Mellétérdeltem, kinyújtva karjaimat, mintha meg akarnám ölelni. De nem mertem megérinteni, még a nevét sem merészeltem mondani, nehogy már az első hangokkal kitörjön belőlem a reménytelen, visszafojthatatlan zokogás, a szörnyű fájdalom. „Óóó!” Megrázta a fejét, szétmaszatolta arcán könnyeit, s összeszorította a száját. „Még mindig szeretlek, és ez a legnagyobb gyötrelem. Lestatot soha nem szerettem. De téged! Gyűlöletem mértéke ez a szerelem – a kettő ugyanaz! Most tudod, mennyire gyűlöllek!” Szeme vöröses ködén át rám villantotta tekintetét.
„Igen” – suttogtam. Lehajtottam a fejem. De ő már Madeleine karjaiban volt, aki kétségbeesetten átölelte, mintha – ó, a sors szánalmas iróniája! – neki kellene Claudiát tőlem és saját magától is megvédelmeznie. Azt súgta neki: „Ne sírj! , ne sírj!” Olyan hevesen simogatta arcát és haját, hogy egy halandó gyermek bőrét felhorzsolta volna.
De Claudia hirtelen mindenről megfeledkezett – szemét lehunyta, arca kisimult, szenvedélyét mintha lehűtötték volna; karját Madeleine nyakába fűzte, és feje a taftra és csipkére hullott. Csendben feküdt, arcán a könnyek nyomai, mintha mindaz, ami kitört belőle, elgyöngítette volna, s kétségbeesetten keresné a feledést; mintha a környező szoba és én ott sem lennénk.
Ott voltak együtt: az érzékeny halandó gátlástalanul zokogott, meleg karjaiban tartva egy csöppnyi lényt, melyet nem érthetett, ezt a fehér, heves, természetellenes gyermeket, s azt hitte, hogy szereti. Ha nem éreztem volna ugyanazt a szánalmat az őrült, vakmerő nő iránt, aki a kárhozottakkal flörtölt, mint saját magam halandó lénye iránt, kirángattam volna a karjai közül azt a démont, hogy magamhoz szorítsam, hevesen cáfolva újra meg újra minden szavát. De csak térdeltem megkövülten, s arra gondoltam: A szerelem azonos a gyűlölettel – féltékenyen magamba zártam ezt a tudást, s az ágyra hanyatlottam végül.
Hosszú időbe telt, mire Madeleine észrevette, hogy Claudia már nem sír, szoborszerű mozdulatlansággal ült Madeleine ölében, könnytől csillogó szemét rám emelte, megfeledkezve a köréje hulló lágy, vörös hajról és a nő még mindig simogató kezéről. Magamba roskadva az ágy oldalának dőltem, a vámpírszemekbe meredve, s képtelen voltam – de nem is akartam – egyetlen szóval is megvédeni magam. Madeleine Claudia fülébe suttogott, s könnyei a lány hajfürtjeire hullottak. És akkor Claudia kedvesen azt mondta neki: „Menj el.”
„Nem.” Megrázta a fejét, s szorosan magához ölelte Claudiát. Aztán behunyta a szemét, s rettenetes nyugtalanságában, valami szörnyű gyötrelemtől kínozva egész testében megremegett. De Claudia már vezette is kifelé, s az asszony döbbent és sápadt arccal, engedelmesen ment mellette; a zöld taft a kis sárga ruha köré omlott.
A fogadószoba átjárójában megálltak; Madeleine keze zavartan, rebbenő szárnyként verdesett a torka körül, majd lehanyatlott. Úgy nézett maga köré, mint a vámpírszínház szerencsétlen áldozata a színpadon, aki nem tudta, hol is van. Claudia ellépett tőle valamiért, s láttam, amint egy nagy babával jött vissza. Feltérdeltem, hogy megnézzem. Hollófekete hajú, zöld szemű kislánybaba volt, csipkékkel és szalagokkal díszítve; tágra nyitott szemekkel édes arcocskáján, s porcelánlábacskái megcsendültek, amikor Claudia Madeleine karjába tette. Az asszony szeme megkeményedett, amint a babát tartotta, és a haját simogatta; arcán iszonyú grimasz jelent meg. Halkan felnevetett. „Feküdj le” – mondta neki Claudia; a heverő párnáiba süppedtek, s a suhogó taft helyet adott, amint Claudia is ledőlt, s átölelte a nő nyakát. Láttam, hogy a baba lecsúszik és a padlóra esik, de Madeleine máris megragadta és lóbálva tartotta, majd hátrahajlította a fejét, szemét lezárta, s Claudia fürtjei az arcát simogatták.
Visszatelepedtem a padlóra, s az ágy puha oldalának dőltem. Claudia igen halkan, szinte suttogva beszélt; azt mondta Madeleine-nek, legyen türelemmel, és maradjon nyugton. Rettegtem a lány lépteitől, bár a szőnyeg letompította őket, a behúzott ajtó hangjától, amely kizárta az asszonyt, és a gyűlölettől; mely halálos páraként szállt le közénk.
De amikor felnéztem, Claudia dermedten, gondolataiba merülve állt ott – a gyűlölet és keserűség eltűnt az arcáról, olyan üres volt a tekintete, mint a babáé.
„Mindaz, amit mondtál, igaz” – mondtam neki. „Megérdemlem a gyűlöletedet. Attól a perctől kezdve, hogy Lestat a karjaimba tett.”
Nem vett tudomást rólam; lágy fényben úsztak a szemei. Szépsége elviselhetetlen fájdalomként mart a lelkembe. Tűnődve szólt: „Az ő akarata ellenére is megölhettél volna. Megtehetted volna.” Szeme nyugodtan pihent meg rajtam. „Meg akarod most tenni?”
Átkaroltam, magamhoz húztam, meglágyult hangja megmelengetett.
„Megőrültél, hogy ezt mondod nekem? Hogy most akarom-e!?”
„Azt akarom, hogy tedd meg” – mondta. „Hajolj le, mint akkor, és cseppenként szívd ki a véremet, amennyit csak bírsz! Kicsi vagyok, nem bírja ki a szívem. Nem fogok ellenállni. Törékeny vagyok, s úgy morzsolhatsz szét, mint egy virágot.”
„Igazán ezt akarod? Azt gondolod, amit mondasz?” – kérdeztem. „Miért nem szegezel kést a mellemnek, miért nem forgatod meg a szívemben?”
„Meghalnál velem?” – kérdezte ravasz, gunyoros mosollyal. „Valóban meghalnál velem?” – sürgetett. „Nem érted, mi történik velem? A mestervámpír, akinek a rabja vagy, megöl engem, nem fog a szerelmeden velem osztozni, egy cseppjén sem, hát nem látod? Az ő hatalmát olvasom ki a szemedből. Látom boldogtalanságodat, szomorúságodat, szerelmedet iránta, ezt nem rejtheted el. Fordulj meg, nézz rám az utána sóvárgó szemeiddel, hallgass rám!”
„Soha többé... nem... hagylak el. Megesküdtem neked, hát nem? Nem adhatom neked azt az asszonyt.”
„De én az életemért küzdök! Add nekem, hogy gondoskodjék rólam, hogy tökéletes legyen az álcázás, amely nélkül nem élhetek! És akkor, mit bánom én, legyél az övé! Az életemért küzdök!”
Majdnem eltaszítottam. „Nem, nem, ez őrültség, boszorkányság” –tiltakoztam. „Te nem akarsz osztozni vele, te akarod annak a szerelemnek minden cseppjét. Ha nem tőlem kapod meg, akkor Madeleine-től. Armand hatalmasabb, mint te, és semmibe vesz téged, s te a halálát kívánod, ahogy Lestatot is megölted. Nos, ezúttal nem leszek a cinkosod, nem segédkezem a halálában! És Madeleine-ből nem csinálok vámpírt, nem fogom kárhozatra ítélni a halandók légióit, akiket ő gyilkolna meg! Nincs többé hatalmad felettem. Nem és nem!”
Ó, bárcsak megértett volna!
Egy percig sem hittem el Armand elleni vádjait, azt, hogy ez a független lény, aki felülemelkedett a bosszúvágyon, önző módon a halálát kívánhatná. De most nem ez foglalkoztatott – valami sokkal rettenetesebb történt, valami ésszel felfoghatatlan, valami, amit most kezdtem csak érteni, amihez képest haragom csak gúnyolódás volt, hiábavaló kísérlet, hogy szembeszálljak szívós akaratával. Gyűlölt és megvetett, ahogy maga vallotta meg, és a szívem összeszorult, mintha megfosztva attól a szerelemtől, amely egy életen át erőt adott, halálos csapást mért volna rám. Ez volt a kés! Úgy éreztem, meghalok érte, a szerelméért, mint az első éjszakán, amikor Lestat nekem adta, és megmondta a nevét – ez a szerelem enyhítette öngyűlöletemet, ez tette lehetővé létezésemet. Ó, Lestat jól megértette ezt, és most meghiúsul a terve.
De ennél is több volt emögött – olyan területeket érintett, amelyektől visszariadtam, amint föl-alá járkáltam a szobában, kezemet hol kinyitva, hol ökölbe szorítva; nemcsak a gyűlöletet éreztem könnyes szemében. hanem a fájdalmat is. Feltárta a szenvedését előttem! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben! Befogtam a fülem, mintha még mindig beszélne, és könnyeim kiapadhatatlanul patakzottak. Mennyi éven át hittem kegyetlenségében, melyhez nem férhet hozzá semmi fájdalom! És fájdalom, tagadhatatlan fájdalom volt az, amit megvallott. Ó, hogy nevetett volna Lestat! Ezért szegezte neki a kést, mert nevetett volna. Ahhoz, hogy teljesen tönkretegyen, elég, ha megmutatja a fájdalmát. A gyermek, akiből én csináltam vámpírt, szenvedett. Gyötrődését a sajátomként éltem át.
A másik szobában volt egy ágy Madeleine-nek, egy koporsó; és Claudia átment oda, magamra hagyott elviselhetetlen érzéseimmel. Jólesett a csend. Valamikor az éjszaka még hátralévő óráiban a nyitott ablaknál találtam magam, s éreztem az eső lassan szálló páráját. Csillogott a páfrányleveleken, az édes fehér virágokon, amelyek megdőltek, hajladoztak, hogy végül letörjenek a szárukról. Virágszőnyeg borította a kis balkont, az eső csendesen verte a szirmokat. Gyengének és végtelenül elhagyatottnak éreztem magam. Ami ma este történt köztünk, nem tehető meg nem történtté, de amit én tettem Claudiával, az sem.
Legnagyobb döbbenetemre mindenfajta megbánás hiányzott belőlem. Talán az éjszaka, a csillagtalan ég, a párába dermedt gázlámpák nyújtották a nem kért vigaszt, s én nem tudtam, miként fogadjam ebben az ürességben és magányban. Egyedül vagyok, gondoltam, egyedül. Ez igazságosnak tűnt, s így még kellemesnek is találtam. Elképzeltem, hogy örökre magányos leszek, s mintha halálom éjszakáján, amikor vámpírerő költözött belém, elhagytam volna Lestatot, s azóta is egyre távolodnék tőle, s már nincs szükségem se rá, se senki másra. Az éjszaka azt suttogta: „Te vagy az éj, és csak az éj ért meg téged, s fogad karjaiba.” Egyesülni az árnyakkal. Lidércálmok nélkül. Megmagyarázhatatlan békesség...
De éreztem, e békesség hamarosan véget ér; úgy oszlik szét, mint a sötét felhők. Lassan, hátulról rám nehezedett Claudia elvesztésének fájdalma, mintha a zsúfolt és szokatlanul idegen szoba sarkából egy furcsa alak lopózott volna mögém. De kintről, miközben hirtelen támadt heves szél próbálta elsöpörni az éjszakát, hívást hallottam, valamiféle élettelen dolog hívott, valami, amit addig nem ismertem, s egy bennem szunnyadó erő mintha válaszolt volna, nem ellenállva ennek a másik erőnek, de kifürkészhetetlen, hideg eréllyel. Csendesen mentem át a szobákon, halkan nyitva az ajtókat, amíg azt nem láttam, hogy a vibráló gázlángok homályos fényében a heverőn alvó nőre esik az árnyékom. A baba petyhüdten hevert a mellén.
Mielőtt mellétérdeltem, felnyitotta a szemét, és a felgyülemlett sötétben láttam a másik szempárt, amint figyel, lázas kis vámpírarcot, amint vár valamire.
„Gondoskodni fog róla, Madeleine?” Láttam, amint megragadja a babát, s arcát melléhez szorítja. Kinyújtottam utána a kezem, de nem tudtam volna megmondani, miért, még akkor sem, amikor válaszolt.
„Igen!” Még egyszer, kétségbeesetten megismételte: „Igen!”
„Azt hiszi, hogy ő is baba?” – kérdeztem, s kezem a baba fejére tettem, de ő elhúzta előlem. Összeszorította a száját, és rám meredt.
„Olyan gyerek, aki nem hal meg!” – mondta, de úgy, mintha átkozódna.
„Aáá...” – suttogtam.
„Elegem van a babákból” – mondta, a heverő párnái közé dobta a játék babát. Babrált valamivel a mellén, akarta is, nem is, hogy lássam, végül megragadta és rázárta az ujjait. Tudtam, mi az, már előzőleg észrevettem. Aranytűs medalion volt. Bár le tudnám írni a szenvedélyt, amely kerek arcának vonásait, lágy, kisbabás száját eltorzította!
„A gyerek, aki meghalt?” – találgattam, s figyeltem őt. Magam elé idéztem a bababoltot, az azonos arcú babákat. Megrázta a fejét, és olyan erővel húzta meg a medaliont, hogy a tű felszakította a taftot. Félelmet láttam benne, pusztító pánikot. A keze vérzett a tűtől, amikor felnyitotta. Elvettem tőle a medaliont. „A lányom” – suttogta, s az ajka remegett.
Porcelánra festett babaarc volt, Claudia arca. A művész, aki festette, mesterkélt, édeskés képén az ártatlanság gúnyrajzát alkotta meg – a kislánynak ugyanolyan hollófekete haja volt, mint a félredobott babának. Az asszony rémülten meredt a sötétbe.
„Bánat...” – mondtam gyöngéden.
„,Elegem van a bánatból” – mondta, s szeme összeszűkült, amint rám nézett. „Ha tudná, mennyire vágyom a maga hatalmára – felkészültem rá, rettenetesen sóvárgok utána.” Mélyeket lélegezve felém fordult, s ruhája alatt hullámzott a keble.
Heves csalódottság dúlta fel vonásait. Fejét, hajfürtjeit rázva elfordult. „Bárcsak halandó férfi lenne, férfi és szörnyeteg!” – mondta haragosan. „Bárcsak meg tudnám mutatni önnek a hatalmamat...” Gonosz mosollyal, kihívóan nézett rám. „Elérném, hogy akarjon, kívánjon engem! De ön természetellenes lény!” Szája legörbült. „Mit adhatnék önnek? Mit tehetek, hogy átadja, amije van?” Kezét maga elé emelte, s mintha férfikéz volna, cirógatni kezdte a mellét.
Különös pillanat volt, különös, mert nem láttam előre a szavai által kiváltott hatást, azt, ahogy most láttam: csábító, karcsú derekát, keblei gömbölyűségét, finom, durcás ajkait. Nem is sejtette, milyen a bennem lévő halandó férfi, mennyire megkínzott a nemrég kiszívott vér. Jobban kívántam, mint gondolhatta, mert nem értette a gyilkolás természetét. A férfi büszkeségével akartam ezt bebizonyítani, s megalázni azért, amit mondott nekem, olcsó kis hiúságáért, undorral teli tekintetéért, melyet elfordított tőlem. De ez maga volt az őrület. S az őrület nem lehetett elég ok ahhoz, hogy örök életet adjak neki.
És akkor kegyetlenül azt kérdeztem: „Szerette azt a gyermeket?” Soha nem fogom elfeledni az arcát, azt a végtelen gyűlöletet. „Igen.” Szavai sziszegéssé torzultak. „Hogyan merészeli....?!” A medalion után nyúlt, de én erősen fogtam. Bűntudata, és nem a szeretet kínozta. Bűn volt az a bolt, a halott gyermeket formázó babákkal telezsúfolt polcok. De ez a bűn tisztában volt a halál visszavonhatatlanságával. Volt az asszonyban valami keménység, aminek az ereje felvette a versenyt az én gonoszságommal. Kinyújtotta a kezét. Megérintette a mellényemet, és nyitott ujjait mellemre szorította. Térdelve magamhoz húztam – haja arcomat súrolta.
„Tarts erősen, amikor hatalmamba veszlek, mondtam, s láttam, hogy szeme kitágul, ajka megnyílik. És amikor úgy érzed, aléltabb már nem is lehetnél, erősen figyeld a szívverésemet. Tarts ki, és mondd újra meg újra: Élni fogok!”
„Igen, igen” – bólogatott, s izgalmában szíve majd kiugrott a helyéről.
Kezei égették a nyakamat; ujjait gallérom alá csúsztatta. „Nézd azt a távoli fényt: egy másodpercre se téveszd szem elől, s ismételd csak: Élni fogok!”
Levegő után kapkodott, amikor felszakítottam a húsát, a meleg áram belém hatolt, keblét hozzám szorította, teste tehetetlenül felemelkedett a heverőről. Csukott szememen át is láttam az övét, kötekedő, kihívó száját. Erősen szívtam, s éreztem, hogyan gyengül el; keze tehetetlenül lehanyatlott. „Szorosan, szorosan”, suttogtam vére forró áradása közben; szívverése a fülemben dübörgött, mohó ereim a vérétől duzzadtak. „A lámpa, suttogtam, azt figyeld!” Szíve lelassult, majd megállt, feje visszahullott a bársonyra, szemei halálosan eltompultak. Egy pillanatig úgy éreztem, mozdulni sem tudok, s aztán mintha valaki más emelte volna csuklómat a számhoz, míg a szoba forgott körülöttem. Arra a fényre összpontosítottam a figyelmem, amelyet neki mutattam, miközben megízleltem a csuklómból kicsorduló vért. „Igyál! Igyál!” – mondtam neki, s ajkához szorítottam csuklómat. De holtan feküdt. Magamhoz öleltem, a vér lecsorgott az állán. Végre kinyitotta a szemét, és éreztem szája gyengéd nyomását, amint kezei karomra fonódtak, és szívni kezdett. Suttogva ringattam, s kétségbeesve igyekeztem megtörni aléltságát – aztán éreztem, minden véredényemben éreztem, hogy hirtelen felerősödik a szívás. Kezem a heverőre tapadt, Madeleine szíve hevesen dobogott a szívemen, ujjai karomba, kinyújtott tenyerembe vájtak. Fogával szélesebbre hasította a sebet, és csak szívott hevesen, kíméletlenül, hogy majdnem felkiáltottam, elhúzódtam, de magammal húztam őt is, életem átfolyt a karomon, nyögő lélegzete felvette szívásának ritmusát. És az ereim egyre jobban és egyre erősebben megannyi megfeszült huzalként rángatták szívemet, míg csak el nem szakítottam tőle magam, s vérző csuklómat markomba szorítottam.
Véres, nyitott szájjal bámult rám. Örökkévalóságnak tűnt, amíg merev tekintete rám szegeződött. Elmosódott látásom megkettőzte, majd megsokszorozta, végül egyetlen reszkető formává esett össze. Keze szájához emelkedett, de a szemei nem moccantak, csak egyre nagyobbak lettek a bámuló arcban. Akkor lassan felállt, de úgy, mintha valami láthatatlan erő emelte volna fel a heverőről – ennek a hatalomnak a foglyaként nézett körül, súlyos szoknyája mereven mozdult, mintha egy darabból öntötték volna, mintha egy zenedoboz faragott díszeként tehetetlenül táncolna körbe-körbe a zene hangjára. Tekintete a taftruhára esett, megragadta és úgy szorongatta, hogy suhogott és zizegett, majd elengedte, s gyorsan eltakarta a füleit; szorosan lezárta a szemét, majd tágra nyitotta. Úgy láttam, megpillantotta a lámpát, azt a távoli, gyenge gázlángot, amely a másik szobából szűrődött át a kettős ajtón. Odaszaladt, s úgy figyelte, mint egy élőlényt. „Ne érintsd meg!” – mondta Claudia, és gyengéden megfogta a kezét. De Madeleine meglátta a balkon virágait; hozzájuk lépett, kinyújtott tenyere hozzáért a szirmokhoz, majd az esőcseppeket az arcára törölte.
A fal mellett álltam, s figyeltem minden mozdulatát. Kezébe vette és elmorzsolta a virágokat, a szirmok köréje hullottak; ujjhegyeit a tükörre nyomta, és saját szemébe mélyedt. Zsebkendőt kötöttem sebemre, s fájdalmam alábbhagyott. Várakoztam, s láttam, Claudia nem emlékszik arra, mi fog következni. Együtt táncolt a két nő, s a bizonytalan, aranyos fényben Madeleine bőre egyre sápadtabb lett. Claudiát karjára emelte, s együtt forogtak; a gyerek kis arca mosolya mögött is éber és óvatos maradt.
Ekkor Madeleine elgyengült. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, de ismét kiegyenesedett, s gyengéden letette Claudiát, aki lábujjhegyre állva átölelte. „Louis.” – Csendesen jelt adott nekem. „Louis...”
Intettem neki, hogy jöjjön onnan. Madeleine, aki most láthatóan nem vett rólunk tudomást, saját kinyújtott kezeit bámulta. Arca sápadt és kimerült volt; hirtelen az ajkához kapott, majd az ujjbegyén lévő sötét foltra meredt. „Nem, nem!” – figyelmeztettem Claudiát, s kezét megragadva magamhoz szorítottam. Madeleine hosszan felnyögött.
„Louis!” Claudia azon a természetfölötti hangon suttogott, amelyet Madeleine még nem érthetett meg.
„Haldoklik. Te akkor még gyerek voltál, nem emlékezhetsz rá, nem hagyott nyomot benned” – súgtam, megsimítva a haját, de közben is Madeleine-t néztem, aki egyik tükörtől a másikhoz lépett, s arcán patakzottak a könnyek. Testét lassanként elhagyta az élet. „De Louis, ha ő meghal...” – sírt fel Claudia.
„Nem.” Letérdeltem, s végtelen szomorúságot láttam a kis arcocskán. „A vér elég erős volt, élni fog. De félni fog, rettenetesen félni.” Kedvesen és határozottan megszorítottam a kezét, s arcon csókoltam. Csodálkozás és félelem vegyült a tekintetében, amikor rám nézett. Ugyanezzel a kifejezéssel figyelte, amint Madeleine-hez léptem. Zokogott, kinyújtott kézzel megtántorodott, de elkaptam, s szorosan fogtam. Szeme természetellenes fényben égett, ibolyaszínű tűz tükröződött a könnyeiben.
„Ez halandó lényed halála, csak a halandó lényedé” – mondtam gyengéden. „Látod az eget? Most itt kell hagynunk, s te hozzám simulsz, lefekszel mellém. Halálos álomba fogok merülni, s nem tudlak vigasztalni. Ott fogsz feküdni s harcolni az elmúlással. De csak simulj hozzám a sötétben, hallod? Erősen fogd a kezemet, ahogy én is teszem, míg csak érzek valamit.”
Egy percre tekintetembe feledkezett, s én érzékeltem az őt övező csodát: szemem ragyogásában ott volt az összes szín, s ezek még erősebben tükröződtek az ő szemében. Gyengéden a koporsóhoz vezettem, s ismét azt mondtam, ne féljen. „Ha majd felkelsz, halhatatlan leszel, mondtam. A halál természetes okai nem árthatnak neked. Gyere, feküdj le.” Láttam az ijedtséget a szemében, ahogy visszahőkölt a keskeny doboz előtt – a szaténbélés sem nyugtatta meg. Bőre azzal a fénnyel kezdett ragyogni, mint a mienk – az enyém és Claudiáé. Tudtam, csak úgy lesz bátorsága a koporsóba feküdni, ha melléfekszem én is.
Végigtekintettem a hosszú szobán, s láttam, hogy Claudia a furcsa koporsó mellett állva figyel. Szemében még mindig meghatározhatatlan gyanú, hűvös bizalmatlanság sötétlett. Madeleine-t az ágya mellé ültettem, s megindultam a sötéten izzó szemek felé. Nyugodtan letérdeltem, s karomba zártam Claudiát. „Nem ismersz meg?” – kérdeztem. „Nem tudod, ki vagyok?”
Rám tekintett. „Nem” – válaszolta.
Mosolyogva bólintottam. „Ne haragudj rám” – mondtam. „A számla ki van egyenlítve.” Erre oldalra hajtotta a fejét, s gondosan tanulmányozni kezdett. Akarata ellenére elmosolyodott, s beleegyezőleg bólintott.
„Mert, látod” – mondtam ugyanazon a nyugodt hangon, – „ma ebben a szobában nem ő, nem ez az asszony halt meg. Sok éjjelbe, talán évekbe fog telni, amíg meghal. Ami ma itt meghalt, emberségemnek utolsó maradéka.”
Arca elsötétült; nyugalma fátyolként szakadt szét. Ajka kinyílt, de csak egy rövid lélegzetre. Akkor így szólt: „Nos, akkor igazad van. Valóban. A számla ki van egyenlítve.”
„El akarom égetni a bababoltot!”
Ezt Madeleine mondta. Egymás után tűzbe dobálta halott lánya összehajtogatott ruháit, a fehér csipke- és megszürkült vászonholmikat, a megráncosodott cipőket, naftalinszagú sapkákat. „Most már mindez semmit sem jelent!” Hátralépett, és a lobogó tüzet bámulta. És győzelmes, heves rajongással teli pillantást vetett Claudiára.
Nem hittem neki, olyan biztosra vettem – bár éjszakáról éjszakára el kellett rángatnom azoktól a férfiaktól és nőktől, akikből már nem tudott több vért kiszívni, mert annyira eltelt előző áldozatainak a vérével; s szenvedélyében gyakran felemelte őket, elefántcsontujjaival összezúzta torkukat, oly hevesen, ahogy a vérüket itta – biztosra vettem, hogy előbb vagy utóbb hevessége alábbhagy, s lidérces rémálmának kellékeit is észreveszi, foszforeszkáló húsát, a Saint-Gabriel Szálló pazar szobáit, és felkiált, hogy ébresszék fel, hadd legyen szabad. Nem fogta fel, hogy ez nem kísérlet, s ahogy fiatal vámpírfogait az aranykeretes tükörre vicsorította, láttam, hogy teljesen őrült.
De még mindig nem tudatosodott bennem, mennyire őrült, s mennyire hozzászokott az álmodozáshoz; ez az asszony nem fog a valóság után kiáltani, inkább a valóságot igazítja az álmokhoz; olyan manó, aki forgó rokkakerekét a világ gizgazával táplálja, hogy megteremthesse saját mindenségének szövedékét.
Éppen csak kezdtem érteni mohóságát és varázserejét.
Megvolt benne a babakészítő mesterségbeli tudása, hiszen régi szeretőjével elkészíttette halott gyermekének ezernyi másolatát, melyek annak a boltnak a polcain gyülekeztek, amelyet nemsokára meg kellett látogatnunk. Ehhez járult még a vámpír ügyessége és ereje, úgyhogy még ugyanazon az éjszakán, amikor megakadályoztam a további gyilkolásban, ugyanazzal a kielégíthetetlen mohósággal néhány fadarabból vésővel és késsel olyan tökéletes kis hintaszéket készített, hogy amikor Claudia beleült a tűz mellett, felnőtt nőnek látszott. S ahogy múltak az éjszakák, a hintaszék mellé kis asztalka került, egy játékboltból pici olajlámpást és porceláncsészét hozott a megfelelő csészealjjal; egy női táskából pedig kis bőrkötéses könyvet Claudia feljegyzései számára. Abban a csöppnyi birodalomban, amit Claudia öltözőszobája jelentett; a világ összezsugorodott; az ágyfüggönyöket tartó oszlopok a mellemig értek, a pici tükrök csak az ormótlan óriás lábszárát tükrözték, ha odatévedtem; a festmények Claudia szemmagasságában függtek, s a fésülködőasztalon kis ujjakra illő fekete estélyi kesztyű, éjszínű, mélyen kivágott bársony estélyi ruha és egy gyerekjelmezbálon használt fejék hevert. Claudia, a tündérkirálynő csupasz fehér vállakkal, csillogó hajfürtökkel sétálgatott pici világának gazdag kellékei között, míg én az ajtóból figyeltem, elnyúlva a szőnyegen, hogy könyökömre támaszkodva félszegen és megbabonázva pillanthassak kedvesem szemébe, melyet titokzatos módon meglágyított fényűző szentélye. Milyen szép volt ez a hideg, lenhajú asszony a babaarcával, a fekete csipkében, nedves szemeivel, amint derűsen nézett engem, ahogy a padlón hevertem – olyan hosszan nézett, hogy bizonyára meg is feledkezett rólam, s a szeme már nem engem látott, nem az én esetlen világomat, mely számára nem létezett többé, pedig mennyit szenvedett benne, mindig csak szenvedett, de most, ahogy a játék zenedoboz csilingelését hallgatta, többé nem szenvedett. Kis játék órája láttán megrövidült órák és aranyozott percek látomása ködlött fel bennem, s úgy éreztem, ez a téboly.
Kezemet fejem alá tettem, és felbámultam a csillárra; nehezen szakadtam el az egyik világtól; hogy belépjek a másikba. Madeleine a heverőn ülve szokásos szenvedélyével dolgozott, mintha a halhatatlanság semmiféle nyugalmat nem jelentene; krémszínű csipkét varrt a levendulaszínű ágyterítőre, s időről időre megtörölte fehér, izzadt homlokát.
Lehunyt szemmel azon tűnődtem, hogy a kicsi dolgok birodalma egy nap talán elfoglalja az összes szobát körülöttem, s arra ébredek, hogy Gulliverként meg van kötve kezem és lábam: Szemem előtt megjelentek a Claudia számára épített kis házak, ahol a mezei egér gigászi szörnyeteg, csöppnyi kocsik várakoznak, s egy-egy fa minden kis virág. A halandókat e látvány magával ragadná, térdre esve bekukucskálnának a kis ablakokon, úgy vonzaná őket, mint rovarokat a fény.
De igazából meg volt kötve kezem-lábam így is, s nemcsak Claudia tündéri szépsége kötött gúzsba – fehér vállainak finom titokzatossága és gyöngyházragyogása, testének igéző bágyadtsága és az a varázsos illat, amely Édent ígért –, hanem saját félelmem is. A félelem, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol Madeleine oktatását kellett irányítanom, heves beszélgetéseket folytatva vele gyilkolásról és a vámpírok természetéről; pedig Claudia sokkal könnyebben felvilágosíthatta volna bármiről, mint én, ha bármikor a legcsekélyebb jelét adja, hogy szeretné átvenni tőlem ezt a szerepet, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol éjjelenként lágy csókok és elégedett pillantások biztosítottak arról, hogy az a szenvedélyes gyűlölet, amelyet Claudia egyszer, egyetlenegyszer megvallott, soha többé nem térhet vissza, hogy ezeken a falakon kívül azt látnám, hogy elsietett beismerésem beigazolódik: valóban megváltoztam; azt pedig biztosan tudtam, hogy lényemnek halandó része volt az, amely képes a szeretetre. Mit érzek hát Armand iránt, töprengtem, a teremtmény iránt, akiért szabad akartam lenni, és akinek a kedvéért átformáltam Madeleine-t? Tompa fájdalmat? Megnevezhetetlen remegést? Magam előtt láttam Armandot szerzetesi cellájában; láttam sötétbarna szemét, és éreztem, igen, éreztem hátborzongató mágneses vonzását.
Mégsem mozdultam, hogy felkeressem. Nem mertem megismerni veszteségem teljes nagyságát. Azzal sem próbálkoztam, hogy elkülönítsem ezt a többi nyomasztó felismeréstől: hogy Európában nem találtam rá azokra az igazságokra, amelyek enyhíthetnék magányomat, kétségbeesésemet. Nem találtam mást, csak saját kis lelkem zűrzavarát, Claudia fájdalmát és szenvedélyt egy vámpír iránt, aki talán Lestatnál is gonoszabb, őérte lettem olyan, mint Lestat, s mégis ő volt annak az ígérete, hogy a gonoszban jó is lakozik, ha lakozhat egyáltalán.
Mert több volt mindez, mint amit értelmem fel tudott fogni. És az óra a kandallópárkányon ketyegett, és Madeleine látni szerette volna a vámpírszínház előadásait, s megesküdött, hogy minden támadással szemben megvédelmezi Claudiát – de Claudia stratégiáról beszélt, és azt mondta: „Nem, még nem” – én pedig megkönnyebbültem Madeleine szerelme, Claudia iránti vak, mohó szenvedélye láttán. Ó, a szívemben vagy emlékeimben kevés szánalmat érzek Madeleine iránt. Úgy véltem, még nem látott elég szenvedést, még nem érti a halált. Könnyen felgerjedt, könnyen hajlott indokolatlan erőszakra. Féktelen elbizakodottságomban azt hittem, hogy csak az én érzéseim igaziak, csak az én bánatom őszinte halott fivéremért. Sikerült elfelejtenem, milyen teljességgel beleszerettem Lestat színjátszó szemeibe, hogy eladtam lelkemet ezért az ezer színben játszó szempárért, s azt hittem, általa hatalmat kapok ahhoz, hogy a vízen járjak.
Mit kellett volna Krisztusnak tennie, hogy Máté vagy Péter módjára a követői közé álljak? Először is, jól kellett volna öltöznie. Gondosan ápolt szőke frizura, csinos fej – ennyi elég is lett volna.
Gyűlöltem magamat. Most is, mint oly gyakran, beszélgetésük álomba ringatott – Claudia a vámpírmesterségről beszélt, Madeleine pedig engedelmes tűje fölé hajolt. Úgy éreztem, egyetlen érzelemre vagyok képes, saját magam gyűlöletére. Szeretem őket. Gyűlölöm őket. Nem érdekel, itt vannak-e. Ekkor Claudia kezét a fejemre teszi, mintha a régi bizalommal azt akarná mondani, hogy szíve megbékélt. Nem érdekel. És itt van Armand, ez a hatalom, ez a szívet tépő világosság. De őt elválasztja tőlem valami – üvegfal van közöttünk. Kezembe fogva Claudia játékos kezét, most először értem meg igazán mit érez, amikor megbocsátja, hogy én én vagyok; az, akit gyűlöl és szeret, de közben semmit sem érez.
Egy hét múlva elkísértük Madeleine-t a bolthoz, amely tűzhalálra ítélt babáival volt tele. Emlékszem, utána végigsétáltunk az utcán és befordultunk a sarkon. Barlangi sötétség vett körül, és csak az eső hangja hallatszott. S akkor megláttam az égre felcsapó vörös izzást. Harangokat vertek félre, és férfiak ordítoztak; mellettem Claudia suttogva beszélt a tűzről, a tűz áldásos természetéről. A lobogó fényben felszálló vastag füst zavaros érzéseket ébresztett bennem. Féltem. Nem a halandók vad félelmével, hideg félelem volt ez; mintha horog akadt volna az oldalamba. Az öreg városi házra gondoltam, a Royale utcán, és Lestatot láttam magam előtt a lángoló padlón... „A tűz megtisztít...” – mondta Claudia. „Nem, a tűz csak pusztít...” – feleltem. Madeleine előrement, már az utca végén járt: fantom az esőben, amint fehér kezével hadonászik, s int nekünk: fehér bogarak fehér ívei a tűz körül. Emlékszem, Claudia utána sietett, otthagyva engem. Emlékszem lobogó sárga hajtincseire, amikor azt mondta, kövessem... Egy szalag lehullott a földre, s örvénylő fekete vízben lebegett. Lehajoltam, hogy felemeljem, de egy másik, gyorsabb kéz is nyúlt érte.
Armand keze. Döbbenten néztem; igen, ő volt az, az Úriember Halál: csodálatosan valóságos volt fekete köpenyében, ezüst nyakkendőjével, s mégis éteri mozdulatlanságban. A tűz gyenge visszfénye szemében; feketeségét a vörös telt barnává melegítette.
És akkor hirtelen felébredtem, mintha addig csak álmodtam volna; érzékeimet életre keltette közelsége; hogy keze magába zárja az enyémet, s feje meghajol, mintha intene, hogy kövessem – öröm és izgalom töltött el, oly emésztő izgalom, mint annak idején a cellájában. Majd együtt suhantunk a Szajna felé, oly sebesen, hogy az emberek nem is láttak bennünket, mint ahogy mi sem őket. Csodálkoztam, milyen könnyen lépést tudok tartani vele. Kényszerített, hogy ismerjem fel a bennem lakozó erőt, s azt is, hogy korábbi útjaim emberi utak voltak, amelyeket többé már nem kell követnem.
Ó, mennyire szerettem volna vállára tenni a kezem, megállítani, hogy ismét szemébe nézhessek, mint azon az utolsó éjszakán, hogy egyetlen pillanatra hely és idő foglyává tegyem, és ezzel úrrá lehessek izgalmamon! Olyan sok mindent akartam mondani, megmagyarázni! Mégsem tudtam, mit és miért mondanék, de az érzés teljessége, a megkönnyebbülés, ami eltöltött mellette, szinte könnyeket csalt a szemembe. Ez volt az, amit úgy féltem elveszíteni.
Nem tudtam, hol vagyunk, csak azt, hogy kóborlásaim során már jártam erre: régi épületek, kertfalak, kapubejáratok között mentünk, tornyok magasodtak fölénk. Más évszázadokban épült házak, göcsörtös fák és az a sűrű, csendes nyugalom, amely azt jelzi, hogy a tömegnek itt semmi keresnivalója – egy maréknyi halandó lakja a magas, tágas szobákat, a kő elnyeli lélegzetük hangját, s egész életüket.
Armand már az egyik fal tetején állt, és karjával egy átnyúló faágra támaszkodva, másik kezével értem nyúlt – egy szempillantás múlva már mellette voltam, s nedves ágak súrolták arcomat. Felettünk egyik emelet a másik fölé magasodott egészen a magányos toronyig, amely csak halványan derengett a sötét, sűrű esőben. „Figyelj rám” – mondta Armand, – „most felmászunk a toronyba.”
„Nem tudok... lehetetlen...!”
„Még nem ismered a saját erődet! Könnyedén fel tudsz mászni. Ne felejtsd el, hogy ha leesel, nem történik semmi bajod. Tedd, amit én! De jól jegyezd meg: a ház lakói száz éve ismernek, és szellemnek tartanak, így ha véletlenül meglátnak, vagy te pillantod meg őket, ne végy tudomást róluk, nehogy csalódást okozz nekik vagy megzavard őket. Hallod? Tökéletes biztonságban vagy.”
Nem is tudtam, mitől rettegek jobban: attól, hogy fel kell másznom, vagy hogy kísértetnek néznek, de nem volt időm ezen töprengeni, sem holmi szellemességgel vigasztalni magam. Armand elindult fölfelé – cipője megtalálta a kő repedéseit, s két keze karmok biztonságával kapaszkodott a résekbe – szorosan a falhoz simulva mentem utána, s nem mertem lenézni. Egy pillanatra megpihentem, s az egyik ablak feletti vastag, faragott kőívbe kapaszkodva belestem: nyaldosó lángok, sötét váll, egy kéz piszkavassal – egy ember, akinek fogalma sincs róla, hogy figyelik. Aztán eltűnt előlem... Egyre magasabbra másztunk, míg csak el nem értük a toronyablakot; Armand gyorsan belökte, s hosszú lába máris eltűnt a párkány mögött. Aztán a vállamat megragadva felhúzott engem is.
Akaratlanul felsóhajtottam, amint karomat dörzsölgetve körülnéztem a nyirkos, furcsa helyen. Lenn ezüstös háztetők, s itt-ott tornyocskák emelkedtek a hatalmas, susogó facsúcsok fölé; a távolban egy megvilágított bulvár megtört lánca halvány fényben ragyogott. A szoba olyan nedvesnek látszott, mint a kinti éjszaka. Armand tüzet rakott.
Egy penészes bútorhalomból székeket vett ki, s könnyedén széttörte őket, pedig erős, masszív fából készültek. Volt ebben valami groteszk, amit eleganciája s fehér arcának rendíthetetlen nyugalma még jobban kiemelt. Azt tette, amire bármely vámpír képes, de csak vámpír: a vastag darabokat tüzifává tördelte. Semmi emberi nem volt benne, kellemes arcvonásaival és sötét hajával együtt is rettenetes angyalnak tűnt, mely csak felületes hasonlóságot mutat velünk, többiekkel. Mérték után készült kabátja csak káprázat. Bár jobban vonzott, mint bármelyik élőlény Claudia kivételével, izgatottságomban volt valami más is, ami félelemre hasonlított. Nem lepett meg, hogy mikor kész lett, egy nehéz tölgyfa széket tett elém, ő pedig a kandallópárkányra ült, s kezeit a tűz fölött melengette; a lángok vörös árnyékokat vetettek arcára.
„Hallom a ház lakóit” – mondtam. A meleg jólesett, éreztem, ahogy ujjaimat bizsergeti, s a cipőmet szárítja.
„Akkor tudod, hogy én is hallom őket” – mondta lágyan, s bár hangjában nem volt szemrehányás, felfogtam szavaim mélyebb jelentését.
„És ha idejönnek?” – erősködtem, az arcát fürkészve.
„Nem látod rajtam, hogy nem fognak idejönni?” – kérdezte. „Egész éjjel itt ülhetnénk, és sohasem kellene róluk beszélnünk. Tudd meg, ha beszélünk róluk, az csak azért van, mert te így akarod.” Amikor erre nem szóltam, s talán olyan pillantást vetettem rá, amellyel beismertem vereségemet, kedvesen közölte, hogy ezt a tornyot már régen lezárták, s nem törődnek vele; ha észre is veszik a kéményből szálló füstöt vagy a fényt az ablakban, éjszaka senki sem merészkedne fel ide.
A kandalló egyik oldalán néhány könyvespolc volt és egy íróasztal. Az asztalon heverő lapok elsárgultak már, de akadt egy tintatartó is, több tollal. Elképzeltem, hogy a toronyszoba kellemes hely lehet, amikor nincs vihar, mint most, vagy ha a tűz már kiszárította a levegőt.
„Látod” – mondta Armand, – „igazán nincs szükséged a szállodai lakosztályodra. Valójában igen kevésre van szükséged. De mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit és mennyit akar. A ház lakói már nevet is adtak nekem, s a velem való találkozásaik húsz évre elegendő beszédtémát nyújtanak nekik. Ők csak elszigetelt pillanatok az én időmben. Nem bánthatnak, s én arra használom a házukat, hogy egyedül legyek. A vámpírszínházból senki sem tudja, hogy idejövök. Ez az én titkom.”
Feszülten figyeltem, miközben beszélt, és ugyanazok a gondolatok ötlöttek fel bennem, amelyek már a színházbéli cellában is megfordultak a fejemben. A vámpírok nem öregszenek, és azon tűnődtem, fiatalos arca és modora különbözik-e attól, amilyen egy vagy két évszázaddal korábban volt, minthogy arca, bár az érett kor nem hagyta rajta a nyomát, bizonyosan nem volt álarc. Rendkívül kifejező volt, akárcsak szelíd hangja, de továbbra sem tudtam a mélyére hatolni. Csak azt tudtam, hogy ugyanolyan erővel vonz, mint előzőleg, és hogy a szavak, amelyek elhagyták most az ajkam, bizonyos értelemben csak csupán ürügyül szolgáltak. „De mi tart téged a vámpírszínházban?” – kérdeztem.
„Természetesen az, hogy szükségem van rá. De most megtaláltam, amire igazából van szükségem” – mondta. „Miért térsz ki előlem?”
„Sohasem tértem ki előled” – mondtam, s igyekeztem palástolni az izgalmat, amit szavai keltettek bennem. „Meg kell védenem Claudiát, hiszen senkije sincs, csak én. Vagy legalábbis, amíg...”
„Amíg nem jött Madeleine, hogy veletek éljen...”
„Igaz” – mondtam.
„De most Claudia elengedett, mégis vele maradsz, s úgy kötődsz hozzá, mint a kedvesedhez” – mondta.
„Nem, nem érted, ő nem a szerelmem” – mondtam. „Inkább a gyermekem, és nem tudom, hogy elengedhet-e magától.” Ezeket a gondolatokat már sokszor meghánytam-vetettem magamban. „Nem tudom, hogy egy gyereknek hatalmában áll-e elengedni a szülőjét. Addig maradok vele, amíg...”
Elhallgattam. Azt akartam mondani, amíg él. De rádöbbentem, hogy ez üres emberi klisé. Örökké fog élni, s örökké fogok élni én is. De nem ez a helyzet a halandó apákkal is? Lányaik örökké élnek, mivel az apák előbb halnak meg. Hirtelen elbizonytalanodtam, s közben éreztem Armand rendkívüli figyelmét, olyan figyelem volt ez, amiről az ember csak álmodik; arca válaszolt mindenre, amit mondtam. Nem sietett lecsapni akár a legcsekélyebb szünetre, a megértéséről biztosítani, mielőtt még befejeztem volna a gondolatomat, s nem szállt vitába velem leküzdhetetlen indulattól fűtve; nem tett semmi olyat, amitől oly gyakran válik lehetetlenné a párbeszéd.
Hosszú szünet után azt mondta: „Akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon.”
Egy pillanatig azt hittem, nem jól hallok. Hihetetlennek tűnt, amit mondott, s reménytelenül lefegyverzett vele; együttes életünk látomása elhomályosított bennem minden más megfontolást.
„Azt mondtam, hogy akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon” – ismételte meg, épp csak egy hajszálnyira megváltoztatott hangsúllyal. Aztán várakozva ült és figyelt. Arca nyugodt volt, mint mindig; kócos, gesztenyeszínű fürtjei alatt, fehér homlokán nyoma sem volt aggodalomnak, nagy szeme töprengő, ajka mozdulatlan.
„Te is ezt akarod, mégsem jössz hozzám” – mondta. „Meg akarsz tudni bizonyos dolgokat, de nem kérdezel. Látod, hogyan távolodik el tőled Claudia, és nincs hatalmadban, hogy megakadályozd, aztán siettetnéd, de nem teszel semmit.”
„Nem értem a saját érzéseimet. Talán te világosabban látod őket, mint én.”
„Fogalmad sincs, mekkora rejtély vagy!” – mondta.
„Te legalább alaposan ismered magad. Én nem állíthatom magamról ugyanezt” – mondtam. „Szeretem Claudiát, mégsem vagyok közel hozzá. Úgy értem, hogy amikor veled vagyok, mint most, tudom, hogy semmit se tudok róla, és senki másról sem tudok semmit.”
„Ő egy korszakot, életed egy korszakát jelenti. Ha szakítasz vele, szakítasz az egyetlen lénnyel, aki megosztotta veled azokat az időket. Ettől félsz; az elszigetelődéstől, az örök élet terhétől, a végtelenségtől.”
„Ez igaz, de az igazságnak csak egy kis része. Az a korszak nem jelent nekem sokat. Ő adta meg az értelmét. Bizonyára a többi vámpír is átéli és túléli ezt, akár száz korszakot is.”
„De hát nem élik túl” – mondta. „A világ fulladozna a vámpíroktól, ha valamennyien életben maradnának. Mit gondolsz, hogy lehet az, hogy én vagyok a legöregebb itt vagy bárhol?” – kérdezte.
Eltűnődtem ezen. „Erőszak által halnak meg?” – kérdeztem végül.
„Nem, szinte soha. Ez nem szükségszerű. Mit gondolsz, hány vámpírnak van ereje a halhatatlansághoz? Először is, rendkívül komor képük van a halhatatlanságról. Azt szeretnék, hogy halhatatlanságukban is megőrizzék életük változatlan és romlatlan formáit: a hintókat, amelyek mindig ugyanolyan elegánsak, a ruhákat, amelyek ugyanolyan szabásúak, mint életük virágjában; azt szeretnék, hogy az emberek mindig ugyanúgy öltözzenek és viselkedjenek, ahogyan megszokták és kedvelték. Akkor, amikor valójában minden változik, kivéve magát a vámpírt; az ő kivételével minden romlik és torzul. Egy rugalmatlan, de akár még hajlékony szellem számára is az öröklét előbb vagy utóbb reménytelenül érthetetlen és értéktelen alakzatok és formák bolondokházának tűnik, ahol büntetését kell letöltenie. Egy este a vámpír felkel, és rádöbben arra, amitől talán már évtizedek óta retteg; hogy egyszerűen nem akar többé élni. Hogy bármilyen életstílus vagy divat tette vonzóvá számára a halhatatlanságot, az eltűnt a föld színéről. És a kétségbeeséstől többé nincs semmi más menekvése, csak a gyilkolás. És az ilyen vámpír elmegy, hogy meghaljon. Senki sem fogja megtalálni a maradványait. Senki sem fogja tudni, hova ment. És ha még egyáltalán megfordul más vámpírok társaságában, senki sem fog tudni közülük a kétségbeeséséről. Már rég nem beszél magáról, sem bármi egyébről. Egyszerűen eltűnik...”
Igen, hát ez lehet az igazság, gondoltam döbbenten, s közben egész lényem fellázadt ez ellen a kilátás ellen. Rádöbbentem reményem és rettegésem mélységére; ó, mennyire mások voltak az érzéseim, mint az általa leírt elidegenedés, az a rettenetes, pusztító kétségbeesés! Hirtelen felháborítónak és visszataszítónak láttam ezt a fajta kétségbeesést. Nem tudtam elfogadni...
„De te ezt nem engednéd meg magadnak. Nézz magadra” – hallottam saját szavaimat. „Ha egyetlen műalkotás sem maradna a világon... márpedig van sok-sok ezer... ha egyetlen természeti szépség sem lenne... ha az egész világ egyetlen üres cellából és egy kis gyertyából állna, én úgy képzelem, te akkor azt a gyertyát tanulmányoznád, elmélyedve a láng vibrálásában, változó színeiben... Mennyi ideig tartanál ki?... És milyen lehetőségeket teremtene ez számodra? Vagy tévedek? Bolond idealista vagyok?”
„Nem” – mondta. Hirtelen elmosolyodott, öröm villant s enyészett el az arcán. De aztán egyszerűen folytatta. „Te úgy érzed, hogy a világnak, amelyet szeretsz, tartozol valamivel, mert számodra ez a világ még érintetlen. Elképzelhető, hogy érzékenységed válik az őrültség eszközévé. Műalkotásokról és természeti szépségről beszélsz. Bárcsak művész lennék, hogy életre keltsem számodra a tizenötödik századi Velencét, mesterem palotáját, a szerelmet, amelyet halandó fiúként éreztem iránta, és a szerelmet, amelyet akkor éreztem, amikor vámpírrá tett. Ó, ha csak egy pillanatra idevarázsolhatnám számunkra azokat az időket! De mire lenne jó? És mennyire elszomorít, hogy az idő nem homályosítja el annak a kornak az emlékét, hogy az egyre gazdagabbá és varázslatosabbá válik a mai világ fényében.”
„Szerelem volt?” – kérdeztem. „Szerelem kötött össze azzal, aki megteremtett?” Közelebb hajoltam hozzá.
„Igen” – felelte. „Olyan erős szerelem, hogy nem engedhetett megöregedni és meghalni. Szerelem, amely türelmesen várt, amíg elég erős nem lettem, hogy a sötétségre születhessek. Azt akarod mondani, hogy nem volt szerelem közted és a téged létrehozó vámpír között?”
„Nem, nem volt.” Nem tudtam elfojtani egy keserű mosolyt.
Arcomat tanulmányozta. „Akkor miért adta neked ezt a hatalmat?” – kérdezte.
Hátradőltem. „Te ezt a hatalmat adománynak tartod!” – mondtam. „Mi másnak tartanád? De bocsáss meg, csodálkozom, hogy lelked gazdagsága ellenére alapjában véve mennyire naiv vagy.” Felnevettem.
„Érezzem magam megsértve?” – mosolygott, s ez a mosoly azt erősítette meg, amit éppen most mondtam. Olyan ártatlannak tűnt... Csak most kezdtem megérteni őt.
„Nem, dehogy” – mondtam, s szívem gyorsabban vert, ahogy ránéztem. „Benned minden megvan, amiről álmodtam akkor, amikor vámpír lettem. Te ezt a hatalmat adománynak tartod!” – ismételtem meg. „De mondd... most is szeretetet érzel a vámpír iránt, aki az örök élettel megajándékozott? Most is ugyanazt érzed?”
Úgy láttam, eltűnődik, majd lassan így szólt: „Miért fontos ez?” Aztán mégis válaszolt: „Nem voltam olyan szerencsés, hogy sok embert és sok dolgot szeressek. De igen, őt szeretem. Talán nem úgy, ahogy te gondolod. Úgy látom, meglehetősen könnyen zavarba hozol. Rejtély vagy. De többé nincs szükségem arra a vámpírra.”
„Én azért kaptam az örök életet, a felfokozott érzékelést és a gyilkolás szükségletét” – magyaráztam gyorsan, – „mivel annak a vámpírnak szüksége volt a házamra és a pénzemre. Érted ezt?” – kérdeztem. „Ó, de annyi minden van amögött, amit mondok. Csak lassan, részleteiben döbbenek rá. Olyan, mintha résre nyitottad volna az ajtót, amelyen át fény sugárzik, s én oda akarok menni, szélesre tárni, hogy beléphessek abba a régióba, amely, azt mondod, létezik mögötte! Amikor valójában nem is hiszek benne! Az a vámpír, aki létrehozott, számomra maga volt a megtestesült gonosz: komor, földhözragadt, sivár, minden tettével elkerülhetetlenül csalódást okozott nekem; pontosan olyan volt, amilyennek a gonoszt képzeltem. Most már tudom. De te, te fölötte állsz mindennek! Nyisd ki nekem az ajtót, tárd szélesre! Beszélj a velencei palotáról, a szerelemről a kárhozattal. Meg akarom érteni.”
„Becsapod magad. Az a palota neked semmit sem jelent” – mondta. „Az a bejárat, amelyet látsz, most hozzám vezet. Ahhoz, hogy úgy élj velem, amilyen vagyok. Gonoszságom végtelenül árnyalt, de bűntelen vagyok.”
„Igen, pontosan” – morogtam.
„És ez boldogtalanná tesz téged” – mondta. „Téged, aki a szobámba jöttél, és azt mondtad, csak egy bűn létezik, az ártatlan emberi élet szándékos kioltása.”
„Igen...” – mondtam. „Mennyire kinevethettél...”
„Sohasem nevettem rajtad” – felelte. Ezt nem engedhetem meg magamnak. A te segítségeddel menekülhetek meg attól a kétségbeeséstől, amely a halálunkat jelenti. Rajtad keresztül kell kapcsolatot találnom a tizenkilencedik századdal, általad érthetem meg úgy, hogy életem ismét megelevenedjék, különben végem van. Rád vártam a Vámpírszínházban. Ha ismernék olyan halandót, akiben megvan ugyanez az érzékenység, szenvedés, elmélyülés, azonnal vámpírrá változtatnám. De ez csak ritkán történhet meg. Nem, rád kellett várnom, a te jöttödet kellett figyelnem. És most harcolni fogok érted. Látod, milyen könyörtelen vagyok a szerelemben? Ezt érted szerelmen?”
,,Ó, de hiszen rettenetes hibát követnél el” – mondtam, és a szemébe néztem. Csak lassan fogtam fel szavait, s oly tisztán láttam tehetetlenségemet, mint még soha. Nem, úgysem tudom kielégíteni, mint ahogy Claudiát se tudtam. Lestatot se. És halandó fivérem, Paul: milyen szörnyű, halálos csalódást okoztam neki!
„Kapcsolatot kell találnom a korral” – mondta nyugodtan. „És ezt rajtad keresztül tudom megtenni... nem tanulni akarok tőled; megtudni olyasmiket, amit bármikor láthatok egy galériában vagy egy óra alatt kiolvashatok akár a legvastagabb könyvekből... nem, te a kor szelleme, a kor szíve vagy” – erősködött.
„Nem, nem!” Tehetetlenül felemeltem a kezemet, s már-már keserű, hisztérikus kacajra fakadtam. ,,Hát nem látod? Miféle korszellem vagyok én? Hiszen mindig is haragban voltam mindennel! Soha nem tartoztam senkihez és semmihez!” Túl fájdalmas, túlságosan igaz volt mindez.
De ekkor ellenállhatatlan mosoly ragyogott fel az arcán. Láttam, mindjárt kinevet, s aztán válla rázkódott ettől a nevetéstől. „De Louis” – mondta gyengéden. „Éppen ez a te korod szelleme. Nem érted? Mindenki úgy érez, mint te. Az, hogy elvesztetted a kegyelmet és a hitet, éppen a század jellemző bűnbeesése.”
Szavai annyira elkábítottak, hogy hosszú ideig csak bámultam a tüzet. A fa nagy része már elégett, csak pislákoló hamu maradt utána, a pusztulás szürke és vörös tája, amely a piszkafa egyetlen érintésére összeomlik. De még árasztotta a meleget, és erős fényt adott. Életem távlatai feltárultak előttem.
„És a vámpírok a színházban?” – kérdeztem halkan.
„Cinizmusukkal tükrözik a kort, amely nem fogja fel, hogy a lehetőségek elmúltak, amely csak eszelősen mesterkélt és önelégült paródiája mindannak, ami csodálatos volt, s dekadenciájában utolsó mentsvára az öngúny, a modoros gyámoltalanság. Láttad őket, ismerted őket egész életedben. Te másként tükrözöd a kort: benned megtört szíve tükröződik.”
„De ez boldogtalanság. A boldogtalanságot egyáltalán nem érted.”
„Nem kétlem. Mondd el, mit érzel, mitől vagy boldogtalan. Mondd el, miért nem jöttél el hét napig, bár égtél a vágytól, hogy meglátogass. Mondd el, mi fűz Claudiához és a másik nőhöz.”
Megráztam a fejem. „Nem tudod, mit kérsz tőlem. Értsd meg, nagyon nehezemre esett, hogy Madeleine-t vámpírrá változtassam. Megszegtem azt a magamnak tett fogadalmat, hogy ezt soha nem fogom megtenni, hogy magányosságom sem kényszeríthet rá. Életünket én nem úgy látom, mint hatalmat és adományt. Átoknak tartom. Nincs bátorságom, hogy meghaljak. De másvalakiből vámpírt csinálni! Másra is ezt a szenvedést hozni, és halálra ítélni mindazokat, akiket később az a vámpír meg fog ölni! Súlyos esküt szegtem meg. És így...”
,,De ha ez vigasztal... bizonyára rájöttél, hogy ebben nekem is részem volt.”
„Hogy megszabaduljak Claudiától, s hozzád jöhessek... igen, tudom. De a végső felelősség az enyém!” – mondtam.
„Nem. Úgy értem, közvetlenül. Én kényszerítettelek! Amikor megtetted, közel voltam hozzád. Latba vetettem minden erőmet, hogy megtedd. Nem tudtad?”
„Nem!”
Lehajtottam a fejem.
„Én akartam vámpírrá változtatni azt a nőt” – mondta halkan. „De úgy gondoltam, a legjobb, ha neked is részed van benne. Másként nem mondtál volna le Claudiáról. Tudnod kell, hogy ezt akartad...”
„Megvetem magam azért, amit tettem!” – mondtam.
„Akkor engem vess meg, ne magadat!”
„Nem! Nem érted? Amikor megtörtént, majdnem tönkretetted azt, amit vonzónak találsz bennem. Ellenálltam neked minden erőmből, amikor még nem is tudtam, hogy a te hatalmad dolgozik bennem. Valami majdnem meghalt bennem! A szenvedély majdnem kipusztult belőlem! Magam is majdnem elpusztultam, amikor Madeleine-t megteremtettem!”
„De az, az a szenvedély, az az emberség, nevezd ahogy akarod, nem halt meg mégse. Ha nem maradt volna eleven, nem lennének most könnyek a szemedben. Nem lenne düh a hangodban” – mondta.
Egy percig némán bámultam rá. Aztán erőt vettem magamon, hogy megszólaljak. „Soha többé nem szabad akaratom ellenére bármire rákényszerítened! Nem szabad élned ezzel a hatalommal...” – dadogtam.
„Igen” – felelte, – „tudom, hogy nem szabad. Van benned valamiféle küszöb, amelynél tovább nem terjed a hatalmam. De... Madeleine most már létezik. Szabad vagy.”
„És te elégedett!” – mondtam, erőt véve magamon. „Nem akarok nyers lenni. A tied vagyok. Szeretlek. De zavarban vagyok. Elégedett vagy?”
„Hogyne lennék?” – mondta. „Persze hogy elégedett vagyok.”
Felálltam, és az ablakhoz léptem. A parázs lassan kihunyt, csak a szürke égből sugárzott fény a szobába. Hallottam, hogy Armand is odalép az ablakpárkányhoz. Ereztem a közelségét; szemem egyre jobban hozzászokott az ég fényességéhez, úgyhogy jól láttam profilját és szemét az esőfüggöny előtt. Az eső hangja mindent betöltött, de mindenhonnan másként hallatszott: végigfolyt a tető ereszén, a zsindelyen kopogott, halkan hullott a faágak között, a lejtős ablakpárkányra, a kezem elé csöpögött. A hangok lágyan összevegyültek, átjárták és megszépítették az éjszakát.
„Megbocsátod... hogy rákényszerítettelek azzal a nővel...?” – kérdezte.
,,Nincs szükséged a megbocsátásomra.”
„Neked van rá szükséged” – mondta. „Így aztán nekem is szükségem van rá.” Mint mindig, arca most is rendkívül nyugodt volt.
„Gondoskodni fog Claudiáról? Ki fog tartani mellette?” – kérdeztem.
„Tökéletesen alkalmas rá. Őrült, de manapság ez a lehető legjobb. Gondoskodni fog Claudiáról. Soha nem élt egyedül, így természetes a számára, hogy társainak szentelje magát. Nincs szüksége különleges okra, hogy szeresse Claudiát, hiszen ő nem tudna meglenni nélküle, de ha kell, hát vannak ilyen okok is: Claudia szép külseje, nyugalma, fölénye. Tökéletesek együtt. De azt hiszem... hogy amilyen hamar csak lehet, el kellene hagyniuk Párizst.”
„Miért?”
„Tudod jól, miért. Santiago és a többi vámpír gyanakvással figyeli őket. Valamennyien látták Madeleine-t. Félnek tőle, mert tud róluk, és ők nem ismerik. Nem hagyják békén azokat, akik tudnak róluk.”
„És a fiú, Denis? Mit tervezel vele?”
„Meghalt” – válaszolta.
Megdöbbentem, hogy ezt milyen nyugodtan közölte. „Megölted?” – kapkodtam levegő után.
Bólintott, de nem szólt semmit. Csak nagy, sötét szeméből láttam, hogy indulatom és döbbenetem, amelyet nem igyekeztem palástolni, magával ragadja. Gyengéd, finom mosolyával magához akart vonni; kezét a nedves párkányon fekvő kezemre tette, s éreztem, hogy testem feléje fordul, közelebb húzódik, mintha nem én mozognék, hanem ő mozgatna. „Így a legjobb” – bólintott kedvesen. Aztán azt mondta:
„Mennünk kell...” Lenézett az utcára.
„Armand” – mondtam. „Én nem tudok lemászni...”
„Louis, gyere utánam” – suttogta a párkányon állva. „Még ha le is esnél az utcakőre, sérülésed nem tartana soká. Olyan gyorsan és tökéletesen meggyógyulnál, hogy napok múlva már nyoma sem maradna, csontjaid éppolyan gyorsan gyógyulnának, mint a bőröd. Gyere és ne félj, meglátod, milyen könnyű lesz.”
„Mi ölhet meg?” – kérdeztem.
,,A maradványaid elpusztítása” – mondta. „Nem tudtad? Tűz, feldarabolás... a nap melege. Semmi más. Megsérülhetsz, de a szervezeted minden sérülést begyógyít. Halhatatlan vagy.”
A csendes, ezüstös esőfüggönyön át lenéztem a sötétségbe. Az ide-oda mozgó faágak között fény pislákolt, és a sápadt világosságban megláttam az utcát. Nedves kockakövek, a kocsiszín kolompjának vaskampója, a falba kapaszkodó futónövények. A növényekhez egy nagy fekete kocsi súrlódott, aztán a fény gyengült, az utca sárgából ezüstössé vált, majd eltűnt, mintha a sötét fák nyelték volna el. Vagy még inkább mintha a sötétség felszívott volna mindent. Szédültem. Ingott velem az épület. Armand az ablakpárkányon ülve lenézett rám.
„Louis, gyere velem ma este” – suttogta hirtelen, sürgető hangon.
„Nem” – szóltam szelíden. „Túl korai lenne. Még nem hagyhatom el őket.”
Elfordult, és a sötét égre nézett. Talán sóhajtott, bár nem hallottam. Kezét a párkányon nyugvó kezemre tette. „Rendben...” – mondta.
„Nem soká” – mondtam. Bólintott, és megveregette a kezem, mintha azt mondaná, jól van. Átlendítette a lábát az ablakon, és eltűnt. Csak egy pillanatig tétováztam; szívdobogásom gúnyt űzött belőlem. Aztán átmásztam a párkányon, és sietve másztam utána, de lenézni nem mertem egy pillanatra sem.
Nagyon közel volt már a hajnal, amikor bedugtam kulcsomat a lakosztályom zárjába. A gázlámpák fénye megvilágította a falakat. Madeleine tűvel-cérnával kezében elaludt a kandalló rostélya mellett. Claudia mozdulatlanul állt, és az ablaknál lévő páfrányok közül nézett rám a homályból. Kezében hajkefe csillogott.
Megrendülten álltam ott, mintha e szobák minden érzéki gyönyöre hullámként sodródna át rajtam, testem átitatódott ezzel a zűrzavaros szépséggel, ami annyira más volt, mint Armand varázsa és a toronyszoba. Valami megnyugtatót lehetett itt érezni, és ez zavart engem. A székemet kerestem. Leültem rá, kezemet a halántékomhoz szorítottam. Azután éreztem, hogy Claudia mellettem áll, és megcsókolja homlokomat.
„Armandnál jártál” – mondta. „El akarsz menni vele.”
Ránéztem. Milyen bársonyos, milyen szép volt az arca, és mennyire az enyém! Nem éreztem bűntudatot, amiért engedtem vágyamnak, és könnyedén megérintettem arcát, szemhéját – ilyen meghitt, bizalmas érintkezés veszekedésünk éjszakája óta nem történt közöttünk. „Viszontlátlak még; nem itt, máshol. Mindig tudni fogom, hol vagy!” – mondtam.
Nyakam köré fonta karját. Szorosan átölelt, én lehunytam a szemem, és hajába rejtettem arcomat. Csókokkal borítottam nyakát – csókolgattam izmos, gömbölyű kis karjait, könyökének lágy mélyedését, csuklóját, két nyitott tenyerét. Éreztem, hogy hajamat, arcomat simogatják ujjai.
„Tégy, amit csak kívánsz” – mondta. „Amit kívánsz.”
„Boldog vagy? Megvan mindened, amire vágysz?” – kérdeztem.
„Igen, Louis.” Magához húzott, ujjai a tarkómba kapaszkodtak. „Mindenem megvan, amit akarok. De te valóban tudod-e, mit akarsz?” Megemelte az arcomat, hogy a szemébe nézzek. ,,Féltelek, nehogy hibát kövess el. Miért nem jössz el velünk Párizsból?” – kérdezte váratlanul. „Előttünk az egész világ, gyere velünk!”
„Nem megyek” – húzódtam el tőle. „Te azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy Lestattal volt. Többé nem lehet úgy. Nem lesz úgy.”
„Madeleine-nel minden más lesz, újszerű. Abból, ami volt, nem kérek többé. Hiszen én magam vetettem véget neki” – mondta. „De tényleg tisztában vagy vele, mi vár rád Armanddal?”
Elfordultam tőle. Volt valami rejtélyes konokság az Armand iránti ellenszenvében, abban, hogy képtelen volt megérteni őt. Újra azt mondta, hogy Armand a halálát kívánja. Nem látta át, amit én átláttam:
Armand nem kívánhatja az ő halálát, mert én sem kívánom. De hogyan magyarázhattam meg neki ezt úgy, hogy ne tűnjek fellengzősnek, elvakultnak Armand iránti rajongásomban. „Ennek így kell lennie. Talán másként nem is lehet” – mondtam, mintha kétségei súlyától világosodott volna meg hirtelen e tény előttem. „Egyedül ő képes erőt adni ahhoz, hogy az legyek, ami vagyok. Nem tudok tovább kettészakadva, gyötrődéstől emésztve élni. Vagy vele megyek, vagy meghalok” – tettem hozzá. „És van valami más is, ami esztelen és megmagyarázhatatlan, és ami csak engem tölt el megelégedéssel...”
„...és az mi?” – kérdezte.
„Hogy szeretem őt” – mondtam.
„Igen, tudom, hogy szereted” – tűnődött. „De attól még engem is szerethetsz.”
„Claudia, Claudia” – szorítottam magamhoz, térdemen érezve súlyát. A mellemhez bújt.
„Csak abban reménykedek, hogy ha szükséged lesz rám, megtalálsz...” – suttogta. „Hogy visszatérhetek hozzád... Olyan sokszor megbántottalak, olyan sok fájdalmat okoztam neked.” Szava elhalt, de ő még ott volt az ölemben, hozzám simult. Éreztem a súlyát, és közben arra gondoltam: kis idő múlva nem lesz már velem. Most csak egyszerűen itt akarom tartani az ölemben. Akkora örömet jelentett mindig ez az egyszerű dolog. A teste, ahogy hozzám simul, ahogy nyakamon nyugszik a keze.
Mintha egy lámpa kialudt volna valahol. Mintha a hűvös, nyirkos levegőben láthatatlanná olvadt volna egy lámpa fénye. Az álom határán voltam. Halandóként elégedetten aludtam volna el, Claudiával az ölemben. És ebben a kellemes, álomittas állapotban különös, kimondottan emberi érzésem támadt, az, hogy a nap nyájasan felébreszt majd, és a csodálatos, megszokott látványban lesz részem – a páfrányokat latom a napfényben, és a napfényt az esőcseppekben. Átadtam magam ennek az érzésnek. Félig lehunytam a szememet.
Később nemegyszer próbáltam visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. Újra és újra igyekeztem felidézni, mi is volt az, ami nyugtalansággal töltött el, s mit kellett volna észrevennem. Vigyázatlan voltam, érzéketlen az apró jelekre. Jóval később, legvadabb képzeletemet is felülmúlóan megsebezve és kifosztva, újra végigpergettem magamban azokat az álomittas, csendes pillanatokat, amikor szinte észrevétlenül ketyegett a kandallópárkányon az óra, és egyre sápadtabb lett az ég, de csak arra tudok emlékezni – jóllehet elkeseredetten igyekeztem képzeletemben megállítani az időt, megállítani a futását –, csak arra tudok emlékezni, hogy a fény szelíden megváltozott.
Ha résen vagyok, soha nem hagytam volna, hogy megtörténjen. De súlyos gondjaimba feledkezve óvatlanná váltam. Egy lámpa kialudt, egy gyertya elenyészett saját forró viasztócsájában. Félig lehunyt szemmel fenyegető sötétséget érzékeltem, úgy éreztem, sötétségbe vagyok befalazva.
Ekkor kinyitottam a szemem, és már nem gondoltam se lámpákra, se gyertyákra. Már túl késő volt. Felálltam, Claudia keze végigsiklott a karomon, s akkor egy csapat fekete ruhás férfit és nőt pillantottam meg, ruhájuk minden aranyozott szegélyről, minden politúros felületről magába szívta a fényt. Felkiáltottam, Madeleine-t hívtam, aki riadtan ébredt, akár egy megrettent kismadár, a kanapé karfájába kapaszkodott, és térdre esett, amikor kezek nyúltak felé. Santiago és Celeste tartottak felénk, mögöttük Estelle jött másokkal együtt, akiknek nem tudtam a nevét, betöltötték a tükröket, mozgó, fenyegető árnyékokból szőtt falként közeledtek. Rákiáltottam Claudiára, hogy fusson, és felrántottam az ajtószárnyat. Kitaszítottam rajta, aztán az ajtókeretbe kapaszkodva megrúgtam a hátulról támadó Santiagót.
Amikor a Latin negyedben találkoztunk, gyönge voltam, szinte védtelen, most viszont duzzadt bennem az erő. Lehet, hogy akkor hiányzott belőlem valami, talán a puszta meggyőződés, hogy érdemes önmagamért küzdenem. Most viszont hatalmas erővel támadt fel bennem az ösztön, hogy megvédjem Madeleine-t és Claudiát. Santiago után a szépséges, roppant erejű Celeste ugrott felém, s én teljes erőmből belemélyesztettem az öklömet. Claudia léptei már a távoli márványlépcsőn visszhangoztak. Celeste megtántorodott, belém csimpaszkodott, összekarmolta arcomat, hogy galléromon csorgott a vér. Szemem sarkából láttam rubinpiros csillogását. Most Santiagóra támadtam, megperdültem vele, éreztem karjának rettentő erejét, amellyel lefogott, miközben torkomat igyekezett megragadni. „Harcolj, Madeleine!” – kiáltottam, de csak a zokogását hallottam. Azután megláttam a forgatagban, mozdulatlanul, rémülten, vámpíroktól körülvéve. Azok meg nevettek azzal az ezüstcsengettyűként csilingelő üres vámpírnevetéssel. Santiago az arcához szorította kezét; vérzett a harapásomtól. A mellét, a fejét ütöttem, égő fájdalom lüktetett a karomban, aztán két kar a mellkasomra fonódott, s ahogy leráztam magamról, üveg csörömpölését hallottam a hátam mögött. Ám újra megragadott valaki, és iszonyú erővel megrántott.
Az erőm egy pillanatra sem hagyott el. Nem emlékszem, hogy bárkinek az ereje felülkerekedett volna az enyémen. Sokan voltak, ennyi az egész. A puszta számbeli fölény kényszerített végül mozdulatlanságra, s aztán körülfogtak, és kituszkoltak a szobából. Végiglökdöstek a folyosón, aztán lezuhantam a lépcsőn, a szálló hátsó kijárata előtt egy pillanatra szabad voltam, de máris újra körülfogtak. Celeste arca közvetlenül mellettem tűnt fel, s ha csak egy pillanatra ki tudok szabadulni a szorításból, belemélyesztettem volna a fogaimat. Erősen véreztem, és egyik csuklóm teljesen érzéketlenné vált a kemény szorítástól. Madeleine mellettem volt, s még mindig zokogott. Mindannyiunkat belöktek egy kocsiba, és megállás nélkül ütöttek-vertek. Szívósan kapaszkodtam öntudatomba, miközben záporoztak az ütések a tarkómra, s éreztem, hogy már csurom vér a fejem, a nyakam. Arra gondoltam csupán, hogy érzem a kocsi mozgását, tehát élek, és eszméletemnél vagyok.
Ahogy bevonszoltak bennünket a Vámpírszínházba, Armandért kiáltottam. Elengedtek; és lefelé lökdöstek a pincelépcsőn, előttem és mögöttem vámpírok nyüzsögtek, megannyi fenyegető, hadonászó szörnyeteg. Egy pillanatra megragadtam Celeste-et, aki felsikoltott, s valaki hátulról kemény ütést mért a fejemre.
És ezután megláttam Lestatot, és ez volt a legszörnyűbb csapás, amely valaha ért. A bálterem küszöbén állt, kihúzta magát, szürke szeme élesen villant felém, szája ravasz mosolyra húzódott. Öltözete, mint mindig, most is kifogástalan volt, drága kabátjában, finom ingében éppoly remek látványt nyújtott, mint valaha. S aztán láttam, hogy fehér bőrének minden milliméterét továbbra is hegek borítják. Mennyire eltorzították ezt az ápolt, szép arcot a pókhálószerűen szövevényes vonalak, amelyek át- meg átszelték bőrét az ajka fölött, szemhéján, homlokának lágy ívén! Néma harag, az irgalmatlan hiúság vak dühe izzott szemében, amely mintha azt mondta volna: „Nézd, mivé lettem!”
„Ő az?” – kérdezte Santiago, és nagyot taszított rajtam.
Lestat azonban szemrehányón fordult felé, és érdes, mély hangon így szólt: „Mondtam, hogy Claudiát akarom, a gyereket! Ő volt az!” És most láttam, hogy feje önkéntelen mozdulattal kíséri kifakadását, s keze előrenyúlik, mintha egy szék karfáját keresné. Majd újra kihúzta magát, és rám nézett.
„Lestat” – szóltam, készen arra, hogy belekapaszkodjam az utolsó szalmaszálba, – „te élsz! Életben vagy! Mondd el nekik, hogyan bántál velünk...”
„Nem” – rázta dühösen a fejét. „Te visszajössz hozzám, Louis” – mondta.
Egy pillanatig nem hittem a fülemnek. Egy józan, kétségbeesett hang azt suttogta bennem; használd ki a lehetőséget! – de közben baljós nevetés tört ki belőlem. „Megőrültél?”
„Visszaadom az életedet!” – mondta, és szemhéja megremegett a szavak súlyától, keble hullámzott, keze megint előrelendült, majd erőtlenül lehanyatlott a sötétben. – „Megígérted nekem” – szólt Santiagónak, – „hogy visszavihetem magammal New Orleansba.” Majd tekintetét végigjáratta a körülöttünk álló vámpírokon, és dühtől lihegve fakadt ki. „De hát hol van Claudia? Ő tette ezt velem, megmondtam!”
„Mindjárt, mindjárt” – mondta Santiago. Lestat felé nyújtotta kezét, de ő hátralépett, és kis híján elvesztette az egyensúlyát. Egy szék karfájában kapaszkodott meg, szemét lehunyva állt ott, amíg önuralma visszatért.
„De ő segített neki, támogatta...” – mondta Santiago, közelebb húzódva Lestathoz. Lestat felpillantott.
„Nem” – mondta. „Louis, vissza kell térned hozzám, valamit el kell mondanom neked... arról az éjszakáról a mocsárban.” Ekkor azonban elhallgatott, és úgy nézett körül, mint akit megsebesítettek és ketrecbe zártak.
„Hallgass ide, Lestat” – mondtam. „Te elengeded Claudiát... és én... visszatérek hozzád.” Szavaim ércesen zengtek, közelebb léptem hozzá, szememből szuggesztív erő áradt, mint két fénysugár. Rám nézett, hosszasan szemügyre vett, és egész idő alatt saját gyengeségével viaskodott. Celeste a csuklómra tette kezét. „El kell mondanod nekik” – folytattam, – „hogyan bántál velünk, hogy nem ismertük a törvényeket, hogy Claudia nem ismert más vámpírokat” – mondtam. És míg gépies hangon daráltam mondókámat, állandóan arra gondoltam: Armandnak vissza kell jönnie ma éjjel. Armand biztosan visszatér. Ő véget vet ennek, nem engedi, hogy folytassák.
Valami súrlódott a padlón, majd Madeleine kimerül zokogását hallottam. Megfordultam, egy széken ült, és amikor látta, hogy ráfüggesztem a szemem, még jobban megrémült. Fel akart állni, de nem hagyták. „Lestat” – szóltam, – „mit akarsz tőlem? Megteszem...”
És akkor megláttam, mi idézte elő a zajt. Lestat is látta. Jókora, vaszárakkal felszerelt koporsót cipeltek be a szobába. Rögtön megértettem. „Hol van Armand?” – mondtam kétségbeesetten.
,,Claudia tette velem, Louis. Ő tette velem. Nem te! Neki meg kell halnia!” – mondta Lestat vékony, reszelős hangon, mintha erőfeszítésébe kerülne a beszéd. „Vigyétek ezt el innen, ő hazajön velem!” – mondta dühösen Santiagónak. De Santiago csak nevetett, Celeste is nevetett, s aztán nevettek mindannyian.
„Megígértétek” – könyörgött Lestat.
,,Én nem ígértem semmit!” – felelte Santiago.
„Bolondot csináltak belőled, Lestat!” – jegyeztem meg keserűen, miközben nyitották a koporsót. „Bolondot! Meg kell találnod Armandot. Ő itt a vezér” – kiáltottam. De Lestat szemmel láthatóan nem fogta fel a szavaimat. Ami ezután történt, az színtiszta borzalom – rugdaltam, kapálóztam, hogy kitépjem magam a karjaikból, üvöltöztem, hogy Armand ezt nem fogja tűrni, és hogy ne merészeljék bántani Claudiát. De ők erőszakkal mégiscsak beraktak a koporsóba, s dühödt ellenállásomnak annyi volt csupán a haszna, hogy elterelte a figyelmemet Madeleine kiáltásairól, eszeveszett jajveszékeléséről és a rettegésről, hogy bármelyik pillanatban Claudia jajkiáltása is felhangozhat. Emlékszem, milyen reménytelen, kétségbeesett erőfeszítéssel tartottam vissza egy pillanatra a koporsó fedelét, de karom elgyengült, s aztán meghallottam a fém csikorgását. Rég elhangzott szavak dörömböltek az agyamban, s magam előtt láttam azt a régi mosolygós Lestatot azon a távoli, gondtalan helyen, ahol mi hárman pörlekedtünk egymással.
„Nincs rémítőbb látvány egy éhező gyereknél, de egy éhező vámpír még annál is rémítőbb, Párizsban is hallanák a sikoltását...” Nedves, reszkető testem elernyedt a fullasztó koporsóban, és azt mondogattam, Armand nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen; nincs hely, ahol biztonságosan elrejthetnének bennünket.
A koporsót felemelték, cipők nyikorogtak, ide-oda himbáltak, karjaim a láda oldalának feszültek, egy pillanatra talán lecsukódott a szemem, nem tudtam, mit tegyek. Nem szabad fölnyújtanom a kezem, mondtam magamnak, nem szabad éreznem, milyen vékony a levegőréteg arcom és a koporsófedél között, s aztán a koporsó megbillent, meglódult, ahogy a lépcsőhöz értek vele. Hasztalan próbáltam Madeleine jajveszékelését megérteni, úgy tűnt, Claudiáért kiált, őt hívja, mintha csak segíteni tudna mindannyiunkon. Armandot hívd, jönnie kell, haza kell térnie ma éjjel, gondoltam elkeseredve. Kis híján magam is kiáltozni kezdtem, s csak a rettentő megalázottság érzése tartott vissza, a szégyen, hogy hallanom kellene saját kiáltásomat, amely úgyis be lenne zárva velem együtt.
S közben egy másik rémületes gondolat hasított belém. Mi lesz, ha nem jön? Mi lesz, ha van egy koporsója elrejtve abban a toronyszobában is, és ma éjjel oda tér vissza?... És testem váratlanul fellázadt, mit sem törődve a józan ész parancsával, csapkodni kezdtem a deszkát, s meg akartam fordulni, hogy hátam erejével feszüljek neki a koporsó fedelének. De nem sikerült: túl kicsi volt a hely; fejem visszazuhant a deszkára, verejték csorgott a hátamon és az oldalamon.
Madeleine jajveszékelése elnémult. Csak a cipők nyikorgását hallottam és saját lélegzésemet. Akkor holnap éjjel jön el – igen, holnap éjjel –, és megmondják neki, és ő megkeres és kiszabadít bennünket. A koporsó megbillent. Víz szaga csapta meg orromat, hűvös frissessége a koporsó fülledt melegében is érzékelhető volt, majd a vízszagba föld illata vegyült. A koporsót kíméletlenül ledobták a földre, sajogtak a tagjaim, karomat dörzsölgettem, vigyázva, hogy ne érintsem a koporsófedelet, ne érzékeljem közelségét, nehogy pánik fogjon el.
Azt hittem, most már itt hagynak, de tévedtem. Valamivel foglalatoskodtak a közelben, s ekkor egy másik szag csapta meg az orromat – ismeretlen, nyers szag. Ahogy némán, mozdulatlanul feküdtem, rájöttem, hogy téglát raknak, és malterszag az, amit érzek. Lassan, óvatosan felemeltem a kezem, hogy megtöröljem arcomat. Jól van, akkor hát holnap éjjel jön el, nyugtattam magam. Holnap éjjel eljön, s addig ez a koporsó éppúgy zár magába, mint a sajátom, ez az ár, amit éjszakáról éjszakára fizetnem kell mindenért.
Mégis könny gyűlt a szemembe, és újra püfölni kezdtem a deszkát, ide-oda forgattam a fejemet, gondolataim a másnapot ostromolták és a rákövetkező és az azután következő éjszakát. Hogy eltereljem figyelmemet erről az őrültségről, Claudiára gondoltam – éreztem, ahogy körém fonja karját a Saint-Gabriel Szálló lakosztályának félhomályában, láttam kerek arcocskáját a fényben, szempillájának bágyadtan lágy rebbenését, ajkának bársonyát. Testem megmerevedett, lábam a deszkát rugdalta. A téglák zaja, a halk lépések zaja megszűnt. És én érte kiáltottam, hívtam őt, „Claudia!”, fájdalom lüktetett a nyakamban, körmeimet a tenyerembe vájtam, s aztán lassan, mint egy jeges folyam, az alvás bénultsága kerített hatalmába. Armandot próbáltam hívni – esztelenül, kétségbeesetten, és mialatt szemhéjam elnehezült, s kezem elernyedt, csak homályosan voltam tudatában, hogy valahol ő is alszik már, mozdulatlanul fekve hálóhelyén. Még egyszer utoljára szabadulni próbáltam. Szemem a sötétbe meredt, kezem a koporsó falát tapogatta. De gyenge voltam. És aztán már nem volt semmi.
Egy hangra ébredtem. Távoli volt, de érthető, kétszer szólított a nevemen. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Valami kétségbeejtő dolgot álmodtam, ami azzal fenyegetett, hogy teljesen szertefoszlik, a legcsekélyebb nyomot sem hagyva, hogy mi volt, és valami rémítőt, aminek türelmetlenül vártam az eltűnését. Kinyitottam a szememet, és megérintettem a koporsó tetejét. Tudtam, hol vagyok, és szerencsére ugyanabban a pillanatban már tudtam azt is, hogy Armand hív. Válaszoltam neki, de hangom is a koporsó foglya volt. Egy rémült pillanatig azt gondoltam, hogy Armand hiába keres, mert nem adhatom tudtára, hogy itt vagyok. De azután hallottam, hogy beszél hozzám, és azt mondja, ne féljek. Utána nagy zajt hallottam. Azután megint. Recsegés-ropogás hallatszott, majd dübörögve hullani kezdtek a téglák. Egyik-másik a koporsónak vágódott, és hallottam, hogy egyenként szedi le őket. Úgy hangzott, szögestül tépi ki a zárat. A tető kemény fája recsegett, s gombostűhegynyi fény villódzott a szemem előtt. Belélegeztem a vele együtt behatoló levegőt, és éreztem, hogy verejték lepi el arcomat. A fedél nagy roppanással kinyílt, egy pillanatra elvakított a fény, azután felültem, és ujjam résein keresztül egy lámpa élénk ragyogását pillantottam meg.
„Siess!” – szólt hozzám. „De a legkisebb nesz nélkül!”
„De hát hová megyünk?” – kérdeztem. Nyerstéglából épült folyosót láttam magam előtt, s véges-végig a folyosón ugyanolyan befalazott ajtókat, amilyet Armand lerombolt. Elképzeltem a koporsókat a téglák mögött, s az éhen veszett, elrothadt vámpírokat. De Armand csak húzott maga után, és újra figyelmeztetett, hogy maradjak csendben. Végigosontunk a folyosón. Egy faajtónál megállt, és eloltotta a lámpát. Egy pillanatig teljesen sötét volt, de azután fény csillant meg az ajtó alatti hasadékban. Olyan óvatosan nyitotta ki az ajtót, hogy a sarokvasak sem nyikorogtak. Csak saját lélegzésemet hallottam, s aztán megpróbáltam hangtalanul lélegezni. Az alsó folyosón mentünk tovább, amely az ő cellájához vezetett. Ő megment engem, de egyedül csak engem! Kinyújtottam a kezem, hogy megállítsam, de ő tovább vonszolt maga után. Csak a vámpírszínház melletti utcácskában tudtam megállítani. Mielőtt még szóltam volna, megrázta a fejét.
„Nem tudom őt megmenteni!” – mondta.
,,Az ég szerelmére, csak nem gondolod, hogy nélküle megyek el! Itt van velük.” Megrémültem. „Meg kell mentened, Armand! Nem tehetsz mást.”
„Miért mondod ezt?” – felelte. „Meg kell értened, hogy nincs hatalmam hozzá. Fellázadnának ellenem. Semmi nem indokolná, hogy ne tegyék. Értsd meg, Louis, nem tehetem. Csak azt kockáztatnám vele, hogy elveszítlek. Nem mehetsz vissza.”
Képtelen voltam beletörődni tehetetlenségünkbe.
Armand volt az egyetlen reményem. Azt viszont őszintén állíthatom, hogy túl voltam már minden félelmen. Annyit tudtam csak, hogy vagy visszaszerzem Claudiát, vagy az életemet adom érte. Voltaképpen nagyon egyszerű volt ez, a legkevésbé sem bátorság kérdése. És Armand viselkedéséből, szavaiból azt olvastam ki, hogy utánam jön, ha visszamegyek, és nem fog megakadályozni ebben.
Igazam volt. Visszarohantam a folyosón, s ő futott velem, a bálteremhez vezető lépcső felé. Hallottam a többi vámpírt. Mindenféle hangokat hallottam. A párizsi forgalom zaját. Seregnyi ember zsivaját fölöttünk, a színházban. Ahogy a lépcső tetejére értem, Celeste-et pillantottam meg a bálterem ajtajában. Színházi álarcot tartott a kezében. Épp csak rám nézett, s arca nem árult el se izgalmat, se rémületet, inkább furán közömbös volt.
Ha nekem ront, vagy kiabálni kezd a többiekért, azt meg tudtam volna érteni. De nem csinált semmit. Háttal a bálterembe lépett, megfordult, láthatóan gyönyörködve szoknyája elegáns libbenésében, mintha csak azért forogna, hogy szétterüljön a szoknyája, majd mind szélesebb körökben pörgött a terem közepe felé. Arcára illesztette az álarcot, és halkan szólt a festett arc mögül: „Lestat... barátod, Louis jön látogatóba. Légy éber, Lestat!” Levetette álarcát, és valahonnan gyöngyöző kacagás hallatszott. Láttam, hogy mindannyian ott vannak a teremben: ülő, ácsorgó árnyak. Lestat felhúzott vállal ült egy karosszékben, és nem nézett rám. Valamit babrált a kezével, de nem láttam, micsodát, aztán lassan felpillantott, és dús, szőke haja a szemébe hullott. Félelem volt a szemében. Kétségbevonhatatlan félelem. Most Armandra nézett. Armand szótlanul, lassan, határozott léptekkel ment át a termen, az összes vámpír hátrahúzódott tőle, és figyelmesen nézte. „Bonsoir, Monsieur!” – hajolt meg Celeste, amikor Armand elment mellette, és mint királyi kormánypálcát, úgy tartotta kezében az álarcot. Armand nem nézett rá, Lestatra szögezte tekintetét. „Meg vagy elégedve?” – kérdezte.
Lestat szürke szeme ámulattal tekintett Armandra, és ajka erőlködve próbált szavakat formálni. Láttam, hogy szeme könnyekkel van tele. „Igen” – suttogta, és keze azzal a valamivel viaskodott, amit fekete kabátja alá rejtett. De azután rám nézett, és végigfolytak arcán a könnyek. „Louis” – szólt telt és mély hangon, mérhetetlen erőfeszítéssel. „Meg kell hogy hallgass. Vissza kell jönnöd...” Lehajtotta fejét, és szégyen sütött az arcáról.
Santiago felnevetett valahol. Armand halkan közölte Lestattal, hogy el kell hagynia Párizst, számkivetett lett. Lestat behunyt szemmel, fájdalomtól eltorzult arccal ült ott. Lestat hasonmásának tűnt, sebzett, érző lénynek, akit sohasem ismertem. ,,Kérlek” – könyörgött szelíden. „Itt nem tudok beszélni veled! Nem tudom megértetni veled. Velem jössz... csak egy kis időre... amíg újra önmagam leszek.”
„Őrültség” – feleltem, és hirtelen a halántékomhoz szorítottam mindkét kezemet. „Hol van ő? Hol van Claudia?” Körülhordoztam tekintetem, néztem a szótlan, mozdulatlan arcokat, a fürkészhetetlen mosolyokat. „Lestat” – fordultam most hozzá, és megragadtam a fekete kabát hajtókáját.
És ekkor megláttam azt a valamit a kezében. Tudtam, mi az. Kitéptem a kezéből, és csak néztem a vékony selymet. Claudia sárga ruháját. Lestat ajkához emelte kezét, és elfordította tekintetét. És halk, visszafojtott zokogás tört ki belőle, miközben én csak bámultam őt és a csöpp kis ruhát. Ujjaim lassan végigtapogatták a könnycseppeket, a vérfoltokat benne, kezem reszketett, ahogy a mellemhez szorítottam. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak álltam ott, az idő megszűnt számomra, mint ahogy a köröttem lévő vámpírok számára is, akiknek könnyed, földöntúli nevetése a fülemben visszhangzott. Emlékszem, szerettem volna befogni a fülemet, de nem akartam elengedni a ruhát, egyre csak azt markoltam, gyűrtem, hogy egészen kicsi legyen, hogy elrejthessem a markomban. Emlékszem, egész sor gyertya égett, egyenetlen sorban gyúltak ki egymás után a festett falak előtt. Egy ajtó nyitva állt, odakint esett az eső, minden gyertya sercegett és a lángok imbolyogtak a szélben, mintha felemelkedtek volna a kanócról, de aztán újra megkapaszkodtak benne. Tudtam, hogy Claudia ott van a közelben. A gyertyák reszkettek, vibráltak a vámpírok kezében. Santiago is fogott egy gyertyát, és intett nekem, hogy menjek át az ajtón. De én nem vettem tudomást róla, nem törődtem se vele, se a többiekkel. Valami azt súgta bennem: ne figyelj rájuk, mert akkor megtébolyodsz. Ők nem fontosak! Csak Claudia fontos. De hol van? Meg kell találnod. Távolról hallottam a vámpírok nevetését, úgy éreztem, mintha testet öltene a kacaj, nem tartozva senkihez.
Azután megpillantottam valamit a nyitott ajtón keresztül – valamit, amit valamikor, nagyon-nagyon régen már láttam. Valamit, amiről rajtam kívül senki sem tudhat. Nem. Lestat tud róla, de ez mit sem számít. Ő már nem emlékszik rá, ahogy mi ketten a Royale-utcában, annak a téglafalú konyhának az ajtajában állva, láttuk azt a két összezsugorodott testet, anyát és lányát egymás karjaiban, a konyhapadlón, meggyilkolva. Ám ők ketten, akik ott feküdtek a csendes esőben, Madeleine és Claudia volt, és Madeleine gyönyörű vörös haja összekeveredett Claudia hajának aranyával, és együtt libbentek, ragyogtak a nyitott ajtón keresztülhatoló szélben. Csak az égett el, ami élt – a haj nem, a hosszú, üres bársonyruha sem, a csipkeszegélyű vérfoltos fehér ingecske sem. A koromtól fekete, megégett és összezsugorodott valamin, ami Madeleine volt, még felismerhetőek voltak az arcának vonásai, és a kéz, amely a gyereket fogta, épen maradt, akár egy múmia keze. Ám a gyerek, az örök gyerek, az én Claudiám, hamuvá lett.
Kiáltás tört fel belőlem, vad pusztító kiáltás, lényem mélyéből felszakadó kiáltás, s zúgott, mint a szél, amelytől örvénylett a hamvakra zuhogó eső, a szél, amely verte a parányi kéz nyomát a téglákon, a szél, amelytől fellebbent az aranyhaj, felemelkedtek, felfelé röppentek a laza hajfonatok. S ekkor ökölcsapás sújtott le rám, és én megragadtam valakit, akit Santiagónak véltem. Ütöttem, rúgtam, vasmarokkal ragadtam meg vigyorgó fehér ábrázatát, s most már üvöltött ő is, kiáltása összefolyt az enyémmel, cipője a hamvakat tapodta, ellöktem, szemem elvakult az esőtől, a könnyeimtől, s végül kinyújtottam a kezem utána, pontosan úgy, ahogy ő is tette. Armand volt, akivel viaskodtam. Armand, aki erőnek erejével rángatott be az udvarról, be a bálterembe, a zsivajba, az érzéketlenül csengő kacajok forgatagába.
Lestat felkiáltott: „Louis, várj meg! Beszélnem kell veled, Louis!”
Láttam Armand meleg pillantású barna szemét, testem elerőtlenedett, és csak homályosan tudatosult bennem, hogy Madeleine és Claudia meghalt. Armand halkan, szinte hangtalanul, így szólt: „Nem tudtam megakadályozni, nem tudtam megakadályozni...” Meghaltak, nem léteztek többé. Santiago kiment az udvarra, ahol némán feküdt mindaz, ami megmaradt belőlük, a szélben meg-meglebbenő haj, a kibomló fürtök. Éreztem, hogy öntudatomat vesztem.
Nem tudtam magammal vinni a holttestüket sem. Armand karjával átölelt, keze a hónom alá nyúlt, így mentünk végig valamilyen faburkolatú, visszhangtól kongó helyen. Utcaszagot éreztem, lovak és lószerszámok friss illatát, majd tisztán láttam magam, amint hónom alatt egy kis koporsóval futok a Kapucinus bulváron, az emberek utat engednek nekem, néhányan felállnak a kávéház teraszának asztalai mellől, és egyikük felemeli a karját. Aztán megbotlottam, és akkor újra láttam Armand barna szemét, újra éreztem, hogy öntudatlanságba merülök. De azért mentem tovább, folytattam utamat, láttam saját cipőm fényét a gyalogjárón. „Megőrült, hogy ilyeneket mond nekem?” – kérdeztem éles, indulatos hangon Lestatról, és saját hangom némi vigaszt jelentett számomra. Nevettem, harsányan nevettem. „Tiszta őrült, hogy így beszél velem! Hallottad?” – kérdeztem. Armand szeme azt mondta: Aludj! Akartam mondani valamit Madeleine-ről és Claudiáról, hogy nem hagyhatjuk őket ott, de éreztem, hogy az a kiáltás újra ki akar törni belőlem – az üvöltés, ami mindent megsemmisít; összeszorított fogakkal próbáltam visszatartani, mert éreztem, elpusztít, ha hagyom.
Azután nagyon is világosan érzékeltem mindent. Harciasan és elvakultan róttuk az utat, olyan emberek módján, akik mértéktelen részegségükben mások iránti gyűlölettel vannak tele, s ugyanakkor saját magukat legyőzhetetlennek tartják. Ugyanígy sétáltam New Orleansban azon az éjjelen, amikor először akadtam össze Lestattal, ugyanezzel a részeg járással, amely bámulatosan határozott, és biztosan célhoz vezet. Láttam egy részeget, aki a gyufájával babrált; pipájához érintette a lángot, beszívta a füstöt. Egy kávéház ablakánál álltam. Az ember a pipáját szívta. Armand várakozva állt mellettem; a zsúfolt Kapucinus bulváron voltunk. Vagy a Templom bulváron? Nem tudtam biztosan. Tombolt bennem a düh, hogy holttestük ott maradt azon a förtelmes helyen. Láttam, amint Santiago lába széttúrja a hamut, ami a gyermekem volt! Kiáltás tört fel összeszorított fogaim közül, a pipás ember felállt és lehelete párával vonta be az üveget köröttünk.
„Takarodj innen” – mondtam Armandnak. „A pokolba veled, ne gyere a közelembe! Figyelmeztetlek: ne gyere a közelembe!” Otthagytam, rohantam végig a bulváron, és láttam, hogy egy férfi és egy nő elhúzódik előlem, s a férfi védelmezőn teszi karját a nő elé.
Futottam. Az emberek látták, hogy futok. Kíváncsi voltam, milyennek látnak, hogy minek képzelik azt a megvadult fehér valamit, ami túl gyorsan mozgott ahhoz, semhogy szemmel követhessék. Elgyengültem, kimerülten álltam meg, ereim égtek, mint amikor éhezem. Gyilkolnom kellene, gondoltam, de még rágondolni is iszonyú volt. Egy templom mellett ültem a kőlépcsőkön, kőbe vésett kis oldalajtónál, amelyet éjszakára elreteszeltek és kulccsal bezártak. Az eső alábbhagyott, legalábbis én úgy éreztem. Az utca sivár volt és csendes, jóval távolabb egy ember ment el finom fekete esernyővel. Armand nem messze állt, a fák alatt. Mögötte, úgy rémlett, fákkal és nedves fűvel borított liget volt, és fátyolos köd szállt fel, mintha meleg lenne a föld.
Most csak a gyomromban és a fejemben lüktető fájdalomra gondoltam, s ez lassan megnyugtatott. S mire a testi fájdalom elcsitult, tudatára ébredtem mindannak, ami történt, hogy milyen messzire kerültünk a színháztól, és hogy Madeleine és Claudia földi maradványai még mindig ott vannak. Tűzben elveszejtett, egymást átölelő áldozatok. Elszántnak éreztem magam, és nagyon közel saját pusztulásomhoz. „Nem tudtam volna megakadályozni” – szólt csendesen Armand. Felpillantottam, és láttam, hogy kimondhatatlanul szomorú az arca. Elfordította tőlem a tekintetét, mintha tudná, hogy hasztalan próbálkozás meggyőzni engem erről, és éreztem mindent elsöprő bánatát. Az az érzésem támadt, hogy ha rázúdítanám minden haragomat, aligha szállna szembe velem. Éreztem azt is, hogy a közönye, passzivitása mindent áthat, s ebből táplálkoznak szavai is, melyeket újra megismételt: „Nem tudtam volna megakadályozni.”
„De igen, meg tudtad volna akadályozni” – válaszoltam csendesen. „Nagyon jól tudod, hogy így van. Te voltál a vezetőjük! Te voltál az egyetlen, aki ismerte saját hatalma határait. Ők nem ismerték. Nem értették. Te többet tudsz, többet értesz, mint ők.”
Nem szólt, s nem nézett rám, de így is láttam szavaim hatását. Láttam arcán a kimerültséget, a tompa, fénytelen szomorúságot a szemében.
„Neked hatalmad volt felettük! Féltek tőled!” – folytattam. „Megállíthattad volna őket, ha hajlandó vagy túllépni a magad által szabott korlátokat. De nem akartad megsérteni a saját magadról kialakított képet. A te drága igazságeszméd! Tökéletesen értelek. A saját tükörképemet látom benned!”
Szeme gyengéden az enyémet kereste – de szólni nem szólt. Kimondhatatlan szenvedés tükröződött az arcán, s már-már feltört belőle az az érzelem, amely fölött, ha szabadjára engedi, többé nincs hatalma. Ő félt ettől az érzelemtől, én már nem féltem. Ő átélte az én szenvedésemet, de én nem éreztem az övét. Nem érdekelt.
„Nagyon is jól megértelek...” – mondtam. „Mindennek a lényege a saját passzivitásom, és ez az igazi gonosz. A gyengeségem, hogy nem tudok szakítani a megromlott, ostoba erkölccsel, ez a szörnyű büszkeség! Ezért engedtem, hogy Claudia vámpírrá legyen, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet. Ezért néztem el, hogy Claudia megölje Lestatot, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet, s a vesztét okozza. Kisujjamat sem mozdítottam, hogy megakadályozzam. És Madeleine, Madeleine, engedtem, hogy megtörténjék, bár soha nem lett volna szabad, hogy olyan lénnyé tegyem, mint amilyenek mi vagyunk. Tudtam, hogy bűnösen cselekszem. Nos, hadd mondjam meg neked, már nem vagyok az a passzív, gyenge teremtmény, aki addig szőtte a gonoszság hálóját, amíg roppant nagy és vastag nem lett, s én e gonoszság rászedett áldozata. Vége! Tudom, mit kell tennem. És figyelmeztetlek, bármennyire megkönyörültél is rajtam, amikor ma éjszaka kimentettél a sírból, amelyben elpusztultam volna: fel ne keresd többé a celládat a Vámpírszínházban! A közelébe se menj!”
Nem vártam a válaszára, de talán nem is akart válaszolni. Nem tudom. Úgy mentem el, hogy vissza se néztem. Ha követett, nem volt tudomásom róla. Nem érdekelt.
A Montmartre temetőjébe vonultam vissza. Miért ide, nem tudom biztosan, hacsak azért nem, mert nem volt távol a Kapucinus bulvártól, és a Montmartre akkor még vidékies negyed volt, sötét, békés zug a nagyváros forgataga mellett. Az alacsony házak és konyhakertek között kóborolva gyilkoltam, majd visszatértem a koporsóba, amely napközben menedékül szolgált. Puszta kézzel kapartam ki belőle a földi maradványokat, és a rothadás, a nedvesség, a halálbűz ágyába feküdtem. Nem mondhatnám, hogy itt megnyugodtam, de megkaptam, amire szükségem volt. A sötétben, orromban a temetői föld szagával, távol az emberektől, átadtam magam mindannak, ami átjárta és eltompította az érzékeimet. Így adtam át magam bánatomnak.
De ez nem tartott sokáig.
Amikor másnap este a hideg, szürke téli nap lenyugodott, már ébren voltam, s éreztem, ahogy lassan oldódik a zsibbadtság tagjaimban. A koporsó fekete élőlényei körülöttem rohangáltak, menekülve feltámadásom elől. A gyenge holdfényben megízleltem a hideget, s még ujjaimon éreztem a márványtömb végtelen simaságát, amikor kikeltem a sírból. S ahogy kifelé ballagtam a temetőből, végiggondoltam tervemet, amelyért hajlandó voltam az életemet is feltenni annak a lénynek a roppant szabadságával, aki nem törődik az életével, akinek rendkívüli erőt ad az, hogy kívánja önnön halálát.
Az egyik konyhakertben megpillantottam valamit, ami csak homályos gondolatokat ébresztett bennem, míg a kezemben nem tartottam. Egy kis kasza volt; élesre fent, görbe pengéjéhez még az utolsó kaszálás zöld gyomnövényei tapadtak. Amikor megtisztítottam, és ujjamat végighúztam az éles pengén, tervem kikristályosodott, és gyorsan nekiláttam a többi feladatnak: szereztem egy kocsit és kocsist, aki napokon át hajlandónak mutatkozott követni a parancsaimat – elkápráztatva a kapott készpénztől és a további ígérettől, elhoztam ládámat a Saint-Gabriel Szállóból, és a kocsiban helyeztem el, s megszereztem mindazokat a dolgokat, amelyekre szükségem volt. Aztán ott voltak a hosszú éjszakai órák, amikor színleg kocsisommal poharazgattam és beszélgettem – megnyertem költséges közreműködését, hogy hajnalban elvigyen Párizsból Fontaine-bleau-ba. A kocsiban aludtam: gyenge egészségem megkívánta, hogy semmi áron se zavarjanak. A magány olyan fontos volt a számomra, hogy hajlandó voltam újabb busás összeggel megtoldani a már kifizetett díjat, csak hogy hozzá ne nyúljon még a kilincshez sem, amíg ki nem szálltam.
Amikor meggyőződtem róla, hogy kész követni minden utasításomat, és olyan részeg, hogy a gyeplőn kívül jóformán semmi másra nem tud figyelni, lassan, óvatosan behajtottunk a Vámpírszínház utcájába, s némi távolságban várakoztunk, amíg az ég világosodni nem kezdett.
A színház zárva volt. Amikor a levegő és a fény elárulta, hogy legfeljebb tizenöt perc áll a rendelkezésemre tervem kivitelezéséhez, odalopóztam. Tudtam, hogy odabenn a színház vámpírjai már a koporsójukban fekszenek, és ha egy kései vámpír még csak most készülődne is a lefekvéshez, akkor sem hallaná meg előkészületeimet. A bereteszelt ajtók elé gyorsan deszkákat helyeztem, és beszegeztem a most már kívülről elzárt bejáratokat. Egy járókelő észrevette, mit csinálok, de továbbment, nyilván azt gondolta, a tulajdonos megbízásából deszkázom be az intézmény bejáratát. Tudtam, hogy mielőtt végzek, találkozhatom a jegyárusokkal, jegyszedőkkel és takarítókkal, akik talán odabenn maradtak, hogy vigyázzák a vámpírok nappali álmát.
Rájuk gondoltam, amikor a kocsit Armand sikátorához irányítottam, és meghagytam, várakozzék. Két kis hordónyi petróleumot vittem Armand ajtajához.
Ahogy reméltem, a kulccsal könnyen bejutottam, és egyszerre az alsó átjáróban voltam. Kinyitottam cellájának ajtaját, de Armand nem volt ott. Senki sem volt odabenn. A koporsó eltűnt. Valójában minden eltűnt, kivéve a bútorokat, még a halott fiú elzárható ágya sem volt ott. Gyorsan kinyitottam az egyik hordót, s a másikat magam előtt görgetve a lépcsőkhöz siettem, majd a petróleumot a kiálló gerendákra és a többi cella faajtajára locsoltam. A szag erős volt, erősebb és áthatóbb, mint munkálkodásom zaja, amely aligha riaszthatta fel a vámpírokat. Bár igen csendesen álltam a lépcsőknél, a hordókkal és a kaszával felfegyverkezve, s feszülten figyeltem, nem hallottam sem az őröket, sem a vámpírokat. A kasza nyelét markolva lassan felfelé lopóztam, míg csak a bálterem ajtajához nem értem. Senki sem látta, hogyan fröcskölök petróleumot a lószőr székekre és a kárpitra, sem azt, ahogy egy pillanatra tétován megállok a kis udvar bejáratánál, ott, ahol Madeleine-t és Claudiát megölték. Ó, hogy szerettem volna kinyitni azt az ajtót! A kísértés olyan nagy volt, hogy egy percre szinte elfeledkeztem a tervemről. Majdnem letettem a hordókat, és lenyomtam az ajtókilincset. De tudtam, hogy folytatnom kell, amit elkezdtem. Madeleine és Claudia nem volt már ott. Meghaltak! És ugyan mit tehettem volna, ha kinyitom az ajtót, s újra meglátom maradványaikat, ha megpillantom a csapzott kócos aranyhajat? Nem volt időm, de nem is lett volna semmi értelme. Szaladtam a sötét folyosókon, ahol addig nem jártam, locsoltam a petróleummal a faajtókat, annak biztos tudatában, hogy a vámpírok oda zárkóztak be; macskaléptekkel osontam be magába a színházba, ahol a hideg, szürke fény beszivárgott az elreteszelt ajtókon keresztül, sietségre sarkallva, s én sötét foltokat hagytam a színpad nagy bársonyfüggönyén, a párnázott székeken, a bejárati ajtók kárpitján.
Végre kiürült a hordó; elhajítottam, és elővettem a kezdetleges, magam készítette fáklyát, a gyufát a petróleummal átitatott rongyokhoz érintettem, majd meggyújtottam a székeket. A lángok a vastag selymet és a párnákat nyaldosták, míg én a színpadhoz rohantam; s a következő pillanatban a sötét függöny is lángba borult. Hideg léghuzat táplálta a mohó lángokat.
Másodpercek múlva a színház nappali fényben lobogott; recsegett-ropogott eresztékeiben, amint a tűz a falakon is végigmorajlott, és a proszcénium nagy ívét meg a kinyúló páholyok gipszcirádáit nyalogatta. De arra nem volt időm, hogy megcsodáljam a tüzet, ahogy a hátborzongatóan villódzó fényben pusztítva csapott le minden zugra és falmélyedésre. Az alsó emeletre rohantam, és fáklyámmal felgyújtottam a bálterem heverőjét, a függönyöket és minden éghető holmit, ami a szemem elé került.
Valaki végigdübörgött a fejem feletti padlózaton, ott, ahol sohasem jártam. És akkor meghallottam egy nyíló ajtó félreismerhetetlen hangját. De már túl késő volt; megmarkoltam a kaszát és a fáklyát. Az épület lobogott. El fognak pusztulni. A lépcsőhöz szaladtam; egy távoli kiáltás szárnyalta túl a lángok pattogását és moraját, fáklyám a petróleummal átitatott szarufákat súrolta a fejem fölött, s a lángok elborították a nedves mennyezetet tartó régi fát. Biztos voltam benne, hogy Santiagót hallom, és ahogy elértem az alsó szintet, fenn, magam mögött meg is pillantottam, jött le a lépcsőn, a lépcsőházat elárasztó füst beborította, könnyezett, fulladozott, és kezét felém lódította, miközben azt dadogta: „Te... te... átkozott!” És én megdermedtem, hunyorogtam a füstben, szemem égett és könnyezett, de egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a vámpírt, aki most minden erejét összeszedve olyan gyorsan támadt rám, hogy szinte látni sem lehetett. És amikor a sötét örvény a közelembe ért, meglódítottam a kaszát. A nyakát találtam el; Santiago elzuhant, s mindkét kezével szörnyűséges sebe felé nyúlt. A levegőt kiabálás, sikoltozás töltötte meg, és egy fehér arc, a rettegés álarca derengett Santiago fölött. Egy másik vámpír átszaladt előttem a kis közön, a sikátorra nyíló titkos ajtó felé. De én Santiagóra meredtem, aki szörnyű sebe ellenére feltápászkodott. A kasza ismét meglendült, s már nem volt többé seb... Csak két kéz tapogatózott a fej után, amely már nem volt a helyén.
És a fej, amelyből ömlött a vér, míg a szemek vadul meredtek a lángoló szarufákra, s a sötét, selymes haj csapzott volt és vértől iszamos, a lábam elé esett. Belerúgtam, hogy repült végig a folyosón. Utána rohantam, s a fáklyát és kaszát elhajítva karjaimmal védekeztem a mindent elöntő fehér fény lobogásával szemben, s végre kint voltam az utcán.
Reszkető, csillogó tű volt minden esőcsepp, és meg kellett erőltetnem a szemem, hogy lássam a kocsi sötéten derengő körvonalait. Rekedt parancsomra a gubbasztó kocsis kiegyenesedett, s otromba kezével ösztönösen az ostor után nyúlt; amint kinyitottam az ajtót. A kocsi meglódult, amíg én a láda fedelével bajlódtam, megtántorodtam, de aztán megperzselődött kezem a hűvös, oltalmazó selymet tapintotta, és a lezáruló fedél elrejtett a sötétben.
A kocsi gyorsan maga mögött hagyta az égő épületet, de én még mindig éreztem a füstöt: fojtogatott, szememet és tüdőmet marta, s kezem, homlokom sajgott, ahol megperzselték a nap első, szórt sugarai.
De elhajtottunk, ki a füstből, el a kiáltások elől. Elhagytuk Párizst. Bevégeztetett... A Vámpírszínház porig égett.
Amikor éreztem, hogy a fejem lehanyatlik, ismét Claudiát és Madeleine-t láttam, amint átölelik egymást a komor udvaron, és a gyertyafényben csillogó fejükhöz hajolva gyengéden azt mondtam:
„Nem tudtalak elvinni titeket. De most már valamennyien holtan fekszenek körülöttetek. Ha még nem égtek el, elégnek akkor, amikor emberek jönnek a tűz oltására, megtalálják, és kiteszik őket a nap hevére. De ígérem, meghalnak ők is, ahogy ti; mindenki, aki ott benn volt ma hajnalban, meghal. És bár hosszú életem során sokak halálát okoztam, egyedül az ő haláluk tölt el örömmel és megelégedéssel.”
Két nappal később visszatértem. Láttam az eső áztatta pincét, ahol minden tégla megperzselődött és málladozott, és csontvázként meredeztek a tartóoszlopok. Az iszonyatos falfestményekből, a bálterem egykori díszeiből csak foszlányok maradtak meg a kőtörmelékben; egy festett arc, egy darabnyi angyalszárny.
Az esti lapokkal felfegyverkezve leültem egy zsúfolt kis színházi kávéház sarkában, és ott, a homályos gázlámpák és a sűrű szivarfüst leple alatt olvastam el a tűzvészről szóló beszámolókat. A kiégett színházban csak kevés tetemet találtak, de mindenfelé ruhák és jelmezek hevertek, mintha a híres vámpírszínészek a színházat még a tűz kitörése előtt sietve kiürítették volna. Vagyis csak a fiatal vámpírok csontjai maradtak meg, az öregebbek tökéletesen elpusztultak. Nem történt említés egyetlen szemtanúról vagy túlélőről sem.
De valami határozottan zavart. Nem attól féltem, hogy néhány vámpír esetleg megmenekült. Nem óhajtottam felkutatni őket. A társaság legnagyobb része meghalt, ehhez nem fért kétség. De miért nem voltak emberi őrszemek? Biztos voltam benne, hogy Santiago őröket emlegetett, s én feltételeztem, hogy a jegyszedők és az ajtónállók látták el ezt a feladatot is. Felkészültem rá, hogy kaszámmal szállok szembe velük. De nem voltak ott. Különös és nyugtalanító.
Végül azonban, amikor letettem az újságokat, és végiggondoltam az eseményeket, már nem izgatott ez sem. Csak arra gondoltam, hogy olyan egyedül vagyok a világban, mint még soha. Hogy Claudia visszavonhatatlanul eltávozott. Kevesebb okom volt élni, mint valaha is, és nem is kívántam az életet.
De a fájdalom mégsem lett úrrá felettem, sőt egyáltalán nem éreztem fájdalmat, és várakozásommal ellentétben nem lett nyomorult roncs belőlem. Pedig lehetetlenség olyan gyötrelemmel együtt élni, amilyet Claudia összeégett maradványai láttán éreztem. Ahogy múltak az órák, és a kávéházban egyre sűrűbb lett a füst, és a kis, megvilágított színpadon jól megtermett nők énekeltek, panaszos, szomorú hangon, míg a fény hamis ékszereiken csillogott, azon tűnődtem, e veszteséggel és gyalázattal a szívemben kaphatok-e még vigaszt, feloldozást? De egyetlen teremtett lénynek sem beszéltem volna gyötrelmeimről. S a könnyeim mit sem jelentettek számomra.
Hová menjek hát, ha nem akarok meghalni? Különös volt, ahogy a válasz egyszerre megfogalmazódott bennem. Elhagytam a kávéházat, s a leégett színházat megkerülve a széles Napóleon sugárút felé indultam. Igen, a Louvre-ba kell mennem! Mintha mindig is hívogatott volna, de még sohasem léptem falai közé. Ezerszer elmentem hosszú homlokzata előtt, s azt kívántam, bárcsak legalább egy napig úgy élhetnék, mint egy halandó ember, hogy végigjárhassam tengernyi termét, s megnézzem a nagyszerű festményeket. Most rászántam magam, s egyre csak az a homályos gondolat motoszkált agyamban, hogy a művészeti alkotásokban vigaszra lelek, s ugyanakkor nem hozok halált arra, ami élettelen s mégis csodálatos módon maga az élet.
Valahol a Napóleon sugárúton lépéseket hallottam magam mögött, s tudtam, ez Armand. Mégsem tettem mást, mint kissé lelassítottam a lépteimet, hogy utolérhessen. Sokáig mentünk egymás mellett szótlanul. Nem mertem ránézni. Természetesen egész idő alatt gondoltam rá; tudtam, ha emberek lennénk, és a szerelmemet veszítettem volna el, oly erős lenne a vágy bennem, hogy vigaszt nyújtsunk egymásnak közös fájdalmunkban, hogy végül gyámoltalanul a karjai közé vetném magam. A gát szakadással fenyegetett, de nem tört át. Zsibbadt voltam, és érzéketlenül sétáltam Armand mellett.
„Tudod, mit tettem” – mondtam végül. Letértünk a sugárútról, és magam előtt láttam a királyi múzeum homlokzatának hosszú, kettős oszlopsorát. „Elvitted a koporsód, ahogy figyelmeztettelek...”
„Igen” – válaszolta. Hangjában hirtelen félreérthetetlen vigasz csengett. Elgyöngültem. De egyszerűen túl távol kerültem a fájdalomtól, túl kimerült voltam.
„És mégis itt vagy velem. Meg akarod bosszulni őket?”
„Nem” – mondta.
„A te társaid voltak, te voltál a vezetőjük. Mégsem figyelmeztetted őket, ahogy én téged, hogy rosszat forralok ellenük?”
„Nem” – felelte.
„De bizonyára megvetsz érte. Biztosan tiszteletben tartasz valami szabályt, valami kötelezettséget a saját fajtád iránt.”
„Nem” – mondta halkan.
Meglepett, milyen logikus volt ez a válasz, bár sem megmagyarázni, sem megérteni nem tudtam. És ekkor szakadatlan töprengésem mélyéről valami megvilágosodott előttem. „Voltak őrök, voltak jegyszedők, akik a színházban aludtak. Miért nem voltak sehol, amikor beléptem? Miért nem őrizték az alvó vámpírokat?”
„Mert az én szolgálatomban álltak, és én elbocsátottam őket” – mondta Armand.
Nyugodtan nézett a szemembe, s én azt kívántam, bárcsak ne lenne a világ egyetlen fekete, üres rom, ahol csak hamu és halál van. Bárcsak üde és szép lenne; s bárcsak képesek volnánk szerelmet nyújtani egymásnak.
„Azért tetted, mert tudtad, mire készülök?”
„Igen” – mondta.
„De a vezetőjük voltál! Bíztak benned. Hittek benned. Veled éltek!” – mondtam. „Nem értelek... miért?”
„Válaszd ki a magadnak tetsző feleletet” – mondta nyugodtan és érzéssel, mintha nem akarna bármiféle vádaskodással vagy megvetéssel sújtani, és pontosan azt kell értenem a szavain, amit jelentenek. „Sokféle magyarázat lehetséges. Hidd el azt, amelyikre szükséged van. Éppannyira lehetséges az is, mint bármely másik. Megmondom a valódi, s egyben a legkevésbé igaz okot – azért tettem, mert el akartam hagyni Párizst. A színház az enyém volt, így elbocsátottam őket.”
„De az, amit tudtál...”
„Mondtam már, hogy ez volt a valódi s a legkevésbé igaz ok” – ismételte meg türelmesen.
„Engem is olyan könnyen megsemmisítenél, mint ahogy őket hagytad elpusztulni?” – kérdeztem makacsul.
„Miért tenném?” – kérdezte.
„Istenem” – suttogtam.
„Nagyon megváltoztál” – mondta. „De valami mégsem változott benned!”
Mentem tovább, s a Louvre bejáratánál megálltam. Először úgy tűnt, minden ablak sötét, és a holdvilágtól és a szemerkélő esőtől ezüstösen csillog. Aztán pislákoló fénypontot láttam odabent, talán egy őr járkált a kincsek között. Irigység fogott el. Gondolataimat makacsul erre az őrre összpontosítottam, azt számítgatva, hogyan juthatna egy vámpír a közelébe, miként ölhetné meg és vehetné el lámpását és kulcsait. A terv zűrzavaros volt. Képtelen voltam végiggondolni. Egyetlen valóságos tervem volt az életben, és azt már végrehajtottam.
Végül megadtam magam. Ismét Armandhoz fordultam, a szemébe néztem, és hagytam, hogy szorosan magához szorítson, mintha az lenne a szándéka, hogy áldozatává tegyen. Lehajtottam a fejem, s éreztem, amint erős karjai a vállamra nehezednek. Hirtelen napfénynél világosabban eszembe jutottak Claudia szavai – majdnem utolsó szavai: azért tudom Armandot szeretni, mondta, mert még őt is képes voltam szeretni. Nem is sejthette, milyen mély, ironikus értelem rejlik a szavaiban.
„Igen, mondtam halkan Armandnak, a gonoszság végső diadala, hogy mi ketten képesek vagyunk szeretni egymást. Ki más érezne akár csak morzsányi szeretetet, morzsányi szánalmat vagy könyörületet irántunk? Ki lenne az, aki nem pusztítana el bennünket, ha úgy ismerne, mint mi egymást? De mi mégis szeretni tudjuk egymást.”
Csak állt és nézett, fejét félrehajtotta, ajka mintha szóra nyílt volna, de aztán csak szelíden elmosolyodott, beismerve, hogy nem érti szavaimat.
De én már nem gondoltam rá. Semmire sem gondoltam. Láttam, hogy elállt az eső. A levegő tiszta volt és hideg, az utca fénylett. Be akartam menni a Louvre-ba. „Mit kell tennem, hogy hajnalig csak az enyém legyen a Louvre” – kérdeztem.
Úgy vélte, ez igen egyszerű kívánság. És csodálkozott, hogy ilyen sokáig vártam vele.
Nem sokkal ezután elhagytuk Párizst. A Földközi-tengerhez akartam visszatérni – nem Görögországba, ahogy sokáig tervezgettem, hanem Egyiptomba. Látni szerettem volna a sivatagot, a piramisokat és a királysírokat. Találkozni akartam a sírrablókkal, akik a tudósoknál is többet tudnak a sírokról; le akartam szállni a még feltáratlan sírboltokba, hogy lássam, hogyan temetkeztek a királyok, megcsodáljam a velük együtt eltemetett kincseket. Armand szívesen beleegyezett. Egy kora estén, minden különösebb ceremónia nélkül, kocsival elhagytuk Párizst.
Valamit még szeretnék megemlíteni. Visszamentem a Saint-Gabriel Szállóba, a lakosztályunkba. Az volt a szándékom, hogy Claudia és Madeleine néhány holmiját koporsóba zárva eltemetem Montmartre temetőjében. De nem tettem meg. Rövid ideig tartózkodtam csak a kitakarított szobákban, ahol a személyzet mindent rendbe rakott, mintha Madeleine és Claudia bármikor visszatérhetnének. Madeleine hímzőrámája és fonalgombolyagjai egy varróasztalkán hevertek. Mindent szemügyre vettem, és értelmetlennek találtam a tervemet.
De valamire rájöttem ott, jobban mondva valami, amit halványan addig is tudtam, világosabbá vált előttem. Azon az éjszakán azért mentem a Louvre-ba, hogy feláldozzam a lelkemet; olyan transzcendens gyönyört kerestem, amely kiolthatja bennem a fájdalmat, s teljes önfeledést nyújt. És a vágyam beteljesült. Most pedig, ahogy a hotel előtt a járdán várakoztam a kocsira, hogy Armandhoz vigyen, új fényben láttam az arra járó embereket – a jól öltözött hölgyek és urak nyughatatlan tömegét, újságárusokat, hordárokat, kocsisokat. Azelőtt a művészet az emberi szív mélyebb megértését ígérte. Az emberi szív most már nem jelentett számomra semmit. Nem vetettem meg, egyszerűen elfelejtettem. A Louvre nagyszerű festményei számomra nem voltak bensőséges kapcsolatban a kezekkel, amelyek megalkották őket. A művek elszakadtak tőlük, és olyan élettelenek voltak, mint a kővé változtatott gyermekek. Mint Claudia, aki anyjától elválasztva gyöngy és arany között őrződött meg évtizedekig. Mint Madeleine babái. És éppen úgy, mint Claudia, Madeleine és jómagam, el is hamvadhatott mindegyik.
Twilight Saga + "Twilight 5. rész" az az Night Light --> Másik blogom...=) Eléréshez katt a képre!!
„Ha tudtam volna, hogy elájulsz a mosolyomtól…” Vigyorgott Edward. Arra a befejezésre gondoltam, hogy „akkor nem mosolyogtam volna rád.” Ehelyett, Edward megint kitett magáért, mert ezt a befejezést kaptam: „… már előbb rád mosolyogtam volna.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése