Kresley Cole - Vámpíréhség /11-20. fejezet/

11. FEJEZET




A skóciai kis falura alkonyat borult, a nap utolsó sugarai még egyszer megcsillantak a fogadó falán. Emma aludt, Lachlain pedig mellette ült az ágyon és kávét ivott.
A napirendje nagyon szoros volt, akarattal, hogy ne aludjon. Most viszont elnyújtózott a lány mellett; nem volt rajta más, mint egy kényelmes farmer, amelyet ugyanúgy betörve lehetett kapni, mint a csizmákat. Egy kortárs regényt olvasott a fogadó könyvtárából, és fél füllel a híreket hallgatta. Minden tökéletes lett volna ha sikerül tegnap éjjel magáévá tenni a lányt. És ha bíz¬na abban, hogy újra megteheti.
Ám ez egyelőre teljesen esélytelen. Emma egész úton duzzogott. Csak azért, mert ő az étteremben fel me¬részelt tenni néhány kérdést, ami a lányt kellemetlenül érintette. Eleinte megpróbálta provokálni - ha más érzelemre nem is képes, legalább haragudjon, mint a múltkor a szoba miatt. Ehelyett a lány félrehajtotta a fe¬jét, és úgy nézett rá, hogy Lachlainbe belemart a fáj¬dalom.
Amire tegnap este megérkeztek a fogadóba, Emma szinte mozdulni sem tudott, annyira kimerült, így né¬mán tűrte, hogy a férfi fehérneműre vetkőztesse, és a kádba tegye. Lachlain persze újból pokoli kéjvágyat élt át. De ahelyett, hogy megbüntette volna, amikor elalélt, még szelíden el is ringatta a karjában, és megdöbbenve vizsgálgatta közben a plafont.
Fürdés után Lachlain megtörölgette, ráadta egyik hálóingét - a kis dög nem kérte újra a pólóját -, majd ágyba fektette. A lány mélyen a szemébe nézett és mako¬gott valami arról, hogy mi lesz, ha Lachlainre megint rátör a „hoppáré". Amikor a férfi megnyugtatta, hogy egész nap virrasztani fog, a lány vágyakozó pillantást ve¬tett a padló felé, sőt meg is érintette, majd álomba zu¬hant.
Lachlain a függöny felé pillantott, és már nem látott fényt átszűrődni közte. Az elmúlt két éjjel Emma min¬dig pontosan napnyugtakor ébredt. Nem nyújtózko¬dott vagy ásítozott, egyszerűen kinyitotta a szemét, és felébredt, azonnal, mintha újra életre kelt volna. El kel¬lett ismerni, hogy Lachlain tündérszerűnek találta ezt a külföldi vonást. Még sosem látott ilyet: a múltban, ha egy vámpír aludt a jelenlétében, az sosem ébredt fel újra.
Most már bármelyik pillanatban kinyithatta a sze¬mét, ezért letette a könyvet és várt.
A nap lement. Teltek a percek. Emma még mindig aludt.
- Ébresztő! - rázta meg a vállát. Emma nem adott életjelet, Újra megrázta, ezúttal erősebben. Indulniuk kellett. Számításai szerint még aznap éjjel megérkezhet¬nek Kinevane-be, és már nagyon várta, hogy viszontlát¬hassa az otthonát.
Emma magára húzta a takarót:
- Na, hagyjál... alszom!
- Ha azonnal nem kelsz fel, letépem a ruhád, és mel¬léd fekszem.
Amikor erre sem érkezett a szokásos sértődött válasz, aggódni kezdett és megtapogatta a lány homlokát - a bőre jéghideg volt.
Lachlain felültette, de a lány feje oldalra csuklott.
- Mi bajod van? Mondd meg!
- Hagyjál békén! Adj még egy órát!
Lachlain visszafektette Emmát az ágyba, még be is takarta.
- Ha beteg vagy, innod kell!
Egy pillanat múlva a lány szeme felpattant. Lachlain megértette. Teste megfeszült.
- Éhes vagy, ugye? — üvöltötte. Emma pislogott egyet.
- De azt mondtad, hogy hétfőn ettél utoljára - mi¬lyen gyakran szoktál?
Amikor nem válaszolt, megrázta a vállánál fogva.
- Mindennap. Oké?
Lachlain visszaengedte a párnára, és keze ökölbe szo¬rul. Éhes?A társa, akit mindentől meg kellene oltalmaz¬nia, éhezik mellette. Mégis mivel volt elfoglalva...
A fenébe! Képtelen róla gondoskodni. Nemcsak hogy még plusz két napig éhezteti - nyilvánvalóan miatta nem tudott elmenni vadászni -, de ezek szerint minden éjjel újabb áldozatra lesz szüksége. Megvan tehát az esti programjuk.
Vajon Emma is öl minden egyes alkalommal, ahogy más vámpírok?
- Miért nem szóltál? Emma szeme lecsukódott.
- Hogy ezt is ellenem fordítsd?
Ajánlja fel a saját vérét? Klánja elítélte a vérivást. Ha valakiről kiderült, hogy vérét vette egy vámpír, a töb¬biek megvetették, akkor is, ha az akarata ellenére tör¬tént. De nem volt más választása. Vett egy nagy levegőt és bár nehéz szívvel, de kimondta:
- Ezentúl az én véremet iszod.
Még egyetlen vámpír sem harapta meg. Demestriu megvitatta a kérdést a vénekkel. De valamilyen okból végül a kínzás mellett döntöttek.
- Nem ihatok belőled - mormogta Emma. - Nem ihatok élő testből.
—Tessék? Azt hittem, ez a fajtád kedvenc szórakozása.
- Sosem csináltam. Lehetetlen.
- Még sosem ittál emberből? Még sosem öltél? Emma szomorú, elcsigázott pillantással válaszolt.
Valami bántót kérdezett?
- Persze hogy nem!
Akkor nem ragadozó? Ő is hallott pletykákat rebellis vámpírok egy kis csoportjáról, akik elítélnek minden gyilkolást — de azt hitte, hogy csak legenda. Hogy is hív¬ták őket? Ősapák! Vajon a lány is közéjük tartozik? Nem, ez képtelenség.
- De akkor honnan szerzel vért?
- Vérbankból - érkezett az alig hallható felelet. Most viccel?
- Az meg micsoda? Van itt a közelben? Emma megrázta a fejét.
- Akkor be kell érned velem. Ma csak én szerepelek a reggeli menüben.
Emma túl gyengének tűnt, hogy megharapja a nya¬kán, így Lachlain karmával megsebezte egyik ujját. Em¬ma elfordította a fejét.
- Öntsd bele egy pohárba. Kérlek.
- Attól félsz, hogy még a végén vérfarkassá változtat¬lak? - Sosem tette volna ki a lányt a kegyetlen rítusnak. - Vagy hogy belőlem lesz vámpír? - Azt biztosan nem hihette? Egyedül az vált vámpírrá, aki pont akkor halt meg, amikor vére egy vámpír vérével keveredett. Csak az emberek gondolták, hogy a vámpírság harapás útján terjed, a Horda tagjai tudták, hogy nagyobb az esély rá, ha ők harapnak meg egy vámpírt.
- Nem erről van szó. Poharat...
Lachlain nem értette, mi a különbség. Aztán ösz-szeszűkült a tekintete. Talán undorodott tőle, hogy be¬lőle igyon? Megalázó. A lánynak fogalma sincs, hogy ő mekkora áldozatot hoz.
- Igyál! - csattant fel, majd belecsöpögtette a vért Emma szájába.
Hosszabban ellenállt, mint hasonló helyzetben Lach¬lain tette volna. Végül óvatosan kidugta nyelve hegyét és lenyalta száját. Szeme ezüstre változott, és Lachlain¬nek — megdöbbenésére — máris erekciója támadt.
Emma apró szemfoga duplájára nőtt. És a következő másodpercben Lachlain karjába harapott.
Ahogy megízlelte az első csepp vért, Emma lehunyta szemét és felnyögött a gyönyörtől, Lachlain pedig elalélt a gyönyörtől, kis híján elélvezett. Magán kívül a vágy¬tól, morogva, letépte Emma hálóingét, feltárta a mellét és az egyiket megmarkolta. Erősebben szorította, mint akarta, de amikor elhúzta a kezét, Emma visszatette, miközben a csípője mozgott, és egyre szívta a karját.
Lachlain felnyögött, hanyatt feküdt, és a lány mellét a szájába vette. Nyelve sebesen cikázott a kőkemény, lük¬tető bimbón. Amikor az ajka közé vonta, és megszívta, érezte, hogy a lány nyelve is ugyanakkor rebbent meg a bőrén.
Leírhatatlan volt a kéj, amit érzett: minden szívás fo¬kozta az élvezetet. Annyira édesen szorította a karját, a két melle között tartotta. Mintha valaha is el akarná tőle venni. A mellbimbója kőkemény volt a szájában.
Lachlain a kezét a lány combjára csúsztatta, egyre fel¬jebb simogatta, ám a lány váratlanul visszahúzta a szem¬fogát, és visszagördült a saját térfelére. Lachlain felült -sokkos állapotban az iménti jelenettől -, az ágytámlá¬nak támaszkodott és próbálta összeszedni magát, meg¬döbbenve a saját reakciójától.
- Emmaline - suttogta. Átkarolta a lányt, majd maga felé fordította. A vámpírfog összezsugorodott. Emma szeme újra kék volt, és a lány látható eksztázisban for¬gatta, halvány karját a feje alá téve. Ahogy nyújtózko¬dott és vonaglott, a mellbimbója összezsugorodott. Az¬tán Lachlainre nézett, és vörös ajka felfelé görbült? Még sohasem látott ilyet, mint a lány mosolya.
Eufória - ezt látta a lány kipirult arcán. Az erekciója egyre elviselhetetlenebb lett - elképesztően erotikus volt, ahogy a lány bőre melegedett. A máskülönben visszataszító esemény minden eleme végtelenül izgató volt. A lány vonásai ellágyultak, teste teltebb lett - ó, szentséges isten - formásabb. Ha lehetséges, a haja még jobban ragyogott.
Lachlain megesküdött: a lány ezentúl csak belőle iszik - belőle és senki másból.
És - édes Krisztus - minden este innia kell!
Emma feltérdelt, előrehajolt, és szemmel láthatólag valami teljesen másra vágyott. Fedetlen melle telt volt és izgató, szinte hívogatta a férfit.
- Lachlain - dorombolta. A férfi évszázadok óta várt erre a pillanatra.
Megborzongott, a farka megfeszült.
- Emma! - hörögte, és a lány felé nyúlt.
Az ütés váratlanul érte. Nem számított rá, így keresz¬tülrepült a szobán.
Amikor másodszor is megpróbált feltápászkodni, észrevette, hogy állkapcsa kiugrott a helyéről.


















12. FEJEZET


Anélkül, hogy tekintetét egyetlen pillanatra is elfordí¬totta volna Emmáról, Lachlain egy ütéssel helyre tette kiugrott állkapcsát, feltápászkodott a földről és határo¬zott léptekkel elindult a lány felé.
Mivel ing nem fedte erős testét, minden kidolgozott izma megfeszült. Ruha nélkül még hatalmasabbnak tűnik? Ezt hogy csinálja? Ennek ellenére mégsem félt. Emma, a gyáva nyúl fürkészve nézte a férfit és a megfele¬lő pontot kereste, ahova rúghatna. Hiába. A vámpírok gonoszak. Ahogy ő is.
Es Emma egész teste lángolt, hála a férfi különleges vérének.
A következő pillanatban Lachlain rávetette magát, és a lány mozdulni sem tudott. Karját a feje fölé szorította, térdét két combja közé préselte. Emma sziszegett, meg¬próbált kiszabadulni, és bár feltűnően sokat fejlődött az elmúlt fél óra alatt, esélye sem volt.
- Erősebb vagy a véremtől - mondta Lachlain, ahogy a csípőjét a lány lába közé nyomta.
- Csak az ivástól - tiltakozott Emma, ami így is volt, bár gyanította, hogy a férfi halhatatlan vérének az átlag¬nál valószínűleg jóval magasabb az oktánszáma. - Bár¬mi megtette volna.
Lachlain sajnálkozva nézett rá:
- Ismerd be! Ízlik a vérem!
A lány megízlelte az erőt, megízlelte őt és most többet akart.
- Menj a pokolba!
Lachlain ráfeküdt, meztelen felsőtestével a melléhez simult. Ahogy hevert rajta, a lány érezte, hogy a farka kemény, mint az acél.
- Miért ütöttél meg?
Emma dühösen felemelte a fejét - az egyetlen test¬részét, amelyet mozgatni tudott.
- Mindenért, amit velem tettél. Mert veszélybe sodortál, és nem érdekelt, mit akarok.
A lány hangja megváltozott. Mély lett, rekedtes. Úgy hangzott, mint egy szextelefonos.
Emma reggelig sorolhatta volna, kezdve onnan, hogy eszébe juttatta élete legnagyobb traumáját odáig, hogy egy eszetlen valakit csinált belőle, amikor megitatta ma¬gából, az ezerdolláros, kézzel festett Jillian Sherry alsó¬neműről már nem is beszélve, amit a férfi rögtön az első éjszaka megsemmisített. - Minden egyes alkalomért, amikor meg kellett volna ütnöm, de nem tudtalak -felelte tömören.
Lachlain figyelmesen nézte, és látszott, fogalma sincs, mire vélje a változást. Majd két keze közé vette a lány ar¬cát.
- Igazad van - mondta végül.
Emma eltátotta a száját meglepetésében.
- Most jobban érzed magad? - kérdezte Lachlain.
- Sokkal - felelte Emma őszintén. Még ha csak egy pillanatra is, de életében először erősnek és bátornak érezte magát. Legközelebb, ha a férfi betuszkolja egy ét¬terembe, szétveri a hotelszobájukat, vagy a lába között csókolgatva ébreszti - ismét behúz neki egyet.
-Jó, de többet ne üss meg! - mondta Lachlain, mint¬ha csak olvasna a gondolataiban.
- Te meg tartsd be az ígéreteidet! Megesküdtél, hogy nem nyúlsz hozzám. Ehhez képest... megfogtad a mel¬lem! - fejtette ki Emma valamivel bővebben a férfi ér¬tetlen tekintetét látva.
- Igen, megesküdtem, hogy nem nyúlok hozzád, csak ha te is akarod.
Lachlain végigfuttatta az ujjait a lány oldalán. Emmának minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy mindezt mozdulatlanul tűrje, és ne görbítse meg a hátát, mint egy macska.
- Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem akarod. |j Emma elfordult, kétségbeejtette, hogy mennyire
vonzódik a férfihoz, és mennyire vágyik a melle meleg tenyerének érintésére. Forró szájára, ahogy szívta a mell- bimbóját... Az erekciója keményen feszült kettőjük teste között, és a teste egyre nedvesebb lett.
- Nagyon biztos, hogy a jövőben nem fogom akarni! Lachlain szája gúnyos mosolyra húzódott:
- Akkor következő alkalommal néhány másodpercre engedd el a karomat, és mondd, hogy nem. Csak egy szót!
Emma megigazította a hálóingét és legszívesebben még egyet lekevert volna a férfinek. Ez a rohadék pon¬tosan tudta, hogy aznap este nem volt az a pénz, amiért kihúzta volna belőle a fogát..
- Szóval arra számítasz, hogy majd újra iszom belőled?
- Biztos vagyok benne - felelte Lachlain és szexisen vigyorgott.
A lány nagyot sóhajtott, mintha most fogta volna fel tettének következményeit. Élő vért ivott. Már hivata¬losan is vérszívónak számított. És azzal, hogy ivott be¬lőle, mintha hazaérkezett volna, valami a helyére került. Félt, hogy ezek után képtelen lesz visszatérni a vér hi¬deg, műanyag zacskós kiszereléséhez. Milyen borzalmas lőrén élt idáig?
- Miért nem ittál még soha?
Mert megtiltották. És most mégis megtette azt, amitől nagynénjei leginkább rettegtek...
És a vére olyan volt, mint a drog. Bármikor Lachlain rabjává válhat. És nem lesz többet a maga ura.
Nem! Ha majd újra megpróbálja rávenni, hogy igyon belőle, már erős lesz, és nagyobb lesz az önfegyelme.
Elméletileg!
- Szállj le rólam, te vadállat!
Amikor Lachlain nem mozdult, Emma ütésre emelte a kezét, ám a férfi elkapta csuklójánál fogva.
- Ne üss meg még egyszer, Emmaline. Sosem ütjük meg a társunkat.
- Pontosan mit értesz azon, hogy „társ"? — kérdezte a lány lassan, mert a félelem, amitől egy időre megszaba¬dult, időközben újra visszalopakodott szívébe. - Olyan, mint... a haver?
Amikor Lachlain habozott, hogy a lány felkészült-e az igazságra, Emma fejében megszólalt a vészcsengő.
- De ugye nem a lykae társra gondolsz?
Épp csak felmerült benne az ötlet, máris elvetette. Mert képtelenségnek tűnt.
- Miért? Te mit tudsz erről? - Lachlain kezdte felher¬gelni magát.
Emlékezett rá, hogy egyszer Lucia figyelmeztette, hogy még véletlenül se kerüljön egy lykae pár közé. És ha egy másik hím vet szemet az asszonyra vagy megpró¬bálja szétválasztani őket - meneküljön, ahogy csak tud. Pont, mint a vámpír és menyasszonya, csak ha lehet, még rosszabb.
- Hát... hogy csak egy társad van, és soha el nem ha¬gyod.
Tudta, hogy ha párja megsérül vagy csapdába kerül, akkor a fenevad átveszi az irányítást, és a támadóknak az isten legyen irgalmas. Emma már látta Lachlaint ön¬magából kifordulni - egy életre elegendő élmény volt.
- Mi a baj ezzel?
- De hát nem gondolhatod... Ugye, nem akarsz örök¬re velem maradni?
- És ha igen?
- Édes istenem! — Addig küzdött, amíg sikerült kisza¬badulnia.
Lachlain összefonta karját a feje alatt és hátradőlt.
- Miért, annyira borzalmas lenne velem?
A lány attól félt, hogy a férfi direkt lazának mutatja magát.
- Igen! Egyik pillanatban kedves vagy velem, a másik¬ban gyűlölsz... és azonkívül, hogy... nincs bennünk semmi közös... erőszakos vagy, nincs önuralmad, és egy¬általán nem törődsz az érzéseimmel, nem tartod be az ígéreteidet és ráadásul nyakunkon az örökösödés és...
- Ne fogd vissza magad, asszony! - szakította félbe a férfi, fensőbbséges mosollyal arcán. - Örülök, hogy mindezt ilyen szépen átgondoltad és kapcsolatunkat az összes lehetséges aspektusból kielemezted.
Emma ökölbe szorította kezét tehetetlen dühében.
- Mondd ki, hogy nem vagyok a társad!
- Ugyan már! Tudod, te vámpír vagy, emlékszel?
Gondold csak át, hogy a klánom az első percben cafa¬tokra tépne.
Emma oldalt hajtotta a fejét, elgondolkozva nézte a férfit és próbálta kitalálni, komolyan beszél-e.
- Hát még most, hogy ilyen szépen kigömbölyöd¬tél... - Végigmérte a lányt, majd megrázta a fejét, mint aki sajnos nem tud segíteni. - Nem. Ha gondolod, szí¬vesen megtartalak szeretőnek, de hogy te lennél a tár¬sam?
Vajon miért szorul össze a szíve ettől a megjegyzéstől?
- Ugye, ezt most őszintén mondod?
- Nyugi. Kellesz... de nem úgy. - Lachlain felállt. -Most pedig - hacsak nem akarod, hogy rád feküdjek, és egyszer már végre befejezzük, amit elkezdtünk - leszel szíves és felöltözöl.
Emma sértődötten kivonult a fürdőszobába és bezár¬ta az ajtót maga mögött. Nekidőlt, és mindkét kezével megtámaszkodott. Még mindig egész testében reme¬gett, és érezte, ahogy Lachlain vére dolgozik benne.
Elkomorult. Az ajtó hűvös volt és megnyugtató, kivé¬ve középen, ahol egy csíkban felhólyagosodott a festek. Bámulatos.
Emma kinyitotta a zuhanyt, aládugta a kezét, a v íz szinte csiklandozta a bőrét. Amikor pedig aláállt, mintha minden egyes cseppet külön érzékelt volna, ahogy végigcsorgott meztelen testén. Kezével beletúrt vizes hajába. Csodálatos. Újra visszatért bele az élei.
Egyértelmű, hogy Lachlain vére nyugtatókkal van megspékelve. Lehet, hogy most szégyenkeznie kellene tette, és aggódni a jövő miatt, de egyik sem érdekelte.
Azzal nyugtatta magát, hogy kizárólag a vér kémiai ösz- szetevőinek köszönheti hirtelen felépülését – és nem
azért, mert ivás közben azt érezte, hogy végre tartozik valakihez.
Zuhanyozás után megtörölközött, és arra gondolt, hogy hagy egy cetlit és megköszöni a szobalánynak az el¬képesztően selymes törölközőket. Ahogy maga köré tekerte az egyiket, az hozzáért a mellbimbójához. Meg-rázkódott és elvörösödött, mert Lachlain forró lehelete jutott róla az eszébe.
Megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni az em¬léket, majd a tükör felé fordult és letörölte a párát a hű¬vös üvegről.
Kellesz... de nem úgy, mondta Lachlain, és most, ahogy Emma végignézett magán, azon gondolkozott, hogy akkor viszont hogy. Megpróbálta elképzelni, mi¬lyennek látja a férfi.
Arra gondolt, hogy talán... talán csinos, legalábbis most, hogy a szín visszatért arcába és kicsit „kigömbö¬lyödött", ahogy arra Lachlain olyan durván rámutatott. De végül is teljesen mindegy. Lehet, hogy csinos, amíg oda nem állítják valamelyik nagynénje mellé. Akik mindannyian vadak, érzékiek és gyönyörűek. Mellettük Emma maximum... aranyos.
De más valkűr jelenleg nem tartózkodott a közelben, és ha Lachlain még így is — szolidan öltözve, befont copffal - vonzónak találja, mit szólna, ha felöltözne úgy, ahogy szokott?
Bár a lelkéről nagy kő hullt le, hogy kiderült, misze¬rint nem a társa, egy része azt kívánta, bárcsak olyan gyönyörű lenne, hogy a férfi megbánná a megjegyzését...
Kiválasztotta kedvenc miniszoknyáját és egy pántos, magas sarkú szandált, és miután megszárította a haját, kibontva hagyta, így a göndör tincsek szabadon hullot¬tak a vállára. Ha esetleg fúj a szél és valaki meglátja a fülét, Lachlain majd lerendezi. Sőt mintha a férfinek kifejezetten tetszene, hogy hegyes a vége. Emma annyi¬ra felbátorodott, hogy még fülbevalót is vett.
Amikor izgatottan lesuhant az autóhoz, Lachlain tá¬tott szájjal bámulta. Emma tudta, hogy ő is legalább ugyanennyire megrökönyödöttnek látszott.
Lachlain a volánnál ült és vezetett.
Amikor meglátta, kiugrott a kocsiból, karon ragadta és betuszkolta. Emma gyanította, hogy a jelenet hevé¬ben kivillanhatott a bugyija, mert a férfi felmorgott, és szikrázó szemmel nézett körbe, vajon más is látta-e.
Amikor visszatért, teljes erejéből becsapta az ajtót, amitől az egész kocsi megrázkódott.
- Szórakozol velem, kislány? Emma némán bámult rá.
- Így illegeted magad, amikor alig bírok magammal, annyira kívánlak?
Emma megrázta a fejét.
- Lachlain, én mindig így öltözöm. És mivel sem¬miképpen sem lehetek a társad, biztonságban vagyok.
- De attól még férfi vagyok! Férfi, aki már régóta nem volt nővel!
Emmának összeszorult a gyomra. Azért találta szép¬nek, mert hosszú ideje nem volt nővel. Lehet, hogy egy felékszerezett kocát is annak talált volna.
- Akkor engedj el. Ha tudsz vezetni, akkor nincs szükséged rám, és nyugodtan felszedhetsz valakit, aki arra is kapható.
- Megígérted, hogy a következő teliholdig velem ma¬radsz.
- Csak rontanám az esélyeidet. És biztos vagyok benne, hogy rengeteg nő szeretne veled lenni.
- És te nem tartozol közéjük? Még a mai este után sem?
Emma zavartan harapdálta szája szélét, amiről eszébe jutott, hogyan nyalogatta a férfi napbarnított, sima bőrét, miközben vadul szívta kivételes vérét... Egy má¬sodpercre kizökkent a gondolatmenetéből.
- Csak nem értem, miért akarod, hogy veled marad¬jak - szedte végül össze magát. - Kellett egy sofőr. De már nem kell. Ennyi.
- Igen. Tudok vezetni. Viszont még két másik szívességre is megkérnélek.
Emma sóhajtott egyet, és megfordult az ülésen. Hátával az ajtónak támaszkodott, keresztbe tette a lábát. Lachlain megbabonázva bámulta.
- Szóval? - kérdezte Emma, és az ujjával csattintott a férfi arca előtt.
Lachlain mormogott valamit, és a szemébe nézett.
- Azt akarom, hogy gyere velem Kinevane-be. Törleszteni akarom a tartozásomat és meg akarlak jutalmaz- ni. Tudom, hogy nehéz lehetett ez a hosszú út, különöen, hogy éheztél.
- Mégis mire gondolsz? - kérdezte Emma. Gyanakvó volt, és meg sem kísérelte eltitkolni.
- Pénz vagy arany. Vagy drágakő. Rengeteg ékszerem van, egész életemben gyűjtöttem.
Az utolsó szavakat alaposan kihangsúlyozta, és köz¬ben elkapta Emma tekintetét, de a lány nem tudta, miért.
- Választhatsz.
Emma felvonta a szemöldökét.
- Elém teszed a kincses ládikát, és én választok belőle néhány antik ékszert?
- Pontosan - bólintott Lachlain komolyan. - Felbe¬csülhetetlen értékű darabok. Amennyit csak akarsz.
- És nekem adod? - Tehát kap valamit, ami csak az övé? Egy értékes tárgyat? - Akkor tehát lesznek emlék¬tárgyaim egy igazi, húsvér lykae-val - a húsvér szónál sokatmondóan elmosolyodott, de Lachlain nem vette a lapot - való kirándulásomból? — Nem hitte, hogy a nagynénjei ezt überelni tudnák.
- Mind a tied. Bár nem tudom, hogy az emléktárgy szó illik-e rájuk.
Emma megrázta a fejét.
- Mindez szuperül hangzik, de ha tényleg százötven évre eltűntél, gondolod, hogy még mindig ott vár a kas¬télyod meg a kincses ládád?
- Mire célzol?
- Hallottad már azt a szót, hogy „szupermarket"? Nem? Pedig valószínűleg a kastélyod helyén már rég az áll.
Lachlain összeráncolta homlokát.
- Kizárt. Kinevane a fajtánk ősi helye, és kívülről véd¬ve van. Ellenség még soha nem hatolt át rajta. Még a vámpírok sem találták meg - jelentette ki, az indokolt¬nál csak egy árnyalattal büszkébben. - Biztosíthatlak róla, semmi nem épült a helyén.
Emma szeme összeszűkült.
- Oké. Tehát korrekt, és megkapom a jutalmamat. A férfiak, akik ékszereket ajándékozgatnak, cserébe szexet akarnak.
- Igen. Ez a második dolog - jelentette ki Lachlain el¬mélyült hangon, és két kezébe fogta Emma arcát. — Bú¬csúzóul egyet szeretkezünk.
Emma szellemes riposztja? Tátva maradt a szája.
- Nem, nem tudom elhinni, hogy már megint itt tar¬tunk - nyögte ki végül, és eltolta magától a férfi kezét. Most, hogy ismertetted a programot, nem maradhatok veled.
- Értem. - Lachlain komoly pillantást vetett a lányra. - Szóval ennyire félsz, hogy élveznéd?
Emma türelmetlenül ránézett.
- Igen, igazad van, keresztüllátsz rajtam.
Egy pillanatnyi szünet után Lachlain szája mosolyra görbült.
- De tényleg. Ha annyira biztos vagy benne, hogy nem lesz jó, miért nem tudod be ártalmatlan szórako¬zásnak?
- Szóval, ha jól értem, akkor játszunk: az nyer, aki előbb megszerzi, amit akar.
- Valami ilyesmi. Tényleg azt hiszed, hogy bármi esé¬lyed is van ellenem?
Emma visszafojtott egy sértő megjegyzést és karba tette a kezét. Igenis, jár neki a jutalom. Az elmúlt pár napban annyi mindenen ment keresztül. Minden egyes drágakövet alaposan megszolgált, amit kihúz majd a zsebéből.
- Tudod mit? Folytassuk! Egyrészt azért, mert tu¬dom, hogy behajtod rajtam az ígéretem. Másrész, mert a legnagyobb örömmel döntelek anyagi romlásba. És ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!
Lachlain előrehajolt — kényelmetlen tartásban —, és arcát Emma arcához közelítette. Halkan azt mondta:
- Te pedig, mire véget ér a hét, átölelsz a lábaddal, és magadon kívül sikoltozol a gyönyörtől! És ne mondd, hogy nem szóltam előre.
Emma vérvörös arccal elhúzódott és lázasan kutatott egy frappáns válasz után.
-Akkor... lássuk, milyen jól vezetsz!
Lachlain visszaült a kormány mögé, ám még búcsú¬zóul lassan, centiről centire végigmérte a lányt, majd se¬bességbe tette a kocsit. Kigördültek az utcára, Emma
becsatolta magát és arcán kaján mosollyal várta, milyen remekül szórakozik a lykae szerencsétlenkedésén.
De — természetesen - istenien vezetett.
Lachlain Emma minden rezdülését alapos elemzés¬nek vetette alá - miért gondolta, hogy nem figyelte ve¬zetés közben.
- Ezt meg mégis mikor tanultad? - kérdezte a lány undokul.
- Gyakoroltam a parkolóban, amíg zuhanyoztál. De ne aggódj, közben végig figyeltem a bejáratot.
- Mondtam, hogy nem szököm meg.
- Nem is azért néztem. Most haragszol? Akarsz ve¬zetni?
- Nem, csak általában hosszabb időbe telik, amíg va¬laki megtanul.
- Az embereknek. - Mint egy bölcs felnőtt megvere¬gette Emma térdét. - De tudod, én náluk sokkal erő-sebb és intelligensebb vagyok.
Lachlain feljebb csúsztatta a kezét, így Emma kényte¬len volt rácsapni.
- És sokkal beképzeltebb.
Amikor Lachlain meglátta a lányt a hotel előtt - abban a botrányosan rövid szoknyában, frissen mosott, dere¬káig omló hajával - a szíve nagyot dobbant érte. Nézte a szexi cipőt, és elképzelte, ahogy a sarka a hátába fúródik, miközben Emma a lábával átkulcsolja a derekát. A lány szeme csillogott, a bőre ragyogott.
A férfi elképedve ismerte fel, hogy talán még maga a hold sem nyűgözte le soha ennyire.
Most úgy döntött, vele marad, de csak azért, mert csábítják az ékszerek. Pedig úgyis minden az övé.
Lachlain minden egyes darabot a jövendő társának gyűjtött, még akkor is, ha soha nem ilyen asszonyt kép zelt el.
Ahogy ráfordult az országútra, százötven év óta elő¬ször látta optimistán a jövőt. Bármi történt is, megszö¬kött ellenségeitől és folytathatja a saját életét. Emmaline-nal - aki nem az a gyilkos volt, akinek először gondolta. Aki különleges volt, és teljesen más, mint azok a vám¬pírok, akikkel hosszú élete során találkozott.
Minden más nőtől különbözött.
Lachlain nem tudta eldönteni, hogy tündérre vagy szirénre hasonlít. Csuklója, keskeny keze és kulcscsont¬ja törékeny, nyaka hajlata finom és elegáns. Arca földön¬túli, csodálatos. Teste többi része - különösen így jól-lakottan - nőies volt és érzéki, telt csípője és érzékeny melle.
A feneke gondolatára pedig a jóistenhez fohászko¬dott.
A karjára nézett, elmosolyodott az apró harapásnyo¬moktól, és újfent meglepődött saját reakcióján. Eszébe jutott, hogy mit hitt, és hogy mások milyen betegesnek fogják találni. Csak azzal tudta magyarázni, hogy sok-kos állapotban van - hiszen élvezte.
Emma a szexualitás olyan formájával ismertette meg, amelyről mindaddig nem is álmodott. Mindaddig csak rendes baszással volt dolga, és most mintha Emma azt mondta volna, mi lenne, ha megnyalnám a dorongodat, és bevenném a számba? Lachlain megborzongott, és az erekciója pulzálni kezdett.
Bár igazából szégyellnie kellene és elrejteni a nyomo¬kat, ehelyett örömmel nézegette a karját, mert erre a furcsa, titkos élményre emlékeztette - és arra, hogy Em¬ma még soha nem ivott senkiből. Neki tartogatta első sötét csókját.
Vajon ki tilthatta el a lányt az élő vértől? A családja? Valóban az ősapák közé tartoztak, és azért menekültek Louisianába, mert szembeszálltak a Hordával? Nem tudta eldönteni a válaszokat. Eletében nem találkozott ennyire szűkszavú nőszeméllyel, és a kínos éttermi jelenet után úgy döntött, egy ideig tartózkodik a további kérdezősködéstől.
Büszkén gondolt arra, hogy ő volt a lány első és egyetlen szeretője. Képzeletben a lány következő ivását tervezte. Rá fogja venni, hogy a nyakából igyon, így mindkét kezét használni tudja, letépi a csipkés alsóneműt, ujját Emma lába közé csúsztatja, és amikor a lány már elég nedves, akkor...
Elnyomott egy újabb remegést, majd aznap már ti¬zedszer Emmához fordult, hogy megkérdezze, hogy nem szomjazott-e még meg. A lány összegömbölyödött az ülésen, és kabátjába burkolódzott. A kabátot két ok¬ból terítette rá, egyrészt, hogy kényelmesebben érezze magát, másrészt biztonsági okokból, hogy ne bámulja folyton a csupasz combját. Emma fejét az ablaknak tá¬masztotta, nézte az elsuhanó tájat azzal a két dugóval vagy mivel a fülében, és bár valószínűleg maga sem vette észre, közben halkan dúdolt maga elé. Lachlain nem akarta megzavarni. Hangja gyönyörű volt, lágy és meg¬nyugtató.
Pedig azt mondta, semmihez sem ért és valószínűleg nem gondolta, hogy szépen énekel, hiszen nem tudott hazudni. Lachlain nem értette, miért nincs nagyobb ön¬bizalma. Gyönyörű volt, okos, szellemes, és a lelke mé-lyén szenvedélyes. Sőt nem is kellett olyan nagyon mé¬lyen. Végül is úgy pofon vágta, hogy kiugrott a helyéről az állkapcsa - első próbálkozásra.
Talán vámpír családja túlságosan érzékenynek vagy túl zárkózottnak találta, és kegyetlenül bántak vele. Már a puszta gondolattól is izzó harag öntötte el, és legszí¬vesebben mindenkivel ott helyben leszámolt volna, aki a lányt valaha is bántotta.
Lachlain pontosan tudta, mi történik. Kezd belesze¬retni a lányba, és tervezgetni a közös jövőt. A harapás hozta közelebb őket egymáshoz. |
Mikor érünk már oda? Emma alig tudta magát türtőz¬tetni.
Most, hogy visszatért bele az élet, rosszul viselte a be¬zártságot. Biztos, hogy ezért izeg-mozog, nyugtatta ma- gát. Nem azért, mert Lachlain kabátja puha és meleg a testétől, és beborítja finom illatával.
Nyújtózkodott egyet, és kivette a fülhallgatót, ami lykae nyelven valószínűleg azt jelenthette, tessék, lehet kérdezni, mert Lachlain máris nyitotta a száját.
- Este azt mondtad, hogy még sosem öltél, és sosem ittál senkiből. Ezt pontosan hogy értetted? Hogy még sosem haraptál meg senkit szex közben? Véletlenül sem? Úgysem, hogy nem akartad?
Emma sóhajtott, és megmasszírozta a homlokát. Csa¬lódott benne. Ma éjjel majdnem felszabadultnak érezte magát vele, de már megint ezekkel a szexuális kérdések¬kel zaklatja.
- Ez most hogy jutott eszedbe?
- Vezetés közben elgondolkoztam. Szóval?
- Nem, Lachlain, soha. Most boldog vagy? Soha sen¬ki másnak nem haraptam a karjába, csak neked. — Ami¬kor látta, hogy Lachlain szája újabb kérdésre nyílik, kis¬sé emelt hangon hozzátette: - És más testrészébe sem.
Lachlain fellélegzett.
- Csak biztos akartam lenni.
Miért? - kérdezte Emma kimerülten.
- Örülök, hogy én vagyok az első.
Komolyan mondja? Lehet, hogy nem azért kérdez ilyeneket, hogy zavarba hozza, hanem egyszerűen csak...
férfi?
- És a vérre mindig így reagálsz, ahogy ma este - vagy csak az én véremnek köszönhetően voltál ilyen szenve¬délyes?
Nem. Csak provokálja.
- Ez miért fontos?
- Csak kíváncsi vagyok. Ha mondjuk pohárból iszol mások előtt -, akkor is így szoktál-e viselkedni.
- Nem játszhatjuk azt, hogy most pár óráig nem kín¬zol?
- De hát én nem kínozlak. Csak tudnom kell.
Emma eddig kínosan érezte magát, ám most kimon¬dottan utálta a helyzetet. Elkomorult. Lachlain vajon mire céloz? Mikor szokott inni mások előtt? Otthon, de mindig bögréből, vagy egy margaritás pohárból, partin. Ágyban viszont soha, nem félmeztelenül, miközben valaki éppen a mellét nyalogatja. Emma szívverése felgyorsult, és gyomra összerándult. Lachlain valószínű¬leg nem ültetné egy asztalhoz családjával és barátaival, amikor úgy issza a vért, mint a bort, akkor viszont miért kérdezi?
Talán valami mocskos dologban sántikál, ami őt is érinti? Ismét rájött, hogy milyen keveset is tud a férfiről.
- Hallottam ám a lykae-k híres étvágyáról, meg az... orgiákról, amiket rendeztek - Emma nyelt egyet -, de én semmi ilyesmire nem vagyok hajlandó.
Lachlain villámló pillantást vetett a lányra, és az arca megfeszült. Emma érezte, hogy sikerült ismét felide¬gesítenie.
- Vacsorákra, estélyekre gondoltam. Az a másik do¬log soha eszembe sem jutna.
Emma elvörösödött. Kettőjük közül tehát az ő agya járt a malackodáson.
- Lachlain, körülbelül olyan hatással van rám, mint rád egy pohár víz.
Lachlain a szemébe nézett, olyan mélyen, hogy a lány beleremegett.
- Emma, én nem tudom, hogy nálad ez régebben hogy volt, de tudom, hogy az asszonyomon senkivel sem osz¬tozom.













13. FEJEZET


- Nem nagyon zavart, hogy meg kellett állnunk - szólt hátra Lachlain a válla felett, miközben harmadszor is el¬lenőrizte a takarót, amit a szálloda ablakára aggatott.
Éjfél után megdördült az ég, zuhogni kezdett az eső és csak nehezen tudtak haladni. Lachlain szerint Kinevane mindössze két óra távolságra volt, napkeltéig viszont alig egy órával több.
Emma oldalra hajtotta a fejét. Érezte, hogy a lykae nagyot csalódott.
- Én tovább akartam menni! — emlékeztette a férfit, Így is volt, önmaga legnagyobb meglepetésére. Pedig ha valamivel, akkor a napfénnyel sosem könnyelműskö-dött.
Miután egy utolsó pillantást vetett az ablakra, Lach¬lain a plüssfotelbe vetődött. Emma, aki mindent elkö¬vetett, hogy ne egyfolytában a férfit bámulja, az ágy sar¬kára ült, felvette a távirányítót, és végignézte, mi megy a mozicsatornákon.
- Túl nagy lett volna a rizikó.
Ezek szerint, gondolta Emma, nem viccelt, amikor azt mondta, nem engedi, hogy még egyszer megégjen.
De még mindig nem értette, hogyhogy nem kockáztattá meg ezt a mai utat. Ha például őt tartották volna százötven évig fogságban, és most mindössze két óra választaná el családjától, ha kell, a kocsihoz kötözve vonszolná magával a tiltakozó vámpírt.
Lachlain erre nem volt hajlandó, inkább megállt egy fogadó előtt, amely - bár nem ehhez a színvonalhoz voltak szokva - legalább biztonságosnak tűnt. Sőt már anynyira megbízott Emmában, hogy két egymásba nyíló szobát választott, mivel feltétlenül aludni akart, és ahogy ígérte, mellette nem tudna... Emma gyorsan kiszámol¬ta, Lachlain már legalább negyven órája folyamatosan ébren volt.
Még így is, nem szívesen ismerte be, hogy fáradt. Va¬lójában egyre gyakrabban hunyorgott, ahogy összehú¬zott szemmel körbekémlelt - amit egyre gyakrabban tett. De mint említette, ezt kizárólag sérülése okozza, ami nem gyógyul úgy, mint kellene.
A sérülése, vagyis a lába. Ami úgy nézett ki, mint egy emberi láb, amit legalább hat évig gipsz borított. A sérü¬lés, amire Emma már több tucat lehetséges magyaráza¬tot legyártott magában.
Bizonyára elvesztette. Emma harapásának nyoma -karján az apró sebhely, amit a lány legnagyobb döbbe¬netére a férfi szinte átszellemült arccal nézegetett - gyor¬san gyógyult. Viszont továbbra is sántikált. Valószínűleg teljesen visszanő majd.
Emma lopva a férfire sandított. Miközben ő a férfi lábáról elmélkedett, szemmel láthatólag Lachlaint is hasonló gondolatok foglalkoztatták, mert a combját bámulta azzal... a mohó, állati pillantással. Emma a szoknyája szélébe húzkodta és megpróbálta lejjebb rán¬gatni, nem sok sikerrel. Lachlain mindezt érdeklődve
szemlélte, mély, alig hallható morgás kíséretében. Em¬ma beleborzongott a hangba és legszívesebben újra és újra megismételte volna a mozdulatot, hogy Lachlain még inkább élvezze.
Amikor a józan Emma elszégyellte magát a gondola-taira, és gyorsan beburkolódzott az ágytakaróba, Lach-lain összeráncolta a homlokát, sóhajtott, és szemmel láthatólag csalódott volt.
Emma elfordult, újra a távirányítót nyomkodta, mint-ha az lenne utolsó mentsvára ebben a bizarr szituáció-ban. Semmi jó nem származhat abból, hogy megint egy szobábán tartózkodik egy kanos lykae-val, különösen most, hogy mind a ketten ennyire... túlfűtöttek, és fel¬vet te azt a szokást, hogy minden éjjel a férfi karjában alszik el a kádban. Megköszörülte a torkát és azt mondta:
- Megnézek egy filmet. Akkor... majd naplementekor találkozunk.
- Máris kirúgsz a szobádból? - Hát igen, nagyjából.
Megrázta a fejét - a kívánságairól egyértelműen nem véve tudomást.
- Veled maradok hajnalig.
- Szeretek egyedül lenni, és már három napja együtt vagyunk. Olyan nagy kérés lenne, hogy átmenj a saját szobádba?
Lachlain értetlenül hallgatta, mintha ennél ostobább dologgal Emma nem is hozakodhatott volna elő.
- Nem akarod... megosztani velem ezt a filmet? Olyan esetlenül fogalmazott, hogy Emma majdnem
elnevette magát.
- Utána pedig újra ihatnál.
A mosoly eltűnt Emma arcáról a férfi szexi, komoly szavaitól, ám nem fordult el, túlságosan lenyűgözte a szenvedélyes tekintet, amivel a férfi az arcát tanulmá¬nyozta.
Kérlelte, hogy igyon belőle, Emma kezdte hinni, hogy a férfi tényleg ugyanannyira élvezi, mint ő. Bár cso¬dálkozott rajta, de érezte az erekcióját — nehéz volt, nem észrevenni - és látta a vágyat a tekintetében. Ugyanaz a vágy, mint tegnap este...
A pillanat varázsát egy nő törte meg, aki eksztatiku¬sán sikoltozott a tévében. Emma levegőért kapkodott, és a tévé felé kapta a fejét. Biztos érzékkel sikerült be¬nyomnia az egyik pornócsatornát.
Vérvörös arccal, pánikban kapcsolgatta a tévét, de az¬nap csupa olyan filmet adtak, mint a Kilenc és fél hét vagy a Tágra nyílt szemek.
Nagy nehezen sikerült valami szexmenteset találnia.
Jaj! Egy amerikai farkasember Párizsban.
Ráadásul a legvéresebb jelenet.
Mielőtt elkapcsolhatta volna, Lachlain talpra ugrott.
- Ne! Ilyennek látnak minket... az emberek? - mond¬ta megdöbbenve.
Hát igen. Valószínűleg nem erre számított.
Emma gyorsan végiggondolta, milyen vérfarkasos fil¬meket ismer: A vérfarkasok lázadása, Az üvöltés, Szörny az emberben, vagy A szörnynek meg kell halnia, és bólin¬tott. Előbb-utóbb látni fogja őket, és úgyis kiderül az igazság.
- Igen, ilyennek.
- És a Szövetség többi tagját?
- Róluk nem igazán.
- De miért?
Emma ajkába harapott.
- Hát... úgy hallottam, hogy a klánt sosem érdekelte a piár, amíg a vámpírok és a boszorkányok például ren¬geteg pénzt költenek rá.
- Piár?
- Public Relations. Kommunikáció, kapcsolatépítés meg ilyenek.
- És működik? - kérdezte Lachlain ugyanazzal az el¬borzadt arckifejezéssel.
- Fogalmazzunk úgy, hogy a boszorkányokat szelíd javasasszonyoknak látják. A vámpírokat meg szexi... mí¬tosznak.
- Édes istenem! — dünnyögte Lachlain, és egy mély sóhajtás közepette leroskadt az ágyra.
A látottak annyira kiborították, hogy Emma, úgy döntött, nem hagyja annyiban, és végére jár a kérdés¬nek. Akkor is, ha ezzel kérdések egész özönét vonja ma¬gára.
- Szóval... a vérfarkas nem is ilyen?
Lachlain megdörzsölte rossz lábát. Elcsigázottnak tűnt.
- Az istenit, Emma! Nehezedre esne nyíltan megkér¬dezni, hogy milyen vagyok, ha átalakulok?
Emma oldalra biccentette a fejét. Nyilvánvalóan fájt a lába, ő pedig nem bírta nézni a szenvedést. Senki szen¬vedését. Még egy durva és bárdolatlan vérfarkasét sem, így, hogy elterelje a figyelmét, megkérdezte:
- Szóval, Lachlain, milyen vagy, ha átalakulsz? Lachlain először meglepődött, mint akinek fogalma
sincs mit válaszoljon.
- Láttál már démont embermaszkban? - kérdezte vé¬gül.
- Persze - válaszolta Emma. Elvégre a Szövetség köz¬pontjában lakott.
- Akkor tudod, hogy még mindig ott van az ember, de a démon is. Valami ilyesmi történik velem is. Még mindig én vagyok, de mintha vadabb és erősebb lennék,
Emma hasra fekve felé fordult, felkönyökölt, hogy hallja a folytatást.
Amikor intett neki, hogy folytassa, Lachlain hátát az ágy végének támasztotta, és hosszú lábát keresztbe tette maga előtt.
- Kérdezz!
- Rendben. A fogad nagyobbra nő? - érdeklődött Emma tágra nyílt szemmel.
A férfi bólintott.
- És tetőtől talpig beborít a szőr?
- Jézus, dehogyis! - szörnyülködött Lachlain.
Emmának több szőrös barátja is volt, így kissé meg¬bántódott a férfi hangsúlyától, de aztán úgy döntött, elengedi a füle mellett.
- Azt tudom, hogy a szemed kék lesz. Lachlain bólintott.
- A testem megnő, és az arcom eltorzul... olyan far¬kasszerű lesz.
Emma grimaszolt egyet.
- Hosszú orr?
Ezt Lachlain mulatságosnak tartotta.
- Nem! Nem úgy, ahogy gondolod.
- Akkor nem is változol nagyon meg.
- De igen. - A férfi elkomorodott. - Mi úgy hívjuk: saorachadh ainmhidh bho a cliabhan... Kiengedjük a fenevadat a ketrecből.
- Szerinted megijednék?
- Még az idősebb, hatalmasabb vámpírok is lapítanak.
Emma ajkába harapott és elgondolkozott a hallotta¬kon. Bármennyire erőlködött, nem tudta Lachlaint máshogy elképzelni, csak dögösnek.
A férfi ásított egyet.
Későre jár. Nem akarsz még hajnal előtt inni egyet? Emma szégyellte, hogy mindennél jobban akart. Zavartan vállat vont, és belemélyedt az ágytakaró virág¬mintájának tanulmányozásába. Mind a ketten akarjuk. Igen, akarom... de azt nem, ami vele jár. És ha megesküszöm, hogy egy ujjal sem érek hozzád? De mi van, ha... - Emma elhallgatott és arca lángolt szégyénében. - Ha... megfeledkezem magamról? - Ha, mondjuk, Lachlain megcsókolná és simogatná, ahogy korábban, biztosan tudta, hogy hamarosan könyörögne a férfinek, hogy fektesse az ágyra.
Nem lesz baj. Ráteszem a kezem az ágytakaróra, és el nem mozdítom.
Emma eltűnődött, majd újra ajkába harapott.
Tedd inkább a hátad mögé. Ez egyáltalán nem tetszett neki.
- Inkább - körbenézett, majd az ágytámlába kapasz¬kodott—ezt megfogom, és nem engedem el.
- Megígéred?
- Esküszöm.
Emma megpróbálta elhitetni magával, hogy pusztán azért kúszik Lachlainhez térden állva, mert annyira éhes. Ám ennél sokkal többről volt szó. Meg akarta érinteni a férfi meleg és erős testét, érezni bőre ízét a nyelve alatt, felgyorsuló szívverését, mintha mohósága neki is örömet okozna.
Emma elétérdelt, Lachlain pedig a nyakát kínálta a lánynak.
A lány látta, hogy a nadrágja máris dudorodik, és ide¬ges lett.
- Fogod a támlát? - kérdezte.
- Fogom - lihegte Lachlain.
Emma nem bírta tovább, megragadta a férfi ingét és nyakába vájta a fogát. Testét meleg és kéj rázta meg, és felnyögött. Érezte, hogy ajka alatt a férfi zihál. Amikor majdnem elélvezett az érzéstől, Lachlain odasúgta:
- Lovagolj meg.
Emma le nem véve az ajkát, boldogan megtette, így
még inkább belefelejtkezhetett az élménybe és az ízbe. Bár Lachlain - egy pillanatra sem vette el a kezét az ágytámláról, a csípőjét az ágyékának nyomta. Aztán, újabb nyögéssel, visszafogta magát.
De a lány szerette a hangokat, amiket kiadott, szeret¬te, hogy érzi őket, és még többet akart. így teljesen a férfi ölébe ült, nem érdekelte, hogy szoknyája felcsúszik a combjára. A forróság, amely fogadta, szinte fájt. Már nem tudott tisztán gondolkodni. Olyan kemény... Szinte eszét vesztve dörzsölte magát a férfihoz, hogy könnyítsen magán.














14. FEJEZET


Ments fel az esküm alól, Emmaline.
Emma nem felelt, nem mentette fel, és a fenébe, na¬gyon fontos lett a férfi, hogy betartsa adott szavát. A lány válasz gyanánt szélesebbre tárta a combját, majd lassan, érzékien, meredező szerszámához dörzsölte ma¬gát. Csak az ő alsógatyája és a selyembugyi választották el őket egymástól.
- Ó, istenem, igen, Emma - nyögte, és egész teste re¬megett a vágytól. Nem akarta elhinni, hogy a lány ezt csinálja vele.
Ezt majd felhasználja ellene, gondolta homályosan. Ha a vérétől Emma ennyire elveszti önuralmát, addig fogja itatni, amíg maradék ellenállását is elveszti...
Arra kényszerít egy vámpírt, hogy igyon belőle... mi történik vele?
Emma belekapaszkodott a támlába, és a fejét hátra¬vetve dörzsölte magát hozzá. A hajának az illata, amely ott úszott előtte a levegőben, a harapás és az a tény, hogy végre Emma is ennyire élvezi az egészet, majdnem a csúcsra juttatta Lachlaint.
- El fogok menni... Ha nem hagyod abba...
De Emma nem hagyta. Továbbra is teljes erőből dör-gölte magát a férfihez, mintha képtelen lenne abbahagy ni, Lachlain pedig tehetetlenül tűrte. Soha még nem érezte ilyen elviselhetetlennek. Nem érinthette meg.., nem csókolhatta meg a húsát... Emma most a mellét dörzsölte a mellkasához, fel és alá. Az ágytámla kezdeti repedezni a szorítása alatt.
A feszültség, amely az első éjszaka óta erősödött, egy¬re fékezhetetlenebb erővel tombolt benne. Légzése sza¬porább lett, átvette Emma gyors ritmusát.
- Örökké tudnék inni belőled - suttogta a lány, amikor végül abbahagyta az ivást.
Fogsz is...
- Annyira finom vagy - zihálta a lány, és még búcsú¬zóul egy utolsót nyögött.
- Megőrjítesz - hörögte Lachlain, majd hátradobta a fejét, teste megfeszült, csípőjét a lányéhoz szorította, és egy hatalmas ordítás közepette elélvezett. Az ágytámla darabokra tört, por és szilánkok repültek szerteszét.
Amikor teste valamennyire lecsillapodott, a férfi megropogtatta megkínzott öklét. Emma a mellkasához bújt, átölelte, apró teste reszketett.
- Emma, nézz rám!
Emma így is tett, szeme ezüstös fénye varázslatosan csillogott. Lachlain úgy érezte, mintha régóta ismerné, ismerősnek tűnt, de tudta, hogy hozzá fogható külön¬leges lénnyel még soha életében nem találkozott. Emma félrehajtotta fejét, és úgy nézett Lachlainre, mintha ma¬ga sem tudná, mit gondoljon.
- Meg akarlak érinteni. Ott. Azt akarom, hogy neked is jó legyen.
Emma a férfi vérző kezére nézett, szemmel láthatólag meglepődve.
- Akkor a nyelvemmel csinálom. Vedd le a bugyidat, és térdelj fel.
Emma lassan megrázta a fejét.
- Miért?
- Rossz vége lesz, ha így folytatjuk - suttogta Emma.
- Nem fogom megszegni, amit ígértem - majd, még mindig ökölbe szorított kézzel, Lachlain halkan hozzá tette:-Jót akarok, hidd el! Annyira akarom, hogy szinte
Emma tekintete ellágyult, homlokát a férfi homloká¬nak támasztotta. Aztán, pillanatnyi vívódás után nem küzdött tovább az ösztönei ellen, hanem előrehajolt és lágyan szájon csókolta. A haja előre hullott, és Lachlain nyakát simogatta. A férfi beszívta a lány különleges illatát, és szerszáma máris újra ágaskodott.
- Miért lenne rossz vége? - súgta a lány fülébe két csók között.
- Ez nem én vagyok - motyogta a lány feleletként. -Én teljesen más vagyok. Alig ismerlek.
Ennél nevetségesebb választ nem is adhatott volna, úgy, hogy egyfolytában Lachlaint csókolgatta. Úgy érez¬te, mintha a lánynak ezt kellett volna, mondania.
- De hát a véremből ittál! El tudsz képzelni ennél szorosabb köteléket?
Emma azonnal megmerevedett, és legördült a fér¬firól.
- Igazad van. Nagyon sajnálom. De egyszerűen kép¬telen vagyok odaadni magamat valakinek, akiben nem bízom meg teljesen. - Felkelt és belekuporodott az egyik székbe. - Aki ennyit bántott...
-Emma... én
-Tudod, hogy igazam van. Három nappal ezelőtt úgy megijesztettél, mint még soha senki. Most meg akarsz valamit tőlem? - Emma egész testében remegett. - Kér¬lek, menj át a szobádba! Hagyj békén! Csak egyetlen egyszer!
Lachlain felállt, és bár villámló tekintettel, de mégis az ajtóhoz sántikált, ahonnan azért még utoljára vissza¬fordult:
- Nyertél néhány órát! De ha legközelebb iszol, az, enyém leszel, és ezt te is nagyon jól tudod. - Az ajtó be¬csapódott mögötte.


Emma megágyazott magának a földre, és ledobálta a. takaróit. Mitől ilyen finom a hálóinge anyaga? Minden egyes varrást külön-külön érzett érzékeny mellén és hasán.
És selymet viselt.
Pusztán attól, hogy eszébe jutott az iménti jelenet, csípője szinte önálló életre kelt, mintha a férfi még mindig ott lenne alatta. Lachlain elélvezett, azért mert... ő meglovagolta.
Emma arca lángolt. Akkor most ezentúl ő lesz Em¬ma, a szajha?
És... neki sem sok hiányzott. Amikor megfürdött, érezte, hogy nedvesebb, mint bármikor. Gyanakodott, hogy vér utáni vágya nem azt jelenti, hogy inni szeretne, hanem szexuálissá válik, mert iszik.
Lachlainnek igaza volt. A következő alkalommal nyugodtan a magáévá teheti, mert ma este, ha csak egy időre is, de elvesztette józan eszét és majdnem megtör¬tént. Pedig - bár teljes erőből próbálta bizonyítani az el-lenkezőjét - a szexet csak olyan valakivel tudja elképzel¬ni, akihez lelkileg is kötődik.
Nem mintha ósdi nézeteket vallott volna ezzel kap¬csolatban - elvégre, nagyon jól tudta, mi megy éjjelente
a Cinemaxon —, sőt normálisan viszonyult hozzá, annak ellenére, hogy még sosem volt orgazmusa. De a lelke mélyén tudta, hogy a pillanatnyi élvezetnél valami tar¬tósabb dologra vágyik - amit Lachlaintől sosem kaphat meg.
Azon kívül, hogy a férfi egy arrogáns, rosszmodorú lykae volt, aki élvezte, ha gyötörhette, nem tudta elkép¬zelni, hogy bemutatja a barátainak? El nem tudta kép¬zelni, hogy otthon dévédéznek, és közben pattogatott kukoricát esznek - mert mindig csinál -, hogy hozzá¬vágja ahhoz, aki viccből eltakarja a képernyőt. A nagy¬nénjei biztos, hogy kiborulnának már a gondolattól is, hogy egy „szörnyeteg" hozzáér. És mindig azt terveznék, hogyan ölhetnék meg Lachlaint.
Mindezen felül ott volt még a másik nő is, akit a koz¬mikus erők választottak Lachlain társául.
Emma az átlag vetélytársakkal még csak-csak meg¬birkózna, na de egy lykae társsal?
Akkor hát. Elég a butáskodásból.
Lachlain bekopogtatott a két szobát elválasztó ajtón, majd a választ meg sem várva, azonnal be is nyitott. Sze¬rencsére Emma már abbahagyta az ábrándozást.
A férfi haja vizes volt, nemrég zuhanyozhatott. Az ajtófélfának dőlt, nem volt rajta más, mint egy farmer, egy kicsit lecsúszva, lazán a csípőjéről - ahogy kell. Az egyik tenyerét időközben bekötözte. Emma nyelt egyet. Megsebesült, amikor elélvezett és összetörte az ágytám¬lát.
Lachlain összefonta karját izmos mellkasa előtt. Em¬ma leplezetlenül bámulta, szinte már bálványimádáshoz hasonlóan. Szívesen leróná előtte a hódolatát még egyszer...
- Mondj egy olyan dolgot magadról, amit nem tudok - kérte Lachlain.
Emma, nagy önfegyelemmel a férfi arcába nézett, majd egy pillanatnyi vívódás után azt mondta:
-Jártam főiskolára, és popkultúrából van diplomám.
Lachlain elismerően csettintett. Mivel közel kétszáz év kimaradt az életéből, fogalma sem volt arról, hogy legtöbbek szerint, jó, ha a Burger Kingben elhelyezked-het ezzel a diplomával. Bólintott, visszaindult a szobájá¬ba, Emma pedig, mivel a férfi nem várta, utánaszólt:
- Mondj te is valamit.
Lachlain visszafordult, meglepődve, hogy Emma tár- salogni akar:
- Azt hiszem te vagy a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam - jelentette ki ünnepélyesen.
Emma biztos volt benne, hogy a férfi még hallotta, hogy elakad a lélegzete, mielőtt becsukta volna az ajtót.
Lachlain gyönyörűnek nevezte! Őt!
Egy pillanattal ezelőtt még szomorúan beletörődött sorsába, most azonban beleszédült a boldogságba. Ó, nagy kulimászban volt. Érzelmei, mint valami őrült óra¬mutató, vadul pörögtek...
Emma szeme összeszűkült, amikor rájött, mi is a baja. Stockholm-szindróma. Egész biztos. A túsz azonosul kegyetlen fogva tartójával? Kipipálva. Beleszeret? Kipi¬pálva.
De, ha őszinte akar lenni magához, a valóságban va¬jon hány gyakorló túszejtő volt két méter magas, nap¬barnított bőrű, kisportolt testű szexisten? Akinek ráadá¬sul megvan az a beteges kényszere, hogy ezt a tökéletes testet folyamatosan rátukmálja. És ráadásul gyönyörű¬nek tartja!
Arról meg aztán végképp nem beszélve, hogy mintha alig várná, hogy újra adhasson neki a csodálatos véréből.
Lehet, hogy ő lesz a lykae Patty Hearstje?
Nem számít. A lényeg az, hogy nem ő a társa, így, még ha össze is jönnének, a férfi csak unaloműzésből maradna vele, ameddig meg nem találja az igazit. Belőle pedig, miután összetöri a szívét egy olyan férfi, mint Lachlain, sírós-pityogós nőstény válna. Pedig ha vala¬mit, akkor ezt a legkevésbé sem akarta.
Megkönnyebbült, hogy nem ő Lachlain társa. Komo¬lyan. Az olyan lenne, mint egy életfogytig tartó börtön¬büntetés. A férfi sosem engedné el, bántaná, és zsarnokos¬kodna felette, ha pedig megszökne, akkor utánajönne, és a végén a nagynénjei kénytelenek lennének végezni vele.
A rendje élvezné a helyzetet. Ha kiderülne, hogy Lach¬lain megcsókolta és megérintette azokon a helyeken, a férfinek többé egy nyugodt perce sem lenne. Amennyire Emma tudta, ő az első valkűr, akit megérintett egy vér-farkas.
Ahogy anyja is az egyetlen volt, aki beleszeretett egy vámpírba.
Emma napnyugtakor megérzett valamit.
Körülnézett az elsötétített szobában, kinyújtotta a fe¬jét, még az ágy alá is bepillantott, de nem látott semmit. Azzal nyugtatta magát, hogy biztos tévedett, de azért villámsebesen felöltözött, bepakolt és már rohant is át Lachlain szobájába.
A férfi az ágyon feküdt, farmerben, takaró nélkül, mert pokrócát Emma ablaka elé szerelte. A lány szeme előtt reszketett, mint akit rémálom gyötör. Kelta sza¬vakat mormolt, a teste verítékben úszott. Minden izma megfeszült, mintha nagy fájdalmai lennének.
- Lachlain? - suttogta. Gondolkozás nélkül odaro¬hant hozzá, és simogatni kezdte a férfi arcát és haját, hogy valamennyire lecsillapodjon.
De hiába. Lachlain továbbra is reszketett.
- Emmaline - dünnyögte, anélkül, hogy felébredt volna. Vajon a lány is szerepelt álmában?
Aznap éjjel ő is különöset álmodott, még soha nem érezte ilyen valóságosnak az álmát.
Megsimogatta a férfi homlokát, ahogy felidézte. Úgy élte meg a történetet, mintha ő lett volna Lachlain. Az ő szemével látott, az ő kezével tapintott, és mintha ő sza¬golta volna az illatokat.
Egy sátorban állt. Ékszereket válogatott, amelyek egy szőnyegen feküdtek előtte kiterítve. Mellette egy gyö¬nyörű, zöld szemű nő állt, akinek hosszú, kávészínű ha¬jába szőke csíkokat szőtt a nap.
A férfi kiválasztott egy arany és zafír láncot, és ki is fi¬zette. Az ékszer formájából és a pénznemből Emma arra következtetett, hogy mindez nagyon régen történt.
A nő felsóhajtott, és azt mondta:
- Még több ajándék.
- Ja - mondta Lachlain dühösen. Sejtette, hogy most mit fog hallani.
A nő - akiről Emma valahonnan tudta, hogy Cas-sandrának hívják - folytatta:
- Kilencszáz évet vártál. Én is majdnem ugyanannyit. Nem gondolod, hogy mi...
- Nem - szakította félbe Lachlain határozottan.
Hányszor fogja ezt még a fejéhez vágni?
Cassandrát meglepte Lachlain válasza.
- Veled töltök egy éjszakát.
- Régi barátok vagyunk. De ez bármikor megváltoz¬hat. - Lachlain haragja egyre nőtt. — Te is a klán tagja vagy és találkozni fogsz vele. Gondolod, hogy kiteszem ennek a kínos helyzetnek?
Emma megrázta a fejét a különös álomtól, és még most is csodálkozott, hogy mennyire valódinak tűnt. A férfi épphogy megemlítette az ékszereket és ő máris ilyen bizarr forgatókönyveket képzel el.
Lenézett, és elpirulva látta, hogy már a férfi mellkasát simogatja. Nem hagyta abba, csak ismét elámult azon, hogy milyen csodálatos a teste, elámult, hogy a férfi pont vele akar szeretkezni...
Abban a pillanatban egy kéz kulcsolódott a torkára, még sikítani sem maradt ideje.
Amikor Lachlain kinyitotta a szemét, az teljesen kék volt.
















15. FEJEZET





Emmaline gyengéden simogatta, a nevét suttogta. A rémálom folytatódott. Emma sosem tenne ilyet, sosem lenne vele ennyire kedves. Lachlain szemére vörös köd ereszkedett, és a tűz megint pusztította testét. Már há-rom napja érezte az ellenséget, és most a társa közelében volt. Azonnal támadásba lendült.
Amikor eloszlott a köd, irtózatos látvány fogadta. Teljes erejéből fojtogatta a lányt, aki a karját karmolta, ahogy csukladozott, és kétségbeesetten küzdött az éle¬téért. A jobb szemében éppen megpattant egy ér.
Lachlain felüvöltött, elengedte a lányt és elvetődött tőle.
Emma térdre rogyott, köhögött, levegőért kapko¬dott. Lachlain odarohant, megpróbált segíteni, de a lány eltolta magától.
- Úristen, Emma, nem akartam... Csak éreztem vala¬mit... Azt hittem, hogy vámpír vagy.
Emma megint köhögött, majd nagy nehezen kinyögte:
-Az vagyok...
- Nem, nem úgy értem. Azt gondoltam, hogy... más vagy. Az egyik, aki elfogott. - A harapás, a vér, biztos,
hogy miattuk történt ez a lidércnyomás. - Azt hittem, S
vagy.
- Kicsoda?— zihálta Emma.
- Demestriu - vallotta be végül Lachlain, és a karjába zárta a lányt, mit sem törődve erőtlen tiltakozásával. -Sosem bántottalak volna! Soha! - A férfi megborzon¬gott. - Emma! Baleset volt!
Szavai hatástalanok maradtak. Emma rémülten reszketett a karjában.
Nem bízott benne - sosem bízott -, és most a férfi új¬ra emlékeztette rá, hogy miért is nem.
Emma a szeme sarkából figyelte, ahogy Lachlain egyik kezével elengedi a kormányt, és felé nyúl, hogy megsi¬mogassa. Majd, ahogy indulásuk óta mindig, félúton meggondolja magát és visszahúzza.
Felsóhajtott, arcát a hideg ablakhoz szorította, kibá¬mult az utcára, de semmit sem látott.
Az érzelmei teljesen összekavarodtak, és nem tudta, hogyan viselkedjen.
Valójában nem haragudott a férfira a történtek miatt. Volt olyan buta, hogy megérintsen egy alvó vérfarkast, és a tettéért csúnyán meglakolt. Azt viszont nagyon saj¬nálta, hogy sajgott a torka, és nem hozott magával fáj-dalomcsillapítót. Ráadásul az újabb adalék Lachlain életéből sem dobta fel különösebben.
Már korábban is megfordult fejében, hogy talán a Horda ejtette fogságba, de hamar el is vetette az ötletet, mert onnan nem lehetett csak úgy megszökni. Myst nénikéje például, aki pedig megjárta a Horda erődjét, csak akkor szabadulhatott ki, amikor a lázadók elfog¬lalták a kastélyt - és az egyik lázadó tábornok beleszere¬tett.
Miután a Hordát kipipálta, Emma arra gondolt, hogy biztos saját fajtája tartotta fogva a férfit politikai okokból. Feltéve, ha tényleg ő volt a klán feje.
Most viszont kiderült, hogy Demestriu, a leggono¬szabb és leghatalmasabb vámpír börtönözte be. Ha pedig igazak a pletykák arról, hogy Furie milyen pokoli kínokat él át a tenger fenekén, akkor vajon mit tehettek Lachlainnel? Demestriu őt is vízbe fojtotta? Vagy a föld¬höz láncolta és elevenen eltemette?
Mindenesetre százötven évig kínozták, amíg végül sikerült megszöknie onnan, ahonnan lehetetlen.
Emma attól tartott, hogy lábát is valószínűleg ekkor veszthette el.
El nem tudta képzelni a fájdalmat - a végtelen fájdal¬mat, amit Lachlainnek annyi éven át kellett elviselnie, hogy végül...
Ami ma este történt, arról nem a férfi tehetett. Bár ő valószínűleg magát hibáztatja - arckifejezése legalábbis erre utalt. Most, azonban tudva, hogy ő, Emma, mit csi¬nált, azért haragudott a férfira, hogy magával tartotta. Mit képzelt? Mindazok után, amin keresztülment, a lány tudta, hogy az aznap esti baleset elkerülhetetlen volt. Előbb-utóbb ki kellett, hogy robbanjon Lachlain-ből a sok felgyülemlett indulat, és ez bármikor újra megtörténhet.
De azt Emma nem fogja hagyni. Nem biztos, hogy másodszor is túlélné. És ha mégis, semmi kedve nincs azt mesélni az érdeklődőknek, hogy azért véraláfutásos a nyaka és úszik vérben a szeme, mert véletlenül neki¬ment egy rohadt ajtónak. Miért kellett Lachlainnek magával hoznia?
Csak azért, hogy rajta torolja meg a fájdalmát.
Úgy bánt vele, mintha ő is egy gonosz vámpír lenne.
Napokig gyötörte, megalázta. Jó lesz, ha Lachlain vi¬gyáz, mert a végén tényleg igazi vámpír válik belőle, hogy megvédje magát.
Ma este megérkeznek Kinevane-be, holnap naple¬mentekor pedig búcsút int egyszer és mindenkorra.


Emma az ablaknak dőlt, és bár a fülében volt az a dolog, most mégsem énekelt, ahogy a múlt éjjel.
Lachlain ki akarta húzni a fülhallgatót, hogy beszél¬jen hozzá, hogy bocsánatot kérjen. Nagyon szégyellte magát — még életében soha semmiért nem szégyenke¬zett ennyire -, de arra gondolt, hogyha még az iPodot is elvenné, az már az utolsó csepp lenne a pohárban. Mivel elrabolta, halálra rémítette, és fojtogatta, érezte, hogy a lány elérte a tűrésküszöbét, és kezd besokalni az elmúlt négy nap eseményeitől.
Az út menti lámpák felülről világították meg Emma arcát - és a zúzódásokat sápadt nyakán - amitől Lach¬lain még rosszabbul érezte magát.
Ha nem tér magához... akár... meg is ölhette volna. És mivel fogalma sem volt, miért csinálta, azt sem tud¬hatta, hogy soha többet nem történik meg. Be kellett látnia, veszélyt jelentett Emma számára.
Gondolataiból sípoló hang riasztotta fel.
Emma előrehajolt, a műszerfalra mutatott, majd el¬mutogatta, hogy a piros fény azt jelzi, kifogyott az üzemanyag. Majd a következő kijárat felé bökött, még mindig egy hang nélkül. Tudta, hogy Emma azért nem szólalt meg, mert fájt neki a beszéd.
Lachlain szinte fuldoklott az autóban, ami most el¬viselhetetlenül kicsinek tűnt. A kormánykereket mar¬kolta. Igen, megjárta a poklot, de az isten verje meg, ho¬gyan támadhatott a társára, akár öntudatlan állapotban is? Amikor egész életében őt kereste?
Mert ő volt számára a megváltás.
Kit érdekelt, hogy nem tette magáévá - már a lány puszta lénye is csillapítóan hatott rá. Ha nem találkoz¬tak volna, ha a lány nem könnyített volna rajta a gyen¬géd szavaival és kedves érintéseivel, akkor biztos, hogy most magányosan őrjöngene egy elhagyatott sikátor¬ban.
És cserében mit adott a lánynak? Pokollá tette az éle¬tét.
A kijáratnál meglátta a benzinkút jelét. Bekanyaro¬dott, megállt a kút előtt, amelyre a lány rámutatott. Ami¬kor leállította a motort, Emma kihúzta a füléből azt az izét. Lachlain vett egy nagy levegőt, de még mielőtt bár¬mit is mondhatott volna, Emma felnézett, sóhajtott egyet, és kinyújtott kézzel jelezte, hogy szeretné vissza¬kapni a hitelkártyáját. Lachlain odaadta, és ő is kiszállt, hogy megtanulja, hogyan kell tankolni.
- Meg akarom magyarázni, ami történt - mondta Lachlain, miközben várakoztak.
- Nem történt semmi - hárított Emma. Krákogó hangja azonban meghazudtolta a nevetséges állítást. A benzinkút erős, természetellenes fényében az egész jobb szeme vérben úszott. Az a minimum, hogy nagyon ha¬ragszik - miért nem akar róla beszélni?
- Miért nem mondasz semmit? Nyugodtan ordíts, kiabálj velem! Teljesen igazad van!
- Arra vagy kíváncsi, hogy miért nem veszekszem? -kérdezte Emma halk, visszafogott hangon.
- Igen. Pontosan - vágta rá Lachlain, ám abban a pil¬lanatban, amikor meglátta a lány arckifejezését, rögtön meg is bánta.
- Elegem van abból, hogy mindenki ezt kéri rajtam számon. Most még ráadásul egy olyan valaki is, akinek fogalma sincs, hogy ki vagyok! - Emma dühös szavait rövid köhögő roham szakította félbe. - Sokkal jobb len¬ne az a kérdés, hogy miért nem kerülöm a konfliktust, inert te is kerülnéd, ha...
Emma elhallgatott és elfordult. Lachlain a vállára tette a kezét.
-Ha?
Amikor Emma végül ránézett, tekintetében mérhe¬tetlen szomorúság tükröződött.
- Ha mindig veszítenél. Lachlain összeráncolta a homlokát.
- Próbáld meg elképzelni. Újra és újra veszítesz. Sze¬rinted ez milyen hatással van az emberre?
- Ne...
- Szerinted mikor volt bármilyen esélyem is ellened? taszította el Emma a férfi kezét. - Amikor elraboltál?
Vagy amikor rávettél, hogy egyezzek bele ebbe az őrült¬ségbe, vagy hogy igyak a véredből? Lachlain, téged fog¬lyul ejtettek a vámpírok, és alighogy megszöktél, máris elkaptál. Miért? Miért akarod, hogy veled maradjak? Gyűlölöd a vámpírokat - még soha senki nem bántott engem annyit, mint te egyetlen hét alatt. És mégis ra¬gaszkodsz hozzám. - A lány keserűen felnevetett. - Mennyire élvezhetted a kicsinyes kis bosszúdat. Jólesett ugye, hogy megalázhatsz? Amikor láttad, hogy meny¬nyire fáj, és hogy nem is értem, miért csinálod. Elegem van a perverz játékaidból, hogy egyik percben belém rúgsz, a másikban pedig a szoknyám alatt matatsz. És nem engedtél el, amikor többször megtehetted volna. Pedig te tudtad a legjobban, hogy mekkora veszélyben vagyok. Méghozzá miattad.
Lachlain semmit nem tagadhatott. Végigsimított az arcán, ahogy mindent felfogott. Ő egyre tisztábban hír ja a lány iránti érzéseit, Emma meg végzett vele. Szerelte volna elmondani neki, hogy ő a társa - és nem csak az én hozta magával, hogy bántsa. De nem ez volt a legalkal¬masabb pillanat.
- Te is, ahogy mindenki más, keresztülgyalogolsz rajtam, és nem is érdekel, hogy fel bírok-e utána tápász¬kodni a földtől? - tette hozzá Emma elcsukló hangon.
Nagyon sajnálta, hogy ennyire elvesztette önuralmát.......
De jobb, ha abba hagyom, mert még a végén elsírom magam, és esetleg rosszul találsz lenni a gusztustalan könnyeimtől.
-Ne, Emma! Várj!
Emma becsapta a kocsiajtót - önmagát is meglepte, mekkora erővel -, majd elindult a parkoló felé. Lachlain hagyta, hadd menjen, de tekintetét folyamatosan rajta tartotta.
Látta, ahogy leroskad az egyik padra az épület mel¬lett, arcát tenyerébe temeti, majd percekig úgy marad. Lachlain befejezte a tankolást, és abban a pillanatban hátborzongató, jeges széllökés söpört végig a benzinkú¬ton, esőszagot hozva magával, és egy letört virágot Em¬ma ölébe. A lány felemelte, megszagolta, majd harago¬san összegyűrte.
Lachlainben ekkor tudatosult, hogy a lány valószínű¬leg még sosem látott nyíló virágot a napsütésben.
A férfi mellkasát ismeretlen érzés szorította össze, olyan erősen, hogy beleborzongott.
A problémák nem abból adódtak, hogy nem megfe¬lelő társat választott magának. Hanem abból, hogy ö képtelen...
Három vámpír lépett elő a semmiből Emma mellett.
Hogy örökre elválasszák tőle.
Lachlain azonnal tudta, mit kell tennie. Haza kell engednie a családjához és megszabadítani a belőle áradó fájdalomtól és gyűlölettől. Korábban, amikor torkára szorította a kezét, a lány felnézett rá, esdekelve. Azt hitte, meg fogja ölni. Könnyen meg is tehette volna.
A nyakán a véraláfutások önmagukért beszéltek a lámpák erős fényében.
Ám Emma nem úgy reagált, ahogy várta volna. Ré¬mülten nézett rájuk, pedig biztos jól tudta, hogy a vám¬pírok így utaznak.
Valami nem stimmelt a jelenetben. Lachlain átugrotta kocsin és Emma felé rohant. A vámpírok felé fordultak. A legnagyobb közülük... démon? Mindegyikük szeme egyformán vörös volt. Egy démon, aki vámpírrá lett?
- Egy lépést se többet lykae, vagy végzünk veled! -sziszegte egyikük.
Ahogy Lachlain a lány felé rohant, rendkívül furcsa dolog történt.
Emma teljes erejéből futni kezdett felé és közben a nevét kiáltotta.



16. FEJEZET


Még mielőtt odaérhetett volna, az egyikük a földre rán¬totta Emmát, akinek elakadt a lélegzete. Lachain őrjön¬gött. Ha nem éri el... ha Emma nem küzd elég erősen... a vámpír eltűnik vele a semmiben. A másik kettő vicso¬rogva közeledett. Amikor Emma kétségbeesetten a földet kaparta, hogy kiszabadítsa magát, a fenevad életre kelt Lachlainben, és ő szabadon engedte. Bár nem akar¬ta, hogy Emma valaha is így lássa...
Átalakulás közben teste mintha több dózisnyi erőt szívott volna magába. Tombolj! Üvölts! Védj!
— Vigyázzatok, a lány a társa—sziszegte a kisebbik még búcsúzóul, mielőtt Lachlain rásújtott. Majd szétmar¬cangolta, miközben folyamatosan a másik támadásait hárította.
A záport most sűrű eső váltotta fel, és villámlott. Lachlain két mancsa közé fogta a vámpír fejét, és addig csavarta, amíg végül el nem választotta testétől, majd a démon következett. Erős volt, de nem legyőzhetetlen, ráadásul nemrég meg is sérülhetett. Lachlain karma tévedhetetlenül vájt a még be nem hegedt sebbe, ahogy a démon is először lábát célozta meg. Szeme sarkából
Lahlain látta, ahogy Emma a harmadikkal birkózik.
Hátára gördült, és lefejelte a támadóját.
A. vámpír felüvöltött fájdalmában, és válaszul felszántotta a mellkasát. A lány mély sebeiből ömlött a vér a sárba. Lachlain őrjöngve a démonra vetődött. Éles kar¬mával villámgyorsan támadója nyakára sújtott, és egyet-len mozdulattal leszakította a fejét. A démon darabjai két különböző irányba repültek.
Az utolsó vámpír, amelyik Emma fölött kucorgott, tátott szájjal nézte az iménti jelenetet, és rémületében még illanni is elfelejtett. Ahogy Lachlain gyilkos csapás¬ra emelte az öklét, látta, ahogy Emma összeszorítja a sze-mét.
Miután a harmadikkal is végzett, Lachlain a lány mellé rogyott. Emma ránézett, ám a látvány talán még jobban elborzasztotta, mint az, hogy megsérült vagy megtámadták. Lachlain igyekezett visszanyerni önural-
mát, úgy látta, mintha Emma mondani akarna valamit, de nem tud a torkában bugyogó vértől és az esőtől. Eközben utolsó erejével megpróbálta magát elvonszol¬ni. Hozzá rohant, ám amikor meglátta, hogy ki is ő, menekülne.
Lachlain — erőtlen ellenállásával mit sem törődve — felnyalábolta a lányt.
Megrázta a fejét, és mélyeket lé¬legzett.
- Nem kell félned, nem bántalak. - A hangja mély volt, érdes, és - ahogy azt saját maga is tudta - felismer¬hetetlen.
Remegő kézzel lefejtette Emmáról blúza maradvá¬nyát, és ahogy az eső lemosta a vért és a sarat, jól látszott, hogy a vámpír karma szinte csontig hatolt. Magához szorította a lányt és felvonyított - legszívesebben újra el-pusztította volna a támadóikat. Emma nyöszörgött a hangtól, és az eső rózsaszín könnycseppekkel kevere¬dett.
Ez már önmagában is elegendő volt, hogy Lachlain összeszedje magát és átvegye az irányítást.
Visszavitte Emmát a kocsihoz, lefektette a hátsó ülés¬re, és még arra is volt gondja, hogy a lány hosszú haját gyengéden eligazítsa, mielőtt rácsukta volna az ajtót, Elindította a motort, és padlógázzal indult Kinevane felé a csúszós utakon, miközben szinte percenként el- lenőrizte a lányt a tükörben. Amikor már fél órája úton voltak és Emma még mindig semmi jelét nem adta, hogy jobban lenne, Lachlain komolyan aggódott. Sebeiből továbbra is dőlt a vér, bár már maguktól be kel- lett volna hegedniük.
Anélkül, hogy Lachlain lassított volna, csuklójába ha¬rapott, és hátra nyújtotta vérző karját:
- Igyál!
Emma elfordította a fejét. Lachlain újra megpróbálta, de a lány összeszorította a száját.
Ha nem iszik, bele is halhat.
Lachlain mindeddig csak azzal törődött, hogy meny¬nyire gyűlöli a vámpírokat, és nem foglalkozott azzal, hogy Emma milyennek látja.
Megállt az út mellett, hátrahajolt, megemelte Emma fejét és szétfeszítette a száját. Amikor a lány megízlelte az első csepp vért, nem tiltakozott tovább, behunyta sze¬mét, szemfogát Lachlain karjába mélyesztette és mohón ivott. A vérzés azonnal elállt. Amikor elájult, Lachlain újra a pedálra taposott.
Az út Kinevane-be a pokol újabb dimenziójával is¬mertette meg. Másik karjával letörölte homlokáról az izzadságot, nem tudva, hogy a vámpírok újra támadnak-e vagy honnan jöttek. Azt sem tudta, hogy Emma
elég erős-e ahhoz, hogy túlélje a sérülését. És egyáltalán, miért futott el előlük?
Alig négy nap telt el azóta, hogy megtalálta a lányt... és kis híján máris elveszítette.
Illetve nem. Kis híján odaadta, hogy elvigyék Helve-tiára - ahova soha nem találna el. Felkutatta egész Orosz¬országot, és legutóbb talán már egész közel járt hozzá, amikor fogságba ejtették.
Majdnem elveszítette Emmát... Most már tudta, hogy mindent megtenne azért, hogy maga mellett tartsa.
Lachlain végre túl tudott lépni fájdalmán és kínzó emlékein, mert látta, hogy a lány mennyire más, mint a többi vámpír. Külseje, mozgása, mindene. A lénye nem az erőszakról és a gyilkolásról szólt, mint a többieké. A vér számára - és most már Lachlain számára is - az életet jelentette.
A lány ivott belőle, és sebei azonnal gyógyulni kezd¬tek. Ezzel a módszerrel akár az idők végéig is életben tarthatja.
Ez a legkevesebb, amit tehet érte, amikor a lány végre értelmet adott életének.
Emma arra riadt fel, hogy valaki ordít, és kinyitotta a szemét.
A reflektorok megvilágították Lachlaint, aki egy masszív kapunak feszítette a vállát, a középen lévő cí¬mernek. A dombormű két részből állt, két farkas nézett szembe egymással. A farkasokat úgy ábrázolták, mint az ókorban, csupasz fejjel, mellső lábbal, karommal, előre szegezett füllel. Szuper. Megérkeztek lykae-földre. Visz-sza a valóságba...
Ám Lachlain hiába erőlködött, a kapu meg sem rez¬dült. Mágikus védőburok? Természetesen. Hála Freyá¬nak, hogy volt legalább annyi esze, hogy nem vezette autót egyenesen neki.
Emma félálomban szemlélte, ahogy a záporban mász¬kált, ahogy kezével vizes hajába túr és gondterhelt arccal szemléli a kaput. Hogy a picsába jussak be? Még egyszer nekifeszült, és a völgyet újabb velőtrázó üvöltés rázta meg.
Szóljon neki a kaputelefonról? Képes rá, fizikailag?. Amíg ezen morfondírozott, a kapu egyszer csak kinyílt. Lachlain visszarohant a kocsihoz.
- Megjöttünk, Emma.
Bár a fűtést maximumra állította, a lány vacogott vi-zes ruhájában. Még soha életében nem fázott ennyire. Amikor a kapu bezáródott mögöttük, megkönnyebbül¬ten lehunyta szemeit. Végre biztonságban volt. Leg-alábbis a vámpírtámadásoktól.
Halványan érzékelte, ahogy keresztülhajtanak egy végtelenül hosszúnak tetsző birtokon. Lachlain végül leparkolt, kiugrott a kocsiból és kikanalazta a lányt a hátsó ülésről. Magához szorította, és berohant vele a kivilágított bejáraton, amelynek erős fénye bántotta Emma szemét. Ezután mintha egy lépcsőn mentek vol¬na fel, Lachlain pedig egy fiatalembernek parancsolga¬tott, aki a nyomukban ügetett.
- Kötszert, Harmann! És forró vizet!
- Igen uram. - Harmann csettintett, és Emma a köd¬fátylon át hallotta, ahogy valaki futva engedelmeskedik a parancsnak.
- Itt van az öcsém?
- Elutazott a tengerentúlra. Ő... szóval... mindannyian azt gondoltuk, hogy ön meghalt. Amikor nem tért vissza, és a kutatására indult csapatok sem találtak semmi nyomot...
Beszélnem kell az öcsémmel, amilyen hamar csak lehetséges. A véneknek még ne mondd el, hogy vissza-tértem.
Emma köhögött, csúnyán, rekedtesen, és rájött, hogy mindeddig fogalma sem volt, hogy valójában mi is az a fájdalom. Megállta, hogy ne nézzen le a mellkasára.
- Ő kicsoda? - szólalt meg a fiatalember.
Lachlain közelebb húzta magához Emmát.
- Ő az - mondta, mintha ennek bármi értelme lett volna, majd rögtön a lányhoz fordult: - Ne félj. Most már minden rendben lesz!
- De ő... nem lykae — mondta az inas.
- Ő vámpír.
- E-é-s biztos benne, hogy ő az, uram? - kapkodott levegőért Harmann.
- Még soha életemben, semmiben nem voltam ennyire biztos.
Emma gondolatai összekuszálódtak, és a következő percben minden elsötétedett körülötte.





Lachlain a szobájába vitte Emmát, és lefektette ősei ágyába. Ő volt az első nő, aki ebben a megtiszteltetés¬ben részesült.
Harmann követte, és begyújtott a kandallóba. Lach¬lain kicsit kényelmetlenül érezte magát a tűzzel a háta mögött, a lánynak viszont melegre van szüksége.
Egy szobalány visszatért, hozott forró vizet, ruhát és kötszert, és két másik behozta a csomagokat a kocsiból. Ezután mindannyian aggódó arccal távoztak. Lachlain és Emma újra kettesben maradtak.
Emma még mindig gyenge volt, így többnyire esz¬méletlen állapotban tűrte, hogy Lachlain remegő kézzel lehámozza róla átázott ruháit és lemossa a sebeit. Bár szépen gyógyult, puha bőrét még mindig véres sebek borították a bordáknál.
- Ez fáj! - suttogta Emma és kinyitotta a szemét, ahogy Lachlain még egyszer megvizsgálta a sebeit, mi¬előtt nekilátott, hogy bekötözze őket.
Lachlain megkönnyebbült. A lány újra beszél.
- Bárcsak átvállalhatnám a fájdalmadat - mondta reszelős hangon. Ö is súlyosan megsebesült, de mégsem érzett fájdalmat. A puszta tudattól azonban, hogy a lány szenved, reszketett a keze.
- Emma! Miért rohantál el előlük?
- Féltem — mormolta a lány.
- Mitől féltél?
- Sosem láttam vámpírt - folytatta Emma egy vállvo-nogatáshoz hasonló erőtlen gesztus kíséretében.
Lachlain befejezte a kötözést, és kényszeríttette ma¬gát, hogy jó szorosra csomózza.
- Ezt most nem értem - pislogott zavartan. - Te is vámpír vagy!
Emma felnézett, de tekintete zavaros volt.
- Hívd fel Annikát! A szám az orvosi kártyámon van. Mondd meg neki, hogy jöjjön értem. - Megragadta Lachlain csuklóját, és zihálva folytatta: - Kérlek, engedj haza... haza akarok menni... - zihálta, majd elájult.
Lachlain betakarta a lányt, ám közben a fogát csikor¬gatta dühében. Nem értette, miért akarta a saját fajtája bántani. Ahogy azt sem, hogy miért mondta, hogy még sosem látott vámpírt.
Emma arra kérte, hogy hívja fel a családját. Természe¬tesen, sosem engedi vissza közéjük, de ezt meg is mond¬hatná nekik személyesen. Néhány dologra rá is kér¬dezhetne. Átkutatta Emma táskáját, előkereste Annika számát, és Harmannért kiáltott.
Néhány perc múlva az ágy mellett állt, kezében egy
drót nélküli telefonnal, és az Egyesült Államokat hívta.
- Emma! Te vagy az? - szólt bele egy női hang a kagy¬lóba.
- Emma velem van.
- Ki maga?
- Lachlain. És maga?
- Én? Ha tudni akarja, Emma mostohaanyja vagyok, és ha most azonnal nem engedi el, jobb, ha elkezd imád¬kozni!
- Pedig nem fogom. Emma örökre velem marad.
A háttérből furcsa, robbanásszerű zaj hallatszott, ám a hang továbbra is nyugodt maradt.
- Skót akcentus. Kérem, nyugtasson meg, hogy nem egy lykae-vel beszélek!
- Én vagyok a királyuk.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire nyíltan támad majd ellenünk. Ha újra akarta indítani a háborút, sike¬rült.
Újrakezdés? De hát a vámpírok és a vérfarkasok folya¬matosan háborúztak.
- Jól figyeljen! Ha nem engedi el Emmát, megtalá¬lom a családját, és elevenen megnyúzom minden egyes tagját! Érti, amit mondok?
Nem. Lachlain egyáltalán nem értette.
- El nem tudja képzelni, mit teszek majd magukkal, ha a lánynak egyetlen haja szála is meggörbül! Emma semmit nem követett el maguk ellen. Én viszont igen.
Annika most már ordított.
-Annika, kérd meg, hadd beszélhess Emmával - szó¬lalt meg egy szelíd női hang a háttérben.
- Alszik - előzte meg Lachlain a kérést.
- Ott most éjszaka van - mondta Annika.
- Próbálj az eszére hatni. Kinek lenne szíve a mi kis Emmánkat bántani? - mondta a hang a háttérben.
Például neki.
- Ha gyűlöl minket, jöjjön ide és küzdjön meg ve¬lünk, de az a kislány még soha senkit nem bántott. Azonnal küldje haza a rendjéhez.
Rendjéhez?
- Emma miért fél a vámpíroktól?
- Hagyta, hogy a közelébe férkőzzenek?—sikított Anni¬ka akkorát, hogy Lachlainnek el kellett tartania a kagy¬lót a fülétől. Az, hogy a vámpírok Emma közelébe jutot¬tak, még annál jobban is felbőszítette, hogy többet nem engedi haza.
- Kérdezd meg, bántani akarja-e — folytatta a nyu¬godtabb hang.
- Akarja?
- Nem, dehogyis! Soha!
Ezt most már a lehető leghatározottabban kijelent¬heti.
- De nem értem. Azt mondta, hogy „a közelébe fér¬kőzzenek". Kicsodák? Amikor maga is közéjük tartozik?
- Maga miről beszél?
- Elszakadtak a Hordától? A pletykák szerint egy cso¬port. ..
- Maga azt hiszi, hogy vámpír vagyok?
Lachlain kénytelen volt újfent eltartani fülétől a kagylót.
- De ha nem vámpír, akkor micsoda?
- Hogyhogy mi? Hát valkűr, maga ostoba!
- Valkűr?!! - ismételte meg Lachlain bután, és nem kapott levegőt. Rossz lába nem bírta tovább és a férfi le¬roskadt az ágyra. Kezét Emma csípőjére tette és megszo¬rította.
Hirtelen minden a helyére került. A tündérszerű külsö, a hátborzongató sikítás.
- Emma részben... akkor a füle ezért...
Úristen! Emma tehát a harcos szüzek közé tartozik!
A kagyló a vonal túlsó végén időközben gazdát cserélt.
Lucia vagyok, Emma nagynénje - vette át a szót a nyugodtabb hang.
- Az apja vámpír? - szakította félbe Lachlain. - Hogy hívják?
- Nem tudjuk. Emma édesanyja semmit nem árult el róla. Támadtak?
- Igen.
- Hányan?
- Hárman.
- Riasztani fogják a többieket. Kivéve, ha mindannyiukat megölte - folytatta Lucia csipetnyi optimiz¬mussal hangjában.
-Természetesen mindet! - csattant fel Lachlain. A vonal túlsó oldalán megkönnyebbült sóhajtás hal¬latszott.
- Emmának... nem esett baja? Lachlain habozott.
- De igen - mondta végül. A háttérben többen fel¬sikítottak. - Már gyógyul.
A telefont valaki kikapta Lucia kezéből.
- Ne adjátok oda Reginnek! - visította valaki.
- Regin vagyok, maga meg gondolom a „pasi", akivel találkozott. Emma azt mondta, hogy maga mellett biz¬tonságban lehet. Ehhez képest maga nagyokos.
Lachlain ekkor csattanást hallott, majd dulakodást, aztán újra Lucia volt a vonalban.
- Nézze, mi vagyunk Emma egyetlen rokonai, és még

sosem utazott el ennyi időre. Nagyon szelíd, félénk lány, könnyen megijed, ha nem vagyunk mellette. Könyö¬rögve kérjük, ne bántsa és bánjon vele kedvesen.
- Úgy fogok - jelentette ki Lachlain, és úgy is gondolta. Tudta, hogy soha többet nem bántja a lányt. Az emlék, ahogy megpattan egy ér a szemében, és ahogy nem sokkal később mégis hozzárohan, hogy megvédje, örökre elméjébe vésődött.
- De mit akarnak tőle a vámpírok? Talán az apja keresteti?
- Nem tudjuk. Évszázadok óta vadásznak a valkűrökre. Emmát elrejtettük előlük. Még soha életében nem látott vámpírt. Bár ami azt illeti, vérfarkast sem. Em bizonyára rettegett magától - tette hozzá Lucia alig hallhatóan.
Rettegett tőle. Természetesen.
- Ha valami olyan dologban sántikálnak, amihez Emmára is szükségük van, nem hagyják annyiban. Em¬mának vissza kell térnie az otthonába, ahol biztonság¬ban van.
- Itt is biztonságban van.
- Egyszer már bajba került maga miatt - vette vissza Annika a telefont.
- Emma él, a vámpírok meghaltak.
- Mire készül? Azt állítja, nem bántja, ehhez képest háborúzni akar velünk.
- Eszem ágában sincs!
- De akkor mégis mit akar tőle?
- Emma a társam. Egész életemben őt kerestem.
Annika válasz helyett öklendezni kezdett. Lachlain
hátán felállt a szőr.
- Freya szent nevére mondom - Annika újra hányt -, ha még egyszer hozzáér azzal a mocskos állati mancsá¬val...
- Mit tehetek Emmáért? - kérdezte Lachlain, aki egyre nehezebben tudta magát türtőztetni.
- Például visszaküldheti ide, ahova tartozik. Hogy meggyógyíthassuk a maga okozta sérüléseit.
- Ahogy már mondtam, nem. Szóval, hogy vigyázzak rá a maguk távollétében?
A háttérből pusmogás hallatszott, majd újra Lucia .szólt a telefonba.
- Nem mehet napra. Emma még csak hetvenéves, és nagyon érzékeny rá.
Hetven? Lachlain újra megszorította Emma csípőjét. Szent isten! Ö pedig úgy bánt vele, mint egy...
- Ahogy mondtam, még sosem látott lykae-t, és biz¬tos, hogy retteg magától. Ha van lelkiismerete, legyen kedves vele. Mindennap kell innia, de sosem közvetle¬nül a forrásból...
- Miért? - szakította félbe Lachlain. Csend.
- Ugye már megtette? Már rákényszeríttette! - ragad-ta magához Annika a telefont.
Lachlain nem válaszolt.
Annika hangja még az óceán másik partjáról is vész¬jóslónak hangzott.
- És még mit tett vele? Emma ártatlan volt, mielőtt maga elfogta. Most is az?
Ártatlan.
Az a sok minden, amit Emma fejéhez vágott... az a sok minden, amit csinált vele... Lachlain remegő kezébe temette arcát.
Vagy csináltatott vele.
Hogy tévedhetett ekkorát? Mert több mint száz évig tűzben égtem. Ő pedig megfizetett érte...
- Már mondtam, ő az enyém.
Annika dühösen sikított. Sikított dühében.
- En-ged-je el!
- Soha!- mennydörögte Lachlain.
- Lehet, hogy nem akart háborút, de nincs más vá¬lasztásunk - ordította Annika, majd valamivel nyugod¬tabb hangon hozzátette: - Az hiszem, húgaim és én útra kelünk, és begyújtunk egy-két farkasbundát. A vonal megszakadt.
17. FEJEZET



- Az öccse Louisianában van, uram.
- Louisianában? - kérdezte Lachlain meglepve. Ép¬pen inge utolsó gombjánál tartott.
Miután gyorsan lezuhanyozott, hogy lemossa magá¬ról a harc emlékeit, Lachlain hívatta Harmannt, és ki¬kérdezte Garreth-ről. A világ összes helye közül pont Loui¬sianában. - És mi a jóistent csinál ott?
- Louisiana lett a Szövetség egyik központja, és az utóbbi időben rengeteg lykae költözött oda. Azt mon¬danám, hogy népének körülbelül a fele Kanadában és az Egyesült Államokban él. Legtöbben Új-Skóciában, de sokan délebbre.
Lachlaint a hír mélyen megrendítette.
- De miért hagyták el az otthonukat? - kérdezte, és székét az erkély ajtajához húzta. Enyhe szellő fújt, maga val hozta az erdő és a tenger illatát, amely valahol a tá volban határolta birodalmát. Tényleg a Felföldön volt, Kinevane vadregényes táján. A társa pedig az ágyukban aludt.
Harmann is fogott egy széket, és felöltötte igazi alak¬ját. Újra a szarvakat viselő, nagy fülű Ostrander démon lett belőle - az alakváltók egy ritka fajtája, akiket Har mann népes családjáról neveztek el.
- Amikor a klán azt hitte, hogy a vámpírok végeztek önnel, uram, sokan féltek Oroszország közelében ma¬radni. Az öccse segített megszervezni a kivándorlásukat, majd ő is New Orleansban maradt, hogy segítsen az újrakezdésben.
- New Orleans? - Ez egyre jobb. - Nem tudnál vele kapcsolatba lépni? Pont ismerek ott egy valkűrrendet, akik meg akarják nyúzni a családomat. - És Garreth volt az egyetlen élő hozzátartozója. Demestriunak köszönhetően Lachlain apja az utolsó Örökösödésben vesztette életét, anyja a bánatba pusztult bele, legkisebb öccse, Heath pedig akkor, amikor elindult, hogy meg¬bosszulja a családját.
- Valkűr? - komorodott el Harmann.
- Kérdezhetek valamit, uram? - Amikor Lachlain megrázta a fejét, így folytatta:
- Garreth megesketett, hogy azonnal értesí¬tem, ahogy hírt kapunk magáról, uram. Ó... nos, szóval nem úgy fogadta a feltételezett haláláról a hírt, ahogy mi reméltük... különösen, hogy családjából már annyian... - Harmann elhallgatott. - Természetesen azonnal hív¬tam, ahogy bezárult a kapu maga mögött. De azt mond¬ták, néhány napra elutazott valahova egyedül.
Lachlainnek egy pillanatra rossz érzése lett a hallottak¬tól, hogy öccse ott van egyedül és gyanútlanul. Begyűj¬tünk egy-két farkasbundát. Nem. Kizárt, hogy elkapják Garreth-et. Öccse legalább olyan okos volt, mint ami¬lyen vad.
- Rendkívül fontos, hogy megtaláljuk! Hívd folya¬matosan! - Öccse volt az egyetlen, akire rá merné bízni Emmát, amíg elmegy, hogy bosszút álljon a vámpíro¬kon.
- Minden információra szükségem van, amit a tá-
vollétemben gyűjtöttél a Hordáról, és ha van valamink a valkűrökről, arra is. Ezenkívül minden sajtóterméket el akarok olvasni, ami segíthet abban, hogy minél gyor¬sabban be tudjak illeszkedni a mába. És ne szólj a vé-neknek. Csak az öcsém tudja.
- Természetesen. De megkérdezhetem uram, mit ért azon, hogy „beilleszkedjek a mába"? Mégis hol volt?
Lachlain habozott, majd bevallotta:
- A tűzben.
Felesleges lett volna részletezni a katakombákat. Azt a borzalmat úgysem tudná visszaadni.
Harmann füle lekonyult, mint mindig, ha szoron¬gott, és a forma, amit legutoljára magára öltött, még egyszer felsejlett körülötte. Egy másodpercig tehát úgy nézett ki, mint a fiatalember, akit Lachlain bemutatott Emmának, majd újra ugyanaz a szikár démon lett belő¬le, aki máskülönben.
- De-e-e az csak rémhír, amit a vámpírok terjeszte¬nek.
- Nem rémhír. Majd máskor elmondom. Most képtelen vagyok még csak rá is gondolni. Csak négy napom maradt, illetve négy éjszakám, hogy meggyőzzem Em¬mát, hogy maradjon velem.
- Nem akar?
- Nem. Esze ágában sincs. - Lachlainnek eszébe jutott, ahogy a lány a zuhanyban reszket és lecsukott szem¬mel várja, mi következik. A karma a tenyerébe vájt.
- Nem bántam... szépen vele.
- Tudja, hogy milyen régóta várja?
- Azt sem tudja, hogy ő a társam.
Az idő vészesen fogyott. Nemsokára telihold, amikor Lachlainnek mindennél nagyobb szüksége lesz a lányra. Tudta, hogy a hold milyen hatással van azokra a lykae¬kra, akik megtalálták a társukat. Lachlain úgy gondolta, hogyha addig nem vadítja el magától teljesen, akkor azon az éjszakán egész biztosan, hacsak addig jobban hozzá nem szokik.
És már nem lesz szűz. Sosem gondolta volna, hogy ez a tény, hogy a társa érintetlen, így kétségbe fogja ejteni, A lány annyira szelíd volt és törékeny, és Lachlaint el-borzasztotta a gondolat, hogy a szűz vérét fogja ontani, amikor még fel sem épült a sérüléseiből, ő pedig a Hold hatalmában lesz.
A vének hamarosan megérkeznek Kinevane-be, év meg sem próbálják majd titkolni, mennyire gyűlölik a lányt. Addigra neki és Emmának egyesülniük kell. Meg kell jelölnie a lányt, hogy ne bánthassák.
De hogy várhatja el, hogy Emma mindezeknek alá¬vesse magát, és mellette álljon, ha meg sem próbálja jóvátenni mindazt, amit ellene elkövetett?
- Azt akarom, hogy szerezz be mindent, amire egy huszonnégy éves lánynak manapság szüksége lehet -bármit, aminek örülne.
Ha Emma félig tényleg valkűr - ami a pletyka szerint igen kapzsi egyfajta-, talán ki lehetne engesztelni aján¬dékokkal. Hogy megörült az ékszernek is a múltkor. A következő évtizedekben akár mindennap meglephetné egy-egy újabb csecsebecsével.
Harmann elővette a tollát és jegyzetfüzetét, amelye¬ket mindig magánál hordott, Lachlain pedig folytatta:
- Nézd át a ruhatárát, és vegyél hasonló stílusú, ha¬sonló méretű darabokat. A tönkrementeket dobd ki és szerezz helyettük másikat. - Lachlain megdörzsölte nyakát, és azon gondolkozott, még mire lehet szüksége. - Nap nem érheti.
- Igen. Nekem is eszembe jutott. A nehéz brokátfüg-
göny a szobában egyelőre elég védelmet nyújt, és mit szólna például egy redőnyhöz? Amely napnyugtakor automatikusan kinyílik, napkeltekor pedig becsukódik.
- Szereltesd be - felelte Lachlain, majd elhallgatott és a biztonság kedvéért megismételte:
- Automata? -Amikor Harmann bólintott, Lachlain folytatta: - Ami¬lyen gyorsan csak lehetséges. Azt akarom, hogy Kinevane minden egyes ablaka védve legyen, és minden nyí¬lon folyosó fölé építsenek árkádot.
Reggel hozzá is látunk.
És volt valami zenedoboza... talán iPod? De a vámpírok összetörték. Szüksége van egy újra - talán ez a leg¬fontosabb. Sőt kifejezetten szereti ezeket a mai elektro¬mos dolgokat. Látom, modernizáltad a kvártélyomat. A kastély többi része...
- Teljesen modernizálva van. Személyzetünk is van. Szakács, cselédek, őrök, mindenki. Senkit nem küld-jünk el. Mindig készenlétben tartottuk Kinevane-t arra az esetre, ha ön vagy öccse hazatérnének.
- Csak a legmegbízhatóbb szolgákat tartsd meg, és mondd el nekik, hogy ki és mi ő. Arról is tájékoztasd őket, hogy mire számíthatnak, ha Emmának egyetlen haja szála is meggörbül.
Lachlain elmélázott kicsit a megtorlás lehetséges for¬máin, és gondolataiból Harmann diszkrét köhintése zökkentette ki.
-Természetesen, uram.
Lachlain megrázta magát, és témát váltott.
- Ami a pénzügyeket, vagy a birtokot illeti, történt valami említésre méltó a távollétemben?
- Gazdagabb, mint valaha. A birtok pedig még min¬dig védett és megközelíthetetlen.
Lachlain megkönnyebbülten sóhajtott. Harmannál jobb intézőt nem is találhatott volna. Becsületes volt és okos, kiválóan bánt az emberekkel, akiknek sosem tűnt fel, hogy halhatatlannal van dolguk, mert, hála alak-váltó képességének, velük együtt öregedett.
- Nagyon hálás vagyok mindenért — mondta Lach¬lain, bár tudta, hogy sosem lesz képes eléggé megkö¬szönni mindazt, amit ez a lény az otthonáért és a vagyo¬náért tett. Sosem értette, hogy mások miért tartják az alakváltókat becstelennek és „kétszínűnek", ráadásul ez a jelző már annyira elterjedt, hogy az emberek is átvet¬ték. — Gondolom, sokkal tartozom.
- Nem. Mindig bőkezűen állapította meg a bérem -hárította el a köszönetet Harmann, majd pedig Emma felé biccentett.
- A kis hölgy - biztos, hogy vámpír?
Lachlain Emmához lépett, és az egyik elszabadult tin¬cset füle mögé simította.
- Félig valkűr.
Harmann tágra nyílt szemmel nézte Emma hegyes fülét.
- Mindig szerette a kihívásokat.


A riasztók még mindig szóltak a távolban.
Bár Annika végül lecsillapodott, és a villámlás, amely alapjaiban rázta meg a házat, elcsitult, az a valami még mindig fogva tartotta Emmát.
Próbálta szabadon engedni a haragját - okádta ma¬gából az energiát, amivel csak a nappalijában tartózko¬dó fél tucat valkűrnek szerzett kellemetlen perceket, hiszen mindannyian telepatikus kapcsolatban álltak. A valkűrök nézték, és tőle vártak válaszokat olyan kérdé¬sekre, amelyekre normális esetben Furie-nek kellene felelnie.
Regin ismét a számítógép előtt ült, és a rend adatbá¬zisában kutatott, ezúttal Lachlain után.
Annika türelmetlenül járkált fel és alá, és eszébe jutott a nap, amikor Emma megérkezett hozzájuk. Akkora volt a hó, hogy félig eltakarta az ablakot. Nem is csoda, még régi országukban laktak. Annika a kandalló mellett ringatta a bölcsőt és szinte azonnal beleszeretett az aranyhajú, apró, hegyes fülű kisbabába.
— És mégis mihez kezdünk vele, Annika? — mormogta Lucia.
Regin leugrott a kandallópárkányról, ahol üldögélt, és felháborodottan kiabálta.
— Hogy hozhatsz ide közülük bárkit is, amikor tudod jól, hogy ők irtották ki a népemet?
Daniela, aki a bölcső mellett térdelt, olyan dolgot tett, amit szinte soha: sápadt kezével megérintette Annikát, aki beleborzongott a jeges érintésbe.
—A sajátjai között kell lennie. Ezt jól tudom.
Annika ellentmondást nem tűrően megrázta a fejét.
— Nézzétek a szeméti Nézzétek a fülét! Tündér! Valkűr!
— De a gonoszság a vérében van! — tiltakozott Regin. — Itt pusztuljak el, ha az előbb nem akart megharapni. Pedig még csak csecsemő. És máris vért iszik.
—Milyen bájos - szólt közbe Myst mintegy mellékesen. — Mi meg áramot eszünk.
A baba belekapaszkodott Annika hosszú copfjába, mintha azt jelezné, maradni szeretne.
— Heléna gyereke. Tudjátok, hogy milyen közel állt hoz¬zám. A levelében arra kért bennünket, hogy mentsük meg Emmaline-t a vámpíroktól. Fel fogom nevelni, és ha azt akarjátok, örökre elhagyom a rendet. De mostantól tekint¬sétek az én gyerekemnek.
Annikának most eszébe jutott, milyen szomorúan is hangzottak az ezt követő szavai.
- Megtanítom majd, hogy a valkűrök egykor milyen jó és nemes harcosok voltak, Mielőtt az idő megtizedelt bennünket. Sosem foga látni azokat a borzalmakat, amiket nekünk kellett. Megfogjuk védeni. - Annika szavaira mindenki elhallgatott. - Em¬maline Troy.
Annika felemelte a kislányt, és megpuszilta. -Most már csak az a kérdés, hogy hova rejtsük el a világ leggyönyörűbb vámpírját?
N'ix nagyot nevetett.
- Laissez les bon temps roulez...
- Oké, megvan - mondta Regin. - Lachlain, a lykae királya, körülbelül kétszáz évvel ezelőtt eltűnt. Felfris¬sítem kicsit az adatokat, mert nagyon úgy tűnik, hogy azóta előkerült. Szóval: bátor és elszánt, veszedelmes a csatában, és minden háborúban részt vett, amit valaha a lykae-k vívtak. És mégis miért? Kitüntetéseket gyűjt? Nem, ó-ó-ó, hölgyeim, jó lesz vigyázni. Ordas úr nem kispályázik. Amíg mancsaival vív, közben a fogával még kettétép egy-két embert.
- És mi a helyzet a családjával? - kérdezte Annika.
- Hol támadhatunk? Mi a gyenge pontja?
- Hát... nem maradtak túl sokan. Demestriu min¬denkivel végzett.
Amikor Regin elhallgatott, és tovább olvasott, Anni¬ka intett, hogy menjen tovább. Regin hirtelen felkiál¬tott.
- Szent Freya, az új-zélandi lányok rosszak. Azt írják, hogy bár ők személyesen még nem küzdöttek meg vele, látták, amikor vámpírokkal és barbárokkal harcolt csa¬ládjáért, és a harag szinte elvette az eszét. így egy képzett harcos könnyen elbánhat vele.
Kaderin egyik tőrét ölébe fektette, és elővette gyé-mánt fenőkövet.
Biztos, hogy bántotta. Ha azt hiszi, hogy Emma is a Hordához tartozik.
Fogalma sem volt, hogy Emma valkűr. Védeni akart minket. Szegény, buta kis vérszívóm.
- El tudjátok képzelni, szegény mennyire retteghet? -mormogta Lucia.
- Nehéz a szentek élete - sóhajtott N'ix. A szelíd, félénk Emma egy szörnyeteg markában... Annika keze ökölbe szorult, és két lámpa - amit épp az-nap javított meg a Szövetség mindenese a kéménnyel együtt - abban a pillanatban szétrobbant, és a szilánkok szerteszóródtak a levegőben. A valkűrök egyszerűen le¬hajtották a fejüket, majd megrázták a hajukat és folytat¬ták, amivel éppen foglalatoskodtak.
— Biztos, hogy mindez az Örökösödés miatt van. Beindult a gépezet. Más magyarázat nincs - jelentette ki Regin anélkül, hogy felnézett volna a monitorról.
Annika pontosan így gondolta. A lykae fejedelem pont most szabadult ki hosszú fogságából, Kristoff, a lázadó vámpírok parancsnoka öt évvel ezelőtt foglalta el a Horda főhadiszállását, és most katonákat küld Ameri-kába. Es a ghoulok, kegyetlen, bár néha zseniális vezető¬jükkel, új hadsereget építenek, és annyi embert fertőz¬nek meg, amennyit csak tudnak.
Annika az ablakhoz lépett és kinézett az éjszakába.
— Azt mondtad, Lachlainnek nem sok rokona ma¬radt. De akkor mégis ki?
Regin a füle mögé tette a ceruzát.
— Van egy öccse. Garreth.
-Jó. De honnan kerítsük elő ezt a Garreth-et? N'ix izgatottan tapsikolt.
- Én tudom! Én tudom! Kérdezzétek meg... Luciát. Lucia összeráncolta a szemöldökét, és lepisszegte Nixet, de látszott, hogy valójában nem haragszik.
- Ő az a lykae, aki két nappal ezelőtt megmentette az életünket - felelte nyugodtan.
Annika elfordult az ablaktól.
- Akkor, ebben az esetben nagyon sajnálom, hogy nincs választásunk.
Lucia kérdően nézett Annikára.
- Csapdába kell csalnunk.
- És mégis hogy? Garreth erős, és amennyire tudom, okos is.
- Tényleg ne haragudj, Lucia, de meg kell, hogy kér¬jelek, hogy tűnj el.












18. FEJEZET



Lachlain egész nap el sem mozdult Emma mellől. Árgus szemmel vizsgálta a vastag függönyöket, nehogy valahol véletlenül besüssön a nap, és rendszeresen ellenőrizte a lány sebeit.
Amikor látta, hogy nem a megfelelő tempóban gyó¬gyulnak, úgy döntött, nem kockáztat tovább. Karmával felsértette saját nyakát, majd felemelte Emma fejét, hogy megitassa.
A törékeny vámpír szelíden nyalogatta, és sóhajtozott álmában. Lachlain pedig - aki most már biztos volt ab¬ban, hogy bűbáj áldozata lett - úgy érezte, mintha a világon ennél semmi nem lenne természetesebb.
Délután, amikor Lachlain kicserélte a kötést, Emma sérülése sokkal jobban nézett ki, mint reggel.
Hogy a nehezén túljutottak, Lachlain szívéről nagy kő esett lett és végiggondolta mindazt, amit megtudott.
Most, hogy kiderült az igazság, teljesen máshogy nézett Emmára, bár érzései változatlanok maradtak. Már akkor beleszeretett, amikor még azt hitte, hogy a lány a Horda tagja. Ám most már azt is tudta, hogy nem a Horda tagja, és még csak nem teljesen vámpír.
A hosszú, magányos évek alatt rengeteget ábrándo¬zott jövendőbelijéről. Imádkozott, hogy intelligens legyen, szép és odaadó. Es most itt van mellette a félig¬vámpír, félig-valkűr Emma, aki még legmerészebb ál¬mait is felülmúlja.
De a családja... Lachlain nagyot sóhajtott. Igaz, so¬sem háborúzott velük, mert nem tartotta őket méltó el¬lenfélnek, sőt még csak nem is látott valkűrt közelről. Annyit tudott,hogy apró, furcsa, tündérszerű lények -gyorsak és vakmerők —, és mintha folyamatosan villám-lana körülöttük vagy bennük. A pletyka szerint erejüket az elektromosságból nyerik. Mások rendkívül intelligens¬nek tartották őket - ahogy ezt Emma esetében is felfe¬dezte. Ellentétben a lánnyal, legalább olyan erőszakosak és harciasak voltak, mint a vámpírok.
Bár a fáma kevés sebezhető pontjukról tudott, állító¬lag a csillogó tárgyak teljesen megbabonázták őket - és ők voltak a Szövetség egyetlen olyan tagjai, akik a bánat¬ba akár bele is tudtak halni.
Lachlain átfutotta a klán valkűrökről szóló feljegyzé¬seit, és megtalálta eredettörténetüket. A Szövetség sze¬rint ezer évvel ezelőtt Wódent és Freyát egy szűz harcos halálsikolya ébresztette fel évtizedes álmukból. Freyát lenyűgözte a szűz bátorsága és valahogy meg akarta őriz¬ni, így a két isten villámcsapást mért rá. A lány palotá¬jukban ébredt fel - gyógyultan, de továbbra is halandó¬ként -, hasában az első halhatatlan valkűr kislánnyal.
A következő években Freya és Wóden villáma szám¬talan haldokló asszonyra lesújtott a Szövetség legkü¬lönbféle lényei közül - Furie például részben fúria volt. A lányok Freya tündéri szépségét és Wóden eszét örö-költék. Mindehhez még hozzájárult az anya egyénisége és népének jellemzői. így minden lány különleges lett, ám erős érzelmi hatás alatt mindannyiuk szeme ezüstös fényben csillogott.
Mint Emmáé, amikor a karjából ivott.
Ha a legenda igaz volt, és miért ne lett volna igaz -akkor ez azt jelentette, hogy Emma az istenek... uno¬kája.
Es ő még azt gondolta, hogy a lány... nem méltó hoz¬zá. Egy erős lykae király egy nem megfelelő társsal sú¬lyosbítva.
Lachlain szégyenkezve megcsípte a homlokát, majd kényszeríttette magát, hogy tovább olvasson. A króni¬kában megtalálta azokat a valkűröket, akikről már hal¬lott Emmától. N'ix volt a legöregebb, és egyesek szerint jóstehetséggel bírt. A józan és megfontolt Luciát kiváló íjásznak tartották, aki állítólag leírhatatlan fájdalmat érzett, valahányszor elvétette a célpontot.
Furie, a valkűr királynő egy fedél alatt élt a szelíd Em¬mával még kislány korában. Most, sok valkűr azt gyaní¬totta, hogy Demestriu a tenger mélyén tartja fogva, örök kínszenvedésre ítélve. Lachlain, saját tapasztalatai¬ból kiindulva, esküdni mert volna, hogy jelenleg is ott fuldokol valahol a jeges sötétségben.
Lachlaint azonban leginkább a Reginről és Annikáról szóló bejegyzéseket találta elgondolkodtatónak. Regin anyjának egész népét kiirtotta a Horda. Annika, a kiváló stratéga és félelmetes harcos, egész életét a vámpírok el-leni harcnak szentelte.
Vajon mit gondolhatott Emma, amikor családja uj¬jongva ünnepelte a vámpírok ellen aratott győzelmei¬ket? Szomorkodott, szégyenkezett, kívülállónak érezte magát?
A valkűrök több évszázaddal idősebbek voltak, mint ő, Emma pedig azokhoz a lényekhez tartozott, akiket a
Szövetségben „másoknak" neveztek - vagy fajtán kí¬vülieknek. A lány valóban másnak számított az egész világon.
Talán erre vezethető vissza a bánat, amit a lány lelke mélyén érzett? Vajon a családja különbséget tett Emma és a Horda között? Erre a jövőben neki is oda kell majd figyelnie. Már így is rengeteget mocskolta előtte a vám-pírokat, és eszébe sem jutott, hogy ez a lánynak esetleg rosszul eshet.
Ami viszont a valkűrök javára írható, hogy mindig viszonylagos békességben éltek a lykae-kkal, mert az volt az elvük, hogy „az ellenségem ellensége a barátom".
Legalábbis amíg el nem kezdődött az Örökösödés. Amikor a Szövetség összes halhatatlanja harcba szállt a túlélésért.
De ez ezerszer jobb volt, mintha a családja a Hordá¬hoz tartozott volna. Bár így is adódnak majd problé¬mák.
A Szövetség tagjai rendszerint ugyanígy az örökké¬valóságig választottak társat maguknak. A vámpírok menyasszonyt, a démonok szeretőt, a fantomok ked¬vest, a vérfarkasok társat. Még a ghoul sem hagyta el azt a csapatot, amelyik megfertőzte.
A valkűrök nem ismerték ezt a köteléket.
Erejüket a rendjükből merítették, viszont távol tőle teljesen önállóan viselkedtek. Azt tartották róluk, hogy legtöbbre a szabadságot értékelik. Sosem tarthatsz magad mellett egy valkűrt, ha nem akarja — ezt még édesapja mondogatta. Pedig Lachlain pontosan erre készült.
Akkor is, ha a lány valószínűleg retteg tőle. Es a csa¬ládja nem is tudja, hogy Lachlain megtámadta. Csak azt gyanították, hogy úgy nyúlt hozzá, ahogy még soha senki.
De megtámadta. És újra meg fogja tenni a hold ha-
tása alatt. Mint minden vérfarkasnak, aki megtalálta társát, vágya erős lesz, önfegyelme szinte semmi. Legko¬rábbi emléke szerint, teliholdkor, illetve a szomszédos éjszakákon, mindenki elhagyta Kinevane-t, hogy a kirá¬lyi pár teljes egészében átadhassa magát a hold vonzásá¬nak.
Ha Emma is érezné ugyanazt az erőt és agressziót, ak¬kor valószínűleg nem ijesztené meg olyan nagyon. Meg¬próbálja majd valami biztonságos helyre zárni a lányt, akkor is, ha tudta, bárhol megtalálhatja.
Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha társa a klán tagja.
Igaz, akkor sosem ismerte volna meg Emmát...
Valamivel naplemente előtt két szobalány kopogta¬tott az ajtón, hogy kicsomagolják Emma ruháit.
— Mindenre nagyon vigyázzatok — mondta Lachlain, ahogy felkelt Emma mellől az ágyról. - Es még véletle¬nül se érjetek hozzá — tette hozzá, azzal magára hagyta a két izgatott lányt. Átküzdötte magát a vastag, nehéz függönyökön és kiment az erkélyre. Belenézett a leme¬nő napba, és tekintetét körbejáratta az otthonukon: a mezőkön, a dombokon és az erdőn. Remélte, majd Em¬ma is megszereti.
Amikor lement a nap, és Lachlain visszatért a szobá¬ba, a két lányt az ágy mellett találta: sutyorogtak és Em¬mát bámulták. De tudta, hogy nem mernének hozzá nyúlni - csak fiatal vérfarkasok voltak, és valószínűleg még sosem láttak vámpírt.
Lachlain éppen el akarta küldeni őket, amikor Emma kinyitotta a szemét, és felült - szinte felúszott. A szoba¬lányok felsikítottak rémületükben, Emma sziszegett, és a támlához lapult, ahogy a lányok kimenekültek.
Lachlain tudta, hogy nem lesz könnyű.
- Nyugi, Emma - mondta és mellé lépett. - Csak meg¬ijesztettétek egymást.
Emma ezután még hosszú percekig bámulta az ajtót, és csak azután nézett Lachlainre. Tekintete végigsiklott Lachlain arcán. Amennyiben lehet, még jobban elsá¬padt, majd elfordította fejét.
- Szépen gyógyulnak a sebeid.
Emma nem válaszolt, csak megsimogatta a férfi mell¬kasát.
- Ha újra iszol, teljesen rendbe jössz.
Lachlain a lány mellé ült, feltűrte az ingujját, de Em¬ma elhúzódott.
- Hol vagyok? - Emma körülnézett a szobában, te¬kintete végül a mahagóniágy lábán állapodott meg. Figyelmesen nézte a bonyolult faragásokat, majd meg¬fordult, és a háttámlán is alaposan megvizsgálta a jelké¬peket. A szobára sötétség borult, csak a tűz világított, a figurák pedig mintha életre keltek volna.
Az ágyat Lachlain születésekor kezdték el faragni, de nem neki, hanem a társának. A férfi gyakran feküdt pontosan ott, ahol most Emma, és nézte lenyűgözve az aprólékosan kidolgozott motívumokat, miközben a jövendőbelijéről ábrándozott.
- Kinevane-ben vagy. Ne félj. Itt senki és semmi nem bánthat.
- Mindet megölted?
- Persze.
Emma elégedetten bólintott.
- Mit akartak? Van valami ötleted?
- Tőlem kérdezed? - Emma megpróbált feltápász¬kodni.
- Mégis mit csinálsz? Felejtsd el! - mondta Lachlain, és visszanyomta a lányt az ágyba.
- Haza kell telefonálnom.
- Tegnap beszéltem velük.
Emma szeme elkerekedett megkönnyebbülésében.
- Esküszöl? És mikor jönnek értem?
Lachlain csalódottan látta, a lány mennyire örül sza¬badulása hírének - de nem hibáztatta. - Beszéltem An¬nikával és mindent tudok. Tudom, hogy mi vagy.
- És azt is mondtad, hogy te mi vagy? - komorodott el Emma arca.
Lachlain bólintott, Emma pedig elfordult, méghozzá - a férfi legnagyobb meglepetésére - égő arccal. Lachlain igyekezett elfojtani haragját.
- Miért, ezt szégyellned kell előttük?
- Persze hogy szégyellnem.
- Mert szerinted szörnyeteg vagyok - csikorgatta Lach¬lain a fogát.
- Mert ellenség vagy.
- Soha semmi bajom nem volt a családoddal.
- A klán sosem harcolt a nagynénéim ellen? - vonta össze Emma a szemöldökét.
- Csak az utolsó Örökösödésben. Mintegy ötszáz év¬vel ezelőtt.
- És hányat öltél meg közülük?
- Soha életemben nem öltem valkűrt - válaszolta Lach¬lain őszintén. Bár, az is igaz, hogy főleg azért nem, mert idáig még eggyel sem találkozott.
- És, mi a helyzet azzal a dologgal. Ott benned? Készül mostanában valamire?





























19. FEJEZET


Emma teste jeges verítékben úszott, akárhányszor eszé¬be jutott a vámpírtámadás.
Legnagyobb szerencsétlenségére most már pontosan tudta, hogy néz ki Lachlain, ha átalakul. Mintha egy ré¬gi, szemcsés filmet vetítenének rá, amely burokként ve¬szi körül, és mögüle egy nyers, brutális vadállatkandikál elő, amely őt személyes tulajdonának tekinti.
Erre most a lény ágyában fekszik. ,
- Emma, amit tegnap éjjel láttál, az nem én vagyok.
A kandalló lángja árnyékot vetett Lachlainre, mint¬egy emlékeztetőül a tegnap éjszakára. - Az csak egy egész kis részem, és tudom irányítani.
-Tudod? Emma lassan bólintott.
- Akkor tehát tudatosan támadtál rám a mezőn és a fogadóban? Meg akartál fojtani?
Lachlain zavartan pislogott, Emma legalábbis így gondolta.
- Valamit el kell neked mondanom. Azt már tudod, hogy foglyul ejtettek a vámpírok, azt viszont nem, hogy... meg is kínoztak. És ez eltorzította az egész gon¬dolkozásomat, a viselkedésemet... az egész valómat.
Emma sejtette, hogy megkínozták, de azt nem, hogy hogyan.
- Mit csináltak veled?
- Nem - rázta meg Lachlain a fejét és összeszedte ma¬gát. - Sosem terhelnélek a részletekkel. Te pedig miért nem mondtad meg, hogy félig valkűr vagy?
- Nem mindegy? Attól még ugyanúgy vámpír va¬gyok, a nagynénéim pedig az ellenségeid.
- Tévedsz! Sosem harcolnék picike tündérek ellen, akik ráadásul egy másik kontinensen laknak - tiltako¬zott Lachlain.
Leereszkedő hangsúlya felért egy beismerő vallomással.
- Annika mikor jön értem? Lachlain tekintete összeszűkült.
- Megígérted, hogy teliholdig velem maradsz.
- Te nem... akkor Annika nem is jön értem? - kap¬kodta Emma a levegőt.
- Most nem.
Emma először azt hitte, a férfi viccel. Aztán rájött, hogy egyáltalán nem.
- Ezt nem hiszem el! Mivel közel kétszáz évre kivon¬tak a forgalomból, most elmondom, mi az ábra! Első szabály: ha Emmát majdnem megölik a vámpírok, akkor befejezed a túszejtősdit, és azonnal elengeded! Kettő - folytatta Emma, és felemelte két ujját, ha esetleg a férfi mégsem értené. - Most, hogy a nagynénéim már tudják, hogy mi vagy, megölnek, ha nem küldesz azon¬nal haza. Szóval, én a helyedben nem sokat tétováznék, mert biztos, hogy mindjárt itt lesznek.
- Szeretettel várom őket, feltéve, ha idetalálnak.
A férfi hajthatatlanságától Emma érezte, hogy az ajka megremeg.
- Elszakítanál a családomtól, pont amikor a legna¬gyobb szükségem lenne rájuk?
Egy forró könnycsepp gördült végig arcán. Régebben Lachlain utálkozva nézte a könnyeit. Most viszont... szinte fájdalommal a tekintetében... és odanyúlt, hogy letörölje.
- Ha haza akarsz menni, nem tartóztatlak, mindössze néhány napot kérek.
Emma már nem titkolta, mennyire haragszik.
- Miért, azon mi múlik? - kérdezte. -Én is pontosan ezt kérdezhetném.
A lány összeszorította a fogát és megpróbált se nem sírni, se nem kiabálni.
Lachlain két keze közé fogta az arcát, megsimogatta hüvelykujjával, és mély, dörmögő hangján így szólt:
- Kislány, ezt a rövid időt ne veszekedéssel töltsük. Hadd mutassam meg inkább Kinevane-t. — Az ablakhoz lépett, elhúzta a vastag függönyt, majd a tiltakozásával mit sem törődve, karjába kapta a lányt és a tágas szobán keresztül kisétált vele az erkélyre.
- Meg fogsz lepődni. Ez itt még mind az enyém. Se¬hol egy szupermarket.
Odakint a hold egy hatalmas kastély felett ragyogott, megvilágította az ősi falakat és a vadregényes kertet. A leszálló köd a tenger illatát sodorta a levegőben.
Lachlain valahova a távolba mutatott.
- Innen nem láthatod a birtokot körbevevő falat, de tudnod kell, bárhova mész is a kertben, biztonságban vagy.
A mellvédre ültette a lányt, aki lábát azonnal a már¬ványoszlopokba akasztotta, annak ellenére, hogy a férfi szorosan tartotta a derekánál fogva.
Bár a mozdulat nem tetszett Lachlainnek, nem szólt egyetlen szót sem, mindössze annyit kérdezett:
- Na, mit szólsz?
A lykae fejedelmet birodalma szemmel láthatóan jo¬gos büszkeséggel töltötte el. A kastély homlokzatát egy-egy kiálló téglaborda törte meg, amely harmonizált az ablakok, a sétányok, sőt még a hatalmas kandalló díszí¬tésével is. A kerten látszott, hogy nagy gondot fordíta¬nak rá, és hogy a kastély többi szobáját is olyan nagystí¬lűén rendezték be, mint Lachlainét. Kinevane maga volt a megtestesült fényűzés. Emma valkűr tulajdonságai nem tudtak ellenállni ennyi csodának.
- Nos? - Lachlain izgatottnak tűnt. Azt akarta, hogy tessen a lánynak.
A lány megfordult, és felnézett a holdra, a fák fölé.
- Azt hiszem, már tényleg csak néhány nap van teli¬holdig.
Amikor visszanézett, látta, hogy Lachlain keze ökölbe szorult.
Emma hátrasimította a haját, koszosnak érezte.
- Zuhanyozni akarok! - jelentette ki, és Lachlain vál¬la fölött bekandikált a szobába, hogy felderítse, merre van a fürdőszoba.
Fészkelődött, hogy kiszabadítsa a derekát a férfi szo¬rításából, majd leugrott a párkányról.
- Segítek. Még gyenge vagy...
- Zuhanyozni! Egyedül! - csattant fel Emma, ahogy bevonult a hatalmas, ám modern fürdőszobába. Ahogy villámgyorsan bezárta maga mögött a súlyos ajtót, el¬borzadva látta, hogy a körme piszkos.
Kibújt az ingből, amelybe Lachlain öltöztette - egyik új szerzeményébe és a mellkasát díszítő csúnya sebhe¬lyekre meredt. A látványtól önkéntelenül is megszédült. Soha többet nem felejti el, hogy nézett rá a vámpír közvetlenül azelőtt, hogy a karmát belévájta. Felidézte, hogy megbánta, hogy lefejelte. Most lesz nemulass, su¬hant át az agyán még utoljára, amikor meglátta lendülő kezét. Miért provokálta?
Emma kinyitotta a zuhanyt, megvárta, amíg a víz gő¬zölögni kezd, majd alálépett. Hajából keskeny, vörös patak csörgedezett, ahogy az alvadt vért kimosta belőle. Nézte, és beleborzongott. Három vámpír! A vörös víz csak keringett és keringett a lefolyó körül. Miért provo¬káltam?
De ki maradt életben?
A papírforma szerint neki kellett volna meghalnia. De nem halt meg. Túlélte.
Összeráncolta a homlokát. Túlélte a vámpírokat. És a napot. És a lykae támadását. Mindezt egyetlen hét alatt! Félelmei, amelyeket évtizedek óta hordozott magában -Emma a szájába harapott -, egy csapásra semmivé fosz¬lottak.
- Emma, hadd segítsek! - szólalt meg egy jól ismert hang mellette.
A lány felkapta a fejét.
- Ideje lenne befektetned egy zárakat gyártó cégbe! Azt mondtam, egyedül!
Lachlain bólintott.
- Igen. Te azt mondod, menjek, de én mégis mara¬dok! Tudod! Ez a mi kis játékunk. - A hangja nyugodt¬nak tűnt, és bár amit mondott, teljesen abszurdnak tet¬szett, volt benne némi logika.
Lehetnék kicsit egyedül? Nem... Emma felkapott egy samponos flakont, pontosabban saját samponos flakon¬ját, amit már valaki, aki biztosra vette, hogy marad, ki¬pakolt csomagjából. Teljes, újdonsült erejéből a férfihez vágta. Lachlain félreugrott, épphogy ki tudta kerülni, a flakon pedig kirepült a szobába, majd egy nagyot csat¬tant. A hangtól a lány elégedetten elmosolyodott. Miért provokálta?
Mert jobban érzi magát tőle.
Lachlain összeráncolta homlokát.
- Még a végén újra megsérülsz!
Emma a balzsamért nyúlt.
- De csak utánad.



Amikor meglengette a másik flakont is, Lachlain in¬gerülten bólintott.
- Rendben.
Ahogy az ajtót becsukta maga mögött, arra gondolt, hogy hát igen, még szoknia kell, hogy nem teheti min¬dig azt, amit akar. Ráadásul a saját otthonában!
Amikor meglátta, hogy Emmának pont egy felbe¬csülhetetlen értékű tükröt sikerült összetörnie, amely már évszázadok óta díszítette Kinevane falait, és valószí¬nűleg ritkaságnak számított az egész világon, Lachlain vállat vont. Legalább kezdi visszanyerni az erejét.
A következő negyedórában fel-alá járkált az előcsar¬nokban. Amíg megpróbálta feldolgozni a helyzetet, amelybe a lány kényszeríttette, azon gondolkozott, ho¬gyan vegye rá, hogy újra igyon belőle. Ha vére ilyen jó-tékonyan hat rá, nem hagyhatja annyiban. És nem is fogja!
Emma dühös volt, minél előbb viszont akarja látni családját, amiért a maga részéről nem hibáztatta. Ám nem küldhette haza. És hogy elkísérje? Nem, arról szó sem lehet. Hiszen nem bánthatott egyetlen valkűrt sem, még önvédelemből sem.
Sajnálta, hogy ilyen szigorúan kell bánnia a lánnyal, különösen azok után, amin Emma az elmúlt néhány napban keresztülment, de nem tehetett mást.
Amikor visszatért a szobájukba, Emma már lezuha¬nyozott és felöltözött - mint aki éppen indulni készül.
- Te mégis mit csinálsz? - támadt rá Lachlain. - Ágy¬ban kellene lenned! Azonnal feküdj vissza.
- Gondoltam, kicsit körülnézek. Azt mondtad, biz¬tonságos.
- Persze hogy az. Megmutatom...
- Fogd már fel végre, hogy szeretnék kicsit egyedül lenni! Csak azért, mert még négy éjszakát itt kell marad¬nom, nem ülök végig melletted!
Lachlain megragadta Emma könyökét.
- De először iszol!
- Engedj el! - mondta Emma vészjósló tekintettel.
- Innod kell Emma! — mennydörögte Lachlain.
- Kopj le rólam, Lachlain!— sikította a lány és kitépte karját a férfi szorításából. Amikor az utánanyúlt, Emma villámgyorsan megütötte. Lachlain csak az utolsó pil¬lanatban tudta elkapni a csuklóját.


Lachlain - egy mély, vészjósló morgás kíséretében -megragadta Emma tarkóját és a falhoz szorította.
-Mondtam már, hogy erről szokj le! Legközelebb nem leszek ilyen kíméletes!
Emma gőgösen felszegte az állát, bár magában azért imádkozott, hogy Lachlain szeme ne villogjon ilyen ha¬ragosan.
- Egyetlen ütéssel végezhetnél velem.
- Sosem tennék olyat - felelte Lachlain reszelős han¬gon. Előrehajolt és ajkával súrolta Emma ajkát. - Min¬den egyes alkalommal behajtok rajtad egy csókot.
Emma érezte, hogy mellbimbója megkeményedik, és gyűlölte, hogy képtelen uralkodni a testén - sőt mintha Lachlainnek nagyobb hatalma lenne felette, mint saját magának. Még az elmúlt éjszakák pánikja és kavarodása ellenére is elég, ha Lachlain megérinti az ajkával, és ő máris kívánja. Annak ellenére, hogy igazából retteg a belsejében rejtőző valamitől. Mi van, ha az akkor tör elő belőle, amikor éppen szeretkeznek? A puszta gondolat¬tól elfordult tőle.
- Tudom, hogy egy csókkal nem érnéd be. Azért kényszerítesz, hogy teliholdig itt maradjak? Hogy lefe¬küdhess velem! - Pont úgy, ahogy előre figyelmeztette.
- Igen, nem tagadom. Valóban kívánlak.
- És mi van, ha azt mondom, oké. Essünk túl rajta, most rögtön. Akkor holnap hazaengednél?
Lachlain elgondolkozott.
- Lefeküdnél velem, csak azért, hogy pár nappal ko¬rábban hazamehess? - Az ajánlat mintha megbántotta volna. - Testedet a szabadságért?
- Miért ne? — kérdezte Emma halkan, szinte suttogva. - Emlékezz vissza, hogy Párizsban is mindent megtet¬tem a zuhanyban, csak azért, hogy hazatelefonálhassak.
Lachlain elfordult, bár a lány még látta, ahogy arca fájdalmasan megrándul. A kandallóhoz sántikált, majd lehajtotta a fejét és a tűzbe bámult. Emma még sosem látott senkit, aki ilyen elmélyülten bámult volna. Ébe¬ren. Amíg legtöbben révedezve néztek a lángokba, Lachlain nem. Figyelő szeme ide-oda cikázott, mintha olvasna a tűzből.
- Őszintén sajnálom, ahogy bántam veled, de nem engedhetlek el. Most, ha akarsz, kimehetsz sétálni a kertbe, de figyeltetni foglak.
Sétálhat a kertben. Bár odakint teljes sötétség honolt, és Emmának elvileg félnie kellett volna, amióta csak megérezte a tenger illatát, égett a vágytól, hogy minél előbb körülnézhessen. És különben is, nem oda tarto¬zik? Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra, kisétált a teraszra, egy elegáns mozdulattal fellibbent a korlátra, és eltűnt a fák között.
- Úgyis tudom, hogy még hajnal előtt itt kaparod majd a küszöbömet — szólt utána Lachlain búcsúzóul.





















20. FEJEZET



Ahogy kitette lábát a házból, Emma érezte, hogy máris a nyomába szegődik valaki vagy valami a ködben.
Ezek szerint Lachlain nem viccelt. Diszkrétnek jóin¬dulattal sem nevezhető személyiségét figyelembe véve, valószínűleg kémeket küldött utána. Egy büszke, dina¬mikus, független nő biztos, hogy kikérné magának sze-mélyiségi jogainak ilyen durva megsértését. Emma? Ő vállat vont és arra gondolt, hogyha esetleg ez a hely még¬sem annyira biztonságos, ahogy azt Lachlain állítja, és a vámpírok újra támadnak, majd beugrik a kémek mellé a bokorba.
Többet nem is foglalkozott a kérdéssel, hanem felfe¬dezőútra indult az erdőben. Hamarosan egy kis épület¬hez ért, amelyet vadvirágok vettek körül, amelyek napközben valószínűleg gyönyörűek lehettek a nap-fényben, most viszont csak fonnyadtán kókadoztak. Pont lekéstem. Eletem története.
A látvány azonban még így, a sötétben is lenyűgöző¬nek tűnt, a köd borította tóval — vagy lochal -, kicsit a saját otthonára emlékeztette.
Emma lehunyta a szemét az otthona gondolatára.
Mit nem adna, ha újra családjával lehetne. Annyira hiányzott például a tegnap esti Xbox éjszaka. Ma este pedig lovagolni menne az öbölbe.
Emma felszökkent a házikó kerítésére, lassan elindult körbe-körbe, miközben kitárt karral egyensúlyozott, és végiggondolta az elmúlt napok eseményeit. Utazása előtt mindig valami többre vágyott. Azóta viszont rá-jött, hogy milyen jól is ment a sora, annak ellenére, hogy valamiért egész életében egyedül volt, és mindennél job¬ban vágyott egy társra. Most viszont, hogy egy makacs, erőszakos férfival volt, aki foglyul ejtette, úgy gondolta, hogy a párkapcsolatokat alaposan túlértékelik.
Igen, néha előfordult, hogy kívülállónak érezte magát - fogalma sem volt, hogyan viselkedjen, amikor nagy¬nénjei például a vámpírokat szidták -, de ez ritkán for¬dult elő. Persze, gonosz nyelvük elől nem menekülhe¬tett, de senki más sem. Ahogy például Myst sem, akit néhány évvel azelőtt, amikor beleszeretett a vámpírtá¬bornokba, elneveztek Mystynek, a vámpírok babájá¬nak, és olyan vicceket költöttek róla, hogy hogyan vá-lasztod le Mystet egy vámpírról? Feszítővassal.
Emma eltátotta a száját meglepetésében. Nagynénjei talán kicsit máshogy bántak vele, de sosem úgy, mint idegennel. Lehet, hogy csak saját szorongásait vetítette rájuk? Újra felidézte a napot, amikor megégette a kezét, és most azt is máshogy látta. Bár az emlék most is felka¬varta, felfigyelt két olyan elemére is, amelyek korábban elkerülték a figyelmét. Regin például lélekszakadva ro¬hant utána, és egész teste remegett a rémülettől, Furie pedig kijelentette, hogy Emma éppen olyan, mint ők.
Emma elmosolyodott. Furie mondta ezt. A király¬nőjük.
Izgatott lett, és alig várta, hogy újra otthon lehessen.
Tudta, hogy most már mindent más szemmel nézne. Most értékelné azokat a dolgokat, amelyeket eddig ma¬gától értetődőnek tekintett - vagy egész egyszerűen észre sem vett. Lefekvéskor a kabócák ciripelését akarta hallani az öbölben és a családja sikoltozását. Saját taka¬róival akart feküdni a szép baldachinos ágya alatt, nem pedig Lachlain robusztus ágyában. Ott úgy érezte, hogy azok a faragott jelképek egy ősi legendát mesélnek el, és Freya úgy segítse, mintha ő is a történet részese lenne...
Emma szórakozottan végighúzta kezét a kerítésen, és egy hatalmas szálka fúródott tenyerébe. Régebben elsír¬ta volna magát fájdalmában. Most egyszerűen sóhajtott. Minden relatív. Ahhoz képest, hogy a mellkasát nemrég felszántották, mint valami búzaföldet, ez igazán sem¬miségnek számított.
Emma oldalra hajtotta a fejét, bámulta a szilánkot, és összerándult a feltoluló emlékektől. Aznap megint Lachlainről álmodott.
Almában újraélte utolsó... szeretkezésüket, a férfi nézőpontjából.
Ahogy a fehér szilánk mellől csorgó piros kis vércsí¬kot bámulta, újra a fogadóban volt, és érezte, ahogy a darabokra tört ágytámla szilánkjai a tenyerébe fúród¬nak. Ő azonban nem törődött a fájdalommal. Tudta, hogy nem veheti el a kezét.
Két párhuzamos vágy munkált benne: egyik, hogy megérintse Emmát, másik, hogy kiérdemelje a bizal¬mát. Emma érezte, hogy Lachlain mennyire szeretné megérinteni - érezte, ahogy elborítja a vágy, hogy bele-hatoljon -, és beismerte magának, hogy fordított eset¬ben ő biztos, hogy nem törődött volna adott szavával.
Szinte beleszédült, elborította Lachlain kínzó éhsége, megzavarta, hogy látja a szoba mintás tapétáját a meny¬nyezeten, amikor a férfi hátrafeszítette a fejét és teljes erőből küzdött azért, hogy ne élvezzen el.
De a haja ráomlott, és a csípője fel és alá járt alatt, fá¬radhatatlanul, melle mellkasához feszült. Erezte, ahogy mohón, teljes erőből szívja a vérét és tudta, vége...
Emma megingott, amikor hirtelen kilépett az emlék¬ből, és hunyorgott egyet.
Lachlain úriemberhez méltóan viselkedett. Megtar¬totta szavát, pedig majd belepusztult. Emma legszíve¬sebben újraélte volna azt az éjszakát, és megadta volna neki, amire olyan kétségbeesetten vágyott. De nem tud¬ta, mert ez csak egy álom volt. Vagy egy emlék. Leesett a kerítésről. Ösztönösen négykézlábra érkezett, és bele¬mélyedt a földbe.
Akárcsak a nyakláncos álom.
Lassan megőrül. Úgy végzi, mint Ni'x, aki olyan dol¬gokat látott, amelyeket nem lett volna szabad.
Lachlain, mit tettél velem?
Ott ült a vizes fűben, az idegen országban, nézte a csillagokat, és úgy érezte, egész addigi élete darabokra hullott. Es nem volt senki, akinek mindezt elmondhat¬ta volna.

Emma nem tért vissza hajnalban.
Bár az őrök látták, ahogy visszamegy a kastélyba, sőt be is zárták a kaput utána, ám Lachlain csak egy rettene¬tes, szorongásokkal teli óra múlva találta meg a tisztító¬szeres szekrényben, ahol összekuporodva aludt a lépcső alatt. Vajon tudta, hogy az ammónia- és bútorfényszag megzavarja a férfi érzékeit?
Most viszont, hogy meglátta a porban vacogó lányt, Lachlain aggodalma azonnal dühvé változott.
- Az istenit, Emma - csikorgatta a fogát, miközben felnyalábolta. Mégis mit képzelt? Tisztázni fogja vele a szabályokat, és ha a lány nem hajlandó...
Abban a pillanatban napsütés árasztotta el az előcsar¬nokot. Lachlain egy sarokba ugrott Emmával, hogy tes¬tével védje.
- Csukd be a kibaszott ajtót!
- Elnézést — szólalt meg egy ismerős hang a háta mö¬gött, és az ajtó becsapódott. - Nem tudtam, hogy vám¬pír van nálad. Igazán szólhattál volna.
Lachlain megfordult, és a félhomályban legrégebbi barátját, Bowent fedezte fel. A viszontlátás örömét né¬mileg beárnyékolta az a tény, hogy utolsó találkozásuk óta Bowe ijesztően lefogyott. Valamikor Lachlainhez hasonló termettel bírt, most azonban sovány volt és beteges külsejű.
-Azt gondoltam, annál nagyobb meglepetés ma nem is érhet, hogy élsz és hazajöttél, de úgy látom, tévedtem - mondta Bowe, miközben közelebb lépett és elképedve bámulta Emmát, sőt még a haját is megfogta, és megbi-rizgálta az állát.
- Igazi szépség. Kicsit piszkos.
- Igen, mert ma reggel a lépcső alatt aludt. Lachlain megrázta a fejét, mint aki nem is érti ezt a
furcsa hóbortot.
- Bemutatom Emmaline Troyt. A királynédat. Bowe összeráncolta homlokát. Azóta nem tanúsított
ilyen heves érzelmet, hogy a társa elhagyta.
- Egy vámpír királyné? A sors csúnyán elbánt veled. Bowe továbbra is leplezetlen érdeklődéssel bámulta a
lányt, mit sem törődött Lachlain rosszalló tekintetével.
- Hegyes a füle?
- Félig valkűr - magyarázta Lachlain. - A rendjük¬ben nevelkedett, elrejtve a Horda elől.
- Érdekes fordulat, sok mindenről lemaradtam -vont vállat Bowe, de nem firtatta a kérdést.
Emma megborzongott, és az arcát Lachlain mellkasá¬ba fúrta.
Bowe figyelmesen nézte a barátját.
- Még sosem láttalak ennyire kimerültnek. Menj, fürdesd meg a kis... valkűrödet és feküdj le.
És, bár még reggel nyolc óra sem volt, hozzátette:
- Én viszont iszom egy whiskyt.


Lachlain megbolondult, vonta le a következtetést Bowe, aznap délután.
Miközben újabb pohár whiskyt töltött magának, Bowe beismerte, hogy ő lenne az utolsó, hogy megkér¬dőjelezze azt a tényt, hogy egy társ valami más, de ez azért mégis túlzás. Nem élt a világon két nagyobb ellen¬ség, mint a vámpírok és a vérfarkasok, erre Lachlain pont közülük választ egyet. Jó, akkor egy felet.
Bárhol töltötte is az elmúlt százötven évet, biztos, hogy nem ép elmével került ki onnan...
Bowe felemelte az arcát, gondolataiból a konyha felől érkező illatok zökkentették ki. A személyzet minden egyes tagja a közelgő teliholdra készült: takarított, fő¬zött, mosott és csomagolt, hogy elhagyják a kastélyt. A szagok a gyerekkorát idézték, amikor a konyha volt a kedvenc helye. Most viszont nem is emlékezett, mikor evett utoljára. Talán el kellene kérnie a vámpír adagját. Észre sem fogja venni.
Lachlain szigorú arccal üdvözölte barátját, amikor visszatért a dolgozószobába.
- Úristen, reggel óta iszol? Csináltál ma valami mást is?
- Mi mást tehetnék? Mindig is Kinevane-ben volt legjobb a pia. Semmi sem változott.
Bowe csordultig töltött egy poharat és Lachlainnek nyújtotta.
Lachlain elfogadta, majd leroskadt íróasztala mögé és még fáradtabbnak tűnt, mint korábban, bár ruhája gyűrött volt, mintha csak most kelt volna fel. A nyakán két apró sebhely látszott. Nem. Kizárt, hogy beleegyezett volna. Mi a jóisten történhetett vele ? Nem, egy pohár biz¬tos, hogy nem elég, gondolta Bowe és barátja elé tolta az egész üveget.
Amikor Lachlain kérdően felhúzta a szemöldökét, Bowe így szólt:
- Az az érzésem, hogy szükséged lesz rá, amikor el¬mondod, hogy hol a jó szagú úristenben voltál, hogy év¬tizedeken át hiába kerestünk. — Amikor rájött, hogy mérgesnek hangzik, hirtelen elhallgatott. Talán mégsem kellene Lachlaint hibáztatni azért, hogy eltűnt.
- Sosem találtatok volna meg. Ahogy én sem Heatht - felelte Lachlain, és hangja elkomorult, mint mindig, amikor eszébe jutott legkisebb öccse.
Bowe megrázta a fejét. Heath vesztét saját forrófejű-sége okozta. Elindult, hogy megbosszulja apjuk halálát, hiába figyelmeztették, hogy azok közül, akik fegyvert fogtak Demestriura, még soha senki nem tért vissza. Lachlain nem akarta elhinni, hogy öccse meghalt.
- Helvitában voltál? -Egy ideig.
- Nem volt ott?
- Nem fogták el élve - felelte tompán. Arckifejezése maga volt a puszta fájdalom.
- Nagyon sajnálom, Lachlain. - Egy hosszú, néma perc múlva Bowe összeszedte magát és megtörte a csendet. - Azt mondtad, hogy egy ideig.
- Aztán Demestriu a katakombák mellett döntött.
- Katakombák?
A Szövetségben keringtek bizonyos pletykák arról, hogy a Horda örökkévaló tüzet üzemeltet Párizs alatt, és ott kínozza a halhatatlanokat, akik soha nem pusztul¬nak bele teljesen. Bowe gyomra felkavarodott, túl sok alkoholt ivott.
Amikor Lachlain nem felelt, csak ivott, Bowe arca megfeszült.
- Akkor igaz a tűz? És mennyi ideig?
- Tíz évet a tömlöcben, a többit ott.
Ez már tényleg sok volt Bowe-nak. Felhajtotta italát és maga elé rántotta az üveget.
- Hogy a picsába nem golyóztál be? Ennyi ideig?
- Hát igen, mindig lényegre törően fogalmaztál -Lachlain előrehajolt, összeráncolt homlokkal, mintha keresné a szavakat. - Amikor megszöktem, nagyon rossz állapotban voltam. Percenként dührohamot kaptam, törtem-zúztam magam körül, alig voltak világos pilla¬nataim. Aztán megtaláltam Emmát.
- És hogy tudtál kiszabadulni?
Lachlain habozott, majd felhajtotta nadrágja szárát. Bowe előrehajolt, majd füttyentett egyet.
- Levágták?
- Szorított az idő. A tűz éppen alábbhagyott, és érez¬tem, hogy Emma ott van a közelben. — Felemelte az üve¬get és jól meghúzta. - Nem akartam elveszíteni... Azok után, amennyit kerestem.
- Inkább... levágtad a lábad?
- Ja.
Amikor Bowe látta, hogy Lachlain mindjárt földhöz vágja a poharat, gyorsan témát váltott.
- És jól kijöttök? - Azok után, amit tettek veled.
- Először rettegett tőlem. Újra és újra dührohamot kaptam. De azt hiszem, a helyzet még súlyosabb lett volna, ha nincs ott. Akkor talán rendbe sem jövök. Em¬ma megnyugtat, és mivel főleg vele foglalkozom, nem rágódom egyfolytában a múlton.
A szépség, aki megszelídíti a szörnyeteget?
- És hol találtad meg ezt a te Emmaline Troyodat? Annyi évszázad után? Hol bujkált a királynéd?
- Nem is élt. Csak hetven évvel ezelőtt született. Bowe szeme elkerekedett.
- Ilyen fiatal? És pont olyan, ahogy elképzelted?
- Sokkal több. A legmerészebb álmaimat is felülmúl¬ja. - Lachlain beletúrt a hajába. - Egész egyszerűen hi¬hetetlen. Nagyon okos, és olyan csavaros a gondolkozá¬sa, hogy sosem tudom kiismerni. És annyira gyönyörű és titokzatos, és még soha senki hozzá foghatóval nem találkoztam. - Újra nagyot kortyolt italából, ezúttal azonban lassabban. - És minél többet értek abból, amit mond, kezdek rájönni, hogy ráadásul a humora is re¬mek - folytatta, majd szórakozottan elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna Emma valamelyik szipor¬kázó megjegyzése.
- Erre egyáltalán nem is számítot¬tam, de nagyon örülök neki - tette hozzá végül.
Bowe tudta, hogy Lachlainnak valami rendkívüli do¬logban lehet része, hogyha a kiszabadulása után máris mosolyog. Elképesztő, gondolta Bowe, és átértékelte korábbi álláspontját. Nem, a barátja nem őrült. Odavan Emmáért. Megtalálta a társát.
- Szóval, mi a szándékod? Étkezés és hasonlók. Ott akadhatnak gondok?
- Belőlem iszik. Soha még egyetlen más élőlényből nem ivott.
Bowe, bár észrevette a nyomokat, mégis meglepődött.
- Szóval akkor nem öl?
- Soha - jelentette ki Lachlain büszkén. - Én is ag¬gódtam emiatt, de Emma nagyon szelíd - a légynek sem tudna ártani. Alig tudtam kierőszakolni, hogy igyon belőlem.
- Akkor ezért nem gyógyul normálisan a lábad - von¬ta le Bowe a következtetést.
- Hidd el. Semmiség.
- És milyen, ha iszik?
Amíg Lachlain a válaszon gondolkozott, Bowe meg¬előzte.
- Értem, az arcod mindent elárul, hiába is titkolnád. Szentséges Krisztus! Lachlain élvezi.
Lachlain megtörölte a száját.
- Maga a dolog... kimondottan kellemes. És... össze¬köt bennünket. Közelebb hoz. Én legalábbis úgy ér¬zem... Azt hiszem, én jobban akarom, mint ő - ismerte be halkan.
Megőrül érte. Lehet, hogy vámpír, de Bowe irigyelte az érzést.
- És az ifjú halhatatlan hogyan fogadta a végzet dön¬tését, hogy ő lesz a királynéd?
- Még nem tudja. Nem örülne - tette hozzá Bowe elképedt arckifejezését látva. - Ahogy mondtam, nem bántam vele... túl kedvesen. Nem tiszteltem és nem rej¬tettem véka alá, mennyire gyűlölöm a fajtáját. Most sze¬retne minél előbb hazamenni, és nem is hibáztatom.
- Nem értem, miért nem jelölted meg.
- Nem tehetem. Évszázadokig tervezgettem, hogyan kényeztetem és védelmezem majd a társam, és ehhez ké¬pest alig néhány nap alatt sikerült Emma életét pokollá tennem.
- De akkor miért kiabáltál vele például ma reggel is,
Lachlain? - Bowe szeme összeszűkült. -Tudod jól, hogy abból semmi jó nem származhat.
- Aggódtam és dühös lettem. De már elmúlt.
- Ha nem jelölöd meg - elveszítheted.
- Ez történt Mariah-val is?
Lachlain hibát követett el, nem kellett volna szóba hoznia a lányt. Mariah Bowe szerelme volt, egy töré¬keny tündérlány, aki meghalt, miközben a férfi elől menekült.
Amikor Bowe szeme haragosan megyillant, Lachlain így szólt:
- Tudom, hogy sosem beszélsz róla, de van valami, amiről tudnom kellene? Hogy ne essek én is ugyanabba a csapdába?
- Emma más, és soha nem is lesz olyan, mint mi. Ne legyél makacs és ostoba. Ne próbáld kényszeríteni, hogy olyan legyen, mint mi - mondta Bowe, majd halkan hozzátette: - Mert még a végén úgy jársz, mint én.
Lachlainnek a nyelve hegyén volt a válasz, de habo¬zott.
- Mi van? Folytasd nyugodtan!
- Hogy bírod ki? Már ennyi ideje? Most, hogy már tudom, mit vesztettél el, egész biztos, hogy nem tud¬nám végigcsinálni.
Bowe felvonta a szemöldökét.
- Én meg nem hiszem, hogy kibírtam volna ép el¬mével a tűzben évtizedeken át. Mindenkinek megvan a maga keresztje — és megvonta a vállát.
De mindketten tudták, hogy a kettő nem ugyanaz. Bowe akár a poklot is megjárná boldogan, csak hogy Mariah-t visszaszerezze.
- Gondolod, hogy Mariah talán...? - kezdte Lach¬lain, de nem fejezte be a mondatot. - De láttad, hogy meghalt, nem?
Bowe elfordult, de még előtte látszott, hogy az arcá¬ból kifut minden szín.
- En... temettem el - felelte alig hallhatóan. Valóban így történt, és Bowe tudta, hogy társa meghalt. Igaz, azt is, hogy a Szövetség működése kiszámíthatatlan, és sza¬bályai gyakran változnak. Azóta mindennapjait azzal töltötte, hogy megtalálja a módot, amivel a lányt vissza¬hozhatta.
Mi mást tehetne?
Lachlain kitalálta, mi jár barátja fejében.
- Nem hozhatod vissza - jelentette ki szigorúan. Bowe a szemébe nézett.
- Lehetetlen megszökni a vámpíroktól. Lehetetlen, hogy egy lykae-nak vámpír legyen a társa. Nincs félig vámpír, félig valkűr lény. Es különben is. Ki vagy te, hogy megmondd, mi lehetséges?
Lachlain nem válaszolt, és Bowe biztos volt abban, hogy válaszát őrültségnek vagy gyávaságnak tartja.
- Igazad van - mondta végül, barátja legnagyobb meglepetésére. - Rengeteg megmagyarázhatatlan dolog történik körülöttünk. Ha két héttel ezelőtt azt mondtad volna, hogy a társam vámpír, biztos hogy betegnek tar¬tottalak volna.
- Úgyhogy ne aggódj miattam. Anélkül is van elég bajod. Harmann mondta, hogy két napja még a vám¬pírok is rajtatok ütöttek.
Lachlain bólintott.
- Mostanában megszaporodtak a vámpírtámadások a valkűrök ellen. Lehet, hogy Emma kell nekik.
- Elképzelhető. Évszázadok óta még csak nem is hal¬lottam más vámpírnőről.
- Még eggyel több ok, hogy kiirtsam a Hordát. Nem engedem, hogy elvigyék.
- Mit akarsz csinálni?
- Visszamegyünk a katakombába, és megvárjuk az őrséget. Elkapjuk őket és kiszedjük belőlük, hol van Helvita.
- Már többször kínoztunk vámpírokat, de ezt az in¬formációt soha nem árulták el.
Lachlain arcvonásai megkeményedtek, és szeme ha¬ragosan villogott.
- Elég sok mindent tanultam a kínzásról.
Lehet, hogy Lachlain teste szépen gyógyult, belül azonban kegyetlenül gyötrődött. Igaza volt. Ha nem találkozik Emmával, talán már... De mi történik, ha itt hagyja a lányt, és elmegy bosszút állni?
- Benne vagy egy jó kis háborúban?
- Mikor nem? - felelte Bowe flegmán. - Bár talán nem kellene ennyire kapkodni. Ennyire sürgős, hogy máris itt hagynád az új társad?
- Mondtam már, hogy igyekszem nem egyfolytában a múlton rágódni, de ha meggyőztem Emmát, hogy maradjon velem, nem halogathatom tovább a bosszú¬mat.
- Értem.
- Tudom, hogy megérted. De a tűzben mindennap megesküdtem magamnak, hogyha kiszabadulok, száz¬szorosan megtorlom. Nem szeghetem meg. - A pohár szétpattant a kezében. A férfi nézte a csillogó üvegszilán¬kokat, és hozzátette: - Csak ezért bírtam ki.
- Lachlain, tudod, hogy rám számíthatsz. Ahogy Garreth-re és a többiekre is. De semmi esélyünk. Amed¬dig ezek ide-oda repkednek, teljesen mindegy, hogy hányszoros túlerőben vagyunk, csak veszthetünk.
- Túlerőben vagyunk?
- Bizony. Százezerszer többen.
Lachlain hitetlenkedő arckifejezését látva, Bowe meg¬magyarázta:
- Jót tesz a klánnak, hogy egy kontinens választja el a Hordától. Minden úgy megy, mint a régi szép időkben, egy családban hét-nyolc gyerek, sőt valahol tíz is szüle¬tik. Amerikával az egyetlen probléma az ott székelő két valkűrrend. - Bowe gúnyosan elmosolyodott. - Csak, hogy tudd, a jövendő anyósodék nem nagyon szeretik a konkurenciát.
- Ne is mondd - sóhajtott Lachlain.
- Apropó, ha én, aki pedig alig járok emberek közé, még én is hallottam, hogy nagy események készülnek a kastélyban, akkor biztos vagyok benne, hogy mások is. Nincs sok időd. Nem tudod valahogy kibékíteni?
- Két nappal ezelőtt majdnem megfojtottam. Ál¬momban - ismerte be Lachlain őszintén.
Bowe felszisszent, nemcsak a tettől, hanem Lachlain kézzel tapintható szégyenétől is.
- Ugyanazon az éjszakán, amikor a vámpírok ránk tá¬madtak, és végignézte, ahogy átalakulok.
- Édes Krisztusom. És hogy bírta?
- Halálra rémült, természetesen. Most még jobban irtózik tőlem. - Lachlain egyik kezével megmasszírozta a nyakát.
- Miért nem mondasz el neki őszintén mindent?
- Soha. Túlságosan fájdalmas lenne neki. Érzem, hogy előbb-utóbb elfogad és megszeret, de több időre van szükségem. Bárcsak valahogy felgyorsíthatnám a folyamatot.
Bowe kiitta az italát, majd elmerengett az üres pohár felett.
- Itasd le. A halandók mindig azt csinálják. Egyetlen éjszaka alatt túljutna a gátlásain.
Lachlain majdnem elvigyorodott, amikor látta, ba¬rátja egyáltalán nem viccel.
- Gondolod, akkor sikerülne?
- Miért ne?
Lachlain megrázta a fejét.
- Nem, csak végszükségben.
Odakint lassan besötétedett és Lachlain egyre sűrűb¬ben pillantott az ablak felé.
- Menj. Legyél mellette, ha felébred - mondta Bowe. Lachlain bólintott és felállt.
- Tényleg jobb, ha ott vagyok. Igaz, az én drága szerelmem jobban szeret a földön aludni, de sikerült meggyőznöm. Többet már nem.
- Te rohadt szuka! - sikította ekkor egy női hang a tornácon.