Anne Rice - Interjú a vámpírral /4. rész/

NEGYEDIK RÉSZ


Ez most már igazán a történet vége. – Tudom, biztosan kíváncsi rá, mi történt velünk ezután. Mi lett Armanddal? Hová mentem én? Mit csináltam. De higgye el, valójában semmi sem történt. Semmi, ami nem volt eleve szükségszerű. A Louvre-ba tett látogatásom pedig, amelyet a múlt éjszaka meséltem el magának, merőben jóslatszerű volt.
Többé nem változtam. Nem kutattam semmi után a változásoknak abban a nagy kavalkádjában, ami az emberiség. Még a világ szépsége iránti elragadtatásomban sem próbáltam megtudni semmi olyat, ami visszaadható az emberiségnek. Vámpír módján szívtam fel a világ szépségét. Elégedett voltam. Színültig telítődtem. De halott voltam. Mint mondtam, a történet Párizsban véget ért.
Sokáig azt hittem, hogy Claudia halála vetett véget minden változásnak. Hogy ha Claudia és Madeleine biztonságban eltávoztak volna Párizsból, másképp alakulnak köztem és Armand között a dolgok. Szerethetnék és vágyakozhatnék újra, törekedhetnék az emberi élet valamiféle látszatára, ami gazdag és változatos, ám ugyanakkor természetellenes. De most már rájöttem, hogy ez nem igaz. Ha Claudia nem hal meg, akkor is ugyanígy végződött volna minden. Lassan ismerni meg a gonoszt, vagy egyetlen ugrással a karmai közé vetni magunkat... végül is egyre megy. S minthogy nem érdemeltem jobbat, bezárkóztam, mint csiga a házába. Még Armand is, akkori állandó és egyetlen társam, mérhetetlen távol volt tőlem, túl azon a fátylon, amely elválasztott engem mindentől, ami él, a fátylon, amely szemfedő volt számomra.
De tudom, hogy maga nagyon szeretné megtudni, mi lett Armanddal. És az éjszaka lassan véget ér. Még ezt el akarom mondani, mert nagyon fontos. Enélkül hiányos a történet.
Mint már említettem, miután eljöttünk Párizsból, bejártuk a világot: először Egyiptomba, azután Görögországba, Itáliába, Kis-Ázsiába mentünk – mindenfelé, ahová kedvem tartotta, és ahová a művészetek utáni szomjúságom csábított. Az idő elveszítette fontosságát ezekben az években, nemegyszer hosszú-hosszú időre elmerültem egyetlen festmény, katedrálisablak vagy szépséges szobor tanulmányozásában.
Ám mindvégig ködös, szűnni nem akaró vágy élt bennem, hogy visszatérjek New Orleansba. Sosem feledtem el New Orleanst. Amikor a trópusokon és más olyan helyeken jártunk, ahol olyan virágok, olyan fák nőnek, mint Louisianában, elfogott a vágy, hogy újra otthon lehessek, a vágy, amit a művészetek véget nem érő hajhászásán kívül semmi más iránt nem éreztem. Armand is állandóan kért, hogy vigyem el oda. Én pedig, aki tisztában voltam vele, hogy nem sokat teszek a kedvére, gyakran hosszú időn át alig szólok hozzá, alig keresem a társaságát, most úriember módján kész voltam ezt megtenni, mert megkért rá. Úgy rémlett, kérése elfeledteti velem azt a felsejlő félelmet, hogy csak fájdalom vár rám New Orleansban: egykori boldogtalanságom halvány árnyéka. Halogattam a dolgot. Talán a félelem volt erősebb, mint hittem. Átjöttünk Amerikába, de hosszú ideig New Yorkban maradtunk, s én egyre halogattam az utazást. Végül Armand más módon próbált unszolni. Elmondott valamit, amit titkolt előlem, mióta elhagytuk Párizst.
Lestat nem halt meg a Vámpírszínházban. Én halottnak hittem, és amikor a vámpírok felől kérdeztem Armandot, azt mondta, mindannyian ott vesztek. Most azonban közölte, hogy nem így történt. Lestat eltávozott a színházból azon az éjszakán, amikor én elfutottam Armandtól, és a montmartre-i temetőbe mentem. Két vámpír, akiket ugyanaz a mester teremtett, mint Lestatot, segített neki hajójegyet venni New Orleansba.
Nem tudom szavakban kifejezni azt az érzést, ami ennek hallatán elfogott. Armand természetesen azt mondta, csak óvni akart, azért nem beszélt erről eddig, s azt remélte, nem vállalkoznék pusztán bosszúból egy hosszú utazásra, olyan útra, ami csak fájdalmat és bánatot okozna. Én viszont egyáltalán nem gondoltam Lestatra azon az éjszakán, amikor felgyújtottam a színházat. Santiagóra és Celeste-re gondoltam, meg a többiekre, akik megölték Claudiát. Lestat, az igazat megvallva olyan érzéseket keltett bennem, amelyeket nem óhajtottam senkivel sem közölni, s amelyeket Claudia halála ellenére el akartam felejteni. Gyűlölet nem szerepelt közöttük.
Ám most, amikor hallottam ezt Armandtól, úgy éreztem, hogy védelmet nyújtó fátylam túl vékony és átlátszó, és annak ellenére, hogy még mindig ott feszül köztem és az érzelmek világa között, rajta keresztül látom Lestatot, és rájöttem, hogy újra szeretnék találkozni vele. És ettől sarkallva visszatértünk New Orleansba.
Ez már az idei tavaszon történt. Ahogy kiléptem a pályaudvarról, tudtam, hogy valóban hazajöttem. Varázsos illata volt a levegőnek, s én könnyedén, fesztelenül lépkedtem a sima, langyos kövezeten, a jól ismert tölgyek alatt, és hallgattam az éjszaka szüntelenül vibráló, eleven hangjait.
New Orleans természetesen megváltozott. De nem keseregtem a változások miatt, s hálás voltam mindazért, ami ugyanolyan maradt. A kertvárosban, amely az én időmben még a Faubourg St. Marie nevet viselte, találtam egy impozáns, régi palotát, amely olyan messze esett a csendes utcáktól, hogy kertjének magnóliafái alatt sétálva ugyanaz a nyugalom szállt rám, amelyet oly jól ismertem egykoron, nemcsak a Vieux Carré szűk utcáin, hanem Pointe du Lac fái között is. Futónövények, rózsák és lonc, korinthoszi oszlopok sejtelmes vonalai, felettük a csillagok és a kapun kívül álmatag utcák... a szépség fellegvára.
A Royale utcában, ahová magammal vittem Armandot is, a turisták, régiségboltok és a divatos éttermek fényesen kivilágított bejáratai mellett elhaladva döbbenten fedeztem fel a házat, amelyben Lestat, Claudia és én rendeztük be otthonunkat, csak a homlokzata változott meg kissé a friss vakolattól. Ott voltak a kis erkélyek a földszinten lévő bolt fölött, és a villanycsillárok barátságos fénye ízléses tapétát világított meg, amely otthonosan hatott volna azokban a távoli, háború előtti időkben is. Lestatra gondoltam, erősebben, mint Claudiára, és biztosra vettem, hogy még találkozom vele New Orleansban.
Valami mást is éreztem: szomorúság fogott el, miután Armand egyedül indult útnak. De a szomorúságban nem volt fájdalom és nem volt szenvedély. Mégis gazdag érzés volt, s szinte édes, mint a jázminok és rózsák illata, amelyekkel, miként a vasajtón keresztül láttam, teli volt a régi udvar. Ez a szomorúság érthetetlen módon elégedettséggel töltött el, sokáig fogva tartott azon a helyen, és velem maradt akkor is, amikor tovább indultam végre.
Kíváncsi vagyok, mihez vezethetett volna ez a szomorúság, mit hozhatott volna létre bennem. De ezzel előreugrok a történetemben.
Mert röviddel ezután láttam egy vámpírt New Orleansban: a pirkadat előtti órákban egyedül bandukolt a St. Charles sugárút széles gyalogjáróján. Abban a pillanatban szentül meg voltam győződve, hogy ha Lestat a városban lakik még, ez a vámpír ismeri őt, és talán még el is vezet hozzá. A vámpír persze nem látott engem. Rég megtanultam a módját, hogyan ismerjem fel egy nagyvárosban a saját fajtámat úgy, hogy neki ne legyen lehetősége látni engem. Vámpíroknál tett rövid látogatásai során Londonban és Rómában, Armand értesült róla, hogy a Vámpírszínház leégéséről az egész világon tudnak, és minket kettőnket száműzötteknek tekintenek. Én mit sem törődtem ezzel, s mindmáig kerülöm a vámpírokat. De azt a New Orleans-i vámpírt figyelni és követni kezdtem, bár jobbára csak színházakba, vagy más, számomra érdektelen szórakozóhelyekre járt. Ám egyik éjszaka minden megváltozott.
Nagyon meleg este volt, és ahogy megláttam a St. Charles sugárúton, tudtam, most nem egyszerűen szórakozni megy. Nemcsak abból tudtam ezt, hogy sietett, hanem kissé csüggedtnek is látszott. És amikor befordult egy sötét, szűk sikátorba, biztos voltam benne, hogy olyasmi felé tart, ami nekem is tartogat valamit.
De azután betért egy kis kétlakásos faház egyik oldalán, s megölt egy asszonyt. Nagyon gyorsan, a gyönyör minden jele nélkül végzett vele, és amikor kész volt, kivette gyerekét a bölcsőből, óvatosan betakarta egy kék gyapjúpokrócba, és újra kijött az utcára.
Mindössze egy-két háztömbnyire onnan megállt egy vadszőlővel befuttatott vaskerítésnél, amely elgazosodott, nagy udvart zárt körül. Régi házat pillantottam meg a fák mögött, sötét faláról lepattogzott a festék, hosszan végigfutó alsó és felső teraszán a cirádás vaskerítést narancssárgára marta a rozsda. Pusztulásra szánt épületnek látszott, a múlt emlékeként maradt itt a sok kis faház között, üresen tátongó magas ablakai egymásra zsúfolódó alacsony háztetők vigasztalan sorára, egy sarki fűszerüzletre és a vele szomszédos kis italmérésre néztek. De a nagy, sötétségbe burkolózó telek némi védelmet nyújtott számára, és jó néhány lépést kellett megtennem a kerítés mellett, míg a fák vastag törzsei között halványan pislákoló fényt pillantottam meg az egyik alsó ablakban. A vámpír már bement a kapun. Hallottam, hogy a gyerek sír, aztán csend lett. A vámpírt követve könnyedén felmásztam az ócska kerítésre, beugrottam a kertbe, és a hosszú homlokzati verandához osontam.
Ahogy belestem az ablakon, elképesztő látványban volt részem. A fülledt esti hőség ellenére, amikor embernek, vámpírnak egyaránt a terasz hűvöse jelentett volna menedéket, tűz égett a szalon kályharostélyában, az ablakok mind zárva voltak, és a fiatal vámpír a tűz mellett ülve beszélgetett egy másik vámpírral, aki papucsos lábát a kályha előtt melengette, és reszkető ujjakkal huzigálta viseltes kék köntösének hajtókáját. Jóllehet egy foszladozó villanyzsinór lógott le a rózsakoszorús mintázatú mennyezet vakolatáról, csupán a tűz és egy petróleumlámpa gyenge fénye derengett a szobában, s a nyöszörgő gyerek az asztalon, a petróleumlámpa mellett feküdt.
Tágra nyílt szemmel figyeltem ezt a görnyedt és reszketeg vámpírt, akinek dús, szőke haja laza hullámokban omlott le, eltakarva az arcát. Szerettem volna letörölni az ablaküvegről a port, hogy megbizonyosodhassak arról, amit gyanítottam. „Mind itt hagytok!” – siránkozott most vékony, magas hangon.
„Nem tarthatsz minket magadnál!” – jelentette ki élesen a fiatal vámpír. Keresztbe tett lábbal állt, karját összefonta szűk mellkasán, megvetően pillantott körül a poros és üres szobában. „Hallgass el!” – szólt rá a kisbabára, aki élesen felvisított. „Hagyd már abba, hagyd abba!”
„A fát, a fát” – motyogta a szőke vámpír, és ahogy intett a másiknak, hogy vigye oda neki a tűzrevalót, tisztán felismertem Lestat profilját, sima bőrét, amelyen a régi sebhelyeknek nyoma sem maradt.
„Ha végre elmennél itthonról” – mondta dühösen a másik vámpír, a lángok közé dobva egy fatuskót. „Ha vadásznál másra is, nem csak ezekre a nyomorult állatokra...” Undorodva nézett maga köré. Akkor láttam meg, hogy a homályban több macska bolyhos teteme hever szanaszét a porban. Módfelett meglepő dolog, mivel a vámpír éppúgy nem tudja elviselni, hogy megölt áldozatai közelében legyen, mint ahogy semmilyen emlős nem marad azon a helyen, ahol ürülékét hagyta. „Tudod, hogy nyár van?” – kérdezte a fiatal. Lestat csak a kezét dörzsölgette. „Fogj hozzá, attól majd felmelegszel” – mutatott a fiatal vámpír a csecsemőre, aki már abbahagyta a sírást.
„Hozhattál volna valami mást” – jegyezte meg kesernyésen Lestat. Hunyorogva nézte a csecsemőt a füstös lámpa gyenge fényében. Döbbenten ismertem rá arra a szemre, arra a tekintetre, a szőke haj mély hullámának árnyéka alatt. De hallani azt a siránkozó hangot, látni azt a hajlott, remegő hátat! Erősen megkopogtattam az ablaküveget. A fiatal vámpír tüstént felállt, rideg és dühös tekintettel fordult az ablak felé, de én csak intettem neki, hogy nyomja le a kilincset. Lestat nyakához szorította fürdőköpenyét, és felállt a székről.
„Ez Louis, Louis!” – kiáltott fel. „Engedd be!” Eszeveszetten hadonászott, akár egy magatehetetlen beteg, hogy az ifjú „ápolónő” kövesse utasítását.
Ahogy kinyílt a verandaajtó, megcsapott a szoba bűze és fullasztó melege. A rothadó állatokon nyüzsgő rovarok láttán akaratom ellenére visszahőköltem, miközben Lestat kétségbeesetten invitált befelé. A szoba túlsó sarkában volt a koporsó, amelyben Lestat aludt, a lakk lepattogzott róla, és sárga újságok kupaca takarta félig el. Csontok hevertek a sarkokban, s már csak néhány szőrcsomó és kis cafat volt rajtuk. Lestat aszott kezét az enyémre tette, a tűz felé húzott, és láttam, hogy könny gyűl a szemébe. Aztán fájdalmas, boldog mosolyra húzta száját, s én felfedeztem arcán a régi sebhelyek halvány nyomait. Iszonyatos volt látni, hogy ez a sima modorú, vibráló, halhatatlan lény így meggörbült, s vénasszony módján siránkozik.
„Igen, Lestat” – szóltam szelíden hozzá, – „eljöttem, hogy lássalak.” Óvatosan eltoltam a kezét, és odamentem a gyerekhez, aki újra kétségbeesetten sírt az éhségtől és a félelemtől. Felemeltem, levettem a takaróját, ettől kissé megnyugodott, majd simogatni és ringatni kezdtem. Lestat kapkodva suttogott nekem valamit, amit nem értettem. Könny patakzott végig az arcán, miközben a fiatal vámpír utálkozó arccal állt a nyitott verandaajtónál, és fogta a kilincset, mintha bármely pillanatban meg akarna lógni.
„Szóval maga Louis” – mondta az ifjú vámpír. Ez láthatóan fokozta Lestat leírhatatlan izgalmát, aki kétségbeesetten törölte könnyeit köntöse ujjával.
Légy szállt a kisgyerek homlokára, mire én önkéntelen sóhajjal elkaptam, két ujjam közt szétnyomtam, és a földre dobtam. A gyerek nem sírt már. Felnézett rám csodálatosan kék szemével, kerek arcocskája fénylett a melegtől, mosoly játszott az ajkán, s ez a mosoly is egyre fénylőbb lett, akár a láng. Soha nem öltem ilyen fiatal, ilyen ártatlan lényt; erre akkor, a gyereket karomban tartva, ébredtem rá, és különös fájdalom lett úrrá rajtam, erősebb, mint ami a Royale utcában fogott el. Lágyan ringatva a gyereket, a tűz mellé húztam a fiatal vámpír székét, és leültem.
„Ne akarj beszélni... jól van ez így” – mondtam Lestatnak, aki hálás pillantással rogyott le székére, és mindkét kezét felém nyújtotta, hogy végigsimítsa kabátom hajtókáját.
„De mikor annyira örülök, hogy látlak” – dadogta könnyein keresztül. „Álmodtam róla, hogy eljössz... eljössz...” – tette hozzá. Arca elfintorodott, mintha fájdalmat érezne, amiről nem tudja, hogy micsoda, a sebhelyek finom hálózata újra kirajzolódott az arcán egy pillanatra. A távolba nézett, kezét a fülére tette, mintha valamilyen rémítő hangtól akarná óvni magát.
„Én nem...” – kezdte el, azután megrázta a fejét, szemét tágra nyitva megpróbált összpontosítani, de tekintete elhomályosult. „...én nem akartam hagyni, hogy megtegyék, Louis... úgy értem, hogy Santiago... tudod, az az alak, nem mondta meg nekem, mit terveznek.”
„Már elmúlt, Lestat” – mondtam.
„Igen, igen, bólintott élénken. Elmúlt... Claudiának sosem kellett volna... hiszen te tudod, Louis...” Megrázta a fejét, hangja felerősödött, kissé zengőbbé vált az erőfeszítéstől. „Őneki sosem kellett volna olyanná válnia, mint mi vagyunk.” És öklével beesett mellkasára ütve, halkan megismételte: „Nem kellett volna.”
„Őneki.” Úgy éreztem ekkor, hogy ő soha nem is létezett. Hogy valamilyen illogikus, fantasztikus álom volt, ami túl becses, túl személyes volt számomra ahhoz, hogy bárkinek is elmeséljem. És túl régen elmúlt. Lestatra néztem. És arra gondoltam: Igen, mi hárman együtt.
„Ne félj tőlem, Lestat” – mondtam, mintha magamban beszélnék. „Nem akarok én rosszat neked!”
„Visszajöttél hozzám, Louis” – szólt vékony, magas hangján. „Hazatértél újra hozzám, Louis, igaz?” Ajkát harapdálta, és kétségbeesve nézett rám.
„Nem, Lestat” – ráztam meg a fejemet. Egy pillanatra magánkívül volt a fájdalomtól, karja felemelkedett, suta mozdulatot tett, s végül bánattól gyötörten kezébe temette arcát. A másik vámpír fagyos tekintettel mért végig, és megkérdezte:
„Maga... maga visszatért most hozzá?”
„Nem, természetesen nem” – feleltem. Gúnyosan mosolygott, mintha pontosan az következett volna be, amire számított, és senki sem veszi le a válláról Lestat gondozásának terhét, majd kiment a verandára. Hallottam, hogy a közvetlen közelben várakozik.
„Csak látni akartalak, Lestat” – mondtam. De úgy rémlett, Lestat nem hall engem. Valami más zaklatta fel. A távolba meredt, szeme tágra nyílt, kezét a füléhez emelte. Ekkor én is hallottam. Sziréna volt. Lestat szorosan lehunyta szemét, és kezét a fülére szorította. A sziréna egyre hangosabban süvöltött végig az utcán. „Lestat” – szóltam hozzá, felerősítve hangomat a kisbaba sírása miatt, aki hasonlóképp megrettent a szirénától. Határtalan izgalmában Lestat elfelejtette, hogy ott vagyok mellette, s szörnyűséges fintorra húzta az ajkait. „Csak egy sziréna, Lestat!” – nyugtatgattam ostoba módon. Ekkor felállt, odajött hozzám, szorosan magához húzott, és én önkéntelenül megfogtam a kezét. Lehajolt, fejét a mellemhez szorította, és olyan erősen szorította a kezem, hogy sajogni kezdett. A szobát megtöltötte a sziréna vörösen villódzó fénye, azután tovatűnt.
„Nem tudom elviselni, Louis, nem tudom elviselni” – dünnyögte könnyek között. „Segíts rajtam, Louis, maradj velem!”
„De hát miért félsz?” – kérdeztem tőle. „Nem ismered az efféle dolgokat?” Ahogy lepillantottam rá, kabátomhoz simuló szőke hajára, régi-régi kép merült fel bennem, magam előtt láttam azt a tiszteletet keltő, magas, lengő köpenyegű urat, aki fejét hátravetve, öblös hangon, hibátlanul énekelt egy behízelgő dallamú áriát az operából, amelyet épp akkor láttunk, sétabotja a dal ritmusára kopogott a járda kövezetén, szikrázó szeme elbűvölve pillantotta meg a közelben álló fiatal nőt, széles mosoly ült ki arcára, a dal elhalkult ajkán, és egyetlen pillanatra, amíg szeme találkozott a nő szemével, eltűnni látszott minden rossz ebben az örömmámorban, a puszta lét szenvedélyes szeretetében.
Ezért kellett most vajon ilyen árat fizetnie? A változásoktól megrendült, a félelemtől jóformán teljesen megsemmisült lénnyé válnia? Nyugodtan végiggondoltam, mit mondhatnék neki – emlékeztethetném halhatatlan voltára, arra, hogy semmi sem ítélte e magányos visszavonulásra, pusztán ő maga, és hogy az elkerülhetetlen halál nyilvánvaló jelei fogják körül. De nem mondtam semmi effélét, és tudtam, hogy nem is mondok soha.
A szoba csendje visszaáramlott körénk, mint a tenger sötét hullámai. Legyek nyüzsögtek egy rothadó patkánytetemen, s a gyerek csendesen nézett fel rám, mintha csillogó játékszer lenne a szemem, dundi keze körülfogta ujjamat, amit pici virágsziromszája fölött mozgattam.
Lestat felállt, kiegyenesedett, aztán visszasüppedt a székébe. „Nem maradsz velem” – sóhajtotta. De azután elfordította tekintetét, mintha valami hirtelen lekötötte volna a figyelmét.
„Annyira akartam beszélgetni veled” – mondta. „Azon az éjszakán, amikor hazajöttem a Royale utcába, egyedül veled akartam beszélni!” Hevesen megrázkódott, lehunyta a szemét, torka láthatóan összeszorult. Mintha az ütések, amelyeket annak idején rámértem, csak most sújtottak volna le rá. Bizonytalanul nézett maga elé, megnyalta ajkát. Halkan, szinte természetesnek tűnő hangon így szólt: „Utánad mentem Párizsba...”
„Mit akartál mondani nekem?” – kérdeztem. „Mi az, amiről beszélni akartál?”
Jól emlékeztem még dühös követelőzésére a Vámpírszínházban. Évek óta nem gondoltam rá. Nem, igazából soha nem gondoltam rá. És tudtam, hogy nem szívesen beszélnék most róla.
De ő csak bárgyún, majdnem bocsánatkérőn mosolygott rám, és megrázta a fejét. Láttam, hogy néma kétségbeeséssel telik meg könnyfátyolos szeme.
Mélységes megkönnyebbülést éreztem.
„De itt fogsz maradni!” – makacskodott.
„Nem maradok” – feleltem.
„Én sem!” – tette hozzá a fiatal vámpír a kinti sötétségből. Egy pillanatig ott állt a nyitott verandaajtóban, és nézett bennünket. Lestat odapillantott, azután zavartan elfordította a tekintetét, alsó ajka mintha megvastagodott és remegett volna. „Csukd be, csukd be!”, szólt, és az ajtó felé fordította ujját. Zokogás tört ki belőle, kezét a szája elé tette, fejét lehorgasztotta, és sírt.
A fiatal vámpír elment. Hallottam, ahogy szaporán lépked a fák között, hallottam a vasajtó súlyos csapódását. Egyedül maradtam a zokogó Lestattal. Sokáig sírt, és én egész idő alatt nem vettem le róla a szemem. Felidéztem mindazt, ami köztünk történt. Olyan dolgok jutottak eszembe, amiket hitem szerint teljesen elfelejtettem. És ekkor rádöbbentem, hogy ugyanaz a mindent elsöprő szomorúság fog el, amit egykori közös lakóhelyünk láttán a Royale utcában éreztem. De nem Lestat, az egykori elegáns, bohém vámpír miatt szomorkodtam, aki annak idején ott lakott velem. Bánatom csupán magában foglalta őt is, mélységes, iszonyatos szomorúság volt ez, amelyben együtt sajgott mindannak a fájdalma, amit valaha is ismertem, szerettem és elveszítettem. Úgy rémlett, mintha más időben, más helyen lennék. És ez a másik hely és ez a másik idő nagyon is valóságos volt – egy szoba, ahol rovarok zümmögtek, akárcsak itt, a levegő fülledt volt, halálszaggal és tavaszillattal teli. Már-már felismertem ezt a helyet, de ettől olyan borzalmas fájdalom hasított belém, hogy tudatom visszariadt, és azt mondta: Nem, ne vigyél vissza arra a helyre! – és akkor a kép elhomályosodott, én megint itt voltam Lestattal. Döbbentem láttam, hogy könnyeim a gyerek arcára hullanak, s ez az arc most kigömbölyödött a mosolytól. Nyilván látta a könnyek ragyogását a szememben. Arcomhoz emeltem a kezemet, letöröltem a könnyeket, de még mindig nem tudtam elhinni, hogy ezek valóban az én könnyeim.
„De Louis...” – szólt halkan Lestat. „Hogy tudsz az lenni, ami vagy, hogy tudod elviselni?” Felém fordította tekintetét, száján továbbra is ott volt a grimasz, szemébe könny gyűlt. „Mondd meg nekem, Louis, segíts megérteni! Hogy tudod ezt az egészet megérteni, hogy bírod ki?” Kétségbeesett pillantásából, hangjának a szokásosnál mélyebb tónusából láttam, hogy olyasmi felé próbál vergődni, ami nagyon fájdalmas számára, olyan hely felé, ahová régóta nem merészkedett el. Ám e pillanatban szeme ködössé, zavarossá vált. Szorosan összehúzta magán a köntösét, és fejét megrázva, nézte a tüzet. Megborzongott és nyöszörgött.
„Mennem kell, Lestat” – mondtam neki. Kimerült voltam, kimerített lényének végtelen szomorúsága. Vágyódtam újra a kinti csend után, a teljes nyugalom után, amihez olyan tökéletesen hozzászoktam. Felálltam, és csak akkor vettem észre, hogy a kisgyereket is viszem.
Lestat aggódó, nagy szeme, sima, kortalan arca felém fordult. „De majd visszajössz, ugye... eljössz meglátogatni... Louis?” – szólt.
Elfordultam tőle, még hallottam, hogy utánam kiált, de gyorsan kiléptem a házból. Az utcára érve hátranéztem, és láttam, hogy a verandaajtónál álldogál, mintha félne kimenni. Ráeszméltem, hogy időtlen idők óta nem járt odakinn, és arra gondoltam, hogy talán nem is fog soha többé.
Visszamentem a kis házba, ahonnan a vámpír elhozta a gyereket, és visszatettem a bölcsőjébe.
Nem sokkal ezután elmondtam Armandnak, hogy találkoztam Lestattal. Talán egy hónap múlva, nem tudom biztosan. Az idő mit sem jelentett számomra akkoriban, és most sem jelent sokat. Armandnak viszont nagyon sokat jelentett. Elképedt, hogy nem említettem ezt korábban.
A felsővárosban sétáltunk azon az éjszakán, ott, ahol az Audubon Park ékelődik a városba, és elhagyatott, füves töltés ereszkedik az iszapos partra, ahol a folyó hullámai itt-ott úsztatott fák halmait nyaldossák. A túlsó oldalon az ipartelepek és folyóparti vállalatok gyönge fényeit lehetett látni, zöld és piros gombostűfejeket, amelyek csillagként villództak a távolban. A hold elénk tárta az erős sodrású, széles folyamot, s a víz felől jövő hűvös szellő elsodorta a nyári hőséget és meg-meglebbentette az elgörbült tölgyről lecsüngő mohát a fejünk felett. Füvet tépdestem és megkóstoltam, de keserű és természetellenes volt az íze, maga a mozdulat mégis jó volt és természetes. Már-már úgy éreztem, sohasem hagyom el New Orleanst. Ámde mit jelentenek az ilyen gondolatok, ha valaki örökké él? Sohasem hagyom el New Orleanst „többé”? Ez a „többé” túlontúl emberi szónak tűnt.
„Nem éreztél bosszúvágyat?” – kérdezte Armand. Ott hevert mellettem a fűben, könyökére támaszkodott, és rám szögezte tekintetét.
„Miért?” – kérdeztem higgadtan, mint máskor is olyan gyakran, most is azt kívántam, bárcsak ne lenne velem, bárcsak egyedül lehetnék. Egyedül ezzel a hatalmas, hűs folyóval, a halovány holdfényben. „Teljes mértékben bosszút áll ő saját magán. Halálán van, képtelen alkalmazkodni, s belehal a rettegésbe. Nem képes elfogadni a mai időket. De ez egyáltalán nem olyan derűs és kecses, mint az a vámpírhalál, amit egy alkalommal ecseteltél nekem Párizsban. Esetlenül, groteszkül hal meg, ahogyan az emberek ebben a században... az öregségtől.”
„De te... mit éreztél?” – kérdezte halkan, konokul. Meghökkentett ez a személyes hang, és hogy milyen régen nem beszéltünk így egymással. Jól ismertem őt, egyenes szálú, gesztenyebarna haját, ismertem hűvös, fegyelmezett természetét, elmélyültségét, ahogy állandóan saját gondolataiba mélyed, mélabús, nagy szemeit, amelyekben ezen az éjszakán szokatlan fényű tűz lobbant fel.
„Semmit” – feleltem.
„Semmit a világon?”
„Semmit.” Pedig világosan emlékeztem arra a szomorúságra, amely nem is tűnt el igazán, velem maradt, ott lebegett fölöttem, és szólongatott: „Gyere!” De ezt nem akartam elmondani Armandnak, nem akartam kitárulkozni előtte. S akkor az a különös érzésem támadt, hogy szűksége van rá, hogy elmondjam neki ezt... vagy valami mást... s hogy furcsa módon ugyanúgy van rá szüksége, mint az eleven vérre.
„De mondott-e neked valamit, olyasmit, ami felkeltette a régi gyűlöletet benned?” – mormolta. E szavaknál ébredtem teljesen tudatára, hogy mennyire csüggedt, mennyire szomorú.
,,Miért kérded ezt, Armand?” – szóltam. Ő azonban visszafeküdt a meredek töltésre, és hosszú ideig a csillagokat nézte. S azok a csillagok újabb emléket idéztek fel bennem – a hajót, amelyen Claudiával Európába mentünk, és azokat az éjszakákat, amikor úgy tűnt, a csillagok leszállnak, hogy megérintsék a hullámokat.
„Azt hittem, mond neked talán valamit Párizsról...” – szólt Armand. „Hogy ő nem kívánta Claudia halálát?” – kérdeztem. Megint Claudia – olyan idegenül hangzott a név! Claudia kirakja a pasziánszot az asztalra, amely együtt ring a hajóval, a lámpás nyikorog a kampóján, a kerek, fekete hajóablak csillagokkal van tele. Lehajtja fejét, ujjait a tűz fölé emeli, mintha a haját készülne kibontani. És ekkor a legdöbbenetesebb élményben volt részem: emlékezetemben felpillantott a pasziánszkártyákról, és mindkét szemgödre üres volt.
„Bármit nyugodtan elmondhattál volna Párizsról, Armand” – mondtam. „Már jóval ezelőtt. Nem számított volna.”
„Még az sem, hogy én voltam, aki...”
Feléje fordultam, amint ott feküdt, és az égboltot nézte. Különleges fájdalmat láttam az arcán és a szemében. Szemeit nagynak, túl nagynak találtam, s a fehér arcot túl soványnak.
„Hogy te voltál, aki megölte? Hogy te vitted abba az udvarba, és te zártad be oda?” – kérdeztem mosolyogva. „Nehogy azt mondd, hogy azóta is fájdalmat érzel emiatt!”
Behunyta a szemét, és elfordította arcát, kezét a mellére tette, mintha szörnyű nagy ütést mértem volna rá hirtelen.
„Nem tudsz meggyőzni arról, hogy ez bánt téged” – jelentettem ki ridegen. A víz felé néztem, és megint hatalmába kerített az az érzés... hogy szeretnék egymagamban lenni. És tudtam, nemsoká felállok, és otthagyom őt. Hacsak nem ő hagy ott hamarabb. Mert tulajdonképpen szerettem volna maradni. Csendes, elhagyatott hely volt.
„Te nem törődsz semmivel...” – vágott vissza. Lassan felült, és felém fordult, s ismét láthattam a sötét tüzet a szemében. „Azt hittem, legalább ez majd felkavar. Azt hittem, ha viszontlátod, feltámad benned a régi indulat, a régi düh. Azt hittem, valami életre kel benned, ha meglátod őt... ha visszatérsz erre a helyre.”
„Hogy visszatérek az életbe?” – mondtam csendesen. S éreztem milyen érces keménységgel, milyen fensőbbségesen csengenek szavaim. Mintha tetőtől talpig hideg ércből volnék, ő pedig hirtelen törékennyé vált, amilyen valójában már régóta volt.
„Igen!” – kiáltott fel. „Igen, vissza az életbe!” Ezután tanácstalannak látszott, láthatóan zavarba jött. És ekkor különös dolog történt. Lehajtotta a fejét, mint aki vereséget szenvedett, és ez a mozdulat, s az is, ahogy sima, fehér arca egyetlen pillanatig tükrözte e kudarcot, engem másvalakire emlékeztetett, valakire, akit egyszer ugyanilyennek láttam, ugyanilyen legyőzöttnek. És megdöbbentett, milyen sokáig nem jutott eszembe ez az emlék. Claudia, amint az ágy mellett áll a Saint-Gabriel Szálló szobájában, és rá akar venni, hogy tegyük Madeleine-t olyanná, mint mi vagyunk. Ugyanaz a kétségbeesett pillantás, ugyanaz a vereségérzet, amely olyan őszintének, olyan szívből jövőnek látszott, mintha rajta kívül nem létezne semmi más. Azután Armand is, mint Claudia láthatóan magához tért, összeszedte a még megmaradt erejét. De csak így szólt halkan: „Halálomon vagyok.”
És én, aki figyeltem őt, aki hallottam őt, az egyetlen lény Isten világában, aki hallotta és tudta, hogy igazat beszél, én semmit sem mondtam.
Hosszú sóhaj szakadt fel belőle. Mélyen lehajtotta fejét. Jobb keze ernyedten feküdt mellette a fűben. „A gyűlölet... szenvedély” – mondta. „A bosszú szenvedély...”
„Bennem már nincs” – suttogtam. „Többé nincs semmi...”
Szeme a szemembe mélyedt, de arca teljesen nyugodtnak látszott. „Azt hittem, túlteszed magad rajta, azt hittem, ha a fájdalom megszűnik, újra felmelegszik a lelked, újra teli lesz szeretettel és azzal a szenvedélyes, kielégíthetetlen kíváncsisággal, amivel először jöttél hozzám, azzal az olthatatlan tudásszomjjal, ami egészen Párizsig, egészen a cellámig hajszolt. Úgy gondoltam, mindez nem halhat meg benned. És hogy a fájdalom megszűntével megbocsátod nekem, hogy részem volt az ő halálában. Ő sohasem szeretett téged, ezt jól tudod. Nem úgy, ahogyan én szerettelek, vagy ahogy te szerettél mindkettőnket. Én tudtam ezt! És megértettem ezt! És hittem benne, hogy szeretni fogsz, és nem hagysz el soha. Megnyílik számunkra a jövő, és egymás tanítói leszünk. Mindaz, ami téged boldoggá tesz, engem is boldoggá fog tenni, és én megóvlak majd a gyötrődéstől. Az én hatalmam a te hatalmad. Az erőm úgyszintén. Ám te érzéketlenné váltál, hideg lettél, halott, elérhetetlen a számomra! Olyan ez most, mintha nem is lennék itt melletted. És amikor nem vagyok veled, az a szörnyű érzésem támad, hogy egyáltalán nem létezem. Te pedig olyan hideg vagy, olyan távoli, mint azok a vonalakból és rideg formákból álló furcsa modern festmények, amelyeket képtelen vagyok szeretni vagy érteni, olyan idegen vagy számomra, mint ennek az új korszaknak a mechanikus, minden emberi formát nélkülöző szobrai. Didergek, amikor veled vagyok. Szemedbe nézek, de nem látom magam benne...”
„Lehetetlent kértél!” – vágtam rá gyorsan. „Nem érted? Amit én kértem, az is lehetetlen volt, kezdettől fogva.”
Tiltakozott, s ahogy a tagadás megformálódott ajkán, kezét felemelte, mintha eldobná magától.
„Szeretetet és jóságot akartam ebben az életben, ami maga a halál” – mondtam. „Ez kezdettől fogva lehetetlen volt, mert nem tarthatunk igényt szeretetre és jóságra, amikor azt tesszük, amiről tudjuk, hogy rossz, tudjuk, hogy gonoszság. Csupán kétségbeejtő zűrzavar és vágyakozás lehet osztályrészünk, és az emberi formában testet öltött látszólagos jóság hajszolása. Én tudtam a tényleges választ a kérdésemre, mielőtt még Párizsba értem. Már akkor tudtam, amikor először oltottam ki emberi életet, hogy kínzó vágyamat kielégítsem. A válasz a halálom volt. De én nem akartam elfogadni, nem tudtam elfogadni, mert más teremtményekhez hasonlóan, én sem akarok meghalni! Ezért hát keresni kezdtem más vámpírokat, Istent, az ördögöt, bármit. És mind ugyanaz volt, mind rossz, mind gonosz. Mert viselhetett bármilyen maszkot, senki sem tudott meggyőzni arról, amit igazából magam is tudtam, hogy testemben, lelkemben elkárhoztam. Amikor Párizsba mentem, azt hittem, hogy te hatalmas vagy és szép, s hogy tebenned nincsen bűnbánat, s nekem pontosan erre volt rettentő szükségem. De te éppúgy gyilkos voltál, mint én, sőt nálam is könyörtelenebb és agyafúrtabb. Te mutattad meg nekem az egyetlen dolgot, aminek megvalósulásában igazán reménykedhettem, hogy a gonoszságnak milyen mélységét, az érzéketlenségnek milyen fokát kell elérnem, hogy véget vessek szenvedésemnek. Én elfogadtam ezt. És így a szenvedély, a szeretet, amit bennem láttál, kialudt. Most már csak önmagad tükörképét látod.”
Nagyon hosszú ideig nem szólt semmit. Felállt, és hátat fordítva nekem, lenézett a folyóra, fejét lehajtotta, keze ernyedten lógott. Én is a folyót néztem. Nincs semmi más, amit mondhatnék, nincs semmi más, amit tehetnék, gondoltam nyugodtan.
„Louis” – szólalt meg szokatlanul erős hangon, és felemelte a fejét.
„Tessék, Armand” – feleltem.
„Van még bármi, amit akarsz tőlem? Bármi, amit tehetek érted?”
„Nincs” – feleltem. „Mit akarsz ezzel mondani?”
Nem felelt. Lassan elindult. Először azt hittem, néhány lépést tesz csupán, talán az iszapos partra akar lemenni. Mire ráeszméltem, hogy elhagy, már csak egy kis folt volt odalenn, s a holdfény villódzott mögötte a vízen. Többé nem láttam.
Néhány éjjel eltelt persze, amíg tudatára ébredtem, hogy végleg elment. A koporsója ott maradt. De nem jött vissza érte. Pár hónappal később a St. Louis temetőbe szállíttattam, és saját koporsóm mellé helyeztem a kriptában. A családom halála óta elhanyagolt sírbolt őrizte azt az egyetlen dolgot, amit hátrahagyott. De aztán ez nyugtalanítani kezdett. Ez járt a fejemben ébredéskor, aztán hajnalban megint, mielőtt álomra hajtottam a fejemet. Végül egy éjjel lementem az alsóvárosba, kiemeltem a koporsót, darabokra törtem, és ott hagytam a temető keskeny ösvényén a magas fűben.
Az a vámpír, aki Lestat legkésőbbi gyermeke volt, nem sokkal ezután megszólított egy este. Kért, hogy mondjak el neki mindent, amit a világról tudok, és hogy legyek a társa és tanítója. Emlékszem, azt feleltem neki: legelsősorban azt tudom, hogy ha még egyszer a szemem elé kerül, megölöm. „Tudja, minden este, amikor sétálni megyek, valakinek meg kell halnia, amíg nem jön meg a bátorságom, hogy véget vessek ennek” – mondtam neki. „És maga csodálatos lenne áldozatnak; hiszen éppoly elvetemült gyilkos, mint jómagam.”
Rákövetkező éjjel eljöttem New Orleans-ból, mert nem tágított mellőlem a bánat. És nem akartam arra a régi házra gondolni, ahol Lestat végső napjait élte. Vagy arra a modern vámpírra, akit elüldöztem magamtól. Vagy Armandra.
Olyan helyen akartam lenni, ahol semmi sem ismerős számomra. És semmi sem fontos.
És ezzel vége. Nincs tovább.
A fiú némán ült, és a vámpírra bámult. A vámpír nyugodtan nézett rá, kezét összekulcsolva tartotta az asztalon, véraláfutásos szemét a forgó hangszalagokra szögezte. Arca olyan beesett volt, hogy halántékán mintha kőből vésték volna ki az ereket. Mozdulatlanságában mindössze a zöld szempár tanúsította, hogy él.
A fiú hátrahúzódott, és ujjaival végigszántotta a haját. – Nem! – mondta, és kapkodva vette a levegőt. Majd hangosabban megismételte: – Nem!
A vámpír mintha nem hallotta volna. Az ablak felé fordította tekintetét, és a sötétlő, szürke eget nézte.
– Nem így kellett volna végződnie! – mondta előrehajolva a fiú. A vámpír továbbra is az eget nézte, és kurtán, egykedvűen nevetett.
– Mindaz, amit Párizsban érzett! – mondta egyre erősödő hangon a fiú. – Claudia szeretete, érzések, még a Lestat iránti érzés is! Nem kellett volna véget érnie, nem így, nem kétségbeesésben kellett volna végződnie. Mert ez végül is kétségbeesés. Nem igaz?
Kétségbeesés!
– Megálljon – szólt váratlanul a vámpír, felemelve jobb kezét. Szeme gépiesen szegeződött a fiú arcára. – Mondtam, és újra megismétlem magának, hogy nem végződhetett másként.
– Nem fogadom el – mondta a fiú, és karját összefonva a mellén, erőteljesen megrázta a fejét. –Nem tudom elfogadni! Még jobban indulatba jött, nyikorgó székét hátralökte a csupasz padlódeszkán, és nagy léptekkel járkálni kezdett a szobában. Ám amikor megfordult, és ismét a vámpír arcába nézett, torkán akadt a szó. A vámpír csak nézett rá, és arcán egyszerre volt sértődöttség és kesernyés derű.
– Nem tudja hát, miként hangzott, milyen benyomást keltett mindaz, amit mondott? Olyan élményről beszélt, amilyenben nekem soha életemben nem lesz részem. Szenvedélyről, vágyakozásról! Sok millióan közülünk soha nem kóstolunk bele semmi ilyesmibe, és soha nem értjük meg. És azután azt mondja nekem, hogy így végződik. Biztosíthatom... – Most már a vámpír előtt állt, és feléje nyújtotta a kezét. – Ó, ha nekem adhatná ezt a hatalmat! A hatalmat, hogy örökké lássak, érezzek, éljek!
A vámpír szemei lassan tágra nyíltak. – Mit? – kérdezte halkan. – Mit?
– Adja nekem! – mondta a fiú; jobb kezét ökölbe szorította, és a mellére ütött. – Tegyen vámpírrá! – mondta.
A vámpír döbbenten meredt rá, majd talpra ugrott, vállánál fogva megragadta a fiút, akinek nedves ajka eltorzult a félelemtől, miközben a vámpír haragos tekintetet vetett rá. – Ezt akarja? – suttogta, alig-alig mozgó halvány ajakkal. – Mindazok után, amit elmondtam magának... ez az... amit kér?
A fiú halkan felkiáltott, egész teste reszketni kezdett, verejték tört elő homlokán és ajka fölött. Keze óvatosan a vámpír karja után nyúlt. – Maga nem tudja, milyen az emberi élet! – mondta, könnyeivel küszködve. – Már elfelejtette. Még azt sem fogja fel, mit jelent a története a hozzám hasonló emberi lények számára. – Visszafojtott zokogásba fulladtak szavai, ujjai a vámpír karjába mélyedtek.
– Úristen! – kiáltott fel a vámpír, és elfordulva tőle kis híján a falhoz lökte az egyensúlyát vesztett fiút. Háttal állt a fiúnak, és a szürke ablakot nézte.
– Könyörgök, adjon a sorsnak még egy lehetőséget. Még egy lehetőséget – általam! – szólt a fiú.
A vámpír, még mindig haragtól eltorzult arccal, újra a fiú felé fordult. Aztán fokról fokra megnyugodott és mosolyra húzódott a szája. – Kudarcot vallottam – sóhajtott. – Teljes mértékben kudarcot vallottam.
– Nem – tiltakozott a fiú.
– Ne mondja ezt még egyszer – szólt nyomatékosan a vámpír. – Csak egy lehetőségem maradt. Látja az orsókat? Még mindig forognak. Egyetlen módon mutathatom csak meg magának, mit is jelent mindaz, amit elmondtam. – Azzal olyan gyorsan nyúlt a fiú után, hogy az riadtan felkapta a kezét, de reménytelenül elkésett a mozdulata: a vámpír a mellkasához szorította a fejét, s a szája ott volt máris a nyakánál. – Látja? – suttogott a vámpír, s a hosszú, bársonyosan puha ajka felhúzódott a fogak fölé, és két hosszú vámpírfog mélyedt a fiú húsába. A fiú felnyögött, keze ökölbe szorult, szeme kitágult, majd elhomályosult, elszürkült, miközben a vámpír szívta a vérét. És a vámpír eközben olyan nyugodtnak látszott, mint aki alszik. Keskeny mellkasa lágyan emelkedett együtt sóhajaival; úgy tűnt, mindannyiszor lassan felemelkedik a földről, majd visszasüllyed ugyanazzal a hátborzongató kecsességgel. A fiú nyöszörgött, s a vámpír végre elengedte, majd mindkét kezével fogva maga elé tartotta és szemügyre vette a nyirkos, fehér arcot, a petyhüdt kezeket, a félig lecsukódott szemeket.
A fiú alsó ajka remegett, mintha hányingere lenne. Megint hangosabban nyögött, feje hátrabukott, a szeme felfelé fordult. A vámpír óvatosan a székre fektette. A fiú erőlködve beszélni próbált, és könnyek gyűltek a szemébe; talán az erőfeszítéstől, talán valami mástól. Feje tehetetlenül előrezuhant, mint egy részegé, keze az asztalon feküdt. A vámpír ott állt, és lenézett rá. fehér bőre halvány rózsaszínűvé változott. Mintha rózsaszínű fény ragyogna rá, és ő teljes lényével visszasugározná ezt a ragyogást. Ajka sötét színt öltött, csaknem rózsapiros volt, halántékán, kezén éppen csak nyoma látszott az ereknek, arca fiatalos volt és sima.
– Meg fogok... halni? – kérdezte suttogva a fiú, amint lassan felpillantott. Szája nedves és petyhüdt volt. – Meghalok? – nyögdécselte remegő ajakkal.
– Nem tudom – mondta a vámpír, és mosolygott. A fiú mondani akart még valamit, de az asztalon nyugvó kéz előresiklott, a fej a kéz mellé zuhant.
Elvesztette az eszméletét.
Amikor a fiú kinyitotta szemét, a napot látta. Fénye betöltötte a mocskos, csupasz ablakot, és forrón sütött a fiú arcára és kezére. Nagy erőfeszítéssel kiegyenesedett, mély lélegzetet vett, szemét behunyta, és megtapintotta a nyakát, ahol a vámpír vért szívott. Amikor a másik keze véletlenül a magnóhoz ért, hirtelen felkiáltott, mert forró volt a fém.
Azután felkelt, esetlenül mozgott, kis híján elesett, majd mindkét kezét a fehér mosdókagylóra támasztotta. Gyorsan kinyitotta a csapot, hideg vizet fröcskölt az arcára, és egy piszkos törülközővel törölte meg, ami ott lógott a szegen. Most már egyenletesen lélegzett, és mozdulatlanul, támaszkodás nélkül nézett a tükörbe. Azután az órájára pillantott. Ügy tűnt, az óra megrémítette, és jobban felélénkítette, mint a nap vagy a víz. Sebtében átkutatta a szobát meg a hallt, és mivel senkit, semmit nem talált, újra letelepedett a székre. Kis fehér papírtömböt és tollat húzott ki a zsebéből, az asztalra tette, és lenyomta a magnó egyik gombját. A szalag gyorsan pörgött visszafelé, míg el nem zárta. Mikor meghallotta a vámpír hangját, előrehajolt, nagy figyelemmel hallgatta, azután újra lenyomta a gombot, másik helyet keresett, aztán megint egy másikat. Végre felderült az arca, amikor a hang éppen e szavakat mondta: „Nagyon meleg este volt, és ahogy megláttam a St. Charles sugárúton, tudtam, hogy most nem egyszerűen szórakozni megy.”
A fiú sietve feljegyezte:
Lestat... St. Charles sugárút... régi, omladozó ház... Szegényes környezet. Rozsdás kerítést keresni.
Sietve zsebébe gyömöszölte jegyzetfüzetét, a kis magnóval együtt aktatáskájába tette a szalagokat, átsietett a hosszú hallon, lement a lépcsőn, ki az utcára, ahol a sarki kocsma előtt parkolt a kocsija.