Alyson Noel - Evermore /11-20. fejezetig/

tizenegy
Pár nap múlva mindenszentek, Halloween, és a jelmezem utolsó simításai még hátravannak. Haven vámpírnak öltözik (Nahát!), Miles kalóznak, de csak miután lebeszélem a hegyes melltartós Madonna-jelmezről, és ez nem vicc. Az egykor jónak tűnő ötlet átalakult egy túlzottan ambiciózus projektté, gyorsan elvesztem a lelkesedésemet. Sabine meglepett a Halloween-buli ötletével. Részint mert sosem hittem, hogy érdekli az ilyesmi, de leginkább azért, mert rólunk lévén szó, talán öt vendéggel tudunk előállni maximum. De
Sabine egyértelműen népszerűbb, mint gondoltam, így gyorsan teleír két és fél hasábot a vendéglistájával, míg az enyém szánalmasan rövid. Főképp, mert csak két barátom van, meg a hozzájuk tartozó plusz egy-egy fők.
Míg Sabine megbíz egy partiszervizt a kaják és az italok szállításával, én kiadom az audiovizuális program körüli tennivalókat Milesnak (ami azt jelenti, hogy hozza az iPodját, és kivesz néhány horrorfilmet), valamint megkérem Havent, hogy hozzon muffint. Én és Riley alkotjuk a dekorációs különítményt. Mivel Sabine a kezembe nyomott egy katalógust és a hitelkártyáját azzal, hogy „ne fogd vissza magad", az elmúlt két délutánt azzal töltöttük, hogy Sabine toszkán stílusú házát ijesztő, rémes kísértetkastéllyá varázsoljuk. Nagyon mó- kás volt, emlékeztetett arra, amikor a régi házunkat díszítettük fel húsvét, hálaadás vagy karácsony előtt. Arról nem is beszélve, hogy az elfoglaltság elvonta a figyelmünket a marakodásról.
– Öltözhetnél hableánynak - javasolja Riley -, vagy valami valóságshow-szereplőnek.
– Jaj, ne mondd már, hogy még mindig nézed azokat a vackokat! – A létra utolsó előtti fokán óvatosan egyensúlyozva próbálok felapplikálni egy újabb pókhálót a mennyezetre.
– Akarsz cserélni? – nyúl bele egy dobozba, amiben a karácsonyfaizzót tartjuk. – Nevetséges, hogy ragaszkodsz a létrázáshoz, amikor én csak odalebegek, és megcsinálom.
Fintorogva megrázom a fejemet. Ha könnyebb is lenne, szeretek úgy tenni, mintha normális életet élnék.
– Szóval, minek öltözöl?
– Felejtsd el! – legyintek, és mielőtt lemásznék, a sarokba akasztom a pókhálót. Lentről szemügyre veszem az alkotást. – Nekem is lehetnek titkaim, ha neked is vannak.
– Nem igazság! - Karba font kézzel az utamba áll, ami régen is csak apunál működött.
– Nyugi, majd meglátod a bulin – felelem. Felkapok egy fluoreszkáló csontvázat, és kibogozom a végtagjait.
– Úgy érted, hogy meg vagyok híva? – kérdi izgatottságtól elfúló hangon.
– Miért, vissza tudnálak tartani? – nevetek. Csontváz Urat felakasztom a bejárat mellé, hogy üdvözölhesse a vendégeinket.
– A fiúd is jön?
A szemem forgatva felsóhajtok.
– Tudod, hogy nincs fiúm – még el se kezdte, máris unom...
– Kérlek. Nem vagyok hülye! – ráncolja a szemöldökét. – Ne hidd, hogy elfelejtem a Nagy Pulcsiproblémát! Emellett alig várom, hogy megismerjem, vagy inkább lássam, mivel nem mutatnál be neki semmi pénzért. Ami elég bunkó dolog. Úgy értem, hogy attól még, hogy nem láthat...
– Jézusom, meg sem hívtam, jól van?! – kiabálok rá, és észre sem veszem, hogy belesétáltam a csapdájába. Késő.
– Aha! – Boldog mosoly, hatalmas szemek, felhúzott szemöldök. – Tudtam!
Örömében ugrál, karácsonyfaizzókat hajigál, pörög és mutogat.
– Tudtam, tudtam, tudtam! Tudtam! – Megpördül a tengelye körül, és a levegőbe bokszol.
Behunyt szemmel felsóhajtok, átkozva az ostobaságomat, hogy beleestem az alig leplezett csapdájába.
– Nem tudsz te semmit – csóválom a fejemet. – Sose volt a fiúm, érted? Csak... csak egy új srác a suliban, akiről először azt gondoltam, aranyos, de aztán rájöttem, mekkora csaló, és mondhatjuk, hogy túl vagyok rajta. Nem is olyan aranyos. Komolyan, tíz másodpercig tartott az egész, mert nem volt jobb dolgom. És nemcsak én dőltem be neki. Miles és Haven szabályszerűen verekedtek érte. Szóval abbahagyhatod az örvendezést meg a riszálást, és dolgozhatsz tovább!
Abban a pillanatban, ahogy befejezem a mondatot, már tudom, hogy a kifogásaim messze nem hihetőek. De már kint van, nem tudom visszaszívni, így próbálok nem odafigyelni Riley-ra, amint a szobában lebeg és énekel:
– Tudtam, tudtam, úgy tudtam!
Halloween estéjére fantasztikusan néz ki a ház. Riley-val pókhálókat ragasztottunk az ablakokra és a sarkokba, a közepükbe nagy fekete pókokat biggyesztettünk. Fekete gumidenevérek lógnak a plafonról, véres testrészek hevernek szerteszét, kristálygömb is van. Véres rongyokba öltöztettünk néhány zombit, és elhelyeztük őket olyan helyeken, ahol a legkevésbé számíthatnak rá a vendégek, nagy üstökben boszorkafőzet gőzölög a tornácon (valójában szárazjég és víz), csontvázak, múmiák, fekete macskák és patkányok (nem igaziak, de azért ijesztőek), vízköpők, koporsók, fekete gyertyák, töklámpások, pislákoló fények. És igen, egy életnagyságú kaszás a ház előtti gyepen.
– Hogy nézek ki? - kérdezi Riley rózsaszín pikkelyekbe burkolva, vörös parókában, metálzölden csillogó halfarkával csapkodva.
– Mint a kedvenc Disney-hősöd – felelem, miközben sápadtra púderezem az arcomat. Azon gondolkodom, hogyan szabadulhatnék meg tőle, amíg átöltözöm, hogy meglephessem.
– Ezt bóknak veszem – mosolyog.
– Annak szántam. – Hátrafésülöm a hajamat, és szorosan a fejemhez simítom, hogy beférjen a hatalmas, szőke paróka alá.
– Minek öltözöl? – fürkészi az arcomat. – Most már igazán elmondhatnád, mert meghalok a kíváncsiságtól! – Nevetéstől a hasát fogva hajlong előre-hátra, majd' leesik az ágyról. Imádja az ilyen meghalós tréfákat, szerinte állati viccesek. Engem kiráz tőlük a hideg.
A viccét figyelmen kívül hagyva hozzá fordulok:
– Megtennél egy szívességet? Osonj le a földszintre, és nézd meg, hogy Sabine fel akarja-e tenni a jelmezéhez azt a szőrös, bibircsókos vasorrot is! Mondtam, hogy a boszijelmez nagyon klassz, de az orrot inkább hagyja ki. A pasiknak nem tetszik az ilyesmi.
– Van pasija? – kérdezi meglepve.
– Ha felteszi azt a förmedvényt az arcára, nem is lesz.
Riley lecsusszan az ágyról, és a hableányfarkat maga után húzva az ajtó felé indul.
– Csendben csináld, és ne ijeszd meg, jó? – teszem hozzá, miközben átsiklik a csukott ajtón. Billiószor láttam már, hogy ezt csinálja, de ettől még nem tudom megszokni.
A gardróbban kicipzározom az eldugott táskát, és kiveszem belőle a csodaszép, mély, szögletes dekoltázsú, fekete ruhát. Háromnegyedes, csipkéből varrott ujja van, és a szuperszűk felsőrész kétoldalt a derekamnál fénylő, habos szoknyarétegekké duzzad, akárcsak Marié Antoinette-é a maszkabálon (legalábbis úgy, ahogy Kirsten Dunst jelmeze a filmen). Felküzdöm a cipzárt a hátán, aztán felveszem a hatalmas platinaszőke parókát (szőkének szőke vagyok, de az én hajamból sose lenne ekkora konty), némi vörös rúzst kenek az aj-
kamra, és felteszem az áttetsző, fekete maszkot. A fülembe lifegő hegyikristály fülbevalót akasztok. A ruha örvénylik körülöttem, ahogy a tükör előtt körbe-körbe forgok. Hátborzongatóan gyönyörű.
Riley belép, és beszámol a küldetéséről:
– Minden oké - végre! Először feltette az orrot, aztán levette.
Aztán visszatette, megnézte, milyen oldalról, aztán megint levette.
Alig bírtam megállni, hogy ne kapjam ki a kezéből és vágjam ki az ablakon!
Dermedten "visszafojtom a lélegzetemet, hiszen Riley-nál tényleg nem lehet tudni.
Lehuppan a forgószékre, és az uszonya hegyével meglöki magát, hogy körbepördüljön.
– Nyugi, amikor utoljára láttam, a fürdőszobában hevert a mosdókagylón. Aztán valaki hívta telefonon, és arról csacsogott, milyen remek munkát végeztél a házon, és hogy alig hiszi, hogy mindent egyedül csináltál, bla-bla-bla. – Megcsóválja a fejét, és fintorog. – Élvezed, mi? Hogy te zsebeled be a dicséretet a közös munkáért?!
Abbahagyja a pörgést, és alaposan szemügyre vesz.
– Nahát, Marié Antoinette! - vizsgálgatja a jelmezemet. – Nem hittem volna.
Figyelem őt a tükörből, amíg ellenőrzöm a sminkemet és megigazítom a parókámat, remélve, hogy ott is marad, ahol lennie kell.
De Riley tükörképét látva valami megállít, és a húgom felé fordít.
– Hé, minden rendben?
Lehunyt szemmel mélyet lélegzik. Aztán megfázza a fejét, és az ajkába harap.
– Jó ég, nézz ránk! Ügy nézel ki, mint egy tragikus tizenéves királynő, én meg megtennék bármit, hogy tizenéves lehessek!
Felé nyúlok, de aztán leengedem a karomat. Annyira megszoktam, hogy mindig itt van, hogy néha elfelejtem, hogy nincs is itt igazán. Hogy már nem ebbe a világba tartozik, hogy nem nő fel, hogy sosem lesz tizenhárom éves. Aztán eszembe jut, hogy az egészről én tehetek, és ez milliószor rosszabb.
– Riley...
Megrázza a fejét, és megcsóválja halfarkát.
– Semmi baj – mosolyog rám, miközben felemelkedik a székről. – Üdvözöljük a vendégeket!
Haven elhozta Evangeline-t, társfüggő donorbarátnőjét, aki – minő meglepetés – úgy fest, mint egy vámpír. Miles pedig elhozta Ericet a színjátszókörből, aki nagyon helyes a fekete szatén Zorro – maszkban és -köpenyben.
– Hihetetlen, hogy nem hívtad meg Dament! – csóválja a fejét köszönés helyett Haven. Egész héten dühös volt rám, mióta kiderült, hogy a pasi nincs a listán.
Unom már bizonygatni a nyilvánvalót, és újból elmagyarázni, hogyan vágott át bennünket Damen azzal, hogy hirtelen állandó tartozéka lett Staciának nem csak ebédnél, de az órákon is. Rózsa-bimbókat varázsol elő mindenhonnan, és a rajzórai projektje, a Szőke nő is gyanúsan hasonlít rá.
Én kérek elnézést, de nem kívánok foglalkozni azzal, hogy a piros tulipánt, a rejtélyes üzenetet meg az intim szemezésünket kivéve már két hete hozzám se szólt.
– Amúgy se jött volna – felelem végül, remélve, nem hallja a hangomban remegő becsapottságot. - Biztos vagyok benne, hogy Staciával vagy a vörössel lóg valahol, vagy... - Megrázom a fejem, nem folytatom.
– Várj! Vörös? Van egy vörös csaj is? – hunyorog Haven.
Vállat vonok, mert igazság szerint akárkivel is lóghat. Csak annyit tudok, hogy velem nincs.
– Látnod kéne - fordul Evangeline-hez. – Elképesztő srác! Gyönyörű, mint egy filmsztár, szexi, akár valami rocksztár, és még bűvészkedik is - sóhajt fel.
Evangeline felhúzza a szemöldökét.
– Úgy tűnik, ő maga is csak illúzió. Senki sem ilyen tökéletes.
– Damen az. Kár, hogy nem láthatod a saját szemeddel. – Haven rám fintorog, az ujjai a nyakába kötött bársonyszalagot babrálják. – De ha esetleg találkoznál vele, tartsd észben, hogy ő az enyém. Már akkor lefoglaltam, amikor még nem is ismertelek.
Evangeline-re pillantok. Neccharisnya, aprócska, fekete nadrág, hálós póló. Sötét, homályos aurája nem hagy kétséget afelől, hogy eszében sincs megígérni semmi ilyesmit.
– Ha akarod, kölcsönadok két fogat meg egy kis művért a nyakadra, és te is lehetsz vámpír – ajánlja Haven. A gondolatai cikáznak: a barátom akart lenni, de meg van róla győződve, hogy az ellensége vagyok.
Nemet intek, és a szoba másik felébe kormányozom a lányokat, remélve, hogy Haven felkap valami más témát, és ejti Dament.
Sabine beszélget a barátaival, Haven és Evangeline pusztítják az italt, Miles és Eric táncolnak, Riley pedig eközben Eric ostorával játszik, fel-le lóbálja a bojtját, aztán körülnéz, észreveszi-e valaki. Épp amikor leadnám neki a jelet, hogy fejezze be, ha továbbra is maradni akar, megszólal a csengő, és mi versenyt futunk az ajtóig.
Én győzök, de a kárörömöt elrontja, hogy Damen áll az ajtóban. Egyik kezében virág, a másikban aranycsúcsos süveg, a haja lófarokban. A szokásos fekete öltözetet zsabós, fehér ingre és aranygombos kabátra meg bricsesznadrágra cserélte. Harisnyát és hegyes orrú fekete cipőt visel. Mire végiggondolom, Miles milyen irigy lesz a jelmeze láttán, rádöbbenek, ki áll az ajtóban. A szívem hirtelen kihagy két ütemet.
– Fersen gróf! – motyogom alig érthetően.
– Marié – hajol meg mélyen.
– De hát... titok volt... és meg se hívtalak... – suttogom a válla fölött kémlelve, hogy Stacia, a vörös lány, vagy bárki feltűnik-e mögötte, mert tudom, hogy csak miattam nem lehet itt.
De csak mosolyog, és átnyújtja a virágot.
– Akkor ez egy szerencsés véletlen.
Nagyot nyelek, és sarkon fordulok. Bevezetem a hallba, át a nappalin és az ebédlőn a dolgozószobába. Az arcom ég, a szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, kiugrik. Gondolkodom, hogyan történhetett ez? Logikus magyarázatot keresek arra, hogy miért bukkan fel Damen hívatlanul, és hogy lehet, hogy történetesen Marié Antoinette tökéletes párjának jelmezében.
– Ó, te jó ég, itt van Damen! – sikolt fel Haven integetve, kigyúlt arccal, már amennyire a sápadtra púderezett, agyaras, véres vámpírarc kigyúlhat. De abban a pillanatban, amikor rájön, hogy Damen Alex de Fersen gróf, Marié Antoinette nem is olyan titkos szeretőjének bőrébe bújt, az arca elkomorul, és vádlón mered rám.
– Nos, mikor főztétek ki? – kérdezi kettőnktől könnyednek és közönyösnek tettetett hangon, inkább Damen, mint az én kedve mért.
– Nem főztünk ki semmit – felelem, és remélem, hogy elhiszi, bár tudom, hogy nem fogja. Olyannyira bizarr véletlen, hogy már én is kételkedem benne, hogy nem szóltam-e el magam valamikor a jelmezemről.
– Csak mázli – feleli Damen, és átöleli a derekamat. Csak egy pillanatig tartja ott a kezét, az egész testem bizseregni kezd.
– Biztosan te vagy Damen – bukkan fel Evangeline Damen mellett. A zsabóit kezdi birizgálni. - Biztos voltam benne, hogy Haven túloz, de nem! - nevet fel. - Kinek öltöztél?
– Fersen grófnak - feleli helyette Haven kemény hangon, összeszűkült szemekkel figyel engem.
– Felőlem – von vállat Evangeline, lelopva Damen kalapját.
A fejére teszi és csábítóan mosolyog a karima alól, mielőtt kézen fogná és elvonszolná magával a fiút.
Mihelyt eltűnnek, Haven hozzám fordul.
– Ezt nem hiszem el! - Az arca dühös, a keze ökölbe szorul, de a fejében kavargó szörnyű gondolatok mindennél rosszabbak. -
Tudod, mennyire tetszik! Megbíztam benned, hittem neked!
– Haven, esküszöm, nem beszéltük meg. Csak véletlen. Nem tudom, mit keres itt, és tudod, hogy nem hívtam meg. - Meg akarom győzni, de tudom, hogy hasztalan, már eldöntötte. – És nem tudom, láttad-e, de Evangeline barátnőd amott taperolja Dament.
Haven átpillant a szobán, aztán visszafordul hozzám vállvonogatva.
– Mindenkivel ezt csinálja, ő nem fenyegetés. Veled ellentétben.
Mély levegőt veszek, türelemért fohászkodom, és próbálok nem nevetni Riley-n, aki Haven mellett állva minden szavát kifigurázza, megismétli a mozdulatait, és kigúnyolja, ami ugyan mókás, de nem szép dolog.
– Figyelj – mondom végül –, nekem ő nem tetszik. Hogy tudnálak meggyőzni erről? Csak mondd meg, és én megteszem.
Fejcsóválva félrenéz, a vállai csüggedtek, a gondolatai elsötétülnek, és látom, hogy már magára is haragszik.
– Ne! – sóhajt fel a könnyeivel küzdve. – Ne mondj semmit!
Ha tetszel neki, akkor tetszel neki, én nem tehetek semmit. Nem a te hibád, hogy okos vagy meg csinos, és a srácoknak mindig te fogsz jobban tetszeni. Főleg ha meglátnak kapucni nélkül – próbál viccelni, de nem igazán sikerül nevetnie.
– Bolhából csinálsz elefántot – próbálom meggyőzni őt és saját magamat is. – Az egyetlen közös dolog Damenben és bennem a filmek és a jelmezek iránti érdeklődés. Esküszöm, hogy ennyi az egész! – Remélem, hogy a mosolyom valódibb, mint amilyennek érzem.
A szoba túlfelén Evangeline próbálja éppen bemutatni, hogyan használja Zorro az ostorát. Haven visszafordul hozzám.
– Tennél egy szívességet?
Bólintok. Bármit megtennék, hogy véget vessek ennek az egésznek.
– Ne hazudj! Vacakul csinálod.
Nézem, ahogy elmegy, aztán az ugrándozó Riley felé fordulok.
– Azta, ez a világ legjobb bulija! Dráma! Cselszövés! Féltékenyig! Majdnem csajbunyó! Annyira örülök, hogy nem hagytam ki!
Épp elhallgattatnám, amikor rádöbbenek, hogy csak én hallhatom. és fura volna, ha épp én szólnék rá. Megszólal a csengő, és a mögötte csapkodó farokúszó ellenére rám ver egy fejhosszt az ajtóig.
– Nahát! - szól a tornácon ácsorgó nő, és tekintetét köztem és Riley között váltogatja.
– Segíthetek? – kérdem, és látom, hogy nincs jelmeze, feltéve, ha a hétköznapi kaliforniai viselet nem számít jelmeznek.
Barna szemek vizsgálgatják az arcomat.
– Sajnálom, kicsit elkéstem. A forgalom egy sza... tudod – Riley felé int, mintha látná.
– Sabine barátja? – kérdezem. Talán valami ideges tikkelés miatt szegeződik a pillantása arra a helyre, ahol Riley áll. Szép, bíborvörös az aurája, de valami miatt nem tudok olvasni benne.
– Ava vagyok. Sabine kért fel.
– Büfés? – kérdezem elbizonytalanodva. Fekete, váll nélküli felsőjéhez feszes farmert visel és balerinacipőt, nem a fekete-fehér hacukát, amit a büfések.
Felnevet és integet Rileynak, aki a ruhám fodrai mögé bújik, mint ahogy anyu mögé, amikor félt valamitől.
Félresöpri a haját az arcából.
– Én vagyok a jósnő. Látom, van egy kis barátnőd – guggol le a húgomhoz.

tizenkettő
Ava, a jósnő kétségtelenül szórakoztató meglepetésként jelent meg a bulin. Elhiheted, hogy nálam jobban aztán senki nem volt meglepve. Hogyhogy nem láttam előre? Annyira elfoglalt a saját kis világom, hogy megfeledkeztem Sabine körül szaglászni?
Nem mintha elküldhettem volna, bár nagy volt a kísértés. De még mielőtt magamhoz tértem volna a sokkból, hogy látja Riley-t, Sabine megjelent, és behívta.
– De jó, hogy el tudott jönni! Látom, az unokahúgommal már találkozott. – Sabine a dolgozószobába tessékeli a jósnőt, ahol egy kis asztal várja.
A közelében őgyelgek, és kíváncsi vagyok, hogy Ava, a jósnő megpróbálja-e megemlíteni a halott húgomat. De aztán Sabine megkér, hogy hozzak egy italt, és mire visszaérek, ő már jósol.
– Állj be a sorba, amíg nem lesz ennél hosszabb - mondja
Sabine, a vállával Frankensteinhez simulva, aki – ijesztő álarc ide, ijesztő álarc oda – nem a helyes pasi az irodaházból. Nem is a sikeres befektetési bankár, akinek tetteti magát. Valójában még az anyjával lakik.
De nem mondhatom el Sabinének, nem ronthatom el a jókedvét, így csak megrázom a fejem:
– Majd később.
Jó látni, hogy a nagynéném jól érzi magát, jó tudni, hogy vannak barátai, és abból, amit látok, újra érdeklődik a pasik iránt. És még ha vicces is Riley-t nézni, ahogy a gyanútlan vendégekkel táncol, és olyan beszélgetéseket hallgat ki, amelyekhez semmi köze, muszáj eltávolodnom kicsit a kavargó gondolatoktól, vibráló auráktól, az energiaörvényektől és főleg Damentől.
Egyelőre megteszek minden tőlem telhetőt, hogy távol tartsam magamtól és lazán viselkedjem, elkerüljem a suliban, de ma este, hogy újra látom, ráadásul a jelmezem párjának öltözve – hát nem tudom, mit gondoljak. Amikor legutóbb találkoztunk, Staciával meg a vöröskével volt elfoglalva, velem aztán végképp nem. Elbűvölte őket a sármjával, a jóképűségével, a karizmájával és a megmagyarázhatatlan bűvésztrükkjeivel.
A tőle kapott tulipáncsokorba dugom az orromat. A tulipánnak nincs illata, de ez a huszonnégy, tűzpiros tulipán valahogy mámorító, megrészegítő, édes illatot áraszt. Mélyen beszívom az illatukat, és titokban beismerem, hogy kedvelem Dament. Tényleg tetszik nekem. Nem tehetek róla. Egyszerűen tetszik. Nem számít, milyen elszántan játszom meg, hogy nem így van, ettől még igaz.
Mielőtt Damen feltűnt, beletörődtem a magányba. Nem mintha nem borzasztóit volna el, hogy nem lesz többé fiúm, vagy hogy soha nem kerülök közel többé senkihez. De hogyan randizhatnék bárkivel is, ha az emberek érintése ennyire el tud hatalmasodni rajtam? Hogyan tudnék járni bárkivel is, ha minden gondolatát látom? Nem válhatnék a megszállottjává, nem boncolgathatnám, nem találgathatnám a titkos jelentését annak, amit mond!
Klassz dolognak látszik a gondolatolvasás meg az auralátás, az energiák érzékelése, de hidd el, hogy nem az. Mindent megadnék, hogy visszakapjam a régi életemet, hogy újra átlagos, butuska tinilány legyek, mint bármelyik más lány. Mert a barátod sem gondol mindig hízelgő dolgokat, és ha nincs kikapcs gomb, akkor bazi sok megbocsátásra van szükség.
És ez az, ami Damenben olyan jó. Ő maga a kikapcs gomb.
Valaki, akin végre nem látok át, aki elhallgattatja a hangokat. Csodálatos az a melegség, amit érzek, ha megérint, és sokkal normálisabbnak érzem magam vele, mint eddig bármikor, de nem tehetek róla, azt kell mondjam, hogy ez egyáltalán nem normális.
Leülök a tornácon, és elrendezem magam körül a ruhámat, figyelem a vízzel teli gömböt, amelyben színes buborékok úsznak.
Annyira elmerülök a gondolataimban és a látványban, hogy először észre sem veszem Dament.
– Szia!
Amikor ránézek, felforrósodik a testem.
– Jó a buli – mosolyog. – Örülök, hogy beestem. – Leül mellém, és én csak nézek egyenesen előre, és tudom, hogy ugrat, de túl ideges vagyok, hogy visszavágjak. – Jól áll neked Marié – piszkálja a hosszú, fekete tollat, amit az utolsó pillanatban tűztem a parókámba.
Összeszorítom a számat, ideges vagyok, feszült, legszívesebben menekülnék. Aztán veszek egy mély lélegzetet, és végül hagyom a csudába. Ha csak egy éjszakára is, megengedem magamnak, hogy éljek egy kicsit.
– Neked is jól áll Fersen gróf.
– Csak szólíts Axelnek! – nevet.
– Megrágták a molyok - biccentek a vállánál éktelenkedő rojtos lyuk felé, és nem említem a jelmez dohos szagát.
Egyenesen a szemembe néz.
– Nem molyrágta. Ez egy tüzérségi golyó nyoma, egy igazi lövésé. Többek szerint csak egy hajszálon múlt.
– Nos, ha jól emlékszem, ez az a jelenet, amikor egy sötét hajú lányt üldözöl – pillantok rá visszaemlékezve, hogy volt idő, amikor könnyedén flörtöltem, és próbálom megtalálni a lányt, aki voltam.
– Az utolsó pillanatban átírták. Nem kaptad meg az új forgatókönyvet? – kérdi mosolyogva.
Keresztbe vetem a lábaimat és mosolygok. Milyen jó végre felszabadulni és úgy viselkedni, mint egy átlag csaj egy átlagos sráccal, mint bárki más!
– Az új változatban csak mi ketten vagyunk. És kegyed, Marié, megtarthatja gyönyörű fejecskéjét. - A mutatóujja hegyét végighúzza keresztben a nyakamon, és csodálatos, meleg bizsergés támad a bőrömön, amikor a fülem alatt elidőzik.
– Miért nem állsz sorba a jósnőnél? – suttogja, miközben az ujja az államon, az arcomon kalandozik, követi a fülem vonalát, és a szája olyan közel van az enyémhez, hogy a lélegzetünk párája összekeveredik a hideg levegőben.
Vállat vonok, és összeszorítom a számat. Bárcsak megcsókolna végre!
– Nem hiszel benne?
– Nem, csak... nem tudom - motyogom.
Miért akar beszélgetni? Nem érti, hogy ez az utolsó esélyem egy normális fiú-lány tapasztalatra? Lehet, hogy sose áll elő még egy ilyen lehetőség? Sikítani tudnék.
– Te miért nem állsz sorba? – kérdezem, el sem rejtve a csalódottságomat.
– Időpazarlás – nevet. – Nincs olyan, hogy jövendőmondás meg gondolatolvasás. Igazam van?
Pislogok a vízben lebegő pacára: nem elég, hogy rózsaszín, még szív formájú is.
– Kihoztalak a sodrodból? – Maga felé fordítja az arcomat.
Na, ez a másik. Időnként ugyanazt a vagány dumát nyomja, mint itt mindenki más, de néha úgy beszél, mintha az Üvöltő szelekből lépett volna ki.
– Nem. Nem hoztál ki a sodromból – nevetek, pedig nem is akarok.
– Mi olyan vicces? - kérdezi, végigsimítva a sebhelyet a homlokomon. Elhúzódom. – Hogy szerezted? – néz rám olyan melegen és nyíltan, hogy majdnem elmondom.
De mégsem. Ez az év egyetlen éjszakája, amikor valaki más lehetek. Amikor úgy tehetek, mintha nem én okoztam volna a pusztulását mindannak, amit szerettem. Ma éjjel flörtölök, játszom, és vakmerő döntéseket hozok, amelyeket valószínűleg meg fogok bánni. Ma éjjel nem Ever vagyok, hanem Marié. És ha ő egy kicsit is Fersen gróf, akkor befogja végre, és megcsókol.
– Erről nem akarok beszélni - felelem a vízre meredve. Rózsaszín szívecske helyett ezúttal vörös tulipánt formáz.
– Miről akarsz beszélni? – A pillantása feneketlen tóként csalogat.
– Egyáltalán nem akarok beszélgetni - suttogom. Visszafojtom a lélegzetemet, amikor az ajka a számhoz ér.

tizenhárom
Ha eddig azt gondoltam, a hangja elképesztő, mert csendbe burkol, ha azt hittem, felülmúlhatatlan, ahogy az érintése élettel tölti meg a bőrömet, nos, a csókja... a csókja nem is evilági. Bár szakértő nem vagyok, mivel csak néhány sráccal csókolóztam őelőtte, lefogadom, hogy egy ilyen csók, ez a csók, ez a tökéletes és páratlan
csók csak egyszer akad egy életben.
Amikor elhúzódik tőlem és a szemembe néz, behunyt szemmel megragadom a gallérját, és visszahúzom magamhoz.
Míg Haven meg nem jelenik.
– Jesszusom, már mindenhol kerestelek. Tudhattam volna, hogy itt bujkáltok.
Elhúzódom Damentől, rémülten, hogy épp rajtakapott vele, miután megesküdtem neki, hogy nem is tetszik.
– Mi csak...
Haven felemeli a kezét.
– Kímélj meg a részletektől! Csak szólni akartam, hogy Evangeline meg én lelépünk.
– Máris? – Vajon mióta vagyunk idekint?
– Aha, Drina beugrott értünk, elvisz egy másik buliba. Gyertek ti is, ha van kedvetek... bár elég elfoglaltnak látszotok – vigyorog mindentudóan.
– Drina? - kérdezi Damen olyan gyorsan felpattanva, hogy szinte elmosódik.
– Ismered? – kérdi Haven, de Damen már sehol sincs, iszkolunk utána.
Haven mögött sietek, és próbálok lépést tartani, kétségbeesetten szeretném megmagyarázni, amit látott, de amikor odaérünk az ajtóhoz és a válla után nyúlok, olyan sötétség, olyan harag és elkeseredettség söpör át rajtam, hogy a szavak a torkomon akadnak.
Elhúzódik, és hátranéz a válla fölött.
– Mondtam, hogy nem tudsz hazudni – lép tovább.
Mély lélegzetet veszek és követem, át a konyhán, a dolgozószobán a kijáratig. A szememet nem veszem le Damenről, aki olyan gyorsan és magabiztosan közlekedik, mintha tudná, hol találja a lányt. Amikor belépek az előtérbe, megfagy a vér az ereimben. Ott állnak, Damen a tizennyolcadik századi pompájában, a lány pedig olyan gyönyörű, olyan tökéletes Marié Antoinette-ként, hogy szégyenben maradok a jelmezemmel.
– Te biztosan... – mély smaragdzöld pillantása a szemembe fúródik.
– Ever vagyok – mormolom. Próbálom felfogni a hamvasszőke parókát, a makulátlan alabástrom bőrt, a nyakát díszítő gyöngysort. Tökéletes, rózsaszín ajkai mosolyra húzódnak, olyan hibátlan, ragyogó fogsort fedve fel, amely nem is lehet valódi.
Damenhez fordulok, remélve, hogy megmagyarázza, hogy a St. Regisben megismert vöröske hogy a csudába' kerül a házunkba. De Damen túl elfoglalt: úgy bámulja a lányt, hogy észre sem vesz.
– Mit keresel itt? – kérdezi a suttogásnál is halkabban.
– Haven hívott meg – mosolyog Drina.
A testem jeges félelemmel telik meg, ahogy egyikükről a másikukra pillantok.
– Honnan ismeritek egymást? – kérdezem, amikor feltűnik, hogy Damen egész viselkedése megváltozott, hűvös lett, hideg, távoli, egy sötét felhő a Nap előtt.
– A Nocturne-ben találkoztunk - válaszol Drina rám pillantva. – Oda tartunk. Remélem, nem bánod, hogy elrabolom a barátnődet.
Összeszűkült szemmel próbálok kiolvasni a nőből valamit, de a gondolatai elérhetetlenek, teljesen elszigeteltek, és nincs aurája.
– Jaj, de hülye vagyok! Te Damenre és rám gondoltál, nem Havenre! – nevet fel. Végigméri a jelmezemet, végül a szemembe néz. – Még Új-Mexikóból ismerjük egymást.
Csakhogy amikor ő Új-Mexikót mond, Damen azt mondja: New Orleans. Erre Drina felnevet. De csak a szájával. A szeme komor.
– Mindegy, ez egy régi történet – biccent, és a ruhám gyöngyökkel kivarrt ujjához ér. – Szép ruha – ragadja meg a csuklómat. – Te varrtad?
Kiszabadítom a karomat. Jeges ujjai és a hideg, éles körmök karcolása megfagyasztja a vért az ereimben.
– Hát nem klassz? – kérdi Haven azzal a rajongó pillantással bámulva Drinát, amit rendszerint csak vámpíroknak, gót rockereknek és Damennek tartogat. Evangeline az óráját nézi szemforgatva.
– Tényleg mennünk kell, ha éjfélre oda akarunk érni – sürgeti a lányokat.
– Szívesen látunk benneteket – mosolyog Drina. – Teljesen felszerelt limuzin.
Havenre pillantva ezt hallom a fejéből. Mondj nemet, mondj nemet, légyszi, légyszi, mondj nemet!
Drina Damenről rám pillant.
– A sofőr vár.
Damenhez fordulok, és a szívem összetörik, amikor látom, mennyire vívódik. Aztán megköszörülöm a torkomat, és kimondom:
– Menj csak, ha van kedved. Nekem maradnom kell, a saját bulimról csak nem léphetek le – nevetek fel könnyedén, de valójában levegőt is alig kapok.
Drina felhúzott szemöldökkel, gőgösen váltogatja közöttünk a tekintetét. Épp csak egy kicsit lepődik meg, amikor Damen megrázza a fejét, és helyette engem fog kézen.
– Csodás, hogy megismertelek, Ever – búcsúzik Drina a limuzin ajtajából. – Biztosan találkozunk még.
Nézem, ahogy kihajtanak a kocsibejáróról az utcára, aztán Damenhez fordulok:
– Nos, kire számítsak még ma este? Stacia, Honor, Craig?
Amint kiejtem az utolsó hangot, elszégyellem magam. Milyen piti, féltékeny, szánalmas alak vagyok! Nem mintha nem tudtam volna, szóval nem kéne így meglepődnöm.
Damen szoknyavadász. Egészen egyszerű a képlet.
Ma este én voltam a soros.
– Ever – simítja végig az arcomat a hüvelykujjával. Elhúzódom, mert nem akarom hallani a kifogásait, s erre megszólal: – Nekem is mennem kellene.
Keresem a pillantását, és az eszem elfogadja az igazságot, amit a szívem nem hajlandó, és tudom, hogy ez a mondat nem teljes, mert valójában így hangzik: Mennem kellene, hogy utolérjem őket.
– Jól van, hát kösz, hogy eljöttél – mondom végül. Inkább úgy hangzók, mint egy pincérnő egy különösen fárasztó műszak után,
nem mint egy reménybeli barátnő.
De Damen mosolyog, és kihúzza a tollat a parókámból. Végigcirógatja vele a nyakamat, és a végét az orromhoz érinti.
– Emlékül.
Esélyem sincs válaszolni, mert máris a kocsijában ül és elhajt.
Leülök a lépcsőre, az arcomat a tenyerembe hajtom, a parókám bizonytalanul inog. Azt kívánom, bárcsak eltűnnék, visszautazhatnék az időben, és elölről kezdhetném az egészet. Nem engedném, hogy megcsókoljon, nem hívnám be...
– Hát itt vagy! – Sabine megragadja a karomat, és talpra állít. – Már mindenütt kerestelek. Ava szeretne jósolni neked.
– De én nem akarom, hogy jósoljon! – Nem akarom megbántani, de nem is akarok részt venni benne. Csak szeretnék felmenni a szobámba, megszabadulni a parókától, és hosszú, álomtalan alvásba merülni.
De Sabine rendesen rájárt a puncsostálra, ami azt jelenti, hogy túl spicces, hogy egyáltalán meghallja, amit mondok. Megmarkolja a kezemet, és a dolgozószobába vonszol, ahol Ava már vár.
– Szia, Ever! – mosolyog rám, miközben leülök, és megmarkolom az asztal szélét. Várom, hogy Sabine részegítő energiái kifakuljanak. – Csak nyugodtan, ráérünk.
Az előttem kiterített tarot-kártyára lesek.
– Semmi baj, csak nem akarok jósoltatni – nézek rá, és lesütöm a szemem.
– Akkor nem jósolok – von vállat, miközben összegyűjti és megkeveri a kártyákat. – Csak tegyünk úgy, mintha, hogy a nagynénéd örüljön. Aggódik érted. Nem tudja, helyesen cselekszik-e, hogy ad-e elég szabadságot, vagy túl sok szabadságot ad. Te mit gondolsz?
Vállat vonok. Nem nagy felfedezés.
– Férjhez megy.
Rémülten felnézek.
– Nem ma – nevet fel. – De nem is holnap. Ne aggódj!
– Miért aggódnék? – fészkelődöm a széken, figyelem, ahogy kettéveszi a paklit, aztán félhold alakban kiteríti. – Szeretném, ha Sabine boldog lenne, és ha ettől lesz boldog...
– Igaz. De az elmúlt évben már annyi változáson mentél keresztül, igaz? Olyan változásokon, amelyeket még mindig csak próbálsz megszokni. Nem könnyű, ugye? – néz rám.
Nem felelek. Miért kéne? Semmi egetrengetőt nem mondott eddig. Az élet tele van változásokkal, nagy cucc! Nem ez a lényeg? Fejlődni, változni, haladni? Sabine nem egy nagy rejtély, nem annyira összetett, hogy ne lehetne kiismerni.
– Nos, hogy viseled az adottságodat? – kérdezi Ava néhány kártyát felfordítva, némelyeket meg képpel lefelé az asztalon hagyva.
– A micsodámat? – fürkészem az arcát, hogy vajon hová akar kilyukadni.
– A médiumi tehetségedet – mosolyog és bólogat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
– Nem tudom, miről beszél – szorítom össze a számat, és körülnézek a szobában. Miles és Eric Sabinével meg a pasijával táncol, és láthatatlanul ott ropja mellettük Riley.
– Először nehéz – bólint Ava. – Hidd el, tudom. Előbb tudtam, hogy a nagymamám meghal, mint bárki más. A szobámba jött, megállt az ágyam lábánál, és búcsút intett. Csak négyéves voltam, képzelheted, hogy mit szóltak a szüleim, amikor a konyhába rohantam és elmondtam nekik – rázza nevetve a fejét. – De te megérted, mert látod őket, igaz?
Összekulcsolt kézzel, némán bámulom a kártyákat.
– Nagyon megsemmisítő, elszigetelő érzés tud lenni. De nem kell annak lennie. Nem kell kapucni alá bújni és kicsinálni a dobhártyádat a zenével, amit ráadásul utálsz. Van módja annak, hogy megtanuld kezelni, és örülnék, ha megmutathatnám, mert nem kell így élned, Ever.
Megmarkolom az asztal szélét, és reszkető, bizonytalan lábakkal felállók. Kavarog a gyomrom. Ez a nő őrült, ha azt hiszi, ez egy adottság. Én aztán tudom! Büntetés mindazért, amit tettem, mindazért, amit okoztam. A saját keresztem, és nekem kell boldogulni vele.
– Fogalmam sincs, miről beszél – felelek végül.
De Ava csak bólogat, és egy névjegykártyát tol elém az asztalon.
– Itt elérsz, ha úgy érzed, felkészültél rá.
Elveszem a kártyát, de csak mert Sabine figyel, és nem akarok bunkónak tűnni. Aztán kemény, dühös csomóvá gyűröm Ava névjegykártyáját, és megkérdem:
– Végeztünk?
– Még valami. Aggódom a kishúgod miatt. Szerintem ideje volna továbblépnie, nem gondolod? – A tarot-paklit egy barna bőrtokba csúsztatja.
Nézem, ahogy ott ül önelégülten, mindentudóan, és ítélkezik felettem, pedig nem is ismer.
– Csak hogy tudja, Riley már továbblépett. Meghalt – suttogom az asztalra ejtve az összegyűrt névjegykártyát, és nem érdekel, ki látja.
De ő csak mosolyog.
– Szerintem tudod, hogy értem.

tizennégy
Aznap éjjel, sokkal a buli után, amikor a vendégeink mind elmentek, az ágyamon fekve Aván gondolkodtam, és azon, amit Riley-ról mondott. Hogy itt ragadt, és hogy én tehetek róla. Szerintem már elfogadtam, hogy Riley rég továbblépett, és az ő választása, hogy meglátogat néha. Mivel nem kérem, hogy ugorjon be, hát ez az ő döntése. És amikor épp nincs velem, akkor, gondolom, valahol a mennyországban van. Ava csak segíteni próbált, mint valami médiumnővér, nem értette meg, hogy nincs szükségem segítségre. Nagyon vágyom rá, hogy normális lehessek, hogy minden úgy legyen, ahogy eddig volt, azt is tudom, hogy ez a büntetésem. Ezt a szörnyű adottságot érdemeltem azért, amit okoztam, az életekért, amelyeket elvesztegettem. Most csak együtt kell élnem ezzel – és megpróbálni nem kárt tenni senkiben.
Amikor végre elaludtam, Damenről álmodtam. Minden olyan erősnek, intenzívnek, sürgetőnek tűnt az álmomban, mintha valóság lett volna. De reggelre mindebből csak töredékek maradtak, kezdet és vég nélküli képek. Az egyetlen, amire vissza tudtam emlékezni az az volt, hogy egy hideg, szeles kanyonban futunk valami felé, amit nem látok.
– Mi bajod? Miért vagy ilyen morcos? – faggat Riley az ágyam szélén ülve, egy Ericével tökéletesen megegyező Zorró-jelmezben.
– Vége a Halloweennek – nézek a fekete bőrostor végére, amivel a padlót csapkodja.
– Na és! – Tovább csapkodja a szőnyeget. – Tetszik a jelmez, nagy ügy! Azon gondolkodom, hogy mindennap jelmezben leszek.
A tükörhöz hajolok, beteszem a fülbevalómat, és lófarokba fogom a hajamat.
– Nem hiszem el, hogy még mindig így öltözöl – fintorog undorral a húgom. – Azt hittem, végre összeszedtél egy pasit! – Ledobja az ostort, helyette az iPodommal játszik, átnézi a lejátszási sort.
Megfordulok. Vajon mit látott?
– Hahó! A buli? A medence szélén? Vagy csak egy alkalmi smaci volt?
Csak ámulok Riley-ra, bíborvörösre pirul az arcom.
– Mit tudsz te az alkalmi smaciról? Csak tizenkét éves vagy! És mi a francért kémkedsz utánam?
– Jaj, majd pont arra pazarolom az időmet, hogy utánad leskelődöm, mikor sokkal érdekesebb dolgok is vannak! – forgatja a szemét. – Csak hogy tudd, egészen véletlenül épp akkor mentem ki, amikor a Damen-srác torkára dugtad a nyelvedet. Hidd el, inkább ne láttam volna!
Fejcsóválva kutatok a szekrényben, hogy a pulóverkeresésbe öljem a Riley iránt érzett haragomat.
– Na, jó, utálom, hogy elrontom a kedvedet, de Damen nem igazán a pasim. Egy ideje nem is beszéltem vele – mondom, és utálom, hogy közben összeszorul a gyomrom. Fogok egy tiszta, szürke pulóvert, és miközben felveszem, teljesen tönkreteszem a lófarkamat.
– Leskelődhetek utána, ha akarod. Vagy kísérthetek is nála – mosolyog Riley.
Felsóhajtok és ránézek. Egyik részem azt akarja, hogy tegye meg, a másik viszont tudja, hogy ideje továbblépni, számba venni a veszteségeket, és elfelejteni, hogy valaha is megtörtént.
– Maradj ki ebből, jó? – mondom végül. – Csak egy átlagos gimis életet szeretnék, ha nem bánod.
– Te tudod – von vállat, miközben felém hajítja az iPodot. – De tudod, hogy Brandon újra szabad préda?
Felmarkolom a könyveimet, és betömöm a hátizsákba. Hogy miért nem érzem jobban magam ettől a hírtől?!
– Bizony ám, Rachel ejtette, amikor a Halloween-bulin rajtakapta egy playboy-nyuszival. Csak nem igazi playboy-nyuszi volt, hanem Heather Watson.
– Komolyan? Heather Watson? Viccelsz. – Nem tudom elképzelni a jelenetet.
– Cserkészbecsszó. Látnod kellett volna, ledobott tíz kilót, kontaktlencsét hord, kiegyenesíttette a haját, és most teljesen más ember lett, olyan... tudod, olyan lány – teszi hozzá suttogva az utolsó szavakat.
– Tudod, nem kéne leselkedned mások után. – Biztos vagyok benne, hogy utánam is kémkedik, nem csak a régi barátaim után. – Elég nagy udvariatlanság, nem gondolod? – Vállamon a táskával elindulok az ajtó felé.
Riley nevet.
– Ne röhögtess, nem jó, ha tudod, mi van a régi haverokkal?
– Jössz? – Kezdek türelmetlen lenni.
– Már nyeregbe is pattanok! – A fekete Zorró-köpeny lebeg utána, ahogy elsiklik mellettem, le a hallba.
Miles a házuk előtt vár, kezében a mobilja.
– Csak... egy... pillanat... és... mehetünk! – Befejezi az SMS-t, majd becsusszan az anyósülésre, és az arcomba bámul egészen közelről. – És. Most. Mindent elmondasz! Elejétől a végéig. Semmit ne hagyj ki, a legmocskosabb részleteket is hallani akarom.
– Miről beszélsz? – Kitolatok a kocsibejáróról az utcára, és figyelmeztető pillantást vetek a barátom térdén csücsülő Riley-ra, aki azzal szórakozik, hogy Miles arcába fúj, aztán kineveti, amikor az próbálja beállítani a ventillátort.
– Hahó, mi van Damennel? Hallottam hírét, hogy volt holdfényben ölelkezés, forró csókok a medence partján, összebújás a hold ezüstös...
– Hová akarsz kilyukadni? – kérdem, bár már tudom is, még van remény leállítani.
– Figyelj, a hír kering, és ne is próbáld tagadni! Már tegnap is hívtalak volna, de apám elkobozta a telómat, és elvonszolt egy baseball-pályára, hogy a szememre hányhassa, hogy úgy ütök, mint egy lány - nevet. – Látnod kellett volna, teljesen elszúrtam, apa nagyon kiborult! Ebből majd tanul. De térjünk vissza rád! Gyerünk, kezdődhet a mesedélután. Mondj el mindent! – Türelmetlenül bólogat. – Olyan fantasztikus volt, amilyenről álmodtunk?
Vállat vonok, és a pillantásommal figyelmeztetem Riley-t, hogy fejezze be, hagyja abba, vagy tűnjön el.
– Bocs, ha csalódást okozok – válaszolom végül –, de nincs mit mesélnem.
– Nem ezt hallottam. Haven...
Összeszorítom a számat, és megrázom a fejem. Az, hogy tudom, mit mondott Haven, nem jelenti azt, hogy hallani is akarom. Közbevágok, mielőtt folytathatná.
– Oké, rendben, csókolóztunk. De csak egyszer. – Miles felhúzott szemöldökkel figyel, gúnyosan mosolyog. – Na jó, talán kétszer. Nem tudom, nem számoltam. – Úgy hazudok, mint egy elvörösödött, izzadó tenyerű, sunyi amatőr, és reménykedem, hogy nem veszi észre. Mert az igazság az, hogy annyiszor visszajátszottam magamban, hogy gyakorlatilag az agyamra van tetoválva.
– És? – egyte türelmetlenebb.
– És semmi. – Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy Riley lelépett.
– Hívott? Küldött SMS-t? E-mailt? Benézett? - Miles láthatóan feldúlt, és azon gondolkozik, mit jelent ez nemcsak nekem, hanem hármunk számára is.
Megrázom a fejem, és nézek egyenesen előre. Átkozom magam, hogy nem kezelem jobban a helyzetet, utálom, hogy a torkom összeszorul, és szúr a szemem.
– De mit mondott? Amikor elment a buliról? Mik voltak az utolsó szavai? - faggat Miles, elszántan keresve valami reménysugarat a kietlen és keserű tájban.
Befordulok a sarkon. Visszaidézem a fura és gyors elválást az ajtóban. Nyelek egyet, és szembenézek Milesszal:
– Azt mondta: Emlékül.
Amint kimondom, rájövök, hogy ez nagyon rossz jel.
Senki nem visz emlékbe semmit olyan helyről, ahová még el akar látogatni.
Miles pillantása mindent elmond, amit nem is ejt ki a száján.
– Nekem mondod? – sóhajtom, és beállok a parkolóba.
Ugyan kitartóan nem gondolok Damenre, nem tudok nem csalódott lenni, amikor látom, hogy nincs ott az irodalomórán. Amitől persze még többet gondolok rá, amíg nem kezdek el a rögeszme határán tántorogni.
Csak mert a csókunk többnek tűnt, mint egy alkalmi smárolás egy bulin, nem biztos, hogy ő is így érez. És csak mert olyan szilárdnak és igaznak és tökéletesnek tűnt számomra, nem biztos, hogy neki is olyan volt. Mert nem bírom kiverni a fejemből Drinát és Dament, ahogy ott állnak, mint tökéletes Fersen gróf és az ideális Marié. Amíg én ácsorgók a partvonalon, csillivilli ruhában, mint valami olcsó utánzat.
Épp bekapcsolnám az iPodot, amikor Stacia és Damen nevetve beesnek az ajtón. A válluk majdnem összeér, Stacia kezében két fehér rózsabimbó.
Amikor a lány leszakad Damenről az asztalánál, és ő felém tart, a papírjaimmal kezdek vacakolni, mintha észre sem venném.
– Szia! – Leül. Úgy viselkedik, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Mintha negyvennyolc órával ezelőtt nem adta volna elő a kis eltűnési magánszámát.
Ásítást színlelek, remélve, hogy unottnak, fáradtnak és elcsigázottnak tűnök valamitől, amiről neki fogalma sincs. Szórakozottan firkálgatok egy jegyzetlapra reszkető ujjakkal – a toll ki is esik a kezemből.
Lehajolok érte, és amikor felemelkedem, egy piros tulipánt találok az asztalomon.
– Mi történt? Elfogytak a fehér rózsabimbók? - kérdezem a könyvek és papírok között turkálva, mintha valami fontos dolgom lenne.
– Neked sose adnék rózsabimbót. – Keresi a tekintetemet.
Nem nézek a szemébe, nem akarok részt venni a szadista játszmában. Fogom a táskámat és úgy teszek, mintha keresnék valamit, és káromkodók az orrom alatt, amikor észreveszem, hogy telis-tele van tulipánokkal.
– Te kifejezetten tulipános lány vagy. Egy „piros tulipános” lány – mosolyog rám.
– De izgalmas – morgóm, és ledobom a táskát a padlóra. A székem legtávolabbi felére húzódom, és fogalmam sincs, hogy mit akar mondani ezzel.
Ebédnél már egy verejtékező roncs vagyok, nem tulipános lány. Damen ott lesz vajon? Haven ott lesz - mert szombat óta nem láttam, nem beszéltünk, és lefogadnám, hogy utál. Hiába töltöttem azzal a kémiaórát, hogy magamban a Havennek elmondandó beszédemet gyakoroltam, amint megpillantom a barátnőmet, minden szó kimegy a fejemből.
– Nicsak, ki van itt! – néz rám Haven.
Miles mellé ülök a padra, aki a lázas SMS-ezés közben észre sem vesz, és kénytelen vagyok elgondolkodni azon, hogy új barátok után kéne nézni – nem mintha bárki is szeretné, hogy a barátja legyek.
– Mesélem épp Milesnak, hogy hiányoztatok a Nocturne-ben, de semmibe vesz – ráncolja a szemöldökét.
– Csak mert egész töriórán ezt hallgattam, de még akkor sem volt vége, úgyhogy elkéstem spanyolról – fejét csóválva folytatja a gombnyomogatást.
Haven vállat von.
– Csak féltékeny vagy, mert nem voltál ott. – Rám néz. – Nem mintha a te bulid nem lett volna király, vagy ilyesmi, de ez totálkirály volt. Az én világom, tudod? Érted, mire gondolok?
Megtörlök egy almát a pulcsim ujjában, és vállat vonok, nem szívesen hallok annál többet a klubról, az ő világáról vagy Drináról, mint amit már amúgy is tudok. Amikor végül ránézek, megdöbbenve látom, hogy a szokásos sárga kontaktlencsék helyett zöldet visel. Az ismerős zöld színtől elakad a lélegzetem.
Olyan zöld, amit csak egy szóval lehet leírni: drinazöld.
– Látnod kellett volna, mekkora sor állt kint, de amint Drinát meglátták, rögtön beengedtek. Még csak nem is kellett fizetnünk! Semmiért! Egész éjjel ingyen buliztunk! Még a szobáját is megmutatta. A St. Regisben lakik egy szuper lakosztályban, amíg nem talál egy állandó lakást. Óceánra néző ablakok, jacuzzi, minibár, meg az egész! – Izgatott smaragdszemmel néz rám, várja az elragadtatott választ, amit nem tudok kicsiholni magamból.
Összeszorított szájjal veszem tudomásul, hogy megváltozott a megjelenése. A szemfestése lágyabb, füstösebb, Drináéra hasonlít, a vérvörös rúzs helyett egy lágyabb, világosabb, rózsásabb színt visel. A haja, amit egyenesre vasalva hord, mióta ismerem, most lágy hullámokban omlik alá - akárcsak Drináé. A ruhája jobban szabott, selymes és márkás, amit még Drina is felvenne.
– Merre van Damen? – kérdi Haven, mintha tudnom kéne.
Vállat vonok és beleharapok az almámba.
– Mi történt? Azt hittem, összejöttetek.
Mielőtt válaszolhatnék, Miles felnéz a mobiljáról és úgy néz rá, azzal a pillantással, ami azt mondja: Ki itt belépsz...!
Haven Milesról rám pillant, és a fejét ingatva felsóhajt.
– Mindegy. Csak azt akarom mondani, hogy részemről oké, szóval ne aggódj, jó? Sajnálom, ha furcsán viselkedtem. De túl vagyok rajta. Komolyan. Esküszöm!
Felém nyújtja a kezét, és amikor összeakasztjuk a kisujjunkat, megtölt a belőle áradó energia. És teljesen elképeszt, hogy látom, tényleg komolyan gondolja. Hétvégén még én voltam az első számú közellenség, de most már tényleg nem érdekli a dolog, bár nem értem, miért.
– Haven... – kezdem, azon gondolkodva, hogy tényleg ezt kell-e tennem, aztán ...a csudába, mit veszíthetek?
Mosolyog, várja, hogy folytassam.
– A Nocturne-ben esetleg nem láttad Dament? – Összeszorított szájjal várom a válaszát, érzem, hogy Miles metszőn rám néz, de Haven csak bámul zavartan. – Mert nem sokkal utánatok ő is lelépett, és azt gondoltam, hogy talán...
Haven megrázza a fejét és vállat von.
– Nem láttam.
Körülnézek az ebédlőasztalok kasztrendszerén, a mi pária-asztalunktól a legfelsőbb körökig. Azt várom, hogy Damen és Stacia valahol ott viháncol fehér rózsabimbók között, vagy valami mást csinálnak, amit nem is akarok látni.
Tudom, hogy minden a normális arrafelé, de legalább meggyőződöm róla, hogy nincs virágeső.
Lehet, hogy csak azért, mert Damen sincs ott.

tizenöt
Épp elalszom, amikor Damen felhív. Az elmúlt két napom azzal telt, hogy lebeszéljem magam róla, de abban a pillanatban, ahogy meghallom a hangját, feladom.
– Későn hívlak?
Összerezzenek az ébresztőórára nézve, megállapítom, hogy igen, de azt felelem:
– Nem.
– Aludtál?
– Majdnem. – Feltornyozom a párnáimat a fejtámlához, és nekik támaszkodom.
– Azon gondolkoztam, átugorhatnék-e?
Újra az órára nézek, de csak hogy bebizonyosodjon, tényleg hülye kérdés.
– Valószínűleg nem a legjobb ötlet – válaszolom, ami olyan hosszú csöndet vált ki, hogy biztosra veszem, hogy letette.
– Sajnálom, hogy nem voltam ott ebédnél – mondja végül. – Meg rajzon. Irodalom után hazamentem.
– Jól van – motyogom bizonytalanul, mivel nem vagyunk egy pár, így nem kell elszámolnia az idejével.
– Biztosan túl késő van? – kérdezi mély, csábító hangon. – Nagyon szeretnélek látni. Nem maradok soká.
Elmosolyodom az erőviszonyoknak ezen a kis átrendeződésén, és mentális pacsit adok magamnak:
– Holnap irodalmon majd találkozunk.
– Mi lenne, ha én vinnélek suliba? – kérdezi, és a hangja majdnem meggyőz, hogy felejtsem el Staciát, Drinát, az ő heves visszavonulását, mindent, tiszta lap, ami volt, elmúlt, kezdjük újra.
De nem azért jutottam el idáig, hogy most adjam fel. így hát kényszerítem magam, hogy kimondjam:
– Milesszal járok suliba. Irodalmon találkozunk.
Jobbnak látom nem kockáztatni, hogy rádumál, összecsukom a mobilomat, és áthajítom a szobán.
Másnap reggel Riley elém áll, és megkérdi:
– Még mindig lökött vagy?
A mennyezetre fordítom a tekintetem.
– Ez egy igen – nevet a húgom. Az öltözőasztalom tetejére pattan, és a sarkával rugdossa a fiókokat.
– Minek öltöztél ma? – Bedobok egy rakás könyvet a táskámba.
A húgomon szűk felsőrész, abroncsos szoknya és leomló barna haj díszeleg.
– Elizabeth Swann vagyok – mosolyog.
Bandzsítva próbálok emlékezni a névre.
– A Karib-tenger kalózaiból?
– Aha – kancsalít. – Mi újság veled meg Fersen gróffal?
A vállamra kanyarítom a táskát, és elindulok az ajtó felé.
– Jössz? – Figyelmen kívül hagyom a kérdését.
Megrázza a fejét.
– Ma nem. Találkozóm van.
Az ajtófélfának támaszkodva megkérdem:
– Hogy érted, hogy találkozód van?
Leugrik a szekrényről, és nemet int.
– Nem kötöm az orrodra – nevet, átsétál a falon, és eltűnik.
Mivel Miles késik, én is elkésem, és mire odaérünk a suliba, tele a parkoló. Csak a legjobb hely szabad.
A parkoló legvégén.
A legközelebb a bejárathoz.
Ami történetesen épp Damen kocsija mellett van.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezi Miles, miközben a könyveit matkolva kimászik a kicsi, piros kocsimból Damenre bámulva, mintha ő lenne a világ legszexisebb varázslata.
– Mit hogy csináltam?
– Hogy szerezted ezt a helyet? Csak ha korán jössz, mondjuk szeptember elseje előtt, akkor sikerül ezt a helyet kifogni.
Damen nevetve keresi a pillantásomat. De csak biccentek, mint a patikusnak vagy a postásnak, nem mint annak a srácnak, akinek a megszállottja vagyok az első pillanattól, hogy megláttam.
– Mindjárt becsengetnek. – Keresztülsuhanok a kapun, és az osztályterem felé indulok. Damen láthatóan erőfeszítés nélkül megelőz.
Honor és Stacia felé viharzok, és szándékosan felrúgom Stacia táskáját, amikor az megkérdi Dament:
– Hé, hol a rózsabimbóm?
– Ma nem, bocs.
Leül a székére, és vidáman rám pillant.
– Valaki nagyon rosszkedvű ma - nevet.
Vállat vonok, és ledobom a táskámat.
– Mi ez a sietség? – hajol felém. – Robins tanár úr nem jön.
Odakapom a fejem.
– Honnan... – Nem folytatom. Honnan tudhatja, amit én már tudok, hogy a tanár úr otthon van, másnapos, gyászolja a feleségét, és a lánya után sír, aki nemrég elhagyta?
– Találkoztam a helyettesítő tanárral, amíg rád vártam – mosolyog. – Kissé elveszettnek tűnt, ezért elkísértem a tanáriba, de amilyen zavart volt, szerintem a kémialaborban kötött ki.
Tudom, hogy így van, mert épp az imént láttam, amikor belépett a laborba, amit összetévesztett a termünkkel.
– Mondd, mivel dühítettelek fel ennyire?
Honorra és a fülébe suttogó Staciára nézek, akik fejcsóválva bámulnak.
– Hagyd őket, idióták! – suttogja Damen felém hajolva, a tenyerével a kézfejemen. – Sajnálom, hogy nem foglalkoztam veled mostanában. Vendégem volt, nem tudtam elszabadulni.
– Drina? – Összerezzenek, ahogy kimondom a nevét. Milyen szörnyű féltékenyen hangzik! Bárcsak nyugodt, laza tudnék maradni, összeszedetten viselkedni, mintha nem változott volna meg minden Drina megjelenésével! Az igazság az, hogy ez lehetetlen, mert inkább paranoiás vagyok, mint naiv.
– Ever... – kezdi.
Ha már elkezdtem, folytatom is:
– Láttad Havent mostanában? Drina-klón lett. Úgy öltözik, úgy viselkedik, még a szemük színe is egyforma. Komolyan, majd nézd meg ebédnél, és meglátod! – Ránézek, mintha ő tehetne róla, mintha az ő hibája lenne. De amint találkozik a pillantásunk, újra a hatása alá kerülök, akár egy tehetetlen vasdarab a mágnes ellenállhatatlan vonzásában.
Mély levegőt vesz, és megrázza a fejét.
– Ever, ez nem az, aminek hiszed.
Elhúzódom, és magamba fojtom a mondandómat: Fogalmad sincs, mit hiszek.
– Hadd magyarázzam meg, jó? Engedd meg, hogy elvigyelek egy különleges helyre, légy szíves!
Érzem a pillantása melegét a bőrömön, de nem kockáztatom, hogy a szemébe nézzek. Szeretném, ha kételkedne, ha vágyna rá.
Szeretném olyan sokáig húzni, amíg csak lehet.
A székemben mocorogva rápillantok:
– Meglátjuk.
A negyedik óra, a történelem után Damen az ajtó előtt vár. Feltételezem, hogy el akar kísérni az ebédlőbe.
– Hadd tegyem be a táskámat a szekrénybe! – mondom.
– Nem szükséges – mosolyog és átkarolja a derekamat. — Már itt is a meglepetés.
– Meglepetés? – Amint a szemébe nézek, a világ zsugorodni kezd, míg csak mi ketten vagyunk, körülvéve elektromossággal.
Damen mosolyog.
– Elviszlek egy különleges helyre. Olyan különleges, hogy elfeledteti veled a vétkeimet.
– És mi van az óráinkkal? Ellógjuk a nap többi részét? – karba teszem a kezemet, de csak az eszemet játszom.
Nevetve felém hajol, és a nyakamba suttogja:
– Igen.
Ahogy elhúzódom, hallom magam, amint a nem helyett azt mondom: Hogyan?
– Nyugi – szorítja meg mosolyogva a kezemet. A kapu felé húz. – Velem biztonságban vagy.

tizenhat
– Disneyland? – Kimászom a kocsiból, és megdöbbenve bámulok Damenre. A millió hely közül, ahol kilyukadhattunk volna, ez még a listán sem volt rajta.
– Úgy hallottam, ez a világ legboldogabb helye – nevet rám. – Jártál már itt?
Nemet intek.
– Jó, akkor én leszek az idegenvezetőd. - Belém karol, és átmegyünk a kapun. Míg a Main Streeten sétálunk, próbálom elképzelni őt ezen a helyen. Egy ilyen elegáns, szexi, kifinomult pasi Mickey egér birodalmában? Hihetetlen. - Hét közben jobb ám, akkor nincs ilyen tömeg. Gyere, megmutatom New Orleanst, az a kedvencem.
– Olyan sokat jársz ide, hogy kedvenc helyeid vannak? – torpanok meg az utca közepén. - Úgy tudtam, csak most költöztél ide.
Nevet.
– Most költöztem ide, de ez nem azt jelenti, hogy még nem jártam itt - húz a Kísértetkastély felé.
A Kísértetkastély után a Kalózhajó felé vesszük az irányt, s amikor leszállunk, rám néz és megkérdezi:
– Na, melyik a kedvenced?
– A Kalózhajó - bólintok. – Azt hiszem.
Figyel.
– Hát, mindkettő klassz – vonok vállat. – De a Kalózhajó javára írható, hogy Johnny Depp igazságtalan előnyt szolgákat neki, nem gondolod?
– Johnny Depp? Vele kell versenyeznem? – Felszalad az egyik szemöldöke.
Megvonom a vállamat, végignézek a sötét farmerján, a hosszú ujjú, fekete pólóján és a bakancsán. Olyan könnyedén produkálja ezt a külsőt, hogy bármilyen hollywoodi híresség eltörpül mellette, aki csak eszembe jut, bár ezt sosem vallanám be neki.
– Akarod még egyszer? – villan a szeme.
Hát visszamegyünk. Aztán a Kísértetkastélyba is. A végén, amikor a kísértetek is csatlakoznak a kocsiban ülőkhöz, titkon arra számítok, hogy Riley közénk préselődve nevet, integet és bohóckodik majd. De ehelyett csak a rajzfilmkísértetek jönnek, és eszembe jut Riley találkozója, biztosan ezért nincs itt.
Még egy kör után a Blue Bayou mellett egy vízparti asztalnál ülünk. Az étterem a Kalózhajóban van. A jeges teámat kortyolgatva figyelem Dament.
– Oké. Történetesen tudom, hogy ez egy elég nagy park, és kettőnél több játék is van, amiben se kalózok, se kísértetek nincsenek.
– Én is úgy hallottam – mosolyog. A villájára szúr egy tintahalkarikát, és megkínál vele. – Volt például a Mars Küldetés, amolyan csókolózós hely. Elég sötét volt odabent.
– Megvan még? – Elvörösödök a saját mohó hangom hallatán. – Csak kíváncsi vagyok...
Látom az arcán, hogy remekül szórakozik. Aztán nemet int.
– Nem, már régen bezárták.
– Aha, szóval úgy kétéves korodban járhattál azon a csókolózós helyen – bólintok, miközben a töltött gombáért nyúlok.
– Nem én – mosolyog. – Nem az én időmben volt.
Általában elkerülöm a Disneylandhez hasonló helyeket. Tele van az emberek különféle energiáival, ragyogó, kavargó aurákkal, a gondolatok furcsa keveredésével. De Damennel más, könnyed, kellemes. Mert ha megérint, vagy ha megszólal, csak mi ketten leszünk.
Ebéd után őgyelgünk a parkban, kipróbálunk minden gyors játékot, csak a vizeseket nem, vagy legalábbis azokat, ahol bőrig lehetne ázni. Amikor besötétedik, Damen Csipkerózsika kastélya felé terel, ahol megállunk a várároknál és várjuk, hogy elkezdődjön a tűzijáték.
– Megbocsátottál? – kérdezi a karjával a derekamon, miközben a nyakamat, a fülemet, az államat harapdálja. A tűzijáték első bombái ropogva és szikrázva robbannak, egészen halványnak és távolinak tűnnek, ahogy összesimul a testünk, és a szája az enyémet keresi.
– Nézd! – suttogja elhúzódva. Az éjszakai égen lila fénykerekek, aranyszínű vízesések, ezüst szökőkutak, rózsaszín krizantémok, és végül egy tucat piros tulipán villan fel. Lángolva robbannak fel az égen, a dörrenéseik megrázzák a betont a lábunk alatt.
Várjunk csak! Piros tulipánok?
Kérdő tekintettel Damenre pillantok, de csak az ég felé int mosolyogva. A fények kihunynak, de az emlékük ott marad, beivódva az agyamba.
Közelebb húz, és a fülembe súgja:
– Az előadásnak vége, a kövér hölgy énekelt.
Kézen fogva visszasétálunk a kocsihoz.
– Szerinted Giling-galang kövér? – nevetek, amikor kézen fog és visszavisz a kocsikhoz.
Bemászom a Miatába, Damen behajol utánam az ablakon:
– Ne aggódj, lesz még sok ilyen napunk. Legközelebb elviszlek a Kalifornia Kalandparkba.
– Ez is elég kalandos volt – nevetek rá. Elképesztő, hogy kitalálja a gondolataimat, még mielőtt a szavakat kiejteném a számon. – Mész elöl? – kérdezem, miközben elindítom a motort.
– Nem – rázza a fejét –, menj te elöl! Szeretném látni, hogy biztonságban hazaérsz.
Kifarolok a parkolóból, fel a déli autópályára, és hazafelé indulok. A visszapillantó tükörben látom, hogy Damen szorosan követ, és mosolyognom kell.
Pasim lett!
Egy csodás, szexi, csinos, elbűvölő pasim!
Normálisnak érzem magam.
Eszembe sem jut, hogy nem vagyok az.
Az anyósülésre dobott pulcsihoz nyúlok, végigsimítok az elejére hímzett Miki egéren. Damen választotta.
– Figyeled, hogy nincs kapucnija? – nyújtotta felém, hogy lássa, jó-e a méret.
– Mit szeretnél mondani ezzel? – pillantottam a tükörbe, hogy vajon ő is annyira utálja, ahogy öltözöm, mint Riley?
– Mit mondjak? Jobban tetszel csuklyátlanítva.
Mosolyt csal az arcomra az emlék... amikor sorban álltunk az üzletben, meleg, édes érzés, ahogyan megcsókolt...
Amikor megcsörren a mobilom, a tükörben látom, hogy Damen kezében is ott a telefon.
– Szia – veszem fel elmélyített, füstös hangon.
– Ne fáradj - szól bele Haven -, csak én vagyok.
– Ó, hello, mizu? - Indexelek időben a lehajtó előtt, hogy Damen ne maradjon le.
Csakhogy már nem követ.
Lázasan figyelem a belső és a külső tükröt, a négy sávot mögöttem, de Damen sehol.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezi egy ideges Haven a vonal végén.
– Bocs, mi van? – Visszaveszek a gázból, és a vállam fölött Damen fekete BMW-jét keresem, de sehol nincs. Egy kamionos rám dudál, és rázza az öklét.
– Mondom: Evangeline eltűnt!
– Mi? Hogy érted, hogy eltűnt? – kérdezem. Tétovázom, amíg csak lehet, mielőtt felhajtanék a 133-as útra, mert Damen sehol sincs, és biztos vagyok benne, hogy nem előzött meg.
– Csomószor hívtam a mobilján, de nem vette fel.
– És...? – Kezdek ideges lenni a telefonos sztoritól, szívesebben foglalkoznék a saját eltűnéses esetemmel.
– És nemhogy nem válaszol, nincs a lakásán sem, és Halloween óta senki sem látta.
– Micsoda? – Ellenőrzöm a tükröket, átnézek a vállam fölött, de üres az út. – Nem ment haza veletek?
– Nem igazán – feleli Haven bűnbánó hangon.
Miután még két autó húz el mellettem tülkölve és integetve, feladom. Megígérem magamnak, hogy mihelyt végzek Havennel, hívom Dament, és lerendezem a dolgot.
– Halló! – ordítja Haven a telefonban. – Figyelj, ha nem érsz rá, csak mondd meg, felhívom Milest.
Mély lélegzetet veszek, és türelemért imádkozom.
– Haven, ne haragudj! Vezetek, és egy kicsit szét vagyok esve.
És mindketten tudjuk, hogy Miles színjátszókörben van ilyenkor, ezért hívtál engem.
Behúzódom a belső sávba, hogy minél gyorsabban hazaérjek.
– Na, mindegy. Nem mondtam, hogy Drina meg én nélküle mentünk haza?
– Mi?
– Tudod, a Nocturne-ből. Ő meg... eltűnt. Kerestük mindenhol, de nem találtuk. Aztán azt gondoltuk, találkozott valakivel, és tudod... otthagyta a bulit.
– Los Angelesben hagytátok? Halloween-éjszakáján? Amikor minden kretén szabadon császkál? – Hirtelen látom őket, hárman vannak valami sötét, homályos klubban, Drina szándékosan lerázva Evangeline-t a VIP-szobába viszi Havent egy italra.
Kifakul a kép, de határozottan nem láttam semmiféle pasast a környéken.
– Mihez kezdjünk most? Nem tudom, tudod-e, de tizennyolc éves, voltaképp azt csinál, amit akar. Drina amúgy is azt mondta, hogy figyel rá, de aztán ő is elvesztette. Az előbb tettük le a telefont, szörnyen érzi magát.
– Drina érzi szörnyen magát?! – forgatom a szemem, mert ezt nehéz elhinni. Drina nem látszik olyan fajtának, akinek érzései vannak, nem beszélve a lelkiismeret-furdalásról.
– Mit akarsz ezzel? Nem is ismered.
Összeszorított szájjal a padlóba nyomom a gázpedált, részben, mert tudom, hogy nincsenek zsaruk ezen az útszakaszon, részben, mert szeretnék elmenekülni Haven, Drina, Evangeline és Damen elől, minden elől – még ha tudom is, hogy lehetetlen.
– Bocsánat – morgóm végül, és leveszem a lábam a pedálról.
– Mindegy. Csak... olyan rosszul érzem magam, és nem tudom, mit csináljak.
– Felhívtad már a szüleit? — kérdezem, de már érzem a választ.
– Az anyja alkoholista, valahol Arizonában él, az apja még akkor lelépett, amikor ő meg sem született. A főbérlőjét meg csak az érdekli, hogy a cucca eltűnjön a lakásból, és kiadhassa újra.
– Tudom – felelem, és lejjebb veszem a világítást.
– Hogy érted, hogy tudod?
– Tudom, mit erezhetsz.
Haven felsóhajt.
– Hol vagy? Miért nem jöttél ebédelni?
– A Laguna Kanyonban, hazafelé tartok Disneylandből. Damen hozott el. – Megint elmosolyodom az emlékeken.
– Édes istenem, ez bizarr!
– Nekem mondod? – Még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy Damen ilyen helyekre jár.
– Nem az. Drina is oda ment. Azt mondta, nem járt ott évek óta, és látni akarja, változott-e valamit. Nem őrület? Nem futottatok össze?
– Nem. – Próbálok higgadtan válaszolni, pedig a gyomrom összeszorul, izzadni kezd a tenyerem, és rettegés lesz úrrá rajtam.
– Hmm. Fura. Mondjuk Disneyland elég nagy, és tömeg is van – nevet.
– Jaja, így van. Figyu, muszáj mennem, holnap találkozunk? – Még mielőtt válaszolna, lehúzódom, és máris keresem a bejövő híváslistámban Damen számát. A magántelefonszám jelzés láttán dühösen püfölöm a kormányt.
Jó kis kapcsolat. Nemhogy a telefonszámát, de a címét sem tudom.

tizenhét
Múlt éjjel, amikor Damen végre felhívott (legalábbis úgy gondoltam, ő az, mivel magántelefonszám jelent meg a kijelzőn), hagytam, hogy a hangposta vegye fel. Reggel suliba készülődés közben meghallgatás nélkül törlöm az üzenetet.
– Még csak nem is vagy kíváncsi? – kérdezi Riley a forgószékemben pörögve. Fényes, fekete haja és a Mátrix-jelmez feketén örvénylik.
– Nem – pillantok a Miki egeres pulcsira, ami még mindig a szatyorban van, aztán egy olyanért nyúlok, amit nem tőle kaptam.
– Hát, legalább én meghallgathattam volna, aztán összefoglaltam volna neked a lényeget.
– Pláne nem. – Feltekerem a hajamat, és átszúrom a kontyot egy ceruzával, hogy a helyén maradjon.
– Juj, a hajad nem tehet róla! Mit művelt veled az a pasi? – nevet Riley. Amikor nem válaszolok, rám néz. – Nem értelek. Miért vagy mindig olyan dühös? Elvesztetted az autópályán, elfelejtette megadni a számát, nagy ügy! Miért vagy ennyire paranoiás?
Megrázom a fejem és elfordulok, de tudom, hogy igaza van. Dühös vagyok. És paranoiás. És még ennél is rosszabb: hirtelen haragú, hangokat halló, gondolatolvasó, halottlátó csodabogár. De Riley nem is tudja, hogy van még, amit nem szeretnék megosztani vele.
Mint mondjuk Drina, aki követett minket Disneylandbe.
És hogy Damen mindig köddé válik, ha ő megjelenik.
Visszafordulok a húgomhoz.
– Meddig játszol még jelmezesdit?
– Amíg jólesik - feleli az ajkát biggyesztve.
Reszket az alsó ajka, és úgy érzem magam, mint a világ legkiállhatatlanabb embere.
– Nézd, sajnálom. – Felkapom a táskámat, és azt kívánom, bár rendbe jönne az életem, bár találnék benne valami egyensúlyt.
– Nem igaz. Egyáltalán nem sajnálod.
– Riley, komolyan sajnálom. Hidd el, nem akarok veszekedni.
Fejcsóválva a mennyezetre néz, és a lábával topog a szőnyegen.
– Jössz? – Az ajtó felé indulok, de a húgom nem válaszol. – Gyerünk, Riley, nem késhetek el. Gondold meg magad!
Behunyt szemmel nemet int, és amikor rám néz, látom, hogy vörös a szeme.
– Tudod, nem kéne itt lennem!
Megmarkolom a kilincset, de tudom, hogy nem hagyhatom így itt.
– Miről beszélsz?
– Nem kéne itt lennem! Ez az egész! Te meg én. A kis látogatások. Nem kell ezt csinálnom.
Összeszoruló gyomorral bámulom a húgomat, és azt kívánom, hogy hagyja abba, nem akarom hallani. Annyira megszoktam már, hogy itt van, sosem foglalkoztam a másik lehetőséggel, hogy máshol is lehetne.
– De... én azt hittem, szeretsz itt lenni – nyögöm összeszoruló torokkal. A hangomban pánik reszket.
– Szeretek is. De ez nem helyes. Talán máshol kellene lennem!
Erre gondoltál már? – Riley tekintete elkínzott és zavart. Rég elkéstem a suliból, de kizárt, hogy most elmenjek.
– Riley, mit akarsz mondani? — kérdezem és azt kívánom, bár visszapörgethetném és újrakezdhetném a reggelt.
– Hát Ava azt mondja...
– Ava? – A szemem majd' kiugrik. Ava!
– Igen, a jósnő, a Halloween - buliról, tudod. Aki látott engem.
Sarkon fordulok és feltépem az ajtót.
– Utálom ezt mondani, de Ava egy sarlatán. Szélhámos. Csaló.
Egy szavát sem szabadna elhinned. Az a nő őrült!
Riley csak vállat von.
– Mondott néhány nagyon érdekes dolgot.
A húgom hangjában annyi fájdalom és aggodalom cseng, hogy bármit megtennék, hogy elmúljon.
– Figyelj! – lesek le az előszobába, bár tudom, hogy Sabine nincs ott. – Nem akarok Aváról hallani. Ha találkozni akarsz vele, még azután is, amit mondtam, akkor menj, nem tudlak megállítani. Csak tudd, hogy Ava nem ismer minket. Nincs joga ítélkezni felettünk, vagy afelett, hogy együtt vagyunk. Semmi köze hozzá.
Ez a kettőnk dolga.
Riley szeme elkerekedik, az ajka reszket, a szívem pedig összeszorul.
– Tényleg mennem kell. Jössz, vagy nem? – suttogom.
– Nem – mered rám.
Mély lélegzetet veszek, és becsapom az ajtót magam mögött.
Mivel Miles elég okos, hogy ne ácsorogjon az utcán és várjon rám, egyedül megyek. Már becsöngettek, de Damen a kocsijánál vár, a második legjobb helyen, az enyém mellett.
– Szia! – Megkerüli a kocsimat és behajol, hogy megcsókoljon.
De én csak fogom a táskámat, és a kapu felé rohanok.
– Bocs, hogy leszakadtam rólad tegnap. Hívtalak, de nem vetted fel.
Megragadom a vasrácsot, és megrázom, de meg sem moccan a kapu. Lehunyt szemmel a hideg vasnak támasztom a homlokomat, tudom, hogy elkéstem, hiába.
– Megkaptad az üzenetemet?
Eleresztem a rácsot, és az iroda felé indulok, megjelenik előttem a kínos pillanat, amikor belépek, és kapok a tegnapi lógásért meg a mai késésért.
– Mi a baj? – kérdezi, megszorítva a kezemet, amitől langyos masszává válok belül. – Azt hittem, jól mulattunk. Azt hittem, élvezted.
Az alacsony téglafalnak támaszkodom, totál védtelennek és gyengének érzem magam.
– Csak szórakoztál velem? – szorítja meg a kezemet. A szeme kérlel, hogy ne haragudjak rá.
Már majdnem engedek, kis híján bekapom a horgot, aztán lerázom a kezét, és ott hagyom. Megrándul az arcom, amikor eszembe jut Haven, a telefonbeszélgetésünk, Damen furcsa eltűnése az autópályán – szökőárként söpör át rajtam az emlék.
– Tudtad, hogy Drina is ott volt? – Tudom, milyen szánalmasan hangzik. Mindegy, kint van, akár folytathatom is. – Van valami, amiről tudnom kéne? Nem szeretnél mondani valamit?
Összeszorított szájjal felkészülök a legrosszabbra.
De Damen csak a szemembe néz.
– Nem érdekel Drina. Csak te érdekelsz.
A földet bámulom, és el akarom hinni, de bárcsak ilyen egyszerű lenne.
– Most jön az a rész, amikor azt mondod, „én is így érzek”... – fog kézen újra, és rájövök, hogy igen, ez ilyen egyszerű, mert minden kételyem elszáll, mint a füst.
Tétovázom. A szívem úgy ver, hogy félek, meghallja. De a pillanat elszáll, és Damen a derekamat átkarolva a kapu felé terel.
– Jól van – mosolyog. – Van időd. Semmi sürgős, nem jár le a szavatossági idő – nevet. – És most irány az irodalomóra.
– Át kell mennünk az irodán - torpanok meg. - Zárva a kapu, emlékszel?
Megrázza a fejét.
– Ever, a kapu nyitva van.
– Bocs, de az előbb próbáltam kinyitni, és zárva van.
– Nem hiszel nekem?
Ránézek.
– Mibe kerül? Pár lépés? Néhány plusz perc a késéshez?
Az iroda és Damen között váltogatom a tekintetemet, aztán megrázom a fejem és követem, vissza a kapuig, amely érthetetlen módon nyitva van.
– De láttam! És te is láttad! – fordulok felé, és fogalmam sincs, hogy történhetett. – Még meg is ráztam, ahogy csak tudtam, és egy centit sem moccant!
Arcon csókol és nevetve belök a kapun.
– Robins tanár urat felfüggesztették, a helyettese meg elég elveszett, minden rendben lesz.
– Nem jössz? - A pánikszerű rászorultságérzés megint felébred bennem.
Damen csak vállat von:
– Önálló vagyok. Azt csinálok, amit akarok.
– Jó, de... – És itt döbbenek rá, hogy nem csak a telefonszámát nem tudom. Alig ismerem ezt a fickót. Nem tehetek róla, de kíváncsi vagyok, hogy tudom magam ilyen jól érezni vele, amikor az egész srác olyan nem normális. Ráadásul még meg sem magyarázta, mi történt az autópályán az este.
De mielőtt megkérdezhetném, kézen fog és közli:
– A szomszédom hívott, hogy a kerti locsoló elromlott, és úszik a kert. Próbáltam jelezni neked valahogy, de telefonáltál, és inkább nem zavartalak.
Nézem az összefonódó kezeinket. Kreol és fehér, erős és törékeny, milyen különös pár!
– Menj! Suli után találkozunk, ígérem! – Mosolyogva előhúz egy szál piros tulipánt a fülem mögül.
Általában nem agyalok a régi életemen. Próbálok nem gondolni a régi házunkra, a régi barátokra, a családomra, a régi önmagámra. És bár elég jó vagyok a jelek észlelésében - szúrni kezd a szemem, elfogy a levegő a tüdőmből, elsöpör az üresség és a kétségbeesés -, mégis van, hogy figyelmeztetés nélkül rám tör ez a viharos érzés anélkül, hogy felkészülhetnék rá. Amit ilyenkor tehetek, az annyi, hogy összegömbölyödöm és várom, hogy elmúljon.
Ami elég nehezen megoldható a törióra közepén.
Miközben Munoz tanár úr Napóleonról beszél, elszorul a torkom, görcsbe rándul a gyomrom, és könnyek csípik a szememet. Felugróm a helyemről, és az ajtó felé rohanok, meg sem hallom a tanár hangját, aki visszahív, nem érzékelem az osztálytársaim gúnyos röhögését.
Könnyektől vakon, levegőért kapkodva befordulok a sarkon, belül olyan üres vagyok, akár egy elhagyott kagylóhéj. Későn veszem észre Staciát, és fellököm. Elesik, és elszakad a ruhája.
– Mi a jó... – néz végig szétvetett végtagjain és az elszakadt ruháján, aztán felpillant rám. – A rohadt életbe, elszakítottad, te seggfej! – dugja át az öklét a lyukon.
Sajnálom, ami történt, de nincs időm segíteni. Érzem, hogy rám tör a gyász, és nem akarom, hogy lássa.
Elmennék mellette, de megmarkolja a karomat, és talpra kecmereg. Az érintése energiája olyan sötét és komor, hogy szinte elszívja előlem a levegőt.
– Csak hogy tudd, ez egy dizájnercucc. Ami azt jelenti, hogy ki fogod fizetni – köpi a karomat szorítva, hogy majd' elájulok. – És hidd el, ezzel nincs vége. Kurvára sajnálni fogod, hogy fellöktél! Azt fogod kívánni, bár sose tetted volna be a lábadat ebbe a suliba!
– Mint Kendra? – Hirtelen megnyugszom. Stacia szorítása enyhül, de nem ereszt. – Te dugtad a kábítószert a szekrényébe. Kirúgattad, aláástad a szavahihetőségét, úgyhogy mindenki elhitte, amit mondasz. – Csak a fejemben futó képsort írom le neki.
Elengedi a karomat és hátralép. Kifut a vér az arcából.
– Ki mondta ezt? Nem is jártál ide, amikor ez történt.
Vállat vonok, tudván, hogy igaz, bár nem ez a lényeg.
– Ó, és még valami – lépek közelebb. A félelem látványa elsöpörte a zaklatottságomat és a gyászt. – Tudom, hogy csalsz a dolgozatokon, lopsz a szüléidtől, az üzletekből, a barátaidtól, és ez részedről így teljesen igazságos. Tudom, hogy kihallgatod Honor telefonbeszélgetéseit, és elmented az e-mailjeit meg az SMS-eit, hogy ha esetleg ellened fordulna, fel tudd használni. Tudom, hogy flörtölsz a nevelőapjával, ami egyébként nagyon gusztustalan, de sajnos annál is rosszabb. Tudok Barnes-ről, vagy Barnum? Mindegy, tudod, kire gondolok, a töritanárod volt. Akit megpróbáltál elcsábítani. És amikor nem kapta be a horgot, zsarolni próbáltad, hogy elmondod az igazgatónak és a terhes feleségének...
Undorodva megrázom a fejemet. A viselkedése olyan hitvány és önző, hogy szinte hihetetlen.
Ott áll előttem, kistányérnyi szemekkel, reszkető ajkakkal, megdöbbenve, hogy a mocskos kis titkai napvilágra kerültek. És ahelyett, hogy sajnálnám vagy szégyellném, hogy az adottságomat felhasználtam ellene, csak nézem, hogy ez az aljas, önző, kötekedő hülye, aki az első naptól fogva gúnyolódik rajtam, reszkető, izzadó ronccsá válik a szemem láttára. És ez olyan örömet okoz, amire nem is számítottam. A hányinger és a gyász már csak emlék. Mi a manó! Akár sorolhatnám tovább is.
– Mondjam még? – kérdezem. – Hidd el, van még ott, ahonnan ez jött, de ezt te nagyon jól tudod.
Hátrálni kezd, próbál minél nagyobb távolságot tartani, de követem.
– Mi a franc vagy te? Valami boszorkány? – suttogja a folyosót kémlelve, segítséget keresve, valami kijáratot, akármit, csak elfuthasson.
Nevetek. Nem helyeslek, nem tiltakozom, csak azt akarom, hogy gondolja meg kétszer is, hogy szórakozik-e velem újra.
Hirtelen megáll, és összeszedi magát. A szemembe néz.
– A te szavad az enyém ellen – vigyorog. – És mit gondolsz, ki hiszi ezt el? Én, a legnépszerűbb lány az első évfolyamon? Vagy te... ? A szépség vagy a szörny?
Nem hülyeség.
Piszkálja a lyukat a ruháján, aztán a fejét csóválva így szól:
– Tartsd magad távol tőlem, te kripli! Mert ha nem, Istenre esküszöm, hogy megbánod.
És amikor kilép, hogy elmenjen, olyan keményen ütközik nekem a vállával, hogy nem marad kétségem afelől, hogy komolyan gondolja.
Az ebédnél próbálom nem mereszteni a szememet, de Haven haja lila, és nem vagyok benne biztos, hogy említeni kéne.
– Ne tégy úgy, mintha nem látnád, tudom, hogy szörnyű – nevet. – Miután tegnap letettük a telefont, megpróbáltam vörösre festeni. Tudod, van az a gyönyörű bronzos árnyalat, mint Drináé. De sajna így jártam. – Megráncigál egy tincset. – Mint egy seprűnyélre húzott padlizsán. De csak pár óráig, mert suli után Drina elvisz egy sztárfodrászhoz Los Angelesben, ahová amúgy egy évre előre be kell jelentkezni, de ő az utolsó pillanatban tudott nekem időpontot szerezni. Annyira jó kapcsolatai vannak, eszméletlen!
– Miles merre van? – vágok közbe, mert nem akarok egy szót sem hallani az eszméletlen Drináról és az eszméletlen kapcsolatairól.
– Szöveget tanul. A közösségi színház a Hajlakkot adja elő, és szeretné megkapni a főszerepet.
– A főszereplő nem lány? – Előveszem az ebédemet: fél szendvics, egy fürt szőlő, chips és tulipánok.
Haven vállat von.
– Megpróbált rávenni, hogy próbáljam meg én is, de nem igazán az én műfajom. És merre jár az a magas, sötét hajú és szexi, azaz a fiúd? - kérdezi, miközben leteríti az asztalra az epres muffinja csomagolását.
Megvonom a vállam. Már megint elfelejtettem megkérdezni a számát, és azt se tudom, hol lakik.
– Szerintem élvezi az önállóság szabad leheletét. Van hír Evangeline-ről? – Beleharapok a szendvicsembe.
– Semmi. De ezt figyeld! – Felhúzza az inge ujját, és megmutatja a csuklója belső oldalát.
Összerándulok a kicsi, kerek tetoválás láttán. Egy farkába harapó kígyó körvonalai, amely ugyan messze van a késztől, de egy pillanatig vonaglani látom. Pislogok, és újra csak egy rajz.
– Mi ez? – suttogom, amint a kígyó által kibocsátott energia megtölt iszonyattal, de nem tudom, miért.
– Meglepetés akart lenni. Majd meglátod, ha kész lesz – mosolyog rám. – Igazából el sem mondhattam volna. Megígértem, hogy nem mondom el senkinek, csak túl izgatott vagyok, és nem tudok titkot tartani. Főleg a saját titkomat nem. – Haven visszahajtja az ingujját.
Nézem a barátnőmet, és próbálok ráhangolódni az energiáira, próbálok találni valami ésszerű okot, hogy miért szorul össze a gyomrom, de nem látok semmit.
– Kinek ígérted meg? Mi folyik itt? – Az aurája tompa grafitszürke és homályos. A szélei elmosódottak.
De csak nevet, és úgy tesz, mintha becipzározná a száját.
– Felejtsd el! Várd ki a végét!

tizennyolc
Amikor hazaérek az iskolából, Damen vár a lépcsőnkön. A mosolyától kitisztul az ég, és minden kételyemet elfújja a szél.
– Hogy jutottál át a biztonsági őrön? – kérdezem, és nem feledkezem meg róla, hogy nem hívtam be.
– Elbűvölő modor és drága kocsi, ez mindig működik – nevet rám. Lesöpri a port a farmerjéről, és követ a házba. – Milyen napod volt?
Vállat vonok. Épp most szegem meg az alapszabályt: sose engedj idegent a házba, akkor se, ha az idegen a fiúd.
– A szokásos. A helyettes kijelentette, hogy többé nem jön vissza. Machado tanárnő viszont engem kért meg, hogy többé ne menjek vissza a rajzórájára... - Rásandítok, és szeretném feltupírozni a sztorit, mert egyáltalán nem figyel rám. Bólogat, de a gondolataiba feledkezett, a távolba réved.
A konyhába megyek, fejemmel a hűtőszekrényben megkérdezem:
– Veled mi van? Mit csináltál egész nap? - Felé nyújtok egy üveg vizet, de nem kéri, kortyol a saját, piros italából.
– Autóztam, szörföztem, vártam az utolsó kicsengerést, hogy láthassalak – mosolyog.
– Tudod, hogy csak be kell jönnöd az iskolába, és nem kell várnod semmire.
– Majd észben tartom holnapig. – Nevet.
A konyhapultnak támaszkodva csavargatom a vizesüveg kupakját. Ideges vagyok, hogy kettesben vagyunk az egész házban, és olyan sok kérdésem van, hogy ötletem sincs, hol kezdjem.
– Nem akarunk letelepedni a medencénél? – kérdezem, hátha a friss levegő és a nyílt térség megnyugtat.
– Inkább megnézném a szobádat az emeleten – nyúl a kezem után.
– Honnan tudod, hogy az emeleten van? – sandítok rá.
De csak nevet.
– Nem ott szoktak lenni a szobák?
Ingadozom az udvarias elutasítás és a „jöjjön, aminek jönnie kell” között.
Megszorítja a kezemet, és nógat:
– Gyerünk, ígérem, hogy nem harapok.
A mosolya olyan ellenállhatatlan, az érintése pedig meleg és hívogató, hogy már csak abban reménykedem, hogy Riley nincs odafent.
Amint felérünk a lépcsőn, a húgom elénk fut.
– Ó te jó ég, annyira sajnálom! Tényleg nem akartam veszekedni... hoppácska! – Megtorpan és ránk mered, a szemei mint egy-egy csészealj, egyikünkről néz a másikunkra.
Nem állok meg, mintha nem is látnám, remélem, hogy eltűnik, és csak később kerül elő. Sokkal később.
– Úgy fest, bekapcsolva hagytad a tévét – jegyzi meg Damen, és belép a szobámba, miközben én Riley-t lesem, aki alaposan végigméri őt, és elragadtatottan felmutatja mindkét hüvelykujját.
Könyörgök a szememmel, hogy tűnjön el, de ledobja magát a kanapéra, és Damen térdére teszi a lábát.
A fürdőszobába viharzom, iszonyú dühös vagyok rá, hogy nem érti a célzást és nem tűnik el, mert tudom, hogy csak idő kérdése, hogy valami őrültséget csináljon, amit aztán soha, de soha nem tudok megmagyarázni Damennek. Letépem magamról a pulóvert, és jobb kézzel fogat mosok, ballal dezodort kenek a hónom alá, kiköpöm a fogkrémet, felveszek egy tiszta, fehér pólót. Megszabadulok a lófaroktól, bekrémezem a számat, parfümöt fújok, és kirontok az ajtón, hogy még mindig ott találjam Riley-t, aki Damen fülébe kukucskál.
– Megmutatom a kilátást, óriási! – hívom, hogy megszabadítsam a húgom hülye játékától.
– Később – int nemet, és megpaskolja maga mellett a kanapét. Riley ugrál és ujjong.
Nézem, ahogy ott ül gyanútlanul, mintha az egész kanapé az övé lenne, miközben a fülét böködő érzés, a csípés a térdén, a hideg lehelet a tarkóján mind-mind az én halott kishúgom kedvessége.
– Öhm, a fürdőben hagytam a vizemet – szabadkozom, és közben egyenesen Riley-ra meredek. Amikor sarkon fordulok, remélem, utánam jön, ha jót akar.
– Majd én – pattan fel Damen.
Úgy mozog a kanapé és az asztal között, hogy elkerülje Riley himbálódzó lábát.
A húgom rám néz, én rámeredek, és a következő pillanatban eltűnik.
– Minden lerendezve – dobja felém Damen a palackot, és egyenesen átjön ott, ahol az imént még olyan óvatosan közlekedett. Amikor látja, hogy csak nézek, rám mosolyog:
– Mi az?
Megrázom a fejem, és bámulom a tévét. Pusztán véletlen. Kizárt, hogy látta.
– Megmagyaráznád, hogy csinálod?
A teraszon ülünk egy pihenőszékben, miután felfaltunk egy egész pizzát, főleg én, mivel Damen úgy eszik, mint egy szupermodell. Tudod, piszkálja, fordít egyet rajta, beleharap, megint piszkálja, de leginkább csak kortyolgatja, amit magával hozott.
– Mit hogy csinálok? - Karjai lazán körémfonva, az álla a vállamon.
– Mindent! Komolyan. Sose csinálsz házit, mégis mindig mindenre tudod a választ, fogsz egy ecsetet, belemártod a festékbe és voilá!, csak azt látom, hogy jobb Picassót festesz, mint maga Picasso! Legalább tesiből pocsék vagy? Rémesen koordinálatlan? Gyerünk, áruld el!
– Jól van – sóhajt fel. – A baseball sose volt az erősségem. – A fülemhez szorítja a száját. – De világklasszis focista vagyok és elég ügyes szörfös, ha lehetek szerénytelen.
– Akkor a zenével van gond. Botfüled van?
– Adj egy gitárt, és cincogok neked valamit. Vagy egy zongorát, hegedűt. Szaxofon is megteszi.
– Akkor mi a baj? Rajta, mindenki béna valamiben! Neked mi nem megy?
– Miért akarod tudni? – Magához húz. – Miért akarod tönkretenni ezt a tökéletes illúziót, amit látsz?
– Mert utálok ilyen halovány és semmilyen lenni hozzád képest. Olyan középszerű vagyok; hogy ha tudnám, hogy béna vagy valamiben, jobban érezném magam.
– Nem vagy középszerű – feleli komolyan, az arcával a hajamban.
Nem adom fel, muszáj lennie valaminek, hogy emberibbnek lássam, ha csak egy kicsit is.
– Csak egy dolgot! Ha hazudnod kell, legyen, csak az önbecsülésem miatt.
Megpróbálok felé fordulni, de szorosan tart. Megcsókolja a fülem hegyét, és azt suttogja:
– Tényleg tudni akarod?
Verdeső szívvel bólintok, a vérem elektromosságtól zubog.
– A szerelemben béna vagyok.
Bámulok a tűzbe, hogy vajon hogy érti? Nagyon szeretném, ha megválaszolná a kérdést, de valójában nem akarom annyira, hogy megválaszolja a kérdést.
– Bővebben? – kérdezem idegesen nevetgélve, mert nem vagyok biztos benne, hogy tényleg hallani akarom. Tartok tőle, hogy valami köze van Drinához, és ezt a témát szívesen elkerülném.
Hozzám simul, a lélegzete nyugodt, mély. Olyan sokáig maradunk így, hogy már azt hiszem, nem is válaszol. Aztán végül...
– Valahogy mindig... csalódás lesz a vége. – Nem ragozza tovább.
– De hát csak tizenhét éves vagy. — Kifordulok az öleléséből, és a szemébe nézek.
Megvonja a vállát.
– Hány csalódásod volt?
Válasz helyett visszafordít, és a fülembe súgja:
– Ússzunk egyet!
Újabb jele a tökéletességnek: fürdőnadrág a csomagtartójában.
– Hé, ez Kalifornia, sose tudhatod, mikor van szükség egy fürdőgatyára – magyarázza a medence szélén állva. – Van egy búvárruha is, hozzam?
– Nem tudom – válaszolok a medence mélyebb feléről, a felszálló párában. – Próbáld ki magad!
A medence szélére araszol, és úgy tesz, mintha belemártaná a nagy lábujját a vízbe.
– Ne próbálgasd, ugorj!
– Fejes?
– Hasas, zsugor, akármi – nevetek, és figyelem a gyönyörű, íves fejesugrást, amit produkál, mielőtt felbukkan mellettem.
– Tökéletes – mondja. A haja hátrasimul, a bőre nedvesen csillog. A szempilláin vízcseppek rezegnek. Amikor úgy tűnik, megcsókol, lemerül és elúszik.
Veszek egy mély levegőt, leszámolok a büszkeségemmel, és utánaúszom.
– Mindjárt jobb – jegyzi meg, amikor átölel.
– Félsz a mély vízben? – A lábam alig ér le a medence aljára.
– A fürdőruhádra céloztam. Többször kéne így öltöznöd.
Lenézek a fehér bikiniben sápadozó fehér bőrömre, és próbálom nem bizonytalanul érezni magam Damen tökéletes, bronzbarna társaságában.
– Jelentős javulást mutatsz a kapucnis pulcsihoz meg a farmerhez képest – nevet.
Nem vagyok benne biztos, hogy válaszolnom kell.
– De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, igaz?
Kutatom az arcát, mert úgy érzem, többet jelent ez a mondat, mint aminek látszik, mintha tudná, miért öltözöm úgy, ahogy.
– Nyilvánvalóan némi védelmet nyújt Stacia és Honor haragja elől. Nem szeretnek versenyezni. - A fülem mögé simítja a hajamat, és megcirógatja az arcomat.
– Verseny? – kérdezem, visszaemlékezve a flörtjükre, a rózsabimbókra, a mai összetűzésünkre Staciával, a fenyegetésére, amiben minden bizonnyal nagyon jó a lány... Damen olyan sokáig néz, hogy a hangulatomnak van ideje megváltozni, és elhúzódom.
– Ever, sosem volt verseny.
Lebukom a víz alá, és a medence széléhez úszom, kievickélek.
Gyorsan kell cselekedni, ha meg akarom mondani a magamét, mert amint közelebb ér hozzám, eláll a szavam.
– Honnan tudhatnék bármit, amikor egyszer ilyen vagy, másszor meg amolyan? – kérdezem reszkető hangon. Azt kívánom, bárcsak hagyhatnám az egészet a fenébe, visszakaphatnám azt a szép, romantikus estét, ami eddig volt. De tudom, hogy ezt ki kell mondanom, bármi legyen is a következménye. – Az egyik pillanatban úgy nézel... ahogy, aztán a következő percben Staciával flörtölsz. – Összeszorított szájjal várom a válaszát, nézem, ahogy kimászik a medencéből, és felém indul. Gyönyörű, nedves és ragyogó, én meg kapkodok a levegő után!
– Ever, én soha... – Behunyja a szemét, és felsóhajt. Amikor felnéz, közelebb lép hozzám, és folytatja: – Soha nem akartalak megbántani. Tényleg. Soha.
Megölel, és maga felé fordít. Amikor nem ellenkezem, a szemembe néz. – Egyetlenegyszer sem volt szándékomban fájdalmat okozni. Sajnálom, ha úgy érezted, játszom az érzéseiddel, mondtam, hogy nem vagyok jó az ilyesmiben. – Mosolyogva a nedves hajamba túr, és előhúz egy szál tulipánt.
Bámulom széles vállait, izmos mellkasát, a kockahasát és a puszta kezét. Nincs ingujja, ahová elrejthetné, nincs zsebe. Csak a gyönyörű, félmeztelen teste, csöpögő fürdőnadrág és a hülye piros tulipán a kezében.
– Hogy csinálod? – kérdezem visszafojtott lélegzettel, és nagyon jól tudom, hogy nem a fülem mögül került elő a virág.
– Micsodát? – Mosolyog, miközben átöleli a derekamat, és közelebb húz.
– A tulipánok, a rózsabimbók, meg minden... – suttogom, és próbálok nem figyelni a kezére a bőrömön, a forró érintésre, ami elandalít, megszédít.
– Varázslat.
Elhúzódom, és magam köré tekerek egy törülközőt.
– Miért nem tudsz egy percig komoly lenni? – kérdezem. Mibe keveredtem? Van visszaút innen?
– Komoly vagyok – morogja, miközben felhúzza a pólóját, és a kulcsaiért nyúl. Nézem szótlanul, ahogy a kapu felé indul, és a válla fölött hátraint. – Hazajött Sabine.
Damen eltűnik az éjszakában.

tizenkilenc
Másnap, amikor beállok a parkolóba, Damen nem vár. Kimászom a kocsiból, a vállamra vetem a táskámat, és elindulok az osztály felé, buzdító beszédet mondok magamnak, és felkészülök a legrosszabbra.
De amint megpillantom a terem ajtaját, megdermedek. Ostobán bámulom a zöld ajtót, és képtelen vagyok kinyitni.
Mivel Dament illetően elfüstölnek a médiumi képességeim, az egyetlen dolog, amit látok, az egy rémálom a fejemben. A lidércnyomásban Damen Stacia asztalának szélén ücsörög, nevetgél és flörtöl, rózsabimbókat halász elő különböző helyekről. Belépek, a helyem felé indulok, magamon érzem a pillantásának meleg lobbanását, miközben hátat fordít, hogy Staciára összpontosítson.
Én ezt nem bírom. Komolyan, nem bírom elviselni. Stacia kegyetlen, bunkó, gonosz és szadista némber, de legalább nyíltan kegyetlen, bunkó, gonosz és szadista. Nem titkolja, nem burkolja rejtélyekbe, az undoksága nyilvánvaló, közszemlére van téve.
Míg én épp ellenkezőleg, paranoiás, titkolózó, napszemüveg és kapucni alatt bujkáló lány vagyok, és olyan nehéz terhet cipelek, ami aztán végképp semmit nem tesz egyszerűvé.
Magamat szidva megmarkolom a kilincset: Ez nevetséges! Mit akarsz csinálni, kimaradsz a suliból? Még másfél éved van, hogy meg küzd] a problémával, szóval hagyd abba, és menj be végre!
De a kezem remegve tiltakozik, és amikor épp elfutnék, mögöttem egy srác megköszörüli a torkát:
– Ehm... Kinyitod végre? – A fejében a mondat kiegészül egy kimondatlan jelzővel: Hibbant.
Veszek hát egy mély levegőt, kinyitom az ajtót és belépek. Rosszabb, mint amit elképzeltem: Damen nincs odabent.
Amint belépek az ebédlőbe, végigpásztázom az asztalokat, keresem Dament, de amikor nem látom, elindulok a szokott helyem felé, és épp Havennel egy időben érek oda.
– Hat napja semmi hír Evangeline-ről – mondja köszönés helyett, és a muffinos dobozt az asztalra ejti, majd leül velem szemben.
– Nem kérdezősködtél a közös anonim csoportotokban? – csusszan mellénk Miles.
– Miles, az anonim névtelent jelent – forgatja a szemét Haven.
– A mentorát gondoltam.
– Támogatónak hívják. És ő nem tud semmit. Drina szerint túlreagálom, azt mondja, nagy ügyet csinálok belőle.
– Még itt van? – pillant rá Miles.
Kettőjük között csapong a pillantásom, érzékelem az élt Miles hangjában, és várom, mi lesz. Mivel nem látok bele sem Drina, sem Damen fejébe, így én is veszettül kíváncsi vagyok a válaszra.
– Hát ja, Miles, itt él. Miért? Probléma? – Haven szeme összeszűkül.
Miles vállat von, és kortyol a vizéből.
– Nem probléma – feleli, bár a gondolatai egészen mást mondanak, és az eddig sárga aurája sötét és átlátszatlan lesz, mert nehezen veszi rá magát, hogy ne mondja, amit akar, sőt, semmit ne mondjon. - Csak... - kezdi mégis.
– Csak mi? – Haven összeszorított szájjal, metsző pillantással méregeti.
– Hát...
Nézem Milest. Gyerünk, cimbora! Mondd ki! Drina arrogáns, rémes, rossz hatással van rád, színtiszta baj az egész csaj! Nem csak te látod, én is tudom, szóval mondd már!
Milesnak ott van a nyelvén az első szó, én veszek egy nagy levegőt, látom, hogy mindjárt elszabadul... Aztán fúj egyet, és megrázza a fejét:
– Nem érdekes.
Havenre nézek, látom az arcán, hogy felbőszítette, az aurája szinte lobog, a szélei szikráznak és lángolnak, és olyan robbanást jeleznek, amely hamarosan... három... kettő... egy!
– Már megbocsáss, Miles, de ezt nem veszem be. Ha mondandód van, mondjad! – Idegesen dobol az asztalon, a muffin rég elfelejtve. Amikor a barátunk nem válaszol, folytatja: - Na mindegy, Miles. És Ever... csak mert nem mondasz semmit, nem vagy kevésbé bűnös!
Miles hatalmas szemekkel néz rám, és tudom, hogy mondanom kéne valamit, csinálni valamit, előadni, hogy miben is kéne bűnösnek érezni magamat? De az az igazság, hogy tudom. Abban vagyok bűnös, hogy nem kedvelem Drinát. Még csak nem is hiszek neki. Hogy valami gyanúsat, sőt baljóslatút érzek. És közel sem teszek eleget az ellen, hogy leplezzem ezt az érzést.
Haven fejcsóválva forgatja a szemét. Olyan ideges, hogy szinte kiköpi a szavakat:
— Még csak nem is ismeritek! Nincs jogotok elítélni őt! Csak hogy tudjátok, én kedvelem Drinát! Ez alatt a kis idő alatt, mióta ismerem, jobb barátom volt, mint ti ketten együttvéve!
– Ez nem igaz! – üvölti Miles lángoló szemmel. – Ez egy rohadt nagy hazug...
– Sajnálom, Miles, de igaz. Ti elviseltek engem, elvagytok velem, de igazán sosem értettetek meg úgy, ahogy Drina. Ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ugyanazok iránt a dolgok iránt érdeklődünk. O nem akarja titokban, hogy megváltozzak, ahogy ti! Úgy szeret, ahogy vagyok.
– Ah, hát ezért változtál meg, mert ő úgy fogad el, ahogy vagy?
Figyelem, ahogy Haven lehunyt szemmel mélyet lélegzik, aztán Milest nézve feláll a székéről, és összeszedi a holmiját.
– Kapd be, Miles! Kapjátok be mindketten!
– És most, hölgyeim és uraim, nézzék ezt a drámai kivonulást! – gúnyolódik Miles. – Ugye most viccelsz? Annyit kérdeztem, hogy a városban van-e még! Ennyi! Ebből csináltál te végítéletet! Jesszusom, tedd le a fenekedet és lazíts végre, légy szíves!
Haven megrázza a fejét. Az asztal szélét markolja, jól látjuk az aprólékosan kidolgozott tetoválást a csuklóján, ami még mindig vörös és gyulladt.
– Hogy hívják? – intek a saját farkába harapó kígyó felé, mert tudom, hogy van neve, valami mitikus lény, de nem emlékszem rá.
– Ouroboros. – Megdörzsöli, és meg mernék esküdni, hogy látom megvillanni a kígyó nyelvét.
– Mit jelent?
– Az örök élet ősi alkimista szimbóluma, a pusztítás és az alkotás, az élet és a halál, halhatatlanság, ilyesmi - feleli Miles. Havennel csak bámulunk.
– Mi van? Olvastam valahol.
Havenre nézek:
– Elfertőződött. Meg kéne nézetned.
Amint kimondom, tudom, hogy nem kellett volna. Haven lerángatja a ruhája ujját, az aurája szikrákat szór.
– A tetkóm rendben van. Én is rendben vagyok. És bocs, hogy ezt mondom, de nem tudom nem észrevenni, hogy mindketten odavagytok Damenért, aki amúgy többé nem jön suliba. Na, ezzel mi újság?
Miles a mobiljára mered, én meg csak vállat vonok. Nem mintha nem lenne igaza. Utánanézünk, amikor felkapja a cuccát és elviharzik.
– Mondd, meg tudod mondani, hogy mi történt az imént? – kérdi Miles az asztalok közt szlalomozó, a sehovába rohanó Haven után bámulva.
Csak a vállamat tudom vonogatni. Nem bírok szabadulni a csuklójára tetovált kígyótól, ami egyenesen rám néz.
A kocsibeállónkon megpillantom Dament. A BMW-jének támaszkodva mosolyog rám.
– Milyen volt a suli? – Megkerüli a kocsit, és kinyitja az ajtót.
A könyveimért nyúlok.
– Aha, tehát még mindig dühös vagy. – Követ a bejáratig. Meg sem érint, mégis érzem a melegséget, ami árad belőle.
– Nem vagyok dühös – morgóm. Kinyitom az ajtót, és ledobom a hátizsákomat a padlóra.
– Hát, ez nagy megkönnyebbülés, mert két személyre foglaltam asztalt, és ha nem haragszol rám, akkor feltételezem, szívesen csatlakozol hozzám.
Végignézek rajta. Sötét farmer, bakancs, fekete pulcsi, ami csakis kasmír lehet. Mire készül vajon?
Leveszi rólam a napszemüveget, megszabadít a fülhallgatóktól, és leteszi az előszoba asztalára.
– Higgy nekem, ilyesfajta védelemre nem lesz szükséged. – Hátrahajtja a kapucnimat, belém karol, és a kocsijához vezet.
– Hová megyünk? – kérdezem az anyósülésben elhelyezkedve, szolgálatkészen, simulékonyan, készen, hogy menjek, ahová csak mondja. — Mi lesz a leckémmel? Mázsányi tanulnivalóm van.
– Nyugi, később is meg tudod csinálni, ígérem – mászik be mellém.
– Mikor később? - sandítok rá. Vajon hozzászokom valaha ehhez a sötét szépséghez, a pillantása melegéhez, és hogy bármiről tud velem beszélgetni?
Mosolyog, és a slusszkulcs elfordítása nélkül dorombolni kezd a motor.
– Még mielőtt éjfélt üt az óra, ígérem. Csatold be az övet, kocsikázunk.
Damen gyorsan vezet. Nagyon gyorsan. Annyira gyorsan, hogy amikor beáll a parkolóba és átadja a kulcsot az őrnek, úgy tűnik, csak pár perc telt el.
– Hol vagyunk? – Felnézek a zöld épületekre és a Keleti kapu feliratra. – Keleti kapu hová?
– Nos, ez majd megmagyarázza. – Nevet, és félrehúz a felénk kocogó, négy fénylő szőrű, verejtékes telivér elől, akiket az ápolóik és egy rózsaszín-zöld dzsekit viselő zsoké követ fehér nadrágban és sáros csizmában.
– Lóversenypálya? – kérdezem szájtátva. Akárcsak Disneyland-re, erre sem számítottam.
– Nem csak egy lóversenypálya. Ez itt Santa Anita – bólint. – A legszebbek egyike. Gyerünk, 3.15-kor a Befutónál ebédelünk.
– Mi? – Földbe gyökerezik a lábam.
– Nyugi, csak egy étterem. Gyere, nem akarom lekésni a futamot.
– Ez nem illegális? – Tudom, hogy úgy hangzók, mint a legrosszabb affektáló liba, de Damen olyan... féktelen és meggondolatlan, olyan rendszertelen.
– Enni illegális? – Mosolyog, de a türelme kezd elfogyni, látom.
– Fogadni, szerencsejátékot játszani, tudod!
Csak nevet, és nemet int.
– Ez lóverseny, nem kakasviadal, Ever. Gyere már! – Megszorítja a kezemet, és a lift felé vezet.
– De nem kell huszonegy évesnek lenni, hogy ... ?
– Tizennyolc – morogja, és megnyomja a liftben az ötös gombot.
– Pontosan. Tizenhat és fél éves vagyok.
Lehajol és megcsókol.
– A szabályokat, ha nem töröd meg, feszegesd egy kicsit! Ez az egy módja van, hogy jól érezd magad.
Egy zöldre festett, nagy terembe vezet egy folyosón át, ahol megáll a pultnál, és úgy üdvözli a főpincért, mintha régi barátja lenne.
– Ó, Mr. Auguste, milyen jó, hogy látom! Az asztaluk készen áll, kérem, kövessenek!
Damen biccent és kézen fog, átkísér a párokkal, nyugdíjasokkal, egyedül ülő férfiakkal, nőtársaságokkal, apával és fiával telezsúfolt termen. Egy üres szék sincs az egész étteremben. Végül megállunk egy asztalnál épp a célvonal előtt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a pályára és a mögötte tornyosuló zöld dombságra.
– Tony máris itt lesz, hogy felvegye a rendelésüket. Addig is hozhatom a pezsgőt?
Damen rám pillant, aztán nemet int. Kissé elpirulva válaszol:
– Ma nem.
– Rendben van. Öt perc múlva rajt, uram.
– Pezsgő? – sziszegem felhúzott szemöldökkel, de ő csak vállat von, és kinyitja a versenyprogramot.
– Mit gondolsz a Spanyol Légyről? – kérdezi mosolyogva. – Mármint a lóról, nem az afrodiziákumról.
Nem is válaszolok, annyira lefoglal, hogy befogadjam az egészet, ami körülvesz. A terem nemcsak hogy óriási, de tele is van a hét közepén, sőt, a nap kellős közepén. Mindenki fogad. Egy egészen más világ, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. És nem tehetek róla, de kíváncsivá tesz, hogy Damen vajon itt tölti-e a szabadidejét.
– Mit mondasz? Akarsz fogadni? – Rám pillant, mielőtt jegyezgetni kezdene a tollával.
– Azt se tudom, hogy kell.
– Hát elmondhatnám, milyenek az esélyek, százalékok, mesélhetnék statisztikáról, és hogy ki kinek a csikója, de mivel nem érünk rá, mi lenne, ha csak ránéznél erre és megmondanád, mit érzel? Hogy melyik név ragadja meg a figyelmedet. Ez nekem be szokott jönni.
Elém teszi a programot, és meglepve látom, hogy három név rögtön kiugrik a sorból, egy-kettő-három sorrendben.
– Mondjuk Spanyol Légy elsőnek, aztán Acapulco Lucy másodiknak és Buddha Fia harmadik helyre? - kérdem, és fogalmam sincs, hogy csináltam, de eléggé biztos vagyok a dolgomban.
– Lucy helyre, Buddha tétre – motyogja és lejegyzi. – Mennyit tennél rá? A legkisebb tét kettő, de nyilván lehet magasabb is.
– A kettő jó lesz. – Hirtelen elmúlik az önbizalmam, nem akarom lenullázni magam pusztán szeszélyből.
– Biztos? – kérdi csalódottan.
Igent intek.
– Hát, szerintem jókat választottál, úgyhogy én felteszek ötöt.
Nem is, legyen inkább tíz.
– Tízet ne! Csak találomra választottam, nem is tudom, miért.
– Úgy néz ki, hogy mindjárt kiderül. – Damen feláll, nyúlok a tárcámért, de elhesseget. – Majd megadod, ha nyersz. Megyek fogadni. Ha jön a pincér, rendelj, amit akarsz!
– Neked mit kérjek? – Meg se hallja, olyan gyorsan eltűnik.
Mire visszaér, a lovak a rajtgépben állnak. A startpisztoly dörrenésére kirobbannak az állásokból. Eleinte csak fényes, sötét foltoknak tűnnek, de mire beérnek a kanyarba és a célvonal felé tartanak, felugróm a székemről, és figyelem a három választottamat, és ugrálok és kiabálok, sikítozom örömömben, amikor mindhárman átfutnak a célvonalon a tökéletes egy-kettő-három sorrendben.
– Istenkém, nyertünk! Nyertünk! – Damen hozzám hajol és megcsókol. – Mindig ilyen izgalmas? – A pályán Spanyol Légy tiszteletkört fut, virágokat kap, és felkészül a győzelmi fotóra.
– Eléggé. Bár az elsőhöz semmi sem fogható, az mindig a legjobb.
– Nem tudom, mennyit nyerhettem egyáltalán. - Azt kívánom, bárcsak jobban bíznék a képességeimben, legalább annyira, hogy növelhetném a tétet.
– Hát mivel csak kettőt tettél fel, tartok tőle, hogy csak valahol nyolc körül.
– Nyolc dollár? – Több mint csalódás, amit érzek.
– Nyolcszáz dollár. Helyesebben nyolcszáznyolcvan dollár és hatvan cent, hogy pontosak legyünk. Tétre, helyre, befutóra fogadtál, ebben a sorrendben.
– Két dollárból nyolcszáznyolcvan? – Kezdem sejteni, miért van itt törzsasztala.
Bólint.
– És te? Mennyit nyertél? Arra fogadtál, amire én?
– Történetesen veszítettem. Sokat. Kicsit mohó voltam, és hozzávettem még egy pacit a sorhoz, akinek nem jött össze á helyezés. De ne aggódj, majd a következő futamon.
Úgy is lett. Mert amikor az ablakhoz mentünk a nyolcadik, az utolsó futam után, ezerhatszázötvenöt dolcsit és nyolcvan centet vettem fel, míg Damen ennél sokkal többet, mivel megnyerte a Szuperötöst, ami azt jelenti, hogy öt lova a kiválasztott sorrendben futott be. Mivel ő volt az egyetlen, aki így fogadott az elmúlt néhány napban, ötszázharminchatezer dollárt és negyvenegy centet nyert egy tízdolláros téttel.
– Mit gondolsz a lóversenyről? – kérdezi belém karolva útban kifelé.
– Hát most már tudom, miért nem vagy mindig suliban. Ezzel nem tud versenyezni az iskola, igaz? - Nevetek, még mindig fel vagyok dobva a nyereményemtől. Végre találtam egy jövedelmező terepet az adottságomnak.
– Gyere, szeretnék venni neked valamit a nagy nyeremény örömére – húz az ajándékbolt felé.
– Ne, nem kell...
Megszorítja a kezemet, és a fülemre szorított szájjal suttogja:
– Ragaszkodom hozzá. Amúgy is megengedhetem magamnak.
De van egy kikötésem.
Rámeredek.
– Pulcsik és kapucnik kizárva. De bármi más, csak kérned kell. Elviccelődünk egy zsokésapkán, egy lószobron és egy hatalmas bronz patkón a hálószobám falára, aztán megegyezünk egy ezüst, lovas karkötőben. De csak miután meggyőződtem róla, hogy a kristályok valójában csak kristályok és nem gyémántok, mert az már sok lenne a jóból, Damen bármennyit nyert is.
– Így, bármi történjék is, soha nem fogod elfelejteni ezt a napot – mosolyog, miközben bekapcsolja a csatot a csuklómon.
– Hogy is felejthetném el? – kérdezem a csuklómról Damenre nézve.
Mosolyogva beszállunk a kocsiba. Valami mély, reménytelen szomorúságot látok a szemében, és remélem, ezt az egy dolgot elfelejtem.
Sajnos a hazaút sokkal rövidebbnek tűnik, mint az odavezető.
A kocsibeállón döbbenek rá, mennyire nem akaródzik véget vetni a napnak.
– Nézd csak! – mutatja az órát a műszerfalon. – Mondtam, hogy éjfél előtt hazahozlak.
Olyan hevesen viszonzom a búcsúcsókját, hogy gyakorlatilag magamra húzom az ülésben.
– Behívsz? – suttogja, miközben a szája a fülcimpámon, majd a nyakamon, végül a kulcscsontomon araszol.
Magamat is meglepve eltolom. Nemcsak mert Sabine odahaza van, és még sok a leckém, hanem mert kellett valami tartás, nem adhattam be a derekamat ilyen könnyen.
– A suliban találkozunk. Tudod, Bay View gimi, ahová jársz, emlékszel? - mondom, miközben kimászom a kocsiból, mielőtt meggondolnám magam.
Felsóhajt.
– Ne mondd, hogy lógni akarsz? Megint?
– Olyan baromi unalmas! Nem tudom, hogy bírod elviselni?
– Te nem tudod, hogy én hogy bírom elviselni? – A ház felé pillantok, látom, hogy Sabine leselkedik a redőny mögül, aztán elhúzódik az ablaktól. Visszafordulok Damenhez: – Hát, gondolom, ahogy neked kéne. Tudod, felkelsz, felöltözöl, suliba mész.
Néha, ha figyelsz, még tanulhatsz is pár dolgot, ha már ott vagy.
De ez hazugság. Mert igazság szerint az egész francos évben nem tanultam semmit. Elég nehéz bármit is tanulni, ha voltaképpen mindent tudsz. Nem mintha ezt megosztanám Damennel.
– Kell, hogy legyen más módja is – nyögi tágra meresztett szemmel, a pillantása az enyémbe fúródik.
– Csak a rend kedvéért: lógás, kimaradás? Ez nem jó út. Főleg ha fősulira akarsz menni, és kezdeni valamit az életeddel. – Újabb hazugság. Ugyanis néhány nap a lovin sokkal többet hoz a konyhára, mint bármi más. Sokkal többet.
De csak nevet.
– Jó. Akkor játsszuk, amit te akarsz. Egyelőre. Viszlát holnap, Ever.
Alig érek az ajtóig, már el is hajt.

húsz
Másnap reggel készülődöm az iskolába, a Macskanőnek öltözött Riley a komód tetején ülve ontja a sztárpletykákat. Miután megunta a régi szomszédok és barátok utáni leselkedést, megfigyelését kiterjesztette Hollywoodra, így több információja van, mint egy bulvárlapnak.
– Ki van zárva! – Meredek rá. – Nem tudom elhinni! Miles hanyatt esik, ha ezt meghallja.
– Gőzöd sincs, mi folyik ott – csóválja a fejét. Hajfürtjei jobbra-balra repkednek. Elcsigázottnak látszik, kimerültnek, mint aki túl sokat látott, s még annál is többet. - Semmi sem az, aminek látszik. Komolyan. Csak egy nagy illúzió, ugyanolyan hamis, mint a filmek, amikben szerepelnek. Hidd el, a párosok kidolgozzák a belüket, hogy mindén mocskos kis titkuk titok maradjon.
– Kit lestél még meg? – kérdezem mohón. Kíváncsi vagyok, miért nem fordult még elő, hogy a tévén keresztül vagy a magazinokat lapozgatva ráhangolódtam volna az energiáikra. – Mi van például...
Épp megkérdezném, hogy a kedvenc színésznőmről szóló pletykák igazak-e, amikor Sabine bedugja a fejét a szobába:
– Mi van például a mivel?
Riley-ra pillantok, aki összegörnyed a nevetéstől, és megköszörülöm a torkomat.
– Semmi, nem mondtam semmit.
Sabine furán néz rám, Riley pedig megrázza a fejét és így szól:
– Jó voltál, Ever. Igazán meggyőző.
– Mit szeretnél? - kérdezem hátat fordítva Riley-nak, és Sabine látogatása igazi okára koncentrálok. Víkendre hívták, és nem tudja, hogy mondja el.
Bejön a szobába, a háta túl egyenes, természetellenesen merev a testtartása, aztán mély levegőt vesz, és leül az ágyam szélére. Idegesen piszkálja az ágyneműmből kilógó kék cérnát, és azon töpreng, hogy hozza elő a témát.
– Jeff meghívott egy hétvégére – vonja össze a szemöldökét. – De úgy gondoltam, először megbeszélem veled.
– Ki az a Jeff? – kérdezem, miközben beteszem a fülbevalómat. Attól még, hogy tudom, úgy érzem, meg kell kérdeznem.
– Találkoztál vele a bulin, Frankensteinnek volt öltözve. – Rám pillant, a gondolatai bűntudatosak, úgy érzi magát, mint egy gondatlan szülő, rossz szerepmodell, bár az aurájára ez nincs hatással, az még mindig boldog rózsaszínben pompázik.
Begyűröm a könyveimet a hátizsákomba, hogy időt nyerjek, és eldöntsem, mi legyen. Egyfelől Jeff nem az a pasi, akinek hiszi. Még csak nyomokban sem. Bár abból, amit láttam, igazán kedveli Sabinét, és nem akar neki ártani. Régóta nem láttam Sabinét ilyen boldognak, képtelen vagyok elmondani. Amúgy is, mit mondanék?
Ööö, bocsika, de az a Jeff? Miszter Menő Befektetési Bróker? Hát ő nem az, akinek hiszed. Tulajdonképpen az anyukájával lakik! Ne kérdezd, honnan tudom, csak tudom, bízz bennem!
Nem. Na, ezt nem. Nem tudom megtenni. Egy kapcsolatnak amúgy is megvan a maga módja és ideje, hogy kialakuljon. Nem mintha nekem nem lenne mit söprögetni a saját házam táján ez ügyben. Most, hogy Damennel kezdenek sínre kerülni a dolgok, most, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és úgy érzem, már párnak számítunk, azon gondolkozom, hogy ideje felhagyni a távolságtartással. Talán ideje megtenni a következő lépést. És amíg Sabine házon kívül van a következő pár napban, hát talán ez egy olyan lehetőség, ami egyhamar nem jön el újra.
– Menj! Mulass jól! – mondom, bízom benne, hogy végül rájön az igazságra, és az élete megy tovább.
A nagynéném egyszerre megkönnyebbülten és izgatottan elmosolyodik. Feláll az ágyamról, és az ajtó felé menet megáll.
– Ma utazunk el, munka után. Van egy lakása Palm Springsben, nem egészen két órányi autóút, szóval ha van valami, nem leszek messze.
Kiegészítés: az anyjának van egy lakása Palm Springsben.
– Vasárnap itthon leszünk. Ever, ha akarod, nyugodtan hívd át a barátaidat. Khmm, kell erről beszélgetnünk?
Megdermedek, pontosan tudom, hová vezet egy ilyen beszélgetés, és úgy érzem, gondolatolvasó. De aztán rájövök, hogy csak felelősségteljes felnőttnek szeretne látszani, és betölteni az új szülői szerepét.
– Minden rendben – felelek.
Fogom a táskámat és indulok, miközben Riley a komód tetején ugrándozik:
– Buu-liii, buu-liii!
Sabine bólint, egyértelműen megkönnyebbült, hogy nem jött elő a szex-téma, legalább annyira, mint én.
– Vasárnap találkozunk.
– Aha, viszlát vasárnap!
– Esküszöm az élő istenre, hogy a srác a te ligádban játszik – bizonygatom Milesnak, miközben beállok a parkolóba. Máris érzem Damen simogató, meleg pillantását, pedig még nem is látom.
– Tudtam! Tudtam, hogy meleg! Tudtam. Hol hallottad?
Nem felelek rögtön, hisz nem fedhetem fel a valódi forrást, nem vallhatom be, hogy a halott kishúgom mostanában a hollywoodi bennfentes.
– Nem emlékszem, csak tudom, hogy igaz.
– Mi igaz? - kérdi Damen, miközben megpuszil.
– Hogy Jo...
Egy fejrázással elhallgattatom Miiest, nem akarom felfedni Damen előtt a sztárpletykákra éhes oldalamat, még nem jött el az ideje.
– Semmi, csak... hallottad, hogy Miles megkapta Tracy Turnblad szerepét a Hajlakkban? – folyók bele egy összefüggéstelen csacsogásba, míg Miles végre pát int és távozik.
– Jobb ötletem van – torpan meg Damen útban a terem felé. – Reggelizzünk meg!
A megőrültél - pillantásommal jutalmazom az ötletet, és megyek tovább, de nem jutok messzire, mert a kezemnél fogva visszahúz.
– Gyere már! – Ragadós a nevetése.
– Nem lehet – suttogom idegesen körülnézve, hisz pillanatokon belül elkésünk, és nem akarom tovább rontani a helyzetemet. – Amúgy is reggeliztem.
– Ever, légy szíves! – Térdre esik és összekulcsolt kezekkel könyörög. – Hadd ne kelljen bemennem oda, kérlek! Ha van benned egy kis könyörület, nem kényszerítesz!
Próbálok nem nevetni. Figyelem, ahogy az elegáns, visszafogott fiúm térden állva könyörög. Ez egy olyan látvány, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha is megpillantom.
– Na, állj fel, mindjárt beesőn... – és már be is csöngetnek.
Damen mosolyog, feláll, lesöpri a farmerjáról a parkoló porát, és derékon karol.
– Tudod, mit mondanak: Jobb soha, mint későn.
– Kik mondják? Ügy hangzik, mintha a te mondásod lenne.
– Hmm, talán tényleg én mondtam – von vállat. – Mindazonáltal garantálom, hogy sokkal jobb módja is van egy délelőtt eltöltésének. Ugyanis nem kell ezt csinálnunk, Ever. És neked pedig nem kell ezt viselned. - Leveszi a napszemüvegemet, és hátratolja a kapucnimat. – A hétvége elkezdődött.
Ugyan millió okot tudnék felsorolni, hogy miért nem kéne lógnunk, meg miért várhat a hétvége délután háromig, mint bármelyik pénteken, amikor a szemembe néz, a pillantása olyan mély és hívogató, hogy nem kell kétszer mondani, egyszerűen csak ugrom, és elmerülök.
Alig ismerem fel a saját hangomat, ami így szól:
– Siessünk, mielőtt bezárják a kaput!
Külön kocsival megyünk, mivel ugyan nem beszéljük meg, de elég nyilvánvaló, hogy nem fogunk visszajönni. Követem Dament a parti út íves kanyarjaiban. A fantasztikus partvonal, az ősrégi öblök, a kék víz láttán a szívem megtelik hálával, hogy ilyen szerencsém van, hogy ezt a csodálatos helyet nevezhetem az otthonomnak. De aztán eszembe jut, hogyan kötöttem ki pont itt, és egyszerre elmúlik az érzés.
Damen félreáll, én pedig mellé kormányozom a Miatát.
– Jártál már itt? – kérdezi, miközben mosolyogva kinyitja az ajtómat.
Nézem az élénksárga sátrat, és nemet intek.
– Tudom, hogy azt mondtad, nem vagy éhes, de a turmixuk isteni. Meg kell kóstolnod a datolyaturmixot vagy a csokis-mogyoróvajas turmixot, esetleg mindkettőt. Én fizetek.
– Datolya? – fintorgok. – Nem szívesen mondom, de ez szörnyen hangzik.
Nevetve a pulthoz vonszol, és rendel mindegyikből egyet, aztán leülünk a kékre festett padok egyikére. Nézzük a tengert.
– Na, melyik ízlik jobban? – kérdezi.
Megkóstolom mindkettőt. Olyan sűrűek és krémesek, hogy szívószál helyett kanállal kell ennem.
– Nagyon finom mindkettő. De meglepő módon a datolyás a finomabb. – Amikor felé nyújtom, eltolja a kezemet. Valami átvillan rajtam.
Van valami, ami sokkal több, mint a furcsa trükkjei meg az eltűnése. Ez a srác nem eszik!
Még végig sem gondolom, Damen a turmixért nyúl, és nagyot kortyol belőle. Jéghideg ajkakkal csókol meg.
– Lemegyünk a strandra?
Kézen fog, és össze-összeütköző vállal lesétálunk az ösvényen. Felváltva isszuk a turmixokat, de a nagyobb részét én szürcsölöm el. A strandon lerúgjuk a cipőnket, felhajtjuk a nadrágszárunkat, és sétálunk a lábujjainkat és a bokánkat nyaldosó jeges víz szélén.
– Tudsz szörfözni? – kérdezi.
Fellépek egy sziklarakásra, és nemet intek.
– Akarod, hogy megtanítsalak?
– Ebben a vízben? – A lábujjaim elkékültek a hidegtől. – Kösz, nem.
– Úgy gondoltam, búvárruhában.
– Csak ha prémgalléros – nevetek. A lábammal elsimítom a homokot, hogy leülhessek.
De Damen kézen fog, és a dagály vájta kis öblök mellett egy eldugott barlanghoz vezet.
– Nem is tudtam, hogy ez itt van! – Végignézek a sima sziklafalakon, a nemrég gereblyézett homokon és a sarokban felhalmozott törülközőkön meg szörfdeszkákon.
– Senki nem tud róla. Ezért van még itt a cuccom. Beleolvad a sziklába, a legtöbben úgy sétálnak el mellette, hogy észre sem veszik. Mondjuk a legtöbben úgy is élnek, hogy észre sem veszik, milyen kincs van a szemük előtt.
– Hogy találtad? – Leülök egy nagy, zöld takaróra, amit Damen leterített a barlang közepén.
– Nem vagyok olyan, mint a legtöbben – vonja meg a vállát.
Lefekszik, és maga mellé húz. A könyökére támaszkodva néz, amíg zavaromban fészkelődni nem kezdek.
– Mondd csak, miért bújsz ezek alá a szakadt cuccok alá? – Megsimogatja az arcomat, a fülem mögé kotor egy hajtincset. – Nem tudod, hogy milyen gyönyörű vagy?
Félrenézek és tetszik a bók, de szeretném, ha nem folytatná. Nem akarok belemenni holmi magyarázkodásba arról, hogy miért vagyok az, aki. Damennek nyilvánvalóan tetszene a régi önmagam, de ahhoz már késő. Az a lány meghalt, és engem hagyott itt maga helyett.
Egy könnycsepp csordul végig az arcomon, és megpróbálok elfordulni, hogy ne lássa. De szorosan ölel, nem enged, lecsókolja a könnyemet.
– Ever – sóhajtja rekedten, égő szemmel. A teste súlya hirtelen a világ legkényelmesebb melegségébe burkol, aztán forrósággá változik.
A szám végigfut az arcán, az állán, levegő után kapok, amikor az ajkunk összeér, és feltolul minden eddig elfojtott érzésem. Nem akarok harcolni, nem akarom elfojtani többé, csak normális akarok lenni! És mi lehetne ennél normálisabb?
Lehunyom a szemem, amikor lehúzza rólam a pulóvert, megadom magam, hagyom, hogy kigombolja a farmeromat és azt is levegye rólam. Az érintése nyomán ébredő, sürgető, csodálatos, álomszerű vágy csak egyvalami lehet: Szerelem.
De amikor a bugyimat próbálja lehúzni, hirtelen felülök, és ellököm magamtól. Akarom, hogy folytassa, vissza akarom húzni magamhoz, de nem itt, nem most, nem így.
– Ever... – A pillantásomat keresi, de csak rázom a fejemet, és elfordulok. Forró teste hozzám simul, és a fülembe súgja:
– Semmi baj. Tényleg. Aludj!
– Damen? – A félhomályban arra riadok hunyorogva, hogy nincs mellettem. Tapogatom a takarót, tényleg nincs ott. – Damen? - szólítom újra, de csak a hullámok távoli zúgása válaszol.
Felveszem a pulcsimat, és kibotorkálok a halványuló délutáni fénybe.
Nem látom sehol, hát visszamegyek a barlangba, és a táskámon egy cetlit találok:
Szörfözni mentem.
Majd jövök.
D.
A cédulával a kezemben kirohanok, és fel-alá keresgélek a parton, de csak két szörföst látok, mindkettő szőke, egyikük sem Damen.