes intarziák. Félelmetes volt és tiszteletet parancsoló. Itt állt előtte az apja és ő rette¬gett tőle.
Demestriu sóhajtott. Végigmérte a lányt, nem mint¬ha kísértetet vagy egy érdekesség újdonságot látna - inkább szórakozottan szemlélte a könnyű prédát.
- Kicsi Emmaline, a látogatásod volt az utolsó hiba, amit elkövettél. Tudhattad volna, hogy a vámpírok mindent feláldoznak, ami elválaszthatja őket a céljuk¬tól. Semmi sem lehet olyan fontos. Engem egyetlen do¬log érdekel: a királyi címem. Te pedig támadási felületet nyújtasz, amit Ivo vagy a többiek kiaknázhatnak. Azt hiszem, ezt hívják járulékos veszteségnek.
Oda üss, ahol fáj...
- Ha egy magadfajta vérszívónak sem vagyok elég jó... Akkor tényleg nincs mit vesztenem. - Emma felállt és kezét farmerjába törölte. - De így is jó. Azért jöttem, hogy végezzek veled.
- Csak nem?
Azért ez ennyire nem mulatságos. Demetriu arcán hátborzongató mosoly jelent meg, azzal eltűnt a semmi¬ben. Emma a kardra vetette magát, ám a vámpír máris mögötte termett. A kard leesett, Emma megpróbálta felvenni, de Demestriu mindenütt ott volt, teljesen bekerítette.
Emma maga is megpróbálkozott az illanással... nem sikerült és... értékes másodperceket vesztett. Úgyhogy azzal folytatta, amiben mindig is a legjobb volt - a me¬neküléssel. Ide-oda cikázott a vámpír körül.
- fürge vagy, azt el kell ismerni - mondta Demestriu, és újra Emma előtt állt.
A lány egy villámgyors ütést mért támadójára, ám a vámpír elegánsan kitért előle, amikor pedig újra lesúj¬tott, Demestriu könnyedén kikapta a csupasz pengét kezéből, és a kard, éles csattanással a földre zuhant.
Emma mély zsigeri félelmet érzett, amikor felfogta, mi is történik.
Demestriu játszott: vele.
32. FEJEZET
Egyedül a nagy orosz rengeteg közepén, Lachlain ugyan¬ott állt, ahol százötven évvel korábban minden elkez¬dődött. Harmannal mindössze néhány órával azelőtt értek földet, majd dzsipet béreltek és a zord vidéken felkutatták a helyet, ahol annak idején elfogták. Amikor az út végül járhatatlanná vált, a két férfi elbúcsúzott egy¬mástól. Mind a ketten tudták, hogyha Lachlain egyszer megérzi Emma illatát, Harmann képtelen lesz lépést tartani vele.
Lachlain ennyi idő elteltével is tévedhetetlenül meg¬találta a helyet. Most azonban, ahogy a tisztáson rótta a köröket, és kétségbeesetten kereste akár a legkisebb nyo¬mot - elbizonytalanodott. Lehet, hogy tévedett. Helvi-táig még soha senki nem jutott el. Es Lachlain ugyan¬ebben az erdőben saját öccsét sem tudta megmenteni.
Lehet, hogy rossz döntése Emma életébe kerülhet.
Várjunk csak... Emma járt itt.
Az első éjszaka, amikor megtalálta a lányt, térdre ereszkedett, hogy újra magába szívja az illatát. Most tel¬jes erőből rohanni kezdett - kilométereken át, hátán a kardjával és szíve majd kiugrott a helyéről. Felkaptatott egy magasabb hegycsúcsra, és körülnézett.
Helvita előtte hevert. Baljósan, kietlenül.
A figyelő nap tekintete alatt, Lachlain egyenesen oda¬ment. Átmászott egy meredek kőfalon, majd romba dőlt őrtornyok között vitt tovább az útja. Az üres sétá¬nyon senkivel nem találkozott. Egy csepp büszkeséget sem érzett, hogy végre leleplezte Demestriu erődjét. Ez mindössze az első lépés volt.
Hirtelen megtorpant, mert a várból Emma hangja szűrődött ki, de nem tudta beazonosítani, hogy egész pontosan honnan, és a szavakat sem értette. Az erőd mérete már önmagában is szédítő volt, és társa valahol a belsejében lehetett.
Fel nem foghatta, hogy a lányt mi bírta rá erre az esze¬veszett cselekedetre.
Demestriuról álmodott? Almában valami sugallatot kapott azon a vérfagyasztó éjszakán? Próbálta higgadtan latolgatni a lehetőségeket, de társa éppen a pokolban volt, a valaha élt leggonoszabb - és a leghatalmasabb -lény markában. Emma olyan szelíd. Vajon fél...?
Nem — nem gondolkozhat így. Megtalálta, és Emma életben van. Meg fogja menteni ha képes józanul át¬gondolni a lehetőségekéi.
Igen, a vámpírok állandó győzelmének megvolt a jól körülírható oka. Ám Bowe tévedett. Nem a röpködés miatt. Hanem azért, mert a lykae-k képtelenek voltak féken tartani a fenevadat... vagy mert igazából nem is akarták.
Emma átvetette magát az íróasztalon, csak egyetlen haj¬szál választotta el Demestriu kinyújtott karmától. Nem akart hinni a szemének, amikor apja egyetlen mozdulat¬tal kettéhasította a masszív bútordatabot, mintha csak egy papírt tépne ketté.
A deszka nagyot reccsent, szétnyílt, majd a földre zuhant.
Demestriu azonban máris Emma mögött termett, még mielőtt a lány egyet szusszanhatott volna. Félre¬ugrott, ám a vámpít elkapta, éles karmával átdöfte a lá¬bát. Felkapta, és a falhoz szegezte, mint valami rongyba¬bát. Emma lábából és oldalából patakokban folyt a vér, és a vámpír a nyaka felé nyúlt.
Hogy letépje a fejemet.
— Viszlát, Emmaline.
Eltakar.
Emma vett egy nagy levegőt és sikított. A vastag, fekete üveget mintha robbanás rázta volna meg. A szo¬bába bezúdult a napfény. Demestriu mozdulni sem tu¬dott. Megbénította a váratlan napfürdő. Emma hoz¬zábújt, a testével védte magát. Demestriu megpróbálta kitépni magát a szorításából, Emma ellenállt, ám a vám¬pír még így, lángra kapva is, túlságosan erős volt. A kö¬vetkező pillanatban már árnyékba illantak.
Ott, ahol a kard hevert.
Emma lehajolt, felkapta a kardot, Demestriu mögé szökkent, és hátba döfte. Kis híján elokádta magát, ami¬kor a penge csontot ért - majd összeszedte magát, és megforgatta a kardot a testében, úgy, ahogy azt tanulta.
Demestriu elesett. Emma kirántotta a kardot, fel¬emelte, hogy meg egyszer lesújtson, ám tekintete ekkor találkozott a vámpíréval. Apja szemében a teljes kétség¬beesés tükröződött.
Nagy nehezen fél térdre küzdötte magát, amivel a frászt hozta Emmára, így a kardot egy villámgyors moz¬dulattal a szívébe szín la, olyan erősen, ahogy csak tudta.
A döfés hátralökte és szinte a kőpadlóhoz szegezte a vámpírt.
Demestriu átdöfött szívvel vergődött a padlón. Ám ebbe még nem hal bele. Tudta, hogy a fejét is le kell vág¬nia. A másik kardhoz sántikált, egész testében remegett, miközben leemelte a falról, és még mindig nem tudta elhinni azt, ami az imént történt, sem pedig azt, ami ép¬pen bekövetkezik. Amikor visszament, az arca eltorzult. Demestriuból patakokban dőlt a fekete vér, neki pedig át kell rajta gázolnia.
A vámpír arca megváltozott, sokkal lágyabb lett, kevésbé kísérteties. Már nem tűnt olyan ösztövérnek és eltűntek róla a sötét árnyak.
Kinyitotta a szemét... és kék volt, mint az égbolt.
- Szabadíts ki!
- Persze. Azonnal.
- Nem... azt akarom... ölj meg!
- Miért? - kiáltotta Emma. - Miért mondod ezt?
- Legyőztem az éhséget. Az emlékeket. Nem emlék¬szem a rettegésükre... tőlem.
Valaki bedörömbölt az ajtón.
- Ne zavarjatok! üvöltőtte a vámpírkirály, majd halkan folytatta: Vágj három részbe... A fejem. A tör¬zsem. A lábain. Különben... lel fogok... Furie hibája.
Furie?
- Megölted? sikíttotta Emma.
- Nem, megkínoztam. Senki sem gondolta, hogy idáig kibírja...
- Hol van?
- Nem tudom. Lothaine intézte. Fej, törzs, láb.
- Nem tudok gondolkozni! - Emma fel-alá járkált a szobában. Szent Freya, Furie igenis él!
- Emmaline! Végezz velem!
- Figyelj, épp azt próbálom.
De arról nem volt szó, bogy Demestriu a végén telje-sen átmegy Darth Vaderbe és még instrukciókat is ad, hogyan ölje meg rendesen. Az még oké, hogy a fejét, de¬hogy a lábát és a derekát? Tényleg ennyire erőssé vált? -De ha türelmetlenkedsz, az nem sokat segít.
- Anyád a bánatba halt bele... mert együtt sem tud¬tuk legyőzni... Te viszont véget vethetsz neki.
Emma vett egy mély levegőt, apja fejéhez lépett és megragadta a markolatot. Igen, mint a baseballban. So¬sem baseballoztál, te kretén. Ja, persze. Kaderin mindig lazán fogja a tőrét, és könnyedén mozgatja a csuklóját. De annyira más vagyok, mint ő. Gondolkozz, úgy, ahogy a vámpírok. Mi választ el a szerelmedtől és a családodtól? Hogy háromszor lesújts. Mindössze három lendítés.
Demestriu minél elesettebbnek tűnt, annál nehezeb¬ben tudta megtenni. A tekintete kitisztult, félelmetes vonásai kisimultak. Már egyáltalán nem látszott go¬nosznak. Csak egy szenvedő valakinek. Emma letérdelt mellé, nem törődött a vérrel.
- Es mit szólnál inkább, egy átnevelő tréninghez?
- Csináld, lányom .. Demestriu rávicsorgott, amitől Emma rögtön hátrébb csúszott. Újabb dörömbölés. - Ide nem tudnak beillannni de az ajtót be tudják törni... És ha igen, akkor elkapnak... és fogságba vetnek... amíg... bele nem halsz a bánatba. Vagy Ivo megöl és átváltoztat.
A francba!
- Én pedig iszom,,, és... felépülök. És ugyanolyan le¬szek, mint eddig,... Semmi nem állít meg... amíg meg nem öltem... a lykaet... lemészároltam... a klánját.
Az az én klánom is. Az ajtó recsegett-ropogott, szilán¬kok szállingóztak belőle.
- Védd meg! suttogta az ösztön.
- Tényleg sajnálom, hogy nincs más választásom. Demestriu mosolya grimaszba fulladt a fájdalomtól.
- Hihetetlen Emma... királyok gyilkosa.
Emma felemelte a kardot - szeméből patakzottak a könnyek, ugyanúgy, ahogy sebéből a vér.
- Várj! Emmaline, először a fejet... ha lennél olyan szíves.
- Jaj, bocs - Emma bamba, könnyes vigyort erőltetett az arcára. - Viszlát... apa!
- Büszke vagyok rád.
Demestriu becsukta a szemét és Emma lesújtott. Az ütés csak arra volt elég, hogy a vámpír elveszítse eszmé¬letét, de a kard olyan életlen volt, hogy még háromszor meg kellett ismételni, amíg le tudta vágni a fejét. A tör¬zsét meg az örökkévalóságig fűrészelte. Amire a lábára került sor, Emma merő egy vér volt.
A maffia fején találta a szöget, amikor kitalálta a ned¬ves meló kifejezést.
Éppen hogy végzett Demestriuval, amikor az ajtó fel¬pattant. Emma sziszegett.
Ivo. Már látta Lachlain emlékeiben. Újra felemelte a kardot. Ha már egyszer erre járt...
De miért bámulja így, kiguvadt vörös szemmel? Mintha csodálná azért, mert gyilkolt. Hátborzongató. - Tényleg te vagy Emmaline? - kérdezte tétován.
Ahogy Ivo háta mögött egyre több vámpír gyüleke¬zett, Emma rájött, egy merénylet talán elég is volt az¬napra. Lerántotta Lachlain gyűrűjét Demestriu ujjáról, majd kihúzta magát. Myst mindig azt mondogatta: „Nem az számít, hogy valóban kiheréltél-e egy római légiót, hanem hogy mások ezt higgyék. Minden a fellé¬pésen múlik."
- Emma vagyok jelentette ki olyan határozottan, mintha nem is ő lett volna. Ismerd be. Ismerd be. — A ki¬rálygyilkos.
- Pont ilyennek képzeltelek. - Ivo Emma felé indult. - Pont ilyennek!
Emma felemelte a kardot, amit a vér vörösre festett, úgy nézett ki, mint az Excalibur.
- Egy lépést se, Ivo!
- Mindenhol kerestelek, Emmaline. Eveken át, ami¬óta megtudtam, hogy létezel. Azt akarom, hogy te legyél a királyném!
- Igen, erre már rájöttem - felelte Emma, és az arcát blúza ujjába törölte. Két választása volt. Vagy a karjukba rohan, vagy ki a napba az ablakon át. - De már van má¬sik állásom.
Talán elillanhatna. Igaz, harc közben nem sikerült, de már egyszer igen. Eltűnne a semmibe, még mielőtt odakint földet érne. Elméletileg. Viszont legyengítette Demestriu támadása. Nem jutna el Lachlainhez. Omlik a vére. A múltkor pár métert repültél. Nem a világ másik felére.
Egy a kettőhöz, hogy sikerülhet. Voltak kételyei. Hát, mindenestre... Ám amikor rávétenék magukat, Emma halkan felsziszegett és kiugrott az ablakon.
Repül! Illan! Nem,,,
Egy bokorban ért földet, a fenekén. Leveleket köpkö¬dött a verőfényes napsütésben. felugrott és az árnyékba rohant. A fájdalomtól lehunyta a szemét és a folyópartra gondolt... Erősen koncentrált. Folyópart! Hűvös. Nyir¬kos.
A bőre lángra lobbant.
Emma sikításától beszakadt az egyik dobhártyája, mi¬közben megpróbált beazonosítani, honnan is jött.
Aztán, még egy utolsó visszhangzott a várban, és elhalt. Egy pillanatra Lachlain szíve megállt a rémülettől, majd a hang irányába száguldott, fel a csigalépcsőn, mert eszébe jutott, hogy Demestriu lakosztálya valahol a toronyban van.
Most azonban saját zihálásán kívül semmi mást nem hallott. Emma illatát is elvesztette, egyedül a mindenbe beleívódott vérszagot érezte.
A legfelső szinten lelassított, és az árnyékban lopako¬dott tovább. Bármelyik pillanatban ölhet. Már majd¬nem az ajtónál járt. Megmenti és elviszi erről a helyről.
Alig fogta fel az elébe táruló látványt. Demestriut lemészárolták.
Látta, hogy Ivo előrelendül, egy fénynyaláb után kap, mintha kiejtett volna egy féltve őrzött kincset az ablakon.
- Nem! Ne a napba! - üvöltötte, azzal félreugrott a fényből. - Elillant! - mondta, majd megkönnyebbülten megdörzsölte a bőrét és vakon pislogó szemét.
- Él - fordult két gorillájához. - Hozzátok ide a fel¬vételt! Mindent tudni akarok róla!
Lachlain elképedve állt. Nem, nem ugorhatott a nap¬ba...
Berontott a szobába, egyenesen az ablakhoz, de csak az üres mezőt látta. Emma valóban eltűnt. Gondolatai összekavarodtak. Megölte Demestriut? Megszökött? Kinevane-be?
Hallotta, ahogy valaki mögötte kihúz egy kardot tokjából.
- Na mi az, feltámadtál? - kérdezte Ivo kedélyesen. Lachlain megfordult, és látta, ahogy Ivo a szomszédos
szoba ajtajára mered, ahol a másik keltő eltűnt. Hogy hozzák a felvételt?Lachlain már tisztában volt a biztonsá¬gi kamera fogalmával. - Te kémkedtél a királyod után?
- Persze. Miért ne hasznosítsuk a modern idők vív mányait?
- De most egyedül vagy. — Lachlain örömmel villan totta meg fogát. - Es egyedül kell megküzdened velem. Nem egy tucat segítővel. Hacsak el nem illansz.
Lachlain legszívesebben azonnal rohant volna haza, de rájött, hogy Ivo komoly veszélyt jelent Emma számára. Lehet, hogy Demestriuval egyedül is elbánt — legalábbis minden jel arra mutatott -, és Lachlain mentőakciója felesleges volt. Viszont Ivo tébolyodott tekintetéből a lykae arra következtetett, hogy továbbra is üldözné a lányt a csatlósaival.
Ivo szemügyre vette Lachlain sérült karját és egy elis¬merő pillantást vetett ellenfelére.
- Nem. Elfogadom a kihívást. Úgy hallottam, azt hi¬szed, hogy a lány a tied.
- Az enyém.
- Megölte az egyetlent aki utamba állt, és most ő ko¬ronám záloga. Ivo halkan beszélt, mintha hangosan gondolkozna, Tehát, ő az enyém. Meg fogom találni. És semmitől sem riadok vissza.
-Nem, amíg én élek. Azzal Lachlain kardot rántott és Ivo felé sújtott, A vámpír kitért az ütés elől, és ő is tá¬madott. Rövid pengeváltás, kardjaik szikráztak.
Lachlain kijön a gyakorlatból - ráadásul kénytelen volt bal kézzel vívni. Erezte, hogy a másik két vámpír visszatért, dühítsen morgott, fél kezével elhárította a há¬tára mért csapást, majd szétmarcangolta az egyik gorillát.
Azonban Ivo és a másik bekerítették. Még mielőtt felfoghatta volna, mi is történik, Ivo eltűnt, majd újra megjelent mindössze néhány centivel előtte, döfött és ismét köddé váll. A penge felhasította Lachlain vállát és mellkasát, a férfi a Ibidre roskadt.
33. FEJEZET
Borostyán. Tölgyfa. Otthon. Valahogy megcsinálta.
Legalábbis eljutott Val Haliig. Ám a bőre még mindig füstölt, és a sérülései teljesen legyengítették. Annyi ereje maradt, mint egy csecsemőnek. Vajon mennyi vért veszíthetett? Azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy napkeltekor itt haljon meg?
Megpróbált hasra fordulni, hogy el tudjon kúszni, de nem sikerült. Az erőfeszítéstől elhomályosult a tekin¬tete. Amikor végül kitisztult, egy robusztus, fekete hajú férd nézett rá. A férfi megcsóválta a fejét, majd felnya¬lábolta Emmát és elindult vele a házhoz vezető hosszú kocsifeljárón. Emma legalábbis arra tippelt. De lehet, hogy tévedett, nem is férfi volt.
- Nyugi, kislány. Tudom, hogy te vagy Emmaline. A nagynénéid már aggódtak.
Mély hang. Idegen akcentus. Európai és gazdag. - Nikolai Wroth vagyok.
Vajon honnan olyan ismerős ez a név? Emma a férfire sandított.
- A nagynénéim barátja? - kérdezte bágyadtan.
- Az egyiküké. De csak neki. - Rövid, keserű nevelés. - Myst férje vagyok.
- Myst férjhez ment? - Akkor ezért tűnt el. Nem. Nem. Az kizárt. - Ez vicces.
- Valóban. Én is így látom.
- Annika, hívja vissza az istenverte lidérceket és en¬gedjen be! - mennydörögte Wroth a bejáratnál.
Emma felnézett, és látta, ahogy a ház körül topron¬gyos, vörös raj kering. A kavalkádból időnként kivált egy-egy beesett, ösztövér arc, viszont ha valaki a sze¬mükbe nézett, mégis gyönyörűnek tűntek.
Védelmükért cserébe hajat kértek a házban tartózko¬dó valkűrök mindegyikétől, amiből aztán egy masszív copfot készítettek. Amikor a copf elég hosszú lett, egy ideig az összes élő valkűrt uralmuk alatt tartották.
- Myst még nem jött meg - kiáltotta ki valaki a ház¬ból. - De gondolom, ezt maga is tudja, különben már réges-rég itt üzekednének a fűben, a kertkapunál.
- Fiatal még az éjszaka! Adjon egy kis időt! - válaszol¬ta Wroth, majd dünnyögve hozzá tette: - Az a mező innen kilométerekre volt.
- Vámpír, nem késik el a szoláriumból?
Emma összerezzent. Vámpír? De hát nem is vörös a szeme.
- Követett?
- Nem. Vártam, hogy Myst visszajöjjön a vásárlásból, és láttam, ahogy a fák között landolsz.
Egy vámpír, aki Mystet várja? Azt mondta, hogy Myst a felesége. Kmm.i nem kapott levegőt. - Hát per¬sze. Bocs. Maga a tábornok, ugye? - suttogta. - Akiről Mystet feszítővassal lehet csak levakarni.
A vámpír arcán mintha mosoly suhant volna át.
- Ezt mesélik? Kölcsönös volt, biztosíthatlak róla - ¬jelentette ki ünnepélyesen. Hátrapillantott, mintha akkor Myst hamarabb megérkezne, majd maga elé mo¬tyogva megjegyezte:
- Egy nőnek mégis mennyi fe¬hérneműre lehet szüksége...?
A következő pillanatban Annika rontott ki a házból és vijjogó hangján lassú kínhalállal fenyegette a tábor¬nokot, aki Emma legnagyobb meglepetésére mindezt rezzenéstelen arccal tűrte.
- Jó lenne, ha leszokna arról, hogy állandóan a feje¬met akarja venni, különben kénytelen leszek kicsit elbeszélgetni magával, Annika.
- Mit csinált vele? - sikította Annika.
- Hogyhogy mit? Belévájtam a karmomat, lecsapol¬tam a vérét, kitettem a napra, és most, valamilyen furcsa okból itt hozom magának.
-Jaj, dehogyis, Annika! - tiltakozott Emma. - Ő ta¬lált meg. Nehogy megöld!
Félig lecsukódó szemhéja alól Emma látta, hogy Myst ebben a másodpercben érkezik haza, a csipkével -és bőrrel - tömött reklámszatyrok kiesnek a kezéből, majd a maga teljes lélegzetállító szépségében feléjük ro¬han. A vámpír végre életjelet adott - tágra nyílt szem¬mel bámulta feleségét, szíve majd kiugrott a helyéről és egy határozott mozdulattal Annika kezébe nyomta a lányi.
- Lángoltam — tájékoztatta Emma a nevelőanyját. — Lemészároltam Demestriut.
- Hát persze. Csitt, lázas vagy kicsim.
Myst hozzájuk lépett és megpuszilta Emma homlo¬kát.
- Myst, ő talált meg - mondta Emma. - Kérlek, ne öld meg!
- Majd visszafogom magam, drágám - felelte Myst fanyarul. Furcsa. Ezt a vámpírt valamiért senki nem bántja.
Közben a többiek is kijöttek a házból, és végül az egész rend Emma körül tolongott. Annika megsimogat¬ta az arcát, és Emma előtt elsötétedett a világ.
Lachlain feltápászkodott, a hátát a falnak támasztotta, de kardját egyetlen másodpercre sem engedte le.
- Talán jobb lett volna, ha mégis megölünk, nem kel¬lett volna erősködnöm a kínzókamra mellett - mondta Ivo. - De el sem tudom mondani, hogy hány éjszaká¬mat szépítette meg a tudat, hogy a húsod éppen most olvad le a csontjaidról.
Szándékosan provokálta Lachlaint, fel akarta ébresz¬teni a fenevadat, hogy a férfi ne tudjon józanul gondol¬kozni.
- Nem engedhetlek el innen élve. Egy társáért küzdő lykae... - Ivo ciccegett. - Bosszantóan szívós egy fajta. Még jóval azután is kaparnád a falat, amikor Emma rég elfelejtett. Mert el fog felejteni, ugye, tudod? Addig itatom vele mások véréi, amíg, csak távoli emlék nem leszel.
Megpróbálja felhergelni. A vámpírok szívesen fesze¬gették a húrt.
-Most, hogy már a démonokat is át tudom változtat¬ni, Emmával sem lehet gondom. Igazi vámpír - igazi gyilkos. A sors erre teremtte.
Engedd szabadon a fenevadat. Hadd kapja meg, amit akar.
- És az én nyakaimmal fogja kezdeni.
Lachlain kardjai az egyik gorilla felé hajította, mint egy tőrt, és a vámpír átdöfött nyakkal a falhoz szegező¬dött. Majd egy tébolyult üvöltés közepette, a lykae Ivóra vetette magát, aki, mintha csak számított volna a táma¬dásra, gyilkos csapást mért rá. Lachlain öklével elhárí¬totta, de a kard combjába ékelődött. A fenevad ebben a pillanatban kiszabadult. Hangok, ahogy a csont eltört, valami leszakadt, más megpattant... A ködön át Lach-lain homályosan látta Ivo elborzadt tekintetét, amikor felfogta, hogy hosszú, szadista léte a végéhez közeledik.
Lachlain elégedetten felmordult, és a földre dobta a holttestet. Kihúzta a combjából Ivo kardját, majd a sa¬játját is a gorilla nyakából.
- A felvételt! - hörögte.
A vámpír nyakára szorított kézzel átbotladozott a szomszédos szobába egy kis számítógépig. Amikor Lachlain kezébe nyomta a lemezt, gyors halál lett a ju¬talma. A nyitott ajtóban ezalatt egyre több vámpír gyülekezett, ám Lothaire, a lykae ősi ellensége úgy tűnt, elállja útjukat. Vajon mióta lehetett ott?
Lachlain csak tippelni tudott. Elég hosszú ideje ah¬hoz, hogy végignézze Ivo pusztulását.
- Te tudsz Emmáról? - kérdezte.
Alig látható bólintás.
Lachlain szeme összeszűkült. Lothaire nem kerül¬hetett a trónra, mert nem folyt ereiben királyi vér. Kris-toff volt az egyetlen törvényes örökös - és persze Emma.
A lykae Lothaire-re vicsorgott.
- Ne próbálkozz, mert így végzed te is! Nem ismerek irgalmat!
Lothaire válasz helyett csak elővillantotta a szemfo¬gát.
Nem, Lothaire sosem kapja meg Emmát, így a Hor¬dának két választása van. Vagy elismerik a lázadó királyt, vagy belviszályba süllyednek.
Hacsak Kristoffnak nincs húga.
Szíve szerint Lachlain mindegyiket lemészárolta vol¬na, de majd legközelebb. Most inkább sietett vissza Em¬mához.
Belevetette magát a napba, és még életében nem örült ennyire a felhőtlen égboltnak.
Emma tudta, hogy a tettéért meg kell fizetnie.
Emberekről álmodott, akik vért döntöttek le a tor¬kán, amit ő kiokádott. A vért először poharakban hoz¬ták, aztán felvágott csuklóikat szorították a szájához, ő viszont nem ivott senkiből, mert nem akart több em¬léket.
Felriadt, a távolból Annika aggódó hangját hallotta, majd Mystet, aki megpróbálta megnyugtatni.
- Figyelj, Annika! Ki fogunk találni valamit. Menj le és beszélj a lykae-val a földszinten! Talán tud valamit, amit mi nem.
Tíz perccel később Annika beviharzott a szobába. Emma kinyitotta a szeméi. Nagynénje mögött egy lánc¬ra vert férfi botladozón, akit kivont kaiddal és komoly arccal Lucia és Regin követeti.
A férfi magas volt és borostás. Szeme aranybarna, és tekintetében csibészes fény csillogott.
Annyira hasonlított Lachlinre, hogy szinte fájt. Gar¬reth.
Vajon gyűlöli, mért összejön a bátyjával? Annika Emmára mutatott.
- Hát ezen az ártatlan kislányon kell Lachlainnek levezetnie a haragját! Mindannyian szenvedtünk már a vámpírok kezét öl, de ez az a korcs eb mégis Emmát bünte¬ti, aki soha a légynek sem ártott, - Annika rövid szü-netet tartott és kitakai ta a lány lábát. - Nézze meg eze¬ket a sebeket! Semmit nem javulnak. Mit csinált a test¬vére vele? Mondja meg vagy...!
- Krisztus - motyogta Garreth. - Az az ő... nem, nem lehet - mondta, azzal egy lépést tett előre, ám Regin visszarántotta láncánál fogva. - Közelebb! - hörögte hátra a válla felett. - Különben nem segítek. Meggyó¬gyulnia - tette hozzá vészjóslóan.
- Mindent megpróbáltunk!
- És miért nem akar inni? Valkűr! Ne nézzen így rám! Minden susmorgás kihallatszik a folyosóra. Pontosan tudom, hogy ki ő. Csak azt nem, hogy lett a bátyám társa.
- Emma sosem lesz egy maguk fajtának a „társa".
- Pedig már az. Biztosíthatom.
Emma közbe akart szólni, megmagyarázni. Annika akkorát vágott Garreth-re, hogy a férfi meg¬tántorodott.
- Megjelölte - mondta a lykae megvetően. - Érte fog jönni. Azon csodálkozom, hogy még nincs itt.
Annika újra ülésre emelte a kezét, de Emma ezt már nem nézhette tétlenül.
- Ne! Annika... kérlek...
- Erőltessék le a vért a torkán mondta Garreth.
- Azt hiszi, nem próbáltuk? De nem marad meg benne.
- Próbálkozzanak akkor másik vérrel. Például az enyémmel.
- Miért hozna ekkora áldozatot?
Garreth felemelte a hangját, am most pontosan olyan volt, mint a bátyjáé.
- Mert ő a királyném, és bármikor meghalnék érte -felelte határozottan.
Annika reszketett a visszafojtott indulattól.
- Soha nem lesz a maga királynéja! - sziszegte.
- Hagyják, hadd igyon belőlem, az isten verje meg!
- Nem fog- felelte Annika és egy pillanatra úgy tünt, hogy mindjárt elsírja magát. Pedig az csak egyeden egyszer fordult elő vele. Emma inni akart. Nem szándékozott meghalni, de szemfoga mintha elkorcsosult volna, kicsi lett, és használhatatlan. Attól félt, hogy De¬mestriu megmérgezte a karmával, és annyira legyengült, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét.
- Hadd beszéljek a vámpírral. Tudom, hogy itt van, érzem a szagát - mondta Garreth.
- Ugyan már! Tudja is ő.
- Hadd beszéljek vele! - ordította Garreth. Annika intett Luciának, hogy kerítse elő Mystet és
Wrotht. Néhány másodperccel később Emma már hal¬lotta is Wroth erős akcentusát és a szeme szinte magától felpattant.
Aztán, mintha az egész lassított felvételen történt vol¬na, Garreth kitépte a láncát Regin kezéből, és a tábor¬nokra vetődött. A két férfi torkon ragadta egymást.
- Gyógyítsd meg, vámpír! - zihálta.
- Ezt soha többet ne csináld, lykae! - mormogta Wroth halkan, hátbotzongató nyugalommal.
Azt nem tette hozzá, hogy „mert különben". Mintha csak tudta volna, hogy a többieket már a puszta gondo¬lat is halálra rémítené, hogy valami esetleg nem tetszik neki.
Garreth elengedte Wrotht. A tábornok még várt néhány másodpercet.
- Gyógyítsd meg! mondta Garreth.
- Nem ismerem annyira a régi hagyományokat, mint egyesek. Viszont, egy bizonyos kedvezményért cserébe, kapcsolatba lépek Kristóffal, és megkérdezem tőle, mi a teendő.
- De akkor Kristoff tudomást szerez Emma létezésé¬ről - szólt közbe Annika.
- Gondolja, hogy még nem tudja? - kérdezte Garreth gúnyosan.
- Wroth a mi érdekeinket védi - szólt közbe Myst, de Annika és Garreth kétségkívül más nézeteket vallottak.
Garreth odafordult Annikához.
- Ha összefognánk, akkor a vámpírok nem alázhat¬nának le minket annyira, mint az előző Örökösödés¬ben. Kössünk szövetséget, és rejtsük el Emmát előlük.
- Csak előbb várják meg, amíg kimegyek a szobából! - figyelmeztette őket Wroth szigorúan.
- De Kristoff a vérrokonom, és megöltem Demestriut — suttogta Emma.
Myst az ágyhoz lépett és megsimogatta a haját.
- Tudom, kicsim. Már mondtad.
- Szóval, mit kér cserébe? - kérdezte Garreth a tábor¬nokot.
- Azt, hogy mindenki ismerje el törvényesnek a há¬zasságunkat Mysttel.
Csend.
Odakint egy hatalmasat villámlott, és Annika bólin¬tott.
Myst levegőért kapkodott, a vámpír közvetlenül eléillant. Kezét összekulcsolta a valkűr tarkója mögött, mé¬lyen a szemébe nézett. Myst pihegett, szinte teljesen belefelejtkezett férje pillantásába, a következő másod¬percben pedig hírük-hamvuk sem volt.
A repülőn Lachlain a DVD-lejátszót nyomkodta. Har¬mann már többször elmagyarázta, hogyan kell használ¬ni a masinát, de a lykae keze remegett.
El sem tudta képzelni, hogy a lány mi mindenen me¬hetett keresztül. Helvitáról még a legerősebb lykae har¬cosok sem tértek vissza, sőt még soha senki — Emma pedig fogta magát és csak úgy, egyszerűen legyőzte a vámpírkirályt.
Lachlainnek pedig, bármennyire is ódzkodott tőle, végig kellett néznie a felvételt, hogy kiderítse, vajon a lány miért nem ment haza Kinevane-be. Amikor végre a háta mögött hagyta Helvitát és nagy nehezen elvergő¬dött Harmannhoz, azonnal felhívatta vele Skóciát.
De Emma nem volt ott. Elillant... az igazi otthonába.
A lejátszó végre bekapcsolt, a képernyő először Em¬mát mutatta, majd néhány másodperc múlva Demest¬riu is megérkezett.
Lachlain hallgatta a párbeszédüket és a szíve összeszo¬rult, amikor látta, hogy Emma úgy tesz, mintha De¬mestriu megjegyzései nem is fájnának neki. Lehet, hogy tényleg így volt, vagy abban a pillanatban fel sem fogta apja szavainak a súlyát. A lykae-nak feltűnt, hogy valami lassan kialszik a szemében. Minden látszólagos pök-hendisége ellenére ugyanaz a sebezhető lány maradt, akinek megismerte.
Demestriu pont olyan visszataszító és félelmetes volt, ahogy Lachlain emlékezett rá. És mégis, amikor Emma bevallotta, hogy anyja egyetlen szóval sem említette, Lachlain meg mert volna esküdni, hogy még ha a má¬sodperc tört részéig, is a vámpír arcán fájdalom suhant át.
- Az Lachlain gyürüje - jelentette ki Emma egyszer csak.
Honnan tudta?
Demestriu a kezére meredt és elgondolkozott.
- Igen, valószínűleg.
Lachlain mindig úgy képzelte, hogy Demestriu egy¬folytában a gyűrűt bámulja, kaján vigyorral gondol vissza tettére és örül, hogy valami egyfolytában a lykae kínjaira emlékezteti.
Ehhez képest szinte észre sem vette.
Aztán kiderült a lehető legborzalmasabb dolog.
Emma az ő emlékeivel álmodik. A tűzről. Tehát ez történt azon az éjszakán is, amikor zokogva ébredt. Most értette meg, hogy ugyanazt a fájdalmat élte át, amit ő.
Lachlain lehunyta a szemét az iszonyattól. Inkább meghalt volna, semmint átadja Emmának azt a pokoli kínt.
Most viszont nem tehetett mást, mint végignézze az események alakulását.
A harc alatt izmai megfeszültek az idegességtől, an¬nak ellenére, hogy tudta a végeredményt. De azt nem, hogy Emma ilyen súlyosan megsebesült. Most azonban az aggodalom még erősebben marta a lelkét.
Amikor Emma lábujjhegyen belegázolt a vérfürdőbe, mint egy hideg óceánba, összerázkódott. Bár a kardot feje felett tarttotta, az majd kiesett a kezéből, és szeméből patakzott a könny. Lachlain azt kívánta, bárcsak átvál¬lalhatta volna tőle a kínt és a félelmet.
Lachlain komoran nézte, ahogy Demestriu szeme színe megváltozott, és a vérrel együtt mintha a gonosz¬ság is távozott volna belőle. Úgy tűnt... mint aki meg-könnyebbülten hal meg.
Emma gyönyörű arcát eltorzította a fájdalom, ahogy apja mellé térdeli, és abban reménykedett, hogy még¬sem kell megölnie. Lachlain magát a pillanatot is be tudta azonosítani, amikor Emma rájött, hogy nincs más választása. És megcsinálta, annak ellenére, hogy a tett teljesen ellentétes volt az egyéniségével. Az ő bátor Em-
maline-ja egyedül legyőzte a saját apját, sőt pár pillanat¬tal később úgy tűnt, mintha még Ivóval is megvívna. De szerencsére, őt meghagyta Lachlainnek.
Végső tette - az ugrás a napba...
Lachlain lenyűgözve nézte a bátorságát, de tudta, hogy Emmának súlyos árat kell majd érte fizetnie. Má¬sodszor is, hiszen ő maga is vele fizettette meg a szenve¬déseit. Lehet, hogy önző dolog most utána mennie?
És mi van, ha ő az apám?
Gonosz, mocskos parazita.
Krisztus, ne!
34. FEJEZET
- Emmáért jöttem! - mennydörögte Lachlain a Val Hall árnyékában, amely a pokol tornácának tűnt.
A gomolygó köd ellenére folyamatosan és minden irányból villámlott, a mennykő időnként a tetőn és a ház körül sűrűn sorakozó sárgaréz villámhárítókba csa¬pott, vagy a már félig elszenesedett tölgyfákba az udva¬ron. A házból Annika lépeti ki, haragjában kifejezetten túlvilági jelenségnek tűnt, szeme zöld, ezüst és fekete árnyalatban villódzott, léje felett lidércek repkedtek kotkodácsolva.
Abban a pillanatban Lachlain nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb- Ez a folyóparti őrültekháza, vagy Helvita. Az egyik ablakban Ni'x integetett boldogan.
Lachlain mindent megtett, hogy senki ne vegye észre rajta, mennyire legyengült. Bowe bekötözte a sebeit, de így sem volt az igazi. Neki és minden más klán tagnak is megtiltotta, hogy elkísérjék Val Hallba, mert félt, hogy ez a végén háborúhoz vezetne, de érezte, hogy barátai az erdőből figyelik.
- Még ma este elviszem innen Emmát.
Annika oldalra biccentette a fejét, mintha alaposab¬ban meg akarná nézni magának. Emmának is ez volt a szokása. Tehát ettől az asszonytól tanulta.
- Sosem adnám a lányomat egy korcs ebhez. Ilyen rokonokat még nem hordott a föld a hátán.
- Akkor cseréljen ki az öcsémre!
- Az istenit, Lachlain! Még csak most sikerült bejut¬nom - ordított ki Garreth keltául valahonnan a ház mé¬lyéről.
-Akkor fogjon el engem is. Csak hadd beszéljek vele. Látni akarta, hogy Emma meggyógyult-e.
- Nyakunkon az Örökösödés, maga pedig azt akarja, hogy börtönözzük be a lykae fejedelmet és a testvérét?
A következő pillanatban Regin is megérkezett. Bár angolul beszélt, Lachlain egy szót sem értett abból, amit mond. Valami „zsákolásról" beszélt meg ziccerről, meg, valami olyasmit tanácsolt Annikának, hogy „csak dobd a kosárra, Magic Johnson".
- Emma döntött, amikor visszatéri a családjához -visította Annika. - Amikor megsérült, félt, és összezava¬rodott, minket választott. Nem magát, lykae.
Emma választása nagyon fájt Lachlainnek. A lány nemcsak hogy elhagyta, még találkozni sem akar vele. Bár milyen alapon követeli magának, azok után, hogy Emmának ennyi kínt kellett kiállnia miatta? Lachlain összeszorította a a fogát.
- Beenged vagy hadat üzen a klánnak? Csak megaka¬rom nézni, hogy van.
Annika körbenézett, mint aki terepszemlét tart, azt próbálta felbecsülni, mennyien lehetnek. Aztán ismét oldalt biccentette a fejét, intett a lidérceknek és Lach¬lain előtt szabaddá vált az út.
Besántikál t az, elsötétített házba, ahol valkűrök tucat¬jai fogadták fegyverrel a kézben, egyesek széken, mások a lépcső korlátján tanyázva. Megpróbálta rezzenéstelen arccal fogadni a puszta gyűlöletet, ami ezekből a tündér¬szerű lényekből áradt. Már legalább századszorra cso¬dálkozott el azon, hogy Emma közöttük nevelkedett.
Viszont nem állították meg. Tudják, hogy nem akarja őket bántani? Vagy megvárják, amíg ő támad, és csak azután koncolják fel? Lachlain ez utóbbira tippelt.
Szinte azonnal a nyirkos alagsorba vezették, a ket¬rechez, ahol öccsét tartották. Lachlain nem tanúsított ellenállást, akkor sem, amikor az ajtó becsapódott mö¬götte.
Garreth úgy bámult rá, mint aki kísértetet lát.
- A szemem tréfát űz velem?
Lachlain örömét azonban beárnyékolta Emma iránti aggodalma.
Garreth arcán széles vigyorral bátyjához rohant és megveregette a hátát.
- Na mi van, tesó, most mibe kevertél bennünket?
- Én is örülök, hogy újra látlak.
Azt hittem... Amikor azt mondták, hogy elraboltad Emmát, azt hittem, megőrültél. Egészen addig, amíg nem láttam rajta a jeledet. Gareth felszisszent. - Hát, az biztos, hogy nem kímélted tette hozzá és megrázta a fejét. De jó, hogy visszakaptalak. Még ilyen körülmé¬nyek között is. Rengeteg dolgot akarok kérdezni, de ráér. Gondolom előbb Emma érdekel.
Amikor Lachlain bólintott Garreth így folytatta:
- Megsérült - Hatalmas sebek vannak az oldalán, és nem tudott inni... az első néhány órában életveszélyes állapotban volt.
Lachlain arca eltorzult a fájdalomtól és karmait te¬nyerébe vájta.
- Mi mentette meg? - morogta.
-Az infúzió - felelte Garreth, aztán bátyja dühös pil¬lantását látva elmagyarázta: - A vért egy csövön juttat¬ták közvetlenül a vénákba. Azt gondolják, hogy állapota stabil, de a sebek nem gyógyulnak. Bármi támadta is meg, biztos, hogy mérgezett volt a karma. Talán egy ghoul, de nem tudom.
- Én igen. - Lachlain beletúrt a hajába. - Demestriu volt. Láttam.
- Nem értem... - Garreth elhallgatott. Talpra ugrott, izmai megfeszültek. - Lucia?
Lachlain felnézett, a lány lehajtott fejjel közeledett a lépcsőn. A haja arcába hullt. Amikor kisírt szemmel fel¬nézett, Garreth arca elkomorult és fürkészve nézte az íjászt.
- Nem javul? - kérdezte. Lucia megrázta a fejét.
- Ahogy iszik belőlem, meggyógyul — jelentette ki Lachlain és megragadta a korlátot.
Ennek hallatán Garreth összeráncolta a homlokát.
- Te hagytad, hogy...? — kérdezte, majd Luciához for¬dult. - Engedjétek oda Lachlaint.
- Annika megtiltotta. Nem mehet a közelébe. Em¬mát víziók gyötrik és olyan zagyvaságokat beszél, mint¬ha megőrült volna. És Annika mindezért kizárólag Lachlaint hibáztátja.
És milyen igaza van. Amíg Lachlain a bűntudatával küszködött, Garreth azt kérdezte: -Mégis milyen víziók?
- Például hogy Demetrius volt az apja, de berakta a tűzbe, és ezért neki meg kellett ölnie.
- De ez igaz!
Garreth és Lucia tátott szájjal néztek Lachlainre. És mi van, ha ő az apám?
- Tényleg. Tényleg megölte. Lucia megrázta a fejét.
- A szelíd kis Emma? A világ legerősebb és legveszé¬lyesebb vámpírját?
- Igen. Demestriu sebezte meg. Senki sem hiszi el? Garreth egy kétkedő pillantást vetett testvérére.
- Demestriu végre meghalt? És az apró kis illető mi¬att, aki olyan törékeny, mint a tojáshéj?
- Lachlain, Emma még a molylepkéket is meg akarja menteni - vette át a szót Lucia. — És ha közben véletle¬nül letöri a szárnyukat, egész éjjel szomorkodik. Képte¬len vagyok elhinni, hogy saját otthonában végzett ezzel a szörnyeteggel, amikor Cara és Kaderin a csatatéren sem bírtak vele. És Furie? A legerősebb társunk? Ha már valakinek, akkor egyedül neki lehetett volna esélye Demestriu ellen.
- Nem, én Emmát jobban ismerem. Ő már nem...
- Igen? Akkor mit jelent az, hogy „Furie él, pedig nem kellene"?
A Horda fogságba ejtette. Demestriu nem gondolta volna, hogy ennyi ideig, kibírja.
Lucia megtántorodott, bár alig lehetett észrevenni.
És, hogy ,,Kristoffban az ő vére folyik?"
Első unokatestvérek. Lucia ajka megremegett.
- Furie él,.. motyogta,
-Be tudom bizonyítani. Egy rejtett kamera az egészet felvette. A filmet Bowennél hagytam, klánunk egyik tagjánál.
Lucia összevonta a szemöldökét.
-Azt akarod, hogy menjek el a klánhoz?
- Mondd meg, hogy én küldtelek, és akkor nem bán¬tanak. Esküszöm —szólt közbe Garreth.
Lucia felszegte az állát.
- Biztos vagyok benne, hogy nem tudnának bántani. De pont engem küldtök oda, az íjammal és a nyilaim¬mal? Nem fogják megköszönni, az biztos.
Lachlain már észrevette, hogy öccse számára nem közömbös az íjász, ám ettől még Garreth ugyanúgy fel¬csattant.
- Én mennék érte személyesen, de miután a megmen¬tésedre siettem, a kedves családod ketrecbe zárt.
Lucia elvörösödött, mintha szégyenkezne emiatt, és végül azt mondta:
- Elhozom és megnézem. És ha mindez igaz, oda¬adom Annikának.
Lachlain a rácsokra tapadt.
- Az túl sokáig tart! Nem tudna addig is vinni Emmá¬nak a véremből?
- Annika megtiltotta. Tényleg... sajnálom. Amikor Lucia elment, Garreth még egy ideig az ajtót
bámulta.
- Luciára számíthatsz.
- Mióta tudod, hogy ő az igazi ?
- Nagyjából egy hónapja.
- Akkor már értem, miért nem akartál hazajönni. -Lachlain körülnézett, próbálta megtalálni a ketrec gyenge pontjait. Emma miatt már jóval súlyosabb hely¬zetből is megszökött néhány rács nem lehet akadály.
- Már megmondtad neki?
- Lucia nehéz eset. És azt hiszem, menekülő típus. Ha bármi olyat mondasz, ami nem tetszik neki, fogja magát és eltűnik. És nem szerelmes belém. Ő az oka, hogy így pórul jártam Ha elvéti a célpontját, pokoli kí-nokat szenved - ezért olyan átkozottul jó. Annika pedig csaliként használta, eljátszották, hogy Lucia valahova
eltűnt, fogalmuk sincs hova, csak hallják, ahogy fájdal¬mában sikoltozik, én meg persze rohantam, mint egy őrült. Tudhattam volna, hogy másodszor semmiképpen sem hibázhat. El sem tudod képzelni, hogy ez a lány mennyire jól lő.
- Talán mégis - felelte Lachlain fanyarul és félre húz¬ta az ingét, hogy megmutassa a vállán a gyógyulófélben levő sebet.
Garreth szemmel láthatólag nem tudta, hogyan reagáljon. A társa a bátyjára lőtt.
- Nem haragszom rá - mondta Lachlain, és megpró¬bálta szétfeszíteni a rácsot. Nagyon frusztrálta, amikor meg sem rezdült. Ennyire legyengült volna? Igaz, több helyen megsérült, de eddig még minden ketrecből ki tu-dott szabadulni. Hacsak nem... - Mágikus megerősítés?
-Ja-
Garreth feltápászkodott és a bátyja segítségére sietett.
- Nagy haverok a boszorkányokkal. Annika kifej¬tette, hogy a ketrec ellenáll a fizikai erőnek.
Amikor ketten együtt sem boldogultak vele, Lachlain fel-alá járkált, minden centimétert alaposan megvizs¬gált, elszántan kereste a szabadulás útját. Még a cement¬fallal is megpróbálkozott, de túl vastag volt, kizártnak tűnt, hogy ki tudnák ásni magukat.
- Nem tudom elhinni, hogy rád lőtt - mondta Gar¬reth. - Csak jussunk ki innen, én...
- Ne! Nem érdekel. Különösen, amikor te egyszóval sem tiltakozol, hogy a társam vámpír.
Garreth felháborodottan nézett a bátyjára.
- Azzal sem törődnék, ha maga Furie lenne az, ha boldog vagy vele. És látom, hogy Emmát mennyire sze¬reted.
- Igen. Oda kell hozzá jutnom!
- De legalább nem vagyunk megláncolva. Ha kinyit¬ják az ajtót, támadhatunk — javasolta Garreth.
Lachlain beletúrt a hajába.
- Bárcsak inkább megbilincseltek volna. Előbb vág¬nám le a saját kezemet, minthogy Emma tovább szen¬vedjen.
Garreth furcsállva nézett testvérére, pedig Lachlain minden egyes szavát komolyan gondolta.
- Hidd el Garreth, egyáltalán nem olyan fájdalmas, mint ez a tehetetlenség.
Emma ezalatt fájdalmasan nyöszörgött az ágyában, és Lachlain olyan tisztán hallott minden egyes hangot, mintha ott állt volna mellette. A férfi felordított és újra a rácsokra vetette magát.
A ketrecet varázserő védte, a falak és a padló masszív cement...
Lachlain lassan felemelte a fejét és a mennyezetre fó¬kuszált.
- Ezen át tudom fúrni magam.
- Lachlain, szerintem ez nem a legjobb ötlet. Ez egy többszáz éves, faszerkezetes ház, és nem is gondolnád, milyen rossz állapotban van.
- Nem érdekel.
- Pedig érdekelhetne. Egy ilyen manővertől simán összedőlhet mind a három emelet, mint valami kártya¬vár. Háború, hurrikánok és a folyamatos villámlás -mind megtette a magáét. Egy lykae, aki alagutat váj a plafonban - az már tényleg sok lenne.
- Majd megtartod, ha kijutok.
- Micsodát? A mennyezetet? És ha nem tudom? Mind¬kettőnk társa megsérülhet, amikor ez a kóceráj ránk omlik.
- Úgyhogy jó lesz, ha összeszeded magad - veregette meg Lachlain Garreth vállát.
Az idő vészesen fogyott. Hagyta, hogy a fenevad küzd¬jön meg a plafonnal, karmával vájja szét a fát - majd a lyukon keresztül felkapaszkodott a hűvös házba.
A hallban kicsit megpihent, megrázta magát, igyeke¬zett visszanyerni önuralmát, majd lekiáltott a pincébe:
- Boldogulsz vele?
- Csak ne tartson túl sokáig - lihegte Garreth. - Ja és Lachlain! Ne öld meg Wrotht, a fekete hajú vámpírt, ha véletlenül összefuttok. Ő találta ki ezt az intravénás dol¬got. Kristoff ősapái közé tartozik. Neki köszönhetjük Emma életét.
- Mi a jóistent akar Kristoff Emmától? - csattant fel Lachlain.
Garreth megrázta a fejét.
- Semmit. Wroth azért csinálta, hogy elismerjék a há¬zasságát Mysttel.
Micsoda? Egy valkűr és egy vámpír? Wroth sokkal normálisabbnak tűnik, mint a töb¬biek. Na, siess!
Lachlain talpra szökkeni. Minden nehézség nélkül követte Emma illatát a tágas házon keresztül, fel egészen az emeletre. A lány szobájából éppen egy vörös hajú val¬kűr távozott egy robusztus férfi karján. Vámpír. Lach-lain ösztönösen azonnal támadásba lendült volna, de erőt vett magán, Bizonyosan Wroth lesz az, Emma meg¬mentője és Myst nénikéje.
Wroth éppen Mystet vigasztalta és a könnyét töröl¬gette. Egy érző szívű vámpír? A következő pillanatban Wroth felkapta a fejét. Lachlain amennyire csak tudott a falhoz tapadt. Wroth összeszűkült szemmel pásztázta a
terepet, majd magához szorította Mystet és már ott sem voltak.
Lachlain berontott Emma szobájába. Az ágy üres volt. Persze, alatta kell hogy legyen. Letérdelt és felhaj¬totta az ágytakarót. Nem, ott sincs. Körülnézett: a szomszédos nappaliban Nix állt, karjában Emmával.
- N'ix, hozd ide! Meg tudom gyógyítani! N'ix megsimogatta Emma haját.
- A vérednek súlyos ára van. Ez a fiatal kislány hábo¬rúról álmodik, amit sosem látott, és olyan fájdalomról, amelynek már a töredékébe is belehalt volna.
Lachlain megrázta a fejét, nem akarta elhinni, hogy mindez lehetséges.
-Tűzről álmodik - sóhajtott N'ix. - Mindig, mindig a tűzről.
Emma gyengének tűnt, a bőre, az ajka fehér volt, mint a hó, az arccsontja ijesztően kiállt. Lachlain egyet¬len pillantást vetett a lányra, és az aggodalomtól máris kiverte a jeges veríték.
Nix lehajolt és orrát az Emmáéhoz dörgölte.
- Emma és az ő mesterhármasa. Es még nem is tu¬dod, hogy a bátor Emma háromba vágta. És mi van a kezedben, drága gyermek? Neked kellene gyűrűt kap¬nod tőle, nem fordítva.
Nagy erőfeszítések árán N'ix szétfeszítette Emma uj¬jait és Lachlainhez vágta a gyűrűt. A férfi felhúzta, de most ez sem érdekete. Miért nem adja Emmát is ilyen könnyedén?
- Emma megkapta tőled az ösztönt. Ragyog benne, mint a csillag. Már ö is látja a jelet, ahol megjelölted.
Lehetetlen...
- Sosem fogja elveszíteni. - N'ix megütögette a hom¬lokát. - Ö mindannyiunké. Emma és az ő mesterhár¬masa.
- Ni'x, mit tegyek, hogy kiadd Emmát a kezedből?
- Mit tennél meg érte?
Lachlain összeráncolta homlokát az abszurd kérdés hallatán.
- Bármit!—hörögte.
Ni'x hosszú percekig némán tanulmányozta a lykae-t, majd bólintott.
- Meg van a feladatod, Lachlain! Adj neki új emlé¬keket, hogy le tudja győzni a régieket!
Lachlain kinyújtotta a karját, még levegőt venni is elfelejtett... és végül Ni'x átadta Emmát. A férfi magához szorította, és amire újra felnézett, N'ix már nem volt se¬hol.
Sebes léptekkel az ágyhoz vitte a lányt, lefektette, egyik töredezett karmával felhasította csuklóját, és Em¬ma szájához tartotta.
Semmi.
Leült Emma mellé az ágyra és megrázta a vállát.
- Az istenit Emma, ébredj fel!
A lány ajka szétnyílt, ,szemfoga apró volt és satnya.
Lachlain felhasította a hüvelykujját, a lány szájába préselte, miközben a másik kezével megemelte a fejét. Hosszai percek teltek el. Aztán Emma egész teste moz¬dulatlanná dermedt mintha megállt volna a szíve.
Végül néhány kotyot ivott. Egy perccel később pe¬dig felemelle a kezét és belekapaszkodott Lachlain mell¬kasába. A férfi kivette az ujját, és amikor Emma végül a karjára vetette magát,megkönnyebbülten sóhajtott és lehunyta a szemét.
Amíg Emma ivott, Lachlain félrehúzta a lány hálóin¬gét és ellenőrizte a sebeket: máris gyógyultak.
Miután végzett, Emma kinyitotta a szemét, karját Lachlain köré fonta és gyengéden megszorította.
- Emma, miért mentél el? Azért, amit Demestriuról mondtam?
- El kellett mennem — felelte Emma alig hallhatóan. - Ő az... ő volt... az apám.
- Tudom. De ez még nem magyarázat. Emma elhúzódott a férfitől.
- Mielőtt elmentem Párizsba, N'ix azt mondta, hogy nemsokára végrehajtom a feladatot, amire születtem. Amikor a vámpír felém nyújtotta a karját, abban a pilla¬natban jöttem rá, hogy mi az. - Emma megborzongott. -Tudom, hogy nehéz elhinni, de megöltem Demestriut.
- Láttam. Az egész találkozásotokat felvették. Lucia már elment Bowe-hez a felvételért.
- Hogy került hozzád?
- Ivo bekamerázta Demestriu szobáját, én meg el¬vettem tőle a filmet.
Amikor Emma továbbra is értetlenkedett, Lachlain hozzátette:
- Utánad mentem, és csak pár percen múlt, hogy nem értelek utól,
- Ivót megölted? kérdezte Emma reménykedve.
- Naná. A legnagyobb örömmel.
- És Demestriu miatt haragszol? Hogy nem állíhattál rajta bosszút?
- Haragszom, hogy egyedül mentél. Megértem, hogy ez volt a végzeted, de soha többet ne hagyj ott egyetlen szó nélkül - felelte Lachlain, azzal újból magához ölelte a lányt. Emma teste feImelegedett, visszatért bele az élet.
- Hogy találtad meg Helvitát?
- Követtem az illatodat. Bárhova követlek.
- Hogy mondhatsz ilyet? Amikor tudod, hogy ki va¬gyok.
Lachlain maga felé fordította a lány arcát.
- Igen, tudom, hogy ki vagy. Es nem érdekel. Végig¬néztem az egészet, láttam, hogy mi történt. Nincsenek előttem titkaid. És annyira akarlak, hogy szinte bele¬őrülök.
- De nem értem. Én vagyok a lánya!
- Most, hogy láttam veled, valamennyire csillapodott a dühöm. Eddig úgy képzeltem, hogy Demetrius egész nap annak örvendezett, hogyan kínoztak meg, és gú¬nyos vigyorral nézegette apám gyűrűjét. Ehhez képest annyira gonosz volt, hogy ezekre szinte nem is emléke¬zett. És a végén hogy olyan kedves volt veled... nagyon sokat jelentett nekem.
- Annyi mindent elvett tőled!
- És adott is, kislány.
Engem? - kérdezte Emma félénken. Lachlain bólintott. Százötven éven át szenvedtem abban a pokolban, de az semmi nem volt ahhoz képest, amikor arra gondoltam, hogy elveszíthetlek.
Láttam, Lachlain - suttogta Emma. - Azt a poklot. Tudom, hogy mi történt veled.
Lachlain Emma homlokához támasztotta a hom¬lokát.
Istenem! Bárcsak... ne láttad volna! Belehalok, hogy megákoztalak azzal az emlékkel. Nem. Örülök neki, tényleg. Hogy mondhatsz ilyet? Emma ajka megremegett. Nem akarom hogy egyedül kelljen megbirkóznod
vele.
Lachlain megragadta a lány vállát:
- Annyira szeretlek! — zihálta.
- Én is szeretlek! El akartam mondani...
- De akkor miért nem jöttél vissza Kinevane-be? Haza, hozzám?
- Mert nappal volt Oroszországban.
- Hát persze! - esett le Lachlainnek. - És akkor nap¬pal volt Skóciában is!
- Pontosan. És még csak másodszor illantam - elő¬ször akkor, amikor elmentem a vámpírral -, és nem voltam benne biztos, hogy sikerül pont valamelyik be¬sötétített szobában földet érnem. És tudtam, hogy Amerikában éjfél körül járhat.
- Igen, gondolkoztam is azon, hogy vajon mikor ta¬nultál meg illanni - felelte Lachlain, aztán szégyenkezve bevallotta: - Azt hittem, inkább a családodat választot¬tad helyettem.
- Nem. Próbáltam okos lenni, számító és logikus. És elhatároztam, hogy soha többet nem hagyom zsarolni magam. Senki nem mondhatja meg,, hogy kit és miért válasszak. És ez rád is vonatkozik, Lachlain. — Emma tréfásan megfenyegette a férfit.. Hallod? Soha többet.
Lachlain elmosolyodott.
- De azért nem akarsz rövid pórázon tartani, ugye? Különösen most, amikor már tudom, hogy jár az, akire megharagszol.
Emma bele akart bokszolni Lachlain karjába, de ahogy hozzáért a ruhájához, visszarántotta a kezét.
- Megsérültél, Sokkal jobban, mint gondoltam -mondta rémülten, azzal fel akart kelni, ám Lachlain visszanyomta az ágyba.
- Nyugi! Meg fogok gyógyulni, ahogy te is. A lábad már sokkal jobb.
- Hadd hozzak rá valamit! - Emma az ajtó felé nézett. - És a kezed? És a mellkasod? Jaj, Lachlain!
Lachlain viszont nem akarta, hogy Emma máris ki¬menjen a szobából, különösen nem nélküle. - Ne ag¬gódj! - mondta, és megfogta a lány kezét. — Most, hogy szeretsz, rád merem bízni magam, úgyhogy majd ápol¬hatsz.
Emma próbálta megállni vigyorgás nélkül, de nem sikerült.
- És még mit látsz? - Lachlain a markába köhögött. -Mármint az emlékeimben?
Ebből azért még adódhatnak problémák. Főleg velem kapcsolatosak - mondta Emma, akit nyilvánvalóan kellemetlenül érintett a kérdés.
Jajaj. Vajon azt is látta, amikor Lachlain elképzelte, ahogy a nyelvével éppen a két lába között...
- És?
A múltból látok dolgokat. Meg hogy tetszenek a fe¬hérneműim mondta elpirulva.
Annyira azért nem örülök ennek a képességednek. Én sem, belehalnék, ha egy másik nővel látnálak!
- Mi van kislány, csak nem vagy féltékeny?
- De igen! vágta rá Emma. - Régóta. Csak amíg te ide-oda rohangáltál, és azt morogtad: „az enyém", addig én meghúzódtam a hátttérben és csak egész halkan mond¬tam.
Ez egyre jobb és jobb.
-Örülök, hogy féltékeny vagy és ki akarsz sajátítani-mondta Lachlain. Csak annak nem, hogy szabad a be¬járásod a gondolataimba. És még mit láttál?
Így Emma részletesen összefoglalta az álmokat a csatatérről, a fogadóról, a nyakláncról és arról, amikor
Lachlain a fenekén legeltette a szeméi. Nem, ezekben még nincs semmi kínos.
- Ölni láttál?
- Nem.
- És ahogy... szóval, ahogy a kezemmel könnyítek ma-gamon?
Emma szeme elkerekedett.
- Nem, de...
- De mi?
Amikor Emma erre sem felelt, Lachlain megharapta a fülét.
- Mondd el!
Emma a férfi mellkasába fúrta a fejét, és alig hallha¬tóan azt suttogta:
- Pedig szeretném!
A vallomástól Lachlain egész teste felforrósodott.
- Komolyan? - kérdezte fátyolos hangon. Emma bólintott, Lachlain pedig rájött, hogy minden fájdalma ellenére, a lány egyetlen szavával életet tud lehelni elkín¬zott testébe. - Csak szólj, hogy mikor!
- Jó, de más dolgokat viszont nem akarok látni. Például téged... más nővel.
- Ettől egyáltalán nem lélek. Előtted nem találkoz¬tam senki emlékezetessel.
- Nem is tudom.
- Én viszont igen, Minden esemény, amit elmondtál, nagyon fontos volt a számomra. Tisztán emlékszem rájuk, még ennyi idő elteltével is. - Amikor Emma el-fintorodott, Lachlain így folytatta: - Szerintem túl hamar fel szoktál ébredni. Például aznap a folyónál va¬lóban búsultam, hogy nem talállak sehol, de utána meg¬fogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg az enyém nem leszel. Megesküdtem, hogy nem otthon várlak kar¬ba tett kézzel, hanem ha kell, a világ végéig elmegyek. És a fogadóban, amikor együtt voltunk, akkor pedig arra gondoltam, hogy mindent elkövetek azért, hogy maga¬mévá tegyelek, sőt ha kell, akár becstelen eszközökhöz is folyamodok. Azon az éjszakán jöttem rá, mennyire odavagyok érted.
- És a többi?
- A nyaklánc? Egész úton hazafelé a kezembe tartot¬tam, azzal aludtam és újraéledt bennem a hit, hogy egy nap majd a nyakadat fogja díszíteni. És azon az éjsza¬kán, amikor a fenekedet bámultam — és meg kell, hogy mondjam, valóban figyelemre méltó darab -, követ¬telek a zuhanyba. Amikor beálltunk a víz alá, azt súgtad a fülembe, hogy nem tudsz nélkülem élni.
- Tényleg? - lehelte Emma.
- Bizony, és arra gondoltam, hogy bármit megadnék, ha ezt újra hallhatnám. A többi álom pedig könnyű, édesem. Olyan, mint a gondolatolvasás, amit sok isme¬rős pár gyakorol. - Lachlain összeráncolta a homlokát. -Bár általában ketten. Mondj valamit, hogy én is kipró-bálhassam! Hogy tényleg ne legyen közöttünk semmi titok.
Igen, nincs több titok!
És megfogadjuk, hogy leküzdjük az én... a mi emlé¬keinkel?
Emma lelkesen bólogatott.
- Igen!
- Emmaline! sikított Annika, mögötte Regin ron¬tott be szikrázó szemmel a szobába. - Azonnal engedd el!
Emma levegőért kapkodott, szemmel láthatólag szé¬gyellte, hogy pont az ágyban kapták rajta Lachlainnel.
Aztán összeszedte magái és határozott hangon azt felelte:
- Nem!
- Ezt nem mondhatod komolyan! Majd megbeszél¬jük, ha kicsit jobban leszel! - jelentette ki Annika, majd Reginhez fordult: - Szedd le róla! - A hangjából csö¬pögött az undor.
- Ne nyúlj hozzá, Regin! - emelte fel Emma a hangját.
- Bocs, Em - felelte Regin, azzal elővette kardját, és még mielőtt felocsúdhattak volna, az ágynál termett, és Lachlain álla alá nyomta. Lachlain izmai megfeszültek, de a sérüléseitől, és mivel Emmát a karjában tartotta, nem tudott elég gyorsan reagálni.
- Tedd - le - a kardot! - mondta Emma.
- Nem vagy magadnál, kölyök! Miért akarsz vele lenni, ha egyszer rémálmaid vannak tőle?
- Be kell fejezned ezzel a... ezzel a lykae-vel egyszer és mindenkorra - tette hozzá Annika.
- Együtt maradok - Emma szeme haragosan villo¬gott - ezzel a. lykae-vel!
- De a rémálmok!
- Magánügy.
Amikor Regin az ágy felé lépett, Emma felült:
- Azt mondtam: nem! - sziszegte, azzal behúzott egy hatalmasat nagynénjének.
Regin a szoba túlsó oldalán landolt. Lachlain felpat¬tant és Emma elé ugrott, hogy testével védje az esetleges támadástól. Regin azonban feltápászkodott, megta¬pogatta sajgó állkapcsát és arcán ragyogó mosollyal így szólt:
- Hatvanöt éve próbállak megtanítani erre a mozdu¬latra!
Hát igen. Egyik sem normális. Kivéve Emma. Regin ekkor egy másik valkűrhöz fordult, aki éppen rágógumit fújt a szekrény tetején.
- Vigyázz vele! Elfelejtette megemlíteni a jobb hor¬gát. Nem baj, legalább végre megpihenhetek.
Annika összecsapta a kezét.
- Emma, kérlek, legyél kicsit belátóbb. Emma oldalra biccentette a fejét.
- Mégis mi folyik itt? A háznak már össze kellett vol¬na dőlni a villámaidtól.
Lachlain gyanította, hogy Annika most, amikor rokonai között egy tisztavérű vámpírt is üdvözölhetett, talán nem szívesen menne bele a részletekbe.
- Ugyan már, Annika, miért nem válaszol? Hiszen akkor már inkább egy lykae, nem?
Emma az egészből egy szót sem értett.
- Annika elismerte Myst és Wroth házasságát. Most biztos azon morfondírozik, hogy egy vámpírnál minden csak jobb lehet.
Annika gyűlölködve mérte végig. Tudod mit? - kérdezte Emma. - Érzem, hogy bele fogsz egyezni. Tudom, hogy hihetetlen, de akkor is így lesz. En meg csendben meghúzom magam és nem kérdezek túl sokat.
- Úristen! Garreth!
Lachlain talpra ugrott, bár még mindig erőtlen volt, és Emmát maga után vontatva az ajtóhoz bukdácsolt, majd ki a folyosóra és le a lépcsőn. Regin és Annika kö¬vették őket, és követték, hogy Lachlain azonnal mond¬ja meg, mégis mi folyik itt.
Az alagsorban Wroth tálálták, aki Garreth-tel együtt rogyadozó térdekkel azon küzdött, hogy ne szakadjon le a mennyezet.
- Mégis melyik idióta fejéből pattant ki ez a kiváló öt¬let? - érdeklődött a vámpír elképesztően nyugodt han¬gon.
- Ilyen sógorokkal bővül a családod? - kérdezte Lach¬lain Emmától gúnyosan.
A vámpír egyetlen pillantást vetett a vérfarkasra, aki kézen fogva állt a lánnyal, és csak annyit mondott:
- Hát igen.
35. FEJEZET
- Kezdődik a film - visította valaki, és Lachlain aggódva hallgatta, ahogy a valkűrök megindulnak a folyosókon.
A lykae-t teljesen kimerítették a sérülései. Ráadásul segítenie kellett úgy-ahogy helyrepofozni a házat, hogy kitartson legalább addig, amíg sikerül megfelelő szak¬embert találni a Szövetségben, aki majd rendbe hozza a károkat.. Alig bírta elvontatni magát Emma hálószobá¬jáig, hogy átkötözhessék egymás sebeit. Bezuhant az ágyba, a lány hozzábújt, lejéi a mellkasára fektette, ő át¬ölelte, és a következő pillanatban már majdnem aludt is.
Most viszont csak bámult, ahogy a valkűrök beözönlenek az ajtón, karját szorosabbra vonta Emma köré, és azt kívánta, bárcsak lenne nála fegyver.
Egyesek pattogatott kukoricát is hoztak, bár egyikük sem evett belőle volt, aki az ablakpárkányra telepedett, mások a szekrény tetejére. sőt valaki egyenesen az ágyuk szélére, és csak egy barátságos szisszenéssel jelezte, hogy Lachlain legyen olyan jó és vigye arrébb a lábát.
A férfi nem értette ezt a nagy nemtörődömséget. Amikor itt egy lykae feküdt karja közt a család legfiata¬labb tagjával. Az ő otthonukban. Az ő ágyában.
Felkészülten várta a pillanatot, amikor a valkűrök észbe kapnak és támadásba lendülnek.
Ennél rosszabb fizikai állapotban nem is lehetett vol¬na, ezek meg körülötte rajzottak, mint a méhek. Gar¬reth és Lucia hiánya szembeötlő volt. Korábban átjöt¬tek, mert Lucia visszahozta a dévédét, ám szemmel láthatóan annyira kiborította valami, ami a klánban történt, hogy azonnal távozott, Garreth pedig követte. Maga sem akarta elhinni, de szinte megkönnyebbült, amikor végre Wroth és Myst is megérkeztek, ám ez nem gátolta meg abban, hogy a vámpír megvető pillantását hasonlóval viszonozza.
Még mielőtt elkezdődött volna a vetítés, Emma fü¬lébe dugta régi, „elavult" iPodját, hogy ne hallja, majd a férfi mellkasába fúrta a fejét, hogy ne is lássa az „ijesztő részeket".
A többiekkel ellentétben Lachlain könnyen el tudott szakadni a képernyőtől, hogy átgondolja, mit tanult a történtekből, hiszen a felvételt már rengetegszer látta. Először Demetrius belépőjétől nézte végig, mert Har¬mann onnan indította, Azóta viszont már azt is látta, hogy a néhai vámpírkirály mivel töltötte idejét órákkal, sőt napokkal Emma érkezése előtt. Látta, ahogy kibá¬mul az ablakon, homlokát reszkető kezébe temeti, vagy ahogy tébolyultan belebokszol valamibe, pont, ahogy azt Lachlain is tette.
Lachlain megrázta a lejét. Fogalma sem volt, hogy mindezt hogyan dolgozza fel - hogy egyeztesse össze múltját, és veszteségeit azzal az érzéssel, amit talán szá¬nalomnak lehet nevezni. De most, Emma mellett rájött, hogy nem is kell tudnia. Még nem. Majd együtt kita¬lálják.
Úgyhogy nem is marcangolta magát többet, hanem inkább a valkűrök reakcióját figyelte. Térdüket csap¬kodták, úgy nevettek, hogy vámpír Emma irtózott a padlóra ömlött vértől. A harcot izgatottan, előre hajolva nézték, és elkerekedett a szemük, amikor Emma akko¬rát sikított, hogy kitört az ablak.
- Fasza egy csaj - mormogta Regin, a többiek bólin¬tottak, és továbbra is meredten bámulták a tévét. Az egyik résznél Ni'x ásított és megjegyezte:
- Ezt már láttam! - de senkit sem érdekelt, hogy még¬is mikor. Amikor Demestriu azt mondta, hogy büszke Emmára, többen felzokogtak, és odakint villámok hasí¬tották ketté az égboltot.
A bizonyítékot, hogy Furie él, üdvrivalgással fogad¬ták, Lachlain pedig nem akart ünneprontó lenni, ezért nem árulta el, hogy Furie abban a percben valószínűleg a minél gyorsabb halálért fohászkodik a nagy Freyához.
Amikor véget ért, Emma kivette a füldugót, és felné¬zett a férfi melléből. A valkűrök csak biccentettek egyet feléjük, majd szó nélkül kivonultak a szobából, Ni'x megjósolta, hogy a Demestriu testamentumából jóval többet adnak majd el a Szövetségben, mint az Egy kobold párizsi éjszakájából.
Regin búcsúzóul még összefoglalta a rend legtöbb tagjának általános véleményét:
- Ha Emmát annyira eszi a fene a túlméretezett lykae után, hogy lopja magát és még Demestriut is megöli, akkor legyen vele boldog,
Már csak Annika maradt a szobában.
- Nem kell most döntened, Emmaline. Csak ne csi¬nálj semmi olyat, amit később esetleg nagyon megbánsz.
Emma megrázta a lejét. Őszintén sajnálta, hogy fáj¬dalmát okoz Annikának, de kitartott elhatározása mel¬lett.
- Mindig azt gondoltam, hogy ez az én választásom, de tévedtem. Rajtad múlik, hogy elfogadod-e, hogy együtt vagyunk. Különben elmegyek.
Lachlain mintegy bátorításként, megszorította a lány kezét.
Annika mindent elkövetett, hogy megőrizze a nyu¬galmát, és arca olyan volt, mint a márvány. A belsejében azonban cikáztak a villámok, és ez némileg aláásta az előfeszítéseit. A helyzet szemmel láthatólag megviselte.
- Annika, mindig a karjába fogom magam vetni. Emma kimondta a végső érvet, ami ellen semmit
nem lehetett felhozni - és ezt mind a ketten tudták.
Annika végül — felszegett állal, kihúzott derékkal -Lachlain szemébe nézett.
- Mi nem ismerjük el a társ fogalmát a szót mély megvetéssel ejtette ki - vagy minek is nevezik maguk, lykae-k — törvényes kapcsolatnak. Össze kell házasod¬niuk. Szeretném, ha a lykae eskü alatt vállalná, hogy ezt a frigyet sosem használja fel a valkűr rendek ellen.
- A lykae-nek van neve hörögte Lachlain. - És sem¬mi sem szolgál nagyobb örömömre, minthogy Emma is felvegye ezt a nevet. Ha ezt szeretné, természetesen megesküszünk.
Annika egy végső, esdeklő pillantást vetett Emmára. A lány megrázta a fejét.
- Csak akkor illantsd őt is magaddal, ha valóban elke¬rülhetetlen! - parancsolta Annika, azzal dölyfösen ki¬vonult a szobából, bár magában azt motyogta: - Telje¬sen lezüllött a rend a vezetésem alatt.
- Hát persze! Az illanás! - mondta Emma. - Olyan gyakran jövünk, ahányszor csak akarunk. Szuper! Ugye átugorhatunk néha hétvégére? A Marcii Gras-ra? A dzsesszfesztiválra? Jaaj, annyira szeretném látni, ahogy rákot eszel!
- Gondolom, ha kell, az öblön át legalább olyan gyorsan elmenekülhetünk, mint az erdőn keresztül — je¬gyezte meg Lachlain keserűen.
Emma elkomorodott.
- De talán inkább távol kellene, hogy tartsalak a gyö¬nyörű nagynénéimtől.
Lachlain nagyot nevetett a nevetséges állításon, majd összerándult, mert a mozdulat még túl hevesnek bi¬zonyult számára.
- Emma, elbújhatnak melletted. Ne, ne tiltakozz! Van szemem, látom - mondta, és megsimogatta a lány arcát. - Es tudom, hogy egyikük sem tud olyan jól vo¬nyítani egy holdfényes éjszakán, mint az én kis félszer¬zetem. Fele annyira sem.
- Te pimasz vérfarkas! - dorgálta meg Emma tréfá¬san, majd előrehajolt, hogy egy csókot nyomjon a szájá¬ra, ám egy hátborzongató visítás miatt fél úton megder¬medt.
Riadtan egymásra néztek, a földszinten Annika rikol¬tozott egy ismeretlennel.
Mit értesz azon, hogy hatjegyű hitelkártya-tartozás?
36. FEJEZET
Hihetetlen Emma
Királygyilkos Emma
Emma mesterhármasa
Saját fejezete van a Harcosok könyvében!
Regin, Nix és Annika kézen fogták - ő pedig ra¬gaszkodott hozzá, hogy Lachlaint is magukkal vigyék -, majd ünnepélyesen bevezették a háborúk termébe: a ré¬gi, tekintélyt parancsoló, felülről megvilágított emel¬vény elé, ezután kivették a könyvet az üveglap mögül és kinyitották az ő oldalánál, festett portréja alatt ősi nyelvükön írt titulusai sorakoztak, mindenekelőtt az, hogy Wóden nagyra becsült harcosainak egyike. Harcos. Ez annyira menő volt, hogy el sem akarta hinni. Emma remegő ujjal végigsimította a kidomborodó betűket a vékony pergamenen,
Legyőzte Demestriui a vámpírhorda királyát, a legidő¬sebb és legerősebb vámpírt, amikor úgy határozott, egyes egyedül küzd meg vele.
Emma felvonta szemöldökét a burkolt kritika láttán, és Annika biccentett.
Lachlain, lykae fejedelem királynéja. Heléna és minden valkűr hőn szeretett lánya.
- Nézzétek az életrajzomat! - zokogta Emma. -Olyan jól hangzik írásban.
- Jaj ne! Csak sírást ne! Az annyira giccses! - mor¬mogta Regin.
- És még helyet is hagytatok alatta. - Emma szipo¬gott. Ni'x odaadta a csomag zsebkendőt, amit előrelá¬tóan magával hozott, és a lány megtörölte a szemét.
- Természetesen.— mondta N'íx. — Még ha az örökké¬valóság hátralevő részében semmi mást nem csinálsz, csak a farkasoddal henteregsz, még mindig ott lesznek a rettenthetetlen ördögfiókáitok.
Emma elvörösödött, de Lachlain védelmezőén átka¬rolta és magához szorította. Majd határozottan kijelen¬tette:
- Úgy döntöttünk, nem vállalunk gyerekeket. Ni'x összeráncolta a homlokát.
- Hát... ha valamit látok, az általában be is követke¬zik, de ha mindketten ennyire eltökéltek vagytok, akkor Emma sose egyen emberi ételt, különösen ne több hé¬ten keresztül folyamatosan, különben előbb lesz terhes, mint egy nyúl a druida termékenységi rítus után.
- De hát nekem nem... felelte Emma szomorúan. - Vámpír vagyok és nem lehel gyerekem. N'íx és Annika elcsodálkoztak
Már hogyne lehelne ? kérdezte Ni'x. - Csak az étkezési szokásaidon kell változtatni.
Amikor Lachlain meg, mindig szkeptikusnak tűnt, Annika átvette a szót.
- Gondolkozzatok! Mi az, amit minden ember meg¬tesz, de a halhatatlanok közül csak néhányan? Esznek a föld terményeiből és .szaporodnak. Kell, hogy legyen összefüggés a kettő között.
Emma szíve majd kiugrott a helyéről. Eszébe jutott.
hogy Demestriu azt mesélte, mielőtt Heléna teherbe esett, megpróbált vele együtt átszokni az emberi éte¬lekre.
- De egy lykae-nek és... egy valkűrnek?
- Hogy lehetnek-e apró kis farkaskölykeitek? -kacagott Nix. - De még mennyire. Nem a tietek lesz az első vegyes házasság.
Nix körülnézett, mintha keresne valakit a házban, aztán legyintett.
- Vannak vámpírok, akiknek a napfény meg se kottyan, vérfarkasok, akik elektromossággal táplálkoznak, valkűrök, akik a legnagyobb örömmel szaladgálnak éj¬szakánként az erdőben.
Nix őszinte tisztelettel sorolta a listát. - Es mindannyian erősek. Rögtön itt vagy például te. Emma Annikához fordult.
- Miért nem mondtad el?
Annika megrázta a fejét és széttárta a tenyerét.
- Sosem gondoltam, hogy foglalkoztat ez a kérdés, azt meg pláne nem, hogy ilyen butaságot vettél a fe¬jedbe.
- Ha Emma tiszta szívből szeretne gyerekeket - for¬dult Nix Lachlainhez -, akkor sikerülni fog. Csak ren¬des ételt kell ennie legalább kilenc hónapig.
Emma az ajkába harapott és fintorgott, a kérődzés gondolata nem villanyozta fel különösebben.
- Ne vágj már ilyen arcot! - mondta Lachlain. - Eszem ágában sincs osztozni rajtad.
- Rendben Akkor addig is - Nix szünetet tartott és huncutul elmosolyodott - mézeshetek!!!
Emma és Lachlain meghökkenve hallgattak.
- Ugyan már legyintett Nix. - Mindez úgyis kide¬rült volna a jegyesek kötelező háromórás oktatásán.
Hétvégén, Emma és Lachlain szolid, szűk körű esküvő¬je, illetve az azt követő hangos és bizarr lakodalom után, a rend tagjai elterültek a tévészobában és tekintetüket a képernyőre szegezték.
Közöttük ült az ifjú pár is, ám Lachlain izgett-mozgott és nem tudott a filmre koncentrálni, mivel kis fe¬lesége finom ujjaival éppen köröket rajzolt a tenyerébe.
Lachlain csak Bowe-t és Garreth-et hívta meg a szer¬tartásra, bár a klán tagjai alig várták, hogy megismer¬hessék az apró királynét, aki leterítette Demestriut. A lykae-k azonban szerettek inni és kirúgni a hámból, és Lachlain úgy érezte, talán nem a legjobb ötlet össze¬ereszteni őket a sok őrült valkűrrel, akik nem ittak sem¬mit. Természetfelettiek a nagytermészetűek és az alko¬hol ellen.
Ám Lucia a valkűrök szavaival „elment, hogy kiszel¬lőztesse a fejét" - avagy egyszerűen „megszökött" pon¬tosított Garreth, így Lachlain egyáltalán nem haragu¬dott, hogy öccse az esküvő helyett inkább a lány után eredt, Bowe viszont eljött, ám miután szórakozottan gratulált barátjának, a következő órát Níxszel töltötte egy sarokban susmorogva. Utána viszont rejtelmes lett és gondterhelt , majd hamar el is ment.
A vakmerő Wroth is tiszteletét tette karján a kacará¬szó Mysttek Bár a vámpír ellenséges fogadtatásra számí¬tott, a rend vele is ugyanolyan közönyösen viselkedett, mint Lachlainnel, aki kezdte magát úgy érezni, mint egy régi bútordab. Leszámítva Annikát, aki Wroth lát¬tán egy fokkal kevésbé büszkén szegte fel az állát, és a lykae hallotta, ahogy azt motyogja magában:
- Furie meg fog ölni...
Lachlain nyugtalanul fészkelődött. Arra gondolt, hogy végre már elég erős ahhoz, hogy holnap hazamen¬jenek. Fizikailag már készen állt, hogy teljesítse házassá¬gi kötelességeit, de nem ez alatt a tető alatt.
Felállt, Emma felé nyújtotta a kezét, aki arcán zavart mosollyal, belecsúsztatta tenyerét. Ahogy elhaladtak a képernyő előtt, csak úgy záporozott feléjük a pattoga¬tott kukorica.
Lachlain nem tudta, hogy hova vigye Emmát - lehet, hogy ki a ködös éjszakába -, csak azt, hogy akarja és szüksége van rá, akkor és ott. A lány túlságosan sokat je¬lentett neki, túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Amikor szeretkeztek és szorosan átölelte, kevésbé félt attól, hogy egyszer csak köddé válik.
De csak az üres haliig jutottak, amikor nem bírta tovább, a falhoz préselte a lányt, két keze közé fogta a nyakát, és még egyszer megkérdezte:
- Velem maradsz?
- Örökké. - Emma csípője hozzásimult. - Szeretsz?
- Örökké, Emmaline - súgta a fülébe. — Örökké. Any-nyira, hogy szinte beleőrülök.
Emma halkan felnyögött, ő pedig felemelte, hogy a lány a dereka köré tudja kulcsolni a lábát. Tudta, hogy ott nem teheti magáévá, akkor sem, ha beleszédül alany forró leheletébe.
- Bárcsak otthon lehetnénk - suttogta Emma. - Az ágyunkban.
Otthon. Mintha azt mondta volna otthon. Az ágyunk¬ban. Még soha életében nem hallott két ennyire szépet. Lachlain most már szinte teljesen a falhoz préselte, egy¬re szenvedélyesebben csókolta, szíve összes szeretetét be¬leadta, de hirtelen valahogy kicsúszott a lábuk alól a ta¬laj és zuhanni kezdtek. Teljes erejéből ölelte a lányt és helyet cserélt vele a levegőbe, hogy a hátával tompítsa az esés erejét.
Amikor kinyitotta a szemét, otthon voltak az ágyuk¬ban.
Hitetlenkedő tekintettel, tátva maradt szájjal elen¬gedte a lányt és felkönyökölt.
- Hát ez... - Nagy, döbbent sóhajtás. - Hát ez ke¬mény menet volt, kislány. Legközelebb talán figyelmez¬tethetnél.
Emma ünnepélyesen bólintott, majd felült, a férfira mászott, és közben már vette is le a blúzát.
- Lachlain - suttogta, miközben mellbimbója a férje mellkasát súrolta. A férfi beleborzongott, és a lány csí¬pőjébe kapaszkodott. - Oké... figyelmeztetlek - zihálta Emma. - Ez most... egy nagyon... kemény... menet... lesz.
Lachlain még a történtek után is ugyanolyan görcsö¬sen kívánta a lányt, mint az első percben, és nem is pró¬bált küzdeni az érzés ellen. Hátára fordította, és letépte róla a maradék fehérneműt. Aztán ő is megszabadult minden öltözékétől, aztán ráfeküdt. Amikor a karját a feje fölé szorította és belehatolt, Emma a nevét kiáltotta, és annyira édesen vergődött alatta.
- Majd holnap behajtom rajtad azt a menetet, sze¬relmem, de most először megmutatom, hogy én mit értek azon,
hogy kemény.
A SZÖVETSÉG KÖNYVÉBŐL
A Szövetség
„...és minden halhatatlan teremtmény egyetlen formá¬cióban egyesüljön, ugyanabban a dimenzióban, ám mégis rejtve az emberiség elől."
A valkűr rendek
„Ha egy haldokló, szűz harcos még utoljára felsikít a csa¬tatéren, Wóden és Freya segítségére siet. A két isten villáma lesújt a harcosra, palotájukba menekítik — a szűz bátorsá¬gát halhatatlan valkűr lánya viszi tovább mindörökké."
• A valkűrök a föld elektromos energiájával táplál¬koznak, hatalmas, kollektív erőforrássá alakítva azt, amelyet felfokozott lelkiállapotukban, villám¬csapás formájában juttatnak vissza.
• Hattyú szüzeknek, illetve harcos szüzeknek is neve¬zik őket.
• A Horda ellenségei.
A VÁMPÍRHORDA
„A Szövetség első, zűrzavaros éveiben a vámpírok testvéri¬sége uralkodott, rideg természetük, a logika tisztelete és a kegyetlenség irányvonalát követve. Dacia zord sztyeppéiról Oroszországba emigráltak, bár egyesek szerint egy titkos csoportjuk még mindig Erdélyben él. Minden vámpír kere¬si a menyasszonyát, örök feleségét, az egyetlent, aki a vérét veheti, vagy aki csókjával életet lehel testébe és jéggé fagyott szívébe."
■ Képesek teleportálni, más néven illanni.
• Dacusoknak is nevezik őket.
• A Szövetség legtöbb frakciójának ellenségei.
A lykae klán
„Egy büszke, izmos keltői harcost (avagy a rejtőzködők, a későbbi kelták egyikét) veszett farkas ragadta el ereje teljé¬ben. A harcos feltámadt halottaiból, ám lelke örökre össze¬forrta fenevadéval. Jellemzői: az érintés kényszere, klánjá¬hoz való mindenekfeletti lojalitás és az élet érzéki élvezete. Olykor a lappangó fenevadkitör... "
• Vérfarkasoknak is nevezik őket.
• A Horda ellenségei.
Az ősapák
„...Kristoff, a Horda törvényes uralkodója, miután koro-nájátólmegfosztatott, végigjárta az ókor legendás csatame¬zőit, hogy felkutassa a legnagyobb hősöket. így nyerte el a Sírjáró nevet. Örök hűségért örök életet ígért cserébe, had¬serege így gyarapodott. "
■ Km bérből led vámpíiok serege, akik nem isznak vén kö/.velleiu'il a icsiból.
• A 1 lonl.i ellenségei
A fúriák
„Adáz seregüktől egyeile» bűnös sem menekülhet."
• Kegyetlen női harcosok, az igazság rendíthetetlen szolgálói, feladatuk a bujkáló bűnösök felkutatása.
• Királynőjük Könyörtelen Alecta.
• Erünniszeknek is nevezik őket.
A lidércek
„...eredetük ismeretlen, jelenlétük hátborzongató."
• Áttetsző, kísértetszerű lények.
• Legyőzhetetlenek, sőt többnyire megfékezhetet-lenek.
• Időnként az „ősi dögvésznek" is nevezik őket. A démonarchia
„Ahány törzs él a földön, mindnek megvan a saját dé¬mona...
• A démondinasztiák birodalma.
• Egyes nemzettségeik a Horda támogatói.
A boszorkányok háza
„...a bűbáj halhatatlan birtokosai, a fehér és fekete mágia gyakorlói."
■ Misztikus kalmárnép, akik varázserejüket áruba bocsátják.
A ghoulok
„Még a halhatatlanok is óvakodnak a harapásuktól. "
• Zöldes, rothadó bőrű, barbár szörnyeteg — egyko¬ron ember • , a v/cmr sárga, harapása, marása ragá¬lyos.
• Számuk fertőzés uij.in növekszik.
• Többnyire csa| >a i < ikban portyáznak.
az örökösödés
„Es eljön majd az idő, amikor a Szövetség minden egyes halhatatlan tagja, kezdve a legerősebb valkűrtől, vámpír¬tól és vérfarkastól a fantomokig, alakváltókig, tündérekig, szirénekig... véres küzdelemben mérkőznek meg egymással, amelyben a leggyengébbek elpusztulnak."
■ A háború ötszáz évente tör ki. Vagy éppen ebben a percben.
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése