Susan Elizabeth Phillips - Csak Te kellesz /1-4. fejezet/

Susan Elizabeth Phillips



Csak Te kellesz









Steven Axelrodnak, aki kezdettől fogva jó szívvel, erős vállal és nagy türelemmel állt a dilis szerző mellett.
Ezt neked írtam.









1.

Phoebe Somerville mindenkit megbotránkoztatott azzal, hogy egy francia uszkárral és egy magyar szeretővel jelent meg az apja temetésén. Mint egy ötvenes évekbeli filmcsillag, úgy ült a sír mellett az ölében gubbasztó kis fehér uszkárral és a szemét eltakaró, strasszokkal kirakott, macskaszemes napszemüvegben. A gyászolók nem tudták eldönteni, ki lóg ki jobban a sorból - a tökéletesen trimmelt, barackszínű szaténcsokorral a fülében tetszelgő uszkár, Phoebe hihetetlenül jóképű magyarja hosszú, fonott varkoccsal, vagy Phoebe maga.
Platinacsíkokkal művészien melírozott hamvas szőke haja a fél szemére lógott, mint Marilyn Monroe-nak a Hétévi vágyakozásban. A bazsarózsa elragadó árnyalatára festett nedves, telt ajka enyhén szétnyílt, miközben a Bert Somerville földi maradványait tartalmazó fényes, fekete koporsót nézte. Elefántcsontszínű kosztümöt viselt selyem steppelt blézerrel, de alatta a felháborító aranymetál bustier inkább illett volna egy rockkoncertre, mint temetésre. Szűk szoknyája, melynek öveként hurkokban lógó (az egyiken fügefalevél himbálódzott) aranylánc szolgált, oldalt formás combja közepéig volt felvágva.
Ez volt az első alkalom, hogy Phoebe visszatért Chicagóba, amióta tizennyolc éves korában elmenekült, így a jelenlévő gyászolók közül csak kevesen találkoztak Bert Somerville tékozló lányával. Azok után azonban, amit hallottak róla, senki sem lepődött meg, hogy Bert kitagadta az örökségből. Melyik apa akarta volna arra a lányára hagyni a vagyonát, aki egy több mint negyven évvel idősebb férfi szeretője volt, mégha a férfi a híres spanyol festő, Arturo Flores volt is? Aztán ott voltak a kínos festmények. Egy olyan embernek, mint Bert Somerville, az aktképek csak aktképek voltak, s az, hogy Flores Phoebéről készített absztrakt meztelen festményeinek tucatjai múzeumok falait tűntették ki szerte a világon, cseppet sem enyhített az ítéletén.
Phoebének karcsú dereka és vékony, formás lába volt, a melle és a csípője viszont kerek és nőies, visszakorcsosulva egy szinte elfeledett korba, amikor a nők még nőnek néztek ki. Rosszlány teste volt, olyan teste, amit még harminchárom évesen is ki lehetett volna állítani, akár úgy is, hogy egy a köldökén át vezető szögre van felakasztva a képe a múzeum falán. Kurtizán teste volt - az, hogy bent az agy roppant intelligens, senkit sem érdekelt, hiszen Phoebe az a fajta nő volt, akit ritkán ítéltek meg más alapján, mint a külseje.
Az arca sem volt sablonosabb, mint a teste. Volt valami rendbontó a vonásaiban, bár nehéz volt pontosan megmondani, mi, hiszen az orra egyenes, a szája szépen ívelt, az álla erős. Talán a botrányosan szexis kis fekete szépségfolt, ami magasan az arccsontján ült. Vagy esetleg a szeme. Azok, akik látták, mielőtt feltette strasszos napszemüvegét, észrevették, mennyire felfelé ívelő a sarkainál, valahogy túl egzotikus, hogy passzoljon az arca többi részéhez. Arturo Flores gyakran eltúlozta ezt a borostyán szemet, néha még a csípőjénél is nagyobbra festve, néha ráhelyezve csodálatos mellére.
Phoebe higgadtnak és nyugodtnak tűnt a szertartás alatt, dacára a párás júliusi levegőnek. Még a közeli DuPage folyó rohanó vize, mely Chicago több nyugati peremvárosát is átszelte, sem nyújtott enyhülést a hőségben. A sírt és a fekete ébenfakoporsó körül a magas rangú személyeknek félkörben felállított széksorokat is sötétzöld védőtető árnyékolta, de nem volt elég nagy ahhoz, hogy megvédjen minden egybegyűltet, és az elegáns tömeg nagy része a napon állt, ahol kezdtek kókadozni, nemcsak a páratartalom, hanem a közel száz virágkompozíció kábító illatától is. A szertartás szerencsére rövid volt, és mivel utána nem volt fogadás, rögvest elindulhattak a kedvenc csehójukba, hogy lehűtsék magukat, és titokban megünnepeljék, hogy nem az ő számukat, hanem Bert Somerville-ét húzták ki.
A fényes, fekete koporsó azon a zöld szőnyegen feküdt a sír mellett, amit közvetlenül oda terítettek le, ahol Phoebe ült Molly, tizenötéves féltestvére és Reed Chandler, az unokatestvére között. A csiszolt koporsófedélen égkék és arany szalagokkal díszített fehér rózsaszálak hevertek csillag alakban, a Chicago Stars, a National Football League csapatának színeit jelképezve, mely csapatot Bert tíz évvel ezelőtt vásárolt meg.
Amikor a szertartás véget ért, Phoebe a karjába vette a fehér uszkárt és kilépve a napfényre, mely szikrát hányt bustier-jének aranyló fémszálain és kigyújtotta vastag fekete keretes napszemüvegén a strasszokat, felállt. Felesleges volt ilyen drámai hatást keltenie, amikor ő maga is épp eléggé drámai volt.
Reed Chandler, Bert harmincöt éves unokaöccse felemelkedett mellőle a székről, és odalépett a koporsóhoz, hogy rátegyen egy szál virágot. Molly, Phoebe féltestvére félénken követte. Reed bánatsújtotta látszatot keltett, bár nyílt titok volt, hogy ő fogja örökölni bácsikája futballcsapatát. Phoebe kötelességtudóan elhelyezte a saját virágját apja koporsóján, és nem hagyta, hogy visszatérjen belé a régi keserűség. Mi értelme lett volna? Nem sikerült elnyernie az apja szeretetét, amíg élt, így most végre feladhatta az erőlködést. Vigasztaló ölelésre nyújtotta a kezét a féltestvére felé, aki teljesen idegen volt a számára, de Molly mint mindannyiszor, amikor Phoebe megpróbált közel kerülni hozzá, most is elhúzódott.
Reed visszalépett mellé, Phoebe pedig önkéntelenül összerezzent. Bármennyi jótékonysági testületben tevékenykedett is a férfi, Phoebe nem tudta kiverni a fejéből, milyen gonosz volt kisfiúként. Gyorsan elfordult a férfitól, és azzal a lihegő, kissé rekedt hangjával, mely túl tökéletesen illett bombázó alakjához, a körülötte állókhoz fordult.
- Nagyon kedves mindannyiuktól, hogy eljöttek. Különösen ebben a rekkenő hőségben. Viktor, drágám, megfognád Micit?
A felé a Szabó Viktor felé nyújtotta a kis fehér uszkárt, aki az őrületbe kergette a nőket nemcsak vonzó, egzotikus külsejével, hanem mert volt valami kísértetiesen ismerős ebben a fenséges, tagbaszakadt magyarban. Egyesek helyesen ismerték fel benne a modellt, aki kibontott hajjal, olajos, duzzadó muszklikkal és nyitott sliccel pózolt egy férfi farmer országos reklámkampányában.
Viktor elvette tőle a kutyát. - Természetesen, drágám - felelte észrevehető, de kevésbé hangsúlyos akcentussal, mint ahogy bármelyik Gábor testvér beszélt, akik évtizedekkel régebb óta éltek az Államokban.
- Az én kis báránykám - dorombolta Phoebe, nem Micinek, hanem Viktornak.
Viktor személy szerint úgy vélte, Phoebe egy kicsit túlfeszíti a húrt, de magyar volt és arra kódolt, hogy pesszimista legyen, ezért hát egy csókot dobott Phoebe felé és várakozásteljesen nézte, miközben elfektette az uszkárt a karjában és olyan tartást vett fel, melyben a legjobban tudott kérkedni tökéletesen faragott testével. Időnként úgy mozdította a fejét, hogy a fény megcsillanjon a háta egy negyedéig érő, színpadias lófarkába diszkréten belefont ezüst gyöngyökön.
Phoebe bazsarózsaszínű körmei, melynek végeit fehér félholdak szegélyezték, láthatóvá váltak vékony ujjain, mikor kezet nyújtott a feléje közeledő pocakos szenátornak, és úgy nézett rá, mint egy fölöttébb kellemes látványt nyújtó izompacsirtára. - Nagyon köszönöm, hogy eljött, szenátor. Tudom, mennyire elfoglalt, maga egy igazi kincs.
A szenátor pufók, ősz hajú felesége gyanakvó pillantást vetett Phoebére, mikor azonban Phoebe odafordult hozzá, hogy üdvözölje, az asszonyt meglepte meleg és barátságos mosolya. Később észrevette, hogy Phoebe sokkal felszabadultabb a nők, mint a férfiak társaságában. Fura egy szexbombától. De hát ez egy különös család.
Bert Somerville híres volt arról, hogy Las Vegas-i sztriptíztáncosokat vett feleségül. Az első, Phoebe anyja, évekkel ezelőtt meghalt, amikor életet akart adni a Bert által hőn áhított fiúgyermeknek. A harmadik felesége, Molly anyja, tizenhárom évvel ezelőtt vesztette életét egy kisrepülőgép-szerencsétlenségben úton Aspenbe, ahol a válását akarta megünnepelni. Csak Bert második felesége élt, aki még az utca túloldalára sem ment volna át azért, hogy részt vegyen a temetésén, nemhogy Renóból iderepült volna.
Tully Archer, a Chicago Stars nagytiszteletű védősoredzője lépett oda Phoebéhez Reed mellől. Ősz hajával és szemöldökével, borvirágos orrával úgy festett, mint egy szakáll nélküli Télapó.
- Ez borzasztó, Miss Somerville. Borzasztó. - Ritmikusan öhhö-öhhözve megköszörülte a torkát. - El sem hiszem, hogy találkozunk. Különös, hogy annyi éven át ismertük egymást Berttel, és egyszer sem találkoztam a lányával. Bert és én jó barátok voltunk, hiányozni fog. Nem mintha mindig egyetértettünk volna. Átkozottul makacs tudott lenni. De azért jó barátok voltunk.
A férfi folyamatosan rázta Phoebe kezét és beszélt össze-vissza anélkül, hogy a szemébe nézett volna. Aki nem volt járatos a futballban, csodálkozhatott volna, hogy lehet az edzője egy profi futballcsapatnak olyasvalaki, aki félőrültnek látszik, de akik látták dolgozni, soha nem követték el azt a hibát, hogy alábecsüljék tréneri képességeit. Viszont szeretett beszélni, és amikor nem mutatott hajlandóságot arra, hogy kifogyjon a szóból, Phoebe közbevágott. - Milyen édes magától, Mr. Archer, hogy ezt mondja. Maga egy igazi cukorfalat.
Tully Archert sokféleképpen nevezték már életében, de cukorfalatnak még sosem. A címzéstől átmenetileg elakadt a szava, ami feltett szándéka lehetett Phoebének, mert azonnal elfordult, csakhogy egy regiment izomkolosszussal nézzen szembe, akik részvétet nyilvánítani sorakoztak fel.
Teherhajó nagyságú cipőjükben feszengve álldogáltak egyik lábukról a másikra. Olyanok voltak, mint több ezer fontnyi élő marha faltörőkos combokkal, vastag, rettenetes nyakakkal, amik duplaszéles vállakból nőttek ki. Kezüket csáklyaszerűen összekulcsolták maguk előtt, mintha groteszk, rendkívüli méretű testüket égkék zakóba és szürke nadrágba préselve azt várták volna, hogy bármelyik pillanatban elkezdik játszani a nemzeti himnuszt. Bőrükön, amik színe a fénylő tintafeketétől a napbarnított fehérig terjedt, izzadságcseppek gyöngyöztek a déli hőségtől. A National Football League-ban játszó Chicago Stars eljött, hogy tisztelettel adózzon annak az embernek, akinek a tulajdonai voltak, akár valami ültetvényes rabszolgahad.
Egy mandulavágású szemű, nyakatlan férfi, aki úgy festett, mint egy lázadóvezér egy legnagyobb biztonsággal őrzött börtönben, előrelépett. Olyan erősen szegezte Phoebe arcára a tekintetét, hogy látszott, úgy kell visszafognia magát, nehogy pillantása lejjebb vándoroljon Phoebe mutatós mellére. - Elvis Crenshaw vagyok, belső faljátékos. Igazán sajnálom, ami Mr. Somerville-lel történt.
Phoebe fogadta a részvétnyilvánítást. A védő továbblépett, jártában kíváncsi tekintetet vetve Szabó Viktorra.
Viktor, aki csupán pár lépésnyire állt Phoebétől, felvette a Rambo-pózt, mely hőstettet egyáltalán nem volt könnyű végrehajtani, tekintve, hogy Uzi helyett egy kis fehér uszkár feküdt a karján. A póz mégis beválhatott, mert majdnem minden nő őt nézte a tömegből. Na már most, ha fel tudná kelteni annak a csodálatos hátsóval büszkélkedő szexis teremtménynek az érdeklődését is, a napja be lenne aranyozva.
Sajnos a csodálatos hátsóval büszkélkedő szexis teremtmény megállt Phoebe előtt, és minden figyelmét kizárólag neki szentelte.
- Miss Somerville, Dan Calebow vagyok, a Stars edzője.
- Hel-ló, Mr. Calebow - búgta Phoebe olyan hangon, ami Viktort furcsa átmenetre emlékeztette Bette Midleré és Bette Davisé között, de magyar volt, és mit tudhatta ő.
Phoebe volt Viktor legjobb barátja az egész világon, bármit megtett volna érte, mely odaadását bizonyítandó, hajlandó volt eljátszani a szeretőjét is ezen a gyászparádén. Ebben a pillanatban azonban semmi mást nem akart, mint kimenteni őt. Phoebe nyilvánvalóan nem fogta fel, hogy a tűzzel játszik, ha enyeleg ezzel a forróvérű pasassal. Vagy talán igen. Amikor Phoebe sarokba szorítva érezte magát, védelmi fegyverek teljes arzenálját tudta bevetni, és ritkán választott bölcsen.
Dan Calebow pillantásra sem méltatta Viktort, így a magyarnak nem volt nehéz beskatulyáznia azok közé a dühítő emberek közé, akik szemellenzőt viseltek a mássággal szemben. Kár, de az eredendően jó természetű Viktor még ezt a hozzáállást is el tudta fogadni.
Phoebe lehet, hogy nem ismerte fel Dan Calebow-t, de Viktor figyelemmel kísérte az amerikai futballt, és tudta, hogy Calebow, amíg öt évvel ezelőtt abba nem hagyta a játékot és edzőnek nem állt, az NFL egyik legkirobbanóbb és legvitatottabb irányítója volt. Bert a tavaly őszi szezon kellős közepén kirúgta a Stras vezetőedzőjét, és felvette a helyére Dant, aki a rivális Chicago Bearsnek dolgozott.
Calebow egy tagbaszakadt, szőke oroszlán volt, aki azok tekintélyével jár-kel közöttünk, akik nem tűrték az önbizalomhiányt. Valamivel magasabb volt Viktor száznyolcvan centijénél, és sokkal izmosabb, mint a legtöbb profi irányító. A homloka magas, széles, az orra erős, nyergén egy kis dudorodás. Az alsó ajka kissé teltebb a felsőnél, a szája és az álla közötti út felezőpontját egy vékony fehér forradás jelölte. A legelbűvölőbb vonása mégsem ez az érdekes száj, a sűrű homokszínű haj vagy a macsó állseb volt. Hanem a tengerzöld ragadozó szem, mely ebben a pillanatban olyan hévvel vizslatta szegény Phoebét, hogy Viktor már-már azt hitte, Phoebének meggyullad a bőre.
- Igazán sajnálom Bertöt - mondta Calebow, alabamai gyermekkora még mindig bizonyítást nyert a beszédében. -Nagyon fog hiányozni.
- Nagyon kedves öntől, Mr. Calebow, hogy ezt mondja.
Enyhe egzotikus tónus adódott Phoebe rekedt hangjához, és Viktor rájött, hogy Phoebe Kathleen Turnert is felvette szexis női hangokat utánozó repertoárjába. Általában nem feszengett ennyire, amiből Viktor arra következtetett, hogy zavarban van. Nem mintha mások észrevehették volna. Phoebének muszáj volt a szexbombát játszania.
Viktor figyelme visszatért a Stars vezetőedzőjére. Emlékezett rá, hogy „Jég” volt a beceneve, amikor még játszott, az ellenséggel szembeni dermesztő könyörtelensége után. Nem hibáztathatta Phoebét, hogy ideges lett a jelenlétében. Ez a férfi fenyegető volt.
- Bert nagyon szerette a játékot - folytatta Calebow -, jó főnök volt.
- Ebben biztos vagyok. - Minden egyes elnyújtott szótag, amit Phoebe kiejtett, zihálva kézbesített szexuális bujaság ígérete volt, mely ígéretet, Viktor tudta jól, Phoebének esze ágában sincs betartani.
Amikor Phoebe odafordult és kinyújtotta felé a karját, észrevette rajta, hogy milyen ideges. Jól sejtve, hogy Phoebe Micit akarja figyelemelterelő eszköznek, Viktor előrelépett, de Phoebe alighogy megfogta az állatot, egy műhelykocsiban, ami behajtott a temetőbe, visszalőtt a gyújtás és megijesztette a kutyát. Mici vakkantott és kiugrott Phoebe kezéből. Túl sokáig fogták vissza, így vad futkározásba kezdett a tömegben, éles hangon csaholva, olyan eszeveszetten csóválva a farkát, hogy fennállt a veszély, a pomponja bármelyik pillanatban lerepül és zúgva száll, mint a győzelmi zászló.
- Mici! - kiáltotta Phoebe, és épp abban a pillanatban iramodott utána, amikor a kis fehér uszkár nekiment egy toronymagasságú, kardvirágcsokrot tartó vékony fémlábnak.
Phoebe a legjobb jóindulattal sem volt sportos alkat. Szűk szoknyája kordájában nem tudta idejében elkapni a kutyát, hogy megakadályozza a katasztrófát. A virágok meginogtak és hátrabucskáztak, ráestek a mellettük felhalmozott koszorúkra, amik sorjában spricceltek dáliaesőt. Olyan sűrűn rakták őket egymás után, hogy egyik sem tudott úgy eldőlni, hogy le ne borítsa a következőt, mire virágok hullottak és víz fröcskölt szerteszét. A közelben álló gyászolók abbéli igyekezetükben, hogy megóvják ruháikat, félreugrottak, bele a sírcsokrok közé. Mint a dominók, egyik kosár nekiütődött a másiknak, míg végül az egész placc kezdett Merlin Olsen legrosszabb rémálmára hasonlítani.
Phoebe lekapta a napszemüvegét, hogy felfedje egzotikus vágású borostyán szemét. - Ide, Mici! Ide, az istenit! Viktor!
Viktor már átrohant a koporsó ellenkező oldalára, hogy elébe vágjon a dühöngő uszkárnak, de siettében felborított néhány széket, amik viszont újabb csapat virágkompozícióba dőltek bele, külön láncreakciót indítva el.
Egy előkelőség az Aranypartról, aki azon oknál fogva, hogy volt egy sicuja, szakértőnek tartotta magát a kistermetű kutyák terén, az uszkár elé ugrott, hogy nyomban kővé is dermedjen, amikor Mici leeresztette a farkát és fogát vicsorgatva úgy ugatott rá, mint egy kutyaterminátor. Bár Mici általában a legszeretetreméltóbb eb volt, az előkelőség volt olyan peches, hogy Calvin Klein Eternityjét árassza magáról, mely illatot Mici azóta utált, hogy Phoebe egyik barátja, aki fürdött benne, korcsnak nevezte és az asztal alatt belerúgott. Phoebe, akinek oldalt slicceit szoknyája jóval többet mutatott a combjából, mint azt a tisztesség megkívánta volna, áttört két védővonalbeli játékos között. Azok derűs szórakozottsággal figyelték, ahogy a kutyájának hadonászik. - Mici! Lábhoz, Mici!
Molly Somerville, megszégyenülten a jelenettől, amit féltestvére rendezett, próbált beleolvadni a tömegbe.
Miközben Phoebe kikerült egy széket, a nehéz arany fügefalevél, mely az öve láncszeméről himbálódzott, éppen azt a testrészét dögönyözte, amit a fügefalevél megvédeni hívatott. Érte kapott, mielőtt maradandó károsodást szenvedhetett volna, amikor pumps cipőjének csúszós bőrsarka egy rakás nedves liliommal találkozott. Kiment alóla a lába, és süvítőn kiáramló szusszantással a földre pottyant.
A látványra, hogy gazdája a hátsóján szántja a földet, Mici megfeledkezett a vészjóslóan beparfümözött előkelőségről. Phoebe akcióját hibásan játékra való felhívásként értelmezve, csaholása örömittassá vált az izgatottságtól.
Phoebe sikertelenül próbált feltápászkodni, premier plán megmutatva combját mind Chicago polgármesterének, mind a rivális Bears csapat jónéhány tagjának. Mici átszaladt egy gőgös sportriporter lábai között és bebújt a sír melletti székek alá, épp amikor Viktor odaért hozzá a másik oldalról. Szeretett Viktorral játszani, és még buzgóbban csaholt. Nagy lendülettel nekiiramodott, de hirtelen lefékezett, mikor rájött, hogy útját állják a felborult virágkosarak és egy hatalmas darab átázott föld - ijesztő akadály egy olyan állat számára, amelyik gyűlölte, ha vizes lesz a tappancsa. Kiutat keresve felugrott az egyik összecsukható székre. Amikor az elkezdett inogni, idegesen vakkantott, átugrott egy másikra, onnan pedig egy sima, kemény valamire.
A tömegnek egy emberként akadt el a lélegzete a repülő fehér rózsák, az égkék és arany szalagok szerpentinjének láttán. Mindenkiben benn rekedt a hang.
Phoebe, akinek épp sikerült talpra állnia, megdermedt. Viktor halkan káromkodott valamit magyarul.
Mici, aki mindig érzékeny volt az emberekre, akiket szeretett, oldalra billentette a fejét, mintha próbálta volna kitalálni, miért bámulja mindenki őt. Érezte, hogy valami nagyon rosszat csinált, és remegni kezdett.
Phoebében megállt az ütő. Az baj volt, ha Mici ideges lett. Eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor ez történt, és gyorsan előrelépett. - Ne, Mici!
De túl későn jött a figyelmeztetés. A reszkető kutya már lekuporodott. Apró, szőrös pofáján szabadkozó kifejezéssel lepisilte Bert Somerville koporsófedelét.

Bert Somerville birtoka az 1950-es években épült egy öt hektáros földön Chicago gazdag hinsdale-i külvárosában, DuPage County szívében. A huszadik század elején a megye falusias volt, de ahogy teltek-múltak az évtizedek, kisvárosai addig nőttek össze, amíg hatalmas lakóhelyévé váltak ügyintézőknek, akik felszállva a Burlington Nothern helyi-érdekű munkásvonatra, mindennap bebumliztak a Loopba, és mérnököknek, akik az East West Tollwayjel együtt kinövő high-tech iparágakban dolgoztak. A téglafalat, ami a birtokot határolta, fokozatosan lakónegyedek árnyas utcái kerítették körül.
Phoebe gyermekként nagyon kevés időt töltött a nyugati külvárosok tölgy-, juhar- és diófái között álló impozáns Tudor-házban. Bert egy connecticuti bentlakásos magániskolába járatta a nyár kezdetéig, amikor is egy előkelő lánytáborba küldte. Ritka hazalátogatásai alkalmával sötétnek és nyomasztónak találta a házat, és miközben két órával a temetés után felfelé lépkedett a kanyargó lépcsőn, megállapította, hogy semmi nem történt, ami a véleménye megváltoztatására késztethette volna.
A Bert egyik afrikai szafariján illegálisan elejtett elefánt megvető szeme nézett le rá a maróni, szövetutánzó pihés tapétáról a lépcső tetején. Phoebe válla csüggedten előreesett. Fűfoltok szennyezték elefántcsontszínű kosztümjét, a csillogó nejlonharisnya a lábán piszkos volt és foszladozott. Szőke haja szanaszét állt, és már régen leette bazsarózsa rúzsát.
Kéretlenül, a Stars vezetőedzőjének arca jelent meg előtte. Ő volt az, aki tarkón ragadta, és levette Micit a koporsóról. Zöld szeme hideg és lesújtó volt, miközben átadta a kutyát. Phoebe sóhajtott. Az apja temetésén támadt malőr csak egy újabb volt a sorban, amik kitöltötték az életét. Azt akarta, hogy mindenki megtudja, őt nem érdekli, hogy az apja kitagadta az örökségből, de mint általában, túl messzire ment, és minden visszafelé sült el.
Egy pillanatra megállt a lépcső tetején, és eltűnődött, vajon más lenne-e az élete, ha az anyja még élne. Már nem sokat gondolt a sztriptíztáncosnő anyára, akire nem is emlékezett, de magányos gyermekként szövevényes ábrándokat szövögetett róla, próbálva kedves, gyönyörű asszonyként elképzelni, aki megadta volna neki mindazt a szeretetet, amit az apja magába fojtott.
Szeretett Bert valaha is bárkit? Nem sokra becsülte a nőket általában, egy túlsúlyos, esetlen kislányt pedig, aki eleve nem volt jó véleménnyel magáról, egyáltalán nem. Amióta Phoebe az eszét tudta, azt hallotta az apjától, hogy felesleges, és most kezdett arra gyanakodni, hogy igaza volt.
Harminchárom évesen munkanélküli volt és a csőd szélén állt. Arturo hét éve halt meg. A halála utáni első két évben Phoebe a festményeiből rendezett utazókiállítást szervezte, de amióta a gyűjteményből állandó kiállítás nyílt a párizsi Musée d’Orsay-ben, Manhattenbe költözött. A pénz, amit Arturo a halálakor ráhagyott, fokozatosan elment azoknak a barátainak a gyógykezelésére, akiket elragadott az AIDS. Egy fillért sem sajnált. Évek óta egy kicsi, de exkluzív, avantgárd festőkre specializálódott West Side-i galériában dolgozott. Idősödő munkaadója éppen a múlt héten zárta be utoljára az ajtókat, ő pedig utcára került és kereshetett új értelmet az életének.
A gondolat, hogy belefáradt a polgárpukkasztásba, átcikázott az agyán, de túl törékenynek érezte magát ahhoz, hogy megbirkózzon egy önvizsgálattal, ezért folytatta az útját a húga hálószobájához, és bekopogott. - Molly, Phoebe vagyok. Bemehetek?
Nem jött válasz.
- Bemehetek, Molly?
Újabb másodpercek teltek el, mielőtt Phoebe meghallott egy elfojtott, durcás „felőlem”-et.
Megacélozta magát, miközben elfordította az ajtónyitó gombot és belépett a szobába, ami gyermekkorában az övé volt. Abban a pár hétben, amit évente itt töltött, a helyiségben egymás hegyén-hátán álltak a könyvek, az ételmaradékok és kedvenc zenéinek magnószalagjai. Most mintha skatulyából húzták volna ki, éppúgy, mint a lakóját.
Molly Somerville, tizenöt éves féltestvére, akit Phoebe alig ismert, az ablak mellett ült egy széken még mindig ugyanabban az ormótlan barna ruhában, amit a temetésen viselt. Phoebével ellentétben, aki gyermekként túlsúllyal küzdött, Molly nádszálvékony volt, dús, állig érő barna hajára ráfért volna egy vágás. Nem volt szép, bőre fakó és tompa, mintha soha nem látott volna napot, vonásai jellegtelenek.
- Hogy vagy, Molly?
- Jól. - Molly nem nézett fel a könyvből, ami kinyitva hevert az ölében.
Phoebe felsóhajtott. Molly nem csinált titkot abból, hogy gyűlöli, de olyan keveset találkoztak az elmúlt években, hogy Phoebének fogalma sem volt, miért. Amikor visszatért az Államokba Arturo halála után, többször is Connecticutba utazott, hogy meglátogassa Mollyt az iskolában, de Molly olyan zárkózott volt, hogy végül feladta. Továbbra is küldött neki azonban születésnapi és karácsonyi ajándékokat, hébe-hóba levelet, valamennyit viszonzatlanul. Ironikus volt, hogy Bert kitagadta mindenből, csak abból nem, amiért a legnagyobb felelősséggel kellett volna tartoznia.
- Hozhatok neked valamit? Enni?
Molly megrázta a fejét, és csend telepedett közéjük.
- Tudom, hogy ez erős volt. Sajnálom.
Molly vállat vont.
- Beszélnünk kell, Molly, és mindkettőnknek sokkal könnyebb lenne, ha rám néznél.
Molly felpillantott a könyvből, és olyan üres, türelmes tekintetet vetett rá, hogy Phoebének az a nyugtalanító érzése támadt, hogy ő a gyerek és húga a felnőtt. Azt kívánta, bárcsak cigarettázott volna még, mert kétségbeesetten vágyott rá, hogy rágyújthasson.
- Tudod, hogy mostantól én vagyok a törvényes gyámod.
- Mr. Hibbard elmagyarázta.
- Beszélnünk kell a jövődről.
- Nincs mit beszélni róla.
Phoebe a füle mögé simított egy akaratos szőke tincset. - Nem kell visszamenned a táborba, ha nem akarsz, Molly. Örömmel venném, ha holnap visszarepülnél velem New Yorkba, és ott töltenéd, ami még a nyárból hátravan. Kibéreltem egy lakást egy barátomtól, aki Európába utazott. Nagyon jó helyen van.
- Vissza akarok menni.
Molly sápadt bőréből ítélve Phoebe kételkedett benne, hogy a húga jobban élvezte volna a tábort, mint ő. - Visszamehetsz, ha tényleg ezt akarod, de tudom, milyen érzés, amikor az embernek nincs otthona. Ne felejtsd el, hogy Bert engem is egy crayoni iskolába küldött, és minden nyáron elpaterolt egy táborba. Gyűlöltem. New Yorkban rengeteg a szórakozási lehetőség nyáron. Remekül múlatnánk az időt, és jobban megismernénk egymást.
- Vissza akarok menni a táborba - ismételte Molly csökönyösen.
- Teljesen biztos vagy benne?
- Biztos. Nincs jogod visszatartani.
A húga ellenségessége és a fejfájása ellenére, ami a halántékában kezdett lüktetni, Phoebe vonakodott hagyni, hogy ilyen könnyen lerázzák. Úgy döntött, máshonnan közelíti meg a dolgot, és a Molly ölében heverő könyv felé intett a fejével. - Mit olvasol?
- Dosztojevszkij. Ősszel önálló előadást tartok róla.
- Le vagyok nyűgözve. Nehéz olvasmány lehet egy tizenöt éves lánynak.
- Nekem nem. Én nagyon okos vagyok.
Phoebe el akart mosolyodni, de Molly olyan magától értetődően tette a kijelentést, hogy elállt tőle. - Ez így van. Jól megy a tanulás, ugye?
- Kivételesen magas az IQ-m.
- Okosabbnak lenni mindenki másnál éppannyira átok is, mint áldás. - Phoebe nem felejtette el, micsoda traumát jelentett okosabbnak lenni sok osztálytársánál. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy úgy érezte, más, mint a többiek.
Molly arckifejezése nem változott. - Én örülök az intelligenciámnak. A legtöbb lány az osztályban tökfej.
Annak ellenére, hogy Molly úgy viselkedett, mint egy utálatos, beképzelt kamasz, Phoebe igyekezett nem törni pálcát felette. Ha valaki, ő aztán tudta, hogy Bert Somerville lányainak egyedül kellett kivívniuk a helyüket a világban. Serdülőként az elhízással leplezte önbizalomhiányát. Később vérlázító viselkedésével. Molly az értelme mögé bújt.
- Ha megbocsátasz, Phoebe. Egy különösen érdekes részhez értem, és szeretném folytatni.
Phoebe elengedte a füle mellett a húga nyílt elutasítását, és még egy kísérletet tett, hogy meggyőzze Mollyt, menjen vissza vele Manhattanbe. Molly azonban nem gondolta meg magát, és Phoebének végül el kellett könyvelnie a vereséget. Mielőtt elhagyta volna a szobát, az ajtóban megállt. - Ugye felhívsz, ha valamire szükséged van?
Molly bólintott, de Phoebe nem hitt neki. Előbb eszik patkánymérget, minthogy segítségért forduljon az ő rosszhírű nővéréhez.
Phoebe megpróbálta lerázni magáról a búskomorságot, miközben visszament a földszintre. Hallotta, hogy Viktor a nappaliban az ügynökével beszél telefonon. Arra vágyva, hogy egyedül maradjon és összeszedje magát, besurrant az apja dolgozószobájába, ahol Mici aludt egy üveges fegyverszekrény előtt álló fotelban. Az uszkár felkapta gyapjas fehér fejét. Bojtos farkát csóválva leugrott a fotelból, és a gazdájához szaladt a szőnyegen.
Phoebe letérdelt és magához szorította. - Ma aztán igazán kitettél magadért, pajtás!
Mici bocsánatkérően megnyalta. Phoebe nekilátott, hogy visszakösse a kutya fülét díszítő masnit, de úgy remegett a keze, hogy feladta az igyekezetet. Mici úgyis szétzilálja újra.
Mici a fajtája méltóságának megbecstelenítője volt. Gyűlölte a masnikat és a strasszokkal kirakott nyakörveket, nem volt hajlandó a kutyaágyában aludni, és a legkevésbé sem válogatott az ételt illetően. Irtózott a nyírástól, a fésüléstől, a fürdéstől, és képtelenség volt ráadni a monogramos pulóvert, amit Viktortól kapott. Mégcsak megvédeni sem tudta. Tavaly, amikor Phoebét fényes nappal kirabolták az Upper West Side-on, Mici egész idő alatt a rabló lábához dörgölőzött simogatásért.
Phoebe a kutya bóbitájához hajtotta a fejét. - Az előkelő pedigré mögött nem vagy más, csak egy korcs, igaz, Mici?
Phoebe hirtelen feladta a harcot, amit egész nap vívott, és átadta magát a fojtogató zokogásnak. Egy korcs. Az volt. Kicicomázva, mint egy uszkár.
Viktor a könyvtárban talált rá. Nagyobb tapintattal, mint amit általában tanúsítani szokott, szó nélkül hagyta Phoebe kisírt szemét. - Itt van apád ügyvédje, Phoebe kiscicám.
- Nem akarok látni senkit - szipogott Phoebe, hiába keresve zsebkendőt.
Viktor előhúzott egy szilvaszínűt szürke selyemzakója zsebéből és odaadta neki. - Előbb-utóbb beszélned kell vele.
- Már megtettem. A Bert halála utáni napon felhívott Molly gyámságával kapcsolatban.
- Lehet, hogy apád birtokáról van szó.
- Nem érint. - Phoebe hangosan kifújta az orrát a zsebkendőbe. Mindig úgy tett, mintha hidegen hagyta volna, hogy kitagadták az örökségből, de apja megvetésének ez a leplezetlen és nyilvános bizonyítéka a szívébe mart.
- Meglehetősen erőszakos. - Viktor felkapta a táskát, amit Phoebe a fotelban hagyott, ahol Mici aludt, és kinyitotta. Alig használt Judit Lieber retikül volt, amit egy East Village-i bizományiban talált, és rosszalló pillantást vetett Phoebére, mikor meglátta az alján lapuló Milky Wayt. Félresöpörve kivette Phoebe fésűjét és megigazította a frizuráját. Amikor kész volt, előhúzta Phoebe púderját és rúzsát. Miközben Phoebe helyrehozta a sminkjét, Viktor egy pillanat erejéig megcsodálta.
Rendezetlen vonásaival, melyek Arturo Flores néhány legjobb munkáját ihlették, sokkal vonzóbbnak találta Phoebét azoknál az anorexias, feltöltött szájú modelleknél, akikkel együtt pózolt. Mások is, köztük a híres fényképész, Asha Belchoir, aki nemrégiben készített vele fotósorozatot.
- Vedd le azt a szakadt harisnyát! Úgy nézel ki, mintha a Nyomorultakban szerepelnél.
Miközben Phoebe a szoknyája alá nyúlt, hogy engedelmeskedjen, Viktor visszapakolta a szépítőszereket a táskába. Aztán elrendezte Phoebe fügefalevél övét, és az ajtóhoz kísérte.
- Nem akarok találkozni senkivel, Viktor.
- Nem fogsz most meghátrálni.
Pánik ült ki Phoebe borostyán szemébe. - Már nem bírom sokáig.
- Akkor miért csinálod? - Viktor hüvelykujjával megsimogatta Phoebe arcát. - Az emberek nem olyan kárörvendők, amennyire gondolod.
- Képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy sajnáljanak.
- Inkább gyűlöljenek?
Phoebe pimasz mosolyt erőltetett magára, miközben az ajtónyitó gombért nyúlt. - Semmi bajom a megvetéssel. A szánalom az, amit ki nem állhatok.
Viktor végignézett a ruhán, ami olyan alkalomhoz nem illő volt, és megrázta a fejét. - Szegény Phoebe. Mikor találsz már rá önmagádra?
- Amikor megértem, mit miért teszek - felelte Phoebe halkan.


2.

Brian Hibbard a papírokat lapozgatta az ölében. - Elnézést, hogy ilyen hamar magára törtem a temetés után, Miss Somerville, de a házvezetőnő úgy informált, hogy holnap este vissza szándékozik utazni Manhattanbe. Nem tudtam, hogy ilyen gyorsan vissza akar térni.
Az ügyvéd alacsony és kövérkés volt, a negyvenes éveinek végén járt, arca pirospozsgás, haja deresedő. A jól szabott szénfekete öltöny sem tudta elrejteni teljesen a dereka körüli úszógumit. Phoebe a nappalit uraló masszív kőkandalló körül elhelyezett egyik füles karosszékben ült, szemben vele. Mindig is gyűlölte ezt a sötét, faburkolatos helyiséget, melyre nyomasztóan hatottak a kitömött madarak, a felakasztott állatfejek és egy hamutál, amit kegyetlen módon egy zsiráfpatából faragtak.
Ahogy keresztbe tette a lábát, a bokáját körülfogó vékony aranylánc megcsillant a fényben. Hibbard észrevette, de nem mutatta.
- Nincs miért tovább maradnom, Mr. Hibbard. Molly holnap délután visszamegy a táborba, az én járatom pedig pár órával az övé után indul.
- Attól tartok, hogy ez meg fogja nehezíteni a dolgot. Az apja végrendelete egy kicsit bonyolult.
Az apja ismertette vele a végakarata részleteit még életének az előtt az utolsó hat hónapja előtt, amikor megállapították nála a hasnyálmirigyrákot. Phoebe tudta, hogy Bert értékpapírokat hagyott Mollyra, és Reed fogja örökölni apja imádott Starsát.
- Tudott róla, hogy az apjának az elmúlt években pénzügyi kellemetlenségei támadtak?
- Részletekbe menően nem. Nem beszéltünk túl gyakran.
Teljesen elhidegültek egymástól az elmúlt tíz évben, tizennyolc éves kora után egészen addig, amíg Phoebe Arturo halála után vissza nem tért az Államokba. Ezután hébe-hóba összefutottak, amikor Bert üzleti ügyben Manhattanbe utazott, de Phoebe már nem az a félénk, túlsúlyos lány volt, aki felett az apja zsarnokoskodott, és találkozásaik rendre parázs vitákba torkolltak.
Bár az apja szeretőket tartott és sztriptíztáncosnőket vett feleségül, saját kiszipolyozott gyermekkora miatt epekedett a tiszteletreméltóságra, és Phoebe életstílusa megalázta. Heves homofóbiás volt, és éppannyira a művészetek megvetője is. Gyűlölte azokat az újságcikkeket és magazinhíreket, amik alkalmanként megjelentek Phoebéről, és kijelentette, hogy a lánya bolondot csinál belőle az üzleti partnerei előtt a „hímringyó homokosokkal” való barátkozásával. Újra és újra megparancsolta Phoebének, hogy térjen vissza Chicagóba és legyen a fizetetlen házvezetőnője. Ha a szeretet motiválta volna az ajánlatát, Phoebe eleget tett volna a kérésének, de Bert egyszerűen csak irányítani akarta, ahogy mindenki mást maga körül.
A végsőkig kemény és meg nem alkuvó maradt, halálos betegségét furkósbotként használva, hogy emlékeztesse Phoebét, milyen csalódást jelent neki. Még azt sem engedte meg a lányának, hogy a halálos ágyánál meglátogassa Chicagóban, mondván, hogy nem akar semmiféle átkozott virrasztást. A legutolsó telefonbeszélgetésükkor azt mondta Phoebének, őt tartja élete egyetlen kudarcának.
Miközben Phoebe pislogott a szemébe újonnan toluló könnyek miatt, rájött, hogy Brian Hibbard még mindig beszél.
- …ezért az apja vagyona nem akkora, mint a nyolcvanas években volt. Úgy rendelkezett, hogy adjuk el a házat, a bevételből pedig növeljük a húga befektetési alapját. A lakását azonban legalább egy évig nem bocsáthatjuk piacra, így addig használhatják a húgával.
- Egy lakás? Nem tudtam róla.
- Nem messze a Stars Komplexumtól. Bert... ö... magáncélra tartotta fenn.
- A szeretőinek - jelentette ki Phoebe kereken.
- Igen, nos... Az elmúlt hat hónapban, a betegsége óta üresen állt. Sajnos a Starstól független ingatlanok közül csak ez a kettő az, amiket az apja megtartott. Mindemellett a pénzügyi helyzete mégsem teljesen egyszerű.
- Képtelenség. A futballcsapata milliókat érhet.
- Meglehetősen értékes, noha szintén anyagi gondokkal küzd. - Phoebe arckifejezése elárulhatta az érzéseit, mert a férfi így folytatta: - Nem szereti a futballt?
- Nem! - Phoebe túl szenvedélyesen válaszolt, és Hibbard kíváncsi pillantást vetett rá. Phoebe sietve legyintett egyet hanyagul. - Én inkább egy polgárnegyedbeli kiállításlátogató, Le Cirque-ben vacsorázó, színházi előadásokkal kísérletező típus vagyok. Én eszem tofut, Mr. Hibbard.
Phoebe véleménye szerint a megjegyzés átkozottul frappáns volt, de a férfi még csak el sem mosolyodott. - Hihetetlen, hogy Bert Somerville lánya nem kedveli a futballt.
- Botrányos, tudom - mondta Phoebe könnyed hangon. - De ez van. Allergiás vagyok az izzadtságra - az enyémre vagy bárki máséra egyaránt. Szerencsére az én szent unokabátyám, Reed mindig bőségesen izzad, így a családi futball-dinasztia továbbélhet.
Az ügyvéd tétovázott. Félreérthetetlenül boldogtalannak tűnt.
- Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű.
- Hogyhogy?
- Az apja pár hónappal a halála előtt új végrendeletet készített. Kitagadta Reedet az örökségből, rövid távon legalábbis.
Több másodperc eltelt, mire Phoebe megemésztette ezt a meglepő információt. Eszébe jutott, milyen nyugodtnak tűnt az unokatestvére a temetésen. - Reed nyilvánvalóan erről semmit nem tud.
- Próbáltam rávenni Bertöt, hogy mondja meg neki, de hasztalan. A társamnak és nekem jutott az a nem irigylendő feladat, hogy közöljük vele a hírt a ma esti találkozón. Nem fogja jó néven venni, hogy Bert ideiglenesen a lányára hagyta a csapatot.
- A lányára? - Phoebe a tinédzserre gondolt, aki az emeleten Dosztojevszkijt olvas, és elmosolyodott. - A húgom történelmet fog írni a profi futballban.
- Attól tartok, nem tudom követni.
- Hány tizenöt évesnek van saját NFL-csapata?
Hibbard rémültnek látszott. - Sajnálom, Miss Somerville. Hosszú napom volt, nem fejeztem ki magam egyértelműen. Az édesapja nem a húgára hagyta a csapatot.
- Nem?
- Ó, nem. Hanem magára.
- Micsoda?
- Magára hagyta a csapatot, Miss Somerville. Maga a Chicago Stars új tulajdonosa.

Aznap este, miközben apja ocsmány házának szobáit rótta, próbált imádkozni a falakon függő állattetemekért. És önmagáért, mert attól félt, hogy azon cinikus emberek egyikévé válhat, akik úgy ragaszkodnak a régi keserűségekhez, mint egy elásott csonthoz, amit örökké rághatnak.
Miért tetted ezt velem, Bert? Annyira irányítani akarsz, hogy még a sírból is térdre kényszerítesz az akaratod előtt?
Amikor Brian Hibbard bejelentette, hogy Bert ráhagyta a Starst, egy pillanatra olyan hihetetlen boldogság árasztotta el, hogy meg sem bírt szólalni. Nem a pénz, a hatalom, vagy amiatt, mert gyűlölte a futballt. Egyszerűen annak örült, hogy annyi év ellenségeskedés után az apja bebizonyította, hogy törődik vele. Emlékezett rá, hogy szédelegve ült és hallgatta, hogy az ügyvéd beavassa a részletekbe.
- Egészen őszintén, Miss Somerville, én nem értek egyet a feltételekkel, amikkel az édesapja magára ruházta a Stars tulajdonjogát. A partnerem és én is megpróbáltuk jobb belátásra bírni, de nem hallgatott ránk. Sajnálom. Mivel szellemi képességeinek teljes birtokában volt, sem ön, sem Reed nem támadhatja meg sikerrel a végrendeletet.
Phoebe üres tekintettel meredt a férfira. - Mire céloz? Milyen feltételekre?
- Említettem, hogy a tulajdonjog ideiglenes.
- Hogy lehet egy tulajdonjog ideiglenes?
- Félretéve a jogi nyelvet, a koncepció teljesen egyszerű. Ahhoz, hogy a magáé maradjon a csapat, a Starsnak meg kell nyernie az AFC-bajnokságot most januárban, aminek nagyon kicsi a valószínűsége. Ha nem nyerik meg, maga kap százezer dollárt, és a csapat Reed kezébe vándorol.
Még az, hogy ekkora összeg ütheti a markát, sem tudta megakadályozni, hogy el ne párologjon az öröme. Elszoruló szívvel döbbent rá, hogy az apja ismét manipulálta.
- Azt akarja mondani, hogy csak januárig enyém a csapat, utána pedig Reed kapja meg?
- Ha csak a Stras meg nem nyeri az AFC-bajnokságot, mely esetben a csapat örökre az öné marad.
Phoebe remegő kézzel söpörte ki arcából a haját. - Én... én nem is konyítok a futballhoz. Ez a győzelem... a Super Bowl?
Hibbard becsületére legyen mondva, türelmes magyarázatba kezdett. - Egy lépés választja el tőle. A National Football League két osztályra oszlik, az American Football Conference-re, az AFC-re, és a National Football Conference-re. Mindkét osztály két legjobb csapata küzd a bajnoki címért, és a győztesek találkoznak a Super Bowlban.
Phoebe biztos akart lenni benne, hogy jól érti. - Ahhoz, hogy megtartsam a tulajdonjogomat, a Starsnak ezt az AFC-bajnokságot kell megnyernie?
- Pontosan. És őszintén szólva, Miss Somerville, az esélye, hogy csak megközelítik, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Jó csapat, de a játékosok nagy része még fiatal. Két-három év múlva sikerülhet, de attól tartok, most nem. Pillanatnyilag a San Diego Chargers, a Miami Dolphins és természetesen a Portland Sabers, a tavalyi Super Bowl győztes vezeti az AFC-t.
- Bert tudta, hogy a Stars idén nem győzhet?
- Félek, hogy igen. A végrendelete kiköti, hogy csak akkor kaphatja meg a százezer dollárt, ha mindennap felveszi a munkát a Stars stadionjában, amíg a csapat tulajdonosa. Természetesen Chicagóba kell költöznie, de nem kell amiatt aggódnia, hogy nincs felkészülve egy profi futballcsapat vezetésére. Carl Pogue, a Stars ügyvezető igazgatója fogja ellátni a tényleges feladatot.
Tompa fájdalom terjedt szét Phoebe mellkasában, ahogy apja végrendelete világossá vált számára. - Más szóval nem leszek egyéb, mint egy báb.
- Carlnak nincs felhatalmazása aláírni a hivatalos papírokat. Ez a tulajdonos kötelezettsége.
Phoebe nem tudta leplezni hangjában a szomorúságot. - Mi vitte rá Bertöt ilyesmire?
Ekkor adta át neki Hibbard a levelet.

Drága Phoebe!

Amint tudod, téged tekintelek az egyetlen kudarcomnak. Éveken át nyilvánosan megaláztál azzal, hogy azokkal a buzikkal csavarogtál, de többé nem hagyom, hogy szembeszállj velem. Egyszer az életben azt fogod tenni, amit mondok. Ez a tapasztalat talán megtanít arra, mi a kötelesség és a fegyelem.
A futball férfit avat a fiúkból. Lássuk, nővé tud-e avatni téged.
Ne cseszd el ezt is!

Háromszor végigolvasta a pár sort, miközben az ügyvéd figyelte, és a gombóc a torkában mindannyiszor nagyobb lett. Bert eltökélte, hogy még a sírból is irányítani fogja. Azzal, ha kiszakítja Manhattanből, úgy gondolta, olyanná formálhatja, amilyennek ő akarta. Az apja mindig szeretett hazardírozni, és nyilvánvalóan arra a megállapításra jutott, hogy Phoebe pár hónap alatt nem tud nagy kárt tenni drágalátos csapatában. Végre megkapja, amit akart. A Stars Reed kezére fog jutni, miközben Phoebe úgy táncol majd, ahogy ő fütyül.
Azt kívánta, bárcsak el tudná hitetni magával, hogy Bertöt a szeretet és az aggódás motiválta. Akkor talán meg tudott volna bocsátani neki. De nagyon is jól tudta, hogy Bert semmit nem tud a szeretetről, csak a hatalomról.
Így apja házában járkált szobáról szobára aznap este, imádkozva az elhullott állatok és a szeretet nélkül felnövő kislányok lelkéért, miközben számolta az órákat, hogy mikor menekülhet el erről a helyről, ahol annyi boldogtalanság érte.
Peg Kowalszki, aki Bert házvezetőnője volt az utóbbi nyolc évben, egyetlen villanyt hagyott égve a ház hátsó részén végighúzódó hatalmas társalgóban. Phoebe az udvarra néző ablakokhoz lépett és próbálta kivenni az öreg juharfát, mely gyermekkorában a kedvenc búvóhelye volt.
Általában igyekezett elkerülni, hogy a gyermekkorára gondoljon, ma este azonban, miközben a sötétséget bámulta, nem tűnt olyan távolinak az az idő. Úgy érezte, mintha húzta volna valami a múltba, ahhoz a juharfához és egy rettegett, gyötrő hanghoz...
- Megvagy, Haspók. Gyere le! Ajándékot hoztam.
Phoebe gyomra bukfencet vetett Reed unokatestvére harsogó hangjára. Lenézett és látta, hogy a fiú lent áll az alatt a fa alatt, ami számára a mennyországot jelentette azon ritka alkalmakkor, amikor hazalátogatott. Másnap reggel kellett indulnia a nyári táborba, és eddig sikerült elkerülnie, hogy kettesben maradjon Reeddel, de ma nem vigyázott. Ahelyett, hogy a konyhában maradt volna a szakáccsal, vagy Addie-nek segített volna a fürdőszobákat takarítani, kimenekült a fák rejtekébe.
- Nem akarok ajándékot.
- Jobb lesz, ha lejössz. Megbánod, ha nem.
Reednek nem volt szokása az üres fenyegetés, és Phoebe réges-rég megtanulta, hogy nem tud védekezni ellene. Az apja dühös lett rá, ha panaszkodott, hogy Reed szekálta vagy megütötte. Bert azt mondta neki, hogy gerinctelen, és nem fogja megvívni helyette a csatáit. De tizenkét évesen, Reed két évvel volt idősebb nála és sokkal erősebb, Phoebe elképzelni sem tudta, hogyan harcolhatna ellene.
Fogalma sem volt, miért gyűlölte Reed ennyire. Lehet, hogy ő gazdag volt, míg Reed szegény, de Reed anyja nem halt meg fiatalon, ahogy az övé, és nem küldték bentlakásos iskolába. Reed és Ruth néni, Bert testvére egy téglaépítésű apartmanházban laktak két mérföldre a birtoktól, amióta Reed apja megszökött. Bert fizette a lakbért és pénzelte Ruth nénit, noha ennyire nem is kedvelte. Reedet viszont szerette, mert Reed fiú volt, volt érzéke a sporthoz, különösen a focihoz.
Phoebe tudta, hogy Reed fel fog mászni hozzá, ha ellenáll, és úgy döntött, biztonságosabb lesz szilárd talajon szembenézni vele. Félelemtől elszoruló szívvel kezdett leereszkedni a juharfán, két vaskos combja visszataszító, surrogó hangot adott, ahogy egymáshoz dörzsölődött. Remélte, hogy Reed nem néz be a rövidnadrágja alá. Mindig megpróbálta meglesni, megfogdosni, vagy mocskos dolgokat mondott a fenekéről, aminek Phoebe a felét sem értette.
Ügyetlenül leugrott a földre, zihálva lélegzett, mert nem volt könnyű lejönni.
Reed nem volt szokatlanul magas tizenkét éves fiú létére, viszont zömök, rövid, erős lábbal, széles vállal és dagadó mellkassal. A karja és a lába folyton varas és horzsolásos volt a sportolástól, a biciklibalesetektől és a verekedésektől. Bert szerette szemrevételezni Reed sérüléseit. Azt mondta, Reed „igazi fiú”.
Phoebe ellenben idomtalan és félénk volt, jobban érdekelték a könyvek, mint a sportok. Bert Hájpacninak nevezte és kijelentette, hogy az ötösökkel, amiket az iskolában szerez, semmire sem fogja vinni az életben, ha nem tanul meg kiállni magáért és szembenézni az emberekkel. Reed nem volt jó tanuló, de Bertöt nem érdekelte, mert Reed volt a sztárja a felsősök futballcsapatának.
Az unokatestvére szakadt narancssárga pólót, levágott szárú farmert és elnyűtt tornacipőt viselt, pontosan olyan gyűrött játszóruhát, amilyet Phoebe szeretett volna hordani, ha az apja házvezetőnője hagyta volna. Mrs. Mertz Phoebe minden ruháját egy drága gyerekboltban vásárolta, és mára fehér rövidnadrágot, mely hangsúlyozta kerek hasát, és egy ujjatlan pamuttopot tett ki neki, aminek az elején egy hatalmas eper volt, és hónaljban szorított.
- Ne mondd, hogy soha nem tettem veled jót, Haspók. - Reed felmutatott egy puhakötésű könyv borítójánál alig nagyobb, vastag fehér papírt. - Találd ki, mi ez!
- Nem tudom - felelte Phoebe óvatosan, eltökélve, hogy nem sétál bele, bármilyen vermet ásson is neki Reed.
- Egy fénykép az anyádról.
Phoebe szíve nagyot dobbant. - Nem hiszek neked.
A fiú megfordította, és Phoebe látta, hogy valóban egy fénykép, bár Reed ahhoz túl rövid időre villantotta fel, hogy egyebet is kivegyen rajta egy szép női arc halvány képénél.
- Anyám lomosfiókjának a mélyén találtam - mondta Reed türelmetlenül hátrasöpörve szemöldökére csimbókokban lógó vastag, sötét frufruját.
Phoebe lába elgyengült, és tudta, hogy még soha semmit nem akart ennyire az életben, mint ezt a fényképet. - Honnan tudod, hogy ő van rajta?
- Megkérdeztem anyámat. - Reed, kezéből védfalat formálva nézte a képet, úgy, hogy Phoebe ne lássa. - Igazán jó kép, Haspók.
Phoebe szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt, Reed észreveszi. Szerette volna kikapni a kezéből, de türtőztette magát, mert fájdalmas tapasztalatból tudta, hogy Reed egyszerűen karnyújtáson kívülre tartaná tőle, ha megpróbálná.
Csak egyetlen képe volt az anyjáról, és azt olyan messziről fotózták, hogy nem lehetett látni az arcát. Az apja soha nem mondott róla többet annál, hogy egy ostoba szőke liba volt, akin remekül állt a tanga, és milyen kibaszottul kár, hogy Phoebe nem az alakját örökölte tőle, hanem az eszét. Phoebe volt mostohája, Cooki szerint, akitől az apja tavaly elvált, miután másodjára is elvetélt, Phoebe anyja nagy valószínűség szerint nem volt olyan rossz, mint amilyennek Bert beállította, csak Berttel volt nehéz együttélni. Phoebe kedvelte Cookit. Rózsaszínre festette ki Phoebe lábujján a körmöt, és izgalmas történeteket olvasott fel neki a való életről a Vallomások című folyóiratból.
- Mit adsz cserébe érte? - kérdezte Reed.
Phoebe tudta, nem engedheti, hogy Reed lássa, milyen értékes számára a fénykép, különben minden szörnyűséget el fog követni, hogy meg ne szerezhesse. - Már rengeteg képem van róla - hazudta -, miért adnék érte bármit?
Reed maga elé tartotta. - Rendben. Akkor el is téphetem.
- Ne! - Phoebe odaugrott, a tiltakozás kicsúszott a száján, mielőtt megállíthatta volna.
A fiú sötét szeme összeszűkült a ravasz diadalittasságtól, és Phoebe úgy érezte, mintha egy acélcsapda éles állkapcsai zárultak volna össze rajta.
- Mennyire kell?
Phoebe remegni kezdett. - Csak add ide!
- Vesd le a nadrágod és odaadom!
- Nem!
- Akkor összetépem. - Reed az ujjai közé csippentette a kép tetejét, mintha ketté akarná tépni.
- Ne! - Phoebe hangja remegett. Az arca belső felébe harapott, de nem tudta megakadályozni, hogy könnyek ne lepjék el a szemét. - Neked nem kell, Reed. Kérlek, add ide.
- Már mondtam, mit kell tenned érte, Hájpacni.
- Nem. Megmondalak apámnak.
- Én pedig megmondom neki, hogy egy felfuvalkodott kis hazug vagy. Mit gondolsz, melyikünknek fog hinni?
Mindketten tudták a választ. Bert mindig Reed pártjára állt.
Egy könnycsepp pottyant le Phoebe álláról a pamut felsőjére, amőba alakú foltot hagyva az eper levelén. - Kérlek.
- Vesd le a nadrágod, különben összetépem!
- Ne!
Reed egy kis hasítékot szakított a kép felső szélébe, Phoebe pedig nem tudta visszafojtani nyomorúságos zokogását.
- Vesd le!
- Kérlek, ne! Kérlek!
- Megteszed, bőgőmasina? - Reed továbbszakította a képet.
- Igen! Hagyd abba! Hagyd abba, megteszem.
A fiú leengedte a képet. Phoebe a könnyein át látta a csipkézett szakadást a kép felső szélén.
Reed tekintete lefelé siklott rajta, és megállapodott azon a ponton, ahol a lába összeért, a titokzatos helyen, ahol néhány aranyszőrszál kezdett nőni.
- Siess, mielőtt jön valaki!
Phoebe torkában borzalmas hányinger kelt. Kigombolta a gombot a rövidnadrágja oldalán. Könnyek égették a szemét, miközben a cipzárral vacakolt.
- Ne tedd ezt velem! - suttogta. A szavak elcsuklottak,mintha a szája tele lett volna vízzel. - Kérlek. Csak add ide a fényképet!
- Azt mondtam, siess. - Reed nem is nézett az arcára, csak a lába közét bámulta.
A rossz íz Phoebe szájában egyre émelyítőbb lett, ahogy lassan letolta a rövidnadrágot a hasáról, a combjáról, és hagyta leesni. Ferde nyolcasként tekeredett a bokájára. Fázott a szégyentől, miközben ott állt sárgarózsás kék pamutbugyiban a fiú előtt.
- Most már add ide! - könyörgött.
- Előbb vesd le a bugyidat!
Phoebe próbált nem gondolni rá. Próbálta egyszerűen lehúzni a bugyiját, hogy megkaphassa az anyja fényképét, de a keze nem mozdult. Állt Reed előtt, könnyek csorogtak az arcán, rövidnadrágja béklyójában dundi bokája körül, és tudta, képtelen rá, hogy megmutassa ott magát az unokatestvérének.
- Nem tudom megtenni - suttogta.
- Csináld! - Reed apró szeme elsötétült a dühtől. Phoebe zokogva megrázta a fejét.
A fiú rondán rángatózó szájjal ketté, majd még ketté tépte az értékes fényképet, mielőtt hagyta, hogy darabjai a földre hulljanak. Megtaposta a cipője sarkával és elrohant a ház felé.
Phoebe a rövidnadágjában bukdácsolva, vakon botorkált a megsemmisített fényképhez. Miközben térdre rogyott, távol ülő, mandulavágású szempárt pillantott meg, pontosan olyat, mint az övé. Borzongva kapkodott levegő után és nyugtatgatta magát, hogy nincs semmi baj. Kisimítja és újra összeragasztja.
Remegő kézzel rakta a helyére a négy gyűrött részletet, előbb a felső sarkokat, aztán az alsókat. Csak miután összeállította a fényképet, látta meg Reed végső bosszúját. Egy vastag fekete bajszot, amit tintával anyja puha felső ajka fölé mázolt.
Ez huszonhárom évvel ezelőtt történt, Phoebe mégis még mindig érezte mellkasában a szorítást, miközben ott állt az ablaknál és kifelé bámult az udvarra. Gyermekkora minden anyagi luxusa sem tudta kárpótolni azt, hogy Reed erőszakoskodásának és az apja megvetésének árnyékában kellett élnie.
Valami a lábához ért, lenézett és látta, hogy Mici bámul fel rá rajongó tekintettel. Letérdelt, hogy felvegye, aztán magához szorította és a szófához vitte, ahol leült és Mici puha fehér szőrét kezdte simogatni. A sarokban állóóra ketyegett. Tizennyolc éves korában az apja dolgozószobájában állt. Mici bóbitájába temette rózsaszín lakkos körmeit, és arra a borzalmas augusztusi estére emlékezett, amikor a világnak vége lett.
A mostohaanyja, Lara látogatóba vitte az anyjához a két hónapos Mollyt Clevelandbe. Phoebe tizennyolc éves volt, otthon csomagolt, első évfolyamos lett a Mount Holyoke-on. Normális esetben nem hívták volna meg a Northwest Illinois State futballcsapat partijára, de azt Bert tartotta a házban, így ő is részt vett rajta. Akkoriban Bert még nem vette meg a Stars franchise-t, és a Northwest futballcsapat volt a rögeszméje. Reed játszott a csapatban, és Bert bőkezű tőkehozzájárulása roppant tekintélyes véndiákká tette.
Phoebe várakozással vegyes félelemmel nézett az esti parti elébe. Bár gyermeki kövérségének nagy része elenyészett, még mindig zavarta az alakja, és buggyos, ormótlan ruhákat viselt, hogy elrejtse telt mellét. A Reeddel és az apjával kapcsolatos tapasztalatai gyanakvóvá tették a férfiakkal szemben, ugyanakkor akaratlanul arról álmodozott, hogy valamelyik népszerű fickó észrevegye.
A parti kezdetén a háttérbe húzódva próbált észrevétlen maradni. Amikor Craig Jenkins, aki Reed legjobb barátja volt, odalépett hozzá, hogy felkérje táncolni, alig bírt bólintani. A sötéthajú, jóképű Craig a Northeast sztárjátékosa volt, és Phoebe azt sem gondolta volna a legmerészebb álmaiban sem, hogy a férfi észreveszi, nemhogy átöleli a vállát, amikor a zene véget ért. Kezdett ellazulni. Még egy számot táncoltak. Phoebe flörtölt egy kicsit, s nevetett Craig viccein.
Aztán minden rosszra fordult. Craig túl sokat ivott, és megpróbálta megfogni a mellét. Ő tiltakozott, de a férfi meg se hallgatta. Egyre aggresszívebbé vált, Phoebe pedig kirohant a szakadó esőbe, hogy elrejtőzzön a medence tisztítófelszereléseit őrző bádograktárban.
Itt talált rá Craig és itt erőszakolta meg a fülledt, forró koromsötétségben.
Utána Phoebe elkövette azt a hibát, amit a legtöbb áldozat. Kábultan és vérezve vonszolta be magát a fürdőszobába, ahol hányt, majd egy kád égetően forró vízben lesikálta magáról a férfi megbecstelenítésének nyomait.
Egy óra múlva zokogva és összevissza zagyválva szorította sarokba Bertöt a dolgozószobájában, ahová az egy kubai szivarért ment. Máig nem felejtette el, ahogy az apja hitetlenkedve végigszántott ujjaival acélszürke kefehaján és őt tanulmányozta. Abban a bő szürke melegítőben állt előtte, amibe a kádból kiszállva bújt bele, és soha nem érezte magát még ilyen sebezhetőnek.
- Azt akarod bemesélni nekem, hogy egy olyan srác, mint Craig Jenkins annyira nőhiányban szenved, hogy meg kellett erőszakolnia téged?
- Így igaz - suttogta Phoebe, alig tudva kipréselni a szavakat elszorult torkán.
A szivarfüst piszkos szalagként tekergett Bert feje körül. Összevonta bozontos, őszülő szemöldökét. - Ugye ez csak egy újabb szánalmas kísérlet arra, hogy sajnáltasd magad? Tényleg azt hiszed, hogy derékba fogom törni annak a fiúnak a futballkarrierjét, csak mert te feltűnési viszketegségben szenvedsz?
- Nem erről van szó! Megerőszakolt!
Bert méltatlankodva felhorkantott, majd kidugta a fejét az ajtón, hogy Craigért szalasszon, aki pár perc múlva meg is érkezett Reed kíséretében. Phoebe könyörgött az apjának, hogy küldje el Reedet, de Bert nem tette, az unokatestvére pedig ott állt a szoba szélén egy sörösüvegből kortyolgatva, hallgatva, ahogy akadozva megismétli a történetét.
Craig hevesen tagadta Phoebe vádjait, és olyan meggyőzően, hogy még maga Phoebe is hitt volna neki, ha nem tudja az igazat. Anélkül, hogy az apjára nézett volna, tudta, hogy vesztett, és amikor Bert megparancsolta, hogy soha többé ne említse az esetet, Phoebében meghalt valami.
Másnap megszökött, el akart menekülni az elől, ami az ő szégyene lett. Az egyetemi folyószámláján elég pénz volt arra, hogy Párizsba menjen, oda, ahol Arturo Floresszal megismerkedett és az élete örökre megváltozott.
Az apja talpnyalói többször is meglátogatták az Arturéval töltött időszak alatt, hogy közvetítsék Bert fenyegetőzéseit és hazarendelését. Kitagadták az örökségből, amint az első meztelen portré kiállításra került.
Hátrahajtotta a fejét a kanapén és magához szorította Micit. Bertnek végre sikerült rákényszerítenie az akaratát. Ha nem azt teszi, amit az apja diktál, soha nem fogja megkapni a százezer dollárt, a pénzt, amiből egy kis saját galériát nyithat.
Te vagy az egyetlen, amiben kudarcot vallottam, Phoebe. Az egyetlen átkozott kudarcom.
Ekkor Phoebe makacsul összeszorította az állát. A pokolba az apjával, a százezer dollárjával és a Chicago Starsszal! Attól, hogy Bert felállította a játékszabályokat, neki még nem kell aszerint játszania. Talál rá más megoldást, hogy előteremtse a galéria megnyitásához szükséges pénzt. Úgy döntött, szaván fogja Viktort, és elutazik pihenni a férfi Montauk melletti nyaralójába. Ott az óceán partján majd végre elűzi a múlt kísérteteit.



3.

Ezt nem lehet másképp nézni, Jég - mondta Tully Archer Dan Calebow-nak, pusmogva, mintha a szövetségesek kémei lettek volna, akik Grünewaldon találkoztak, hogy katonai titkokat cseréljenek. - Akár tetszik, akár nem, a szőke tyúk a góré.
- Bertnek elment az esze. - Dan mogorván a pincérre nézett, aki újabb tálca pezsgőt hozott, majd sietve távozott. Dan utálta a pezsgőt. Nem csak az ízét, ami nőknek való volt, hanem azt is, ahogy azok a csacska poharak az ő harcok nyomait viselő kezében mutattak. De még a pezsgőnél is jobban gyűlölte a gondolatot, hogy azé a döglesztő testű szőke tyúké lett az ő futballcsapata.
A két edző a Sears Tower hatalmas kilátóteraszán állt, melyet a United Negro College Fund javára rendezett jótékonysági estre lezártak a látogatók előtt. A plafontól a mennyezetig érő ablakokban visszatükröződtek a rácsos boltívek körül elrendezett virágkompozíciók, a Chicago Symphony fafúvós kvintettje Debussyt játszott. Minden sportágból vegyültek el csapattagok a helyi médiaszemélyiségek, politikusok és a városban tartózkodó számos filmsztár között. Dan minden olyan eseményt gyűlölt, amihez szmokingot kellett húzni, de ha jó ügyet szolgált vele, kénytelen-kelletlen rávette magát.
Az Alabamai Egyetem Bíbor Folyójának irányítójaként kezdve a pályafutását, s Calebow pályán belül és pályán kívül olyan hőstetteket hajtott végre, amik legendássá váltak. Profiként vérszomjas, erőszakos, agresszív barbár volt. Megdolgozott az irányító posztért, nem a két szép szeméért kapta, és még a legbecstelenebb védőjátékos sem tudta megfélemlíteni, mert minden Dan Calebow-val való találkozás azt sejtette, hogy vagy erősebb a másik fickónál, vagy okosabb. Akárhogy is, győzni akart.
A pályán kívül ugyanilyen agresszív volt. Többször letartóztatták csendháborításért, magántulajdon rongálásáért és a karrierje korai időszakában kábítószer-birtoklásért.
Az évek számának előrehaladtával némely dolgokban bölcsebb lett, másokban azonban nem, és azon kapta magát, hogy a legújabb illinoisi képviselőasszonyt bámulja, ahogy ott áll Tully mögött a hivatalosan öltözött emberek gyűrűjében. Azoknak a fekete estélyieknek az egyikét viselte, amik egyszerűnek tűntek, de valószínűleg többe kerültek, mint egy új Ping szett. Világosbarna haját sima bársonycsokorral fogta össze a tarkóján. Gyönyörű volt és kifinomult. Jókora feltűnést is keltett, és Calebow nem mulasztotta el észrevenni, hogy azon kevesek közé tartozik a társaságban, akikkel nem állt szóba. Odalépett hozzá viszont egy harsány barna, szűk ezüstruhában. Hátat fordítva Tullynak olyan vastagon bekent szempillák mögül mérte végig, hogy Dan csodálkozott, hogy még tud pislogni.
- Magányosnak tűnsz, edző. - A lány megnyalta a száját. - Láttalak játszani a Cowboyok ellen, közvetlenül a visszavonulásod előtt. Aznap meg voltál vadulva.
- Én minden nap olyan vad vagyok, drágám.
- Pontosan ezt hallottam. - Calebow érezte, hogy a lány keze a zakója zsebébe csúszik, és tudta, hogy telefonszámot hagyott ott. Próbált visszaemlékezni, hogy kiürítette-e a zsebeit azóta, hogy utoljára viselte ezt a szmokingot. A lány sokat ígérő nedves mosollyal távozott.
Tully már annyira hozzászokott, hogy a Dannel folytatott beszélgetését ragadozó nők zavarják meg, hogy úgy folytatta, mintha félbe sem szakították volna. - Bosszant ez az egész. Hogy engedhette Bert, hogy ez megtörténjen?
Dant annyira felháborította, amit Phoebe Somerville tett a futballcsapatával, hogy nem is akart rágondolni, ha nem volt körülötte valami, amit összetörhetett. Elterelte a figyelmét azzal, hogy keresni kezdte szemével a gyönyörű képviselőasszonyt, s az egyik chicagói tisztviselővel társalogva találta meg. Az asszony arisztokrata vonásai higgadtak voltak, mozdulatai mesterkéltek és elegánsak. Tetőtől talpig a társasági elit szereplője, nem az a fajta, akit Calebow lisztes orral vagy egy csecsemővel a karján el tudott volna képzelni. Elfordult. Elérkezett ahhoz a ponthoz az életben, amikor pontosan egy lisztes, sütő-főző, gyereket csináló nőre vágyott.
Több évnyi tivornyázás, mint amennyit számon tudott volna tartani, és egy házasság után, ami óriási baklövésnek bizonyult, Dan Calebow komoly megállapodó hangulatban volt. Harminchét éves korára gyerekekre vágyott, annyira, hogy tele legyen velük a ház, és egy nőre, akit jobban érdekel a pelenkacsere, mint hogy átvegye a Chryslert.
A határán állt annak, hogy új életet kezdjen. Soha több karrierista nőt, soha több cicababát, soha több szexbombát. Egy vidéki nőt keresett, aki élvezi, ha egy csöppség összekócolja a haját, egy nőt, aki szerint a legdivatosabb öltözék egy farmernadrág és egy régi pulóver az övéi közül, egy hétköznapi nőt, aki után nem fordulnak meg és akiért nem őrülnek meg a férfiak. S ha egyszer elkötelezi magát, a kalandozás időszakának vége. Az első feleségét sem csalta meg, az utolsót sem fogja.
Tully Archer még mindig a Phoebe Somerville-témát rágta mellette. - Tudod, hogy nem szeretek senkiről sem rosszat mondani, különösen nem a gyengébbik nemről, de az a szőke tyúk „cukorfalatnak” nevezett. A fenébe, Jég! Egy ilyen emberhez egyszerűen nem illik egy futballcsapat.
- Igazad van.
Tully Télapó arca összeráncolódott, mint egy kisbabáé. -Uszkárja van, Dan. Mindketten tudjuk, hogy a Bears edzői folyamatosan harcolnak Mike McCaskey-val, de a fenébe, legalább nem egy olyan tulajdonosnak dolgoznak, aki egy francia uszkárral járkál. Én mondom neked, kerülöm őket a temetés óta. Fogadni mernék, hogy majd kipukkadnak, úgy röhögnek rajtunk.
Ha Tully egyszer felhúzta magát, nehéz volt leállítani és továbbmenni a következő témára. Dan észrevette, hogy a képviselőasszony utat tör magának a lifthez, talpnyalók veszik körül, ahogy távozik. Calebow az órájára nézett.
- Ez valószínűleg egy átmeneti év lesz a számunkra, Jég - mondta Tully. - Bert tavaly novemberben kirúgta Brewstert, és felvett téged vezetőedzőnek. A B terv bevált, jobban működött, mint vártuk, és pár meccset még nyertünk is a szezon végén. De ki gondolta volna, hogy Carl Pogue felmond, és Ronald lesz a felelős a működtetésért?
Egy ideg ugrált Dan álla sarkában.
Tully megrázta a fejét. - Phoebe Somerville és Ronald McDermitt, a Stars új tulajdonosa és helyettes ügyvezető igazgatója. Én mondom, Jég, még Vince Lombardi is nevet rajtunk, és csak gondolj bele, hány éve halott.
Csend állt be közéjük, ahogy mindkettőjük gondolatai egyaránt gyászos útra terelődtek. A Bert temetése óta eltelt hat hétben Phoebe eltűnt, a csapat ügyei holtpontra jutottak, mert nem volt senkinek felhatalmazása, hogy aláírja a szerződéseket. Amikor nem találták, Carl Pogue, a Stars ügyvezető igazgatója csalódottságában felmondott, aztán elfogadott egy állást a megbízott irodájában. Most Donald McDermitt, aki Carl Pogue asszisztense volt, lett a Stars helyettes igazgatója, teljessé téve a katasztrófa krónikáját.
Bert végrendeletének feltételei kiszivárogtak a sajtóba, óriási meglepetést okozva. Mint mindenki más, Dan is azt feltételezte, hogy Bert azonnal Reedre fogja hagyni a Starst, nem csupán a szezon végén. Bár Reed Chandler jó hírnévnek örvendett a közösségben, Dan minden hájjal megkentnek tartotta, és nem várta kitörő örömmel, hogy neki dolgozhasson. Most azonban bármit megadott volna érte, hogy Reedet lássa Bert régi irodájában ülni.
- Howie említette, hogy megpróbáltad felvenni a kapcsolatot Ray Hardestyvel. Ugye nincs lelkiismeret-furdalásod, Dan, amiért végül hagytad, hogy elküldjem?
Dan megrázta a fejét, jóllehet még mindig bántotta a dolog. - Meg kellett tennünk.
- Úgy van. Több edzésről hiányzott, mint amennyin részt vett, és kizárt dolog volt, hogy átmenjen a drogteszten.
- Tudom. - Az olyan fickók, mint Ray Hardesty, semmit sem tanultak Lyle Alzado szteroid-túladagolás okozta halálából. Dan tudta, hogy Tullynak igaza volt, amikor ragaszkodott hozzá, hogy tiltsák ki a csapatból Rayt, és már akkor meg kellett volna tenni, amikor Rayt elkapták és abban az évben másodjára is letartóztatták ittas vezetésért. Ehelyett húzta az időt és több utolsó esélyt adott a Stars veterán szélső védőjének, mint bárki másnak adott volna. Hardesty kiválóan játszott, amíg nyakló nélkül inni és kábítószerezni nem kezdett, és Dan ki akarta meríteni az összes lehetőséget. Mindent megtett, hogy elvonóra küldje Rayt. Rongyosra koptatta a száját, hogy jelenjen meg időben az edzéseken és legalább tegyen úgy, mintha követné a szabályokat, de Ray az utcasarki patikusán kívül nem hallgatott senkire.
Tully az inge nyakát rángatta. - Tudsz róla, hogy Ronald félrevont pár nappal Carl felmondása után, és kérte, hogy gyakoroljak nagyobb nyomást rád, hogy eltiltsuk Hardestyt?
Dan majdnem annyira gyűlölt a Stars helyettes igazgatójáról beszélni, mint az új tulajdonosról. - Miért nem jött Ronald személyesen hozzám?
- Halálosan fél tőled. Amióta megruháztad az öltözőben.
- Feldühített.
- Ronald soha nem volt több, mint Carl kifutóhúja. - Tully megrázta a fejét. - Mindenki tudja, hogy csak azért kapta meg az állást, mert Bert tartozott az apjának egy szívességgel. Tudom, hogy Bert soha nem engedte volna át a lányának a Starst, ha sejtette volna, hogy Carl fel fog mondani. Ronald egy beszari alak, Jég. Meséltem már, hogyan tréfálta meg Bobby Tom edzés után a múlt szezonban, amikor Ronald kijött a pályára? Tudod, Bobby Tom milyen. Azt mondta a hecc kedvéért: „Hé, Ronnie, kéne egy új szélső elkapó”. Azzal odadobta neki a labdát, de tényleg finoman, alig öt méterről. Ronald mindenesetre felemelte a karját, hogy elkapja, és összezúzta az ujját. Rázni kezdte a kezét, mintha áramütés érte volna. Bobby Tom majd kipukkadt a nevetéstől. Hogy tiszteljen az ember egy olyan helyettes igazgatót, aki még egy ilyen ívelt labdát sem tud elkapni?
Tully monológját az egyik éppen szóban forgó személy szakította félbe, a Stars tavalyi kezdő szélső elkapója, Bobby Tom Denton. Bobby Tom szeretett öltözködni, és makulátlanul szabott fekete szmokingját zsabós fehér frakking, csillogó ezüst csokornyakkendő, gyíkbőr cipő és egy hatalmas fekete Stetson tette teljessé.
Amennyire mindenki tudta, az egyetlen alkalom, amikor Bobby Tom levette a Stetsonját, az volt, amikor sisakot húzott. Seregnyi barátnőinek egyike azt nyilatkozta a National Enquirer-nek, hogy még szeretkezés közben sem vált meg tőle. A hírt azonban gyanakvással fogadták, ugyanis azt is nyilatkozta az Enquirer-nek, hogy Bobby Tom Roy Orbison törvénytelen gyermeke, mely kijelentés fölöttébb felzaklatta Bobby Tom anyját annak ellenére, hogy bárki, aki valaha is hallotta Bobby Tomot énekelni, tudhatta, hogy ez egy hazugság.
Bobby Tom megbillentette Stetsonját Tully és Dan felé. - Edző. Edző.
Dan bólintott. - Bobby Tom.
A szélső elkapó Tullyhoz fordult. - Hé, edző, mit gondol? Az a vöröshajú azt mondta, hogy minden barátnője szerint én vagyok a liga legvonzóbb szélső elkapója. Magának mi a véleménye? Gondolja, hogy a profilom jobb, mint Tom Waddle-é?
Tully a szélső elkapó profilját szemlélte, miközben komolyan eltöprengett a kérdésen. - Nem tudom, Bobby Tom. Waddle orra egyenesebb.
Bobby Tom hajlamos volt hadat üzenni annak, aki megkérdőjelezte a jóképűségét, és a ma este sem volt kivétel. - Valóban? Csak hogy tudja, a vörös azt mondta, úgy nézek ki, mint az a színész... hogy is hívják? Christian Slater. - Összevonta a szemöldökét. - Tudja valamelyikük, ki az a Christian Slater?
Egyikük sem tudta.
Bobby Tom egy pillanatra zavarodottnak tűnt. Aztán elragadott egy pezsgőspoharat egy arra járó pincértől, és elvigyorodott. - Nos, egy dolgot bizton állíthatok róla. Átkozottul jóképű fickó.
Mindannyian nevettek. Dan kedvelte Bobby Tomot pályán kívül, de méginkább a pályán. Az egyik legjobb szélső elkapó volt, akivel az évek során találkozott, volt vér a pucájában, volt esze és olyan finom keze, hogy nem is lehetett hallani a labda puffanását, amikor elkapta. Amije nem volt, az egy új aláírt szerződés, ami arra a megfontolásra késztette Dant, hogy megfojtson egy bizonyos szőke tyúkot.
Bert éppen akkor halt meg, amikor befejezte Bobby Tom cápaügynökével a tárgyalásokat. Most Phoebe Somerville-en kívül, akinek az üzenetrögzítője azt jelentette, hogy vakáción van és nem elérhető, nem volt senki más a Stars szervezetében, akinek jogosítványa lett volna aláírni a végső szerződést.
De nem Bobby Tom volt Dan egyetlen, aláírt szerződéssel nem rendelkező játékosa. Volt egy Darnell Pruitt nevű támadó, aki félelmetesen jó volt, és egy fiatal söprögető, aki a tavalyi szezonban ügyetlen tapogatózásba kényszerítette a Starst. Hétvégén egyikük sem fog Meadowlandbe utazni a Stars negyedik előszezoni mérkőzésére a Jets ellen. S ha hamarosan nem történik valami, egyikük sem fog pályára lépni két hét múlva, a szezon nyitómeccsén.
Az eltűnt tyúknak köszönhetően Dan Calebow abban a veszélyben volt, hogy elveszíti a liga három legígéretesebb játékosát. Ismerte, hogy működik az NFL, és nem kellett hozzá kristálygömb, hogy tudja, tucatnyi csapattulajdonos várt nyitott csekkfüzettel és csorgó nyállal a színfalak mögött abban a reményben, hogy a három játékosnak el fog fogyni a türelme egy olyan csapattal szemben, amelyik rohamléptekben válik nevetségessé.
Az apja derékszíjának csípései fiatalon megtanították Dannek, hogy az életben csak a győzelem számít. Mindig agresszív játékos volt, letarolt bárkit, aki az útjában állt, és most ígéretet tett magának. Ha valaha a keze közé kerül egy bizonyos buta tyúk, olyan leckét ad neki, amit nem egyhamar fog elfelejteni.
- Hello, edző, Melanie vagyok.
Bobby Tom tekintete végigpásztázott a formás fiatal szépségen, aki csak Dant nézte. Az ifjú szélső elkapó megrázta a fejét. - A fenébe, edző. Több nője van, mint nekem.
- Fejhossznyi előnnyel indultam, Bobby Tom. De utol fogsz érni. - Dan átölelte a lányt. - Mit is mondtál, drágám, hogy hívnak?

Dan akkor hallotta meg a szirénát, amikor ahhoz a ponthoz ért az Eisenhower gyorsforgalmi úton, ahonnan az East West Tollway balra ágazott. Egy órával ezelőtt faképnél hagyta Melanie-t a recepciónál, és miközben belenézett a visszapillantó tükörbe, hálát adott, hogy maga mögött hagyta az ivást.
Lehúzódott piros Ferrari 512 TR-jével. Az autó túl kicsi volt neki, de elviselte, hogy nem fért el a lába, mert a Testarossa volt a legszebb gépkocsi a világon. Azért kétszázezer dollárt adni egy kocsiért, amikor emberek aludtak az utcán, szemérmetlenség is, így miután megvette, ugyanekkora összegről állított ki egy csekket a kedvenc alapítványának. Az évek során több pénzt adományozott, mint amennyit költött, amit az egyetlen helyes cselekedetnek tartott, tekintve, hogy milyen gazdag volt.
Mire a motoros rendőr a kocsi sofőroldalára ért, Dan leengedte az ablakot. A rendőr már megnézte a Testarossa jellegzetes „JÉG 11” hivalkodó rendszámát.
A férfi a kocsi vászontetejére támasztotta a könyökét és lehajolt. - Jó estét, edző.
Dan bólintott.
- Gondolom, siet.
- Mennyivel meszelt le?
- Nyolcvanhéttel hajtott el Mannheimnél.
Dan elvigyorodott és rácsapott a kormányra. - A fenébe, szeretem ezt a kocsit. Pedig vissza is fogtam. Ma este tele vannak az utak őrültekkel.
- Jól mondja. - A rendőr pár másodpercig az autót csodálta, mielőtt visszafordult Danhez. - Mit gondol, hogy fognak szerepelni a hétvégén a Jets ellen?
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk.
- Bobby Tom aláírta már a szerződést?
- Félek, hogy nem.
- Kár. - A rendőr elvette a kezét. - Azért sok szerencsét. És csínján azzal a gázpedállal, rendben, edző? Van pár srác ma este szolgálatban, akik még mindig orrolnak magára amiatt a sneak miatt, amit tavaly a Browns elleni vesztes meccsen elrontottak.
- Kösz a figyelmeztetést.
Majdnem hajnali egy volt, mikor Dan visszaállt a gyorsforgalmi útra. A szmokingját már levetette, és miközben átváltott a bal sávba, lerángatta a csokornyakkendőjét és meglazította az inge nyakát.
A bűnlajstroma ellenére kedvelte a rendőröket. Azóta támogatták, hogy tizenkét évesen, zöldfülűként sört lopott és elkapták. Tuscaloosában, amikor a Folyónál játszott, a rendőrség sokkal többet tett, hogy a helyes útra terelje, mint az apja. Egyiküknek még a főiskolai tanulmányok fontosságáról is sikerült meggyőznie egy este, miután a zsaruk feloszlattak egy verekedést Dan és néhány auburni elit srác között egy Wooden Dick’s nevű bárban.
- Van eszed, fiam. Mikor akarod végre használni?
A zsaru majdnem egész este tömte a fejét, és elgondolkodtatta a hosszú távú terveiről. A futball volt Dan útlevele a szegénységből, amiben felnőtt, de a rendőr ráébresztette, hogy örökké nem fog tudni játszani.
Az elkövetkezendő szemeszterek alatt fokozatosan cserélte le testnevelés és formatervezés óráit pénzügyi, matematikai és kereskedelmi kurzusokra. A második év végére a túl sok éjszakai tivornyázás ellenére jól megfelelt a főiskolai tanterv követelményeinek. A legnagyobb elégtétel az volt számára a ‘Bamán, amikor rájött, hogy nemcsak tehetséges sportoló, hanem eszes is.
A Cermak Roadnál letért Oak Brook szétterjedt városrészébe, és addig kanyargott a széles utcákon, míg meg nem pillantotta jobb oldalon a kisáruházat. Beállt a parkolóba, leállította a motort és kiszállt a kis fényes kocsiból.
Öten voltak a boltban, de csak két nő. Az egyik egy festett vörös, akit azonnal elvetett. A másik túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ilyen későn egy 7-Elevenben legyen. A pult mellett állt rágógumit rágva és a csokis tekercseket szemlélte. A frufruja fel volt tupírozva, de a haja többi részét hátrafogta az arcából a feje búbjára egy ezüstcsattal. Bár meleg, párás este volt, mindkét kezét egy középiskolai egyenkabát zsebébe dugva tartotta, melynek bal mellén „a középiskolai válogatott szurkolólányai” kézírásos felirat volt olvasható.
Látta, hogy Dan közeledik, álla megállt rágás közben. Az iskoladzseki alól a testhezálló spandex miniszoknya pár entije kukucskált ki. A lába vékony és csupasz volt, fekete lapos talpú cipőbe bújtatott. Amikor Dan megállt előtte, észrevette, hogy túl sok sminket visel, ahogy a fiatal lányok olykor.
- Ismerem magát - szólalt meg a lány.
- Valóban?
- Aha. - A lány három gyors pattogót rágott, ideges volt, de nem vihorászott. - Maga a Stars futballedzője. Dan... ööö... Mr. Calebow.
- Úgy van.
- Én Tiffany vagyok.
- Ne mondd!
- Sokszor láttam a tévében.
- Hány éves vagy, galambom?
- Tizenhat. - A lány tekintete korát meghazudtoló érettséggel kezdett vándorolni Danen. - Maga csinos.
- Te pedig egész felnőttnek látszol a korodhoz képest.
- Tudom. - A lány pár pillanatig a rágóján dolgozott, aztán a cipője orrát bámulta. - Ma este nincs nálunk otthon senki. Hazajön velem, Mr. Calebow?
- És mit fogunk csinálni?
- Tudja. Szexelünk.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit fiatal vagy ahhoz, hogy magamfajta vén fickókat szedj fel?
- Elegem van a fiatal srácokból. Férfival akarom csinálni.
Az ajtó mellett egy videojátékgép pittyegett.
- Én a kicsit idősebb nőket kedvelem.
A lány kihúzta egyik kezét az iskoladzseki zsebéből, s olyan közel lépett, hogy a boltban senki ne lássa, mit csinál, és végigsimított Dan combjának belső felén. - Nagyon jó leszek magához. - Az érintése merészebb lett. - Kérem. Megígérem. Mindent megengedek, amit csak akar.
- Ha így áll a dolog, baba, egy ilyen ajánlatot nehéz visszautasítani.
A lány elkapta a kezét, mintha zavarba jött volna a szemérmetlenségén, és elővett a zsebéből egy kulcscsomót. - Apám kocsijával vagyok. Kövessen!
A kocsi egy régi típusú Mercedes volt. Dan nem tévesztette szem elől a hátsó lámpákat, miközben a csendes, fákszegélyezte utcákon hajtott egy előkelő lakónegyedbe. A ház, egy impozáns kétszintes fehér téglaépület egy fás telken állt. Ahogy Dan begurult a kocsifelhajtóra, a bejárati ajtó feletti legyezőalakú ólomüvegen át csiszolt kristálycsillár tompa fényét pillantotta meg.
A házból oldalt három állású garázs nyílt, a bal felőli ajtaja felcsúszott. A lány behajtott a Mercedesszel. Dan megállt mögötte és kiszállt. Amikor belépett a garázsba, a lány megnyomta a gombot, és az ajtó bezáródott.
A lány parányi spandex szoknyája ráfeszült gömbölyű fenekére, miközben felment a házba vezető két lépcsőfokon. - Kér egy sört? - kérdezte, amint beléptek egy félhomályos, korszerű berendezésekkel és egy rozsdamentes acél, éttermi hűtőszekrénnyel felszerelt fehér konyhába.
Dan megrázta a fejét.
A fények lágyan omlottak a lány túlsminkelt arcára. Letette a táskáját és lerúgta lapos sarkú cipőjét. Anélkül, hogy levette volna az iskolai egyendzsekit, a szoknyája alá nyúlt és lehúzta a bugyiját. Világoskék volt.
A fehér kőpadlóra dobta. - Akar taco chipset vagy rágót vagy valami mást?
- Igen, valami mást akarok, jól mondod.
Pár pillanatig a lány teljesen mozdulatlanul állt. Aztán kivezette Dant a konyhából. A férfi követte egy lágyan megvilágított folyosón át egy tágas, fehérre festett, ragyogó gyöngyház-szövetes tölgyfa bútorokkal berendezett nappaliba. A márványutánzatú falakon eredeti műalkotások függtek hatalmas vásznakon, és a párkányszerű oromzaton számos szobor állt.
- Apucinak van mit a tejbe aprítania - mondta Dan.
- Olaszok vagyunk. Apám a Véres Banda nevű alvilági csoport tagja, de senkinek nem szabad elárulni. Akarja látni az egyik fegyverét?
- Kihagyom.
A lány vállat vont és egy másik szobába vezette, mely sötétségbe burkolózott, amíg fel nem kapcsolt egy fekete papírernyőjű kis íróasztali lámpát. A világosságban láthatóvá vált, hogy a dolgozószobát választotta a háló helyett. Egyik végében fényes fekete íróasztal állt egy sor könyvespolc előtt. Újabb drága műalkotások lógtak a falakon, az ablakokat régimódi spaletták takarták. A lány megállt egy eperfa bőrszófa és egy hozzáillő klubfotel között.
- Biztos, hogy nem akar inni valamit, Mr. Calebow?
- Biztos.
A lány egy pillanatig nézte, aztán a gombsorhoz emelte kezét fehér blúza elején. Egymás után gombolta ki.
- Mi lenne, ha megszabadulnál attól a rágótól a kedvemért?
A lány az íróasztalhoz sétált, arckifejezése dacos volt, és kivette a hatalmas rózsaszín csomót a szájából. Átnyúlt egy köteg papíron és belenyomta egy faragott alabástrom hamutartóba. Nem viselt melltartót, és Dan megpillantotta a mellét, ahogy előrehajolt. Az olvasólámpa fénye aranyba vonta apró mellbimbóját.
- Ülj fel az asztalra, életem!
A spandex szoknya felcsúszott a lány combján, amikor felrakta a csípőjét az asztal elülső szélére. Lábujjaira támaszkodva széthúzta a térdét.
Dan elindult felé, közben levetette szmokingja övsálját. - Te elég vad csaj vagy, ugye?
- Ühüm. Sokszor bajba is kerülök.
- Fogadni mernék. - Dan becsúsztatta kezét a lány iskolai egyendzsekije, majd blúza alá, miután kihúzta a szoknyából. Hatalmas keze felfelé vándorolt a gerincén, aztán előre tévedt. Megfogta apró mellét és hüvelykujjával a mellbimbókat simogatta.
A lány Dan cipzárjáért nyúlt. Egy pillanatra megállt és megborzongott. - Mondd meg, mit tegyek.
- Úgy tűnik, magadtól is nagyon jól elboldogulsz.
- Mondd meg, a fenébe is!
- Rendben, drágám. Húzd le a cipzáromat!
- Így?
- Pontosan így.
- És most?
- Nyúlj be egy kicsit, hátha találsz valamit, ami felkelti az érdeklődésedet!
Dan lélegzete felgyorsult, mikor a lány szó szerint követte az utasításait.
- Igazán nagy vagy. - A lány keze bölcsőjébe fogta, miközben ívbe feszítette a hátát, hogy a férfi tenyerébe nyomja a mellét. - Kezdek megijedni.
- Ó, nagyon gyengéden fogok bánni veled.
- Tényleg?
- Megígérem.
- Nem baj, ha fáj egy kicsit.
- Nem akarok fájdalmat okozni.
- Nem baj. Tényleg.
- Ha te mondod. - Dan megérezte a rágó illatát Tiffany leheletén, mikor megfogta a lány térdét és felhúzta, majd a sarkát rátámasztotta az íróasztal lapjára. A szoknya felgyűrődött a lány hasára. Széttárt combjai közé lépett és a lányba csúsztatta egy ujját.
- Fáj?
- Ó, igen. Igen! Mit akarsz tenni velem?
Dan megmondta. Durván. Félreérthetetlenül.
A lány zihálni kezdett, Dan érezte a bőréből áradó forróságot. Lehámozta róla az iskoladzsekit és felemelve az íróasztalról, csupasz feneke alá simította a kezét. A lány átkulcsolta lábával a csípőjét és az inge pliszírjaihoz dörzsölte a mellét, miközben Dan a hatalmas bőr klubfotelhez vitte. Leült, leengedte a lány lábát a saját csípője mellé két oldalra úgy, hogy Tiffany meglovagolja.
A lány blúza szétnyílt és láthatóvá vált az ingéhez való dörgölőzéstől kipirult melle. Széttárt combjai között feltűnt szőreinek csillogó sűrűje. Dan lüktetett, és elkezdte lefelé húzni a lányt, hogy az magába fogadja, de Tiffany ellenállt.
- Ugye nem fogsz előbb megverni?
Dan felnyögött.
- Ugye? - ismételte meg a lány.
Dan megadta magát az elkerülhetetlennek. - Valami rosszat csináltál?
- Nem lett volna szabad beengednem senkit a házba, amikor a szüleim nincsenek itthon.
- Akkor azt hiszem, el kell hogy fenekeljelek, igaz?
- Nem, nem! - A lány szeme lecsukódott az izgatottságtól.
Dan kész volt kirobbanni, és elment a kedve a játszadozástól. Eltökélve, hogy nem ereszti bő lére a dolgot, az ölébe fektette a lányt és felhúzta a szoknyáját a derekára. Feltárult előtte Tiffany meztelen feneke, ő pedig rácsapott tenyerével a puha, kerek dombra.
Erős férfi volt, de kordában tartotta az erejét, és csak egy hajszálnyival ütött erősebbet, mint ahogy azt a lány szerette volna. Tiffany levegő után kapkodott és egyre izgatottabbá válva vonaglott Dan ütlegelése alatt.
Miközben feneke kezdett halvány piros színezetet ölteni, Dannek eszébe jutott minden baj, amit a volt felesége okozott. A késő esti telefonhívások, amikor ízekre szedte a jellemét, a jogi zűrzavar, az az újságnyilatkozat.
- Aúúú! Ez túl erős!
Dan tenyere ismét találkozott a zsenge hússal. - Jó leszel, életem?
- Igen!
- Mennyire jó?
- Aúúú! Elég!
- Mondd meg, mennyire leszel jó!
- Jó! Jó leszek, a fenébe is!
Dan újra megütötte. - Nincs több mocskos kis áskálódás az újságokban.
- Rendben. Hagyd abba!
- Nincs több késő éjszakai szónoklat a telefonban.
- Mindent tönkreteszel.
Dan a volt felesége lába közé csúsztatta a kezét. - Nem hiszem. - Aztán felemelte.
A nő azonnal felnyársalta magát vele. - Te gazember!
Dan mélyebbre tolta magát. - Ez igaz, gazember vagyok.
A volt felesége vadul lovagolt rajta. A telefon csöngeni kezdett az íróasztalon, de rá se hederített egyikük sem. Rekedt nyögések szakadtak fel a nő torkából, miközben belemarkolt Dan sötétszőke hajába. A férfi a nő melle közé temette az arcát, ujjaival a fenekébe vájt.
A csörgés abbamaradt, bekapcsolt az üzenetrögzítő.
A nő hátravetette a fejét és felkiáltott, mikor kielégült.
Itt Valerie Calebow. Pillanatnyilag nem tudok a telefonhoz jönni. Ha üzenetet hagy, amint lehetséges, visszahívom.
A gép sípolt, aztán megszólalt. - Képviselőasszony, itt Stu Blake. Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de...
A hang tovább döngicsélt.
Dan egy nyögéssel a nőbe lövellt. A volt felesége ráomlott, miközben az üzenet véget ért.
Pity.



4.

Dan kinyitotta a hűtőajtót, kivett egy doboz tejet és letekerte a kupakot. Hallotta, hogy Valerie belép mögötte a konyhába abban a házban, ahol valaha együtt laktak. Mivel tudta, hogy bosszantja vele, az ajkához emelte a tejesdobozt, és beleivott.
- Az isten szerelmére, Dan, vegyél elő egy poharat - mondta Valerie azon az ingerült hangon, amit Dan gyűlölt.
Még egyszer kortyolt, mielőtt visszatekerte a kupakot és betette a dobozt a hűtőbe. Az ajtónak támasztotta a csípőjét, és a volt feleségét tanulmányozta. Valerie lemosta arcáról a sminket, felfedve kiálló pofacsontjait és kissé hosszú, de magas, sima homlokát jól ellensúlyozó orrát. Világosbarna haja az ezüstcsat nélkül majdnem a válláig ért, bakfis ruhája teret adott egy fekete csipkével szegélyezett éjkék pongyolaszettnek.
- Honnan vetted azt a pomponlány-dzsekit?
- A titkárnőm lányáé. Azt mondtam neki, hogy jelmezbálba megyek. - Valerie cigarettára gyújtott, noha tudta, hogy Dan gyűlöli a füstöt.
- Ezzel a ma esti kalanddal túlságosan elszabadult a fantáziád. Tizenkét éves koromban izgattak fel utoljára a tizenhat éves lányok.
Valerie vállat vont és fújt egyet. - Más volt, ez minden. Nem olyan más, gondolta Dan. Így vagy úgy, de Valerie összes szexuális fantáziajátéka a férfiuralomról szólt. Elég mókás, tekintve, hogy klasszikus feminista volt. Sajnos az egyetlen, aki értette volna a viccet, Valerie volt, és tudta, hogy ő nem nevetne. Azonkívül teljesen kijött a sodrából, ha kritizálta bármelyik bizarr forgatókönyvét, amit kitalált, s volt épp elég más dolog, amin veszekedhettek.
Valerie keze a fenekére siklott. Megdörzsölte a sötétkék selymen át, és rosszallóan nézett Danre. - Nem kellett volna olyan erőseket ütnöd.
- Drágám, visszafogtam magam.
Dan látta az asszony arckifejezéséből, hogy próbálja eldönteni, belemélyessze-e a fogát vagy sem. Nyilvánvalóan elvetette az ötletet, mert a kis konyhai íróasztalhoz lépett és lapozgatni kezdte a filofaxát, ami ott hevert. - Még néhány hétig nem kell visszamennem Washingtonba. Mi a programod a hétvégére?
- Meadowlandsben leszek. A Jets ellen játszunk. - Dan ellépett a hűtőtől és kivett egy banánt a rozsdamentes acél gyümölcstálból, ami olyan volt, mint a dullesi terminál.
Valerie felemelte az íróasztalról az olvasószemüvegét, feltette, a cigarettáját pedig egy vaskos fekete üveghamutartóba fektette. - Mit szólnál a csütörtök estéhez, mielőtt elmész?
- Találkozóm van. De a péntek jó.
- Aznap este a városban lesz az alelnök, és fogadást adunk a tiszteletére.
- Szerda este, ha jó éjfél után.
- Az úgy néz ki, jó. Eltekintve attól, hogy... - Valerie összecsukta a könyvet. - Meg fog jönni. - Levette a szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét, szívott egyet a cigarettájából és hadarni kezdett. - Majd megoldjuk. Máskor is megoldottuk.
- Majdnem egy éve elváltunk, Val. Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje véget vetni ennek?
- Még nem kell véget vetni. Megegyeztünk, hogy így lesz a legjobb, amíg valamelyikünk nem talál valakit.
- Vagy amíg meg nem öljük egymást, bármelyik jöjjön előbb.
Valerie elengedte a füle mellett a beszólást, és az a ritka sebezhetőség tükröződött rajta, amivel mindig meghatotta Dant. - Én... én egyszerűen nem tudom, mit csináljak. Az erős férfiakhoz vonzódom. Hogy mondjam meg egy erős férfinak, hogy addig nem fekszem le vele, amíg nem láttam a teljes vérképét?
Dan a szemetesbe dobta a banánhéjat. - Szex a kilencvenes években. Fura ágyastársakat teremt.
- Senkinek sem kellene kefélnie a volt hitvesével csak mert az történetesen HIV-negatív. - Valerie elnyomta a cigarettáját a hamutartóban.
- Ámen. - Dan sokkal kevésbé kedvelte a megállapodásukat, mint a volt felesége, de akárhányszor fel akarta bontani, Valerie azt éreztette vele, hogy egy undok fráter. Mihelyt azonban megtalálja a babagyáros nőt, véget vet neki.
- Mindketten túl okosak vagyunk ahhoz, hogy vetkőzős orosz rulettet játszunk - mondta Valerie.
- És megőrülsz a testemért.
Valerie-nek mostanában nem volt humorérzéke, és Dan szellemi sziporkái felpaprikázták. Orrlyukai tüzet okádtak és hamarosan nagyfokú érzéketlenséggel, hanyagsággal, jellemtelenséggel, érzelmi csalással és azzal vádolta Dant, hogy nem érdekli más, csak hogy futballmeccseket nyerjen.
Mivel Valerie nagyjából célba talált, Dan elhallgatott, miközben a banánt majszolta. Ha méltányos akart lenni vele, tudta, hogy Valerie nehezebb helyzetben van nála, s a sajnálat volt az egyik oka annak, hogy betartotta ezt a beteges megállapodást. Valerie-t a képviselőház nőtagjaként szigorúbb erkölcsi mércével mérték, mint férfitársait. A választók a képviselőiknek talán megbocsátották, ha ágyról ágyra járnak, de egy nőnek sosem. Valakinek, aki annyira szerette a szexet, mint Valerie, de nem volt sem férje, sem egy férfi, akit szeretett volna, ez határozottan problémát jelentett. Azonkívül egyike volt azon kevés washingtoni törvényhozóknak, akik tisztességesen végezték a munkájukat, és Dan hazafias kötelességének érezte ennyit megtenni érte.
Nem mintha nem származott volna belőle előnye. Játékosi pályafutása korai időszakában olyan nagy kanállal ette a nőket, hogy mára elment az étvágya a promiszkuitástól. Azonkívül nem volt ostoba, és nem hozta lázba, hogy rajongókkal kockáztasson. Mindazonáltal Valerie perverz kis forgatókönyvei ellenére sem élvezte már régóta a szexet.
Most már tudta, hogy kezdettől fogva inkompatibilisek voltak, de úgy lobogott bennük a szexuális hév, hogy ezt egészen addig nem vették észre, amíg el nem követték azt a hibát, hogy összeházasodtak. Valerie-t kezdetben elbűvölte a bárdolatlansága és a vad agresszivitása, pont azok a tulajdonságok, amik később az őrületbe kergették. Egy olyan kölyök számára pedig, aki Alabama egy őserdei porfészkében nőtt fel, Valerie származása és kifinomultsága volt ellenállhatatlan. De hamarosan rájött, hogy Valerie-ben nincs semmi humorérzék, sem vágy egy olyan családi életre, ami után ő áhítozik.
A volt felesége legutóbbi tirádája kezdett kifulladni, s Dannek eszébe jutott, hogy neki is van, ami piszkálja a csőrét. - Ha már a sérelmek megszellőztetésénél tartunk, Valerie, hadd teregessem ki én is az enyémet. Még egy olyan interjú, mint a múlt héten, és nem vagyunk többé békében elvált házastársak, az ügyvédem pedig felhívja az ügyvédedet.
Valerie nem nézett rá. - Hiba volt.
- A csapatnak is azt mondom mindig. Olyan nincs, hogy hiba, csak előre nem látás.
Olyan régóta félemlítette már meg az embereket fizikai adottságaival, hogy a szokásává vált, s ösztönösen közeledett a volt felesége felé, amíg fölé nem tornyosult. - Nem méltányolom a szakításunk nyilvános kitárgyalását, és más sem hiányzik, mint hogy a sportújságírók határesetnek nevezzenek egy pszichopatával.
Valerie a pongyolája elején lévő csipkét kezdte babrálni. - Bizalmas információ volt. A riporternek nem lett volna szabad megírnia.
- Eleve nem kellett volna ilyen megjegyzést tenned. Mostantól fogva, ha valaki a válásunkról kérdez, ugyanarra a két szóra szorítkozol, mint én, amikor interjút adok. „Kibékíthetetlen ellentétek.”
- Úgy beszélsz, mint aki fenyeget. - Valerie próbált feldühödni, de nem igazán sikerült neki, s Dan tudta, hogy lelkiismeret-furdalása van.
- Csak emlékeztetlek, hogy a férfiak ebben a városban nem fognak rád szavazni, ha tovább ócsárolod a volt férjedet, aki egyszer egyetlen délután huszonkilenc passzt dobott a 49ers védelme ellen.
- Rendben! Sajnálom. Csak beszéltem veled telefonon, és felidegesítettél.
- Valerie, mindig idegesítelek, úgyhogy ez nem mentség arra, hogy a torkomnak ess.
Valerie bölcsen témát váltott. - Hallottam, hogy Bert temetése egész szórakoztató volt. Kár, hogy nem voltak ott a volt szeretői, hogy láthassák, ahogy az a kutya a koporsójára pisil. - Megeresztett egy tőle szokásos keskenyajkú mosolyt. - Mégis van Isten. És figyel.
Dan nem volt hajlandó vitába szállni Valerie-vel Bertről, különösen amikor tudta, hogy ingoványos talajon jár. A férfiak kedvelték Bertöt, de a nők nem. Túl könnyen eljárt a keze, túl hirtelen a szája, ha disznó viccet kellett mondani vagy lekezelő megjegyzéseket tenni. Az ilyesminek egy olyan nőnél, mint Valerie, nem volt sikere. Dannél sem volt sikere egyáltalán, de Bert a főnöke volt, ezért nem szólt neki.
- Nem volt mulatságos, Val. Egy ember meghalt, a lányának pedig sikerült cirkuszi előadást csinálnia a temetéséből.
- Hallottam a lányáról. Milyen?
- Egy osztályonfelüli kurva, csak nem olyan okos. Az igazat megvallva, nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen megdöbbentően hitvány emberrel.
- Éveken át Arturo Flores szeretője volt. Kell hogy legyen benne valami jó.
- A melle nyilvánvalóan, de azon kívül nem tudom mi. Bert mesélt róla párszor. Pokolian zavarta a tudat, hogy a lánya meztelen teste kint lóg az ország minden nagy múzeumának a falán.
- Flores kiváló festő. Nem gondolod, hogy Bert ezen a téren kissé szűklátókörű volt? Ne felejtsd el, hogy arról az emberről beszélünk, aki arany füzérdíszt akart csinálni a Star Girl pomponos lányainak bugyijából.
- Egyik pomponos lány sem volt a lánya. És nagyon rossz volt a jegyeladás.
Valerie dühbe gurult. - Egyáltalán nem vicces ez a közönséges szexismus.
Dan sóhajtott. - Csak tréfáltam, Val. Lazíts!
- Undorító vagy. Neked az egész szex egy nagy vicc, mi?
- Én vagyok az undorító! Javíts ki, ha tévedek, de nem te vagy, aki megálmodod ezeket a perverz kis szexuális szerepjátékokat, beleértve a ma esti alig visszataszító megmártózást a gyerekpornóban? Nem páholtam el a fenekedet, valahányszor úgy döntöttél, hogy el akarod páholtatni, jóllehet nőket verni soha nem szerepelt elöl az afrodiziákumaim között?
Valerie megdermedt. - Én nem erről beszéltem, de te megint kiforgatod a szavaimat, mint mindig. Én a nőkhöz való hozzáállásodról beszélek. Annyi nővel feküdtél le az elmúlt években, hogy elfelejtetted, nem csupán mell és segg vagyunk.
- Ezek igazán szép szavak az Egyesült Államok kormányának képviselőjétől.
- Nem beszélsz az érzéseidről. Nem osztod meg velem őket.
Dannek a nyelve hegyén volt, hogy figyelmeztesse, valahányszor meg akarta vele osztani az érzéseit, Valerie egész estén át tartó fejtegetésbe kezdett arról, hogy mi a baj vele.
- A nők pedig hagyják - folytatta Valerie. - Az az igazán bosszantó. Azért hagyják, mert... mindegy. Veled nem lehet beszélni.
- Nem, Valerie. Folytasd! Fejezd be, amit elkezdtél! Miért hagyják a nők, hogy olyan rossz legyek?
- Mert gazdag vagy és jóképű - vágta rá Valerie túl gyorsan.
- Nem ezt akartad mondani. Te szoktad mondani, hogy beszéljek nyíltabban. Talán el kellene kezdened gyakorolni, amit prédikálsz.
- Azért hagyják, mert olyan magabiztos vagy - mondta Valerie kimérten. - Te nem szenvedsz önbizalomhiányban, mint mindenki más a földön. Még a sikeres nők is szeretik, ha olyan férfi van az oldalukon, aki biztonságérzetet nyújt.
Minden más férfi hízelgőnek találta volna a szavait, de Danből épp az ellenkező hatást váltották ki. Érezte, hogy vörösen izzó düh kap lángra benne, düh, ami már a gyermekkorában ott pislákolt, amikor a túl sok érzelem egy őserdei túrát és egy verést jelentett az apja nadrágszíjával.
- Ti nők aztán megéritek a pénzeteket - nevetett gúnyosan. - Mikor fogtok rájönni, hogy Isten nem véletlenül teremtett két nemet? Nem lehet minden egyszerre kétféleképpen. Egy férfi vagy férfi, vagy nem. Nem várhatjátok el - parancsszóra - egy harcias természetű férfitól, hogy a kanapéra kucorodjon, kiöntse a lelkét és általában kezdjen el úgy viselkedni, mint egy pina.
- Kifelé!
- Örömmel. - Dan felkapta a kulcsát és az ajtó felé indult. De mielőtt odaért volna, bevitte az utolsó ütést. - Tudod, mi a te bajod, Valerie? Hogy nem férsz bele a bugyidba, és ettől zsémbes vagy. Ezért legközelebb, ha bemész a boltba, miért nem nézed meg, hogy lehet-e kapni egy számmal nagyobb szuszpenzort.
Kiviharzott a házból és beült a kocsijába. Amint elhelyezkedett, belökte Hank Jr.-t a lejátszóba, és feltekerte a hangerőt. Amikor ennyire maga alatt volt, az egyetlen, akit el bírt viselni, egy másik bajkeverő volt.

Vasárnap délután a Jets elleni előszezoni meccs katasztrofálisan ért véget. Ha a Stars egy jó hírű csapat ellen játszott volna, a vereség nem lett volna ilyen megalázó, de 25-10-re kikapni a beszari Jetstől, még az előszezonban is több volt, mint amit Dan gyomra bevett, különösen ha maga elé képzelte három szerződés nélküli játékosát, ahogy a jakuzzijukban henyélnek Chicagóban és a nagyképernyős tévéjükön nézik a meccset.
Jim Biederot, a Stars kezdő irányítója a legutolsó edzésen megsérült, a tartalékja az előző héten ágyékizomhúzódást szenvedett, így Dan kénytelen volt C. J. Brownt, egy tizenötéve játszó veteránt beállítani, akinek a térdeit enyv tartotta össze. Ha Bobby Tom a pályán lett volna, tisztára tudta volna magát játszani, hogy C. J. odadobja neki a labdát, de Bobby Tom nem volt a pályán.
A helyzetet súlyosbítandó, a Stars újdonsült tulajdonosa állítólag visszatért vakációjáról, de nem vette fel a telefont. Dan egy lyukat rúgott a vendégek öltözőjének falába, amikor Ronald McDermitt leszállította ezt a bizonyos információt, de az sem segített. Álmában sem gondolta volna, hogy valamit jobban tud gyűlölni, mint futballmeccset veszteni, de ez még azelőtt volt, hogy Phoebe Somerville belépett az életébe.
Mindent egybevetve gyászos hét volt. Ray Hardesty, a Stars egykori szélső védője, akit Dan augusztus elején eltiltott, a kelleténél eggyel többször vezetett ittasan és átszakított egy védőkorlátot a Calumet gyorsforgalmi úton. Szörnyethalt tizennyolc éves barátnőjével együtt. Dan a temetésen egész idő alatt, miközben Ray gyászoló szüleinek az arcát nézte, azt kérdezgette magától, tehetett volna-e még valamit érte. Az esze tudta, hogy nem, de akkor is tragikusan fogta fel.
Az egyetlen derűs pillanat a héten a DuPage County óvodában történt, ahová egy jótékonysági felhívást ment forgatni a United Way javára. Amikor belépett az ajtón, az első amit megpillantott, egy manóképű, vörös hajú óvónő volt, ahogy a földön ülve mesét olvasott egy csapat négyévesnek. Valami ellágyította a szívét és lelket öntött Danbe, ahogy szeplős orrát és nadrágján a zöld ujjfestékes foltot nézte.
Amikor a forgatás véget ért, meghívta egy kávéra. Sharon Andersonnak hívták, hallgatag és félénk volt, szívmelengető kontrasztja azoknak a kihívó tekintetű nőknek, akikhez hozzászokott. Bár túl korai volt a találgatáshoz, önkéntelenül is azon tépelődött, nem találta-e meg azt az egyszerű, családszerető nőt, akit keresett.
A Sharonnal való találkozásból visszamaradt ragyogás azonban elhalványult a Jets elleni mérkőzés napjára, és továbbforrongott a vereségen, miközben eleget tett meccs utáni kötelességeinek. Csak akkor tört ki belőle, amikor már ott állt a betonon, várva, hogy felszálljon az O’Hare-re visszainduló chartergépre.
- A kurva életbe!
Olyan hirtelen fordult sarkon, hogy nekiütközött Ronald McDermittnek, úgy meglökve a helyettes ügyvezető igazgatót, hogy az elejtette a könyvet, amit a kezében tartott. Megérdemli, gondolta Dan érzéketlenül, amiért gyávának született. Ronald nem volt alacsonyabb százhetven centinél, és nem volt csúnya, de túl udvarias, túl elegáns és túl fiatal volt ahhoz, hogy a Chicago Starst irányítsa.
A profi csapatban az ügyvezető igazgató felelt a működésért, beleértve az edzők felvételét és elbocsátását, így elvileg Dan Ronaldnak dolgozott. De Ronald annyira félt tőle, hogy a hatalma csak elméleti volt.
Az ügyvezető igazgató felvette a könyvét és olyan gyáván nézett fel rá, hogy Dan megőrült tőle. - Elnézést, edző.
- Én mentem neked, az isten szerelmére.
- Igen, nos...
Dan Ronald kezébe nyomta a kézipoggyászát. - Vitesd el valakivel hozzám! Egy későbbi géppel megyek. Ronald aggódni látszott. - Hová mész?
- Megmondom, Ronald. Elvégzem helyetted a munkád.
- B... bocs, edző, de nem értem, mire célzol.
- Arra célzok, hogy felkeresem az új tulajdonosunkat, és megismertetem az élet dolgaival a nagy büdös NFL-ben.
Ronald olyan nagyot nyelt, hogy az ádámcsutkája liftezett. - Ó, ez nem biztos, hogy túl jó ötlet, edző. Nyilvánvalóan nem akarja, hogy a csapat dolgaival zaklassák.
- Az nagy kár - mondta Dan vontatottan, miközben elindult -, mert állatira zaklatni fogom.