Claudia Gray - Evernight /6-10.fejezet/

Hatodik fejezet
A RIVERTONI KIRUCCANÁS UTÁN ÚGY ÉREZTEM MAGAM, MINT EGY BOLOND, aki egy kis semmiségért dobta el Lucast.
Azok a munkások ittak. Különben is négyen voltak, ő meg csak egyedül. Talán kénytelen volt megmutatni, hogy komolyan gondolja, ha nem akarta, hogy péppé verjék. Ha nem volt más választása, akkor én milyen jogon ítélem el érte?
– Kizárt dolog – mondta Raquel, amikor másnap a parkban sétálva elmeséltem neki a történteket. Már egyetlen levél sem maradt zöld, s a távoli hegyek bíborvörösben és aranyszínben pompáztak. – Ha egy srácról kiderül, hogy erőszakos, ott kell hagyni. És kész. Örülj, hogy tanúja lehettél annak, amikor el-vesztette a fejét, még amikor a dühe nem ellened irányult.
Raquel hevessége meglepett.
– Ez úgy hangzott, mintha tudnád, miről beszélsz.
– Miért, te soha nem nézel dokumentumfilmeket? – Raquel nem nézett a szemembe, csak a csuklóján levő fonott karkötő-vel babrált. – Ezt mindenki tudja. Az a férfi, aki üt, rossz em-ber.
– Tudom, hogy túlreagálta. De kizárt dolog, hogy engem bántani tudna.
Raquel vállat vont, és szorosabbra fogta magán az iskolai blézert, mintha fázna, pedig nem is volt olyan hideg odakint. Először jutott eszembe, hogy vajon csendes viselkedése és fiús megjelenése nem csupán eszköz-e arra, hogy elterelje magáról a figyelmet.
– Soha senki nem hiszi, hogy történhet valami rossz, amíg meg nem történik. Mellesleg egyfolytában azt hajtogatta neked, hogy mindenki milyen szemét, és hogy nem kellene barátkoz-nod a szobatársaddal, és gyakorlatilag senki mással sem, igaz?
– Hát... igen, de...
– Csak semmi de! Lucas megpróbált elszigetelni téged min-denkitől, hogy nagyobb legyen a hatalma feletted – ingatta a fejét Raquel. – Jobb lesz neked nélküle.
Tudtam, hogy téved Lucasszal kapcsolatban, de azt is tud-tam, hogy nekem magamnak sincs halvány fogalmam sem róla, mit tegyek.
Vajon miért kezdte kritizálni a szüleimet? Csak egyszer lá-tott bennünket együtt, a moziban, amikor barátságosak és nyi-tottak voltak vele. Állítólag az első napi tessék-lássék szökési kísérletem miatt, de ezt nem igazán hittem el. Ha gondja volt anyuval és apuval, annak valami bizarr, paranoiás oka lehetett, amivel jobb, ha nem foglalkozom.
Kigondoltam mindenféle magyarázatot. Talán volt előttem barátnője, valaki Európában, valószínűleg egy elegáns, kifino-mult ízlésű lány, aki beutazta a világot, s akinek a szülei szno-bok és igazságtalanok voltak. Kitiltották Lucast a házból, talán még azt is megtiltották neki, hogy találkozzon a lányukkal, és most ezért nyalogatja a sebeit és bizalmatlan velem szemben.
Ez az elképzelt történet cseppet sem tett jót nekem. Először is megsajnáltam miatta Lucast, mintha megértettem volna fur-csa viselkedését, pedig nem is. Ráadásul bizonytalannak érez-tem magam a fantáziám szülte kifinomult, európai barátnőjéhez képest. Istenem, mennyire szomorú dolog az, ha az ember fe-nyegetve érzi magát olyasvalakitől, aki nem is létezik?
Azt hiszem, addig nem is tudtam, milyen fontossá vált Lu-cas a számomra, amíg össze nem vesztünk, és valós okom nem lett távol maradni tőle. A kémiaóra az egyetlen, amire együtt jártunk, minden nap egy merő kínszenvedés volt. Ha a köze-lembe került, mintha tűz gyúlt volna egy hideg szobában. En-nek ellenére sosem szóltam hozzá, és ő sem hozzám, tisztelet-ben tartva a hallgatást, amit kértem és fenn is tartottam. El nem tudtam képzelni, hogy ez neki fájdalmasabb, mint nekem. A logika szerint jobban jártam, ha otthagyom, de a logika nem számított. Egyfolytában hiányzott, s úgy tűnt, minél többet mondogattam magamnak, hogy felejtsem el, annál jobban vágytam rá, hogy vele legyek.
Vajon ő is így érez? Nem tudhattam. Csak abban voltam biztos, hogy téved a szüleimmel kapcsolatban.
– Hogy érzed magad, Bianca? – kérdezte anyu kedvesen, miközben leszedtük az asztalt a vasárnapi vacsora után.
Nem aludtam jól, nem nagyon ettem, és leginkább csak a fe-jemre akartam húzni a takarót az elkövetkezendő nagyjából két évben. De életemben először nem akartam elmondani nekik a titkomat. Lucas tanárai voltak, és nem lenne korrekt elmondani a szüleimnek, hogy mivel gyanúsítja őket. Mellesleg arról kezdtem volna beszélni nekik, hogy szakítottunk, még mielőtt járni kezdtünk volna, a veszteség érzése még jobban elhatalma-sodott volna rajtam. – Jól.
A szüleim összenéztek. Látták, hogy hazudok, de nem akar-tak faggatni.
– Tudod mit? – indult el apu a lemezjátszó felé. – Ne menj még le!
– Komolyan? – Normális esetben a vasárnapi vacsorára az a szabály vonatkozott, hogy nem sokkal azután, hogy befejező-dött, vissza kellett mennem a kollégiumba tanulni.
– Tiszta az éjszaka, és azt gondoltam, talán szeretnél egy ki-csit teleszkópozni. Különben is éppen Frank Sinatrát akartam feltenni. Tudom, hogy szereted az öreg kék szeműt.
– A Fly Me to the Moon-t! – kértem, és néhány másodperc múlva Frank Sinatra már énekelte is nekünk. Megmutattam a szüleimnek az Androméda galaxist. Mondtam nekik, hogy in-duljanak a Pegazustól felfelé, majd északkeletre, amíg meg nem látják annak a messzi-messzi milliárdnyi csillagnak a puha, elmosódott izzását. Azután hosszú ideig bogarásztam a kozmoszt. Minden ismerős csillag egy-egy rég elvesztett barát volt.
***
Másnap, útban történelemórára, ugyanabban a pillanatban vet-tem észre Lucast a folyosón, amikor ő is engem. Az ólomüveg ablakokon beszűrődő napfény őszi színei megvilágították az arcát, s nekem úgy tűnt, még sosem nézett ki ennyire jól.
Amikor azonban összefonódott a tekintetünk, a pillanat el-veszítette szépségét. Lucason látszott a fájdalom és az elve-szettség, és én is pontosan így éreztem magam az étterem óta – és egy rettenetes másodpercig lelkiismeret-furdalásom volt, mert tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki. Az ő szemében is látszott a lelkiismeret-furdalás. Azután összeszorította az áll-kapcsát, és kissé behúzott vállal elfordult tőlem. Pár másodperc múlva már el is nyelte az egyenruhás tömeg. Még egy láthatat-lan ember az Evernightban.
Talán megint arról győzködte magát, hogy jobb távolságot tartani mindenkitől. Emlékeztem rá, hogy hogyan viselkedett, amikor együtt voltunk – annyival boldogabban, lazábban, sza-badabban –, és utáltam az elképzelést, hogy miattam fordult el újra a világtól.
– Lucas megállás nélkül senyved a szobánkban – tudatta ve-lem később Vic, amikor összefutottunk a lépcsőn. Kivételesen normálisan volt felöltözve, legalábbis bokától felfelé, mert a lábán levő piros Converse egyértelműen nem tartozott az egyenruhához. – Különben is hangulatember a srác, de ez most rosszabb. Pokoli kedve van. Megarossz. Extrémpocsék – mondta, és karjával egy ikszet mutatott, hogy így is hangsú-lyozza mondanivalóját.
– Azért küldött, hogy a nevében tárgyalj velem? – próbáltam úgy felelni, hogy könnyednek hangozzon. Nem hinném, hogy valami jól sikerült. A hangom olyan reszelős volt, hogy bárki megmondta volna, még egy olyan mit sem sejtő ember is, mint Vic, hogy nemrég sírtam.
– Nem ő küldött. Nem olyan – vont vállat Vic. – Csak kí-váncsi voltam a dráma okára.
– Nincs dráma.
– Már hogy ne lenne dráma, csak nem mondod el nekem, de semmi vész. Mi közöm hozzá?
Csalódott voltam. Dühös lettem volna, ha Lucas küldi Vicet, hogy győzködjön a nevében, de lehangoló volt rájönnöm, hogy küzdelem nélkül elenged.
– Oké.
Vic oldalba bökött.
– De mi ketten azért továbbra is barátok maradunk, ugye? A váláskor közös felügyeletet kaptok. És bőséges láthatást.
– Válás? – Akaratom ellenére elnevettem magam. Csakis Vic képes egy rossz első randi utórengéseit válásnak titulálni. Azelőtt nem mondhatni, hogy kifejezetten barátok lettünk vol-na, így a „továbbra is” némileg túlzás volt, de erre kár lett volna rámutatni. Különben is kedveltem. – Persze hogy barátok maradunk.
– Szuper. Errefelé össze kell fogniuk a fura szerzeteknek.
– Fura szerzetnek neveztél?
– A legmagasabb rang, amivel felruházhatlak. – Kinyújtotta a kezét, miközben a folyosón mentünk, mintha így fogadná be az egészet: a magas mennyezetet, a sötét, kacskaringós famun-kát, mely minden termet és ajtót körülvett, a homályos fényt, ami beszűrődött a régi ablakokon, és hosszú, szabálytalan csí-kokat vetett a padlóra. – Ez a hely minden furcsaságot felül-múl. Vagyis ami itt furának számít, máshol normális. Én min-denesetre így látom.
– Azt hiszem, mondasz valamit – sóhajtottam.
Abban egyértelműen igaza volt, hogy szükségem volt annyi barátra, amennyit csak szerezni tudtam az Evernight Akadémi-án. Nem mintha bármikor is jól éreztem volna magam itt, de a rövid, Lucasszal töltött idő megtanított arra, hogy milyen érzés, ha az ember nincs elkeserítően egyedül. A tudat, hogy mennyi-vel jobb lehetett volna, még annál is elviselhetetlenebbé tette ezt a barátságtalan és ijesztő helyet, mint amilyen valójában volt.
Az évszakok változása sem segített. Az iskola gótikus épü-letének nyomasztó hatását eddig a burjánzó borostyán és a lan-kás pázsit némileg enyhítette. A keskeny ablakok és a furcsán színezett fény nem volt képes teljesen kizárni a késő nyári nap-fény ragyogását. Most azonban korábban sötétedett, amitől az Evernight elszigeteltebbnek tűnt, mint valaha. Ahogy egyre hi-degebb lett, állandóan hűvös volt az osztálytermekben és a kol-légiumi szobákban, és néha olyan érzésem támadt, mintha az ablakok jégvirágai örökre belevésődtek volna az üvegbe. Még a szép őszi levelek is magányos, borzongató hangon suhogtak a szélben. Már elkezdtek hullani, csupaszon hagyva az első ága-kat, mintha pucér karmok kaparnák a szürke, felhős eget.
Azon tűnődtem, hogy vajon az iskolaalapítók azért találták-e ki az őszi bált, hogy felvidítsák a diákokat ebben a borongós évszakban.
– Nem hinném – mondta Balthazar, akivel egy asztalnál ül-tünk a könyvtárban. A szerencsétlen kimenetelű rivertoni este óta ez volt az első alkalom, hogy megkért, tanuljunk együtt. A régi sulimban nem tanultam együtt senkivel, mert a tanulás ál-talában dumálásba és ökörködésbe fulladt, s így a házi feladat elkészítése még tovább tartott. Jobban szerettem letudni a házi feladatomat, és kész. De kiderült, hogy Balthazar is pont így érez, és az azóta eltelt két hétben sok időt töltöttünk együtt, egymás mellett dolgozva, úgy, hogy órákig alig szóltunk egy-máshoz. A beszélgetés csak akkor kezdődött, amikor már a könyveinket pakoltuk el.
Az a gyanúm, hogy az iskola alapítói szerették az őszt. Sze-rintem előhozza az Evernight valódi karakterét.
– Épp ezért kell a felvidítás. Vigyorogva dobta vállára bőr iskolatáskáját.
– Bianca, nem ez a világ legrosszabb iskolája – Balthazar viccelődött, de láttam, hogy őszintén aggódik. – Bárcsak job-ban éreznéd itt magad!
– Akkor már ketten vagyunk – pillantottam a sarok felé, ahol néhány perccel korábban Lucast láttam olvasni. Még mindig ott volt, bronzszínű haja csillogott a lámpafényben, de még csak felénk sem nézett.
– Megszerethetnéd a sulit, ha adnál neki legalább egy ap-rócska esélyt – nyitotta ki előttem Balthazar a könyvtár ajtaját. – Egy kicsit több energiát kellene befektetned. Igyekezz jobban megismerni a többieket!
Szemrehányó pillantást vetettem rá.
– Mint például Courtney-val?
– Helyesbítek: igyekezz jobban megismerni a megfelelő tár-saságot!
Amikor Balthazar a „megfelelő társaságról” beszélt, nem a leggazdagabbakra vagy a legmenőbbekre gondolt, hanem azok-ra, akiket talán érdemes megismerni. Eddig a tömegből az egyetlen, akit úgy tűnt, érdemes ismerni egyáltalán, épp maga Balthazar volt, ezért úgy éreztem, nem is olyan rossz az ará-nyom.
– Szerintem az Evernight nem való akárkinek – ismertem be. – Abban biztos vagyok, hogy nekem nem való. Tudom, hogy nem véletlenül vagyok itt, de örülni fogok, ha végre leérettsé-gizek.
– Én is, de nekem más okom van rá. – Balthazar lassan ment az oldalamon, óvatosan kimérve hosszú lépteit, hogy le ne ma-radjak. Néha elcsodálkoztam, milyen nagy – magas, széles vál-lú, erős felépítésű –, és furán remegni kezdett a gyomrom egy picit. – Az Evernightban úgy érzem, mintha képes lennék meg-érteni az egész világot. Mintha uralkodhatnék rajta. Minden új tantárgy, minden találmány amiről tanulok, egyre jobban fel-lelkesít, s alig várom, hogy saját kezűleg kipróbálhassak min-dent.
Lelkesedése nem volt elég ahhoz, hogy megkedveljem az iskolát, de legalább elmosolyodtam, amit mintha már időtlen idők óta nem tettem volna.
– Hát, legalább egyikünk boldog.
– Remélem, hamarosan mindketten boldogok leszünk – fe-lelt Balthazar halkan. Sötét szeme áthatóan fürkészett, amitől megint elkezdődött bennem az a meleg remegés.
Elértünk a lányok épületszárnyát jelző boltívhez, ő pedig megállt, pontosan a határon. El tudtam képzelni a tizenkilence-dik században, annyira csupa udvariasság volt, és mosoly csik-landozta az ajkamat, amikor elképzeltem, ahogy csípőből meg-hajol.
Balthazar mintha mondani akart volna valamit, de ebben a pillanatban odajött hozzánk Patrice, aki biztosan maga is készen volt a házi feladattal.
– Jaj, Bianca, hát itt vagy? – könnyedén karon ragadott, mintha a legjobb barátnők volnánk. – Meg kell magyaráznod nekem a modern technológiából kapott legújabb feladatot. Képtelen vagyok kibogozni.
– Hát... jó – feleltem, miközben már vonszolt is végig a fo-lyosón, én pedig visszanéztem Balthazarra, és intettem neki. Úgy tűnt, inkább szórakoztatja az eset, mint hogy bosszantaná.
– Éppen beszélgettünk – motyogtam Patrice-nek.
– Észrevettem – súgta. – Így legalább azt kívánja majd, bár-csak tovább beszélgethetett volna veled. Így hamarabb vissza-tér hozzád.
– Komolyan?
– Tapasztalataim szerint elég jól beválik. Mellesleg tényleg szükségem van rá, hogy elmagyarázd.
Nem ez volt az első alkalom, hogy korrepetálnom kellett Patrice-t, és az sem az első alkalom volt, hogy azon morfondí-roztam, vajon miért is jelentkeztem erre a tantárgyra egyáltalán.
– Nem gond – sóhajtottam.
Patrice kacarászott, s egy pillanatra jóformán kislányos volt.
– Ha az én véleményemre vagy kíváncsi, szerintem Balthazar itt a legvonzóbb pasi. Nem éppen az esetem, de azok a vállak! Azok a sötét szemek! Magadhoz képest egész jól kifogtad.
– Csak barátok vagyunk – tiltakoztam, miközben visszaér-tünk a szobánkba.
– Csak barátok. Hmmm – Patrice szeme csillogott a vidám-ságtól. – Vajon ezzel Courtney is egyetértene?
Felemeltem a kezemet, és megpróbáltam berekeszteni a pár-beszédet, még mielőtt még kínosabb lesz, mint eddig volt.
– Ne szólj erről Courtney-nak, jó? Semmi szükségem a ve-szekedésre.
Felvonta a szemöldökét.
– Miről ne szóljak neki? Mintha azt mondtad volna, nincs semmi említésre méltó.
– Ha azt akarod, hogy segítsek megírni a házit, befejezed a témát. Méghozzá most azonnal.
Kissé sértődötten vont vállat.
– Ahogy akarod. Én a helyedben örülnék, ha egy Balthazar típusú srác figyelmét felkeltettem volna. De beszéljünk inkább a leckéről!
Őszintén szólva egy kicsit tényleg büszke voltam rá, hogy Balthazar kedvel. Nem voltam meggyőződve arról, hogy több is akart lenni, mint a barátom, de néha egyértelműen flörtölt velem. A Lucasszal történt zűrzavar után jó érzés volt, hogy flörtöl velem, mintha valóban szép és izgalmas volnék, nem pedig egy félénk, esetlen lány a sarokban.
Balthazar jóindulatú és okos volt, spéci humorérzékkel. Mindenki kedvelte, valószínűleg azért, mert mintha ő is min-denkit kedvelt volna. Még Raquel is, aki gyakorlatilag minden-kit rühellt, köszönt neki a folyosón, Balthazar pedig mindig visszaköszönt. Nem volt se beképzelt, se rideg. És valóban el-képesztően jól nézett ki.
Gyakorlatilag minden meg volt benne, amire egy lány csak vágyhatott. Csak nem ő volt Lucas.
A régi sulimban mindig a tanárok készítették a dekorációt Halloweenre. Narancssárga műanyag tököket tettek az abla-kokba, arra várva, hogy megteljenek karamellával és savanyú cukorkával, és minden falon kartonpapír boszorkányok repked-tek. Tavaly az igazgatónő cukorkának látszó égősort is füg-gesztett az irodája ajtaja fölé, amin zöld, remegő betűkkel az is szerepelt, hogy „Hu!” Mindig giccsesnek és mesterkéltnek éreztem, és soha eszembe sem jutott, hogy egy nap megszere-tem.
Az Evernightban senki nem tett fel díszeket.
– Talán úgy gondolják, a vízköpő szörnyek már így is elég félelmetesek – vélte Raquel ebéd közben.
Eszembe jutott az ablakom előtti vízköpő, és megpróbáltam elképzelni, milyen lenne cukorka formájú égősorral feldíszítve.
– Igazad lehet. Ha az ember iskolája már eleve egy nyirkos, félelmetes, pokoli várbörtön, akkor felesleges volna a halloweeni dekoráció.
– Kár, hogy nem rendezünk kísértetházat. Eljöhetnének a rivertoni kisgyerekek. Egy hétvégén át játszhatnánk az ördögök és démonok szerepét. Egyik-másik seggfejnek nagyjából elég lenne, ha önmagát adná. Gyűjthetnénk pénzt az iskola javára.
– Nem hinném, hogy az Evernight Akadémiának szüksége lenne több pénzre.
– Igazad van – ismerte be. – De talán gyűjthetnénk valami jótékonysági célra. Mondjuk, egy segélyvonal létrehozására, vagy az öngyilkosság megelőzésére, vagy valami. Nem hinném, hogy ezek közül sokakat izgat a jótékonyság, de szerintem megtennék, mert jól mutatna a felvételinél az életrajzukban. Ezek közül a gazdag tyúkok közül egy sem beszél a főiskoláról, mert tutira felveszik őket a Harvardra, a Yale-re, vagy mit tu-dom én hova, hiszen az egész családjuk oda járt. De azért csak be kell adniuk a felvételi lapot. Akkor meg ugye ráharapnának az ötletre?
Lelki szemeim előtt képek vibráltak: pókhálók a lépcsőkön, őrült röhögés visszhangzik a nagyteremben, és a félelemtől tág-ra nyílt szemű kisgyerekek, ahogy Courtney vagy Vidette meg-lengeti hosszú fekete körmét a fejük felett.
– Ezzel már elkéstünk. Halloween két hét múlva lesz. Talán majd jövőre.
– Ha jövőre is visszajönnék, kérlek, lőj le! – morgott Raquel, és ledobta magát az ágyra. – A szüleim azt mondják, bírjam ki, mert ösztöndíjjal vettek fel ide, és különben kénytelen lennék visszamenni a régi, állami sulimba, ahol a bejáratnál metáldetektorok vannak, és nem foglalkoznak külön a tehetsé-gekkel. De én gyűlölöm ezt itt. Gyűlölöm.
Megkordult a gyomrom. A tonhalsaláta és a keksz, amin Raquellel megosztoztunk, egyáltalán nem csillapította az éhsé-gemet. Ennem kell valamit a szobámban, de nem akartam meg-sérteni.
– Javulnia kell.
– Te tényleg hiszel benne?
– Nem. – Zord arckifejezéssel néztünk egymásra, aztán ki-tört belőlünk a nevetés.
Amikor végül elhalkult a nevetésünk, kiabálást hallottam a folyosó túlsó végéről. Raquel nem messze lakott a központi fo-lyosótól, ami a lányok hálószobáit összekötötte az osztályter-mekkel. Mintha onnan jött volna a lárma.
– Figyu, hallod ezt?
– Aha – Raquel feltámaszkodott a könyökére, és figyelt. – Szerintem verekednek.
– Verekednek?
– Ezt nyugodtan elhiheted olyasvalakinek, aki a legdurvább bostoni sulihoz szokott hozzá. Én aztán felismerem a verekedés zaját.
– Gyere! – felkaptam az iskolatáskámat, és már indultam is kifelé az ajtón, de Raquel megragadta a pulóverem ujját.
– Mit művelsz? Nem akarunk semmibe belekeveredni. – Tágra nyílt szemmel nézett rám. – Ne keresd a bajt!
Igaza volt, de képtelen voltam hallgatni rá. Ha verekedés, meg kellett bizonyosodnom róla, de tutira, hogy Lucas nem keveredett bele.
– Maradj, ha akarsz! Én megyek. Hagyott elmenni.
A kiáltások, vagyis inkább sikolyok forrása felé indultam. Courtney hangja hallatszott, amint azt kiáltja, sőt sikoltja:
– Csináld ki!
– Srácok, hé, srácok! – visszhangoztak Vic szavai a folyo-són. – Fejezzétek be!
A torkomban dobogott a szívem, amikor befordultam a sar-kon és megláttam, ahogy Erich éppen behúz egyet Lucasnak.
Lucas hátratántorodott, és fenékre esett az egész iskola előtt. Az evernightos fazonok röhögni kezdtek, Courtney pedig még tapsolt is. Lucas szája csupa vér volt, ami erősen elütött sápadt bőrétől. Amikor észrevette, hogy én vagyok, akire felnéz, szo-rosan lehunyta a szemét. Talán a szégyen jobban fájt, mint az ökölcsapás.
– Ne sértegess még egyszer! – parancsolta Erich. Felemelte a kezét, és úgy tanulmányozta, mintha elégedett lenne a mun-kájával. Az ujjaira Lucas sötét vére kenődött. – Vagy legköze-lebb végleg elhallgattatlak.
Lucas felült, és elszántan bámult Erichre. Különös csend szállt a tömegre, mintha minden sokkal komolyabbá vált volna, mintha a harcnak nem lenne vége, hanem csak most kezdődött volna. Mégsem félelmet éreztem, hanem várakozást. Lelkese-dést. A bűnhődés iránti vágyat.
– Legközelebb teljesen máshogy fog végződni.
– Na, persze – gúnyolódott Erich. – Legközelebb tényleg fájni fog. – Azzal elvonult. Courtney úgy nézett rá, mint egy hódító hősre. A többiek követték. Mindenki más elsietett, mie-lőtt odaérhetett volna egy tanár. Csak Vic és én maradtunk.
Vic ott térdelt Lucas mellett.
– Megjegyzem, elég szarul festesz.
– Kösz, hogy olyan finoman közölted velem. – Lucas nagy levegőt vett, majd feljajdult. Vic segített neki feltámaszkodni, aztán adott neki egy összegyűrt papírzsepit, mert ömlött a vér az orrából.
Fogalmam sem volt, mit mondjak. Csak arra tudtam gon-dolni, milyen rémesen néz ki Lucas. Erich egyértelműen meg-adta neki. A pizzériában történtek óta mindig úgy gondoltam Lucasra, mint egy sokkal durvább fiúra, olyasvalakire, aki csak úgy buliból keveredik verekedésekbe. Most pedig megint bu-nyózott. Ez azt bizonyítja, hogy igazam volt? Vagy az, hogy ennyire ellátták a baját, éppen azt bizonyítja, hogy végül nem is olyan kemény legény?
– Jól vagy? – kérdeztem végül.
– Hát persze – felelt, fel sem nézve. – Elvégre az embernek csak egy vagy két zápfogra van szüksége, a többi tartalék.
– Kiverte a fogadat? – sápadt el Vic.
– Az egyik egy kicsit meglazult, de azt hiszem, megmarad. – Elhallgatott, majd így szólt hozzám: – Megmondtam neked, hogy egyszer ez lesz.
Megmondta, hogy egy nap kitaszított lesz az Evernightban. És ez a nap valóban eljött. De miért tesz úgy, mintha az én ér-dekemben hagyott volna magamra? Én voltam az, aki otthagyta őt.
– A lényeg az, hogy rendben vagy – mondtam, és megint otthagytam, miközben ő még mindig a földön feküdt. Talán ezúttal észreveszi, hogy ki hagyta ott a másikat.
Zavar és szomorúság szállt meg, amitől lógott a vállam és elszorult a torkom. Olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy megéreztem a saját vérem ízét. Ettől megerősödtem, de még mindig képtelen voltam visszamenni Raquel szobájába. Nem voltam felkészülve a kérdéseire. Elindultam a könyvtárba, hogy elbújjak a következő fél órára, vagy amíg politológiára nem kell mennem. Biztosan találok valami olvasnivalót, talán egy csil-lagászati könyvet, vagy legalább egy divatlapot. Ha egy időre elbújok egy könyv mögött, talán jobban fogom érezni magamat.
Ahogy az ajtó felé tartottam, az kinyílt, s megláttam Balthazart. Muris pillantással nézett végig a folyosón.
– Tiszta a terep?
– Tessék?
– Feltételeztem, hogy elbújtál, amíg Lucas és Erich királyi csatája zajlik.
– A csatának vége – sóhajtottam. – Erich győzött.
– Sajnálattal hallom.
– Tényleg? Azt hittem, legtöbben nem kedvelik Lucast.
– Nyilvánvalóan nagy bajkeverő – felelt Balthazar. – De Erich is az, és Erich oldalán már állnak mások. Azt hiszem, minden küzdelemben inkább az esélytelen oldalára állok.
Nekidőltem a falnak. Már most olyan kimerült voltam, mintha nem is kora délután, hanem éjfél lenne.
– Néha akkora itt a feszültség, hogy csodálom, ha nem törik darabokra ez az egész épület, mint az üveg.
– Akkor lazíts! Ne tanulj egy ideig! – győzködött Balthazar.
– Nem tanulni jöttem. Azt hiszem, csak el leszek itt.
– El leszel a könyvtárban? Oké. Tudod mit? – Kicsivel kö-zelebb hajolt hozzám. – Gyakrabban kellene szórakoznod.
Túlságosan pocsékul éreztem magam ahhoz, hogy nevessek, de azért elmosolyodtam.
– Az nem kifejezés.
– Akkor hadd javasoljak valamit! – Épp csak annyi ideig bi-zonytalankodott, hogy megsejtsem, mire készül, majd megfogta a kezemet. – Gyere el velem az őszi bálba!
Patrice minden utalása és vicce ellenére sem hittem soha, hogy Balthazar el fog hívni. Ő volt a legcsinosabb srác az egész iskolában, és bárkit elhívhatott volna. És bár jól kijöttünk egymással és barátok voltunk, és nem mondhatnám, hogy hi-degen hagyott, álmomban sem tudtam elképzelni ezt a pillana-tot.
És azt sem hittem volna, hogy első reakcióm az lesz, hogy nemet mondok.
De ez hülyeség volt. Csakis azért akartam visszautasítani Balthazar meghívását, mert még mindig abban reménykedtem, hogy valaki más is elhív, pedig az a valaki soha nem fog, mert most már véglegesen ellöktem magamtól.
Balthazar gyengéden nézett le rám, reménykedő, barna sze-mekkel. Nem mondhattam mást, mint, hogy:
– Nagyon szívesen.
– Szuper. – Mosolyától még mélyebb lett állán a gödröcske. – Jól fogjuk érezni magunkat.
– Kösz, hogy elhívtál. Hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Itt én vagyok a szerencsés. Hidd el nekem! Felmosolyog-tam rá, mert nem sokan mondtak még nekem ennél kedveseb-bet. Persze egyáltalán nem volt igaz, hisz mindannyian tudjuk, hogy az iskola legközkedveltebb fiúja az osztály gizdáját viszi a nagy bálba, tehát mindannyian tudjuk, hogy ki itt a szerencsés, de azért igazán kedves.
Mosolyom azonban hamis volt. Gyűlöltem magam, amiért úgy néztem fel Balthazar csinos arcába, hogy azt kívántam, bárcsak Lucas lenne az. Pedig így volt.

Hetedik fejezet
AZ ELSŐ CSOMAGOK HALLOWEENKOR ÉRKEZTEK. Hosszú kartondobozok, némelyik drága üzletek elegáns címké-jével, egynéhány New Yorkból és Párizsból. Patrice-é Milánó-ból jött.
– Orgonalila – mondta, miközben zörrent a selyempapír, ahogy felemelte az őszi bálra rendelt ruháját. Maga elé tartotta a halvány selymet, állítólag azért, hogy megmutassa nekem, milyen lesz felvéve, de valójában azért, hogy magához ölelhes-se. – Hát nem gyönyörű a színe? Tudom, hogy éppen nem di-vatos, de én imádom.
– Csodásan fog állni rajtad. – Mindjárt láttam, hogy ez az árnyalat előnyös Patrice arcszínéhez. – Te biztos már vagy száz ilyen estélyen voltál.
Tettetett szerénységgel felek.
– Jaj, hát ezek egy idő után mind úgy összemosódnak. Ne-ked ez lesz az első bálod?
– A régi sulimban volt egypár – mondtam, nem említve, hogy ezeket a tornateremben tartották, és a zenét egy audio-videó mániás lúzer szolgáltatta, aki leginkább saját keverésű, halál ciki zenéket játszott. Patrice ebből egy kukkot sem értene, azt meg aztán végképp nem, hogy mindkét bált félszegen a fal-nak támaszkodva, illetve a lányvécében töltöttem.
– Majd meglátod, milyen csuda lesz. Ilyen bálok már nin-csenek is. Varázslatos, Bianca, de komolyan. – Arca sugárzott a várakozástól, én pedig azt kívántam, bárcsak osztozni tudnék a lelkesedésében.
Az a két hét, ami Balthazar meghívásától a bálig hátra volt, zavarba ejtett, mert az érzelmeim egyszerre rángattak ezer felé. Az egyik percben boldogan nézegettem anyuval a katalógu-sokban szereplő ruhákat, majd egy órán belül annyira rám tört Lucas hiánya, hogy levegőt is alig kaptam. Balthazar erőt adóan mosolygott rám, amikor Bethany igazgatónő órán kínzott, s azt gondoltam, milyen fantasztikus srác. Azután majd beleful-ladtam a lelkiismeret-furdalás tengerébe, mert úgy éreztem, be-csapom. Nem mintha térdre esett volna és örök szerelmet foga-dott volna nekem, de többet akartam érezni iránta, mint ameny-nyit valójában éreztem.
Éjjelente az ágyban fekve elképzeltem, ahogy Balthazar megcsókol, vagy tenyerében tarja az arcomat. Ezeknek a ké-peknek semmi jelentősége sem volt, akár egy filmjelenetre is emlékezhettem volna helyettük. Azután, ahogy elálmosodtam, gondolataim elkalandoztak, és képzelgéseim is megváltoztak. Az engem bámuló sötét szemek zölddé változtak, mint az erdő, és Lucast láttam magam mellett, szája a számra tapadt. Még sosem csókolt meg senki, de ahogy ott feküdtem a takaró alatt és nyugtalanul forogtam, világosan el tudtam képzelni, milyen érzés lehet. Mintha a testem többet tudott volna, mint én ma-gam. A szívem majd kiugrott, az arcom kipirult a hőségtől, és alig aludtam. Lucasra gondolni jobb volt minden álomnál.
Úgy döntöttem, ez nem mehet így tovább. Az iskola leg-szebb fiújával megyek az őszi bálba. Ez volt az egyetlen igazán fantasztikus dolog, ami eddig történt velem az Evernight Aka-démián, és élvezni akartam. Ennek ellenére hiába ismételgettem magamban, sosem hittem benne igazán, hogy a bál igazán bol-doggá tehet.
Ez akkor változott meg, amikor a bál estéjén felvettem a ru-hámat.
– Egy kicsit bevettem derékban – mondta anyu, mérősza-laggal a nyakában, és néhány gombostűvel, amit az inge ujjába szúrt. Tudott varrni – rendesen varrni, bármilyen ruhafélét, ami csak létezik –, és átszabta a katalógusból rendelt ruhámat. (Az egyenruháimat azonban nem volt hajlandó átszabni, mondván, hogy a nap csupán huszonnégy órából áll. Ebből végül az lett, hogy javasolta, tanuljak meg én is varrni, de eszem ágában sem volt. Anyu nem bízott a varrógépben, én pedig elképzelni sem tudtam, hogy a szabad vasárnap délutánjaimat varróleckékkel töltsem.) – És egy kicsit jobban kivágtam a dekoltázsát.
– Azt akarod, hogy mutogassam magam a fiúknak? – Ezen mindketten nevettünk. Olyan muris volt tartózkodónak mutat-nom magam, amikor ott álltam előtte bugyiban és pánt nélküli melltartóban. – Ez és annyi smink, amennyi életemben nem volt rajtam. Apa haragudni fog rád.
– Azt hiszem, apád képes lesz tűrni, főleg ha látja, milyen gyönyörűen fogsz kinézni.
Beleléptem az éjkék ruhába, ami halkan suhogott, ahogy anyu segített felvenni. Becipzározta oldalt, és először azt hit-tem, túl sokat bevett belőle, de aztán beakasztotta a kapcsot, és rájöttem, hogy még mindig kapok levegőt. A felsőrész tökéle-tesen testhezálló volt, alul pedig bő szoknyában végződött.
– Hűha! – suttogtam, lesimítottam a puha, filmszerű anya-got, s csodálkoztam, milyen kellemes a tapintása. – Látnom kell.
De még mielőtt a tükör elé léphettem volna, anyu megállí-tott.
– Várj! Addig nem, amíg a hajaddal nem vagyok kész.
– Csak a ruhát akarom látni, nem a hajamat.
– Higgy nekem! Olyan boldog leszel, ha megvárod a teljes hatást – mosolygott szélesen. – Különben is, annyira élvezem.
Nem igazán mondhattam nemet, hiszen a múlt hetet a ruhám átszabásával töltötte. Csak ültem az ágy szélén és hagytam, hogy kikefélje és befonja a hajamat.
– Balthazar félelmetesen jó fej – mondta. – Nekem legalább-is annak tűnik.
– Aha. Tényleg.
– Hmm. Ez nem hangzott valami lelkesen.
– Nem is az. Legalábbis nem szántam annak. – Tiltakozásom még a saját fülemnek is gyengén hangzott. – Csak nem ismerem túl jól. Ennyi az egész.
– Egyfolytában együtt tanultok. Én azt mondanám, elég jól ismered egy első randihoz. – Anyu fürge ujjai vékony fonatot fontak a halántékomon. – Vagy talán Lucas az oka mindennek? Tulajdonképpen mi történt köztetek?
Megpróbált ellenetek fordítani, azután nekiállt a városban összeverni egypár munkást, anyu. Így csak természetes, hogy ő az, akire vágyom. Talán te meg apu most legszívesebben égő fáklyákkal kergetnétek Lucast?
– Igazán semmi. Nem illünk össze. Ennyi az egész.
– De te még mindig érzel valamit iránta – mondta anyu gyöngéden, és én azt kívántam, bárcsak odafordulhatnék hozzá, és megölelhetném. – De ha ez segít valamit, Balthazarral nyilvánvalóan több bennetek a közös. Ő olyasvalaki, akivel összeilletek. De túlságosan is előrefutottam az időben. Tizenhat éves vagy, és nem kell azon törnöd a fejedet, hogy komolyan járj valakivel. A lényeg, hogy jól érezd magad ezen a bálon.
– Jól is fogom. Már attól fantasztikusan érzem magam, hogy felvettem ezt a ruhát.
– Valami még hiányzik – mondta, miközben szembeállt ve-lem, hogy tanulmányozhassa keze munkáját. Egyszer csak fel-derült az arca. – Heuréka!
– Anyu, mit művelsz? – rémületemre ollóval a kezében odament a teleszkópomhoz, és nyissz, lenyisszantotta a papír origami csillagocskáim madzagjának a végét. – Anyu! De hi-szen azokat imádom!
– Majd megjavítjuk. – Két kis fonalat tartott a kezében, amiknek a végén a legpinduribb csillagocskák fityegtek. Szik-rázott rajtuk az ezüstfesték, amikor a tenyerembe tette. – Fogd ezt egy kicsit, jó?
– Te megbuggyantál! – mondtam, amikor rájöttem, mit mű-vel.
– Ezt majd akkor mondd, ha láttad az eredményt! – Miután az utolsó hajcsatot is a helyére tűzte, megfordított, hogy bele-nézhessek a tükörbe. – Tessék!
Először el sem hittem, hogy a lány, akit látok, én vagyok. Az éjkék ruhában a bőröm olyan halvány és tökéletes volt, mint a selyem. A sminkem nem különbözött túlzottan attól, amilyet általában hordok, de anyu gyakorlott keze mindent sokkal finomabban árnyalt. Sötétvörös hajamat sok apró fonattal fogta hátra a homlokomból, melyek mind különböző vastagságban lógtak a nyakamba, úgy, ahogy talán a középkorban hordták a hajukat a nők. A régi képeken látható virágkoszorú helyett én ezüstcsillagokat viseltem a hajamban, melyek elég aprók voltak ahhoz, hogy apró ékköves csatocskáknak látsszanak. Szikráztak, ahogy ide-oda forgattam a fejemet, hogy minden szögből tanulmányozhassam magam.
– Jaj, anyu! Ezt hogy csináltad?
Könnyek szöktek a szemébe. Igazi bőgőmasina, de nincs ez-zel semmi baj.
– Úgy, hogy született egy gyönyörű lányom.
Mindig is azt mondta, hogy szép vagyok, de az volt az első alkalom, amikor azt gondoltam, talán igazat beszél. Nem vol-tam egy őrületes, magazinborítóra való szépség, mint Courtney vagy Patrice, de ez is szépség volt.
Amikor bementünk a nappaliba, apu legalább olyan döbben-ten nézett rám, mint amennyire én magam is meg voltam ille-tődve. Megölelték egymást anyuval, aki ezt suttogta:
– Jók vagyunk, nem?
– Egyértelműen.
Úgy nekiálltak csókolódzni, mintha ott sem volnék. Megkö-szörültem a torkomat.
– Hékások! Azt hittem, a bál estéjén a tiniknek kell smárol-niuk.
– Bocs, drágaságom. – Apu fél kezét a vállamra tette. Kel-lemes, hűvös érzés volt, mintha én égnék belül. – Káprázatos vagy. Remélem, Balthazar tudja, milyen szerencsés fickó!
– Az a minimum! – feleltem, ők pedig nevettek.
Láttam rajtuk, hogy legszívesebben lekísérnének, de meg-könnyebbültem, hogy nem teszik. Az már igazán túlzás lett volna. Különben is jó volt egy kicsit egyedül lennem út közben, ahogy mentem, fél kézzel felemelve a szoknyámat, ami lebegett, ahogy lépdeltem lefelé a lépcsőn. Közben meg tudtam győzni magam arról, hogy mindez valóság, nem pedig álom.
Odalentről nevetést, beszélgetés hangját és halk zeneszót hallottam. A bál már elkezdődött, s én késésben voltam. Egy kis szerencsével Patrice-nek igaza lesz abban, hogy a fiúkat meg kell várakoztatni.
Abban a pillanatban, amikor leértem a lépcső aljára és be-léptem a gyertyafényes nagyterembe, Balthazar felém fordult, mintha megérezte volna, hogy megjöttem. Elég volt egy pillan-tás a szemébe, látni, ahogy bámul rám, s tudtam, Patrice-nek igaza volt.
– Bianca! – mondta közelebb lépve. – Elképesztően nézel ki.
– Te is. – Balthazar klasszikus szmokingot viselt, olyat, ami-lyet Cary Grant még a negyvenes években. De bármennyire jó-képű is volt, nem bírtam megállni, hogy ne vegyek tudomást a háta mögött összegyűlt tömegről, mely egy emberként sóhajtott fel: – Óóó!
A teremben borostyánlugasokat alakítottak ki, és a magas, fehér gyertyákat hatalmas, kézzel kalapált rézlemezek elé he-lyezték, melyek még jobban visszatükrözték a fényt. A sarok-ban egy kis dobogón foglalt helyet a zenekar, nem egy csapat rocker, farmerben és pólóban, hanem még a Balthazarénál is ünnepélyesebb szmokingot viselő zenészek, akik keringőt ját-szottak. Több tucat pár táncolt tökéletes formációban, mintha egy kétszáz éves festményt néznék. Néhány új diák a fal mel-lett álldogált. A fiúk nevetségesen elegánsnak szánt öltönyben, a lányok flitteres miniruhában feszengtek. Mindannyiukon lát-szott: rájöttek, hogy tévesen ítélték meg az eseményt.
– Most jöttem rá, hogy meg kellett volna kérdeznem, tudsz-e keringőzni – nyújtotta a karját Balthazar.
Belekarolva feleltem:
– Igen. Úgy nagyjából. A szüleim megtanítottak minden régi táncra, de még soha nem próbáltam mással vagy máshol, csak otthon.
– Mindennek eljön az ideje – mondta, azzal beljebb vezetett a nagyterembe, ahol a gyertyafény még erősebben világított körülöttünk. – Akkor kezdjük!
Balthazar úgy ragadott el, mintha gyakorolta volna. Ponto-san tudta, hogy hol kell lennünk, és pontosan tudta azt is, hogy hogyan mozogjunk. Azon nyomban megszűnt minden keringő-tudásommal kapcsolatos kétségem. Elég jól emlékeztem a lé-pésekre, ő pedig csodásan tudott vezetni, széles tenyere a dere-kamon szakavatottan irányított. A közelből Patrice mosolygott elismerően, mielőtt a következő tánclépés tovasodorta volna.
Ezután a tánc hosszú, boldog homállyá nyúlt. Balthazar so-sem fáradt bele, és én sem. Az energia úgy áradt bennem, mint az elektromosság, s úgy éreztem, lassítás nélkül tudnék táncolni napokig. Patrice mosolya és az, ahogy Courtney hitetlenkedve bámult, bizonyította, hogy szép vagyok, sőt, szépnek is éreztem magam.
Azelőtt nem tudtam, milyen csodás tud lenni az ilyesfajta tánc. Nem csak én ismertem a lépéseket, de mindenki más is. Minden pár a tánc részese volt, mindenki időben mozdult, minden lány pontosan a megfelelő szögben és a megfelelő idő-ben nyújtotta ki a karját. Hosszú, bő szoknyáink pörögtek körü-löttünk, színes, örvénylő sorokat hozva létre a fiúk fekete cipője előtt, s mindenki pontosan, ritmusra lépett. Nem szorított korlátok közé, hanem megszabadított a zavarodottságtól és a kétségektől. Minden mozdulat az előzőből következett. Talán ilyen lehet balettozni. Mindannyian együtt mozogtunk, hogy létrehozzunk valami szépet, sőt varázslatosat.
Először tudtam pontosan, hogy mi a teendő, azóta, hogy megérkeztem az Evernight Akadémiára. Tudtam, hogyan moz-duljak, hogyan mosolyogjak. Nyugodt voltam Balthazar olda-lán, és fürdőztem rajongása melegében. Beilleszkedtem.
Korábban el nem tudtam volna képzelni, hogyan lehetnék része az Evernight világának, de most végre hívogatóan feltá-rult előttem az odavezető út.
Nem akartam látni, ahogy ez a bagázs egy olyan aranyos lányba mélyeszti a karmait, amilyen te vagy.
Lucas hangja visszhangzott a fejemben, olyan tisztán, mint-ha a fülembe suttogta volna. Megbotlottam, s egy pillanat alatt kiestem a ritmusból. Balthazar sietve irányított le a táncparkett-ről, karjával a vállamon.
– Jól vagy?
– Jól – hazudtam. – Csak... olyan meleg van itt. Azt hiszem, túlságosan kimelegedtem.
– Szívjunk egy kis friss levegőt!
Miközben Balthazar kivezetett a táncolók közül, rájöttem, mit tettem majdnem. Büszke voltam rá, hogy része vagyok az Evernightnak, egy helynek, ahol az erősek zsákmánynak tekin-tik a gyengéket, ahol a szépek lenézik azt, aki hétköznapi, és ahol a sznobság fontosabb, mint a kedvesség. Csak azért, mert egy este erejéig nem piszkáltak, kész voltam elfeledni, hogy legtöbbjük mekkora szemét.
Csak Lucas emléke térített észhez.
Kiléptünk a parkba. Odakint nem leselkedtek ránk felvigyá-zók. Bethany igazgatónő és a többi tanár nyilván arra számított, hogy a késő őszi hűvös időjárás a legtöbb diákot odabent tartja, s amikor a hideg levegő megcsapta meztelen vállamat és háta-mat, már tudtam, hogy miért. Azonban még mielőtt dideregni kezdtem volna, Balthazar lekapta szmokingja zakóját, és a vál-lamra terítette.
– Most jobb?
– Igen. Csak kell egy másodperc.
Szemmel láthatólag aggódva hajolt közelebb. Igazi úriember volt, jó és rendes fiú. Azt kívántam, bárcsak másvalakit hívott volna el a bálba, olyan lányt, aki jobban értékelné őt.
– Sétáljunk egy kicsit! – mondta.
– Sétáljunk?
– Vagy vissza akarsz menni táncolni?
– Nem! – Ha visszamennék, a bűvölet talán újra rabul ejtene, és elködösítené az agyamat. Nekem pedig világosan kellett gondolkodnom, míg meg nem értettem, mit tettem majdnem. – Úgy értem, még ne! Sétáljunk!
A csillagok ragyogtak a fejünk felett. Felhőtlen éjszaka volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember a csillagokat néze-gesse. Azt kívántam, bárcsak visszamehetnék a toronyszobába, és a távoli égitesteket nézhetném teleszkóppal, ahelyett a zava-rodottság helyett, ami ebben a pillanatban hatalmába kerített. Mögöttünk lassan elhalt a zene és a táncolók nevetése, ahogy egyre mélyebbre sétáltunk az erdőben.
– Na jó. Ki az? – mondta végül Balthazar.
– Kicsoda?
– A srác, akiért odavagy – mosolygott Balthazar szomorúan.
– Tessék? – Annyira kínosan éreztem magam nem csak ma-gam miatt, de őmiatta is, hogy megpróbáltam mellébeszélni. – Nem járok senki mással.
– Ne nézz teljesen hülyének, Bianca! Van elég tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam, ha egy nő egy másik férfira gondol.
– Sajnálom – suttogtam szégyenkezve. – Nem akartam fáj-dalmat okozni neked.
– Kibírom. – Mindkét kezét a vállamra tette. – Barátok va-gyunk, vagy nem? Vagyis azt akarom, hogy boldog légy. Per-sze jobban örülnék, ha velem lennél boldog...
– Balthazar...
– ...de tudom, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű.
– Nem. Nem az – csóváltam a fejemet. – Mert te vagy a leg-csodálatosabb srác, és mindig rád kellene gondolnom.
– Ha a szerelemről van szó, nem létezik „kellene”. Hidd el nekem! – Inge vakítóan fehérlett a holdfényben. Valahogy még sosem volt olyan jóképű, mint amikor elengedett. – Az a Vic gyerek az? Láttalak vele beszélgetni néha.
– Vic? – ezen nevetnem kellett. – Nem. Irtó jó fej, de csak haver.
– Akkor ki?
Először nem akartam elárulni neki. Azután rájöttem, hogy mégis el akarom, mert az elmúlt hetekben annyi időt töltöttünk együtt, hogy igazán közeli barátokká váltunk. Mindig ráért meghallgatni, és komolyan vette a véleményemet, még így is, hogy fiatalabb voltam nála, és a szüleim megóvtak mindentől. Most már Balthazar véleménye is számított. – Lucas Ross.
– Az esélytelen megnyert egy menetet. – Balthazar nem tűnt valami elégedettnek. De persze minek is örült volna, amikor egy másik srácról beszéltem neki, akit jobban kedveltem nála? – Én is látom, hogy mi tetszik neked benne.
– Komolyan?
– Hát, persze. Azt hiszem, elég jól néz ki.
– Nem azért kedvelem. – Azt akartam, hogy Balthazar tudja, mire gondolok valójában. – Nem mintha nem vettem volna ész-re, hogy Lucas vonzó. De ő az egyetlen, aki megérti, milyen itt nekem.
– Én is megérteném. Vagy legalább megpróbálnám. – A földre pillantott, és megéreztem, hogy bármilyen lazán adja is elő, megviseli ez a beszélgetés. – Ígérem, többet nem győzköd-lek.
– Te ide tartozol, Balthazar – mondtam olyan gyengéden, ahogyan csak tudtam. – Ezért nem értheted meg, hogy milyen nekünk, többieknek.
– Te is idetartozhatnál, ha akarnál.
– De nem akarok.
– Akkor végig gondjaid lesznek – vonta fel a szemöldökét.
– Nem úgy értettem. – Ő a jövőről próbált beszélni, arról, ami sok-sok év múlva lesz, de én nem akartam belegondolni, hiszen a dolgok már így is éppen elég zavarosak voltak. – Én a gimiről beszélek. Te már jártál mindenfelé, és láttad a világot. Nem hinném, hogy át tudod érezni, milyen hatalmas nekem ez a hely. Hogy mennyire félelmetes. Ha elengedném magam, be-leeshetnék a csapdába, és az Evernight döntené el, ki vagyok, mi vagyok. Ezt nem akarom. És Lucas is így van vele.
Balthazar ezen néhány másodpercig elgondolkozott. Végül rábólintott. Nem hinném, hogy meggyőztem, de legalább el-mondtam neki, amit akartam.
– Lucas nem rossz ember – ismerte be. – Én legalábbis úgy tudom. Láttam, ahogy megvédett olyanokat, akiket piszkált va-laki, meg abból is gondolom, amiket órán mond. Van esze.
Elmosolyodtam. Miután hetekig kételkedtem Lucasban, jó érzés volt, hogy valaki szépeket mond róla. Balthazar még nem fejezte be.
– De forrófejű. Te nálam többet is láttál abból, amikor Erichhel verekedett, így jobban tudod. – Bűntudattal vegyes hálát éreztem, amiért Balthazarnak fogalma sem volt a rivertoni pizzériában történtekről. – És provokál is. Bár megértem, hogy az Evernight olyasvalakiből, mint ő, ezt váltja ki, de ez nem változtat azon, hogy néha...
– Robbanékony – fejeztem be helyette. – Igen, láttam. És emiatt nem tudom, hogy összejövünk-e valaha. De te megér-demled, hogy tudd, mit érzek.
– Csak annyit mondok, vigyázz magadra! Ha bánt, szállj ki gyorsan! – mosolygott félszegen. – Akkor talán elkaphatlak visszapattanóban.
– Szerencsés lennék – tettem a kezemet a karjára. Balthazar megpuszilta a homlokomat. Pipadohány és bőr illata volt, és fé-lig azt kívántam, bárcsak vártam volna még mindezzel, amíg legalább egyszer megcsókol.
– Most már bemehetünk? – kérdezte.
– Még egy pár perc. Kellemes idekint. Különben is ma éjjel látni a csillagokat.
– Az igaz. Te imádod a csillagászatot. – Nadrágzsebébe dugta a kezét, s így jött mellettem, tovább be az erdőbe, fel-fel nézve a csupasz ágak között hunyorgó csillagképekre. – Az ott ugye az Orion?
– Igen. A Vadász. – Kezemmel megrajzoltam a csillagkép lábainak körvonalát, az övet a derekán, a kinyújtott karját, ahogy épp nyilazni készül. – Látod azt a fényes csillagot a jobb vállában? Az a Betelgeuse.
– Melyik? – Valószínűleg nem igazán érdekelte a csillagá-szat, de úgy éreztem, megkönnyebbült, amiért a szerelmi csa-lódás helyett másvalamiről beszélhet. Tudtam, hogyan érzi magát.
– Itt. Hajolj le! – Ahogy lehajolt mellettem, felemeltem egyik karját, hogy az ő ujjával mutassak a csillagra. – Most már látod?
Elmosolyodott.
– Azt hiszem. Az Orionban nincs csillagköd?
– De igen. Az alsó felében. Megmutatom.
– Bianca? – szólalt meg valaki a hátunk mögött. Mindketten hirtelen fordultunk oda. Én azonnal felismertem a hangot, de nem hittem a fülemnek. Talán félrevezetett a remény. Pedig a sötétben Lucas állt ott egyenruhában. Dühösen bámult. Nem rám, nem is kettőnkre, hanem Balthazarra.
– Lucas, mit keresel itt? – suttogtam.
– Megbizonyosodom róla, hogy nem esett bajod. Balthazarnak nem tetszett a dolog. Felegyenesedett.
– Bianca tökéletes biztonságban van.
– Késő van. Sötét van. És kicsaltad ide egyedül.
– Szabad akaratából jött – Balthazar nagy levegőt vett, nyil-ván, hogy megnyugodjon. – Ha szeretnél te Bianca kísérője lenni, talán az lesz a legjobb.
Lucas szemmel láthatólag meglepődött. Verekedésre számí-tott, nem visszavonulásra.
– Bemegyek veled – mondtam Balthazarnak. Annak ellené-re, amiről épp az előbb beszéltünk, vagy amit éreztem, mégis-csak ő volt az, aki elvitt a bálba. Tartoztam neki ennyivel.
De Balthazar a fejét rázta.
– Semmi baj. Már nincs kedvem táncolni.
Zavarodottan és szégyenkezve vettem le magamról a zakót, felkészülve a hidegre.
– Köszi. Mindent.
– Ha szükséged van rám, csak szólj! – Miközben felvette a zakóját, dühös pillantást vetett Lucasra, majd elindult egyedül vissza az iskolába.
– Ez teljesen felesleges volt – motyogtam, amint Balthazar magunkra hagyott bennünket.
– Föléd hajolt. Fenyegetően.
– A csillagokat mutattam neki! – feleltem, magam köré fon-va a karomat, hátha nem fogok annyira fázni. – Azt hitted, ép-pen meg akar csókolni?
– Nem.
– Hazudós – vágtam vissza. Lucas felmordult.
– Na, jó. Megpróbáltam távol tartani tőled. Nem nézhettem tétlenül, ahogy az a fazon rád mászik – mondta, levette iskolai zakóját, és odanyújtotta nekem. Nem volt olyan elegáns gesz-tus, mint Balthazaré, de Balthazartól nem volt más, mint egy-szerű jólneveltség, olyan viselkedés, ami egy úriember sajátja. Lucasról viszont azt gondoltam, hogy elkeseredetten igyekszik megmutatni, hogy képes rám vigyázni, legalább egy kicsit.
Elvettem tőle a zakót, és belebújtam. A bélése még meleg volt a testétől.
– Köszönöm.
– Kár, hogy eltakarja a ruhádat – nézett végig rajtam, s szája sarkában mosoly bujkált.
– Ne flörtölj velem! – valójában egész éjjel elhallgattam volna, ahogy velem flörtöl, de tudtam, hogy beszélnünk kell, mégpedig azonnal. – Beszélgessünk!
– Oké. Beszélgessünk!
Ezután persze egyikünk sem tudta, mit mondjon. Hogy húz-zuk az időt, csak mentünk egymás mellett. Hallottuk a távolban a levelek zizegését, azután kacarászást. Úgy látszott, más párok is kiosontak éjjel az erdőbe. A hangok alapján jobban szóra-koztak, mint mi.
Végül rájöttem, hogy nekem kell elkezdenem.
– Nem lett volna szabad úgy beszélned a szüleimről.
– Helytelen volt – sóhajtott Lucas. – Fontos vagy nekik, ezt bárki láthatja.
– Akkor miért voltál olyan fura velük kapcsolatban?
Ezen elgondolkodott. Szemmel láthatólag nem tudta bizto-san, hogy mit feleljen.
– Még nem sokat beszéltünk az én anyámról. Csodálkozva pislogtam.
– Azt hiszem, tényleg nem.
– Eléggé szenvedélyes. – Lucas a lábát bámulta, miközben barna fenyőtűk szőnyegén haladtunk. A közeli almafát körül-vette a lehullott gyümölcs, amit senki sem szedett le. Mostanra mind megbarnult és megpuhult. Édes illatuk megszelídítette a levegőt. – Ő akarja irányítani az életemet, ami majdnem sikerül is neki.
– Nehéz elképzelni, hogy valaki parancsolgat neked.
– Csak mert nem találkoztál még az anyámmal.
– Majd megváltozik, ha nagyobb leszel – véltem. – Az én szüleim is sokkal jobban féltettek régebben, mint most.
– Nem olyan, mint a te szüleid – nevetett Lucas, s hangja valami meghatározhatatlan okból furcsán csengett. – Anya fe-kete-fehérben látja a világot. Azt mondja: erősnek kell lenni, hogy az ember sikeres legyen. Az ő elképzelése szerint a vilá-gon csak kétféle ember létezik: ragadozók és áldozatok.
– Ez elég durván hangzik.
– A kemény a jó szó rá. Egyértelmű elképzelései vannak ar-ról, hogy kinek kellene lennem, és mit kellene csinálnom. Leg-többször talán nem értek egyet vele, de tudod, akkor is az anyám. Hatással van rám, amit mond. – Nagyot sóhajtott. – Ez valószínűleg nem valami komoly magyarázat, de van köze ah-hoz, ahogy Rivertonban viselkedtem.
Minél tovább gondolkodtam azon, amit mondott, annál job-ban megértettem a történteket. Azt feltételezte, hogy a szüleim megpróbálják irányítani az életemet, mert az anyja mindig ezt tette vele.
– Értem. Komolyan.
– Hideg van – fogta meg a kezemet Lucas. A szívem gyor-sabban kezdett verni. – Gyere! Menjünk vissza a suliba!
Együtt indultunk az Evernight felé. Kilépve az erdőből a parkba, ahonnan látszottak a nagyterem vakító fényei és a tán-coló párok korvonalai, elképzeltem, milyen lehetett volna ez az éjszaka, ha nem vesztünk volna össze, és ő vitt volna el a bálba. Jóformán túl tökéletes volt még rágondolni is.
– Még nem akarok bemenni.
– Hideg van.
– A zakód melegen tart.
– Na, ja. De engem nem – vigyorgott rám.
Lucas mindig idősebbnek tűnt nálam, kivéve, amikor mo-solygott.
– Csak egy kicsit várj még! – alkudoztam, és a pavilon felé rángattam. – Majd melegen tartjuk egymást.
– Hát, ha erről van szó...
Leültünk a pavilonban. Fejünk fölött nem látszottak a csilla-gok, mert az eget eltakarta a sűrű borostyán. Lucas a vállamra tette a karját, én pedig az ő vállára hajtottam a fejem. Egyszeri-ben mintha az elmúlt két hét minden kétsége és zavarodottsága elmúlt volna. Boldog voltam a bálban, de csak mert megfeled-keztem magamról a pörgésben. Ez más volt. Most tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és teljesen nyugodt voltam. Bár emlékeztem mindenre, amiért kételkedtem Lucasban, de most, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, tökéletesen meg tudtam bízni benne. Nem féltem a világon semmitől. Biztonságos volt elengednem magamat. Lehunytam a szemem, és az arcomat a nyaka hajla-tába dugtam. Megborzongott, de nem gondoltam, hogy a hi-degtől.
– Ugye tudod, hogy csak vigyázok rád? – suttogta. Éreztem, ahogy az ajka a homlokomat érinti. – Azt akarom, hogy bizton-ságban légy.
– Nem kell, hogy megvédj a veszélytől, Lucas – mondtam, erősen átölelve a derekát. – A magánytól kell megóvnod. Ne harcolj értem, hanem légy velem! Erre van szükségem.
Különös, szomorú hangon nevetett.
– Kell valaki, aki vigyáz rád. Aki gondoskodik róla, hogy minden rendben legyen. És az a valaki én akarok lenni.
Arcomat az övéhez emeltem. Olyan közel voltunk egymás-hoz, hogy a szempillám az állát csiklandozta, és éreztem teste melegét, olyan közel volt egymáshoz a szánk. Minden bátorsá-gomat össze kellett szednem, hogy kimondjam:
– Lucas, nekem rád van szükségem.
Megérintette az arcomat, aztán ajkával az ajkamat. Az első érintéstől elállt a lélegzetem, de már tudtam, hogy többé nem félek. Lucasszal voltam, és soha semmi nem árthatott nekem.
Megcsókoltam, s álmaim valóra váltak – tudtam, hogyan kell megcsókolni. Hogyan kell megérinteni. A tudás mindig is bennem volt, arra várva, hogy egy szikrától tüzet fogjon, és életre keljen. Lucas olyan erővel szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. Mélyen és lassan, keményen és finoman, ezer-féleképpen csókoltuk egymást. Mind helyes volt.
Zakója lecsúszott a vállamról, karomon és hátamon éreztem a hűvös éjszakai levegőt. A keze feljebb csúszott, hogy beta-karjon, éreztem a tenyerét a lapockámon, és az ujjait a gerin-cemen. Olyan jó érzés volt a bőre a bőrömön, jobb, mint kép-zeltem. A fejem hátravetettem, és felsóhajtottam a gyönyörű-ségtől. Lucas csókolta a számat, az arcomat, a fülemet, a nya-kamat.
– Bianca – lehelte halkan a bőrömre. Ajka a nyakam mélye-dését súrolta. – Abba kellene hagynunk.
– Nem akarom abbahagyni.
– Idekint... nem lenne szabad... elvesztenünk a fejünket...
– Nem kell abbahagynod – csókoltam meg a haját és a hom-lokát. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy most már az enyém, az enyém és senki másé.
Amikor az ajkunk újra összeért, a csók más volt, túlfűtött, jóformán kétségbeesett. Mindketten egyre gyorsabban vettük a levegőt, és képtelenek voltunk beszélni. Semmi nem létezett a világon, mint ő, és a dobolás mélyen odabent, a hang mely ki-tartóan bizonygatta, hogy Lucas az enyém, az enyém, az enyém.
Ujjai hozzáértek a ruhám vékony pántjához, amíg az le nem csúszott a vállamról, szabaddá téve a mellem legfelső részét. Hüvelykujját végighúzta a fülemtől a vállamig. Azt akartam, hogy folytassa, hogy érintsen, érintsen, érintsen. A gondolko-dásom ködös volt, mintha jóformán képtelen lettem volna gon-dolkodni. Nem létezett többé csak a testem, és amit a testem akart. Tudtam, mit kell tennem, akkor is, ha elképzelni még képtelen voltam. Tudtam.
Állj! – mondtam magamnak. De már nem volt, ami megál-lítson bennünket. Szükségem volt rá. Teljesen. Azonnal.
Tenyerembe fogtam az arcát, ajkamat puhán a szájára nyomtam, az állára, a nyakára. Láttam, ahogy ver az ütőere, épp a bőre alatt, s ekkor az éhség már úgy eluralkodott rajtam, hogy képtelen voltam visszafogni magamat.
Erősen beleharaptam Lucas nyakába. Hallottam, ahogy el-akad a lélegzete a fájdalomtól és az ijedségtől, de ugyanabban a pillanatban éreztem, ahogy a vér szétárad a nyelvemen. A sűrű, fémes íz tűzként áradt szét a testemben, forrón, féktelenül, ve-szélyesen és gyönyörűen. Nyeltem egyet. Lucas vére édesebb volt, mint bármi, amit valaha ízleltem.
Megpróbált ellökni magától, de addigra elgyengült. Amikor hátrazuhant, elkaptam, és úgy tartottam a karomban, hogy to-vább ihassak. Úgy éreztem, mintha magamévá tenném a lelkét a vérével együtt. Még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz.
Az enyém – gondoltam. – Az enyém.
Ekkor Lucas teljesen elernyedt. Elájult. A felismerés hideg zuhanyként ért, és ijedten tértem magamhoz az önkívületből.
Elakadt a lélegzetem, és elengedtem Lucast. Hangos puffa-nással esett a pavilon padlójára, mint egy zsák krumpli. A tá-tongó seb, az én harapásom nyoma sötét és nedves volt a hold-fényben, és úgy csillogott, mint a kiborult tinta. Vékony vérpa-takocska csordogált a fapadlón és gyűlt össze egy apró ezüst-csillag körül, ami a hajamból hullott ki.
– Segítség! – nyögtem fulladozva, szinte suttogva. Az ajkam még ragacsos volt Lucas vérétől. – Valaki legyen szíves! Segít-ség!
Letántorogtam a pavilon lépcsőjén, és kétségbeesetten ke-restem valakit, bárkit. A szüleim rettentő dühösek lesznek. Mrs. Bethany még ezerszer rosszabb. De valakinek muszáj segítenie Lucason.
– Van itt valaki?
– Neked meg mi bajod? – jött elő Courtney az erdőből, szemmel láthatólag bosszankodva. Csipkés fehér ruhája gyűrött volt, s láttam, hogy partnere ott áll mögötte. Biztosan megza-vartam őket a hancúrozásban. – Várjunk csak! Az ott a szádon vér?
– Lucas. – Túlságosan meg voltam rettenve ahhoz, hogy magyarázkodni próbáljak. – Kérlek, segítsetek Lucason!
Courtney hátradobta hosszú, szőke haját, és belépett a pavi-lonba, hogy szemügyre vegye az ott fekvő, megsebzett nyakú Lucast.
– Te jó ég! – suttogta, majd elégedett mosollyal fordult fe-lém. – Ideje volt, hogy felnőj végre, és vámpír legyél, mint mi!

Nyolcadik fejezet
– MEGÖLTEM LUCAST? VAGY JÓL VAN? – ZOKOG-TAM. Képtelen voltam abbahagyni a sírást. Anyu átölelte a vállamat, én pedig vakon engedtem, hogy elvezessen a pavilon-tól. Apu már előreszaladt, karjában az eszméletlen Lucasszal. Volt a közelben néhány tanár, aki gondoskodott róla, hogy a többi diák ne vegyen észre semmit a felfordulásból. – Anyu, mit tettem?
– Lucas életben van – mondta olyan gyöngéden, ahogy még sosem szólt hozzám. – Túléli.
– Biztos vagy benne?
– Meglehetősen. – Felmentünk a lépcsőn, s én majdnem minden lépcsőfokban elbotlottam. Tetőtől talpig annyira re-megtem, hogy járni is alig bírtam. Anyu a hajamat simogatta, ami kibomlott, s ernyedten lógott az arcomba. – Drágaságom, menj fel hozzánk, jó? Mosd meg az arcod, és nyugodj meg!
– De Lucasszal akarok lenni – ráztam a fejem.
– Azt sem fogja tudni, hogy ott vagy.
– Anyu, lécci!
Először nem akarta megengedni, de aztán láttam rajta, hogy rájött, felesleges vitatkoznia.
– Na gyere!
Apu a kocsiszínbe vitte Lucast. Amikor beléptem, csodál-koztam, hogy miért van a kocsiszínben feketére festett falbur-kolatú lakás, aminek falain ovális keretekben szépia színű fényképek lógnak. Aztán eszembe jutott, hogy Bethany igazga-tónő lakik itt. Még ahhoz is zaklatott voltam, hogy féljek tőle. Amikor be akartam menni a hálószobába, hogy lássam Lucast, anyu a fejét rázta.
– Mosd meg az arcod hideg vízzel! Vegyél néhányszor mély levegőt! Szedd össze magad, drágaságom! Azután beszélünk. – Majd visszafogott mosollyal hozzátette: – Minden rendben. Majd meglátod.
Ragacsos, remegő kézzel matattam a fürdőszoba üveg ajtó-gombján. Amint megláttam az arcomat a tükörben, megértet-tem, miért ragaszkodott hozzá anyu, hogy mosakodjam meg. Az ajkamon Lucas vérének foltjai. Néhány csepp az arcomra is kenődött. Megeresztettem a csapokat, kétségbeesetten próbálva eltüntetni tettem bizonyítékát, de ahogy a hűvös víz folyni kez-dett az ujjaim között, azon kaptam magam, hogy közelebbről tanulmányozom a vérnyomokat. Az ajkam vörös volt és még mindig dagadt a csókjainktól.
Nyelvem hegyével lassan körüljártam ajkam körvonalait. Éreztem Lucas vérének ízét, s úgy tűnt, mintha ezzel most is olyan közel került volna hozzám, mint amikor a karomban tar-tottam.
Szóval ez az – gondoltam. A szüleim egész életemben azt mondogatták nekem, hogy egy nap a vér több lesz, mint vér, más, mint a hentestől vásárolt, amit vacsorához kaptam. Sosem értettem, mit akarnak vele. Most felfogtam. Bizonyos szem-pontból tényleg olyan volt, mint az első csókom Lucasszal. A testem tudta, mire van szükségem, és mit akar, jóval azelőtt, hogy megsejtettem volna.
Aztán Lucasra gondoltam, aki hátrahajolt, hogy megcsókol-hassam a nyakát, és teljesen megbízott bennem. A lelkiismeret-furdalástól megint elsírtam magam, aztán vizet fröcsköltem az arcomra és a tarkómra. Percekig mélyeket kellett lélegeznem, mire újra ki tudtam jönni a fürdőszobából.
Bethany igazgatónő ágya egy faragott, fekete monstrum volt, mely fölött csavaros oszlopok tartották a baldachint. Ter-mészetesen több száz éves darab volt. Az ágy közepén eszmé-letlenül fekvő Lucas fehér volt, mint a torkát takaró géz, de lé-legzett.
– Jól van – suttogtam.
– Nem szívtad ki elég vérét, hogy komolyabb baja essen. – Apu először nézett rám, amióta kirohant a pavilonból. Attól féltem, hogy rosszallást látok majd a szemében amiatt, amit éppen műveltem, amikor rám jött a kényszer, hogy harapjak; akár szégyent is – de ő nyugodt volt, sőt kedves. – Igyekezned kell egyszerre egy fél liternél többet inni.
– Akkor miért ájult el?
– A harapás így hat rájuk – mondta anyu. A „rájuk” az em-bereket jelentette. Általában igyekezett nem tenni különbséget, mert mint szerette hangsúlyozni, minden személy ember, akármi történjék is, de a különbség sosem volt világosabb. – Olyan, mintha hipnotizálná őket, vagy átok ülne rajtuk. Először küz-denek ellene, aztán ilyen öntudatlan állapotba kerülnek.
– Még szerencse, mert ez azt jelenti, hogy holnapra semmire sem fog emlékezni. – Apu a kezében tartotta Lucas csuklóját, és ellenőrizte a pulzusát. – Majd kitalálunk neki egy sztorit a sebről, valami egyszerű, balesetes dolgot. Az öreg pavilonban van néhány kilazult keresztvas, talán az egyik leesett, és fejbe vágta.
– Nem szeretek hazudni neki.
Anyu a fejét csóválta.
– Drágaságom, te mindig is megértetted, hogy vannak dol-gok, amiket a környezetünknek nem kell tudnia.
– Lucas nem egyszerűen a környezetünk.
Amit én tudtam, és ők nem, az az volt, hogy Lucasnak máris gyanús volt az Evernight Akadémia. Persze nem tudta róla az igazat. Ha tudta volna, be sem tette volna ide a lábát, de azt érezte, hogy valami van, hogy ez az iskola több annál, mint aminek látszik. Büszke lehettem Lucas éleslátására, de ugyan-akkor rá kellett ébrednem, hogy mindent sokkal nehezebbé is tesz.
De hogy is juthat egyáltalán eszembe, hogy elmondjam neki az igazat:
Bocs, de majdnem megöltelek tegnap éjjel...? Lassan bólin-tottam, és beláttam, mit kell tennem. Lucas nem tudhatja meg, mennyire cserben hagytam. Sosem bocsátaná meg, még akkor sem, ha elhinné nekem a vámpíros történetet. Könnyen azt hi-heti, elment a józan eszem.
– Rendben – egyeztem bele. – Hazudnunk kell. Megértet-tem.
– Bárcsak én is érteném! – mondta Mrs. Bethany csípősen, amikor karba tett kézzel belépett a hálószobaajtón. Szokásos csipkés blúza és sötét szoknyája helyett sötétlila báli ruhát vi-selt, és könyékig érő, fekete szaténkesztyűt. Fekete gyöngy fülbevalója fénylett, ahogy megrázta a fejét. – Amikor megen-gedtük, hogy ember diákok is csatlakozzanak hozzánk itt az Evernightban, tudtuk, hogy adódhatnak biztonsági gondok. Felvilágosítottuk a nagyobb diákjainkat, járőröztünk a folyosó-kon, annyira elkülönítve tartottuk a két csoportot, amennyire csak lehetséges, s én azt hittem, jó eredménnyel. Nem gondol-tam volna, hogy éppen maga fogja elveszíteni az önuralmát, Miss Olivier.
A szüleim felálltak. Először azt hittem, tiszteletből főnökük, Bethany igazgatónő iránt, hiszen mindig is alkalmazkodtak hozzá, és nekem is ezt tanították. De aztán apu előrelépett, és védelmemre kelt.
– Ön is tudja, hogy Bianca nem olyan, mint mi. Ez volt az első alkalom, hogy élő ember vérét kóstolta. Nem tudta, milyen hatással lehet rá.
Mrs. Bethany ajka kissé felfelé kunkorodott, mesterkélt, kel-lemetlen mosolyra.
– Bianca természetesen különleges eset. Hiszen olyan kevés a született vámpír. Tudja, 1812 óta csupán a harmadik, akit is-merek.
A szüleimtől tudtam, hogy évszázadonként csupán maroknyi vámpírbébi fogan, s ők is már majdnem háromszázötven éve együtt voltak, amikor Anyu mindkettejüket meglepte azzal, hogy terhes lett velem. Én mindig is azt hittem, hogy egy kissé túloznak, csak hogy különlegesebbnek érezzem magam. Most jöttem rá, hogy teljes mértékben igazat beszéltek.
Mrs. Bethany még nem végzett.
– Az ember azt hinné, hogy akit vámpírok nevelnek fel, an-nál a természetünkkel és szükségleteinkkel kapcsolatos tudás előnyt jelent. Ok arra, hogy nagyobb legyen az önkontrollja, nem pedig kisebb.
– Sajnálom. – Nem hagyhattam, hogy a szüleimet hibáztassa, amikor egyedül én tehettem a dologról. – Anyu és apu mindig mondták, hogy egy nap meg fog történni. Hogy szükségét fo-gom érezni, hogy harapjak. Mégsem értettem. Nem igazán. Mindaddig, amíg meg nem történt.
Elgondolkodva bólogatott. Sötét szeme Lucasra villant, mintha csak a szobájában hagyott szemét lenne.
– Túléli? Akkor nem történt jóvátehetetlen baj. Bianca bün-tetését majd holnap döntjük el.
Anyu bocsánatkérőn pillantott rám.
– Bianca megesküdött, hogy többé nem tesz ilyet.
– Ha kiszivárogna az iskolában, hogy valaki megharapta az egyik új diákot, és megússza büntetés nélkül, akkor más inci-densek is lesznek. – Bethany igazgatónő fél kézzel összefogta a szoknyáját. – Egynémelyik pedig talán nem végződik ilyen szerencsésen. Életbevágóan fontos, hogy többé ne nyúljon sen-ki egyetlen emberhez sem, mivel nem engedhetjük meg, hogy gyanakodjanak. Az ilyen szabályszegést nem lehet büntetlenül hagyni.
Először történt meg, hogy az igazgatónő és én tökéletesen egyetértettünk. Pocsékul éreztem magam, amiért bántottam Lucast, és kiérdemeltem minimum néhány estényi folyosó ta-karítást. De azonnal átláttam a nehézséget.
– Nem lehetek büntetésben, és nem is takaríthatok, vagy ha-sonlók. Mrs. Bethany szemöldöke még magasabbra ugrott.
– Talán felette állsz az efféle alantas feladatoknak?
– Ha ilyen nyilvánvaló a büntetés, Lucas meg fogja kérdez-ni, hogy miért kaptam. Azt meg ugye nem akarjuk, hogy ke-resztkérdéseket tegyen fel?
Igazam volt. Az igazgatónő bólintott, de látszott rajta, hogy bosszantja, hogy nála jobban átláttam a helyzetet.
– Akkor írjon egy tízoldalas fogalmazást, mondjuk, a levél-forma használatáról a tizennyolcadik, tizenkilencedik századi regényekben. Két hete van rá.
Abból látszott, hogy mennyire lehangolt és kétségbeesett voltam már amúgy is, hogy ettől a feladattól semmivel sem éreztem rosszabbul magam.
Bethany igazgatónő közelebb lépett hozzám. Báli ruhájának bő szoknyája suhogott, mint valami madárszárny. A levendula-illat füstként kavargott körülöttem. Nehéz volt a szemébe néz-nem, annyira kiszolgáltatottnak és megszégyenítettnek éreztem magam.
– Az Evernight Akadémia két évszázada szolgál a fajtánk-nak menedékhelyként. Azok közülünk, akik elég fiatalnak lát-szanak, hogy diákok legyenek, idejöhetnek, hogy a világ válto-zásairól tanuljanak, hogy szabadabban, kevesebb gyanút keltve léphessenek be újra a társadalomba. Ez a tanulás szentélye. Itt biztonságban lehetnek. Ez csakis akkor maradhat így, ha a fala-inkon túl – illetve most már a falainkon belül is – tartózkodó emberek biztonságban vannak. Amennyiben diákjaink elvesztik önkontrolljukat, és emberéleteket vesznek el, az Evernight hamarosan gyanússá válik. Megszűnne ez a mentsvár. Két év-századnyi hagyomány hullana szét. Miss Olivier, én majdnem egész idő alatt magam őriztem eme helyet. Nem áll szándé-komban megengedni, hogy bárki felborítsa ezt az egyensúlyt. Világos?
– Igen, asszonyom – suttogtam. – Sajnálom. Többé nem fog előfordulni.
– Mondja ezt most – pillantott az igazgatónő Lucasra, hűvös kíváncsisággal. – Majd meglátjuk, mi történik, amikor Mr. Ross felébred. – Azzal kivonult a szobából, hogy visszatérjen a bálba.
Furcsa volt belegondolni, hogy alig néhány száz méterre még mindig keringőznek.
– Én Lucasszal maradok – mondta apu. – Celia, te vidd visz-sza Biancát az iskolába!
– Én most nem mehetek vissza a kollégiumi szobámba. Itt akarok lenni, amikor Lucas felébred – könyörögtem.
Anyu a fejét rázta.
– Mindkettőtöknek jobb lesz, ha nem. Jelenléted felidézheti benne a történteket, márpedig Lucasnak felejtenie kell. Tudod mit? Gyere fel a régi szobádba! Csak ma éjszakára. Senkit sem fog zavarni.
Barátságos szobám a vártoronyban még sosem hangzott hí-vogatóbban. Még a vízköpő szörnyet is szívesen viszontláttam.
– Jól hangzik. És mindkettőtöknek nagyon köszönöm, amit ma éjjel tettetek – mondtam, de megint könnyek szöktek a szemembe. – Megmentettetek engem és Lucast.
– Ne légy olyan drámai! – mondta apu, de mosolya enyhítet-te szavait. – Lucas így is, úgy is túlélte volna. Szerettem volna, ha vársz még vele egy kicsit, de hát a mi kislányunknak is fel kell nőnie egyszer.
– Adrian? – Anyu megfogta apu kezét, és kivonszolta a szo-bából. – Erről beszélnünk kellene.
– Erről? Miről?
– Arról, ami odakint van a folyosón.
– Ja – fogta fel apu velem egy időben, hogy anyu csak kita-lált valamit, hogy egyedül maradhassak egy kicsit Lucasszal.
Amint kimentek, leültem az ágy szélére, Lucas mellé. Most is jóképű volt, sápadt bőre és a szeme alatti karikák ellenére is. Bronzszínű haja jóformán barnának tűnt sápadtsága mellett, és amikor a homlokára tettem a kezem, éreztem, hogy hűvös.
– Annyira sajnálom, hogy bántottalak. – Egy forró könny-csepp gurult végig az arcomon. Szegény Lucas mindig engem akart megvédeni a veszélytől. Fogalma sem volt róla, hogy én magam vagyok veszélyes.
Később aznap éjjel csak bámultam most már vérfoltos szép ruhámat. Anyu felakasztotta a hálószobaajtóm kampójára.
– Azt hittem, tökéletes lesz ez a bál – suttogtam.
– Bárcsak az lehetett volna, drágaságom! – ült le mellém, és simogatta a hajamat, mint kiskoromban. – Reggelre minden jobb lesz. Majd meglátod.
– Biztos vagy benne, hogy Lucas nem lesz vámpír amikor felébred?
– Biztos. Nem vesztett annyi vért, hogy veszélyben legyen az élete. És ez volt az első alkalom, hogy megharaptad, ugye?
– Persze – szipogtam.
– Csak azok az emberek válnak vámpírrá, akiket többször is megharapnak, és úgy is csak akkor, ha az utolsó harapás végze-tes. S mint elmondtuk neked, úgy megölni valakit, hogy kiszí-vod a vérét, komoly munka. De bárhogy legyen is, az illetőnek meg kell halnia ahhoz, hogy vámpír legyen belőle, Lucas pedig nem fog meghalni.
– Én vámpír vagyok, pedig nem haltam meg.
– Az más tészta, drágaságom. Ezt te is tudod. Te különle-gesnek születtél. – Megérintette az államat, és elfordította a fe-jemet, hogy egymásra nézzünk. Háta mögött láttam a vigyorgó vízköpőt, mintha hallgatózna. – Addig nem leszel igazi vámpír, amíg meg nem ölsz valakit. Amikor pedig megteszed, te is meghalsz, de csak kis időre. Pontosan olyan lesz, mintha szun-dítanál egyet.
Mindezt persze már vagy ezerszer elmondták nekem a szü-leim, mint azt, hogy mossak fogat lefekvés előtt, vagy hogy ír-jam le a nevet és a telefonszámot, ha valaki akkor hívja őket, amikor nincsenek otthon. Azt mondták, a legtöbb vámpír sosem öl meg senkit, s bár elképzelni sem tudtam, hogy fájdalmat okozzak valakinek, azt állították, hogy lehet ezt úgy is csinálni, hogy ne legyen olyan kellemetlen. Már vagy ezerszer átbeszél-tük az átalakulást, amin majd egyszer át fogok esni: elmehetnék egy kórházba, vagy öregek otthonába, és kereshetnék valakit, aki nagyon öreg, vagy már haldoklik, és megtehetném úgy. Mindig azt mondták, egyszerű lesz, hiszen véget vetek valaki szenvedésének, sőt, talán lehetőséget is adok neki, hogy vám-pírként tovább éljen, ha előre megtervezzük, és van lehetősé-gem többször is megharapni. A magyarázat egyszerű volt és rendes, amilyennek a szobámat is látni akarták.
A Lucas és köztem történtek bebizonyították, hogy a való-ság nem olyan egyszerű, mint a szüleim magyarázatai.
– Nem kell vámpírrá válnom, amíg nem készültem fel rá – mondtam. Ez is olyasmi volt, amit számtalanszor elmondtak nekem, s arra számítottam, hogy anyu automatikusan egyet fog érteni.
Ehelyett kis ideig hallgatott, majd azt mondta:
– Meglátjuk, Bianca. Majd meglátjuk.
– Ezt meg hogy érted?
– Megkóstoltad egy valódi, élő ember vérét. Gyakorlatilag felfordítottad a homokórát. Néha vámpírként fog reagálni a tes-ted.
– Biztosan rémülten néztem rá, mert megszorította a keze-met. – Ne aggódj! Nem kell ezen a héten, vagy akár idén átvál-toznod. De most már erősebb lesz a vágy benned, hogy olya-nokat tégy, mint mi, s csak egyre erősödni fog. Hogy is mond-jam... mágnesesen vonzódni fogtok egymáshoz. Amikor a tes-ted ugyanolyan gyorsan változik, mint a szíved, az erős kombi-náció. – Anyu a falnak döntötte a fejét, és azt gondoltam, talán az 1600-as évek közepére gondol, amikor még élt, és apu egy jóképű, titokzatos idegen volt.
– Ne akard siettetni!
– Erős leszek – ígértem.
– Tudom, hogy igyekszel, drágaságom. Nem is kérhetünk tőled ennél többet.
Ezt meg hogy értette? Nem tudtam, és meg kellett volna kérdeznem. De képtelen voltam. A jövő túlságosan gyorsan száguldott felém, és én olyan fáradt voltam, mintha napok óta nem aludtam volna. Lehunytam a szemem, arcomat a párnába fúrtam, és a mindent feledtető álomra vágytam.
Még mielőtt másnap reggel kinyitottam volna a szemem, máris észrevettem a különbséget.
Mindent élesebben érzékeltem. A lepedőnek jóformán min-den cérnaszálát külön éreztem a bőrömön, és nem csak a szüle-imet hallottam beszélgetni a nappaliban, de a több emelettel lejjebbről jövő zajokat is, ahogy Iwerebon professzor kiabált valakivel, aki egész éjszakás buli után most próbált besurranni; lépteket a kőpadlón, és valahonnan egy csepegő csapot. Ha megpróbáltam volna, talán az odakint zizegő faleveleket is meg tudtam volna számolni. Amikor kinyitottam a szemem, a nap-pali fény majdnem elvakított.
Először azt hittem, a szüleim tévedtek, és reggelre igazi vámpír lettem, ami azt jelentette, hogy Lucas...
De nem. A szívem még vert. Ha én élek, Lucas is életben van. Addig nem halhatok meg, és nem fejezhetem be a vámpír-rá alakulást, amíg egy életet el nem vettem.
De akkor mi történik most velem?
Apu reggeli közben megmagyarázta.
– Annak az előjeleit érzed, hogy milyen lesz, ha átváltoztál. Ittad egy emberi lény vérét. Most már tudod, milyen hatással van rád. Később ez csak erősödik.
– Utálom – mondtam a fénytől hunyorogva a konyhában. Még annak a zabkásának is túl intenzív íze volt, amit anyu adott. Mintha éreztem volna a gyökereknek, a szárnak és a földnek az ízét, ahol a zab termett. A reggeli pohár vér még so-sem volt ilyen íztelen. Mindig finomnak hittem, de most rájöt-tem, hogy csak gyenge másolata annak, amit valójában innom kellene. – Ti hogy bírjátok ki?
– Nem mindig olyan erős, mint amilyennek kezdetben érzed. Már ma valószínűleg elmúlik nálad egy-két óra alatt – veregette meg anyu a vállamat. Másik kezében egy pohár vért tartott, ami szemlátomást ízlett neki. – Egy idő után megszokod majd a reakciókat. Még szerencse. Különben többé az egész család nem aludna szemhunyásnyit sem.
Máris lüktetett a fejem a sok ingertől. Életemben nem ittam fél pohár sörnél többet, de sejtettem, hogy ez nagyon hasonlít a másnapossághoz.
– Kösz, de inkább nem szeretnék hozzászokni.
– Bianca! – Apu hangja éles volt a dühtől, amit az éjjel nem mutatott ki. Még anyu is csodálkozva nézett rá. – Ne halljak többé ilyen beszédet!
– De apu, csak úgy értettem, hogy...
– Neked előre meg van írva a sorsod, Bianca. Vámpírnak születtél. Ezt sosem kérdőjelezted meg, és nem tűröm, hogy most elkezdd. Világos? – Azzal felkapta a poharát, és kivonult a szobából.
– Világos – feleltem erőtlenül a nyomában támadt űrnek.
Mire farmerben és a halványsárga kapucnis felsőmben le-mentem, az érzékeim kezdtek visszaállni normálisra. Bizonyos szempontból megkönnyebbültem. A ragyogás és a zaj majdnem megsemmisítő volt, s most legalább nem kellett hallanom, ahogy Courtney cirkuszol a haja miatt. Ezzel együtt valamiféle veszteségérzetem is volt. Az eddigi normális világom most kü-lönösen csendesnek és távolinak érződött.
Az egyetlen dolog, ami valóban számított, az az volt, hogy jobban éreztem magam, és meglátogathattam Lucast. Tudtam, hogy a történtek után nem lehet magánál, de legalább bemehe-tek hozzá Bethany igazgatónő lakásába. Biztosan halálra rémül, ha felébred, ki tudja, miféle sztorit adott be neki Mrs. Bethany.
Elég volt rágondolnom, s a testem megfeszült, mintha ütést várnék. Anyu megesküdött, hogy Lucas nem fog emlékezni semmire, de hogy volna ez lehetséges? Amikor megtörtént, nem gondoltam rá, de azóta rájöttem, hogy pokolian fájhatott a ha-rapásom. Biztosan megrémült, dühös volt, és retteghetett is. Tudtam, hogy legjobb, ha elfelejti az egészet, de akkor vajon a csókjainkra sem emlékszik? Akárhogy is, ideje volt szembe-sülnöm azzal, amit tettem.
Elindultam a parkon át, észre sem véve a pázsit túlsó sarká-ban rögbiző néhány diákot, bár láttam, hogy egyikük-másikuk felém pillant, és hallottam is némi kissé mocskos nevetést. Courtney nyilván fecsegett. Valószínűleg már az iskola minden vámpírja tudta, mit tettem. Szégyenkezve és dühösen siettem a kocsiszín felé, de megtorpantam, mert Lucast láttam közeledni. Felismert, s szinte félénken intett.
Legszívesebben elrohantam volna, de ennél többet érdemelt, ezért kénytelen voltam túltenni magam a szégyenérzetemen. Összeszedtem magam, hogy közelebb menjek, és odakiáltsam:
– Lucas? Jól vagy?
– Aha – felelte, s a levelek recsegtek a lábunk alatt, amikor végre összetalálkoztunk. – Jesszusom, mi történt?
A szám kiszáradt.
– Nem mondták?
– Mondták, hogy egy keresztvas fejbetalált. Most komo-lyan? – Arca vörös volt a szégyentől, és úgy tűnt, mintha dühös lenne a pavilonra, a gravitációra, vagy valamire. Láttam már kijönni a sodrából, de ilyennek még sosem. – Felhasítottam a nyakamat azon a hülye kovácsoltvas korláton. És ami talán a legcikibb, kikészít, hogy valaminek közbe kellett jönnie, épp amikor először csókoltalak meg.
Ebben a pillanatban másvalaki, aki nálam bátrabb, újra megcsókolta volna. Én viszont csak bámultam. Tulajdonképpen jól nézett ki. Még mindig sápadt volt, és vastag, fehér kötés takarta a nyakát, de különben nem változott meg. Láttam, ahogy a távolból néhányan kíváncsian figyelnek, de megpró-báltam nem tudomást venni arról, hogy közönségünk van.
– Azt gondoltam, mármint azt hiszem... – De mielőtt még több zagyvaságot összehordtam volna, gyorsan azt mondtam: – Először azt hittem, elájultál. Néha ilyen hatással vagyok a fiúk-ra. Túl intenzív vagyok. Nem bírják elviselni.
Lucas felnevetett. Valahogy kongott a nevetése, de legalább nevetett. Tényleg minden rendben volt. Nem tudott semmit. Megkönnyebbülten öleltem át, és kis ideig így álltunk, Össze-fonódva, s úgy tehettem, mint aki nem csinált semmi rosszat.
A haja aranyosan fénylett a napsütésben, én pedig beléle-geztem az illatát, ami annyira hasonlított a bennünket körülvevő erdő szagára. Olyan jó érzés volt a tudat, hogy Lucas az enyém. Nyilvánosan átölelhetem, mert ezután összetartozunk. Az em-lékek percről percre erősödtek: ahogy csókolom, ahogy érzem a kezét a hátamon, bőrének sós puhasága a fogam között és a forró vér, ahogy a számban szétárad.
Az enyém.
Most már tudtam, hogyan értette anyu. Megharapni egy em-bert nem olyan egyszerű, mint kortyolni egyet a pohárból. Amikor megittam Lucas vérét, részemmé vált, én pedig az ő részévé. Olyan módon tartozunk össze ezek után, amit nem tu-dok féken tartani, és amit Lucas sosem érthet meg.
Vajon emiatt kevésbé volt valós az ölelése? Szorosan le-hunytam a szemem, és azt reméltem, hogy nem. Túl késő volt bármi mást tenni.
– Bianca? – motyogta bele a hajamba.
– Tessék?
– Tegnap éjjel csak úgy nekizúgtam a korlátnak? Az igazga-tónő elmondta, hogy hogy történt, de nekem úgy tűnik... szóval semmire sem emlékszem. Te igen? Te emlékszel?
Biztosan beindult a régi gyanakvása az Evernighttal kapcso-latban. A legegyszerűbb volt igent mondani, de képtelen vol-tam rá. Az a kelleténél több hazugság lett volna.
– Nagyjából. Az egész nagyon zavaros volt, én meg... izé... azt hiszem, pánikba estem. Az igazság az, hogy összefolyik az egész.
Ez a lehető legrosszabb duma volt, de meglepetésemre úgy tűnt, elhiszi. Ellazult a karjaimban, és bólintott, mintha így már mindent értene.
– Soha többé nem hagylak cserben. Ezt megígérem.
– Te sosem hagytál cserben. Nem is tudnál. – Nyomasztott a bűntudat, ezért még szorosabban kapaszkodtam belé. – Én sem foglak cserbenhagyni.
Minden veszélytől megóvlak – esküdtem meg magamban. – Még önmagamtól is.

Kilencedik fejezet
ETTŐL KEZDVE ÚGY TŰNT, MINTHA KÉT VILÁGBAN ÉLNÉK egyszerre. Az egyikben Lucas és én végre együtt vol-tunk. Ez olyan helynek tűnt, amilyenre egész életemben vágy-tam. A másikban hazug voltam, aki nem érdemelte meg, hogy Lucasszal vagy bárki mással lehessen.
– Olyan fura – suttogta olyan halkan, hogy más ne hallja meg a könyvtárban.
– Mi fura?
Lucas körülpillantott, mielőtt felelt volna, nehogy meghallja valaki. Feleslegesen aggódott. Egy félreeső boltív alatt ültünk, melynek falát kétszáz éves, kézzel kötött könyvek borították. Ez volt az iskola egyik legeldugottabb sarka.
– Hogy egyikünk sem emlékszik semmire.
– Megütötted magad. – Ha kétséges volt, tartottam magam a történethez, amit Bethany igazgatónő hozott össze. Lucas még nem teljesen hitte el, de csak idő kérdése volt. Muszáj volt. Minden ezen állt vagy bukott. – Az ember sokszor elfelejti, mi történt a baleset előtt. Ez megmagyarázza, nem? Az a ková-csoltvas olyan éles.
– Én csókolóztam már lányokkal azelőtt... – Hangja elhalkult arckifejezésem láttán. – De nem olyan volt, mint te. A nyomodba sem értek.
Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem zavart mosolyomat.
– Mindenesetre nem ájulok el tőle – folytatta. – Soha. És te szuperül tudsz csókolódzni, ezt nekem elhiheted, de még tőled sem veszteném el az eszméletemet.
– Nem is azért ájultál el – jegyeztem meg, majd úgy tettem, mint aki feltétlen tovább akarja olvasni az imént talált, kertész-kedésről szóló könyvet. Csakis azért választottam azt, mert még mindig fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miféle virágot láttam álmomban hónapokkal korábban. – Azért ájultál el, mert kupán vágott egy hatalmas vasrúd. Vili?
– Ez még nem magyarázat arra, hogy te miért nem emlékszel semmire.
– Ugye tudod, hogy néha szorongok egy kicsit? Előfordul, hogy kiakadok. Amikor először találkoztunk, éppen egy hatal-mas pánikroham közepén voltam. Hatalmas! A nagy szöké-semnek is vannak részletei, amikre nem nagyon emlékszem. Biztosan megint kitört a frász, amikor a fejedre esett az a vas. Elvégre meg is halhattál volna. – A dolognak ez a része leg-alább közel állt a valósághoz. – Nem csoda, hogy megijedtem.
– Nincs púp a fejemen, csak egy horzsolás, mintha ráestem volna valamire.
– Jegeltük. Ápoltunk téged. – Akkor sem áll össze a kép – jegyezte meg Lucas kétkedve.
– Nem tudom, miért töröd rajta még mindig a fejed. – Már az is hazugság volt, hogy ezt kimondtam, mégpedig a legna-gyobb hazugság. Lucas érdekében voltam kénytelen ragasz-kodni a sztorihoz, mivel ha az igazgatónő valaha is rájön, hogy Lucas tudja, hogy valami nincs rendjén, nem is tudom mit ten-ne, de sejtettem, hogy semmi jót. Azonban azt mondani Lucas-nak, hogy téved, ha kétségei vannak, hogy helyes és értelmes kérdései az Evernighttal kapcsolatban, és az emlékezetkiesése ostobaság, sokkal rosszabb volt. Ezzel azt kértem tőle, hogy kételkedjen önmagában, márpedig ezt nem akartam. Most már tudtam, milyen rossz érzés, ha az ember kételkedik önmagában. – Lucas, kérlek, ne erőltesd!
– Majd máskor beszélünk róla – bólintott.
Amikor abbahagyta a témát, és már nem rágódott az őszi bál éjszakáján, csodásan éreztük magunkat. Együtt tanultunk a könyvtárban, vagy anyu osztálytermében, néha Vickel és Raquellel együtt. Együtt ettük meg a parkban ebédre a kabát-zsebünkbe gyömöszölt, barna papírzacskóban hozott szendvi-cset. Órákon róla álmodoztam, s csak annyi időre tértem ma-gamhoz boldog kábulatomból, amennyi ahhoz kellett, hogy meg ne bukjak. Azokon a napokon, amikor együtt volt kémi-ánk, egymás mellett mentünk Iwerebon tantermébe és vissza. Más napokon megkeresett, amint vége volt a tanításnak. Mintha még annál is többet gondolt volna rám, mint én őrá.
– Lássuk be, halványlila gőzöm sincs a művészetről – sut-togta Lucas egy vasárnap délután, amikor meghívtam a szüleim lakásába. Ők tapintatosan üdvözöltek bennünket, aztán ma-gunkra hagytak a nap hátralévő részére a szobámban.) Együtt feküdtünk a földön, egymáshoz sem érve, csak közel egymás-hoz, és a Klimt posztert bámultuk.
– Nem kell tudnod róla semmit. Csak nézd, és mondd meg, mit érzel!
– Nem vagyok valami jó abban, hogy az érzéseimről beszél-jek.
– Azt észrevettem. Csak próbáld meg, oké?
– Na jó. – Hosszasan törte a fejét, miközben a Csókot bá-multa. – Azt hiszem... azt hiszem, tetszik, ahogy a férfi a lány arcát a kezében tartja. Mintha a nő lenne az egyedüli a világon, ami az övé.
– Te tényleg ezt látod benne? Nekem inkább erősnek tűnik ez a férfi. – Az biztos, hogy a képen a férfi nekem úgy tűnt, kézben tartja a helyzetet. Az ájulás szélén álló nő pedig úgy látszott, élvezi, legalábbis pillanatnyilag.
Lucas felém fordult, én pedig oldalra hajtottam a fejem, hogy szemtől szemben legyünk. Csak ennyit mondott:
– Higgy nekem! Tudom, hogy ezt eltaláltam.
Megcsókoltuk egymást, és apu épp a legtökéletesebb pilla-natot választotta, hogy vacsorához hívjon bennünket. A szülői időzítés hátborzongató. Igyekeztek mindent megtenni, hogy a vacsora kellemes legyen, még ettek is, és úgy tettek, mint aki-nek ízlik.
Az, hogy közel kerültem Lucashoz, azt jelentette, hogy aka-ratom ellenére kevesebb időm maradt a többi barátomra. Balthazar még mindig ugyanolyan kedves volt, mint addig, mindig köszönt a folyosón, és odabiccentett Lucasnak, mintha haverok lennének, és meg sem történt volna, hogy Lucas majd-nem nekirontott a bál éjjelén. A pillantása azonban szomorú volt, s tudtam, hogy megbántottam azzal, hogy nem adtam esélyt neki.
Raquel is magányos volt. Bár néha elhívtuk, hogy tanuljon velünk esténként, de már nem ebédeltem vele. Nem tudtam ró-la, hogy talált volna új barátokat. Lucasszal az a bárgyú ötle-tünk támadt, hogy összeboronáljuk Vickel, de valahogy nem akaródzott nekik. Együtt lógtunk négyesben, és ennyi.
Egyszer bocsánatot kértem tőle, amiért kevesebb időt töltök vele, de csak legyintett.
– Szerelmes vagy. Ettől gyakorlatilag unalmas vagy min-denkinek, aki nem az. Tudod, az épelméjűeknek.
– Én nem vagyok unalmas – tiltakoztam. – Legalábbis nem jobban, mint azelőtt.
Raquel összekulcsolt kézzel, a könyvtár mennyezetére ré-vedve felelt.
– Tudtad, hogy Lucas szereti a napfényt? Úgy bizony. A vi-rágokat és a nyuszikat is. És hadd meséljem el neked, milyen elképesztő a cipőfűzője!
– Fogd be! – csaptam a vállára, mire felnevetett. Mégis kü-lönös távolságot éreztem kettőnk között. – Nem akarlak ma-gadra hagyni.
– Nem is hagysz. Minden okés. – Fellapozta a biológia tan-könyvét. Nyilvánvalóan elege volt a témából.
– Úgy tűnik, megbékélsz Lucasszal – mondtam óvatosan. Vállat vont, és fel sem nézett a könyvből.
– Hát persze. Nem kellene?
– Csak van néhány dolog, amiről egyszer régebben beszél-tünk.
– Nem gond. Komolyan. – Raquel azelőtt olyan biztos volt benne, hogy Lucas megtámadhat, hogy észre sem vette, hogy fordítva van a dolog. – Annak akarom látni, ami. Egy mesés, csodálatos srácnak, aki szereti a napfényt, és rózsát böfög. – Raquel viccelt, bár nem egészen. Amikor végül a szemembe nézett, sóhajtva mondta: – Okésnak tűnik.
Tudtam, hogy aznap nem jutok többre vele, így hát témát váltottam.
Miközben a legjobb barátnőm az Evernightban nem lelkese-dett azért, hogy Lucasszal járok, legnagyobb ellenségeim közül sokan pompás ötletnek tartották. Tulajdonképpen örültek, hogy megharaptam.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb te is beszállsz – szólt oda Courtney modern technológia órán, ami az egyetlen tantárgy volt, ahová nem járhattak emberek. – Született vámpír vagy. Ez szuper ritka, óriási, meg minden. Kizárt dolog volt, hogy örökre olyan hatalmas lúzer maradj.
– Hű, kösz, Courtney – feleltem unottan. – Nem beszélhet-nénk valami másról?
– Nem értem, miért veszed olyan furán az egészet. – Erich mézesmázosan vigyorgott rám, miközben az aznapi feladattal, egy iPoddal babrált. – Úgy értem, egy olyan zsíros figurának, mint Lucas Ross, biztosan van utóíze, no de a friss vér mégis-csak friss vér.
– Valamikor együtt kellene uzsiznunk – javasolta Gwen.
– Hé, hogy lehet az, hogy ebben az iskolában újabban moz-góbüfé is van, de senki nem kóstolhat bele? – motyogták néhá-nyan egyetértően.
– Figyeljen mindenki! – kérte Yee tanár úr. Mint az Evernight minden más tanára, ő is különösen nagy hatalmú vámpír volt, olyan, aki nagyon hosszú ideig maradt a világon, s mégis megtartotta egyedi karakterét. Yee tanár úr nem volt kü-lönösen öreg. Elmondása szerint az 1880-as években halt meg. De ereje és tekintélye majdnem ugyanolyan erősen sugárzott, mint Bethany igazgatónőé. Szavára mindannyian elhallgattunk. – Volt néhány percük kipróbálni az iPodot. Mik az első kérdé-seik?
Elsőnek Patrice jelentkezett.
– Tanár úr azt mondta, hogy manapság a legtöbb elektroni-kus készülék képes drót nélküli kapcsolatra. Ez viszont nem olyannak látszik.
– Nagyon jó, Patrice. – Amikor Yee tanár úr megdicsérte, Patrice hálás mosolyt küldött felém. Néhányszor végigmagya-ráztam neki a drót nélküli kommunikáció lényegét. – Ez a korlát az iPod konstrukciójának kevés hibája közül az egyik. Az újabb modellek valószínűleg tartalmazni fogják a drót nélküli össze-köttetés valamilyen formáját, és persze ott van az iPhone is, amivel jövő héten foglalkozunk.
– Ha az iPodban lévő információ gyakorlatilag újrateremti a számot – kérdezte Balthazar elgondolkodva –, akkor a hangmi-nőség attól függ, milyen hangszórókat vagy fülhallgatót hasz-nálunk. Igaz?
– Legtöbbször igen. Léteznek magasabb minőségű formá-tumok, de egy átlagos hallgató, sőt némelyik profi sem venné észre a különbséget, amennyiben az iPodot magasabb minőségű audio-rendszerhez csatlakoztatják. Még valaki? – Yee tanár úr körülnézett a teremben, majd felsóhajtott. – Igen Ranulf?
– Milyen lelkek keltik életre ezt a dobozt?
– Erről beszéltünk már – tenyerelt Yee tanár úr Ranulf asz-talára, és lassan, tagolva folytatta: – Az ezen az órán tanult ké-szülékek egyikét sem lelkek keltik életre. A jövőben is csak ilyenekről tanulunk. Sőt, nem léteznek olyan gépek, melyeket lelkek keltenének életre. Világos lett végre?
Ranulf komótosan bólogatott, de nem tűnt meggyőzöttnek. Haját bili-frizurában hordta, és nyílt, naiv arca volt. Egy pillanat múlva megkockáztatta:
– És mi van annak a fémnek a szellemével, amiből a doboz készült? Yee tanár úr legyőzötten roskadt le.
– Van itt valaki a középkorból, aki segíteni tudna Ranulfnak ebben a témában?
Genevieve bólintott, és odament Ranulf mellé.
– Te jó ég, nem olyan bonyolult ez, pont olyan, mint egy felturbózott walkman, vagy mi – vetett szkeptikus pillantást Ranulfra Courtney. Ő azon kevés evernightos közé tartozott, akik mintha sosem vesztették volna el a kapcsolatot a modern világgal. Úgy láttam, Courtney csak a társaság kedvéért van az Evernightban. Pech nekünk, többieknek. Sóhajtva folytattam az új lista összeállítását Lucasnak a kedvenc számaimmal. A mo-dern technológia óra tényleg túl könnyű volt nekem.
Fura módon az irodalom volt az, ahol a legnehezebb volt megfeledkezni a felszín alatt leselkedő bajról. Végeztünk a népmesékkel, s most a klasszikusokat vettük át, és elmélyültünk egyik kedvencemben, Jane Austenban. Azt hittem, ezzel semmiképpen sem lehet gondom. Bethany igazgatónő órája olyan volt, mint az irodalom valamiféle tükör-univerzuma, egy hely, ahol mindent fejre állítottak, még engem is. Ezeken az órákon még azok a könyvek is furcsának tűntek, amelyeket már olvastam és jól ismertem. Mintha lefordították volna őket va-lami durva hangzású, csupa torokhang idegen nyelvre. De a Büszkeség és balítélettel nem így lesz. Vagy legalábbis azt hit-tem.
– Charlotte Lucas elkeseredett. – Képes voltam jelentkezni, önként kitenni magam annak, hogy felszólítsanak. Vajon miért gondoltam, hogy ez jó ötlet? – Abban a korban, ha egy nő nem ment férjhez, tulajdonképpen egy senki volt. Nem lehetett saját pénze vagy otthona. Ha valaki nem akart örökre teher maradni a szülei nyakán, kénytelen volt férjhez menni.
Hihetetlen volt, hogy ezt el kell magyaráznom neki.
– Érdekes – mondta Mrs. Bethany. Az „érdekes” nála rokon értelmű volt a „helytelen”-nel. Izzadni kezdtem. Lassan körül-járta a termet, s a délutáni napfény megcsillant a fodros csipke-blúzának nyakát díszítő aranybrosson. Láttam a barázdákat hosszú, vastag körmein. – Mondja csak, Jane Austen férjnél volt?
– Nem.
– Egyszer megkérték a kezét. Ezt a családja különböző em-lékiratokban világosan megörökítette. Egy vagyonos férfi kérte meg Jane Austent, de ő kikosarazta. Vajon muszáj volt férjhez mennie, Olivier kisasszony?
– Hát, nem, de író volt. A könyveivel keresett elég...
– Kevesebb pénzt, mint hinné. – Mrs. Bethany örült, hogy besétáltam a csapdába. Csak most jöttem rá, hogy a népmesék tanulmányozása arra szolgált, hogy a vámpírok megtanulják, mit gondol a huszonegyedik századi társadalom a természetfe-lettiről. A klasszikusok elemzésének célja pedig az volt, hogy megmutassa a hozzáállásbeli különbséget a történelmi korokban és most. – Az Austen család nem volt különösebben vagyonos. Ezzel szemben Lucasék szegények voltak?
– Nem – szólt közbe Courtney. Nem engem akart megmen-teni, csak tette az eszét. Már nem foglalkozott azzal, hogy el-nyomjon. Gondoltam, azért tette, hogy Balthazar figyelmét magára vonja. A bál óta mintha újabb lendülettel igyekezett volna meghódítani, de amennyire meg tudtam ítélni, nem sok sikerrel.
– Apja Sir William Lucas, az egyetlen dzsentri a városban – folytatta Courtney. – Elég gazdagok, hogy Charlotte-nak ne kelljen férjhez mennie, ha nem igazán akar.
– Szerinted komolyan hozzá akar menni Mr. Collinshoz? – vágtam vissza. – Az egy nagyképű idióta.
Courtney vállat vont.
– Férjhez akar menni, és ez a férfi megfelel a céljainak. Bethany igazgatónő helyeslően bólogatott.
– Vagyis Charlotte csupán kihasználja Mr. Collinsot. A nő azt hiszi, szükségből teszi, a férfi pedig azt, hogy szerelemből, vagy legalábbis potenciális felesége iránti valódi törődésből. Mr. Collins őszinte. Charlotte nem az.
Eszembe jutottak a Lucasnak mondott hazugságaim, és olyan erővel markoltam a füzetem szélét, hogy az éles lapszélek majdnem elvágták az ujjbegyemet. Mrs. Bethany biztosan tudta, mit érzek, mert így folytatta:
– A becsapott ember nem szánalmunkat érdemli, mint in-kább megvetésünket.
Legszívesebben elsüllyedtem volna.
Aztán Balthazar bátorítóan rám mosolygott, ahogy régen, és tudtam, hogy ha már nem is lógunk együtt, legalább még bará-tok vagyunk. Tény, hogy egyetlen evernightos figura sem né-zett le úgy, mint korábban. Akkor is, ha még nem voltam igazi vámpír, valamit bizonyítottam a szemükben. Talán benne vol-tam a „klubban”.
Bizonyos szempontból olyan érzés volt, mintha megúsztam volna valamit, mintha elkövettem volna valamiféle csínyt, le-hunytam volna a szemem, azt mondtam volna: „abrakadabra”, és tótágast állt volna a világ. Amikor Lucas kezét fogtam óra után, és a viccein nevettem, el tudtam hinni, hogy mostantól minden jobb lesz.
Pedig ez nem volt igaz. Nem lehetett igaz, amíg félreveze-tem.
Azelőtt sosem tekintettem úgy a családi titkunk megtartásá-ra, mintha hazudnék Lucasnak, hiszen kisgyerek korom óta ta-nítottak rá, amikor még cumisüvegből ittam a hentestől vett vért. Most azonban tudtam, milyen közel kerültem ahhoz, hogy ártsak neki, s a titkom már nem tűnt annyira ártatlannak.
Megállás nélkül csókolództunk, egyfolytában, reggeli előtt, este, amikor különváltunk, hogy a saját szobánkba menjünk, és gyakorlatilag bármikor máskor, amikor egyedül maradtunk egy pillanatra. De mindig abbahagytam, még mielőtt túlzásba es-tünk volna. Néha többre vágytam, és ezt láttam Lucas pillantá-sán is, ahogy a mozdulataimat figyelte, vagy ahogy ujjaim a csuklója köré fonódtak. De sosem erőltette. Amikor egyedül feküdtem éjjel az ágyamban, képzeletem még vadabbul s elke-seredettebben csapongott. Most már tudtam, milyen érzés Lu-cas ajka az ajkamon, és olyan világosan el tudtam képzelni meztelen bőrét a bőrömön, hogy az már ijesztő volt.
De amikor így képzelődtem, mindig ugyanaz a kép bukkant elő: ahogy fogaimat a torkába mélyesztem.
Voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, bármit megtennék, hogy újra megízlelhessem Lucas vérét. Ilyenkor ijedtem meg a legjobban.
– Hogy tetszik? – mutattam a régimódi bársonykalapot, azt várva, hogy nevetni fog, hiszen az anyag sötétlilája bizarrul mutatott vörös hajam mellett.
Ő azonban csak mosolygott, amitől elárasztott a melegség.
– Szép vagy.
Egy használtruha-üzletben voltunk Rivertonban, és élveztük második együtt töltött hetünket, még jobban, mint az elsőt. A szüleim megint a moziban vállaltak felügyeletet, ezért úgy dön-töttünk, kihagyjuk a Máltai sólymot. Inkább ki-be rohangáltunk az üzletekből, amik még nyitva tartottak, posztereket és köny-veket nézegettünk, és tűrtük, hogy az eladók – akiknek szem-mel láthatólag elegük volt belőle, hogy annak az iskolának a diákjai itt ökörködnek – pofákat vágjanak a pult mögött. Az ő bajuk, mert mi fantasztikusan éreztük magunkat.
Levettem egy fehér prémstólát a polcról, és a vállam köré tekertem.
– Ehhez mit szólsz?
– A bunda döglött – jelentette ki Lucas fintorogva, de talán azt gondolta, hogy az embereknek egyáltalán nem kellene bun-dát viselniük. Én személy szerint úgy éreztem, a használt hol-mik beleférnek, hiszen ezek az állatok évtizedekkel ezelőtt él-tek, úgyhogy nem teszek bennük több kárt. Ennek ellenére si-etve levettem.
Lucas eközben felpróbált egy szürke tweedkabátot, amit a bolt végéből, egy zsúfolt rúdról halászott le. Mint az üzletben mindennek, ennek is egy kissé dohos szaga volt, de nem volt kellemetlen, és a kabát fantasztikusan állt rajta.
– Ez olyan Sherlock Holmes-os – jegyeztem meg. – Már, ha Sherlock Holmes szexis lenne.
– Tudod, vannak lányok, akik az intellektuális típusra buk-nak – nevetett.
– Mekkora mákod van, hogy nem tartozom közéjük!
Szerencsére szerette, ha ugratom. Elkapott, leszorította a ka-romat úgy, hogy vissza sem tudtam ölelni, és tartózkodóan homlokon csókolt.
– Lehetetlen vagy – mormogta. – De nem számít.
Ahogy tartott, s az arcomat a nyakhajlatába fúrtam, mást nem láttam, csak a halvány rózsaszín csíkokat a nyakán, az én harapásom nyomait.
– Örülök, hogy így gondolod.
– Nem gondolom, tudom.
Nem állt szándékomban vitatkozni vele. Semmi okom nem volt rá, hogy az egyetlen rettenetes hiba ne az maradjon, ami: egy hiba, ami sosem ismétlődik meg.
Végigsimított az arcomon, olyan gyengéden, mint az ecset puha hegye. Klimt Csókja, vibrált a gondolataimban, aranyosan és áttetszően, s egy pillanatra úgy éreztem, mintha valóban be-lekerültünk volna a festménybe, annak minden szépségével és nehézségével együtt. Ahogy ott álltunk elrejtőzve az állványok mögött, elveszve a régi, repedezett bőrök, gyűrött szaténok és csillogásukat vesztett strasszos övcsatok között, órákig csóko-lódzhattunk volna anélkül, hogy valaki ránk talál. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy Lucas a padlóra terít egy bundát, lefektet rá, és rám nehezedik...
Ajkamat a nyakára helyeztem, pont a sebre, úgy, ahogy Anyu szokott megpuszilni egy sebet vagy horzsolást, hogy meggyógyuljon. Lucas megdermedt, s egy másodpercig azt hit-tem, talán túl messzire mentem.
Neki sem lehet könnyű – mondtam magamnak. – Néha azt hiszem, beleőrülök, ha nem érinthetem meg, akkor neki meny-nyivel rosszabb lehet? Főleg mivel az okát sem tudja.
Csilingelés riasztott fel álmodozásunkból. Mindketten kiku-kucskáltunk a sarkon, hogy megnézzük, ki jött be.
– Vic! – csóválta a fejét Lucas. – Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb előkerülsz.
Vic sétafikált felénk, hüvelykujját a télikabátja alatt hordott csíkos zakó hajtókája alá beakasztva.
– Tudnod kell, hogy a ruhák nem válogatják ki magukat ilyen tökéletesre. Erőfeszítésbe kerül, hogy az ember ennyire jól nézzen ki. – Majd Lucas tweedkabátját látva vágyakozva sóhajtott. – Öregem! Az ilyen magas fazonoknak jutnak a leg-jobb cuccok.
– Nem veszem meg – vette le Lucas, s már menni akart. Biztosan még egy kicsit kettesben akart lenni velem, mivel már majdnem ideje volt visszamennünk a buszhoz. Bármennyire kedveltem is Vicet, nem igazán örültem volna, ha a nyakunkon van.
– Neked elment az eszed, Lucas! Ha nekem jó lenne egy ilyen, nem hagynám ott – sóhajtott Vic. Nagyon úgy nézett ki, mint aki velünk jön a buszig.
Vágott az eszem.
– Azt hiszem, a bolt hátuljában láttam néhány nyakkendőt, amire hawaii táncos lányok voltak festve.
– Komolyan? – kérdezte, és már húzott is el a hawaii nyak-kendők keresésére, utat törve magának a ruhák között.
– Ügyes vagy!
Lucas levette a fejemről a kalapot, aztán kézen fogott. – Menjünk!
Már majdnem az ajtónál jártunk, amikor elmentünk az ék-szeres állvány mellett. Megakadt a szemem egy sötét, csillogó tárgyon. Egy bross volt, amit éjfekete, de fényesen csillogó kő-ből faragtak. Amikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy két egzotikus, hegyes szirmú virág, éppen olyan, mint az álmom-ban. Olyan kicsi volt, hogy elfért a tenyeremben, és aprólékosan faragták ki, de ami legjobban meglepett, az a hasonlóság volt ahhoz a virághoz, melyről úgy hittem, csupán a képzeletemben létezik. Megtorpantam, és le sem tudtam venni róla a szememet.
– Ezt nézd meg! Olyan gyönyörű.
– Valódi fekete borostyán. Gyászékszer a viktoriánus kor-szakból. A Whitby cég készítette.
Az eladó kék keretes olvasószemüvege fölött kikukkantva igyekezett felmérni, hogy potenciális vásárlók vagyunk-e, vagy gyerekek, akiket jobb elhessegetni. Valószínűleg ez utóbbi mellett döntött, mert így szólt:
– Nagyon drága.
Lucas nem szerette a kihívást.
– Mennyire? – kérdezte lazán, mintha nem is Ross, hanem Rockefeller volna a vezetékneve.
– Kétszáz dollár.
Valószínűleg kidülledt a szemem a meglepetéstől. Ha az embernek tanárok a szülei, nem ő kapja a világ legnagyobb zsebpénzét. Az egyetlen, kétszáz dollárnál drágább dolog, amit valaha is vettem, a távcsövem volt, de a szüleim abba is be-szálltak. Heherészve igyekeztem leplezni zavaromat és a szo-morúságot, hogy ott kell hagynom a kitűzőt. Egyik fekete virág szebb volt, mint a másik.
Lucas, se szó, se beszéd, elővette a pénztárcáját, és átnyúj-totta bankkártyáját az eladónak.
– Megvesszük.
A nő ugyan felvonta a szemöldökét, de nekilátott beütni a pénztárgépbe a vásárlást.
– Lucas! – kaptam el a karját, s próbáltam suttogva beszélni hozzá. – Nem teheted!
– De igen.
– De ez kétszáz dollár!
– Imádni fogod – felelt halkan. – Látom a szemedben. Ha tetszik, legyen a tiéd!
A bross még mindig a vitrinben volt. Csak bámultam, s megpróbáltam elképzelni, milyen érzés lehet, ha az enyém va-lami, ami ennyire gyönyörű.
– Az igaz... mármint, hogy imádom, de... nem akarom, hogy adósságba verd magad miattam.
– Mióta járnak szegények az Evernightba?
Na jó, ebben volt valami. Valamiért sosem gondoltam arra, hogy gazdagnak kell lennie. És valószínűleg Vic is az. Raquel ösztöndíjas volt, de ilyenekből csak egy maroknyi járt oda. A legtöbb ember valójában saját zsebből fizetett azért, hogy vám-pírok vegyék körül, bár persze ez utóbbiról fogalmuk sem volt. Nem tűntek sznobnak, de valószínűleg azért, mert nem állt módjukban. Azok, akik igazán elkényeztetett, gazdag gyere-keknek látszottak, valójában évszázadok alatt halmozták fel a pénzüket, vagy IBM részvényt vettek, amikor az írógép még új keletű találmány volt. A hierarchia az Evernightban olyan szi-gorú volt – vámpírok fent, az embereket pedig nem is nagyon érdemes számításba venni –, hogy észre sem vettem, hogy a legtöbb nem vámpír gyerek is valószínűleg jól el van eresztve.
Aztán eszembe jutott, hogy Lucas egyszer mesélni akart ne-kem az anyjáról, hogy mennyire rá tud telepedni. Beutazták együtt a világot, még Európában is éltek, és azt is mondta, hogy a nagyapja, vagy a dédapja, vagy kije is járt az Evernightba, legalábbis amíg párbajozásért ki nem rúgták. Szóval rájöhettem volna, hogy nem szegény.
Nem mintha kellemetlen meglepetés lett volna. Véleményem szerint minden srácról, akivel jár az ember, ki kellene derülnie, hogy titokban gazdag. A tény azonban azt is eszembe juttatta, hogy bármennyire is oda voltam Lucasért, még alig ismertük egymást. Erről pedig beugrottak a titkaim.
Az eladó be akarta csomagolni a kitűzőt, de Lucas fogta és feltűzte a télikabátomra. Miközben kéz a kézben sétáltunk a fő-tér felé, egyre csak a szirmokat simogattam az ujjam hegyével.
– Köszönöm. Ennél szebb ajándékot még soha senki nem vett nekem.
– Akkor ennél jobban még sosem költöttem el a pénzt. Szé-gyenlősen és boldogan hajtottam le a fejemet. Még egy ideig édelegtünk volna, ha a főtérre nem érünk, ahol a diákok izga-tottan beszélgetve tömörültek a busz köré, és egyetlen tanár sem volt közel s távol.
– Miért álldogál itt mindenki? Miért nem szállnak fel?
Lucas csalódott pislogással vett tudomást a hirtelen témavál-tásról.
– Fogalmam sincs. – Majd koncentráltabban folytatta. – Iga-zad van. Már hívniuk kellett volna bennünket.
Elvegyültünk a diákok tömegében.
– Mi történik? – kérdeztem Rodneyt, akit kémiáról ismer-tem.
– Raquel elhúzott.
– Az nem létezik – jelentettem ki. – Nem menne el egyedül. Annyira ijedős.
– Komolyan? Nekem inkább zárkózottnak tűnt – jött oda hozzánk a tömegben Vic, egy ízléstelen nyakkendőkkel teletö-mött, átlátszó nejlonzacskóval a kezében. De nem folytatta, mintha az jutott volna eszébe, hogy illetlenség rosszat mondani egy eltűnt személyről. – Korábban láttam a kajáldánál. Valami városi gyerek próbált dumálni vele, azután hirtelen elindult. Utána már nem futottam össze vele.
Elkaptam Lucas kezét.
– Szerinted csinált vele valamit az az alak? Vic vállat vont.
– Talán végül azt mondta, amit a csaj hallani akart, és most éppen csőröznek valahol.
Raquel ilyet sosem tett volna. Túlságosan elővigyázatos és gyanakvó volt ahhoz, hogy csak úgy hirtelen összejöjjön egy sráccal, akit nem ismer. Azt kívántam, bárcsak elhívtam volna, hogy Lucasszal meg velem lófráljon, és ne hagytam volna ma-gára.
Apu összeráncolt homlokkal ért a főtérre. Láttam rajta, hogy még nálam is jobban aggódik. Csak ennyit mondott:
– Mindenki szálljon fel a buszra, és indulás vissza! Mi majd megtaláljuk Raquelt, ne aggódjatok!
– Én is itt maradok keresni – léptem oda apuhoz, otthagyva Lucast. – A barátnőm. Van néhány ötletem, hogy hol lehet.
– Rendben – bólintott apu. – Mindenki más induljon!
Lucas a vállamra tette a kezét. Nem ez volt az a romantikus búcsú, amit terveztem. Ő azonban nem volt önzően csalódott. Csak azt láttam rajta, hogy aggódik miattam, és Raquel miatt.
– Nekem is itt kellene maradnom segíteni – mondta.
– Nem fogják megengedni. Már azon is csodálkozom, hogy engem nem küldtek el.
– Veszélyes – mondta halkan.
Őszintén megsajnáltam. Milyen kétségbeesetten igyekszik megvédeni engem, s mennyire fogalma sincs arról, hogy milyen jól meg tudom védeni magamat. Az egyetlen dolgot feleltem, amiről úgy véltem, megnyugtathatja:
– Apu vigyázni fog rám. – Lábujjhegyre álltam, hogy puszit adjak az arcára, és megsimogattam újra a kitűzőt. – Nagyon köszönöm.
Lucas nem szívesen hagyott ott, de az, hogy apu velem van, megtette a hatását. Sietve megcsókolt.
– Holnap találkozunk.
Ahogy a busz elment, apu és én futva indultunk a város szé-le felé.
– Tényleg tudod, merre mehetett? – kérdezte.
– Fogalmam sincs – ismertem be. – De mindenkire szükség van a kereséshez. Különben is, mi van, ha kell valaki, aki át tud menni a folyón?
A vámpírok nem szeretik a folyóvizet. Engem azonban nem zavart – még nem –, de a szüleim kikészültek, ha csak a legki-sebb patakocska vagy csermely felett át kellett kelniük.
– Az én lányom tud vigyázni magára. – Apu büszkesége po-zitívan meglepett. – Te itt komolyan kezdesz felnőni. Az Evernightban töltött idő jót tesz neked.
Pofákat vágva hallgattam. Máris untam az apu-mindent-tud dumát.
– Ez van, ha túléli az ember a hányattatásokat.
– Tudod, mint a gimnázium.
– Úgy csinálsz, mintha jártál volna gimibe.
– Nekem elhiheted, hogy a kamaszkor a tizenegyedik szá-zadban is pocsék volt! Az emberiség egyfolytában változik, de van némi állandóság is. Az emberek meghülyülnek, ha szerel-mesek, arra vágynak, ami nem lehet az övék, és a tizenkettő és tizennyolc éves kor közötti évek mindig borzalmasak. – Amikor letértünk a főútról, újra komolyra váltott. – Nincs emberünk a folyó nyugati partján. Maradj a part közelében, ha attól félsz, hogy eltévedhetsz.
– Nem tévedek el – mutattam fel a tiszta, csillagos égre, ahol az összes csillagkép arra várt, hogy utat mutasson nekem. – Na szia!
Bár még nem hullott le az első hó, a tél már magának köve-telte a tájat. A föld a talpam alatt ropogott a fagytól, és a kiszá-radt füvek meg a levelüket hullatott bokrok súrolták a farme-rem szárát, ahogy mentem előre a folyóparton. A bükkfák sá-padt törzsei úgy világlottak ki a többi fa közül, mint villám a viharos égen. Ha erre jött, talán azt akarta, hogy a folyó mutas-sa neki az irányt.
Raquel nem kóborolt volna el. Ha erre jött, akkor nem egy-szerűen eltévedt.
Túlfűtött fantáziám, mely mindig gyorsan készen állt a leg-rosszabb eshetőségekkel, rémes jeleneteket villantott fel előttem megállás nélkül: Raquelt kirabolta az a városi alak, aki csak lopni akart egy gazdag gyerektől, aki abba a suliba jár. Raquel menekülni próbál a részeg munkások elől, akiket a pizzázóban láttam, s most képzeletem átalakította őket oltalmazókból támadókká. Raquelen elhatalmasodik az őt állandóan kísérő szomorúság, besétál a folyó jéghideg vizébe, és elkapja a sodrás.
A fejem feletti váratlan suhogástól ugrottam egyet, pedig csak egy ágról ágra szárnyaló varjú volt. Nagyot fújtam a meg-könnyebbüléstől, majd észrevettem, hogy távolabb, nyugat felé fénylik valami a bokrok között.
Ahogy csak a lábam bírta, futni kezdtem. Kinyitottam a számat, hogy Raquel nevét kiáltsam, de újra becsuktam egy hang nélkül. Ha ő az, mindjárt kiderül. Ha nem, jobb, ha nem hívom fel magamra a figyelmet.
Amint a fáradtságtól zihálva közelebb értem, meghallottam Raquel hangját. Minden öröm, amit netalántán éreztem, elpá-rolgott rémült szavai hallatán:
– Hagyj békén!
– Hé, mi a gáz? – Ismertem ezt a túlságosan magabiztos, kissé gúnyos hangot. – Úgy teszel, mintha még sosem találkoz-tunk volna.
Erich volt az. Nem velünk jött be a városba. Egyetlen igazi evernightos sem jött velünk. Mintha unalmasnak tartanák, vagy ami még valószínűbb, alig várták, hogy magukra maradhassa-nak, és ne kelljen leplezniük valós természetüket. Pillanatnyilag azonban Erich úgy nézett ki, mint aki nagyon is közel jár ahhoz, hogy kimutassa valós énjét. Nyilván követett bennünket Rivertonba, s arra várt, hogy valaki különváljon a többiektől. Az a valaki pedig Raquel volt.
– Megmondtam, hogy nem akarok beszélgetni veled – erős-ködött Raquel. Meg volt rettenve. Általában keménynek tűnt, de az őt követő Erichtől megijedt. – Úgyhogy ne gyere utánam!
– Úgy teszel, mintha idegen volnék – mosolygott Erich. A fogai fehérlettek a sötétben, amiről cápás filmek jutottak az eszembe. – Padtársak vagyunk bioszon, Raquel. Mi a gond? Mi lehet a legrosszabb, amit tehetek veled?
Most már tudtam, mi történt. Erich egyedül találta Raquelt a városban, és követte. Raquel pedig ahelyett, hogy a többiekkel együtt a téren várakozott volna, ahol el kellett volna viselnie a fiú jelenlétét, vagy végül még a buszon is mellette lett volna kénytelen ülni, megpróbált elillanni. Egyre messzebb került Riverton központjától, majd egészen kiért a városból. Akkor már nyilván tudta, hogy hibázott, de már egyedül voltak ezen az elhagyatott helyen. Majdnem két mérföldet megtett az iskola felé a hideg éjszakában, s a büszkeség szikráját éreztem, amiért ilyen bátor és makacs.
Na jó, hülyeség volt, de jogában állt azt feltételezni, hogy nem akarja megölni az egyik osztálytársa.
– Tudod mit? – kérdezte Erich csak úgy mellékesen. – Éhes vagyok.
Raquel elsápadt. Nem tudhatta, pontosabban mit ért ezalatt a fiú, de ő is érezte, amit én. Ami eddig csak gúnyolódás volt, mindjárt valami másba csap át. A köztük levő feszültség elmé-letiből gyakorlativá változott.
– Én megyek – mondta Raquel.
– Azt majd meglátjuk, hogy hova – felelt Erich.
– Hé! – kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért.
Mindketten felém fordultak. Raquel arcán azonnal látszott a megkönnyebbülés.
– Bianca!
– Nincs itt semmi keresnivalód – vakkantotta Erich. – Húzz el innen!
Ezen meglepődtem. Azt feltételeztem, hogy ő fog hátrálni, amint lelepleződik. De úgy látszik, mégsem. Normális esetben ez lett volna a pillanat, amikor félni kezdek, de nem ez történt. Éreztem, ahogy szétárad bennem az adrenalin, de nem kezdtem fázni és remegni. Ehelyett az izmaim ugyanolyan várakozással voltak, mint amilyet egy verseny előtt érez az ember. Szaglásom élesebb lett, így már Raquel izzadságszagát, Erich olcsó after shave-jét és még a bokor aljában megbúvó kisegér bundájának szagát is éreztem. Nyeltem egy nagyot, s a szemfogaim az iz-galomtól lassan megnyúltak.
– Kezdesz majd úgy reagálni, mint egy vámpír – mondta múltkor Anyu. Ez is ahhoz tartozott.
– Én nem megyek sehová. Te tűnj innen!
Közelebb léptem hozzájuk, Raquel pedig felém tántorgott, túl erősen remegve ahhoz, hogy fusson.
Erich a bosszúságtól dühödten meredt rám. Olyan volt, mint egy nyűgös gyerek, aki nem kapta meg az uzsonnáját.
– Te vagy talán az egyetlen, aki megszegheti a szabályokat?
– Megszegi a szabályokat? – kérdezte Raquel zavarodottan, jóformán hisztérikusan. – Bianca, miről beszél ez? Húzzunk már innen!
Elsápadtam. Erich pedig rám vigyorgott. Tudtam, mivel fe-nyeget. Már majdnem elárulta Raquelnek, hogy kik és mik va-gyunk. Ha feltárná az Evernight titkát, és meggyőzné Raquelt, hogy valójában mindannyian vámpírok vagyunk – márpedig Raquel korábbi gyanakvása azt súgta, hogy ez sikerülne is –, akkor mindkettőnk elől menekülne. Akkor pedig Erichnek tö-kéletes lehetősége adódna megharapni. Azt is állíthatná, hogy csak azért tette, hogy kitörölje a memóriáját. Megpróbálhatnám megállítani, a bennem duzzadó egyre egyértelműbb harci kedv segített volna, de még nem voltam valódi vámpír. Erich erősebb és gyorsabb nálam. Elkapná Raquelt. Már csak néhány szót kellett szólnia.
– Ezt megmondom Bethany igazgatónőnek – közöltem siet-ve. Erich arcáról azonnal lehervadt mézesmázos mosolya. Még neki is volt annyi esze, hogy tartson az igazgatónőtől. Nem hi-ába mondott hosszú beszédeket arról, hogy az iskola érdekében mindenkinek védelmeznie kell a nem vámpír tanulókat. Hát Mrs. Bethanynek garantáltan cseppet sem tetszene Erich hoz-záállása.
– Ne csináld! – mondta Erich. – Felejtsük el, oké?
– Te felejtsd el! Húzz innen! Tűnés!
Erich még egyszer fenyegető pillantást vetett Raquelre, majd peckesen besétált az erdőbe.
– Bianca! – botladozott keresztül Raquel a kettőnk közt fek-vő néhány ágon. Sietve végigsimítottam nyelvemmel a fogso-romon, hogy ellenőrizzem, újra emberi formám van-e, és em-berien tudok-e viselkedni. – Úristen, Bianca! Mi baja ennek a srácnak?
– Egy vadbarom. – Ez igaz is volt, bár nem a teljes igazság. Raquel szorosan maga köré fonta a karját.
– Követ... úgy tesz, mintha... A fenébe! Na jó, na jó.
Meresztettem a szemem a sötétben, hogy megbizonyosod-jam arról, Erich valóban távolodik. Léptei elhalkultak, s már nem láttam világos kabátját. Elment, legalábbis ezúttal, de nem bíztam meg benne.
– Gyere! – mondtam. – Teszünk egy gyors kitérőt.
Raquel, aki túl zsibbadt volt ahhoz, hogy keresztkérdéseket tegyen fel, követett vissza a folyóhoz. Csak negyed mérföldnyit kellett mennünk, hogy elérjünk a kis, kőből épült gyalogoshídhoz. Régóta nem használták, s a kövek némelyike mozgott, de Raquel nem tiltakozott, és nem kérdezősködött, miközben átvezettem a túlpartra. Erich át tud jutni a folyón, ha nagyon akar, de a folyóvíztől való természetes iszonya együtt Bethany igazgatónőtől való félelmével majdnem bizonyosan távol tartotta tőlünk. A túlpartra érve megkérdeztem:
– Hogy vagy?
– Jól. Kösz, jól.
– Raquel, az igazat mondd! Erich követett az erdőbe, és még mindig reszketsz.
Bőre izzadságtól nyirkos volt, de kitartóan, éles hangon bi-zonygatta:
– Jól vagyok! – Egy másodpercig némán bámultuk egymást, majd suttogva hozzátette: – Bianca, hidd el! Hozzám se nyúlt. Szóval jól vagyok.
Egyszer majd képes lesz elmondani, mi történt, de nem ma éjjel. Ma éjjel ki kell jutnia innen, mégpedig gyorsan.
– Rendben – mondtam. – Menjünk vissza a suliba!
– Nem hittem volna, hogy egyszer szívesen fogok vissza-menni az Evernightba. – Nevetése valahogy megtörten hang-zott. Elindultunk, de Raquel megtorpant. – Nem hívod a rend-őrséget, vagy a tanárokat, vagy valakit?
– Szólunk Bethany igazgatónőnek, amint odaérünk.
– Megpróbálhatnám innen. Itt a mobilom. A városban mű-ködött...
– Már nem a városban vagyunk. Tudod, hogy errefelé nem nagyon van térerő.
– Akkora marhaság – mondta, s annyira reszketett, hogy va-cogott a foga. – Miért nem fizetnek ezeknek a gazdag tyúkok-nak a szülei egy adótoronyért?
Mert a többségük még a vonalas telefont sem szokta meg – gondoltam.
– Na gyere! Menjünk!
Nem engedte, hogy úton kifelé a zúzmarás erdőből átkarol-jam. Inkább egyfolytában tekergette csuklóján a bőr karkötőjét.
Aznap éjjel, miután Raquel lefeküdt, elmentem Mrs. Bethanyhez, kocsiszínbeli irodájába. Irántam tanúsított megve-tő hozzáállásából kiindulva feltételeztem, hogy kételkedni fog a szavaimban, de nem tette.
– Majd én megteszem a szükséges intézkedéseket – mondta. – Elmehet.
– Ennyi? – tétováztam.
– Tán magácskával kellene megtárgyalnom a büntetését? – vonta fel a fél szemöldökét. – Tudom, hogyan tartsak fegyel-met a saját iskolámban, Olivier kisasszony. Vagy szeretne em-lékeztetőül újabb fogalmazást írni?
– Csak úgy értettem, mit mondunk a többieknek? Tudni akarják majd, hogy mi történt Raquellel. – Máris megjelent lelki szemeim előtt Lucas vonzó arca, amint talán újra kétkedéssel szemléli, hogy valami furcsa dolog van készülőben az iskola falai közt. – El fog terjedni, hogy Erich tette. Kénytelenek le-szünk azt mondani, hogy csak vicc volt, nem?
– Ez hihetően hangzik. – Vajon miért nézett úgy, mint akit szórakoztat a dolog? Ennek okára akkor jöttem rá, amikor hoz-zátette: – Kezd egész ügyes lenni félrevezetésből. Végre egy kis haladás!
Attól féltem, igaza van.

Tizedik fejezet
MINDANNYIUNKNAK CSALÓDÁS VOLT AZ ELSŐ HÓ. Csak kétujjnyi hullott, és mindjárt elolvadt, hogy aztán csúszós jégréteggel borítsa a járdát. A vidék foltosnak és fakónak látszott, a sárgásbarna dombokat nedves hófoltok tarkították. Toronyszobám ablaka előtt a vízköpő szörny pikkelyein és szárnyain jéggyöngyöket viselt. Nem volt elég a hó hógolyózni, de még ahhoz sem, hogy gyönyörködhessek benne.
– Nekem jó – közölte Patrice, művészien a nyaka köré te-kerve egy méregzöld sálat. – Örülök, hogy süt egy kicsit a nap.
– Úgy érted, most, hogy kimehetsz nappal is? – Kikészítet-tek Patrice meg a többiek az állandó fogyózásukkal az őszi bál előtt. Mint minden vámpír, aki nem fogyaszthat vért, egyre so-ványabbak és egyre vámpírszerűbbek lettek. Courtney és cso-dálói nem mentek ki a napra, ami egy jól táplált vámpírnak nem nagy dolog, de fájdalmas egy éhezőnek. El kellett viselnem a látványt, ahogy Patrice órákat tölt a tükör előtt, egyre halványodó tükörképét csodálva, ahogy közeledett a láthatat-lansághoz.
Úgy éreztem, egyre undokabbá is váltak, de náluk ezt nehéz volt eldönteni.
Patrice tudta, mire utaltam, s dühödten csóválta a fejét.
– A bál utáni nap óta jól vagyok. Megérte az a néhány hetes gyomorkorgás, és az, hogy az árnyékban maradtam. Majd meg-tanulod te is, hogy mit ér az önmegtartóztatás. – Kerek arcán megjelentek a gödröcskék a huncut mosolytól. – De addig nem, amíg Lucas is itt van, igaz?
Sokáig nevettünk kevéske közös viccünkön. Örültem, hogy nagyjából kijövünk egymással, mert Raquel gondja és a köze-ledő vizsgák mellett a lehető legkevesebb stresszre volt szük-ségem.
A félévi vizsgák nagyon kemények voltak. Erre számítottam is, de attól még nem íródtak meg maguktól a fogalmazások Bethany igazgatónőnek, sem a trigonometriavizsga nem lett könnyebb. Anyuról váratlanul kiderült, hogy van benne némi szadista vonás, minden egyes dologra rákérdezett, amit órán említett, bár a Missouri-egyezségről írt fő esszét legalább előre jelezte, ahogy a sarkán hintázott.
Akkor legalább Balthazarnak megy – gondoltam, miközben olyan gyorsan írtam, hogy begörcsölt a kezem. Azt reméltem, az enyém legalább fele olyan jó lesz.
A vizsgák hetében belevetettem magam a tanulásba, nem csak azért, mert nehezek voltak a tesztek, hanem azért is, hogy eltereljem a figyelmemet. Raquellel állandóan kikérdeztettem magamat, hogy addig se gondoljon arra, ami majdnem megtör-tént az erdőben. Az segített, hogy Erich büntetésben volt, vagyis gyakorlatilag minden szabad percében a folyosót sikálta, és dühösen meresztette rám a szemét, ha lehetősége adódott rá.
– Nem bízom abban az alakban – mondta Lucas egyszer, amikor elmentünk mellette.
– Ki nem állhatod a pofáját.
Ez igaz is volt, de én más, komolyabb okokat is tudtam, amiért nem bízhattunk meg Erichben.
Minden igyekezetem ellenére, hogy lefoglaljam, Raquel to-vábbra is zavarodott volt. Félelmei, amelyeket magában hor-dott, felnagyítódtak Erich támadása nyomán. A szeme alatti sö-tét karikák mutatták, hogy éjjel nem alszik, s a könyvtárban egy nap frissen lenyirbált hajjal jelent meg, amit nyilván maga művelt, és nem is valami óvatosan.
Igyekeztem tapintatos lenni, és idébb húztam a könyveimet, hogy le tudjon ülni mellém.
– Mondtam már, hogy otthon én vágtam a barátaim haját? – kérdeztem.
– Tudom, hogy szarul néz ki – jelentette ki rám se nézve, és ledobta mellém a hátizsákját egy tompa puffanással. – És nem akarom, hogy te vagy bárki más rendbe tegye. Remélem, elég szarul néz ki! Akkor talán nem néz többé.
– Ki? Erich? – kérdezte Lucas feszülten. Raquel lecsúszott ültében.
– Szerinted ki? Naná, hogy Erich.
Addig észre sem vettem, hogy Erich nem csak engem bámul. Elrontottam a vadászatát, amikor már úgy döntött, Raquel vérét akarja, s talán bántani is őt. A legtöbb vámpír sosem öl. Ezt a szüleim mondták. Talán Erich a kivétel a szabály alól?
Biztosan nem – gondoltam. – Bethany igazgatónő nem en-gedne be ilyesvalakit az Evernight falai közé.
Amikor Lucas sietve témát váltott, és elkérte Raqueltől az apu biológiaóráján készült jegyzeteit, ránéztem, és megint el-öntött a vágy, a birtoklás vágya, amit mindig éreztem, ha együtt voltunk.
Az enyém vagy – gondoltam. – Azt akarom, hogy örökké az enyém légy.
Mindig azt hittem, az érzelmeim teszik, de talán másvalami volt. Talán a szükség, hogy az ember birtokoljon valakit, a vámpírok sajátja, s így erősebb minden emberi vágyakozásnál.
Erich nyilván nem érzett olyasmit Raquellel kapcsolatban, mint én Lucas iránt, de ha csak tizedannyira vágyott rá, mint én Lucasra...
...akkor garantáltan nincs még vége a dolognak.
Aznap éjjel megint összefutottam Raquellel a fürdőszobá-ban. Éppen az általam ajánlott altató tablettából szórt négyet-ötöt a tenyerébe.
– Vigyázz! – figyelmeztettem. – Nehogy túl sokat vegyél be! Raquel kifejezéstelen arccal nézett.
– Mert többé nem ébrednék fel? Nekem nem hangzik annyi-ra rosszul – sóhajtott. – Hidd el, Bianca, ez távolról sem elég, hogy megöljön valakit.
– De több, mint amennyi az elalváshoz kell.
– Kevesebb nem elég amellett a zaj mellett, ami a tetőről jön – azzal bekapta a pirulákat, és lehajolt, hogy igyon néhány kor-tyot a csapból. Miután kézfejével megtörölte az arcát, folytatta. – Még mindig itt vannak. Azt hiszem, most már hangosabbak. Ez egyre rosszabb. Nem képzelődöm.
Ez nagyon nem tetszett.
– Elhiszem.
Ezt csak úgy mondtam, de Raquelnek tágra nyílt a szeme.
– Komolyan? – kérdezte alig suttogva. – Tényleg? Nem csak úgy mondod?
– Komolyan, hiszek neked.
Ijedten láttam, hogy Raquel szeme megtelik könnyel. Sietve kipislogta, de láttam, amit láttam.
– Még soha senki nem hitt nekem. Kicsivel közelebb léptem.
– Mit nem hittek el neked?
Csak a fejét rázta, nem volt hajlandó felelni. De amikor a szobájába menet elment mellettem, egy pillanatra megérintette a karomat. Raqueltől ez olyan volt, mintha szorosan átölelt volna. Fogalmam sem volt, hogy korábban mi aggasztotta, de azt tudtam, hogy Erichtől kikészült. Valószínűleg nem akarta konkrétan bántani őt, de olyan fazonnak tűnt, aki élvezi, ha fél-nek tőle.
Ezen legalább segíthettem.
Aznap éjjel, jóval villanyoltás után felkeltem, magamra kap-tam a farmeremet, a tornacsukámat és a meleg, fekete pulcsi-mat. Fejemre húztam a fekete kötött sapkát, hogy eltakarja vö-rös hajamat. Eszembe jutott, hogy ne kenjek-e fekete foltokat az arcomra és az orromra, ahogy a macskanők a filmeken, de úgy döntöttem, az már túlzás lenne.
– Kiugrasz harapni valamit? – motyogta Patrice párnájába fúrt arccal. – A mókusok téli álmot alszanak. Könnyű falatok lesznek.
– Csak körülnézek – feleltem, de Patrice már vissza is aludt.
Hideg volt az éjszakai levegő, amikor felhúzódzkodtam az ablakpárkányra, de sötét kesztyűmben és pulóveremben nem fáztam. Miután átügyeskedtem magam a faágra, kinyújtottam a karomat, hogy elkapjam a feljebb levő ágakat, aztán lábamat a fa törzsének támasztottam, hogy megtartsam magam. Egy-két ág megreccsent a súlyom alatt, de egy sem törött le. Pár perc alatt feljutottam a tetőre.
Mármint az épület alacsonyabb részének tetejére. Néhány lépésnyire tőlem a déli torony ágaskodott az éjjeli ég felé; ha kinyújtottam a nyakamat, még szüleim lakásának sötét ablakait is láthattam. Szemben a hatalmas északi torony. A kettő között a főépület zsindelyes teteje – nem lapos felület, hanem enyhén lejtős több irányban, ami szintén azt bizonyította, hogy az isko-la lassan, évszázadok alatt épült, s nem minden bővítés illesz-kedett tökéletesen a többi részhez. Kicsit olyan volt, mint a vi-haros tenger hullámzó vizével, mely kékesfeketén csillogott a holdfényben.
Fogcsikorgatva másztam fel a hozzám legközelebb eső emelkedőn, s igyekeztem a lehető legcsendesebben mozogni. Ha valaki finom falatra vadászik, nem számít, meglát-e vagy sem. Ha viszont másvalamiért van idefent, jobb, ha én lepem meg őt.
Halálosan rettegtem, bár egyfolytában azt mondogattam magamnak, hogy igazán nincs mitől félnem. Tudtam, hogy nem vagyok valami jó ellenfél; ha provokáltak, szívesebben gömbölyödtem volna össze labdává. De valakinek ki kellett állnia Raquel mellett, s úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki megteheti. Így hát ügyet sem vetettem a gyomromban verdeső lepkékre, s a tettek mezejére léptem.
Megpróbáltam elképzelni odalent a szobák elhelyezkedését, s igyekeztem kisilabizálni, hol lehet Raquelé. A folyosó túlsó végén lakott, messze tőlem. Patrice-szel közös szobánk a déli torony alatt volt, de Raquelnek nem volt ekkora szerencséje. Ha valaki akart, megállhatott a szobája tetején, egy-két méterrel a feje fölött.
Amint fejben megtaláltam a helyet, elindultam. Szerencsére nem volt jég, ezért nem sokat csúszkáltam, miközben fel-lemásztam a tetőnyergeken, néha két lábon, máskor négykézláb. Egész idő alatt füleltem, nem hallok-e bármiféle zajt: lépteket, egy szót, vagy akár lihegést. Már a veszély gondolata is felébresztette sötét ösztöneimet, s minden érzékszervem éles volt. Mindenre felkészültem – vagy legalábbis azt hittem.
Amikor csupán néhány lépésre voltam a Raquel szobája fe-letti résztől, kaparászást hallottam a tetőn: hosszan, lassan, va-lószínűleg szándékosan. Valaki odafent volt, és azt akarta, hogy Raquel meghallja.
Óvatosan felhúzódzkodtam a következő emelkedőn. Erich guggolt ott az árnyékban. Fél kézzel egy letört ágat tartott, és azt huzigálta ide-oda a zsindelyen.
– Te! – mondtam halkan. Erich ijedten egyenesedett fel. Va-lami a reakciójában, meg ahogy sietve összefogta magán hosszú kabátját, elgondolkodtatott, hogy vajon mit művelt a másik kezével. Undorodva és idegesen legszívesebben elrohantam volna, de sikerült összeszednem magam. – Húzz el innen!
– Mindketten szabályt szegünk – motyogta Erich jobbra-balra pislogva. – Nem dobhatsz fel úgy, hogy te megúszd.
Közelebb léptem hozzá, olyan közel, hogy megérinthettem volna. Sovány arca és keskeny orra most még patkányszerűbb volt, mint máskor.
– Akkor... akkor mindkettőnket beköpöm.
– Nagy cucc. Nem tartottam be a takarodót. Na és? Más se tartja be. Kit izgat?
– Te nem egy kis kajáért indultál. Te Raquelt zaklatod.
Soha még olyan undort nem láttam senkinek az arcán, ami-lyennel Erich nézett rám, mintha olyasvalami volnék, amin át-lép, ha a járdán látja.
– Nem tudod bebizonyítani.
A bennem fellángoló düh elnyomta félelmemet. Minden iz-mom megfeszült, metszőfogaim előtörtek, és agyarakká hosz-szabbodtak. Egy vámpír sosem hátrál meg.
– Komolyan?
Azzal elkaptam a kezét és nagy erővel beleharaptam.
A vámpírvér nem olyan ízű, mint az emberé, és nem is ha-sonlít egyetlen más élőlény vérére sem. Nem ízletes vagy táplá-ló, tulajdonképpen nem is étel. Információ. A vámpír vérének íze megmondja, hogyan érzi magát a vámpír abban a pillanat-ban, s érezni lehet, ahogy a másik vámpír agyában egy pillanat-tal korábban megjelent gondolatok felvillannak. Ezt a szüleim-től tanultam, akik egy párszor azt is megengedték, hogy kipró-báljam rajtuk, bár amikor megkérdeztem tőlük, hogy szokták-e egymást is megharapni, irtóra zavarba jöttek, és azt kérdezték, kész-e a házim.
Amikor a szüleim vérét kóstoltam, nem éreztem mást, csak szeretetet és elégedettséget, s képeket önmagamról, szebb gye-rekként, mint amilyen valójában voltam, aki kíváncsi a világon mindenre. Erich vére más volt. Valódi horror.
Harag, düh és az emberélet kioltása utáni szenvedélyes vágy íze volt. Olyan forró volt, hogy égette a nyelvemet, és olyan dühös, hogy felfordult tőle a gyomrom, elutasítva a vért, s el-utasítva Erichet magát. Egy kép pislákolt az agyamban, s nőtt másodpercről másodperce, mint az elszabadult tűz: Raquel, ahogy Erich látni akarta – kiterítve az ágyon, felszakított nyak-kal, utolsó lélegzetéért küzdve.
– Aú! – rántotta el a kezét Erich. – Mi a francot művelsz?
– Bántani akarod. – Nehezen tudtam annyira uralkodni ma-gamon, hogy ne remegjen a hangom. Remegtem az ijedségtől, amit a látottak miatt éreztem. – Meg akarod ölni.