21. FEJEZET
Lachlain kirohant az előtérbe, hogy megnézze, mi folyik a földszinten.
- Jé, itt van Cass - állapította meg Bowe a nyilván¬valót, mert Cassandra pillanatnyilag éppen Emmán feküdt és teljes erőből fojtogatta. Lachlain már-már majdnem közéjük vetette magát, barátja azonban visz-szarántotta.
- Engedj el, Bowe! Ha Emma egyetlen haja szála is meggörbül, megölöm!
Amikor Bowe nem engedelmeskedett a felszólítás¬nak, Lachlain megfordult, és ütött - igaz, a gyengébbik bal kezével. Barátját az ütés nem érte váratlanul, így elkapta és kicsavarta Lachlain karját.
- Na mi van? Még mindig furdal a lelkiismeret a gye¬rekkori pofonért? Még egyszer elmondom - túléltem. Látod, itt vagyok. Most pedig figyelj, és bízzál kicsit job¬ban a társadban!
Lachlain úgy is tett, de azért még behúzott egyet Bowe-nak. A biztonság kedvéért.
Emma lefejelte Casst. Lachlain elbizonytalanodott.
- A te kis Emmaline-od még csak ki sem fulladt. Ezt a csatát neki kell lejátszania. Ha nem, valaki mindig provokálni fogja - mondta Bowe. - Ne felejtsd el, ke¬gyetlen fajta vagyunk, csak az erőt tiszteljük - tette hozzá arcán gúnyos vigyorral, mintha csak idézett volna vala¬kit.
- A fenébe is, nem érdekel, olyan kicsi! És tiszta seb...
- Bátor és jól képzett! - állapította meg Bowe tárgyi¬lagosan, és elengedte Lachlain karját. Időközben Em¬mának sikerült kiszabadulnia Cassandra szorításából, és akkorát rúgott a mellébe, hogy a lykae a szoba másik fe-lében landolt. Lachlain szája tátva maradt meglepeté¬sében.
Bowe közben széket és poharakat hozott a dolgozó¬szobából.
Cass kikotorta haját az arcából.
- Ezért most nagyon megfizetsz, vérszívó!
Emma flegmán ránézett, ahogy ott állt - kecsesen, méltóságteljesen —, ám a szeme ezüstösen villogott.
- Gyerünk, ne kímélj!
Bowe-nak igaza volt. Emma még csak nem is fújta¬tott.
Cassnek nem kellett kétszer mondani. Emmára vetet¬te magát, a méretbeli különbségeknek köszönhetően könnyedén maga alá gyűrte, és közben még behúzott egy hatalmasat is neki.
Lachlain felüvöltött és átugrott a korláton. Ám mi¬előtt elérte volna őket, Emma a karmát Cass arcába váj¬ta, kigördült alóla, majd talpra szökkent, és a tenyerét visszakézből ütésre lendítette.
Lachlain már ismerte ezt az ütést.
Cass a szemközti falra kenődött, és még a tapétát is magával rántotta. És úgy maradt.
Bowen Lachlain mögött ért földet, fújt egyet, meg¬törölte a homlokát és azt mondta:
- Az egész még jobb lett volna, ha sárban csinálják. Lachlain Emmához rohant, át akarta ölelni, a lány
azonban kitépte magát, és ha már így belelendült, behú¬zott egyet neki is a bal szemére. Lachlain elkapta a csuk¬lóját és végigmérte, van-e rajta sérülés. Emma szája fel¬szakadt, ám amikor ingével le akarta törölni, a lány elfordította a fejét.
- Nagyon fáj?
Bowe felsegítette Casst a földről, és Lachlainékhez vezette.
- Te mégis mi a picsát képzelsz? - üdvözölte Lachlain rég nem látott barátnőjét, majd Emmához fordult és azt mondta: - Bocsánatot kérek!
Emma dühösen végigmérte.
- Akkor mondj el egy Miatyánkot a káromkodásért! Vagy amit akarsz! - mondta, és tenyerét vérző szájára szorította.
- Lachlain, hát élsz! - kiáltotta Cass, és a férfi nyaká¬ba akart ugrani. Az arckifejezését látva azonban meg¬gondolta magát.
- Hogy vagy, mi van veled? - kérdezte. - Es mióta jár¬kálnak itt vámpírok szabadon?
- Emma különleges vendég! Bánj vele tisztelettel! -mennydörögte Lachlain.
Amíg Cass levegő után kapkodott, Bowe Emmához fordult és bemutatkozott:
- Bowen vagyok, Lachlain régi barátja. Lachlain egész délután rólad mesélt. Örülök, hogy megismerte¬lek.
Emma fásultan bólintott, Cassandra pedig összeszed¬te magát és csípősen megjegyezte:
- A vérszívók mióta számítanak előkelő vendégeknek?
- Soha többet ne merészeld így nevezni! — Lachlain megragadta Cassandra könyökét.
A sértéstől Emma szeme újra ezüstösre változott. Sarkon fordult, és magában azt mormogta:
- Na sziasztok srácok, de most lelépek.
Lachlain, miután még egy utolsó gyilkos pillantást lövellt Cass felé, Emma után iramodott, és a tükör előtte érte utol a lépcsőfordulóban.
Emma megtorpant és hátrahőkölt.
A haja zilált volt, és a szemében az ezüst úgy szikrázott és tekergett, mint a higany. Az állán vér folyt és apró szemfoga vészjóslóan élesnek tűnt. A halántékáról egy könnycsepp gördült le az arcán, rózsaszín nyomot hagy-va maga után. Emma hitetlenkedve megdörzsölte a szemét, mint aki nem akarja elhinni, hogy ez valóban ő lenne. Aztán keserűen felnevetett. Tekintete találkozott Lachlainével a tükörben.
Lachlain tudta, mit gondol. Es bár az ő ügyének csak segített, mégis elszomorította.
Emma azt gondolta, hogy ő is ugyanolyan szörnye¬teg, mint a férfi.
- Még nincs vége, vámpír! - szólt utána Cass. Emma olyan arckifejezéssel fordult vissza, hogy még
Lachlain is beleborzongott.
- De nincs ám!- sziszegte és elsétált.
Beletelt egy kis időbe, amíg Lachlain újra meg tudott szólalni.
- Bowe, vigyázz Cassre! - mondta anélkül, hogy te¬kintetét egyetlen pillanatra is elfordította volna Em¬máról.
- Rendben, de meg kell neki mondanod! - kiáltott Lachlain után. - És most!
Emma kísértetiesen nézett ki.
A fürdőszobában megmosta a kezét és az arcát. Látta, hogy bár a szemfoga visszahúzódott, szeme nem nyerte vissza eredeti színét, és ajka is vörösebb, mint általában.
Kísérteties. Ugyanaz nézett vissza rá, mint az imént a lépcsőfordulóban. Amikor megpaskolta az arcát, látta, hogy véres lett a körme, amikor gyomorszájon vágta a lykae-t.
Vörös száj és károm? Én vagyok a csajod...
Felidézte, hogy nézett ki a lykae, amikor átváltozott, és most nem borzadt el annyira, mint máskülönben. Minden relatív, nem?
Valaki kopogott az ajtón. Emma biztos volt benne, hogy Lachlain utána jön, de azt hitte, nem azonnal, ha¬nem majd ha elmagyarázta a helyzetet a másik kettőnek. De valószínűleg ezt nem tartotta annyira fontosnak.
Mégis...
- Menj el!
-Tudom, hogy egyedül akarsz lenni, de...
- Menj el! Nem akarom, hogy ilyen állapotban láss! Az ajtó kivágódott.
Emma becsukta a szemét és eltakarta az arcát.
- Nem hallottad?
- Az egy dolog, ha egyedül akarsz maradni, az meg a másik, ha bujkálsz előlem — jelentette ki Lachlain, és szembefordította a lányt magával.
Emma még jobban szégyenkezett, mert most már a férfi tudta, ki is ő. A nagynénjei szemével ugyanez tör¬tént, de náluk valahogy olyan természetesnek tűnt...
- Nyisd ki a szemed! Emma megrázta a fejét.
- Ez nem az első alkalom. Már többször láttalak így! Emma szeme abban a pillanatban tágra nyílt.
- Ezt meg hogy érted?
A férfi arckifejezéséből pontosan leszűrte, hogy még mindig olyan furcsa színű.
- Erről beszélek! Ezt akartam elkerülni! Szóval, mikor láttál ilyennek?
- Amikor belőlem iszol. Es teljesen mindegy, hogy ezüst a szemed vagy kék! Attól még ugyanúgy kívánlak.
- Hazudsz!
Lachlain a lány kezét duzzadó farkára helyezte.
Emma előtt újra lejátszódott a fogadóbeli éjszaka, uj¬jai rákulcsolódtak, simogatni akarta...
Az emlék - a zavarba ejtő emlék az ő szemszögéből. Elrántotta a kezét.
- De hát szörnyű a szemem - tiltakozott Emma, kép¬telen volt a férfira nézni. - És nem tudom irányítani!
- Szerintem gyönyörű.
A francba. Ennek meg most miért kell ennyire nyi¬tottnak és elfogadónak lennie?
- Hát, a te átváltozásodat én nem találtam ennyire vonzónak.
- Tudom. Engem nem zavar, ha téged sem.
- Szuper. Szóval, akkor nem elég, hogy már nincse¬nek előítéleteid velem szemben, hanem azt is elfogadod, hogy nem fogadlak el. Mondd, ezt direkt csinálod? Hogy seggfejnek érezzem magam?
- Eszembe sincs! Csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon sajnálom, ami történt.
- Én is. - Igen, lehet, hogy megverte a lykae lányt, de az még nem jelenti azt, hogy élvezte is. Sőt igazából nem is hibáztatta Cassandrát. Ha Emma talált volna a há¬zában egy vámpírt, aki éppen elmélyülten nézegeti a képeket, ő is megtámadta volna. Bár, ez nem kisebbíti a tényt, hogy Cassandra akkor is egy ribanc.
Emmát felzaklatta az incidens. Tehát a sok küzdő¬sporttal töltött idő mégsem ment a pocsékba - nagy-nénjeinek igaza volt, hogy erőltették. Úgy érezte, más ember lett. Es tényleg nyert!Egy rohadt vérfarkas ellen.
Bár úgy érezte magát, mint Lara Croft, nem felejtette el azt a zavarba ejtő gondolatot, amely akkor suhant át rajta, amikor váratlanul a kőpadlón találta magát, és egy lykae nőt látott maga felett.
Emma Lachlaint akarta.
És tudta, hogy meg fogja menteni. Ahogy mindig. A férfi egy tincset a füle mögé dugott.
- Vérzik az édes kis füled. - Lehajolt és megpuszilta, érintésébe a lány beleborzongott. - És a szád is. - Azt is megpuszilta, majd megsimogatta az arcát is. Emma nem tiltakozott. Sőt nem is értette, hogy korábban miért érezte úgy, hogy el kell hárítania ez érintését. -Nem, nem bocsátom meg Cassnek, hogy bántott.
- Engem nem érdekel - mondta Emma fojtott han¬gon.
- És nem is féltél - folytatta Lachlain büszkén. Em¬mának be kellett ismernie, hogy a második legjobb dolog azután, hogy Lachlain dédelgeti és megcsókolgat¬ja, az, hogy úgy nézett rá, mintha most győzte volna le az Apokalipszis lovasait.
- Mi változtatott meg? A vérem?
Na, újra a régi nóta. Hogy még van képe...!
- Ne ámítsd magad! Egész egyszerűen új dolgokat fedeztem fel magamról! Tudod, mostanában több lykae-támadást is túléltem! - A megjegyzés célba ért, Lachlain szeme megvillant. - Valamint a napozást, egy vámpírtá-madást, úgyhogy már a végén kénytelen voltam feltenni a kérdést magamnak: „Ennyi? De tényleg. Az élet csak ennyit tartogat számomra?" Mert ha igen, és én mindig visszaütök...
- Értem! A megpróbáltatásaid erősebbé tesznek! Igen. Pontosan! A fenébe, Lachlain ennek vajon
miért örül ennyire? És mégis mióta viselkedik vele eny-nyire másképp? Emma tudta, hogy ő miért változott meg, na de Lachlain? Ha továbbra is így néz rá, Emma előbb-utóbb valószínűleg beadja a derekát...
- Már naplemente előtt fenn voltál, nem? Éppen hozzád indultam, amikor meghallottuk Casst.
Igen, Emma korán kelt, lezuhanyozott — és azon morfondírozott, hogy vajon miért szomorodott el attól, hogy találkozásuk óta először, Lachlain nem az ágya mellett várta, hogy felébredjen.
- Rosszul aludtam - abban az ágyban.
- Azért találtalak a lépcsőforduló alatt?
Emma elvörösödött. A sötét, elhagyatott, barlangsze¬rű lépcsőforduló akkor remek ötletnek tűnt. Azóta meg elveszítette a józan eszét.
- És ki volt ez a nő? - váltott gyorsan témát, bár azon¬nal felismerte.
- Cassandra. Egy barát a klánból.
- Csak barát?
- Persze. Sőt ez is kérdéses, azok után, ahogy veled viselkedett!
- Engem védesz és nem őt? Amikor alig ismersz? Lachlain Emma szemébe nézett.
- Mindig téged foglak védeni. Bárkivel szemben!
- De miért?
- Mert tudom, hogy mindig neked lesz igazad.
- És az a megkeseredett ember? Bowen? Vele mi történt? - Amikor Lachlain összeráncolta a homlokát, Emma hozzátette: - Csak, mert nagyon rosszul néz ki.
Bár a fekete hajú és élénk, aranybarna szemű pasi ki¬mondottan vonzó is lehetett volna — ha nem nézne úgy ki, mint egy heroinfüggő és gonosz kinézetű.
- Elvesztett valakit, aki nagyon közel állt hozzá.
- Nagyon sajnálom — mondta Emma szelíden. - És mikor?
- Úgy az ezernyolcszázas évek elején.
- És még mindig semmi javulás?
- Nem. Sokkal rosszabb lett - felelte Lachlain és hom¬lokát az Emmáéhoz támasztotta. A lány érezte, hogy akar még valamit. Valami mást. Valami többet.
A férfi látta legrosszabb állapotában és mégis kívánta. Utánajött, megcsókolta és megvigasztalta. Ez a gyönyö¬rű, két lábon járó álomférfi többet akar. Tőle. Felkészült, hogy megadja, amit kér? Emmát első győzelme teljesen felvillanyozta, bátornak érezte magát és erősnek, de elég bátor ahhoz, hogy befogadja Lachlaint a testébe, és megkockáztassa, hogy közben felébred benne az alvó fenevad?
Abban a percben úgy érezte, igen.
- Lachlain, ha mondjuk egy olyan valaki... mint te, valaki olyannal szeretkezne, mint például én... akkor szerinted tudna gyengéd lenni? És türelmes?
Lachlain teste megfeszült.
- Meg is tudna rá esküdni.
- És... és nem változna át?
- Nem, Emma. Ma este nem - suttogta Lachlain olyan mély és bársonyos hangon, hogy Emma beleremegett és a mellbimbója megkeményedett. Akarta a férfit - kí¬vánta - úgy is, hogy pontosan tudta, mi is ő valójában.
Amikor felemelte egyik ujját és gyengéden végigsimí¬totta az arcát, Lachlain csodálkozva nézett rá, aztán el¬mosolyodott.
- Lachlain - súgta Emma -, megütöttelek.
- Bizony - felelte a férfi kifürkészhetetlen arccal.
- Nem akarod... megtorolni?
Lachlain felmorgott, és miközben ráhajolt a szájára, a pultra ültette és szétfeszített térde közé furakodott. A tenyerével a hátát simogatta, és egyre keményedő farká¬hoz rántotta.
Amikor Emma felnyögött, a nyelvét a nyelvéhez érin¬tette, és a lány viszonozta, sőt azt akarta, hogy mélyeb¬ben csókolja, ahogy első éjszakájukon a hotelben. De ez most még annál is sokkal jobb volt. Lachlain erőteljes volt, de mesteri. A lány belefelejtkezett az ölelésébe, s csípőjét a férfi álló szerszámához dörgölte és egyre telhe¬tetlenebb lett.
Lachlain zilált, szaporábban szedte a levegőt és azt suttogta a lány fülébe:
- Nem bírom nézni, ha bántanak. Soha többet nem fordul elő!
Emma előrehajolt, most ő csókolta meg Lachlaint, belemarkolt a férfi sűrű hajába. Lábát a csípője köré fon¬ta, ahogy a férfi hátrafeszítette, hozzádörgölőzve.
Remegő kézzel próbálta kigombolni az ingét és dühö¬sen felhorkant, amikor nem sikerült. Lachlain egy moz¬dulattal letépte magáról, Emma pedig legszívesebben megköszönte volna, hogy ezeket a csodálatos izmokat simogathatja. Egyre jobban felizgult, és szégyentelenül egyszerűen belenyúlt a férfi nadrágjába és megmarkolta kőkemény farkát.
Lachlain hátravetette a fejét és egy hatalmasat kiál¬tott, majd pedig megfogta Emma blúzát és melltartóját és felhúzta a nyakáig. Először simogatta a mellbimbóját, majd forró szájába vette, és addig nyalogatta, amíg Em¬ma úgy érezte, mindjárt elalél a gyönyörtől.
Picsába a jövővel, a kötelékekkel, a félelmekkel.
- Akarlak - mondta, miközben a férfi nedves makk¬ját simogatta. Amikor Lachlain a foga közé vette a mell¬bimbóját és gyengéden harapdálni kezdte, Emma fel¬kiáltott: - Mindenestül!
A férfi nedves mellébe fúrva az arcát felmorgott, majd felegyenesedett és hitetlenkedve nézett a lányra.
- El sem tudod képzelni, milyen boldoggá tettél!
Emma a szabadkezével lehúzta a férfi cipzárját. Lach¬lain lehajolt, levette a lány csizmáját, és egyetlen moz¬dulattal lerántotta róla a nadrágot.
Aztán továbbcsókolta, mintha tudná, hogy ettől el¬veszti az eszét, és magához szorította, ahogy a kezét vé¬gigjártatta hihetetlenül nagy szerszámán. Remegve hát-radöntötte a lányt, a lábát feltette a pultra. Szétnyitotta a térdét, és félrehúzta a bugyiját. Az elé táruló látványtól felordított.
Emma, számára is nagy meglepetésként, nem volt zavarban, sőt kifejezetten izgatta a férfi mohó és lázas tekintete, reszketett, és egyre nedvesebb lett.
- Milyen régóta várom ezt a percet. - Lachlain hang¬ja fátyolos volt. - El sem tudod képzelni - suttogta, majd olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy a lány csak kapkodta a levegőt.
Lachlain az egyik mellbimbóját szívta, majd a mási¬kat nyalogatta. A lány egyre erősebben markolta a férfi farkát, ahogy a teste könyörgött a megkönnyebbülésért. Miért nem nyúl a lába közé? Miért nem hatol belé? Miért kellett arra kérnie a férfit, hogy csinálja lassan?
Emma közel volt, érezte, közel a gyönyörhöz, amely¬ben sosem volt része, csak álmodott róla.
Lachlain arra vár, hogy könyörögjön neki, mint a múltkor a zuhanyzóban? Most már boldogan tette...
- Kérlek... simogass meg itt!- zihálta, miközben térde magától szétnyílt. - Érints meg! Csókolj meg! Bármit... amit csak akarsz....
Lachlain felnyögött.
- Mindent - lihegte. - Jó lesz neked...
Ujjával a lány lába közét simogatta, Emma felsikol¬tott.
- Olyan nedves - suttogta. - Mint a selyem. - Le és fel, a lány nemi szerve reszketett, és egyre lucskosabb lett. Aztán egyik ujjával teljesen belehatolt, nem tétová¬zott, testének el kellett fogadnia, és közben a tükörhöz szorította. Emma még soha ehhez fogható csodát nem érzett. Egyre hangosabban nyögött, keze pedig hasonló ritmusban fel és alá járt a férfi ágaskodó szerszámán.
- Hogyhogy még sosem szeretkeztél? - zihálta Lach¬lain Emma fülébe, majd felnyögött, mert a lány közben megmarkolta nehéz golyóját.
Tudja? Érzi?
- Mert még... nem találkoztam senkivel... - Akit a családom meg ne gyilkolt volna - akarta mondani, csak nem találta a megfelelő szavakat. - Senkivel...
- Akit ne zártak volna ki a versenyből - vigyorgott Lachlain gonoszul. Csúnya farkas a lassú, forró érinté¬sével.
- I-i-igen.
- Akkor direkt jó, hogy megtaláltuk egymást - mond¬ta Lachlain. Fél kezével maga felé fordította a lány arcát. A másikkal, a hüvelykujjával a csiklóját simogatta. Em¬ma örült, hogy a férfi fogta a fejét, mert így legalább nem esett le a nyakáról. - Nézz rám!
Nagy nehezen kinyitotta a szemét.
- Te az enyém vagy, Emma! - nyögte ki Lachlain két lélegzetvétel között. - Érted, amit mondok?
Ujabb lökés. Emma megemelte a csípőjét, és a férfi kezéhez dörgölte magát, meg akart könnyebbülni, még mélyebben akarta.
- Értesz? Örökre.
Emma egy pillanatra megállt.
- De hát van valakid, aki...
- Nincs, Emma, senki más. Csak te.
A szavai úgy hangzottak, mint egy ígéret vagy... mint egy eskü.
- De hát velem csak barátkozni akarsz, nem? - sut¬togta Emma ostobán.
Lachlain lassan megrázta a fejét, és tovább simogatta, ami jelentős mértékben megnehezítette Emma számára a koncentrálást.
- De-e hát a múltkor azt mondtad...
És különben is, Lachlain ne akkor akarjon társalogni, amikor ujját lassú, szabályos körökben mozgatja a lába között. Nagyjából értette, mit mond, és mégis azt akar¬ta, hogy az ujja játszadozzon vele, egészen akarta ott bent.
-Akkor... hazudtál? - lihegte a lány.
Lachlain habozott, majd beismerte:
- Igen, hazudtam.
Emma dühösen fújt egyet. A francba, pedig már olyan közel volt.
- És ezt miért pont most kellett elmondanod?
- Mert ma új fejezet kezdődik. És soha többet nem hazudunk egymásnak.
- Új fejezet? - kérdezte Emma, és már végképp sem¬mit sem értett. - Mire gondolsz? Mármint a közös jövőnk vagy mi?
Amikor Lachlain nem tiltakozott, Emma ideges lett. Közös jövő? Egy lykae számára ez maga volt az örökké¬valóság, és egy halhatatlan esetében szó szerint azt jelen-
tette. Emma kikecmergett a férfi alól, megigazította a bugyiját, és maga alá húzta a lábát.
- Eszed ágában sem volt hazaengedni! - A helyére húzta a melltartóját és a blúzát, és reszketett, amikor az anyag a testéhez ért.
- Nem. Magam mellett kellett hogy tartsalak. Azt hittem, addigra megszeretsz és...
- Magad mellett kellett hogy tartsál? — ismételte meg Emma, és nem akart hinni a fülének.
Kielégítetlen teste fájdalmasan sajgott a vágytól, szin¬te lángolt.
- Egész életemben azt az egy nőt kerestem, akit ne¬kem szánt a sors. Es végre megtaláltalak.
- Még mindig bolond vagy? - csattant fel Emma. Gyűlölte, hogy teste még mindig sóvárog. - Nem én va¬gyok az a nő. Nem én.
- Hamarosan te is rájössz, hogy minket a végzet egy¬másnak teremtett. Es megérted, hogy minden korban, amikor csak éltem, téged akartalak, utánad kutattam. — Lachlain elkomorodott, hangja ünnepélyesen csengett.
- És Emma, már régóta élek és keresek.
- Én egy vámpír vagyok—felelte Emma lassan. - Vám¬pír. Vagy már elfelejtetted?
- Én is megdöbbentem. Először nem fogadtam el.
- Tényleg? Nem mondod!... De mi van, ha nem ak¬kor tévedtél? Hanem most? - kérdezte kétségbeesetten.
- Hogy lehetsz benne ennyire biztos? Lachlain közelebb hajolt.
- Megéreztelek... a távolból. Az illatod finom volt, és megnyugtatott. Aztán a szemedbe néztem, és felismer¬telek. Megízleltem a húsodat, és - Lachlain megborzon¬gott és a hangja elszorult - nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. De ha akarod, megmutatom.
- Nem, erre képtelen vagyok! - mondta Emma, és megpróbálta kiszabadítani magát kiszolgáltatott hely¬zetéből. Undorodott magától, mert amikor Lachlain megremegett, újra ellágyult.
Borzalmas helyzet. A gyanú, ami első pillanattól kezdve kínozta, úgy tűnt, beigazolódott. Hogy lehetett ennyire ostoba! - Nem. Emma leállította magát. Még jó, hogy elhitte a mesét a nem létező másikról, hiszen ő, egy furcsa félszerzet, részben vámpír, hogyan is lehetne egy lykae társa. Ugyan már! Egy vámpír és egy farkas¬ember örökre összekötve?
Amellett ugye ott volt még a lykae magabiztos, meg¬alázó hazugsága...
- Szóval? Mi volt a szándékod velem? - Úgy tett, mintha jobbra indulna, majd balra átbújt Lachlain hó¬na alatt, és felkapta a farmerjét. Tudta, hogy a férfi hagy¬ta, hogy kiszabaduljon, ezért a szemébe nézett, és teste most már haragjában reszketett. - Mármint az igazi szándékod? Hogy itt éljek a falkáddal? Akik, mint ahogy arra voltál szíves rámutatni, az első percben darabokra szaggatnak?
- Senki nem fog többet bántani, sem a klánomból, sem azon kívül. De nem kell közöttük élned, mert én vagyok a fejedelem, és az otthonunk itt van, Kinevane-ben.
- Hűha! Bekerülök egy európai uralkodóházba! Vala¬ki hívja a Story magazint! - Emma kiviharzott a fürdő¬szobába és gyorsan magára kapta a nadrágját.
Mit nem adna azért, ha tudna illanni, már rég híre¬hamva sem volna ebben a kastélyban. Semmit nem gyűlölt annyira, mint a hazugságot. Különösen, mivel ő maga képtelen volt rá.
- Ugyan mán, te Emmaline! Hát miket nöm böszélsz mán, te lyány! Hogyan lönnél mán te az én társam, gyík mán'na! Hát bírlak, mer' helyes leány vagy, na de hát nem úgy... - gúnyolta Emma Lachlain akcentusát. — Milyen leereszkedő voltál!
Lachlain követte Emmát, megragadta a karját és ma¬ga felé fordította.
- Sajnálom, hogy hazudtam, de nem tudom meg nem történtté tenni. De azt akarom, hogy hallgasd meg, amit mondani akarok!
- Csak haza akarok menni a családomhoz! - És meg akarok nyugodni, hogy tiszta elmével átgondolhassam, miért álmodok az emlékeidről? Miért lettem hisztis és ki¬számíthatatlan, mintha valaki megátkozott volna?
- És az eszedbe sem jut, hogy talán igaz lehet? Itt hagynál anélkül, hogy meg sem próbáltuk együtt?
Emma elkomorodott, mert valami az eszébe jutott.
- Az mondtad, hogy „minden korban, amelyben él¬tem". Mégis hány éves vagy? Hatszáz? Hétszáz?
- Fontos?
Emma eltolta magától a férfi kezét.
- Hány éves?
- Olyan ezerkétszáz. Nagyjából. Emma levegőért kapkodott.
- Ismered a kifejezést, hogy cukros bácsi? Én meg tu¬dod hány éves vagyok? Még hetvenegy sem! Fúúúj!
- Tudtam, hogy nehéz lesz elfogadnod, de talán idő¬vel megszokod.
- Mit szokom meg? Hogy egy idegen országba köl¬tözzem, távol a családomtól és a barátaimtól, csak azért, hogy egy becstelen, kiegyensúlyozatlan vérfarkassal él¬hessek, aki folyamatosan hazudik?
- Soha többet nem hazudok, megígérem, de akkor is itt van a helyed, mellettem.
- Itt? Észak-Skóciában? Ahol közeleg a nyár. Hé, Lach, mégis milyen hosszúak itt nyáron a napok?
- Már gondoltam rá. Ott töltjük a nyarat, ahol aka¬rod. És az éjszakák sokkal hosszabbak télen. Bárhova elvinnélek, hogy minél többet lehessek veled!
- Milyen szépen elterveztél mindent! És nem lesz más választásom, minthogy igent mondjak. Teljesen mind¬egy, hogy akarom vagy nem.
- Igent mondj? - Lachlain összeráncolta a homlokát. - Mint az esküvőn? De ez sokkal komolyabb, mint egy házasság.
- Pedig pont úgy hangzik...
- A házasság véget érhet. Emma szája tátva maradt.
- Hát, ez mindenesetre az egészet új megvilágításba helyezi. Együtt az örökkévalóságig? Kizárt! Az eszedbe sem jut, hogy időnként szükségem lehet egy-egy sza¬badnapra? Fiatal vagyok, és ez nekem túl sok. Egy hete ismerjük egymást, és máris túl sokat kérsz tőlem, illetve nem is kérsz, hanem követelsz. Lehet, hogy valami kozmikus hang tényleg azt súgja neked, hogy én vagyok a társad, vagy kicsodád, de én ezt egyáltalán nem érzem!
- Ha szépen kérnélek, az változtatna valamit a helyze¬ten? Akkor velem maradnál?
- Nem! De azt sem mondom, hogy soha többet nem akarlak látni. Először is hazamegyek, aztán szépen lassan megismerjük egymást, meg ilyenek.
Lachlain becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, őszin¬te és mély fájdalom tükröződött benne. Vonásai azon¬ban a következő pillanatban megkeményedtek.
- Nem! - mondta. - Ezt egész egyszerűen nem en¬gedhetem meg. Itt maradsz, és majd szépen meggondo¬lod magad!
- Elszakítanál a családomtól? Lachlain megragadta Emma karját.
- Fogalmad sincs, hogy mi mindent megtennék azért, hogy itt tartsalak. Ne tedd próbára a türelmemet! Mert még a végén rosszul járhatsz!
- Nem tarthatsz fogságban!
Ez a mondat Lachlain elevenébe vágott. Teste meg¬feszült, szemében apró, kék lángok vibráltak.
- Nem. Valóban. Bármikor elmehetsz. De a kocsit nem kapod meg. És ide senki sem tud érted jönni. Száz¬ötven kilométerre vagyunk a legközelebbi várostól, ahol szinte csak a klán tagjai laknak, úgyhogy nem ajánlom, hogy gyalog vágj neki.
Az ajtóból még egyszer visszafordult.
- Én nem tarthatlak fogságban. De a nap igen.
22. FEJEZET
- N'íx! - ordította Emma a telefonba, amikor a nagy¬nénje végre felvette a kagylót.
- Nahát, Emma! Hogy vagy? Mi újság Skóciában? -kérdezte Ni'x szórakozottan.
- Könyörgök, azonnal hívd ide Annikát!
- Most nem ér rá.
Emma vett egy mély lélegzetet, és körmével feszülten dobolt az íróasztalon a kis irodában, ahova bezárkózott.
- N'ix, ez most nem vicces. Nem tudom, hogy leg¬közelebb mikor tudok telefonálni, és mindenképpen beszélnem kell vele!
- De ha nem ér rá!
- Ezt mégis hogy érted? - Emma kezdte elveszíteni a türelmét. - Ott van, vagy nincs?
- Éppen a lidércekkel tárgyal.
Emma elképedve dőlt hátra a hűvös bőrfotelben.
- De hát miért? - A rend csakis végszükség esetén for¬dult a lidércekhez, akik huszonnégy órás őrző-védő szolgáltatásukért általában elképesztő összegeket kértek.
- Képzeld, megtámadtak minket! - újságolta Ni'x gyermeki örömmel. - Vérszomjas Ivo meg két másik vámpír betört a házba és jól összevertek minket - engem mondjuk nem, mert én a szobámban hibernáltam és a többiek nem ébresztettek fel. Hallottál már ilyet? Na¬gyon haragszom rájuk. Az egyik egy démonvámpír volt! Ezentúl démpírnek fogom hívni, de Regin szerint -csak azért, hogy ellentmondjon - az, hogy vámon sok¬kal jobb. Ja, és Lucia nem találta el a démpírt, és szegény a földre zuhant, mint valami szikla, és úgy sikítozott, hogy minden lámpa szétrobbant a házban. Aztán a sötétben jött még egy lykae is, itt bolyongott. Lucia fáj¬dalma teljesen kiborította. Furcsa... Szóval fogta magát és besétált a házba csak úgy, aztán Reginnel közösen le¬győzték a vámpírokat. De Ivo és a démpír megszökött. Mindegy. Vámpír, valkűr, vérfarkas! Elképesztő, nem? Regin meg tudod, mit mondott ránk: „Kibaszott szörny¬parádé!" Szóval jól megvagyunk.
N'ix végre elhallgatott. Démpírok? Lucia elvétette a célt? Regin vállvetve küzd egy „kutyával"? Emma csi¬korgatta a fogát.
- Mondd meg Annikának, hogy a vonalban vagyok.
- Csak tartsd, valamit még be kell itt fejeznem.
Emma a háttérből billentyűkopogást hallott, ezért las¬san megkérdezte:
- N'ix, mit csinálsz a számítógépen?
- Letiltom a leveleidet és mindent, ami Angliából vagy Skóciából érkezik. Mit szólsz, miket tudok már?
- N'ix, miért csinálod ezt velem? - sikította Emma. -Megőrülök, ha nem mehetek haza!
- Ugye, nem azt akarod, hogy Annika érted menjen?
- De igen! Pontosan azt akarom!
- Szóval, a rendünk vezetőjének érted kell mennie, most, amikor ostrom alatt állunk, Myst és Daniela el¬tűnt, Lucia gyengélkedik és zavarban van új hódolójá¬tól, a kedves vadállattól? Ha valóban életveszélyben vagy, megértem, de különben kérlek, várj szépen a so¬rodra.
- De szükségetek van rám! Ni'x, tudom, hogy hi¬hetetlen, de rengeteget fejlődtem. Már tudok verekedni is! Képzeld, tegnap megvertem egy lykae nőt!
- Ez egyszerűen csodálatos, drágám! De le kell ten¬nem, különben ez'a GPS, amit Annika a telefonra sze¬reltetett, beméri vagy mit csinál a hívásoddal.
- Ni'x, Annikának tudnia kell, hogy...
- Hogy hol vagy? Drágám, én pontosan tudom. Azt hiszed, hogy csak úgy jókedvemben vagyok bolond?
- Várj! - Emma két kézzel kapaszkodott a telefonba. -Te... szoktál más emlékeivel álmodni?
- Ezt hogy érted?
- Álmodtál már valamiről, ami valaki mással történt meg a múltban? Valami olyanról, amiről te elvileg nem is tudhatsz?
-A múltban?Jaj, dehogyis, drágám! Ez őrültség!
Lachlain visszasántikált a dolgozószobájába, és a hom¬lokát vakarta. A jó lábát használta. A rossz lába borzal¬masan fájt, ráadásul az iménti jelenet Emmával ala¬posan megviselte.
Bowe a szobában várta, kezében egy újabb pohár whiskyvel.
- Na, hogy ment?
- Rosszul. Most már hazugnak is tart. Talán, mert hazudtam neki.
Lachlain leroskadt a fotelbe és masszírozni kezdte a lábát.
- Inkább utána kellett volna elmondanom.
Bowe csodálkozó tekintetét látva hozzátette:
- Útközben meg kellett győznöm arról, hogy nem ő a társam. Hogy ne féljen annyira. Sőt még gúnyolódtam is az ötleten. Most pedig megtorolta.
- Szörnyen nézel ki.
- Úgy is érzem magam.
Nagyon felkavarta, amit Bowe-nak a fogságról me¬sélt. Hiába mondott csak pár szót, az emlékek nagyon fájdalmasak voltak. Pedig még azelőtt történt, hogy lát¬ta, hogy a társát arcon vágja és fojtogatni kezdi a klán egyik tagja.
- Mondjak még egy rossz hírt?
- Ne kímélj!
- Én meg Casszel nem jutottam dűlőre. Egyáltalán nem volt olyan megértő, ahogy reméltük. Már azt is elég rosszul fogadta, hogy most már végképp le kell ró¬lad mondania, de hogy helyette egy vámpírt választasz, ez teljesen kiborította.
- Kit érdekel, hogy...
- Ugyanazzal érvel, amivel majd a vének is fognak. Hogy a vámpírnők köztudottan meddők...
- Akkor nem lesznek gyerekeink. Aminek én a ma¬gam részéről például kimondottan örülök.
Örült, hogy nem lesznek gyerekei. Ez utóbbi meg¬döbbentően hangzott egy olyan férfi szájából, aki sem¬mi másra nem vágyott, mint saját családra - és társra -, de valóban ez volt a helyzet.
Miután ezerkétszáz évig kereste a lányt, nem fog rajta senkivel osztozni.
Bowe összeráncolta homlokát.
- Értem. Látod azt a piros gombot? - mutatott a tele¬fonra. - Azt jelzi, hogy valaki éppen beszél. Harmannt az előbb láttam, Cassnek pedig mobilja van. Úgyhogy valószínűleg a te kis királynéd éppen hazatelefonál. Lachlain vállat vont.
- Fogalma sincs, hogy hol vagyunk. Eszméletlen volt, amikor megérkeztünk.
- Ha elég időt beszélnek vele a telefonon, nem is kell tudnia. Simán bemérhetik, honnan jön a hívás, tudod műholdakkal meg hasonlókkal.
Lachlain vett egy mély levegőt, és magában ezt hozzá adta az utánanézendő szavak listájához. Azt hitte, a műhold a televizioval kapcsolatos, nem a telefonnal.
- Attól függ, mennyire modern - folytatta Bowe -, de akár három perc is elegendő.
A fény kihunyt.
- Oké, jól van, letette. A lámpa újra kigyulladt.
- Folytatja. Biztos, hogy nem akarod leállítani?
A lámpa a következő néhány percben vadul villogott, aztán újra, meg megint újra. A két férfi néma csendben figyelte.
- Nem számít - mondta végül Lachlain. - Nem fo¬gom megtiltani, hogy a családjával beszéljen.
- Olyan alattomosan támadnak majd ránk, mint a pestis.
- Feltéve, ha idetalálnak, és átjutnak a védelmi rend¬szerünkön. Még akkor is ráérek majd kitalálni, hogyan engeszteljem ki őket. Nem az van, hogy állítólag meg¬őrülnek a csillogó tárgyakért? Majd kapnak egy-két ka-rácsonyfadíszt.
- Majd szólj, hogy bevált-e a módszer - ráncolta Bowe a homlokát.
Lachlain dühös arcot vágott, majd az ablakhoz sán¬tikált. Emma éppen akkor lépett ki a kertbe.
- Szóval ott van.
- Honnan tudod? - kérdezte Lachlain anélkül, hogy megfordult volna.
- Megfeszültek az izmaid és előrehajoltál. Ne aggódj. Nemsokára te is ott andalogsz majd vele olyan éjszaká¬kon, mint ez is.
Emma, mintha csak megérezte volna, hogy Lachlain figyeli, az ablak felé fordult. Volt valami kísérteties a szépségében, ahogy ott állt a kavargó ködben, sápadt ar¬ca legalább annyira magával ragadó volt, mint a hold lelette. Ám általában kifejező tekintete most tompán meredt a semmibe.
Lachlain mindennél jobban akarta, de tudta, minél jobban erőlteti, annál nagyobb ellenállásba ütközik. Egyelőre csak a teste viszonozta vonzalmát - ma este a lány is ugyanannyira kívánta -, de legalább ez is valami.
A lány megfordult és nyoma veszett az éjszakában. Emmának itt kell kísértenie. Öt kell kísértenie. Még sokáig bámult utána, miután eltűnt.
- Talán elmondhatnád neki, miért szorít ennyire az idő — szólalt meg Bowe.
Barátja nagy levegőt vett:
- Még sosem volt férfival - vallotta be. Lachlain már rengeteget vívódott azon, vajon elmondja-e Emmának az igazságot, amihez az is hozzátartozott, hogy rettene¬tesen vágyik arra, hogy a magáévá tegye, úgy, hogy ne bántsa. - Szóval, szerinted szóljak neki, hogy figyelj, Emma, jobb, ha együttműködsz, mert akkor kisebb sérülésekkel megúszod?
- Istenem, fogalmam sem volt, hogy még szűz. Nem sokan maradtak a Szövetségben. De persze, nem figyel¬meztetheted, mert csak megijed és még jobban retteg attól az éjszakától.
- A rohadt életbe! - sziszegte Lachlain, mert a kert¬ben Cassandra jelent meg és elindult Emma után.
Most már Bowe is feltápászkodott és egy másik ab¬lakhoz lépett.
- Oké, kézben tartom az ügyet. Miért nem pihensz kicsit?
- Nem. Mennem kell - felelte Lachlain és az ajtó felé indult.
Bowe a vállára tette a kezét.
- Cass egész biztos, hogy nem meri bántani, miután világosan elmondtad, mi a kívánságod. Lemegyek, lekoptatom és beszélek Emmával. Nem lesz semmi baj, meglátod.
- Nem Bowe, lehet... hogy megijeszted.
- Igen, persze - felelte Bowe gúnyosan. - Az imént mindannyian meggyőződhettünk róla, hogy a kis meny¬asszonyod milyen kényes kis madárka. Reméljük, azt a jobb horgot nem fogja rajtam is kipróbálni.
Emma felszökkent a kerti házikó tetejére, és ismét róni kezdte a köröket. Annyira hiányzott az iPodja, hogy akár még arra is hajlandó lett volna, hogy lefeküdjön a hazuggal, csak hogy visszakaphassa.
Bár teljesen mindegy volt, hiszen a vámpírok össze¬törték, és még a „dühös női rock" válogatás is lágy ka¬marazenének tűnt a belsejében forrongó indulatokhoz képest.
Hogy merészelte ezt tenni vele? Azok után, hogy vámpírok támadták meg, végignézte, ahogy Lachlain átváltozik, aztán egy Cass nevű nő fojtogatni kezdi, most meg ez a hazugság...
Minden egyes alkalommal, amikor Emma már-már megbékélt Lachlainnel, sőt kezdte magát jól érezni, ki¬derült valami újabb turpisság. A változások körülötte -körülötte, aki olyan ritkán mozdult ki otthonról, és egy-általán nem tartotta magát rugalmasnak - és a változá¬sok benne, megijesztették. Legalább egyetlen biztos pontot találna ebben a káoszban. Amiben bízhatna.
- Én ki tudlak juttatni - szólalt meg egy hang mö¬götte.
Emma felszisszent, hátraugrott, és egy szélkakas mö¬gé rejtőzött. A házikó tetején Cassandra közeledett. Emma izmai megfeszültek, támadásra készen. Ahány¬szor csak eszébe jutott ez a gyönyörű, szoborszerű lykae ősasszony, aki már évszázadok óta szerelmes Lachlainbe, legszívesebben ott helyben kikaparta volna a szemét.
- Tudok szerezni kocsit - folytatta Cassandra. Fújt a szél, nem nagyon, épp csak annyira, hogy felkavarja a ködöt és Cass napszítta haját félresöpörje normális füléről.
Cass orrát néhány világos apró szeplő díszítette, és Emma mindegyiket gyűlölte külön-külön.
- És miért segítenél? - kérdezte, bár pontosan tudta a választ. A luvnyának Lachlainre fáj a foga.
- Be akar zárni. Bowe elmondta, hogy félig valkűr vagy, és tudom, a valkűrök a fogság puszta gondolatába is belebetegszenek.
Emma elszégyellte magát. Pontosan így van, bölcs el¬lenségem, valkűr vérem szabadságra szomjazik, bár most ez érdekelte legkevésbé. Sokkal jobban zavarta, hogy Lachlain hazudott. Vagy hogy N'ix cserben hagyta, ami¬kor letette a telefont. Tízszer egymás után.
- Neked ebből mi a hasznod? - ismételte meg.
- Nem akarom, hogy Lachlain elkövessen egy óriási hibát, ami ellene fordítaná az egész klánt. Sosem fogad¬nának be. Ha nem most találkoztatok volna, kétszáz évi raboskodás után, pontosan látná, hogy nem te vagy a társa.
Emma úgy tett, mintha valamin éppen nagyon gon¬dolkozna, egyik ujját még az állára is tette.
- De azt már jóval elfogatása előtt is tudta - hatásszü¬net -, hogy te sem.
Cassandra alig tudott magán uralkodni.
Emma sóhajtott a viselkedésén. Ez nem ő volt. Álta¬lában nem volt ilyen tetű. Remekül kijött a Szövetség legkülönbözőbb tagjaival, akik folyamatosan ki-be jár¬káltak vagy repkedtek a házukban. A boszorkányokkal, a démonokkal, a tündérekkel - mindannyiukkal. Tes-sék, újabb változás a személyiségében, amire nem talál magyarázatot.
Mi irritálta annyira ebben a nőben? Miért kalapálta volna be legszívesebben teljes erejéből a földbe? Lehet, hogy jelentkeznie kellene a Jerry Springer show-ba és élő adásban üvölteni, hogy szállj le a pasimról!
Talán féltékeny volt arra az időre, amit Cassandra vele töltött?
- Nézd, Cassandra, nem akarok veled harcolni. És igen, el akarok innen menni, de maximálisan meg kell bíznom benned. Mert... az életem múlhat rajta.
- Esküszöm, hogy nem csaplak be!
Cass a földre pillantott, majd újra Emmára. Mind a ketten hallották a közeledő lépteket.
- De itt, vámpír, sosem nyerhetsz. Sosem lehetsz a klánunk királynéja.
- Pedig nagyon úgy tűnik, hogy az vagyok.
- Egy igazi királyné a napfényben sütkérezik a férje mellett - mosolygott Cassandra mézesmázosan. - És örökösöket szül.
Emma rezzenéstelen arccal hallgatta.
23. FEJEZET
Cassandra és a vámpír beszélgetése nem sok jót ígért.
Bowe közéjük ugrott és egy fenyegető pillantást vetett a lykae lányra.
-Ti meg miről beszéltek?
- Csajos dolgok - vágta rá Cassandra könnyedén. A megjegyzéstől Emma elsápadt.
- Cass, ezen egyszer már végigmentünk. Próbálj meg beletörődni. - Bowe nem éppen a tapintatáról volt híres, és ráadásul soha semmit nem mondott el kétszer. Bármit tett Cassandra, ő szépen helyre fogja hozni. A lány elé lépett. - Menj el, Cass. Szeretnék négyszemközt beszélni Emmával.
- Nem, én... - makacskodott a nő.
Bowe szeme fenyegetően megvillant, és keze ökölbe szorult. Nem fogja hagyni, hogy legjobb barátja úgy végezze, mint ő. Ha kell, lehajítja a lányt a tetőről.
- Menj el!
- Különben is, már végeztünk - felelte Cass nyugod¬tan, de azért sebesen hátrálni kezdett. - Megyek és meg¬látogatom Lachlaint, amíg ti itt dumcsiztok.
Bowe megkönnyebbülten látta, hogy a vámpír ezt egyáltalán nem tartja annyira jó ötletnek, sőt összerán¬colja homlokát, és dühösen pislog. Bowe még soha éle¬tében nem szemlélte ilyen elégedetten a hisztéria kö¬zelgő jeleit. Igaz, annak még jobban örült volna, hogy Emma tiltakozik, a lány azonban egyetlen szót sem szólt.
- Gondolkozz, vámpír, az ajánlatomon — szólt vissza Cassandra búcsúzóul, azzal leszökkent a tetőről.
- Mit akart tőled? - kérdezte Bowe, miután kettesben maradtak.
- Mi közöd hozzá?
Bowe tekintete ismét haragosan megvillant. Emmát a legkevésbé sem érdekelte.
- Nálam ezzel ne próbálkozz. Tudom, ha csak egyet¬len ujjal is hozzámérsz, Lachlain szétrúgja a seggedet. Oké?
- Furcsán beszélsz!
- Pedig le merném fogadni... - sóhajtott Emma. Bowe meglepődött. Barátja elmondása alapján egy
visszahúzódó teremtésre számított.
- Rendben. Ha nem akarod, ne mondd el, miben mesterkedik Cassandra. Viszont megtennéd azt a szíves¬séget, hogy sétálsz velem egy kicsit?
- Kösz, de nem. Nem érek rá.
- Túlságosan lefoglal, hogy a tetőn járkálj egy ködös éjszakán, magadban motyogva?
- Milyen szerencsés vagy, hogy a sors ilyen kitűnő megfigyelőképességgel ajándékozott meg! - mondta Emma, és elfordult.
- Apropó, ajándék - képzeld, ma jött neked valami. Emma megtorpant, és fejét félrehajtva gyanakodva
nézett Bowe-ra.
- Ajándék?
Bowe alig tudta a meglepetését palástolni. Hát igen. A pletykáknak igazuk van. A valkűr kapzsi fajta.
- Hallgass végig, és megmutatom.
Emma az alsó ajkát harapdálta, úgy mérlegelte az ajánlatot és közben elővillant a szemfoga. Bowe mind¬eddig még sosem beszélt vámpírral. Kivéve, ha éppen elfogta és kínvallatásnak vetette alá őket.
- Oké. Öt perc. De csak az ajándék miatt.
Bowe a karját nyújtotta, hogy lesegítse a tetőről, de legnagyobb döbbenetére Emma lépett egyet és olyan természetességgel folytatta a földön az útját, mintha nem is méterek, hanem mindössze néhány centi válasz¬totta volna el a földtől.
Bowe eltátotta a száját, majd megrázta magát és kö¬vette a vámpírt.
- Tudom, hogy dühös vagy Lachlainre. Azért, mert hazudott, vagy azért, mert megtudtad, hogy ki vagy?
- Nem azért, hogy ki vagyok, hanem azért, akinek má¬sok hisznek. Egyébként meg nem haragszom annyira.
- Nem ok nélkül tette. Ő híresen becsületes férfi, aki mindent megtenne, hogy mellette maradj. És tényleg te vagy a társa.
- Hát ez hihetetlen! Nem bírom tovább hallgatni.
- Figyelmeztettem Lachlaint, hogy ne legyen makacs és ostoba, de rád is ugyanez vonatkozik.
Emma szeme ezüst szikrákat szórt a dühtől, ám Bowe, ezzel mit sem törődve, karon fogta és az istállók¬hoz kormányozta.
- Na, akkor fejezzük be a felesleges udvariaskodást és térjünk a lényegre. Lachlain nem enged el. A családod szeretné, ha visszatérnél. Ez könnyen háborúhoz vezet¬het. Hacsak nem akadályozod meg.
- Fogd már fel! - csattant fel Emma. - Nem lesz há¬ború, mert nem akarok vele maradni! Érted? Nem ma¬radok! - Kitépte a karját Bowe szorításából. - És ame¬lyik lykae meg meri ragadni a könyökömet, elbúcsúzhat a mancsától!
Dühösen elindult kifelé az istállóból. Majd anélkül, hogy Bowe egyetlen hanggal is utalt volna az ajándékra, megtorpant a kanca előtt, amely aznap reggel érkezett a kastélyba. Odalépett és gyengéden megveregette a pofáját. Különös, gondolta Bowe. Mintha megérezte volna, melyik a lova. Istenverte kapzsi valkűrje.
Emma ellágyult tekintettel nézte a lovat és közben azt suttogta:
- Szervusz, gyönyörű! Istenem, mennyire szép vagy! — Szerelem volt az első látásra.
Bowe - bár az az irracionális érzése támadt, hogy fél¬beszakít valamit - folytatta:
- Mindig azt gondoltam, hogy a vámpírok természe¬tüknél fogva racionális lények. Lachlain soha nem en¬ged el, pont. Viszont egy gazdag, vonzó férfi, király, aki életed végéig imádattal csüggene rajtad és mindentől megvédene. Semmi mást nem kell tenned, csak igent mondanod.
- Figyelj, Bowen, én nem vagyok ilyen számító. -Emma az istálló ajtajának dőlt, olyan természetesen viselkedett, mintha nem is most járt volna ott először. Egyik karjával átölelte a ló nyakát, és megveregette a po¬fáját. - Ha akarnám, eljátszhatnám, hogy Lachlain becstelensége egyáltalán nem fáj, hogy jobban szeretek itt lenni, mint otthon, a saját országomban, és még azon is túl tudnám tenni magam, hogy évszázadokkal öre¬gebb, mint én. De attól még a klán ugyanúgy gyűlölni fog, és folyamatos lykae-támadásoknak leszek kitéve. A családom pedig soha nem fogja befogadni, és előbb-utóbb úgyis választanom kell közöttük.
Amíg beszélt, arckifejezése lassan dühösből hajthatat¬lanná változott. A felét sem mondta el annak, ami bánt¬ja. Tekintete olyan volt, mint az űzött vadé. Lachlain társát kétségek gyötörték. Méghozzá súlyosak.
Pont, ahogy annak idején Mariah-t.
- És még mi a baj? Valami más is nyomaszt.
- Semmi... csak ez az egész... olyan sok- suttogta vé¬gül.
- De mégis mi?
Emma megrázta a fejét és vonásai újra megkemé¬nyedtek.
- Én alapvetően zárkózott vagyok, és nem is ismerlek. Ráadásul te vagy Lachlain legjobb barátja. Nem mon¬dok semmit.
- Bízhatsz bennem. Nem mondok neki semmit, ha nem akarod.
- Hát... Mostanában azért vannak fenntartásaim a vérfarkasokkal kapcsolatban. Az a sok hazugság meg fojtogatás. Kicsit kellemetlen. Remélem, megérted.
Bár Bowe tudta, hogy Emma elsősorban Lachlain viselkedésére céloz, mégis szolidáris volt barátjával.
- Szerencsére, szépen elbántál Cassandrával.
- Nem akarok olyan helyen lakni, ahol egyfolytában résen kell lennem, mert bármikor megtámadhatnak vagy parancsolgathatnak nekem.
Bowe elhelyezkedett az egyik szénabálán.
- Lachlain nem éri el az öccsét. Cassandra megőrjíti, a lába halálra kínozza, és közben teljes erőből próbál felzárkózni a 21. századhoz. De ami a legrosszabb, nem tud téged boldoggá tenni - sorolta, majd kihúzott egy szénaszálat, rágcsálni kezdte, és egy másikat Emma felé nyújtott.
- Köszönöm, én nem élek vele - mondta Emma un¬dokul.
Bowe vállat vont.
- Cass majd lecsillapodik. Lachlain lába begyógyul, hamarosan akklimatizálódik, és előbb-utóbb Garreth is felbukkan. Viszont mindez egyáltalán nem számít, ha te továbbra is szenvedsz.
Emma elfordult, homlokát a lóhoz támasztotta és halkan azt válaszolta:
- Őszintén sajnálom, hogy ilyen sok a gondja, de nem kényszeríthetem magam tudatosan, hogy legyek boldog. Annak magától kell jönnie.
- Csak adj egy esélyt. Ha már valamennyire sikerül kiheverni... a múltat, rá fogsz jönni, hogy milyen jó em¬ber.
-Teljesen mindegy, hogy én esetleg mit akarok, ugye?
- Igen. Teljesen. De ha akarod, nagyon szívesen adok néhány használati utasítást Lachlainhez.
- Használati utasítást? Lachlainhez? — ismételte meg Emma.
-Aha.
Az ajánlat annyira nagyképűnek hangzott, hogy Em¬ma nem tehetett mást, mint rábólintott.
- Szóval?
- Először is meg kell értened, bármit tesz, csak azért teszi, hogy te boldog legyél. - Emma tiltakozni akart, de Bowe megelőzte. — Szóval, ha valami olyat csinál, ami neked nem tetszik, elég ha annyit mondasz, hogy saj-nálod, de ez neked nem jó, ez téged boldogtalanná tesz.
Amikor erre Emma elkomorodott, Bowe így folytatta:
- Mit éreztél például akkor, amikor hazudott?
Emma egy ideig elmélyülten tanulmányozta a csiz¬mája orrát, és köröket rajzolgatott vele a porba, majd így felelt:
- Azt, hogy elárult. Es megbántott.
- Gondold végig! Szerinted, akkor mit csinálna, ha csak annyit mondanál: Lachlain, most nagyon megbán¬tottál.
Emma felnézett, és eltűnődve nézte Bowe-t hosszú másodpercekig.
Bowe felállt, leporolta a nadrágját, az ajtó felé indult, majd foghegyről odavetette:
- Ja, és a ló a tiéd.
Mielőtt kiment, még látta, ahogy a kanca Emma ha¬ját szaglássza, és kis híján földre dönti a lányt.
- Hát meg sem öleled régi barátnédat? - búgta Cassand¬ra és lebiggyesztette az ajkát.
- Csak ha hajlandó beérni ennyivel - felelte Lachlain türelmetlenül. Hol késik már Bowe? Vakon megbízott a barátjában, és még a társát is rábízta, de akkor is ipar¬kodhatott volna.
Cass még mindig kitárt karral várakozott:
- Úristen, Lachlain, már évszázadok óta nem látta¬lak.
- És ha Emma pont akkor jön be, amikor éppen „ölelkezünk"? Szerinted, mit érezne?
Cass dühösen belevágódott az egyik székbe az íróasz¬tal előtt.
- Semmit! Mert egyáltalán nem érdekled. Én viszont százötven évig sirattalak, mint egy tisztességes özvegy.
- Csak az idődet vesztegetted. Ha meghaltam volna, akkor is.
- Bowe mindent elmondott. Hogy ki ő és te hol vol¬tál. Semmi keresnivalója itt. Megkínoztak, és még nem nyerted vissza a józan eszedet.
Lachlain még csak nem is haragudott. Eletében sem¬miben nem volt annyira biztos, mint hogy Emma az igazi. Rájött, hogy az okok, amiért annyi éven át barát¬kozott Cassandrával, időközben megszűntek létezni.
A múltban sajnálta a lányt. Hozzá hasonlóan Cass is évszázadokig hiába kereste a társát, és ő is ugyanolyan nehezen viselte. Ám amíg Lachlain a háborúkban ve¬zette le a feszültséget, minden csatában az első sorban küzdött, és minden veszélyes külföldi megbízatásra önként jelentkezett, hátha ott bukkan a társára, Cas¬sandra rávetette magát.
- Ki volt melletted, amikor meghalt az apád? Aztán az anyád? Ki segített az öcséd keresésében?
- Az egész klán - felelte Lachlain fásultan. Cassandra szája elvékonyodott a dühtől, ám a követ¬kező percben összeszedte magát.
- Lachlain, annyi mindenen mentünk együtt keresz¬tül. Mi ketten egyformák vagyunk. Szerinted mit szól¬nának a szüleid, hogy egy vámpírt választasz társadul? Es Garreth? Gondolj bele, mekkora szégyent hozol rá.
Az igazat megvallva, Lachlainnek fogalma sem volt, hogy fogadták volna Emmát a szülei. Haláluk előtt őszintén sajnálták, hogy még egyik fiúk sem találta meg a társát, hiába keresték már évszázadok óta, és pontosan értették, hogy ez mekkora fájdalmat okoz, különösen legidősebb gyereküknek, Lachlainnek. Ugyanakkor gyűlölték a vámpírokat - elvetemült parazitáknak tar¬tották őket, akik megmételyezik a világ körforgását. Garreth nevében szintén nem nyilatkozhatott, így csak annyit mondott:
- Tiszta szívemből várom a napot, hogy te is megta-
Iáld a társad, és rájöjj, milyen nevetséges és hiábavaló volt ez a mostani jelenet.
Bowe ebben a percben csörtetett be a szobába. Lach¬lain kérdő tekintetére vállat vont, mert a beszélgetés Emmával nem végződött teljes sikerrel.
Közvetlenül utána Harmann futott be, izzadtan, fúj¬tatva, hevesen gesztikulálva, a teljes ellentéte a hűvös, flegma Bowe-nak.
- A személyzet indulásra kész. Csak ellenőrizni akar¬tam, van-e még valamire szüksége, mielőtt elmegyünk.
- Nem, köszönjük.
- Ha mégis, a számom be van programozva a tele¬fonba.
- Köszönöm, ez igazán jó hír - mormogta Lachlain. Mindeddig azt gondolta, hogy szépen elboldogul az új évezredben, de most kezdett elbizonytalanodni.
- Es még nem pakoltuk ki a csomagokat, uram, ame¬lyek a királyné számára érkeztek - lihegte az intéző, akin már a végkimerülés jelei mutatkoztak.
- Menj, Harmann, nyugodtan. - Az inas úgy nézett ki, mintha rögtön elájulna.
Harmann hálásan rápillantott Lachlainre, és kisétált az ajtón.
- Ajándékokkal semmire sem mész nála - jegyezte meg Cassandra epésen.
- Nem igaz - szólt közbe Bowe, majd elővett egy pi¬ros almát a kabátja zsebéből, és megtörölgette az in¬gében. — Tanúsíthatom, hogy a királyné igenis örül az ajándékoknak.
Amikor Lachlain felhúzta a szemöldökét, így szólt:
- Megmutattam neki a lovat - tette hozzá magyará¬zatképp. - Ne haragudj, hogy lelőttem a poénod -mondta, bár hangjában nyoma sem volt sajnálkozásnak.
Lachlain vállat vont, mintha ez az egész nem érdekel¬né, bár szívesen megnézte volna Emma reakcióját, és hogy vajon ez a gesztus meglágyította-e valamennyire a szívét.
- A jó hír viszont az, hogy egyáltalán nem örült an¬nak, hogy Cass beszélni akar veled. Sőt kifejezetten za¬varta a kis valkűrödet.
Lehet, hogy Emma. féltékeny? Bár tudta, hogy a lányt soha nem fogja ugyanaz a marcangoló kín gyötörni, ami őt, de nem baj, a legkisebb jellel beéri. Aztán elko¬morodott. Nem akarta, hogy Emma idegeskedjen.
- Cassandra, te most elmész, és csak akkor jössz visz-sza, ha Emmaline is úgy akarja. Es ne is próbálkozz, mert már eldöntöttem.
A nő nem akart hinni a fülének, elvörösödött, majd egész testében remegve talpra ugrott.
- Lehet, hogy nem én vagyok az igazi, de, majd ha meggyógyulsz, rá fogsz jönni, hogy az a vámpír sem - és kirohant az ajtón.
- Elintézem, hogy tényleg elmenjen — mondta Bowe. - Csak előtte beugrom a konyhába. Egy egész hadsereg¬nek főztek. - Pár percig habozott, aztán hozzátette: -Sok szerencsét!
A király a rezidenciájában volt a királynéjával, egy lykae - több száz éves keresés után - végre megtalálta a társát, és telihold volt. A kastélyban mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Kivéve Emmát.
Lachlain kifutott az időből. Es a lehetőségekből. Pil¬lantása a pohárszékre esett, a holdfényben megcsillan¬tak az üvegek.
24. FEJEZET
Emma Lachlain karjában ébredt, arcát a férfi mellkasá¬ba fúrta, aki gyengéden simogatta a haját. Még mielőtt dührohamot kapott volna, hogy Lachlain álmában át merészelte vinni az ágyba, rájött, hogy a földön feksze¬nek, az ő takarói alatt.
Aztán eszébe jutott, mit álmodott.
Az egész nagyon régen történt, Lachlain háborúzott, és két ütközet között múlatta az időt. Garreth és Heath - talán a testvérei? - és még néhány lykae harcos arról beszélgettek, milyennek képzelik jövendő társukat. Keltául beszéltek, de Emma mindent értett.
— Nem bánnám, ha csinos lenne és formás - mondta egy Uilleam nevű katona, majd két kezével két keblet rajzolt maga elé.
— En beérném egy jó kis markolni való seggel — mondta egy másik.
Elhallgatott, mert Lachlain közeledett, aki előtt nem szívesen beszéltek ezekről a dolgokról.
Lachlain volt közöttük a legidősebb, és ő várt a leghosz-szabb ideje. Kilencszáz éve.
A férfi azonban ügyet sem vetett társaira, hanem folytat¬ta útját a tábor mellett csörgedező patakhoz. Könnyű lépteit még a súlyos páncél sem nehezítette. Egy csendesebb szakasz mellett letérdelt a partra és megmosta az arcát.
Képmása egy röpke másodpercig megcsillant a vízen. Látszott, hogy már napok óta nem borotválkozott, és egy hosszú, mély vágás hasította ketté a homlokát. Haja hosz-szan lógott.
Emma egész egyszerűen lenyűgözőnek találta és a teste azonnal reagált az álombéli férfira.
Amikor Lachlain a sarkán ülve felnézett a kék égre, Emma ugyanúgy érezte a nap melegét, mintha ő is ott lett volna. A férfiba hirtelen kínzó fájdalom nyílalt. Hol van? Miért nem találom...
Emma szeme felpattant. Lachlain őt kereste. Utána vágyakozott.
Már látta a férfit dühösnek, elveszettnek, gyűiölkö-dőnek, de tekintetében még sosem látta azt a szomo¬rúságot, amit most álmában.
- Jól aludtál? - kérdezte Lachlain, mint aki nehezen találja a szavakat.
-Te itt aludtál? Velem? -Ja-
- De miért?
- Mert te itt szeretsz. Én meg veled szeretek.
- És nekem nincs semmi beleszólásom?
Lachlain a megjegyzést elengedte füle mellett és azt mondta:
- Hoztam neked valamit - azzal maga mögé nyúlt és előhúzta... az aranyláncot Emma előző álmából. A lány megbűvölve nézte: életben még sokkal gyönyörűbb volt.
- Tetszik? Annyit gondolkoztam, vajon minek örül¬nél.
A nyaklánc ide-oda járt, mint valami inga, Emma pe¬dig le sem tudta venni róla a tekintetét. Ujabb bizo¬nyíték, hogy elméje kezd elborulni. Kész szerencse, hogy egészséges cinizmusát még sikerült megőriznie.
- Cassandra biztos örül majd, ha rajtam látja - mor¬mogta szórakozottan.
Lachlain markába zárta a láncot, és Emma felocsú¬dott.
- Ezt most miért mondtad?
Mint mindig, ha legszívesebben hazudott volna, de nem tudott, Emma most is kérdéssel válaszolt.
- Miért, szerinted nem lenne féltékeny, hogy ékszert vettél nekem?
Lachlain még mindig komoran nézett rá.
-Teljesen egyértelmű, hogy hajt rád.
- Ez igaz - ismerte be Lachlain, és Emma meglepő¬dött az őszinteségén. - De már elment. Hazaküldtem, és csak akkor jöhet vissza, ha te is úgy akarod. Különben soha. Nem akarom, hogy bárki vagy bármi miatt rosszul érezd magad a saját otthonodban.
- Ez itt nem az én otthonom - sziszegte Emma ösz-szeszorított foggal. Fel akart kelni, de Lachlain a vállánál fogva visszarántotta.
- Emma, akár tetszik, akár nem, ez a te otthonod. Mindig is az volt, mindig is az lesz.
- Nem, nem és nem! - kiabálta Emma és ellökte a fér¬fi kezét. - Nem kellesz sem te, sem a házad! Azok után, hogy ennyire megbántottál.
Lachlain teste megfeszült, tekintete furcsán üressé vált. Mint aki kudarcot vallott.
- Mikor? Hogyan?
- Amikor hazudtál... az fájt.
- Nem akartam hazudni - felelte Lachlain, és kisimí¬totta Emma haját az arcából. - De azt hittem, még nem állsz készen a teljes igazságra. Meg éreztem a fenyegető vámpírveszélyt és féltem, hogy ott hagysz.
- És az, hogy elszakítasz a családomtól, még ennél is jobban fáj.
- Elviszlek hozzájuk - vágta rá Lachlain gyorsan. -Most találkoznom kell a klán tagjaival, aztán lesz még egy kis dolgom. Utána viszont személyesen viszlek haza. De egyedül nem mehetsz.
-Miért?
- Mert rossz érzésem van. Azt akarom, hogy egy nap belém szeress. Tudom, hogy nem fogsz, és rettegek, hogy elveszíthetlek. Ok meg majd telebeszélik a fejedet
és meggyőznek, hogy ez az egész teljesen értelmetlen. Annika lehet, hogy még a végén zárt osztályra vitetné.
- Tudom, hogyha betennéd a lábadat a rendbe, ma¬gát a poklot kéne megjárnom, hogy visszaszerezzelek.
- És nem adnád fel.
- Dehogyis! Végre megtaláltalak, eszemben sincs elveszíteni!
Emma megdörzsölte a homlokát.
- De miért vagy ebben ennyire biztos? Próbáld meg¬érteni, valakinek, aki nem lykae, ez az egész kissé ijesz¬tően hangzik. Még csak egy hete ismersz!
- Viszont egész életemben vártalak.
- Igen, de ez még nem jogosít fel arra, hogy fogság¬ban tarts.
- Nem, de olyan jó érzés, hogy itt vagy mellettem. El sem hiszed mennyire - suttogta Lachlain.
Emmát nem érdekelte, mennyire melegen cseng Lachlain hangja, nem érdekelte az álma.
- Emma, innál belőlem? Emma elfintorodott.
- Fúúj! Alkoholszagod van!
- Igen, ittam egy-két pohárkával.
- Akkor kösz, nem, passzolok.
Lachlain pár percig hallgatott, majd újra elővette a nyakláncot.
- Szeretném, ha felvennéd - mondta, azzal előreha¬jolt, és ráadta a lányra. Nyakát mindössze néhány centi választotta el Emma szájától.
- Megvágtad magad — dünnyögte Emma nagy önfe¬gyelemről tanúságot téve.
-Tényleg?
Emma megnyalta a szája szélét, bár továbbra is meg¬próbált ellenállni.
- Istenem, vidd innen a nyakad!- zihálta.
A következő pillanatban Lachlain megfogta a fejét és magához vonta, és a száját a bőréhez nyomta.
Emma megpróbálta ellökni, de esélye sem volt. Végül nem küzdött tovább ösztönei ellen, képtelen volt meg¬állni, hogy ne nyújtsa ki a nyelvét. Lassan megnyalta Lachlain bőrét, élvezte az ízét, és tudta, hogy a férfi teste a kéjtől feszül.
Majd felnyögött és Lachlainbe vájta a fogát.
25. FEJEZET
Miközben Emma ivott, Lachlain a karjába vette a lányt, és az ágy szélére ült vele, majd terpeszben az ölébe ül¬tette.
Tudta, hogy a lány mindezt nem is érzékeli, édesen rátapadt, két karját összekulcsolta a tarkóján és mohón szívta a vérét. A nyaklánc időnként hozzáütődött Lach¬lain mellkasához.
Emma egy mélyet szívott.
- Lassabban... Emma.
Amikor nem reagált, Lachlain valami olyat tett, amin saját maga is meglepődött. Kibontakozott Emma kar¬jából.
A lány megszédült és Lachlainbe kapaszkodott.
- Mi történik velem? — kérdezte elfúló hangon. Leitattalak, és most vissza fogok élni a helyzettel...
- Olyan... furcsán érzem magam.
Amikor Lachlain felhúzta a hálóingét, nem tiltako¬zott, és akkor sem, amikor a lába közé nyúlt. A férfi fel¬nyögött, amikor megérezte, hogy milyen nedves. Az erekciója majd szétvetette a nadrágját.
A lány egyre forróbban és szaporábban lélegzett.
Megnyalta a nyakát, ahogy a férfi ujja egyre mélyebbre hatolt szűk hüvelyében. Arcát az övéhez dörzsölte és egyre hangosabban zihált.
- Minden forog - suttogta.
Lachlaint bűntudat gyötörte, de tudta, hogy ideje eljutniuk a következő lépcsőfokra és nem érdekelték a következmények.
- Nyisd szét még jobban a térded, és ülj a kezemre. Emma így is tett.
- Lachlain, nem bírom tovább - duruzsolta rekedt, átkozottul szexi hangon.
Emma nyöszörgött, ahogy a férfi előrehajolt, és a mellbimbóját szájába vette.
- Majd én segítek - zihálta Lachlain, miközben sza¬bad kezével kigombolta a nadrágját, és a farka előrelen¬dült. - Emma... beléd akarok hatolni. Most magamra ültetlek...!
Egyre lejjebb húzta Emma csípőjét. Óvatosan. Ez lesz az első. Olyan kicsi.
- Meglátod, jó lesz. Megnyugszunk és elmúlik belő¬lünk ez a sóvárgó fájdalom - zihálta a lány mellébe. Ám abban a pillanatban, amikor behatolt volna nedves és lüktető ágyékába, amikor végre teljes egészében érez¬hette volna a lányból áradó forróságot, Emma kitépte magát a karjából, és az ágytámla felé kúszott.
A férfi felhördült csalódottságában. Visszarántotta a lányt, aki a vállán landolt.
- Nem, valami nem stimmel! - nyögte, és arcát két kezébe temette. - Annyira szédülök.
Zárd vissza a fenevadat a ketrecébe. Korábban meg¬esküdött Emmának, hogy csak akkor ér hozzá, ha ő is akarja. De a hálóing alig takarta el a lány testét, és a vö¬rös selyem olyan hívogató volt a fehér húson... Nem, Lachlain eleget várt... iszonyúan kívánta...
Egy morgással elkapta a lányt, és hasra dobta. Lefog¬ta, és kiszabadította tökéletes, formás fenekét. Fel¬nyögött, és kezével rácsapott Emma fenekére, bár esze ágában sem volt megütni. Amióta csak találkoztak, Lachlain kénytelen volt minden egyes nap a zuhanyban könnyíteni magán. Mivel még érezte a lány illatát, és keze őrizte testéhek melegét, általában hihetetlenül erőteljes eredményt produkált.
Emma levegőért kapkodott, amikor Lachlain a fene¬két gyúrta. Elég, abba kell hagynia.
Itt az ideje egy újabb zuhanynak.
Emma még mindig érezte a férfi kezének nyomát. Nem megütötte, hanem - Freya úgy segítse - a legfinomabb masszázsban részesítette.
Mi történik vele? Miért vannak ilyen gondolatai? Emma reszketett és nyöszörgött. A fenevadat a ketrec¬be? - Lachlain legalábbis ezt mondta. Mindenesetre a fenevad most kidugta az egyik mancsát a rácsokon, és jó nagyot húzott a hátsójára. Olyan izgatóan és olyan férfi¬asan, hogy Emma úgy érezte, mindjárt darabokra hul¬lik, miközben a csípőjét vadul dörzsölte az ágyhoz.
Emma a legszívesebben magához nyúlt volna. Sze¬retett volna könyörögni Lachlainnek, hogy azonnal hág¬ja meg. Teste fájdalmasan sajgott, ahogy próbált úrrá lenni rajta.
A lánc, amit Lachlain a nyakába kapcsolt, fejedelmi darab volt: díszei és fonatai vízesésként omlottak a mel¬lére. Nehéz volt, és Emma dögösnek és bujának érezte magát benne. Valahányszor megmozdult, meglendült és a mellbimbóját súrolta.
Valami a nyakékben, és ahogy Lachlain ráadta... mintha azt jelezte volna, hogy ő már a férfi tulajdona.
Aznap este valamit csinált vele, az egész biztos. Az ágy forgott és neki pedig egyfolytában... vihognia kellett. Ráadásul a keze fel-alá járt a testén. Igaz, tisztán és vilá¬gosan gondolkozott, csak éppen lassabban és kevésbé racionálisan, mint egyébként...
Biztos, hogy már nem sokáig bírja és hamarosan kö¬nyörögni fog Lachlainnek. Már ott is volt a nyelve he¬gyén, hogy kérlek.
Nem! Már így is éppen eléggé különbözött a rendje tagjaitól - félig vámpír, gyűlölt ellenség, a nagynénjeihez képest gyenge virágszál.
Vajon hogy fogadnák, ha a hazatérő vámpír-valkűr egyfolytában a vérfarkasa után sírna?
Undort és csalódást éreznének, szinte látta maga előtt szomorú tekintetüket. Amellett, abban is biztos volt, hogy ha ebbe beleegyezne, nem tudna többet ellenállni Lachlainnek - megadóan rebegné, hogy „kérlek". Ha megadná magát, nem mehetne haza. Soha. Sőt félt tőle, hogy azt is elfelejtené, hogy valaha akart.
Az ágy vadul forgott. Hirtelen rájött.
Lachlain berúgatta.
A szemétláda berúgott... hogy őt is... amikor iszik be¬lőle. A rohadék! Emmának ez eszébe se jutott!
Ezért csúnyán megfizet. Tőrbe csalta, amikor a legke¬vésbé számít rá! Nem, nem bízhat a lykae-ban. Megígér¬te, hogy soha többet nem hazudik, erre tessék. Ujabb alattomos húzás.
A múltban ezt fel sem vette volna. Bambán bólintott volna, hát igen, most is nélküle döntöttek, az ő érzései és vágyai senkit nem érdekelnek. Most viszont már kikéri magának. Meg fogja Lachlaint leckéztetni. Meg kell tanulnia, hogy az elmúlt héten Emma valaki más lett, valaki, akivel senki nem baszakodhat.
Mikor Lachlain távozása óta mintegy kétszázhatvan-hatodszorra nyalta meg az ajkát, készen állt a terv.
Egy ádáz, ördögi terv. Zavartan körülnézett, hátha valaki kihallgatta a gondolatait. Ha Lachlain piszkos játszmát akar, ha a képébe vágja azt a kesztyűt, rajta ne múljon, ő áll elébe...
Meg tudja tenni. A fenébe, tud ám gonosz is lenni, bizony, hogy tud.
Kiskorában egyszer megkérdezte Myst nénikéjét, hogy a vámpírok miért olyan gonoszok?
- Mert ilyen a természetük - felelte nagynénje. Most pedig Emma részegen vigyorgott.
Hátakkor vissza a természethez.
Később arra ébredt, hogy megszólalt a telefon. Biztos hogy soha, egyetlen berendezés nem adott ki még ennyire elviselhetetlen hangot a távközlés egész történeté¬ben. Emma legszívesebben belekalapálta volna a földbe.
Álmosan kinyitotta a szemét, megfordult, pont ami¬kor Lachlain feltápászkodott az ágyról és odasántikált, hogy felvegye.
Emma felnyújtotta a kezét és végigsimította a meleg ágytakarót. A férfi azon feküdt, kinyújtózva. Vajon nézte, ahogy alszik?
- Még mindig nem jött vissza? - mondta Lachlain a telefonba. - Keressétek tovább... Nem érdekel. Azonnal hívjatok, ahogy van valami híretek. - Letette a kagylót és beletúrt a hajába. Emma még soha életében nem találkozott senkivel, aki olyan megviseltnek tűnt volna, mint most Lachlain. Hallotta, ahogy nagyot sóhajt, és a keze ökölbe szorul. Tudta, hogy az öccsét keresi, és őszin-
tén sajnálta, hogy nem találja. És az elmúlt közel kétszáz év alatt nem is tudta értesíteni, hogy életben van. Emma teljesen együtt érzett vele. Amíg fel nem kelt.
Abban a pillanatban ugyanis a fejében valami elkez¬dett hangosan dobolni, és ahogy kibotorkált a fürdő¬szobába, észrevette, hogy teljesen kiszáradt a szája. A fogmosás és a zuhanyozás enyhítette a fejfájást, ám ugyanúgy szédült, mint korábban.
Hála a vérfarkasnak, a lehető legrosszabb fejfájás gyötörte - az, amiről már annyit olvasott, de még sosem tapasztalta személyesen. Legalábbis eddig. Ha Lachlain valóban csak bedobott volna „egy-két" pohárkával, ahogy állította, akkor biztos, hogy ő sem rúgott volna be annyira, és most nem lenne másnapos. Eszébe jutott, hogy tegnap éjjel felöltözött, és újabb felfedezőútra in¬dult a kertben, méghozzá euforikus állapotban, ami egészen addig tartott, míg hajnalban a takarói közé nem zuhant. És a masszív kastély padlója tuti, hogy imboly¬gott.
Az biztos, hogy Lachlain ivott, mint a gödény. A rohadék.
Amikor kijött a fürdőszobából és törölközőbe csavar¬va a szekrényhez lépett, Lachlain árgus szemmel figyel¬te, ahogy kinyitja az ajtót. A gardrób tele volt új ruhák¬kal. És cipőkkel. Meg táskákkal.
Emma átnézte az ajándékokat, alaposan, tüzetes szemmel. Mert ha valamire, akkor az öltözködésére ké¬nyes volt. Nem tehetett róla. Kizárólag eredeti vagy egyedi tervezésű, designer darabokban - Európából sze¬retettel - érezte jól magát.
- Na, tetszik? - kérdezte Lachlain flegmán.
Emma oldalra biccentette a fejét. Egy kisebb dühro¬hamot azért le kellett küzdenie, amikor látta, hogy saját kofferja eltűnt.
- Ahogy hazaérek, mindenért el fogok küldetni -mondta a legnagyobb őszinteséggel.
Laza kézmozdulattal jelezte, hogy Lachlainnek ideje elfordulnia. Amikor a férfi így is tett, Emma villámsebe¬sen magára kapott egy bő pulóvert és egy farmert, amiben könnyen tud majd futni.
Visszament az ágyhoz, leült, és csak ekkor vette észre a redőnyöket az ablakon. Hát persze, erre is gondolt. Meg arra, hogy Emma most már örökké itt marad. Lesz ám meglepetés...
- És ez?
- Ma szerelték fel. Naplementekor kinyílik, hajnal¬ban becsukódik. Automatikusan.
- De még csukva van.
- Még nem ment le teljesen a nap - nézett Lachlain mélyen Emma szemébe.
Emma vállat vont, bár elgondolkozott azon, hogy va¬jon miért ébredt aznap olyan korán.
- Meg sem kérdezted, hogy akarok-e inni.
- Akarsz? — Lachlain csodálkozva nézett rá.
- Rögtön azután, hogy megfújtad a szondát. Azt méri, hogy mennyit ittál - tette hozzá magyarázatkép¬pen.
Lachlainnek arcizma sem rándult.
- Ma egyáltalán nem ittam alkoholt és csak téged akarlak megízlelni. - Leült, szorosan Emma mellé.
-Tegnap este miért rohantál ki a zuhanyba? Úgy ér¬zed, bemocskol az aktus?
Rövid kacaj.
- Emma, ez a legerotikusabb dolog, ami valaha is tör-
tént velem. A zuhanyban csak könnyítettem magamon, hogy ne szegjem meg az eskümet.
- Úgy érted, hogy... Jaj! - Emma elfintorodott.
- Bizony ám - mosolyodott el Lachlain, és ránézett. -Minden közös esténket úgy végzem be, mint egy ka¬masz.
El sem pirult, úgy ismerte be, miben mesterkedik es¬ténként a fürdőszobában, alig néhány méterre tőle. Pont akkor, amikor Emma is sajgó testtel dobálta magát az ágyban, és megpróbált nem magához nyúlni. Mi¬lyen... izgató. Emma nyakig vörösödött, legalább any-nyira saját gondolataitól, mint Lachlain vallomásától.
Bárcsak végignézhetném.
Nem, nem és nem. Ha továbbra is ilyen áhítattal nézi a lykae szexi és önelégült vigyorát, még a végén elfelejti a tervét, és azt is, hogy a férfi direkt megvágta magát, lépre csalta, aztán le is fogta, amíg nem ivott.
De nem ússza meg büntetlenül. Ahogy senki más sem, aki a jövőben szórakozni mer a vámpír Emmaline Troy-jal.
Amikor egy halk, zümmögő hang kíséretében kinyílt a redőny és feltárult mögötte a holdfényes éjszaka, Em ma így szólt:
- Figyelj, Lachlain, kitaláltam valamit.
Tényleg lesz elég ereje, hogy megtorolja a sérelmeit? Hogy megfizettesse vele, amit elkövetett ellene? Emmát magát is meglepte a válasz.
- Azt hiszem, tudom, hogyan tehetnénk még élveze-tesebbé az aktust.
- Hallgatlak - vágta rá Lachlain gyorsan.
- Szóval arra gondoltam... - dorombolta Emma, mi közben letérdelt a férfi elé, és finom, halvány kezével gyengéden szétfeszítette a térdét.
Lachlain szája tátva maradt meglepetésében, amikor rájött, hogy Emma mire készül.
-Te most...? - kérdezte. Bizonyára álmodik, gondol¬ta, ám a farka máris állt, mint a cövek.
- Az egész testedet akarom, Lachlain. Doromboló szavak. Es a gyönyörű kis Emmaline
duzzadt ajkával esdeklően néz rá. — Mindenedet. Te¬tőtől talpig.
Oda akart adni neki mindent, amire vágyott. Min¬dent. Emma reszkető keze a sliccén matatott. Lachlain nagyot nyelt.
Nem kellene egy egész kicsit óvatosabbnak lennie? Isten úgy segítse, alig bírja türtőztetni magát, hogy ne szorítsa az ágyékára a lány fejét. Erezte, hogy a lány könnyen megijedne, tudta, hogy most csinálja először. így kezdeni a telihold éjszakáját... Álmodik.
Emma lassan lehúzta a cipzárját, egy pillanatra hát¬rahőkölt az arcába szökkenő látványtól, majd erőt vett magán, és egy félénk, ám csábítónak szánt mosollyal je¬lezte, hogy a dolog kedvére való. Két kézzel fogta Lach-lain méretes szerszámát, mintha sosem akarná elen¬gedni.
- Emma!- Lachlain hangja elakadt.
- Tarts ki, ameddig csak tudsz - suttogta Emma, és végigsimított a dorongján. Lachlain kéjesen lehunyta a szemét.
Először a lány forró leheletét érezte meg és belereme¬gett. Aztán a puha, nedves száját, végül pedig a nyelvét, amely ide-oda cikázott a húsán. Milyen kis gonosz nyel-vecskéje van...
Édes istenem, a harapása.
Lachlain hatalmasat ordított, hátravetette magát az
ágyon, összekulcsolta két kezét a feje alatt és úgy figyelte Emma munkálkodását a farkán.
- Fogalmam sem... volt róla. Mindig... - lihegte. - Mindig.
Nem tudta, hogy a következő percben elélvez vagy elájul. Emma keze járt rajta, simogatta, ölelte, szorítot¬ta, megőrjítve a férfit. Emma nyögött és egyre mohób¬ban falta Lachlaint. Még sosem ivott ilyen sokat, de ha ennyi kell neki, Lachlain ad bőven, hogyne adna. Igaz, egyre fogyott az ereje, de még nem akarta, hogy vége legyen.
- Emma, el fogok... - lihegte, és a világ abban a pilla¬natban elsötétedett előtte.
26. FEJEZET
Ne nézz vissza, a cipődet majd felveszed a kocsiban! Ro¬hanj, teljes erődből!
Emma így is tett. Kirohant a hatalmas garázsba, vil¬lámgyorsan végignézte a kocsikat, hátha valamelyikben benne maradt a slusszkulcs, de hiába. Egyre feszültebb lett. A hang azonban továbbra is suttogott a fejében -olyan volt, mint a selyem susogása.
Rohanj!
Azt próbált! Kulcs sehol. Visszafutott a kastélyhoz, hátha maradt az udvaron legalább egy árva kerti traktor, vagy egy targonca, vagy valami.
Hirtelen megtorpant, odafentről különös melegséget érzett. Mint aki transzba esett, felfelé fordította az arcát. A telihold. Ma van az éjszakája.
Érezte a fényt. Azt képzelte, ahogy más emberek a na¬pot.
A hallása kifinomodott, az erdő hívogatóan suttogott felé a távolban. Felfedezőútjain sosem merészkedett el odáig — már puszta látványától is inába szállt újkeletű bátorsága.
Rohanj oda!
Le kellett győznie a késztetést, hogy bevesse magát a végtelennek tetsző rengetegbe. Ott Lachlain egész biz¬tos megtalálná - hiszen vadász, nyomkövető. Első kör¬ben is így kapta el. Kizárt, hogy megszökjön.
A teste még viszketett a küzdelemtől. Mintha hiány¬zott volna már egy jó kis erdei futás - bár még sosem járt ott. Hát megbolondult, hogy ez egyáltalán eszébe jut?
Rohanj!
Nagyot kiáltva lerúgta a cipőjét és engedelmeskedett. Elmenekült a házból és a nemsokára magához térő, őr¬jöngő lykae-tól. Bevetette magát a fák közé és legna¬gyobb meglepetésére látott. Már eleve kitűnő éjszakai látása tökéletesedett.
De miért lát? Lachlain vére miatt? Ma sokat ivott. Most legalább tudta, hogy a vérfarkasok ugyanúgy lát¬nak éjszaka, mint nappal.
Mélyet lélegzett, az erdő különleges és gazdag illatá¬nak minden egyes összetevőjét meg tudta különböz¬tetni: a nyirkos avart, a mohát, sőt még a harmatot is a sziklán. Hátborzongató. Megingott, ám talpa alatt a ta¬laj olyan furcsán ismerősnek tűnt, mintha már számta¬lan alkalommal végigfutotta volna ezt az utat.
A szagok, a zihálás, a szíve hangos dobogása, és ahogy a levegő arcába csap... mindez maga volt a mennyor¬szág.
Valami egészen új dolgot fedezett fel. A futás mintha ajzószer lett volna, amelyből minden egyes mozdulatá¬val újabb és újabb dózist merített. Valahol a távolban, kilométerekre onnan, Lachlain szívet tépően felordított és az egész sötétségbe burkolódzott környék belereme¬gett. Ahogy hallotta, hogy törtet utána, érezte a vágyat a megkönnyebbülésre. Egyáltalán nem félt, hogy mit tesz majd vele, sőt izgatottan várta. Lachlain dühödt szív¬verése egyre közelebbről hallatszott. Jó nyomon járt, ilyen gyengén is mindjárt utoléri.
Nem menekülhet, a férfi bárhova követi.
Olyan biztosan tudta, mintha Lachlain megszólalt volna az agyában. Megjelöli, és soha többet nem engedi el. A klán hagyományai szerint.
Most már te is közéjük tartozol, suttogta a hang. Soha! Nem adja fel!
Egy lykae társ hagyná, hogy utolérjék. Várna rá, le¬feküdne a fűbe, és meztelenül kitárulkozna, vagy pedig egy fához támaszkodna, csípőjét felkínálva, karját a feje fölé emelve, élvezve, hogy üldözi, elfogadná a vadságát.
Emma most már egész biztos, hogy megőrült. Hon¬nan veszi ezeket a dolgokat? Ő sosem élvezné az erősza¬kot. Azonnal sikíts, ne várd meg, amíg fáj !
Ez volt az ő jel¬mondata.
A lány egy tisztásra ért, amikor hallotta, hogy a férfi rávetődik. Erezte, ahogy a földre zuhannak, ám Lach¬lain helyet cserélt vele a levegőben, így ő esett a férfira, nem fordítva. Amikor a lány kinyitotta a szemét, a lykae négykézláb állt fölötte.
Nagyobb lett. A szeme nem a szokásos aranybarna árnyalatban játszott. Kékes lángok lövelltek belőle. Zi-hálása leginkább egy vadállat morgására hasonlított. Emma tudta, hogy a teste mennyire legyengült, és biz¬tos, hogy csak akaraterejének köszönhetően érte utol.
- Fordulj... meg — hörögte. Hangja eltorzult, göcsör-tössé vált.
Az égboltot villám hasította ketté. Lachlain észre sem vette, de Emma úgy bámulta, mint valami jelet. Lehet, hogy sokkal erősebb benne a valkűr, mint azt valaha is gondolta?
- Nem - felelte a józan Emma.
A villódzó fények megvilágították a Lachlainben rej¬tőző fenevadat. Hatalmas fogát, jéghideg tekintetét és amúgy is erős testét, amin dagadoztak az izmok. Elrán¬totta Emmától a táskáját és a kabátját, és egyetlen moz¬dulattal végighasította a ruháját, vicsorogva és morogva, miközben Emma megbabonázva nézte a feje felett cikázó villámokat.
- Tedd a karodat... a... fejed fölé - recsegte, miközben letépte saját farmerjét.
Emma engedelmeskedett. Lachlain még mindig fölötte izgett-mozgott, időnként lehajolt, hogy megcsó¬kolja vagy megnyalja, megmozdítva a kezét vagy a lábát. Valami olyan történt, amit a lány nem értett. De csak látszólag volt kaotikus, mindez...
Egy rituálé volt.
Ahogy a férfi mozgott felette, egyre erősebb vágyat érzett, hogy négykézlábra álljon. Hogy félrekotorja a haját és felkínálja a nyakát. A vérfarkas végignyalta a mellét, és a lány teste hátrafeszült.
- Fordulj... meg!
Es mintha valaki belebújt volna a testébe, egy vad és kéjsóvár valaki, Emma engedelmeskedett. Mozgást érzett a háta mögött. A lykae hatalmas farka végigsimí¬totta a hátát, majd nekiütődött a combjának.
Érezd az éjszakát, add át magad a növekvő hold hatal¬mának, sütkérezz fényében. Megbomlott az agya... most már biztosan tudta, hiszen a mellét a földhöz szorította, a karját előrenyújtotta és égnek meresztette a fenekét. Lachlain elégedetten hörgött, aztán azonnal széjjelfe¬szítette a lány térdét a sajátjával. Emma egyre nedvesebb lett, bár a férfi még egyetlen ujjal sem nyúlt hozzá.
Egész teste sajgott. Ürességet érzett. Tudta, amint a férfi belehatol, érezni fogja a föld illatát. Előre-hátra hintázott, hogy izgassa a lykae-t.
- Ne csináld - sziszegte Lachlain. Súlyos mancsával elkapta a lány derekát és lefogta, hogy ne tudjon mo¬zogni.
Emma nyögött, és a szeme ide-oda járt.
- A holdtól... nem tudok úgy... mint kellene. Ha tudnád, mi jár most a fejemben...
Emma szélesebbre tárta a térdét, annak ellenére, hogy a háta mögött éppen egy fenevad őrült meg a holdtól, akkora szerszámmal, amely könnyedén kettéhasíthatja. Inkább össze kellene kuporodnia és a szemére szorítania a kezét. Nem itt billegnie előre-hátra, hogy felizgassa.
- Hagyd abba... Nem kell... Soha. Alig bírom... Emma érezte, ahogy a férfi előre hajol és a következő
pillanatban... a nyelve a lába közé hatolt. Hatalmasat sikított a sokktól és a gyönyörtől. A férfi a hátán feküdt, a lány alatt, a térde az arcán, Lachlain a karjával nyomta lefelé.
- Annyiszor álmodtam arról, hogy újra megízlellek -hörögte. - Legalább annyiszor, mint hogy megbaszlak.
Karma a fűbe mélyedt, és a levegő különös illattal telt meg. Habzsolta a lányt, aki sikított. Az égboltot villám¬csapás hasította ketté. Emma képtelen volt megmozdul¬ni, még a csípőjét sem bírta előre-hátra mozgatni, ahogy ösztönösen tette volna. A talajt sem érezte térde alatt, bár tudta, hogy ott van. Megőrül!
- Ó, istenem, igen! Lachlain, kérlek! Lachlain nyelvét egyik ujja váltotta fel.
- Kérsz? És mire?
Emma lihegett, teljesen kifordult önmagából.
- Kérlek... csak egyetlen egyszer... hadd legyen...
- Gyere! — parancsolta a férfi, visszahúzta magára a lányt, és felváltva használta az ujját és a nyelvét. Emma sikított és a teste összerándult: életében először, robba¬násszerűen elélvezett.
Lachlain azonban nem hagyta abba, keze és szája fáradhatatlanul munkálkodott tovább.
És mindeközben a lány nézte az eget, és hátragör¬bítette a hátát, míg végül nem bírta tovább.
Amikor a vágya beteljesült és egy elhaló nyöszörgés kíséretében Lachlainre zuhant, elkábulva a soha addig nem ismert gyönyörtől, a férfi a földre fektette és felkelt. A lány reszketve nézte, ahogy a villámok táncolnak körülötte. Úgy állt, mint egy isten. Várt valamire.
Rítus. Emma feltérdelt. Lachlainre nézett, majd szájába vette, és apait-anyait beleadott. Bepótolt min¬dent, amit előzőleg elmulasztott. Lachlain reszkető keze közé fogta az arcát, és hatalmasakat nyögött. Arcán az eksztázis és a kétely váltották egymást, ahogy nézte Em¬mát. A lány kinyújtotta a karját, a karmát végighúzta a férfi felsőtestén, belemart a húsába. Lachlain megbor¬zongott. A lány érezte, hogy a farka vége már csúszós és sós ízű.
- Nem... nem tehetem... magamévá kell, hogy tegye¬lek... Itt...
Emma kivette a farkát szájából, és megnyalta az ajkát, a férfi mögé került és a lába közé térdelt. Lehajolt, és először a nyelvével, majd két ujjával készítette elő az utat. Amikor készen állt, elengedte, majd kezét a tarkó¬jára tette, és a földre nyomta. Emma hátrapillantott, lát¬ta, hogy készen áll arra, hogy belehatoljon. Egész testé¬ben reszketett a vágytól.
Akarod! Csábítsd! A lány hátranyomta magát, de Lachlain nyugodtan fogta, szétnyitotta a punciját, és nekinyomta a makkját.
- Emmaline - suttogta áhítattal. - Nem álmodom ... Emma zihált, és csak azt ismételgette újra és újra,
hogy „kérlek".
Lachlain fél karjával átkarolta a derekát.
- Annyi ideje várok erre a pillanatra. - Másik karját átdugta a melle alatt, és alulról fogta meg a vállát. A lány meg sem tudott moccanni. - És most, magamévá teszlek. - Belehatolt.
Emma felsikított, ez alkalommal fájdalmában.
- Ó, istenem! - üvöltötte Lachlain. - Annyira szűk vagy! - lihegte, miközben megpróbálta a farkát Emmá¬ba préselni. A lány hüvelye olyan szorosan körbefogta, hogy alig tudott mozogni.
Emma pihegett, és szeme könnybe lábadt a kíntól. Tudta, hogy nem passzolnak össze.
Megkönnyebbülésére Lachlain abbahagyta a döfkö-dést, bár Emma nem egészen értette hogyan, amikor még mindig úgy érezte, hogy az egész teste körülötte re¬meg, hatalmas farka pedig benne lüktet.
Lachlain, magához vonta a lányt, ahogy letérdelt, ma¬gához ölelte a lányt, és Emma karját a nyaka köré fonta.
- Kapaszkodj belém!
Amikor bólintott, lassan, érzékien végigsimította a testét, belecsókolt a nyakába és mindkét kezével a lába között kezdte simogatni. Amikor Emma újra benedve¬sedett, nem hatolt bele azonnal. Ehelyett tovább simo-gatta és masszírozta a mellét, míg végül a lány szinte szű¬költ a mindent elsöprő vágytól és olyan állapotba került, mint azon a bizonyos estén a fürdőszobában. Sőt talán még rosszabba, mert most már tudta, mit: veszít.
Eszébe jutott kielégületlensége azon az éjszakán, és attól félve, hogy Lachlain megint ugyanazt játssza vele, csípőjével hozzádörgölődzött.
- Akarsz még? - dorombolta Lachlain a fülébe.
- I-i-gen!
- Akkor ereszkedj megint négykézlábra... most meg¬kapod, amit akarsz.
Emma engedelmeskedett, Lachlain pedig megfogta a csípőjét, lassan hátrahúzta a testét, majd jó mélyen bele¬hatolt. A lány felsikított, most már a gyönyörtől. Ami¬kor meggörbítette a hátát, és széttárta a térdét, Lachlain válaszul a nevét nyögte, de a hangját már nem lehetett felismeri. Még mindig mély, de most a torkából tört el, reszelősen. Mint a... vicsorgás.
Még egy döfés, ez alkalommal erőteljesebb. Hörgé-sek, lihegések. A sajátjai?
Aztán már egyre kevesebbet gondolkozott, ahogy a kéj egyre erősödött. A férfi minden egyes kiszámított visszahúzódására nyöszörgéssel felelt, minden alkalom¬mal, amikor a bőre a bőréhez csattant, ahogy újra bele-döfött, még többért kiáltott. Mosolygott, mert a levegő megtelt elektromossággal, és ahogy csodálta az égboltot és az illatokat, Lachlain egyre mélyebben járt benne. A férfi a hátára hajolt és a lány érezte a száját a nyakán. Erez¬te a harapását, amely nem olyan volt, mint az övé, a lány legalább olyan izgatónak találta, mint ha ő harapta volna.
- És most jövök... - hörögte Lachlain a lány bőrébe - , érezni fogod, ahogy újra beléd döfök.
Emma még egyszer elélvezett, és eksztázisban sikolto¬zott az ég felé, hátradobta a fejét a férfi vállához, újra a száját kereste a nyakával.
- Ó, istenem, igen! - ordította Lachlain, és belehara¬pott a lány nyakába....
Emma érezte, ahogy elélvez, erőteljesen, és forró mag¬ját a testébe lövelli. Amikor befejezte, még akkor is tovább döfködte.
Lachlain még soha életében nem élvezett ekkorát, en¬nek ellenére a vágya cseppet nem lankadt. Sőt ha lehet, még erősödött. - Nem bírom abbahagyni.
Megfordította a lányt, karját a feje fölé szorította, és csak egyre kefélte. Emma haja szétterült, és Lachlainban felrobbant az illata. Megszédült az erejétől. A lány végre az övé. A magáévá tette. Emmaline. Lenézett rá. Emma lehunyt szemmel feküdt, az ajka csillogott. Fájdalmasan szép volt.
A már magasan járó hold, ezüstbe burkolta alatta vo¬nagló testét.
Lachlaint önuralma utolsó morzsái is cserbenhagyták és helyükbe a birtoklás állati ösztöne lépett.
Vedd el! A tied!
Erezte a holdat a bőrén, mint még soha, és a gondo¬latai kuszák voltak, zavarosak.
De megszökött tőle! El akarta hagyni! Soha!
Már nem ura testének... Krisztus, ne!... Átváltozik. Foga élesebbé válik. Hogy megjelölje a bőrét! Karma nő, hogy megragadja csípőjét, amikor újra és újra a testébe ha¬tol.
Teljes egészében birtokolja.
Emma az övé. Ö találta. Megérdemli. Ahogy minden mást is, amit most mindjárt elvesz tőle.
Belehatol a puha, hívogató testbe, háta mögött pedig ragyog a telihold. Megismeri a gyönyört, amelyben így még sosem volt része.
Vegyél el tőle mindent!
Lachlain nyalta, harapta, szívta a lányt, kielégítve a kéjvágyát a társán. Nem tud csillapodni, hörög, ordít, érezni akarja nedves húsát. Túl durva vele. Még erő¬sebben kell megbasznia. Nem tudja abbahagyni.
Utolsó erejével eltaszította magától Emmát.
A lány csalódottságában a földet kaparta, és ringatta a csípőjét.
- De miért? - sikította.
- Nem akarlak bántani. — A hangja még csak nem is emlékeztetett a sajátjára.
- Kérlek... gyere belém vissza.
- Ezt akarod? Ahogy most vagyok?
- Igen... akarlak... pontosan úgy... ahogy vagy. Kérlek, Lachlain. Én is érzem.
A hold ezek szerint rá is hatott? Lachlain nem habo¬zott tovább.
Tekintete elhomályosult, nem látott mást, mint a rá¬meredő ezüstösen csillogó szempárt, a sötét rózsaszín aj¬kát és mellbimbóját. Odalopakodott, a testével leszorí¬totta, a nyelvét leszegve nyalta és szívta a mellbimbóját, aztán a száját. Alulról markolta meg, és biztosan tartva, feltérdelt.
- Enyém - hörögte, és egy hatalmasat döfött bele.
A mély torokhörgések mintha nem is az ő mellkasá¬ból törtek volna elő. Minden egyes eszeveszett lökést vi-csorgás kísért. Emma melle őrült táncot járt, és Lachlain lázas tekintete követte a kemény kis pontot, amely ned¬ves volt heves nyalakodásától. Érezte, hogy a lány karma a bőrébe mélyed, ahogy a farkában egyre nőtt és nőtt a feszültség. A feje megcsuklott.
Enyém vagy... Ott akarta hagyni? Lachlain teljes ere¬jéből baszta a lányt.
Emma igyekezett felvenni a ritmust.
Ekkor Lachlain megfogta hátul a nyakát, és felhúzta magához.
- Add meg magad!
Emma szeme tágra nyílt és újra elélvezett. Kábult.
Tükrök. A férfi érezte, ahogy a lány hüvelye megszorítja a farkát, és folyik a nedve.
Aztán követte a példáját, felordítva, magja forrón és végeláthatatlanul ömlött a lányba. Csak azt érzékelte, hogy Emma hátragörbíti a hátát és szélesre terpeszti a lá¬bát neki, mintha... ő is ugyanannyira élvezné az egészet.
Amikor lement a hold, és Emma már nem bírta tovább, élettelenül hanyatlott a földre. Lachlain még egy utolsót nyögött, majd a lányra zuhant, de nem volt kényelmet¬len.
Aztán nagy nehezen lekászálódott róla, és maga felé fordította a lányt. Az oldalán feküdt, és gyengéden hát¬rasimította a haját az ajkáról. Most, hogy véget ért a tébolyodott éjszaka, Emmán mindent elsöprő öröm lett úrrá, hogy a férfi a magáévá tette, mintha ő is olyan hosszú ideje várt volna rá, mint az őrá.
A hátára fordult, nagyot nyújtózott, és tekintetét vé¬gigjáratta az égbolton, majd a környező fákon. A fű és a levegő is alaposan lehűlt, az ő teste azonban lángolt. Új¬ra Lachlainre nézett — legszívesebben egyetlen másod¬percre sem vette volna le róla a szemét. Úgy érezte, hogy végre tartozik valakihez - és ez ismeretlen volt számára.
Elégedettség söpört rajta végig, és a legszívesebben el¬sírta volna magát megkönnyebbülésében, hogy a férfi utolérte, és továbbra is akarta. Most már ő is ugyan¬olyan hevesen tapogatta, mintha attól félne, hogy egy¬szer csak eltűnik. Egyszerűen nem is értette, miért volt hozzá kegyetlen.
Arra emlékezett, hogy dühös volt rá és elfutott, de hogy miért, arról már fogalma sem volt. Hogyan hara¬gudhatna valakire, aki így néz rá?
A férfi csodálattal bámulta.
- Nem akartalak bántani. Hidd el, nagyon vigyáz¬tam.
- Nem érdekes, csak kicsit fájt. Én sem akartalak bán¬tani.
Lachlain elvigyorodott, aztán azt kérdezte:
- És hallottál valamit belül? Tudtál olyan dolgokat... Emma bólintott.
- Mintha ösztön lett volna... Csak sokkal erősebb. Először nagyon megijedtem.
- És aztán?
- Aztán megértettem... nem is tudom hogy fogal¬mazzam meg... szóval, hogy a jó irányba vezet.
- És milyen érzés volt sütkérezni a holdfényben?
- Majdnem olyan jó, mint a futás. Mint... a menny¬ország. Ereztem az illatokat.
Lachlain remegő testtel hanyatt feküdt, és a mellka¬sára vonta a lányt, miközben a csípőjét simogatta.
- Aludj! - A szeme majd' leragadt, de megcsókolta a lányt. — Kimerített a fiatal társam. Meg a trükköd.
Emma most már emlékezett az éjszakára, és a teste megfeszült.
- Csak megfizettem azért, ahogy bántál velem. - Ha most Lachlain nekiáll, és felelősségre vonja...
- Ja. Azt kapod, amit megérdemelsz - suttogta Lach¬lain és arcát a lány hajába temette. - Sokat tanulok tő¬led, Emmaline.
Ebben a pillanatban a düh, amit Emma Lachlain tet¬teikor érezni akart, vagy amiről úgy gondolta, hogy éreznie kell, elszállt. Mindig is tudta magáról, hogy egy gerinctelen hernyó. Egy kataklizmaszerű együtt töltött éjszaka, vagy tizenöt orgazmus és néhány odaadó pillan¬tás után legszívesebben két kézzel kapaszkodna ebbe az erős, nagyszívű lykae-be, és soha többet nem engedné el.
- Muszáj aludnom - dünnyögte Lachlain, mintha csak olvasna a gondolataiban. - De ha visszanyerem az erőmet, majd adok én neked ezzel itt ni - és beledöfött félig még álló farkával -, és annyi vért is kapsz, amennyit csak akarsz.
Emma puncija vágyakozóan belesajdult a gondolatba.
- De nemsokára felkel a nap.
- Addigra már rég az ágyunkban leszünk.
Emma teste forrón és elernyedve pihent a karjában, de a gondolatai ide-oda cikáztak. Igen, a lány szeretett volna a szabadban aludni, a szeretőjére borulva, órákig tartó vad nászuk helyszínén. De egy nyitott mező -ahogy egy parkoló, futballpálya, vagy, ne adj isten, fenn¬sík - halálos csapda volt. Hogy a csillagos ég alatt aludjon? Semmiképpen. Ide egy takarót, egy vastag baldachint, egy barlangot, vagy legalább egy ásót, hogy elrejtőzhes¬sen a nap elől.
És mégis, bár minden ellene szólt, maradni akart. A lykae ösztön, amit Lachlain átadott neki, csodálatos volt, izgató. Csak egyetlen apró probléma adódott.
Ő vámpír volt.
Lachlain álmában az oldalára fordult, szorosan Em¬ma mellé. Egyik térdét rátette, hogy közelebb húzza, és a karjával átölelte a fejét. Oltalmazóan. Egészen beborí¬totta. Nagyon jó. Talán ideje megadni magát.
- Enyém - mormogta Lachlain félálomban. — Hiá¬nyoztál.
Igen. Úgy tűnik, neki is hiányzott a férfi.
Fogadd el! Bízz benne! Emma szeme lecsukódott. Utoljára még arra gondolt, hogy sosem ismerte a nappalt. Vagy az éjszakát...
27. FEJEZET
Másnap este, az ágyukban, Lachlain az oldalán feküdt, és ujját fel-alá járatta Emma hasán és az elmúlt éjszakán gondolkozott. Erezte az elektromosságot a levegőben, és a múlt éjszaka óta tudta, hogy a lány miatt.
Nem értette, hogyan kívánja a lány még mindig, vagy miért tűnik olyan elégedettnek vele. Amikor felébredt, kifejezetten szégyenkezett a tettei miatt. A lány a legme¬részebb álmait is felülmúlta. Gyönyörű volt, szenvedé¬lyes, és ő végre magáévá tette. Újra és újra. A telihold alatt Emma nemcsak elképzelhetetlen és észbontó gyö¬nyörben részesítette — hanem az összetartozás mély, zsigeri bizonyosságában.
A lány mindezt neki adta, ő pedig az erdőben, a fűben vette el a szüzességét - pont úgy, mint a vadállat, aminek Emma egyszer nevezte —, törékeny testébe hatolva. Még a fülébe csengett, ahogy felsikít fájdalmában.
Aztán vadul megjelölte a nyakát. Emma sosem fogja látni a jelét - senki más sem, csak a klán tagjai -, ám egész életében magán fogja viselni ezt az eszeveszett bé¬lyeget. Minden lykae, aki látja, tudni fogja, hogy Lach¬lain eszét vesztette a kéjtől. Vagy majd azt gondolják, hogy azért csinálta, nehogy más hímek szemet vessenek a lányra. Mindkettő igaz.
Es mindezek ellenére úgy tűnt, Emma megszerette, most is például kedveskedik, önfeledten csacsog, sőt még álmosan ki is nyújtja a karját, hogy megsimogassa.
- Ma még nem ittál. Nem vagy szomjas?
- Nem. Fura, de nem - felelte, aztán elmosolyodott.
- Talán, mert tegnap annyira mohó voltam.
- Pimasz kislány! — mondta Lachlain, és megcsikizte.
- De tudod, szívesen adom, kérned sem kell. Sőt ha al¬szom, bátran szolgáld ki magad!
- Tényleg szereted?
- Még annál is jobban!
- Sokkal lassabban gyógyulsz miattam.
- Lehet, de legalább kellemesen. Emmát ez azonban nem nyugtatta meg.
- Lachlain, néha úgy érzem, hogy kolonc vagyok a nyakadon - folytatta, mit sem törődve a férfi tiltako¬zásával. - Amikor először ittam belőled, azt kérdezted, hogy félek-e, hogy vérfarkassá változtatsz? Szerinted ez lehetséges?
Lachlain először azt hitte, hogy Emma viccel, ám, amikor látta, hogy nem, elkomorodott.
- Emma, te is tudod, hogy egyedül a halottakat lehet átváltoztatni. - A vámpírok, a ghoulok, a lidércek, elő¬ször megölték az áldozataikat. - Ahhoz először is telje¬sen át kellene alakulnom, aztán meg kellene hogy fojtsalak, abban a reményben, hogy eléggé megfertőztelek ahhoz, hogy lykae-ként szüless újjá. - Lachlain egy része titokban azért imádkozott, hogy most, hogy a lány be¬fogadta a fenevad egy kis részét a testébe, az életet visz belé - persze, nem túl vadul. - És még ha túl is élnéd, évekig szigorú felügyelet alatt állnál, amíg meg nem ta¬nulnád irányítani... az új tulajdonságot. - Legtöbbeknél ez egy egész évtizedig tartott. Voltak, akik sosem birkóz¬tak meg vele.
Emma összehúzta magát és szomorúan azt válaszolta:
- Még így is megérné. Gyűlölöm, hogy vámpír va¬gyok. Gyűlölöm, hogy gyűlölnek.
- A vérfarkasokkal is ugyanez a helyzet - csak az el¬lenségeid lennének mások. Hidd el, mi sem örvendünk túl nagy népszerűségnek a Szövetségben. Es egyébként is. Ha csak annyit kellene mondanom, hogy csiribi-csiribá, akkor sem csinálnám.
- Nem változtatnál át vámpírból lykae-vá? - csodál¬kozott a lány. — De hát minden annyival egyszerűbb lenne!
- Kit érdekel? Ez is hozzád tartozik, és nincs olyan tu¬lajdonságod, amit megváltoztatnék. És nem is vagy tel¬jesen vámpír. - Lachlain letérdelt, és a mellkasára vonta a lányt. Végigsimította a füle kis hegyes végét, aztán ki-csit beleharapott. Emma megborzongott. - Szerinted vak vagyok és nem vettem észre, hogy tegnap éjjel mi¬lyen jó kis vihart kerekítettél?
Emma elpirult, majd szégyenlősen elmosolyodott és a férfi vállába fúrta a fejét.
Ha Lachlain nem a saját szemével látja, egész biztos, hogy el sem hiszi. Kristálytiszta égbolt, telihold, és mind¬ehhez az összes lehetséges irányból cikázó villámok. Be¬letelt egy kis időbe, amíg rájött, hogy ezek Emma siko¬lyainak a visszhangjai.
- Ezt mindig is a valkűrök különös ismertetőjelének tartották, de igazából nem tudtuk biztosan.
- A férfiak, akik ezt valaha látták, általában - hogy is fogalmazzam - nem maradtak életben, így nem igazán tudtak hozzászólni a kérdéshez.
Lachlain elcsodálkozott az új információ hallatán, majd azt felelte:
- Nem vagy vámpír. Villámokat kreálsz és a szemed ezüstösen csillog, ha valami felkavar. Nincs még egy hozzád fogható lény a világon.
- Ja. Hozzám fogható torzszülött.
- Ne, ne mondd ezt! Egyéniség vagy. - Lachlain újra a karjába vette, és elvigyorodott. - Az én jobbik felem.
A lány a vállába bokszolt.
- Es tetszik a villámlás. így legalább majd mindig tu¬dom, hogy nem színleled.
Lachlain megcsókolta, de közben mosolygott, és Em¬ma még egyszer belebokszolt. Azt hiszi, hogy ez vicces.
- Jaaj! Bárcsak sose láttad volna!
- Ugyan már! - felelte Lachlain fülig érő szájjal. - Jól jön ez még. Képzeld csak el. Állok kint a kertben, a leve¬gő meg hirtelen megtelik elektromossággal és máris ro¬hanok, mert tudom, hogy szükséged van rám. - Tény¬leg mindent szépen eltervezett. - De azért jó, hogy nem a városban élünk.
Élünk.
Lachlain elkomorult.
- Otthon egy csomó másik nővel laktál együtt. Min¬denki hallotta, ha éjszakánként magadhoz nyúltál és elélveztél, nem?
Olyan nyersen fogalmazott - olyan felháborítóan!
- Hát, emiatt nem kellett aggódnom - felelte Emma, és visszafúrta a fejét Lachlain mellkasába.
- Hogy érted? Sosem villámlott, amikor magadat simogattad?
Emma levegő után kapkodott, és nagyon örült, hogy a férfi nem láthatja az arcát. De persze nem hagyta any-nyiba, felemelte a lány fejét és a szemébe nézett.
- Nem, Emma, tudnom kell! Mindent tudni akarok rólad!
A lány zárkózott, szemérmes. Még egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet megkérdezni tőle.
- A házunk felett állandóan villámlik. Már a legki¬sebb érzelemtől is, és tényleg nagyon sokan lakunk ott. Es különben is, egész tegnap estéig, még sosem volt — rövid, pironkodó szünet - orgazmusom.
Lachlainnek elkerekedett a szeme, bár a hír szemmel láthatólag... felvillanyozta.
- Igazából nagyon nyomasztott.
- Nem értem.
- Azt mesélték, hogy a leggonoszabb vámpírok telje¬sen elfojtották magukba azt. Csak vérre vágynak, ezért irtanak ki egész falvakat, és ezért gyilkolnak olyan szen¬vedéllyel... - Emma elfordította a fejét. - És mivel eddig nem tudtam elélvezni, rettegtem, hogy én is olyan va¬gyok, mint ők.
- Nem tudtál? - Lachlain gyengéden kisimította Em¬ma haját a homlokából. - Azt hittem, hogy csak nem akarsz velem lefeküdni. Fogadalom, vagy valami hason¬ló miatt. Nem gondoltam, hogy a félelem...
Egész biztos, hogy Emma máris több liter vért elpa¬zarolt a pirulásra, pedig csak most kelt felt.
- Egyébként nem meglepő, hogy nem tudtál. Emma megbántódva nézett a férfire.
- Ne, ne, ne érts félre! Ha fiatal vagy, és nem jössz rá, hogy kell és valami miatt nem sikerül, akkor könnyen rá lehet görcsölni és egyre nehezebb lesz.
Emma bólintott, és elámult azon, hogy a férfi milyen tisztán látta a helyzetet. Pontosan ez történt.
- Sosem leszel olyan, mint azok a vámpírok! Emma, te nem vagy olyan.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Kedves vagy és szelíd. Megindít mások fájdalma. És ha nem ilyen lennél, nem kívánnálak ennyire.
- De az ösztön kényszerít erre, nem? Azt mondtad, hogy magad mellett kell tartanod.
- Tényleg ezt hiszed?
Lachlain két tenyere közé zárta Emma arcát.
- Az ösztön csak irányít, tanácsot ad, hogy merre in¬duljak. Például' elvezetett az egyetlen nőhöz, akivel le tudom élni az életem. Nélküle kizárt, hogy felismerte¬lek volna, csak azért mert nem vagy lykae. Akkor nem adtam volna esélyt magunknak és téged sem kénysze¬rítettelek volna.
- Ezt most úgy mondod, mintha már döntöttem volna. Lachlain arca elkomorult.
- Miért, még nem?
- Nem azt mondom, de akkor mi lenne? Lachlain egy határozott mozdulattal megfogta Emma
nyakát, miközben a szeme kékesen villogott.
- Ezzel nem szabad viccelned!
- Miért, még soha senkit nem hagytak ott?
- De igen. Bowent.
Emma kiszabadította magát a férfi szorításából és fel¬húzott térddel az ágytámlának dőlt.
- Nem azt mondtad, hogy meghalt a társa?
- De igen. Miközben előle menekült. -Jaj, istenem! És mit csinált Bowe?
- Kihalt belőle minden érzés, élőhalott lett. Rosz-szabb, mint Demestriu. Velem ugyanez történne.
- De ha közös jövőt tervezel velem, el kell fogadnod a családomat. Ok is hozzám tartoznak. Azt ígérted, szemé¬lyesen viszel el hozzájuk. Mire várunk? Essünk túl rajta.
- Előbb van még egy kis elintéznivalóm.
- Bosszút akarsz állni, igaz? -Aha.
- Ez ilyen fontos?
- Muszáj megtennem.
- Demestriu biztos, hogy szörnyűséget tett veled. Lachlain összerázkódott.
- Nem akarok erről beszélni, úgyhogy ne is próbál¬kozz.
- Mindig azzal gyötörsz, hogy osszam meg veled a tit¬kaimat, te viszont nem mondasz el egy olyan dolgot, ami ráadásul mind a kettőnket érint.
- Nem. Ez egészen más.
- Akkor a bosszú fontosabb, mint én? - duzzogott Emma, miközben magához szorította a térdét.
- Ameddig ezt nem intézem el, nem lehetek az a férfi, akire szükséged van.
- Még soha senki nem jött vissza, aki fegyvert fogott Demestriu ellen.
- Én igen - jelentette ki Lachlain a szokásos nagyké¬pűségével.
Vajon másodszor is ilyen szerencsés lesz? Nem, az nem lehet, hogy ne jöjjön vissza.
- És engem addig itt akarsz hagyni egyedül?
- Nem. Majd az öcsém, Garreth vigyáz rád. Ö az egyetlen, akire rá merlek bízni.
- Szóval akkor hátrahagyod az asszonykát? - nevetett fel Emma keserűen. - Komolyan, néha nem is értem, melyik bolygóról érkeztél. - Lachlain haragos arcot vá¬gott, látszott, hogy fogalma sincs, Emma miről beszél. -Még ha rá is tudnál venni, hogy itt dekkoljak, ez akkor sem jó ötlet. Igaz, most a családomnak megvan a maga baja, de szerinted mennyi időbe telik, hogy értem jöj¬jenek? És az még mindig a jobbik eset.
- A jobbik eset? Ezt meg mégis hogy érted?
- Úgy, hogy simán bánthatnak is. Megtalálják a gyen¬ge pontodat és kész. Es semmi és senki sem állíthatja meg őket. A közeli falvakban a klán tagjai laknak, ugye? A nagynéném, akit a világon a legjobban szeretek, olyan gonosz tervet eszelhet ki ellenük, hogy még téged is megrendítene.
- Tudod, mi idegesít egyedül ebben az egészben? -csikorgatta Lachlain a fogát. - Hogy nem engem sze¬retsz a világon a legjobban.
A lány csuklott egyet, és a feje búbjától a lábujjáig elöntötte a megdöbbentő érzés.
- Es különben is. Ha bárki közülünk olyan gyenge, hogy picike tündérkék simán elkapják vagy megöljék, akkor nincs helye a falkában.
Emmát, aki az előbb már egészen ellágyult Lachlain szavaitól, felháborította a férfi lekezelő hangsúlya.
- Igen — emelte fel a hangját. - Nagynénéim valóban kicsik és tündérszerűek. De rendszeresen ölik a vámpí¬rokat. Pont, ahogy te. Kaderin nénikém például már több mint négyszázat megölt közülük.
- Csak nem? - gúnyolódott Lachlain. - A nagyot mondó nénike.
- Be tudom bizonyítani.
- Aláírat velük egy papírt, mielőtt levágja a fejüket? Emma sóhajtott, és amikor nem válaszolt, Lachlain
előrehajolt és megcsikizte a talpát.
- Naa, Emma! Csak vicceltem.
- Amikor Kaderin öl, kitöri az áldozat szemfogát, a sor az egész szobáját végigéri.
- Egyre szimpatikusabb! Ne feledd, én az egész faj¬tájukat ki akarom irtani.
- Hogy mondhatsz ilyet, amikor én is az vagyok?
Vagy legalábbis részben. És ezen nincs mit szépíteni. És az egyikük történetesen az apám. — Lachlain félbe akar¬ta szakítani, de Emma nem hagyta magát. - Tudom, mit akarsz mondani, hogy majd őt megkíméled. De ez lehetetlen. Mert fogalmam sincs, hogy ki az. Ezért mentem Párizsba, hogy kiderítsem.
— És az édesanyád?
- Csak azt tudom, hogy mit csinált ezer évvel ezelőtt, azt nem, hogy hogyan viselte a terhességét. Meg, hogy egy ideig Párizsban élt az apámmal. Ennyi. De gondol¬hatod, hogy ez mennyire fontos volt nekem, ha azt is ki¬harcoltam, hogy egyedül elengedjenek.
- Akkor segítek neked. Amikor visszatérek, megláto¬gatjuk a néniket, és megoldjuk ezt is.
Mindezt a lehető legtermészetesebb hangon. Es szók a király.
— Édesanyádat hogy hívták? Névről körülbelül húsz valkűrt ismerek. Még egy pár történetet is, amit a tűz körül mesélnek. Anyukád is olyan vérszomjas boszorka volt, mint Furie? A neve ugyanolyan .sokatmondó, mint az, hogy Meseszép Myst, vagy Jégszűz Daniela? Talán Hóhér? Vagy Kasztráló?
Emma újra sóhajtott, kezdett elege lenni ebből az egészből.
— Anyámat Helénának hívták. Csak Heléna.
— Sosem hallottam róla.
Lachlain elhallgatott, de csak néhány másodpercre.
- És a vezetékneved? Troy? Értem most már! Mint Trója. A nagynénéidnek jó a humorérzéke.
Emma Lachlain szemébe nézett.
- Nem. Ez kizárt! Trójai Heléna a legjobb esetben is ember volt! De inkább mítosz, vagy egy eposz szerep¬lője!
- Nem, nem! Nem mítosz - rázta meg a fejét a lány. -Ahogy Atalanta nénikém sem az Új-Zélandon, vagy a seattle-i Mina néni egyenesen Drakula gróf kastélyából. A legendákat később költötték róluk.
- De... Heléna? Viszont legalább megmagyarázza a külsődet - dünnyögte Lachlain, nyilvánvalóan sokkos állapotban. - De hogy ereszkedhetett le egy vámpírhoz?
- Látod, süt az undor a szavaidból - mondta Emma megbántva. - Leereszkedett egy vámpírhoz, aki történe¬tesen az apám - mondta és megmasszírozta a homlokát. - Es mi van, ha Demestriu az? Ez eszedbe sem jutott?
- Demestriu? Az lehetetlen. Segítek megtalálni az apádat, és akkor megkapjuk a választ. Esküszöm. De Demestriut felejtsd el.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert te szelíd vagy, kedves, gyönyörű és normális. Az ő kölke olyan lenne, mint ő. - Lachlain szeme kékre változott. — Velejéig romlott, gonosz, mocskos parazi¬ták, akiknek a pokolban a helyük.
Emma hátán végigfutott a hideg. Ekkora gyűlölet nem korlátozódhat egyetlen vámpírra. Biztos, hogy mindegyiknek szól.
- Lachlain, becsapjuk magunkat. Ez sosem működ¬het - mondta elkeseredetten.
Lachlain csodálkozva nézett a lányra, mint aki nem is érti, miről beszél.
- Dehogynem! Vannak nehézségeink, de le fogjuk őket győzni - jelentette ki olyan határozottan, hogy kis híján Emma maga is elhitte, hogy két, ennyire külön¬böző valakinek bármi esélye is lehet. Igyekezett egy ma-gabiztos mosolyt az arcára erőltetni, de érezte, hogy nem egészen hiteles.
Lachlain megrázta a fejét.
- De kislány, miről beszélünk? Gondolod, hogy már¬is feladom, amikor évszázadokig kerestelek? Felejtsük el. Inkább gyere, akarok valamit mutatni.
Leemelte a lányt az ágyról, talpra állította, azzal in¬dult is ki volna vele a szobából.
- Várj, fel kell vennem a hálóingemet.
- Nincs itt senki.
- Lachlain, nem fogok itt egy szál semmiben parádéz¬ni! Oké?
A férfi szája mosolyra görbült. Lenyűgözőnek találta Emma szemérmességet.
- Jó, akkor vegyél fel valami selymet, amit úgyis má¬sodperceken belül letépek rólad. Igazán vigyázhatnál kicsit jobban a ruháidra.
Emma nem nevetett, hanem a szekrényhez vonult és magára kapta az egyik köntösét. Amikor visszafordult, meglepődve látta, hogy Lachlain a farmerjába bújik. Rájött, hogy a férfi igazán mindent megtesz azért, hogy ő jól érezze magát. Igaz, azért őt is gyakran buzdította, hogy legyen „kicsit rugalmasabb".
Lachlain kézen fogta, lementek a lépcsőn, majd át az előcsarnokon és egy hosszú folyosón. Ott befogta Em¬ma szemét, és egy párás, fülledt szobába vezette, majd háromig számolt. A lány körülnézett és a döbbenettől tátva maradt a szája. Égy régi télikertben találta magát, amelyet a nap helyett most a hold világított meg.
- Virágok. Nyíló virágok - suttogta Emma hitetlen¬kedve. - Egy éjjeli kert!
Emma megfordult és remegő hangon azt kérdezte:
- Nekem?
Persze. Ahogy mindig. Ahogy mindent. Lachlain bele¬köhögött a tenyerébe.
- Csak a tied.
- Honnan tudtad?
Emma a férfihoz rohant, és a nyakába ugrott. Szoro¬san átölelte - tényleg kezdett szépen erőre kapni -, és könnyes szemmel suttogta Lachlain fülébe, hogy meny¬nyire örül, mennyire köszöni, és, hogy ez volt a titkos ál¬ma. Viselkedése enyhítette a férfi üres nyers elkesere¬dettségét, amely még mindig átitatta. Megdöbbent azon, hogy a lány mennyire meg volt győződve róla, hogy nekik semmi közük nem lehet egymáshoz.
Lachlain bízott abban, hogy a tegnap éjjelnek és a mai napnak köszönhetően kapcsolatuk megerősödött. Teljesen odavolt a lányért. Emma viszont a jövőt nél¬küle is el tudta volna képzelni? Amikor a lány elengedte, Lachlain hagyta leszállni.
Minden rendelkezésre álló eszközt be kell vetnie, hogy meggyőzze a lányt. Ahogy a növények között szök¬décselt, gyengéden simogatta a leveleket, legszívesebben ott helyben meggyőzte volna. Amikor egy virágot az ajkához emelt, és végigsimította vele, miközben lehuny¬ta a szemét, a testét elöntötte a vágy. Kinyújtózott egy nyugágyon, de ahogy nézte a lányt, úgy érezte magát, mint egy kukkoló.
Emma egy az üvegfal mellett álló márványpulthoz lépett, és lábujjhegyre állt, hogy elérje a pult fölé akasz¬tott növényt. A köntöse minden egyes mozdulatánál szétnyílt, elővillantva hófehér combját. Lachlainnek ez sok volt.
Odalépett a lányhoz és hátulról átfogta a derekát. Emma összerezzent.
- Akkor most ugye újra szeretkezni fogunk? - kér¬dezte rekedten.
Lachlain válasz helyett felemelte a lányt, letépte a köntösét és a virágok közé fektette meztelen testét.
28. FEJEZET
- És most én vagyok a királyné. Vagy valami olyasmi.
- Éljen Emma királyné! - csiripelte N'ix. - Akkor a koronázásod miatt nem telefonáltál már vagy öt napja?
- Vagy inkább azért, mert a múltkor valaki egymás után tízszer letette? - Azt már nem is említve, hogy ami¬kor Emma két napja próbálkozott, N'ix egész egysze¬rűen nem volt beszámítható. - De komolyan - folytatta Emma, és felrázta a körömlakkos üvegét. Egy új szín volt: Nem vagyok igazipincérnő-piros.
- Elhiszem, drágám. És ki a néped? Remélem, nem csak a többi vámpír-valkűr, mert akkor elég kevés adóra számíthatsz. Vagy lykae-k is vannak köztük?
- Bizony. Én vagyok a klán új királynéja. - Emma ké¬nyelembe helyezkedett az ágyon és vattát dugott a láb¬ujjai közé. - Nem is gratulálsz, hogy ilyen szépen meg¬oldottam a feladatot, amire a sors kijelölt?
- Hát, nem is tudom. Te hogy érzed magad drágám ezzel kapcsolatban?
Emma egyáltalán nem erre a válaszra számított, és meglepetésében elrontotta a lakkozást. Elkomorult, azt érezte, mintha valamit neki is kellett volna tennie. A
történtek után úgy tűnt, mintha a sors csak tréfát űzött volna vele. Egy tréfát, amelynek következtében egy nagy ember királynéja lett.
- Egyetemistából királyné lettem. Örülnöm kellene, nem?
- De, persze - dünnyögte Ni'x, bár nem lehetett kivenni, mire is gondol pontosan.
- Annika ott van?
- Nincs. Előkészíti a... hogy is mondjam, a Piroska¬projektet.
- Es hogy bírja?
- Szerencsére rengeteg a munkája. Különben teljesen maga alatt van, amióta egy farkas elrabolta az ő kis Em¬máját.
Emma idegesen pislogott.
- Es nem tudnád valahogy megmagyarázni neki, hogy saját jószántamból vagyok itt?
- Dehogynem. Biztos, hogy elhiszi, sokkal inkább, mint azt, hogy a) kábítószer hatása alatt állsz, b) terrori¬zálnak.
Emma vett egy nagy levegőt, és azt kérdezte:
- Es mi újság otthon? - Remélte, hogy Ni'x jó állapot¬ban van és tudnak kicsit beszélgetni.
Amióta Lachlainnek az államügyekkel kell foglalatos¬kodnia - területi követelések, büntetőperek, település¬fejlesztés -, Emmának rengeteg ideje maradt, sőt akár fényes nappal. Felfedezték, hogy a férfihoz hasonlóan, neki is elegendő mindössze négy-öl óra alvás.
Es bár az éjszakákat kettesben (öltötték — naplemen¬tekor mindenkit hazaküldtek, hogy csak az övék legyen a ház -, nappal Emma néha unatkozott. Lachlain meg is kérdezte, hogy akar-e például dolgokat rendelni a „számítógép segítségével". A lány ránézett, megrebeg¬tette szempilláját, és azt mondta, hogy ne aggódjon, meg fogja oldani.
-Jaj, drágám, sajnos már nagyon lemaradtál - mond¬ta N'ix. - Nem tudnál bekapcsolódni a mi kis szappan¬operánkba.
- Rajta, hadd halljam a zaftos részleteket!
N'ix nagyot sóhajtott, és Emma jól hallotta, ahogy fel¬rázza saját körömlakkos üvegét. A valkűrök imádtak körmöt lakkozni, hiszen ez volt az egyetlen, amit meg¬változtathattak - még ha csak egy rövid időre is - a külsejükön.
N'ix tehát hosszú beszélgetésre készül. Lachlain aznap délután otthon maradt, felfüggesztette a körútját, amely¬nek során végiglátogatta a Kinevane környéki falvakat, ahol a klán, illetve a Szövetség tagjai laktak, de csak azért, hogy a számítógépen dolgozzon. Amit viszont gyűlölt. Hatalmas keze épp olyan esetlenül mozgott a billentyűzeten, mint amilyen ügyesen Emma testén. Már a harmadikat fogyasztotta.
- Tehát, ha tényleg tudni akarod, drágám - kezdte N'ix vonakodva, mint aki csak az erőszaknak enged, pedig Emma tudta, mennyire szeret pletykálni. - Myst és Daniela még mindig nem jöttek vissza a vámpír-vadászatból. Myst miatt annyira nem aggódunk, lehet, hogy éppen a generálisával hetyeg valahol. Na, de Da¬niela? Rejtély. Hogy ennyi időre elcsavarogjon, és pont ő? Apropó, csavargás. Képzeld, Kaderin újra indul a Ta¬lizmán Kupán.
A Talizmán Kupa a halhatatlanok számára meghirde¬tett hétpróba volt, és a győztes egész frakciója rengeteg kedvezményhez jutott a Szövetségtől. Es mindig Der-medtszívű Kaderin nyerte meg.
- Azt hiszem, felesleges megkérdeznem, hogy izgul-e.
Évszázadokkal ezelőtt Kaderin megkímélt egy fiatal vámpírt és ez két húga életébe került. Kaderin akkor azt kívánta, fagyjon meg a szíve, nehogy bármiben is be¬folyásolja döntéseit. Egy felsőbb erő teljesítette kérését, azóta ezzel az áldással - vagy átokkal - kell együtt élnie.
- Semmi izgalomra utaló jel. Viszont rajtakaptam, ahogy az ablaknál áll, homlokát és tenyerét az üveghez nyomja, és bámul ki az éjszakába. Mintha lennének érzései. Mintha vágyakozna valami után.
- Ezt én is sokszor csináltam - dünnyögte Emma. Va¬lami többet, valami mást akart. Vajon a kezdetektől fog¬va Lachlain volt az?
- De már nem. Gondolom, minden rendben a lykae-del.
- Ni'x, azt hiszem... kedvelem. - Amikor Lachlainnek éppen nem kellett uralkodnia, akkor tévéztek. A lykae az ágytámlának támaszkodott, ő pedig befészkelte ma¬gát a két lába közé és fejét mellkasára fektette. Gyakran néztek például meccset, amit Lachlain egyenesen imá¬dott. Szemét egy pillanatra se vette le a labdáról - ugyan¬olyan áhítattal bámulta, mint Emma lábát, ahányszor a lány keresztbe tette.
Ezenkívül szerette még a kalandfilmeket is, de legjob¬ban a sci-fit, mert, ahogy mondta:
- Ezekben mindent szépen elmagyaráznak. Mintha minden néző ugyanolyan visszamaradott lenne, mint én.
így Emma végignézette vele az egész Alzen-tetraló-giát, bár a legvéresebb jeleneteknél Lachlain csak hápo¬gott, és maximum annyit bírt kinyögni, hogy:
- Nem, nem - ez nem lehet... Te jószagú úristen, ilyen nincs.
- Kicsit makacs és erőszakos, de már tudom kezelni. Mondjuk, még nem hoznám haza vacsorára, ne aggódj.
- Okos döntés, drágám. Lehet, hogy túl sokan törnének az életére. Amellett mi nem is eszünk.
Emma lecsusszant az ágyról és sarkain egyensúlyozva elbicegett a körömlakklemosójáért.
- És hogyhogy Annika még nem küldte értem a men-tőcsapatot?
- Jaj, drágám, nehogy megsértődj - biztos, hogy nemsokára indulnak —, de most mindenekelőtt Mystet kell megtalálnunk. Annika szerint, ha Ivónak tényleg egy valkűrre fáj a foga, az csak Myst lehet. Emlékszel ugye, hogy öt évvel ezelőtt már egyszer tömlöcbe vetet¬ték, és ha nincs az a baleset, még ma is ott van.
Hogy felejthette volna el. Amikor Myst személyesen vallotta be neki, hogy kis híján rajtakapták, ahogy Has¬felmetsző Jack szellemével kokainozik.
- Látod, drágám - mondta N'ix. - Más valkűrök is pontosan annyira szeretik a tiltott gyümölcsöt, mint te.
- Igen, de Myst még időben leállította magát -mondta Emma. Anyámmal ellentétben. - Es tovább tu¬dott lépni.
N'ix nagyot csuklott.
- Drágám, csak azért, mert lefeküdtél egy vérfarkassal, még nem jelenti azt, hogy soha többet nem hagyhatod ott.
Emma elvörösödött.
- Oké, oké, feladom - mondta és remélte, hogy válasza elég könnyednek hangzik.
- Szóval. Ott tartottunk, hogy akkor beleestél?
- Hagyjál már!
- Jó, máshogy kérdezem. Hajlandó lennél a karja közé rohanni?
Nagynénjei őszintén hittek abban, hogy egy valkűr arról ismeri fel igaz szerelmét, hogy amikor a férfi kitár¬ja a karját, ő bárhol, bármikor gondolkozás nélkül be¬levetné magát. Emma ezt mindig bizarr legendának tar¬totta, de családja esküdött rá.
- Még csak két hete vagyunk együtt. - Egyelőre csak azt tudta biztosan, hogy Lachlain boldoggá teszi. Neki köszönhetően az öröm számos új, apró formáját fedezte fel - az ajándékautomatákon és pukkantós zacskón kí¬vül. Most már tudta, hogy szeret kettesben zuhanyozni lehetőleg nagyméretű fürdőszobákban; vetkőzni, mi¬közben Lachlain elragadtatva nézi, inni közvetlenül az élő forrásból, és szerette az éjszaka nyíló virágokat. Ja, és a naponta megkapott, felbecsülhetetlen értékű éksze¬reket.
- Jól érzed ott magad?
- Igen, nagyon szép hely, el sem hinnéd. Még úgy is, hogy a szobalányok kizárólag hatalmas kereszttel a nyakukban mernek megközelíteni, meg fokhagy¬mafüzérekkel, és mindennap sorsot húznak, hogy ki szolgálja ki a vámpírt.
Tegnap például Emma alig bírta megállni, hogy ne tréfálja meg az egyiket, és begörbített ujjakkal ne kergesse végig a kastélyon, miközben azt sziszegi: „Ákárom kiszív a te véred."
- Bagatell, drágám... És mi a helyzet az álmokkal? Biztos vagyok benne, hogy amiket a múltkor említettél, Lachlain emlékei voltak.
- Igen, nagyon furcsa. Ugyanazokat a dolgokat látom és érzem, mint ő. - Már az álmok puszta említésétől is elkomorodott. - Az egyikben például vett egy fan¬tasztikus nyakéket, és amikor megfogta, a fém mintha az én kezemben melegedett volna fel. Tudom, tudom. Ez őrültség.
- És ezek régi emlékek? Vagy veled kapcsolatosak?
- Igen, valahogy mind hozzám kötődnek, és egyszer azt is hallottam, ahogy rólam beszélt.
- Remélem, csupa jót!
- Nagyon jókat! Szerinte... szerinte én gyönyörű va¬gyok! - Ma éjjel például azt álmodta, hogy a zuhanyban vannak, és Lachlain megbabonázva nézi, ahogy kibújik a tangájából, ami gyakorlatilag három vékony zsinórból állt.
Emma most már tudta, a férfi imádja a választékos ízlésről tanúskodó fehérneműt, azt meg különösen, hogy csak ő tudja, mit takar a ruhája. A tanga lassan csúszkált ide-oda Emma lábán. Lachlain halk mormo¬gása szinte alig volt hallható. '
A seggéről ódákat lehetne zengeni...
Emma lábujja még most is belebizsergett a puszta gondolatba.
- De ez igazán megnyugtató lehet. Ráadásul neked, aki egész életében önbizalomhiánnyal küzdött, még ha teljesen alaptalanul is.
Igen, az volt.
- Csak van egy kis baj...
- Félsz, hogy a múltban meglátod egy másik nővel?
- Bingo. Félek, hogy nem bírnám ki. Félek, hogy előbb-utóbb meglátom. - Nézze végig, ahogy mást ölel és tudja, hogy közben mire gondol, mit érez?
-Tudod, drágám, én ha valamit nem akarok, azt nem látom.
- Mint a valkűrök halálát.
N'ix arról sosem beszélt. Egyéb sorscsapásokról, a be¬következő sérülésekről, de a halálról soha. Cara legna¬gyobb fájdalmára Ni'x nem látta, mi történt Furie-val.
- Pontosan. De lehet, hogy sosem fogod megálmod¬ni ezeket a dolgokat, mert az agyad tudja, hogy nem épülnél fel belőlük.
- Nagyon remélem. Szerinted mi okozhatja?
- És szerinted?
- Hát talán az... hogy... ittam belőle... közvetlenül -vallotta be Emma. - És félek, hogy lehet köztük kapcso¬lat.
- Emma, hallottam, hogy a vámpírok a vérrel együtt magukba szívják az emlékeket, de csak kevesen látják, és még kevesebben tudják értelmezni őket. Úgyhogy, drá¬gám, gratulálok. Felfedeztük egy újabb képességedet!
- Szuper. Miért nem inkább ügyesen origamizok a víz alatt?
- Lachlainnek elmondtad?
- Még nem. De el fogom - tette hozz Emma sietve. -Végül is nyugodtan elmondhatom neki, nem?
- De. Viszont térjünk rá egy sokkal fontosabb kér¬désre. A láncot, amit az álmodban vett, megkaptad?
29. FEJEZET
- Azt hiszem, a királynédnak hiányzik a családja - je¬gyezte meg Harmann, miután Emma már a második hetet töltötte Kinevane-ben.
- Igen, ezt én is észrevettem - mondta Lachlain és fel¬nézett a papírokból, amelyek szanaszét hevertek az íróasztalon. Egyedül Emma honvágya mételyezte meg boldogságukat, de ezen könnyen segíthet. Ennél na¬gyobb problémának tűnt a királyné és a klán viszonya. Már csak három nap maradt a vének érkezéséig, és egye¬lőre Emma látogatásuk egész ideje alatt az erdőben akar bujdosni. - Miből gondolod?
- Bevonszolta magához az egyik szobalányt és video¬játékot játszottak. Aztán pedig kilakkozták egymás láb¬körmét. Kékre.
Lachlain hátradőlt a fotelben.
- Es a lány hogy fogadta?
- Először nagyon félt, de most már kezd felengedni. Ahogy a többiek is. Asszonyom igazán barátságos -mondta Harmann, majd egy büszke mosollyal hozzátette:
- Engem Mannynek hív.
Lachlain elvigyorodott.
- És nem is kérte meg, hogy mórikáljam magam! Pedig mindig azt akarják, hogy változzam át ezzé vagy azzá - dünnyögte Harmann rosszallóan.
- És másban nem szenved hiányt? - kérdezte Lach¬lain, bár pontosan tudta, hogy Emma egyre elégedet¬tebb, hiszen sokszor énekelt, amikor azt hitte, senki sem hallja. Hangja gyakran csendült fel éjszakánként, ami¬kor a télikertjében tett-vett. Lachlain néha már azt gon¬dolta, hogy a jázmint még az ékszereknél is jobban sze¬reti.
- Nem, semmiben. Asszonyom kimondottan tehet¬séges, szorgalmas, és ha szabad megjegyeznem, agresszív vásárló.
Lachlain maga is észrevette az új szerzeményeket, és gyanította, hogy ügye a legjobb úton halad, mert a lány kezd berendezkedni. Emma dolgai lassan mindent be¬borítottak, ami őt a legkisebb mértékben sem zavarta, sőt kifejezetten örült neki. Sosem kérdezte meg például, hogy mi a szándéka a több száz üveg körömlakkal, egy¬szerűen csak örült, mert ha megcsókolta a lány lábujját, mindig újabb meglepetés fogadta.
Ami Lachlaint illette, ő is szépen gyógyult, és napról napra energikusabbnak érezte magát. Lába már majd¬nem százszázalékos volt, és kezdte visszanyerni az erejét is. Annyira boldognak és elégedettnek érezte magát -mindannak ellenére, amin nemrég keresztülment -, hogy már szinte ő is ijesztőnek találta. És mindezt kizá¬rólag Emmának köszönheti.
Minden tökéletesnek tetszett - leszámítva indulásá¬nak közelgő időpontját. Ez már önmagában is elviselhe¬tetlen volt, hát még most, amikor Emma a fejébe vette, hogy elkíséri, és együtt harcol vele, és „Lachlain nagy hasznát veszi majd kiváló harcművészeti jártasságának".
Ha pedig a férfi nem engedi, akkor hazamegy a család¬jához.
Emma nem akart Kinevane-ben maradni. Lachlain reménykedett abban, hogy eláll az ultimátumától, és hallgat a józan ész szavára. Ám Emma napról napra ha¬tározottabb lett, Lachlain pedig egyre bizonytalanabb. Ha a lány nem hajlandó változtatni az álláspontján, akkor neki kell lemondania a bosszúról, különben so¬sem látja viszont - arról a családja gondoskodni fog. Lachlain számára viszont mindkét megoldás elvisel-hetetlennek tűnt.
Harmannel még megvitattak egy-két üzleti ügyet, és miután az intéző száguldott tovább egyéb teendőihez, Bowe döngette meg az ajtót.
- Tudod, hol a whisky - fogadta Lachlain.
Bowe szemmel láthatólag a konyhából érkezett, és út¬ban a bárszekrény felé lenyalogatott valami édeset az ujjáról. Amikor a házigazdának is töltött volna, Lach¬lain megrázta a fejét.
Bowe vállat vont, és felemelte a poharát.
-Azokra, akik mások, mint mi!
- Az biztos, hogy nem unatkozunk mellettük! - felel¬te Lachlain, és úgy látta, barátja mintha egy fokkal jobb állapotban lenne.
- Na, megnyugodtál?
- Ja. Amikor jöttem, éppen a virágait gondozta, és láttam, hogy megtörtént a nagy esemény.
Bowe nagyot húzott az italából, majd folytatta: - De nem jelölted meg kicsit... túl erősen? Lachlain összeráncolta a homlokát.
- Egyébként ismered azt a kifejezést, hogy „vagány drogos"? Emma szerint vigyáznom kellene, mert a karikás szem meg a beesett arc már kiment a divatból. -Amikor Lachlain tanácstalanul nézett, Bowe komolyra fordította a szót. - A véneket egyre nehezebb féken tar¬tani. Tudni akarják, mi történt veled.
- Értem. Ha megjönnek, mindent elmondok nekik. Egyébként is beszélnem kell velük a másik dologról.
- Biztos vagy benne? Máris indulni akarsz?
- Ne kezd már te is!
- Nem kezdem, csak szerintem nem kellene ilyen ha¬mar itt hagynod Emmát, mert kockázatos. Ennyi. Gar-reth-ról viszont még mindig semmi hír.
Lachlain beletúrt a hajába.
- Azt akarom, hogy menj el New Orleansba és tudd meg, hogy mi a jóisten folyik ott.
- Jó, majd megnézem a határidőnaplómat - felelte Bowe flegmán, aztán Lachlain arckifejezését látva vál¬toztatott a hangnemen. - Rendben, reggel indulok. Most pedig, ha érdekel, itt van a legújabb jelentés, amit hírszerzésünk a vámpírokról talált — azzal egy dossziét lökött az íróasztalra. - Uilleamtől és Munrótól szeretet¬tel, akik már nagyon várják, hogy viszontláthassanak.
Uilleam és Munro testvérek voltak és Lachlain régi barátai. Örömmel hallotta, hogy jól megy a soruk, bár még mindig nem találták meg társukat. Ami Munro számára talán nem is volt olyan tragikus, hiszen egyszer a klán egyik jövendőmondója azt jósolta, hogy egy bo¬szorkában találja meg az igazit.
Lachlain átfutotta a jelentést és elképedve látta, hogy a Horda mennyit változott az elmúlt százötven évben.
Kristoff, a vámpírlázadók egyik vezetője, elfoglalta az Obiak-hegyi várat, a vámpírok öt legfontosabb erődjé¬nek egyikét. Lachlain nem először hallotta ezt a nevet -a pletyka szerint Kristoff Demetriu unokaöccse volt -, de a pontos igazságot: mindeddig homály fedte.
Kristoff a Horda törvényes királya volt, akit Demest
riu alig néhány napos korában meg akart öletni. A cse¬csemőt a lázadók kicsempészték Helvitából és nevelő¬szülők gondjaira bízták. Kristoff a következő néhány évszázadban a halandók között élt, csak azután tudta meg, ki is ő valójában. Az első felkelést ezelőtt hetven évvel robbantotta ki, ám az kudarccal végződött.
- Tehát az ősapák legendája igaz? - kérdezte Lachlain. Ok voltak az a szakadár csoport, amely nem ivott vért. Kristoff az ókor óta szervezte őket hadseregbe.
- Bizony. Végigjárta a harcmezőket és kiválasztotta a haldokló halandók közül a legkiválóbb harcosokat, volt, hogy egy család minden férfitagját. Gondolj bele. Em¬ber vagy, legyőztek, fekszel a hidegben és a sötétben, tu-dod, hogy nemsokára meghalsz - szerintem, ez azért nem lehet olyan jó érzés -, és akkor a semmiből egyszer csak előbukkan egy vámpír, aki a halhatatlanságot ígéri. Szerinted ebben a helyzetben hányan mélyedtek el sötét szerződése feltételeiben, hogy az örök életért cserébe örök hűséggel tartoznak?
- És most mire készül?
- A Szövetségben senki sem tudja.
- Szóval akár rosszabb is lehet, mint Demestriu.
- Nem. Olyan lény nem létezik a földön. Lachlain hátradőlt és mérlegelte a lehetőségeket. Ha
ez a Kristoff tényleg elfoglalta Oblakot, akkor a követ¬kező állomás valószínűleg Helvita lesz. Lehet, hogy még azt a szívességei is megteszi nekik, hogy megöli De-mestriut.
A történetben azonban nem ez volt az egyetlen csavar. Obiak Vérszomjas Ívónak, a Horda második emberé¬nek volt a rezidenciája. Ivo már évszázadok óta fente a fogát a királyi címre, és úgy tűnt, túlélte a sikeres ostro¬mot. Már akkor is kellett neki Helvita, amikor még megvolt a saját erődje; vajon most, hogy a saját várát el¬vesztette, biztos, hogy döglik érte. Harcba száll-e Hel-vitáért, ha tudja, hogy a Horda sosem ismerné el törvé-nyes uralkodónak, mivel nem csörgedez ereiben királyi vér?
Három kiszámíthatatlan erő, három lehetőség. Lach¬lain tudta, hogy a valkűr-vámpír összecsapások világ¬szerte megszaporodtak, és, hogy a vámpírok valószínű¬leg keresnek valakit. Csak abban nem volt biztos, hogy vajon Ivo Demestriu parancsára cselekszik-e, vagy a saját szakállára dolgozik. És, hogy Kristoff semleges ma¬rad, vagy ő is beszáll a Horda számára olyan fontos cél¬pont előkerítésébe.
De erről a teremtményről egyelőre semmi biztosat nem lehetett tudni.
Lachlaint baljós előérzet gyötörte. Legalább az egyik csapat az utolsó vámpírnőt kereste.
Azon az éjszakán Emma a karjában feküdt. Teljes erőből szorította, mint aki attól fél, el akarja hagyni. Pedig igazából ő készült erre. Bizonytalanul végighúzta a szemfogát a férfi mellén, és megnyalogatta. Lachlain halkan felnyögött.
Miután megcsókolta a harapása nyomát a nyakán, nyugtalan álomba zuhant.
Hirtelen Lachlain dolgozószobájában találta magát, és mindent újra az ő szemszögéből látott. Harmann az ajtóban állt, kezében jegyzetfüzettel, és figyelmesen hallgatta.
A férfi hangját olyan kristálytisztán hallotta, mintha ő is ott lett volna.
- Nem, Harmann, semmi esélye. Nem lesznek gye¬rekeink.
A buzgó Harmann már a gyermekáldáson gondolko¬zott, mert ahogy mondta:
- Ha a kicsik vámpírok lesznek, rengeteg óvintéz¬kedést kell hoznunk. Nem kezdhetjük elég korán a felkészülést. - A szájából mindez úgy hangzott, mintha a gyerekek akár már holnap megérkezhetnének.
Lachlain biztos volt benne, hogy fantasztikus gye¬rekeik születtek volna - meseszép kislányok és bátor kis¬fiúk. Egy pillanatra talán összeszorult a szíve, de aztán eszébe jutott az alvó Emma. Akihez mindjárt odabújik, aztán pedig ráveszi, hogy álmában igyon belőle.
Emma sosem értette, hogy ez vajon miért olyan fon¬tos a férfinak.
Most azonban Lachlain fejével gondolkozott. Meg kell erősödnie.
Amikor alvás közben nézte a lányt, gyakran arra gon¬dolt, a szívem védtelen fekszik a testemen kívül.
Emma elszégyellte magát. A férfi folyamatosan az ő egészségéért aggódott, annyira, hogy már szinte ő is be¬lebetegedett. Ő annyira erős, Emma pedig teher.
Sosem mondta, hogy szereti, de minden gondolata az ő kis Emmája körül forgott.
Gyerekek? Érte bármiről lemondana.
Még a bosszúról is? De akkor önmaga puszta árnyéka maradna...
Ekkor az álom megváltozott. Lachlain most egy sötét, komor helyiségben állt egy oszlophoz kötözve, a levegő¬ben kén és füstszag terjengett. Teste görcsbe rándult a kíntól, amit Emma is érzett. Utolsó erejével még meg-próbálta megvetően végigmérni a két vámpírt, akiknek vörös szeme világított a sötétben. Egyikük, a borotvált fejű, Vérszomjas Ivo volt. A másik, a magas, szőke, bár
Emma sosem látta, mégis kikövetkeztette Lachlain gyű¬löletéből: nem volt más, mint... Demestriu.
Emma teste megfeszült a látványtól. Miért ennyire is¬merős? És miért néz olyan fürkészve Lachlain szemébe, mintha őt... látná?
Aztán a tűz mindent elborított.
30. FEJEZET
Emma arcát a felkelő hold melege felé fordította, amely átszűrődött a fák között. Lachlainnel a tűz kétoldalán ültek, amit a férfi azért gyújtott, nehogy a lány megfáz¬zon. Kinevane legnagyobb erdején csípős fuvallat sö¬pört végig.
Emma tudta, hogy biztosan sokan cserélnének vele -csillagos égbolt, tábortűz, két szerető -, ők azonban mind a ketten feszültek voltak. Lachlain árgus szemmel figyelte a lány minden mozdulatát, nyilvánvalóan vala¬mi apró jelre, gesztusra várt, amiről Emmának eszébe jut az álma.
Emma is szerette volna tudni, mit álmodott.
Valamivel naplemente elött riadt fel, zokogva, oda¬kint pedig olyan erősen villámlott, hogy az egész kastély rázkódott bele. Lachlain az ágya mellett ült, a nevét kia¬bálta és kétségbeesetten rázta a vállát.
Es mindennek ellenére nem emlékezett, hogy mit álmodott. N'ix azt mondta, legtöbben elfelejtik azt, ami elviselhetetlen terhet jelentene számukra. Mi lehetett ennyire borzalmas, hogy kis híján villám csapott a kas¬télyba miatta, ám képtelen volt egyetlen momentumát is felidézni? Egész éjjel baljós előérzet gyötörte. Vajon milyen csapással kell most megbirkózniuk?
- Nagyon komolynak tűnsz, mi nyomja a lelked? -A jövő.
- Miért nem lazítasz kicsit és élvezed a jelent?
- Máris. Ahogy te elengedted a múltat.
Lachlain nagyot sóhajtott és az egyik fának támaszko¬dott.
- Nem tehetem, te is tudod. De nem beszélhetnénk valami másról?
-Tudom, hogy nem akarsz beszélni... a kínzásokról. De például, Hogy tudott Demestriu egyáltalán elfogni?
—Apámat Demestriu ölte meg az utolsó Örökösödés¬ben. A kisebbik öcsém, Heath ezt képtelen volt feldol¬gozni. Különösen, hogy Demestriu még apánk gyűrűjét is elvette - ami pedig évszázadok óta a családunk tulaj¬dona, azóta, hogy az első fémművesek megjelentek. Heath, aki még nagyon fiatal volt és egyáltalán nem tudta kezelni a mindannyiunkban ott forrongó haragot, megesküdött, hogy inkább meghal, de visszaszerzi a gyűrűt. Úgyhogy elindult Demestriu ellen és nem érde¬kelte, hogy követjük-e.
- És nem félt? Egyedül szembeszállni vele?
- Emma, mindig úgy gondoltam, hogy ha valakivel valami igazán súlyos tragédia történik, akkor az élete már sosem lesz olyan, mint korábban. Onnantól kezdve éles határvonal választja el múltat és jövőt, amit ha egy-szer átlép, már nem tud visszafordulni. Ugyanez történt az öcsémmel: vagy megöli Demestriut, vagy meghal.
Lachlain szinte már suttogott.
- Mindenhol kerestem, az összes lehetséges módszert bevetettem, de Helvitát ugyanolyan misztikus burok védi, mint Kinevane-t. Azt hiszem, a végén már egész közel járhattam, amikor... rajtam ütöttek. - A férfi te-kintete a messzeséget pásztázta. - Mintha egy vipera¬fészekbe tévedtem volna. Minden irányból támadtak, aztán elillantak, nem tudtam védekezni. Túl sokan vol¬tak. Később kiderült, hogy az öcsémet... nem fogták el élve.
- Jaj, Lachlain, annyira sajnálom - mondta Emma, majd a férfi két lába közé kuporodott.
- Sajnos, ilyen a háború - felelte Lachlain, és szórako¬zottan megsimogatta Emma haját. - Heath előtt már két másik fivéremet is elvesztettem.
Mennyi fájdalmat kellett már elviselnie, és szinte ki¬zárólag Demestriu miatt.
- Nekem még soha egyetlen hozzátartozóm nem halt meg. Mármint olyan, akit ismertem. Kivéve Furie-t. De képtelen vagyok elhinni, hogy már nem él.
A férfi a tüzet bámulta.
- Mi az, Lachlain?
- Lehet, hogy inkább a halált választotta volna - felel¬te keserűen. - Furie volt az ugye, aki megégette a keze¬det?
Emma levegő után kapkodott és elkerekedett szem¬mel nézte, ahogy Lachlain gyengéden a kezébe veszi csuklóját és megsimogatja.
-Honnan tudod, hogy megégették?
Lachlain végigfuttatta az ujját az apró forradásokon.
- A hegek mintájából. Ez az egyetlen lehetséges ma¬gyarázat.
- Egyszer hároméves koromban majdnem kirohan¬tam a napra, és Furie azt akarta, hogy egy egész életre tanuljam meg a leckét. - A módszer mostanáig tökélete¬sen bevált, Emma csak az utóbbi időben kezdett meg-inogni. Felfedezett a házban egy pontot, ahova besütött a nap, és titokban ott gyakorolt. Nem, mintha a Rivié¬rára készült volna nászútra. Viszont mindennap hosz-szabb ideig bírta, és ha így folytatja, alig egy-két évszázad múlva már nyugodtan sétálgathat akár félhomályban is.
- Es ennél jobbat nem tudtak kitalálni? - kérdezte Lachlain elkomorodva. - A klánban nagyon súlyos kö¬vetkezményei lennének, ha valaki ezt merészelné tenni egy gyerekkel.
- A valkűrök... mások - védte Emma a családját. -Náluk az erőszak nem ugyanazt jelenti... és az értékeik is egészen mások. Számukra legfontosabb az erő és a bá¬torság. - Meg a vásárlás, de azt inkább nem említette. Attól tartott, azzal egész mondanivalóját tönkrevágná.
- De kislány, akkor te mégis hogy lettél ilyen szelíd? Emma elszégyellte magát. Úgy érezte, félrevezeti a
férfit, hiszen már megváltozott. De ma este mindent el¬mond neki, az álmait, és az új elhatározását...
- Figyelj, Lachlain, megértem, hogy számodra a bosszú egyfajta küldetés. Ha te egyedül akarod befejez¬ni, akkor tudd, hogy én meg nélküled folytatom.
Lachlain beletúrt a hajába.
- Azt hittem, haza akarsz menni.
- így is volt, de közben rájöttem, hogy nem az a kér¬dés, hogy te vagy a valkűrök. Ez az én életem. Elkezd¬tem valamit és be akarom fejezni.
- Soha! - felelte Lachlain villogó szemmel. - Soha nem engedlek vissza egyedül Párizsba - hogy nyomozósdit
játssz valami vámpír után - , ráadásul amikor úton vagyok!
- Sajnálom - felelte Enma határozottan. - Ebbe nem szólhatsz bele.
- Dehogyis nem! - mennydörögte Lachlain és meg¬ragadta a karját. - Ha kell, egy régi, jól bevált módszer¬hez folyamodok és bezárlak, amíg vissza nem jövök!
Emma nem akart hinni a fülének. Lachlain... ko¬molyan beszél? Az időutazó komolyan gondolta? Két héttel ezelőtt valószínűleg mentségeket keresett volna a viselkedésére és megpróbálta volna magát a helyébe képzelni. A végén arra a következtetésre jutott volna, hogy annyi mindenen ment keresztül, türelmesnek kell lennie vele.
Most azonban kitépte magát a keze közül, megvetően végigmérte és otthagyta.
Lachlain sokáig követte a lányt tekintetével és azon vívódott, utána menjen-e vagy sem. Néha úgy érezte, túlzott ragaszkodásával az idegeire megy, és végül úgy döntött marad.
így most ott ült - a tűz mellett. Bár már sokat fejlő¬dött - még mindig rossz érzése volt, már akkor is, ha be¬gyújtották a kandallót. De Emma ezt sosem tudhatja meg. Es így sosem fogja megérteni, miért kell Demestriut elpusztítania...
A csendet ekkor egy hatalmas üvöltés törte meg. Lach¬lain talpra ugrott, teste minden egyes izma megfeszült. Az ismeretlen hang újra felzengett a távolban.
Lachlain minden idegszálával koncentrált... aztán rájött.
Mint akit puskából lőttek ki, teljes erejéből rohanni kezdett, és még időben utolérte Emmát.
- Lachlain - sikította a lány, ahogy a férfi kézen fogta, és maga után vonszolta a kastély felé.
Néhány perccel később a szobájukban voltak.
- Maradj itt! ---- lihegte Lachlain, miközben a fegy¬verek közül kiválasztotta kardját. - És semmi körülmé¬nyek között ki ne nyisd az ajtót! ígérd meg!
Valaki behatolt Kinevane földjére és a csattanásokból, meg a visítozásból ítélve éppen a kaput próbálta be¬törni.
Isten irgalmazzon a váratlan látogatónak.
- De Lachlain...
- Az istenit, Emma! Maradj itt! - Amikor a lány még mindig berzenkedett, Lachlain rámordult: - Tudod, léteznek olyan helyzetek, amikor tényleg minden okod megvan a félelemre!
Azzal bevágta az ajtót a lány megrökönyödött arca előtt, és leviharzott a lépcsőn. Megállt az előcsarnokban és megmarkolta a kardját.
A következő pillanatban - a történelem során először - Kinevane kastély bejárati ajtaját valaki - berúgta.
Lachlain előtt egy ragyogó arcbőrű és hegyes fülű törékeny, szőke nő állt. A férfi bambán a beesett ajtóra bámult, majd ismét a nőre.
- Pilates - válaszolta a nő és vállat vont.
- Regin, ha nem tévedek.
A nő biccentett. A következő pillanatban egy másik valkűr vonult be az ajtó romjai között és meg sem állt Lachlainig.
- Nyam, nyam! jelelentte ki, ahogy tetőtől talpig vé¬gigmérte a férfit. A mi kis Emmánk igazán szép farkast fogott magának folytatta, és kacsintott egyet. A tekin¬tete megállapodott Lachlain nyakán, azon a ponton, ahonnan Emma előzőleg ivott. - Mint valami érdem¬rendet, úgy viseli Emma harapását —állapította meg.
- Gondolom, maga a jósnő.
- Jobban szeretem a sorselemző kifejezést, köszönöm szépen.
N'ix keze előrelendült, és olyan sebesen letépte Lach¬lain ingének egyik gombját, hogy a férfi szinte észre sem vette. A szívéhez legközelebbi volt, és egy pillanatra na¬gyon hideggé vált az arca. Lachlain megértette - ennyi erővel a szívét is kitéphette volna.
Aztán kinyitotta a markát, és meglepődve nyelt egyet.
- Jé, egy gomb - mondta gyermeki örömmel. - Hi¬hetetlen, nem, hogy milyen könnyű elveszíteni őket?
- Hogy találtak ide? - kérdezte Lachlain Regint.
- Lehallgató készülék, műhold, látnok - felelte, majd tekintete elkomorult. - Miért, maga hogy tájékozódik?
- Es a védőburok?
- Azt a kezdetleges kelta hókusz-pókuszt? - legyintett Regin, majd a kocsira mutatott, ami a bejáratnál vára¬kozott. - De azért biztos, ami biztos, hoztunk magunk¬kal segítséget is, az egyik leghíresebb boszorkányt.
A hátsó ülésről egy lefátyolozott nő integetett ked¬vesen.
- Elegem van ebből! - emelte fel Lachlain a hangját és elindult Regin felé. - Maguk szépeit eltakarodnak in¬nen! Most. - Azzal felemelte a kardját, de ekkor mintha egy forgószél süvített volna el mellette. Megfordult és látta, hogy az ingaóra tetején egy harmadik példány ta¬nyázik. Olyan kecsesen landolt, hogy a mutatók meg sem rezdültek. A valkűr felhúzta íját, és Lachlain egy nyílvesszővel nézett szemben. Lucia.
Nem baj. Azt akarta, hogy nagyon gyorsan távozza¬nak - hiszen látogatásuk célja nyilvánvaló. Az ajtó felé indult. Ekkor egy nyílvessző hasított keresztül kardja markolatán, majd át az előcsarnokon, és végül mintegy lél méter mélyen belelfúródott a vastag kőfalba.
Lachlain karja lebénult a lövés erejétől. A kard kiesett a kezéből. A csuklójából ömlött a vér. Luciára nézett, aki ezúttal a torkát vette célba. Ráadásul egyszerre három nyíllal. Hogy levágja a fejét.
-Tudja, miért jöttünk. Úgyhogy ne feszítse tovább a húrt - mondta Regin.
Lachlain összeráncolta homlokát, majd követte Regin tekintetét. Két lába között egy pengeéles kard kan¬dikált ki. Egy negyedik valkűr - akit eddig észre sem vett - lépett elő az árnyékból.
- Reméljük, Dermedtszívű Kaderin nem tüsszenti el magát ebben a kényes pozícióban - csuklott egyet Ni'x. - Kad, kicsim! Ugye nem vagy allergiás? Kicsit mintha piros lenne a szemed.
Lachlain nyelt egy nagyot, majd egy pillantást vetett hátra, a válla felett. Kaderin üres tekintetében érzelmek¬nek nyoma sem volt - csak a puszta szándéknak.
Azt eddig is gyanította, hogy gonoszak, de amikor mindezt látta, érezte, ahogy a nyíl átsüvített a karján és egy karddal fenyegetik...
Emma az életben nem találkozhat többet velük.
Ebben a pillanatban Cassandra csörtetett be a betört ajtón, a valkűrökre bámulva.
- Te meg hogy kerülsz ide? - kiáltott rá Lachlain.
- A faluban mesélték, hogy megjelent egy csapat... szóval ezek itt, akik illegették magukat, meg hangos¬kodtak és zaklatták a férfiakat az utcán, aztán pedig elin¬dultak a kastély felé. Láttam a romba dőlt kaput, és arra gondoltam, hátha elkel egy kis segítség...
Cassandra elhallgatott és csodálkozva nézte a kardot.
- Szóval, hol van? - kérdezte Regin.
- Nem megyünk el nélküle, ne is áltassa magát! -tette hozzá Ni'x. - Szóval, hogyha éppen nincs szüksége törő-zúzó új lakótársakra, jobb, ha idehívja.
Soha. Soha többet nem találkozhatnak vele.
— El kell ismerni, van vér a pucájában. Pár másodperc múlva Kaderin kardélre hányja — gúnyolódott Regin, aztán váratlanul elmosolyodott, és mézes-mázos han¬gon folytatta. - Na de mit jelent az, hogy soha többet nem találkozhatunk vele?
- Soha. Nem tudom, hogy Emma hogy lett ilyen a maguk gonosz rendjében, de több kárt nem tehetnek benne!
Lachlain szavait Regin szemmel láthatólag megköny-nyebbülten fogadta. Lucia egy laza, könnyed mozdulat¬tal leengedte az íját, mintha nem is az előbb lőtt volna a férfira, mintha nem is egy feldühödött lykae-vel tartóz-kodott volna egy helyiségben, akit mindössze néhány másodperc választott el az átalakulástól.
- Lachlain? - suttogta Emma a lépcsőről. A férfi meg¬fordult és a lány döbbent arcával találta magát szembe. Azért akarták, hogy megismételje, amit mondott, hogy Emma is hallja. - Akkot az első perctől kezdve el akartál szakítani a családomtól?
- Dehogyis! Csak most, hogy megismerkedtünk — ma¬gyarázta Lachlain, mintha ez javított volna a helyzeten.
Emma körbejáratta tekintetét a szobán és nagynén-jein. Nem szívesen gondolt bele, hogy mi minden tör¬ténhetett itt az elmúlt néhány percben.
Es Cass hogy a jóistenbe kerül ide?
Emma ekkor Lachlain háta mögött felfedezte Kade-rint, kivont karddal. - Kaderin - kérdezte csodálkozva.
- Annika küldött? Kaderin hidegvérű, profi, könyör¬telen gyilkológép volt. Valószínűleg nem kutató fel¬adattal érkezett. - Engedd le a kardod!
— Gyere le, Emma! És akkor senkinek sem esik bán-lódása — avatkozott közbe Regin.
-Kad! Engedd le!
Regin nagy nehezen bólintott és Kaderin visszahúzó¬dott az árnyékba. Lachlain azonnal felrohant a lépcsőn és át akarta ölelni Emmát, ő azonban megvető pillantást vetett rá és ellökte. Lachlain megsemmisülten állt a lány előtt.
- Annika csak azt szeretné, hogy biztonságban legyél - mondta Regin bűntudatosan.
Emma határozott léptekkel lemasírozott az elő¬csarnokba és Regin szemébe nézett.
- Lachlain el akar tiltani tőletek, Annika pedig meg akarja öletni a pasimat, anélkül hogy előtte legalább ki¬kérné a véleményemet. - Ezek mindannyian azt hiszik, hogy ő még mindig a régi Emma, a félénk marionett¬figura, akit bárki dróton rángathat. Pedig azok a napok egyszer és mindenkorra elmúltak. - Es azt senki meg nem kérdezi, hogy én mit akarok.
- Mondd el! - kiáltotta Ni'x lelkesen.
Emma a nagynénjére bámult. Ezt hívják retorikai for¬dulatnak, nem? Igazából fogalma sem volt, hogy mit akar.
- Téged keres - sziszegte egy vámpír a küszöbön, és szemét Emmára szegezte.
A lánynak tátva maradt a szája meglepetésében. A valkűrök nem bitiek a véletlenben, csak a végzetben. Azt pedig néha elég nehezen lehetett értelmezni.
Lachlain a vámpírra vétene magát, ám abban a pil¬lanatban újabb vérszívók tűrnek elő. Cassandra is azon¬nal támadásba lendült. Emma az egészet mintegy lassí¬tott felvételben nézte, és csak azt érezte, hogy a vámpír vörös tekintete újra és újra visszatér rá.
A következő másodpercben viszont már a földön feküdt, mert valaki a földre rántotta. Lachlain?
- Rejtőzz el! - üvöltötte a férfi, azzal akkorát taszított rajta, hogy a lány átrepült az előcsarnok másik oldalára.
Amikor felnézett a harcra, látta, hogy minden vámpír őt nézi.
Ő kell nekik. Mi van, ha az apja tudott a létezéséről? Lehet, hogy ő küldte őket? De ki...?
Hirtelen az álmai - a rémálmai - valósággá váltak. Lachlain emlékei.
Tisztán látta maga előtt az aranyhajú férfit. Demest¬riu. Ahogy karba tett kézzel nézi Lachlain szenvedését.
Mindig azt mondták, hogy anyámra hasonlítok, de Helénának fekete haja volt, fekete, mint a szurok, és sötét szeme. Az álombeli férfi szőke, és kardját a jobb oldalon hordja, tehát balkezes.
Ahogy Emma is.
Nem! Nem! Lehetetlen!
Odakint villámlott. Képzelődik. Igen. Egyszerűen képzelődik, mert ez a lehető legrosszabb forgatókönyv. Az apja nem kínozhatta meg Lachlaint.
Mint egy kádnyi sav, Lachlain emlékei úgy zúdultak rá - a tűz és a kínzás, amit most már ő is mindörökre magával hurcol. A férfi pusztító dühe benne is felizzott, ő pedig hagyta, hadd legyen úrrá a lelkén - ugyanúgy, ahogy annak idején Lachlain is -, hogy valahogy kibírja a fájdalmat...
Egész testében reszketett, és nem tudta elfojtani a nyöszörgését. Gondolatai összezavarodtak, minden olyan távolinak tűnt.. Álom és valóság egybeolvadt. Most már ő is tudta, hogy Lachlain a lelke mélyén már egy ideje sejtette, bár sosem vallotta be, még saját magá¬nak se, hogy ő... Demestriu...
Felismerte, hogy ki is a szörnyeteg. Apa. Reszketve a földön fekve figyelte, hogy a nagynénjei milyen elszán¬tan harcolnak. Bátran, tökéletesen: minden mozdu¬latukat a velük született kecsesség és a kegyetlenség sajá¬tos kombinációja jellemezte. Demestriu elragadta tőlük a királynőjüket. Mocskos paraziták.
Ezalatt odakint, mintha sortüzet lőttek volna, egy¬folytában villámlott.
Emma a harc közepette dermedten feküdt. Szívét nem halálfélelem szorította össze, hanem bánat és fáj¬dalom. Fájdalom, mert a két dolgot, ami a legfontosabb volt számára a világon - a közös életet Lachlainnel és családja szeretetét - az fenyegette, akinek a vére az erei¬ben folyt, mint a méreg.
Nézte, ahogy ezek a hős harcosok halált megvető bá¬torsággal küzdenek érte és fogalmuk sincs, hogy kicsoda ő valójában. Nem tudják, hogy egyszerűen nem méltó hozzájuk.
Egy vámpír hanyatlott a földre. Ni'x nagyot kacagott, azzal a hátára pattant, térdét a hátába döfte, majd meg¬ragadta a fejét hajánál fogva, leltárva a torkát. A halálos ütéshez. A vámpír észrevette Emmát. A karját felé nyúj¬totta.
A lány mocskosnak érezte magát, erei égtek. Érdem¬telennek.
De még jóvátehetem. De legalábbis javíthatok rajta. Ni'x Emma szemébe nézett és rákacsintott. Világos.
- Meg fogok halni? suttogta Emma.
- Számít? - dobta vissza a kérdést Ni'x, és szavai olyan tisztán csengtek Emma fülében, mintha egymás mellett álltak volna.
- Téged keres — suttogta a vámpír, és továbbra is ki nyújtott karral várakozott.
- Én meg őt. — Emma meg akarta fogni a kezét, de olyan messze volt... A következő pillanatban viszont ott feküdt mellette.
Szédül... Illant?... Mint egy vámpír... Életében elő¬ször.
N'ix lassan felemelte a pengéjét, Emma pedig kúszni kezdett.
Hallotta, ahogy Lachlain felüvölt, tudta, hogy észre¬vette:
- Emma - kiáltotta, és utánavetődött:
- Ne! Emma! Az istenit!
Már késő. Emma átlépte a határvonalat. Ugyanúgy, ahogy Heath. Innen már nem volt visszaút. Egy újabb -ezúttal még hatalmasabb - villámcsapás pecsételte meg döntését. A döntést, amire született.
Kinyújtotta a kezét és mélyen a vámpír szemébe né¬zett.
Fogalmad sincs, kit viszel magaddal.
Lachlain őrjöngött leheleden dühében. Az utolsó féreg — a legutolsó, akit még éleiben hagylak - magával vitte Emmát. Fel nem foghatta. És mintha a lány is akarta volna.
A lykae megragad la Nix vállát.
- Miért haboztál? Láttam, hogy haboztál! Nehogy azt hidd, hogy nem látta ! Teljes erejéből rázta N'íxet, aki tehetetlen rongybabaként lógott a keze között, viszont teli szájjal vigyorgott és a nyelvét öltögette a férfira.
- Búúú!
- Hova a picsába vihették? - üvöltötte Lachlain.
Az egyik valkűr ekkor Lachlain beteg lábát vette cél¬ba, és addig rugdosta, amíg végre elengedte N'ixet. Cass megforgatta kardját a feje felett.
- Maga engedte be - rivallt rá Reginre. - Tönkretette Kinevane védelmi rendszerét!
Regin Lachlain irányába bökött.
-Az meg ott elrabolt egy kislányt a mostohaanyjától, és nem engedte vissza a családjához, ahol biztonságban volt.
- Pontosan, én is tanúsíthatom - helyeselt Kaderin, azzal lekuporodott, hogy újabb vámpírfogakkal gazda¬gítsa a gyűjteményét.
-A picsába, elrabolták? Hogy tud ilyen nyugodt marad¬ni! —ordított rá Lachlain Kaderinra, majd belebokszolt a falba.
- A sors megkímélt a heves érzelmektől, a családom tagjai pedig nem engedhetik meg maguknak azt a lu¬xust, hogy elmerüljenek az önsajnálatban - magyarázta Kaderin tárgyilagosan. - A bánat csak sebezhetővé teszi a közösséget, ahogy Emmát is azzá fogja.
Lachlain reszketett a dühtől, át akart változni, az egész visongató, törpe bandát ott helyben lemészárol¬ja—
Ekkor egy szörnyű hang csendült fel valahol az elő¬csarnokban. Kaderin lassú, kimért mozdulatokkal elpa¬kolta véres szerzeményeit, majd a zsebébe nyúlt, és elő¬bányászta telefonját.
- Crazy Frog sziszegte, ahogy felpattintotta. - Regin, ezért még számolunk!
Regint megvonta a vállát, miközben Lachlain egy szót sem ért az egészből, Ni'x hatalmasat ásított, és vala¬mi olyasmit motyogott, hogy ezt már egyszer végighall¬gattuk.
- Nem - mondta Kaderin a telefonba. - Magától ment el a vámpírokkal - folytatta szenvtelenül, mintha legalábbis az időjárás-jelentést olvasná fel. A vonal má¬sik végéről hallatszó éles vijjogás egyetlen másodpercre sem zökkentette ki.
Lachlain nem bírta tovább és kitépte a telefont Ka¬derin kezéből. Végre valaki úgy reagál, ahogy kell. Annika.
- Mi történt vele? — sikította tombolva. - Csúnyán megfizetsz ezért, te korcs eb!
- Miért ment velük? - ordított vissza Lachlain. - Ho¬va vitték??? Az úristenit, azonnal válaszoljon!
Amíg Annika rikoltozását hallgatta, Kaderin intett, hogy nyugodtan tartsa meg a készüléket, azzal a négy valkűr — mint akik csak délutáni teára érkeztek - kivo¬nult az ajtón a kocsijukhoz, az elképedt lykae-k szeme láttára.
Lachlain utánuk rohant. Abban a pillanatban egy nyílvessző suhant el mellette.
- Ha követ, lődd le - parancsolta Nix Luciának.
- Miért nem lövi belém az összesei ?- vicsorogta Lach¬lain.
- Nézze szólt oda N'ix. Nem tudunk magának segíteni, őszintén mondom! És azt hiszem, mostanában szüksége lesz az erejére, vagy maga nem így gondolja? -Azzal a többiekhez fordult. Megmondtam, hogy Em¬ma nélkül megyünk haza.
És már ott sem voltak.
- Hova a faszomba vitték a vámpírok? - üvöltötte Lachlain a telefonba.
-NEM TUDOM!
- A maga valkűrei engedték be az otthonunkba!
- Az nem Emma otthona! Ö itt lakik.
- Nem, soha többet! Esküszöm magának, boszor¬kány, hogy megtalálom és soha többet nem engedem a maguk közelébe!
- Igen, most már emlékszem. Maga vadász, és fel fog¬ja kutatni legértékesebb tulajdonát. Jobbat nem is akar¬hatnék. -Annika hangja most nyugodtan, már-már ün¬nepélyesen csengett. Lachlain szinte hallotta gúnyos mosolyát. - Rendben van. Keresse meg, aztán pedig el¬mondom, mit csinálunk. Ha biztonságban hazahozza, úgy, hogy egyetlen haja szála sem görbül meg, ismétlem, egyetlen haja szála sem, akkor fontolóra veszem, hogy talán mégsem nyúzom meg legújabb háziállatomat.
- Mégis miről beszél, asszony?
- Jelenleg az öccse nyakán taposok - felelte Annika sátáni hangon. - Választhat. Garreth Emmáért!
A vonal megszakadt.
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése