Lara Adrian - A Vámpír csókja /9.-14. fejezet/

KILENCEDIK FEJEZET
Gabrielle két kezében tartotta a bögrét, úgy iszogatta a gyenge teát, míg Jamie eltakarította a lány maradék tésztáját. A szerencsesütijét is elkunyerálta, mint mindig, de Gabrielle egyáltalán nem bánta. Egy-szerűen csak jó volt kimozdulni a barátaival, az élete kezdett vissza-térni a normál kerékvágásba a múlt hétvége történései után.
– Van számodra valamim – szakította félbe Jamie Gabrielle gon-dolatait. A padon közöttük fekvő krémszínű bőrtáskában kezdett ku-tatni, aztán előhúzott egy fehér borítékot. – A magánbemutató gyü-mölcse.
Gabrielle feltépte a ragasztást, és kihúzta a galéria csekkjét. Az összeg nagyobb volt, mint amire számított. Sokkal de sokkal na-gyobb. – Hűha!
– Meglepetés! – dalolta Jamie szélesen vigyorogva. – Feltornáztam az árat. Arra gondoltam, egye fene. Ők meg ráharaptak, minden ellenkezés nélkül. Gondolod, hogy többet is kérhettem volna?
– Nem – válaszolt Gabrielle. – Nem, ez... hű. Köszi.
– Semmiség – a fiú rámutatott Gabrielle szerencsesütijére. – Ezt még megeszed?
A lány odatolta elé az édességet. – Szóval, ki a vevő?
– Ó, azt a homály jótékony leple takarja – felelte a barátja, és köz-ben összeroppantotta a sütit a nejlontasakban. – Készpénzben fizet-tek, szóval komolyan vették a „névtelen” részét az üzletnek. Taxit is küldtek értem, hogy a gyűjtemény biztonságban odaérjen.
– Miről beszéltek, srácok? – kérdezett közbe Megan. Zavartan bámult egyikről a másikra. – Esküszöm, mindig én vagyok az utolsó, aki megtudja a híreket.
– Tehetséges kis művész barátnénknak van egy titkos hódolója – tárta elé a helyzetet Jamie drámaian. Kihúzta a jóslatot a sütiből, el-olvasta, aztán szemét forgatva az üres tányérba dobta a papírt. – Ho-va tűntek a régi szép idők, amikor ezek a vackok még jelentettek va-lamit? Mindegy, szóval pár napja egy névtelen vásárlóhoz voltam hi-vatalos a belvárosban, hogy bemutassam Gabby teljes fotósorozatát. Mindet megvették, az utolsó szálig.
Megan elkerekedett szemmel bámult Gabrielle-re. – Ez csodás! Úgy örülök, szívem!
– Bárki volt is a vevő, igen szégyenlős lehetett szegényke.
Gabrielle a barátjára pillantott, miközben becsúsztatta a csekket a táskájába. – Ezt hogy érted?
Jamie befejezte a csámcsogást, majd leseperte a süti morzsáit a kezéről. – Amikor megérkeztem a megadott címre – olyan irodaház-féle, több bérlővel –, egy testőrnek kinéző fazon fogadott. Nem szólt egy szót sem, csak mormogott valamit egy drótnélküli fülesbe, aztán odavezetett egy lifthez, amiben felkísért az épület legfelső szintjére.
Megan felhúzta a szemöldökét. – A luxus tetőlakásba?
– Ja. De a lényeg. A hely tök üres volt. Minden lámpa égett, de sehol egy lélek. Se bútor, se berendezés, semmi. Csak az üvegfalak, amelyek mögül az egész várost belátni.
– Elég bizarr. Nem, Gabby?
A lány bólintott, és valami nagyon kényelmetlen érzés kúszott vé-gig a gerincén, ahogy Jamie folytatta.
– A testőr szólt, hogy vegyem ki az első képet az albumból, és sé-táljak vele az északi ablakhoz. Kint sötét volt, és hátat kellett fordíta-nom neki, de azt mondta, addig tartsak minden egyes fotót magam előtt, amíg nem utasít, hogy tegyem le, és vegyem föl a következőt.
Megan felnevetett. – Háttal neki? Mire volt ez jó?
– Mert a vevő valahonnan figyelte – felelt lágyan Gabrielle. – Ahonnan rálátott az ablakra.
Jamie bólintott. – Úgy tűnik. Nem hallottam semmit, de biztos vagyok benne, hogy a testőr – vagy kicsoda – közben kapta az utasí-tásokat a fülesből. Az igazat megvallva, kezdett kissé idegesíteni a helyzet, de minden rendben volt. Végül is semmi nem történt. Csak a fotóidat akarták. Mindössze a negyedikig jutottam a mutogatásban, amikor már kérdezte is, mennyit kérek az összesért. Így, mint már mondtam, elhangzott egy szép nagy összeg, ők meg rábólintottak.
– Furcsa – jegyezte meg Megan. – Hé Gab, lehet, hogy felkeltet-ted valami szörnyű jóképű, de zárkózott milliárdos érdeklődését. Megeshet, hogy jövőre ilyenkor a hetedhétországra szóló lakodalma-don táncolunk Mykonoson.
– Ah, kérlek! – affektált Jamie. – Mykonos ideje lejárt! A jó fejek idén Marbellára járnak, édesem.
Gabrielle igyekezett lerázni magáról a különös érzést, amit Jamie beszámolója ébresztett benne. Ahogy a fiú is mondta, nem történt semmi, ő pedig egy vaskos csekkel lett gazdagabb. Talán meghívhat-ná Lucant vacsorázni, azok után, hogy a múlt éjszakai ünnepi vacsora azóta is érintetlenül pihent a konyha pultján.
Nem mintha egy pillanatig is siratná a kárba veszeti manicottit.
Igen, egy romantikus éttermi vacsora Lucannel isteni lenne. Re-mélhetőleg a desszertre már otthon kerül sor... és persze a reggelire is.
Gabrielle-nek egyből jobb kedve kerekedett, együtt nevetett a ba-rátaival, miközben eszement ötletek röpködtek azzal kapcsolatban, ki lehet a titokzatos gyűjtő, hogyan befolyásolja majd a lány jövőjét és így a többiekét is. Még azután is ezzel szórakoztak, hogy leszedték az asztalukat, fizettek, majd kiléptek az étteremből a napfényes utcára.
– Rohannom kell – ölelte meg gyorsan Megan Gabrielle-t és Jamie-t. – Nemsokára találkozunk, ugye?
– Persze – válaszolt a másik kettő egyszerre, és intettek Megannek, ahogy elindult az irodaépület felé, ahol dolgozott.
Jamie leintett egy taxit. – Most hazamész, Gabby?
– Nem, még nem – a lány megveregette a vállán lógó fényképező-táskát. – Úgy gondoltam, elsétálok a parkba, és fényképezek párat. Hát te?
– David úgy egy óra múlva ér vissza Atlantából – felelte Jamie mosolyogva. – Lógok a munkahelyről egész nap. Talán még holnap is.
Gabrielle felnevetett. – Add át neki üdvözletem.
– Átadom – a fiú előrehajolt, és megcirógatta Gabrielle arcát. – Jó, hogy újra mosolyogni látlak. Tényleg aggódtam érted a múlt hétvé-gén történtek után. Soha nem láttalak még ennyire zaklatottnak. Most már rendben leszel, ugye?
– Igen, tényleg jól vagyok, ne aggódj.
– Na meg itt van Sötét-és-Szexi nyomozó úr is, hogy vigyázzon rád. Kész szerencse!
– Igen, kész szerencse – értett egyet a lány, és már attól kellemes meleg járta át, ha csak a férfira gondolt.
Jamie testvériesen megölelte Gabrielle-t. – Szívem, ha olyasvala-mire van szükséged, amit ő nem adhat meg, amit ugyan kétlek, hívj bátran, érted? Szeretlek, édesem.
– Én is szeretlek. – Kibontakoztak az ölelésből, amikor egy taxi fékezett a járdánál. – Érezzétek jól magatokat Daviddel. – Gabrielle búcsút intett, miközben Jamie bemászott a taxiba, és az autó besorolt a sűrű déli forgalomba.
Gabrielle pár perc alatt megtette a néhány háztömbnyi távolságot a kínai negyedtől a parkig. Miközben keresztülsétált a hatalmas terü-leten, jó néhány képet készített, aztán megállt, és a füvön szembekö-tősdit játszó gyerekhadat figyelte. Nézte a bekötött szemű lányt, aki a csoport középpontjában állt, szőke copfja vadul lengedezett, ahogy először erre, majd arra fordult, kinyújtott kezével pedig próbálta el-érni félreszökkenő barátait.
Gabrielle felemelte a fényképezőgépét, és megkereste vele a szökdécselő, viháncoló gyerekeket. Ráközelített a bekötött szemű, szőke kislányra, követte a lencsével, hallotta a gyerekek ajkáról fel-csendülő, parkon szétterülő vidám nevetést. Nem készített egy képet sem, csak figyelte az önfeledt játékot a gépe mögül, próbált vissza-emlékezni, mikor érezte magát ennyire boldognak és biztonságban.
Istenem, érzett így valaha egyáltalán?
Az egyik felnőtt, aki a közelből vigyázott a gyerekekre, ebédelni hívta őket, megszakítva hangos játékukat.
Ahogy a gyerekek a pikniktakaróhoz sereglettek enni, Gabrielle újra a park távolabbi része felé mozdította a fényképezőgép lencséjét. A hirtelen mozdulattól homályos lett a kép, ám Gabrielle észrevette, hogy valaki őt nézi egy hatalmas fa árnyékából.
Leengedte a gépét, és újra odanézett: egy fiatalember állt az öreg tölgy részleges takarásában.
Nem volt feltűnő a sok ember között, de valahonnan ismerősnek tetszett. Gabrielle felismerte barnás-seszínű, kócos haját, kifakult, ódivatú ingét, tizenkettő egy tucat khakinadrágját. Az a típus volt, aki könnyedén beleolvad a tömegbe, a lány mégis biztos volt benne, hogy nemrég látta valahol.
Nem ő volt ott a rendőrségen, amikor a múlt hétvégén vallomást tett?
Bárki volt is az, bizonyára észrevette, hogy Gabrielle kiszúrta, mert hirtelen visszahúzódott és a fa mögé bújt, majd elindult az ellenkező irányba, a Charles Street felé. Kivett egy mobilt a nadrágzsebéből, gyors pillantást vetett háta mögül a lányra, miközben az utca felé igyekezett.
Gabrielle nyakán bizsergés futott végig, és fejében vészcsengő szólalt meg.
A férfi figyelte őt. Vajon miért?
Mi a fene történik körülötte? Valami határozottan lógott a levegő-ben, és Gabrielle nem volt hajlandó csendben meghúzva magát, ölbe tett kézzel várni.
Nem tévesztette szem elől a khakinadrágos fickót, hanem utánaindult, miközben visszatuszkolta a fényképezőt a tokjába, és szorosabbra húzta kis hátizsákja pántját. Mire kiért a parkból a Charles Streetre, a kölyök egy háztömbnyire járt előtte.
– Hé! – kiabált utána, és kocogásra váltott.
A srác még mindig telefonált, de a hangra hátrafordult. Valamit hadart a készülékbe, majd sietve összezárta, és a markában szoron-gatta tovább. Miután visszafordult, teljes sebességgel rohanni kez-dett.
– Állj meg! – kiabálta Gabrielle. Bár ezzel magára vonta a kíváncsi járókelők figyelmét, a kölyök továbbra sem hederített rá. – Azt mondtam, állj meg, a rohadt életbe! Ki vagy? Miért kémkedsz utá-nam?
A fiú továbbrohant a Charles Street forgatagában, és beleveszett a sétálók tengerébe. Gabrielle követte, közben kerülgette a turistákat, ebédszünetet tartó irodai dolgozókat, és szemmel tartotta a kölyök fel-le ugráló hátizsákját. Az hirtelen befordult egy sarkon, majd még egyen, igyekezett minél gyorsabban átjutni a városon, minél távolabb kerülni a Charles boltjaitól és irodaépületeitől és felszívódni a kínai negyed szűk utcácskáikul.
A lány nem tudta, meddig bírta követni a fiút, és hogy pontosan hol is van, de egyszercsak azt vette észre, hogy elvesztette.
Körbefordult egy forgalmas utcasarkon. Egyedül volt, teljesen is-meretlen környezet vette körül. A meleg nyári levegő miatt nyitva hagyott ajtajú boltok tulajdonosai megbámulták ponyvatetőik alól. A járdán sietők bosszús pillantásokat lövelltek felé, mert elállta a gya-logos forgalmat.
És akkor hirtelen a háta mögött valami sötét, fenyegető erőt érzett.
Hátrapillantott, és meglátott egy sötétített üvegű, fekete autót, amint lassan közelített a többi kocsi között. Méltóságteljesen haladt, mintha határozott cél felé tartana, akár a cápa a halacskák között, zsákmányára vadászva.
Felé tart?
Talán az utána kémkedő kölyök ott ül benne. Lehet, hogy ő is és ez a baljóslatú fekete autó is kapcsolatban áll azzal a személlyel, aki megvette Jamie-től a képeit.
Vagy talán valami sokkal rosszabb.
Esetleg a szörnyű támadással függ össze, amelyet a múlt hétvégén látott. Vagy a rendőrségen tett vallomásával. Lehet, hogy beletenye-relt valami bandaháborúba. Az is megeshet, hogy azok a gonosz te-remtmények, nem volt róla teljesen meggyőződve ugyanis, hogy em-beri lények voltak, őt szemelték ki következő célpontjuknak.
Jeges rémület szorította össze a torkát, amikor látta, hogy a kocsi a járda melletti sávba húzódott, ahol ő is állt.
A lány sétálni kezdett. Szaporán lépkedett. Mögötte felbőgött a kocsi motorja. Ó, istenem! Utána jön!
Gabrielle nem várta meg, hogy hallja a gumik csikorgását. Felsi-koltott, ész nélkül rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott.
Túl sokan voltak körülötte. Túl sok akadály került az útjába. Ke-rülgette a járókelőket, arra sem volt ideje, hogy bocsánatot kérjen, mikor néhányan szemrehányóan, bosszúsan motyogtak és átkozódtak.
Nem érdekelte, mert a menekülés most élet-halál kérdése volt.
Ha csak hátranéz, már az is katasztrofális következményekkel jár-hat. Az autó továbbra is szorosan a nyomában volt. Gabrielle leszegte a fejét, gyorsított, és azon imádkozott, hogy eltűnhessen, mielőtt a kocsi elgázolja.
Bokája azonban nem bírta az iramot, és kificamodott.
Megingott, elveszítette az egyensúlyát. Egy pillanat alatt a földre került, hatalmas erővel csapódott a kemény betonnak. Csupasz térdé-vel és tenyerével fogta fel az ütést, véresre horzsolta őket, szinte csontig. A nyers húsát égető fájdalom könnyeket csalt a szemébe, de nem törődött vele. Felpattant. Még szinte fel sem egyenesedett, ami-kor valaki keményen megszorította a könyökét.
Elakadt a lélegzete, úrrá lett rajta a pánik.
– Jól van, hölgyem? – egy ősz útmunkás arca úszott a látómezőjé-be. Ráncokkal övezett kék szeme a lány horkolásaira esett. – Ó, atyám! Maga vérzik!
– Engedjen el!
– Nem vette észre a bójákat? – hüvelykujjával a válla fölött hátra-bökött, a narancssárga kúpok felé, amiket a lány letarolt. – Fel van maratva ez az egész járdarész.
– Kérem, higgye el, jól vagyok.
A férfi segítő, ám szorosan rákulcsolódó kezei között Gabrielle egyszer csak megpillantotta a sötét autót, ahogy arra a sarokra ért, ahol ő állt alig egy perece. A jármű hirtelen fékezéssel megállt. Ki-nyílt a vezető oldali ajtó, és kiszállt egy magas, vállas fickó.
– Ó, istenem! Engedjen el! – Gabrielle kitépte magát az őt felsegí-tő férfi szorításából, szeme a hatalmas fékeié autóra tapadt, érezte bőrén a felé kúszó veszélyt. – Maga nem érti, ezek engem üldöznek!
– Kik? – a férfi hangja kételkedést árult el. Odanézett, amerre a lány bámult, és kitört belőle a nevetés. – Úgy érti, az a férfi ott? Höl-gyem, az Boston polgármestere!
– Micsoda...?
Tényleg úgy volt. A lány szeme elkerekedett, miközben az utca-sarkon történő eseményeket figyelte. Teljesen más szemmel kezdte látni a történteket. A fekete kocsi egyáltalán nem őt követte. A járdá-hoz kanyarodott, a sofőr pedig kinyitotta a hátsó ajtót, és várt. A pol-gármester ebben a pillanatban lépett ki az étteremből öltönyös testőrei kíséretében. Mindannyian be másztak az autó hátsó ülésére.
Gabrielle becsukta a szemét. Sebesült tenyere szörnyen égett. A térde is. Még mindig sebesen vert a szíve fejéből kiszaladt az összes vér.
Komplett idiótának érezte magát.
– Azt hittem... – mormogta, miközben a sofőr bezárta a hátsó aj-tót, beszállt az első ülésre, és visszakormányozta a járművet a forga-lomba.
A férfi elengedte a karját. Visszaindult hátrahagyott szendvicsé-hez és kávéjához, közben a fejét rázta. – Mi baja van magának? Őrült, vagy mi?
Hogyaza.
A lánynak nem lett volna szabad meglátnia őt. Azt a parancsot kapta, hogy figyelje ezt a Maxwell nőt. Tudja meg róla, mivel tölti az idejét. Térképezze fel a szokásait, és jelentsen mindent a gazdájának. Legelsősorban pedig legyen észrevétlen.
A vérrabszolga még egy cifrát káromkodott rejtekhelyén, szorosan egy jellegtelen épület ajtaja mögé simulva, amelyből oly sok volt a kínai negyed piacai és éttermei közé zsúfolva. Óvatosan kinyitotta az ajtót, kikémlelt, látja-e valamerre a nőt.
Ott volt, a forgalmas utca túloldalán állt, vele szemben.
A fiú örömmel látta, hogy elindult. Nézte bronzvörös haját, ahogy fejét lehajtva, bizonytalan járással lépegetett.
Várt még egy kicsit, addig nézett utána, míg eltűnt a látóteréből. Akkor ő is kilépett az utcára, és az ellenkező irányba indult. Több mint egy órát pazarolt ebédszünetre. Jobb lesz mielőbb visszaérnie a rendőrőrsre, mielőtt a keresésére indulnak.

TIZEDIK FEJEZET
Gabrielle még egy papírtörölközőt tartott a konyhai mosogató csap-jából engedett hideg víz alá. Jó néhány hevert már elhasználtan a mosogató szélén, csöpögtek a víztől, véresek és piszkosak voltak, miután kimosta velük a tenyerén és térdén éktelenkedő sebeket. Melltartóban és bugyiban állt ott, folyékony szappant öntött a nedves papírdarabra, aztán óvatosan dörgölni kezdte a tenyerén lévő zúzódá-sokat.
– Au! – nyögte, amikor a bőrébe fúródott apró, éles kődarabkához ért. Kibányászta, a lefolyóba dobta a többi kis szilánkkal együtt, me-lyektől már megszabadult.
Atyám, hogy nézett ki!
Új szoknyája elszakadt, teljesen tönkrement. Felsője is csúnyán megsínylette a betonnal való találkozási. Keze és lába mintha egy vá-sott kölyöké lett volna.
Továbbá tök hülyét csinált magából széles nyilvánosság előtt.
Mi a fene ütött belé, hogy ennyire kiborult?
A polgármester, az isten szerelmére! Úgy menekült előle, mintha attól rettegne...
Mitől? Szörnytől?
Vámpírtól!
Gabrielle keze megállt a levegőben.
Hallotta a szót a fejében, de nem merte kimondani. Azóta ott mo-toszkált a tudatalattijában, mióta tanúja volt annak a gyilkosságnak. Üres lakásának csendjében sem volt hajlandó használni ezt a szót.
A vámpírok őrült szülőanyjának bomlott elméjében léteztek csu-pán.
A fiatalkorú ismeretlen személyazonosságú lányt súlyos lázálmok gyötörték, amikor a rendőrök rátaláltak az utcán oly sok évvel ezelőtt. Arról beszélt, hogy démonok üldözték, akik a véréből akartak inni – sőt meg is próbálták, ezzel magyarázta a különös sebhelyeket a nyakán. A bírósági dokumentumok, amelyeket Gabrielle megkapott, tele voltak vérszomjas, gonosz lényekre tett utalásokkal, akik szaba-don garázdálkodnak a városban.
Lehetetlen.
Őrültség, ezt Gabrielle is jól tudta.
Hagyta, hogy a képzelete és a rettegés, hogy ugyanúgy végzi, mint egykor az anyja, elragadja. Ennél azért okosabb volt. Legalábbis ép-eszűbb.
Uramisten, muszáj, hogy az legyen.
Mikor meglátta a kölyköt a rendőrőrsről – az elmúlt pár nap ese-ményeinek betetőzéseképpen –, elszakadt nála a cérna. Bár most, hogy visszagondolt rá, már abban sem volt biztos, hogy ugyanazt a fazont látta a parkban, mint az őrsön.
És mi van akkor, ha tényleg ő volt? Ebédelhetett is a parkban, él-vezve a jó időt, éppúgy, mint ő tette. Az még nem bűn. Ha bámulta is, talán csak azért, mert ismerősnek találta. Lehet, hogy még oda is jött volna hozzá köszönni, ha ő nem veszi üldözőbe, mint valami fél-eszű elmebeteg, kémkedéssel vádolva.
Ó, igazán nagyszerű lenne, ha visszaérve a rendőrségre a srác mindenkinek elmesélné, hogy kergette végig a kínai negyeden!
Ha Lucan ezt meghallaná, ő belehalna a szégyenbe!
Gabrielle abbahagyta sebei tisztogatását, próbálta elfelejteni a csú-fos történetet. Még mindig rettentő ideges volt, szíve majd kiugrott a helyéről. Nyomogatta a horzsolásokat, nézte, ahogy a vér vékony csíkban leszivárog a csuklóján.
A látvány furcsamód megnyugtatta. Mint mindig.
Mikor fiatalabb volt, és az érzések, benyomások annyira feszítet-ték, hogy majd szétrobbant, ejtett magán egy kis vágást, és mindjárt jobban lett.
Az első ilyen vágás véletlen baleset volt. Gabrielle almát hámozott valamelyik nevelőszülőjénél, a kés megcsúszott, és beleszaladt a hüvelykujja párnás részébe. Fájt egy kicsit, de kiserkenő karmazsin-vörös vérének látványától egyáltalán nem esett pánikba, nem ijedt meg.
Sokkal inkább megigézte.
Hihetetlen... béke szállta meg.
Néhány hónappal eme meglepő felfedezés után Gabrielle újra megvágta magát. Szándékosan tette, titokban, és eszébe sem jutott kárt okozni magában. Ahogy telt az idő, rendszeresen megtette, ami-kor csak szüksége volt a mélységes nyugalom érzésére.
Most is szükségét érezte, mert annyira ideges és nyugtalan volt, hogy füle a legapróbb neszre is túlérzékenyen reagált, akár a lakásból, akár kintről származott. Feje lüktetett, szaporán, zihálva vette a le-vegőt.
Gondolatai ide-oda cikáztak a klub mellett történtek élesen felvil-lanó képei, a múlt reggel történt, rémisztő elmegyógyintézetnél tett látogatása és a délutáni, csontjáig hatoló, zavaros, irracionális félelem között.
Szüksége volt egy kis lelki békére ezek után.
Csak pár percnyi nyugalomra.
Gabrielle pillantása a pulton álló fa késtartóra siklott. Odanyúlt, kivett egy kést. Évek óta nem tett ilyesmit. Olyan keményen küzdött idáig, hogy legyőzze a különös, szégyenletes kényszert.
Sikerült-e egyáltalán valaha túllépnie rajta?
Az államilag kirendelt pszichológusok és szociális munkások idő-vel meggyőződtek róla, hogy igen. Maxwellék úgyszintén.
Gabrielle most kétségbe vonta ezt, miközben a kést meztelen kar-jához közelítette, és érezte, ahogy elönti a sötét vágyakozás. A penge hegyét alkarja húsos, lágy [észének szegezte, de annyira nem erősen azért, hogy megsértse a bőrt.
Ez volt az ő saját démona, soha nem osztotta meg senkivel, még legkedvesebb barátjával, Jamie-vel sem.
Úgysem értené meg senki.
Ő maga sem értette igazán.
Hátrahajtotta a fejét, mély levegőt vett. Ahogy lassan előrehajolt, és kilélegezte a levegőt, meglátta saját arcát a mosogató feletti ablak-ban. Az arc, amely visszanézett rá, nyúzott volt és bánatos, szeme kí-sérteties és kimerült.
– Ki vagy te? – suttogta a szellemnek az ablaküvegben. Küzdött a feltörő sírással. – Mi a baj veled?
Iszonyú nyomorultul érezte magát, a kést a mosogatóba ejtette, és elhátrált onnan, miközben a fém bántó, éles hanggal a rozsdamentes felületnek ütődött.
A helikopter rotorjának kelepelése kettévágta az éjszakai ég csendjét a régi elmegyógyintézet fölött. Az alacsony felhőtakaróból aláeresz-kedett egy fekete Colibri EC120-as, és lágyan landolt a tető sima, vízszintes felületén.
– Állítsd le a motort – utasította a vérszopók vezetője a vérrab-szolga pilótát, mikor a gép már stabilan állt az ideiglenesen kijelölt leszállóhelyén. – Várj itt, míg visszajövök.
Kimászott a pilótafülkéből, hadnagya, egy igen visszataszító figu-ra, akit a nyugati partról toborzott, már várta.
– Minden rendben vár, uram – a vérszopó összevonta vastag szemöldökét vadállati, sárga szeme fölött. Hatalmas, tar koponyáján még meglátszottak az elektromosság által okozott égési sebek, ame-lyeket fél évvel ezelőtt szerzett egy kihallgatáson, amikor a faj harco-sai elkapták. Szörnyűséges megjelenését azonban a számos égési seb nem sokban tudta rontani. A vérszopó vigyorgott, kivillantak hatal-mas agyarai. – Uram, az ajándékaidat nagy lelkesedéssel fogadták ma este. Alig várják, hogy lássanak.
A vérszopók vezére, szemét napszemüveg mögé rejtve, aprót bó-lintott, majd kényelmes tempóban elindult vezetője után az épület legfelső szintjére, onnan a liftbe, amely a komplexum szívébe viszi. Mélyen a földszint alatt jártak, kiszálltak a liftből, aztán átvágtak a vérszopók búvóhelyének központjához tartozó kanyargós folyosó-rendszeren.
Ami a vezért illeti, ő az utóbbi hónapban saját magánrezidenciáján lakott Boston másik részén, onnan felügyelte a műveleteket. Felmérte az irányítása alá vonandó területeken felmerülő akadályokat és legerősebb pontokat. Ez volt az első nyilvános megjelenése, szándé-kai szerint valóságos esemény a résztvevők számára.
Igen ritkán fordult elő, hogy leereszkedett a köznép mocskos szintjére. A vérszopóvá lett vámpírok durva, agyatlan népség, ő pedig hosszú élete alatt sokkal finomabb dolgokhoz szokott. Tartozott nekik azonban személyes megjelenésével, ha mégoly rövidre is szabta. Emlékeztetnie kellett ezeket az elvadult teremtményeket, kit is szolgálnak, ezért ízelítőt ad nekik mindama gyönyörből, ami rájuk vár a következő bevetésük után. Természetesen nem mindenki fogja túlélni. A háború áldozatokat követel.
Ő pedig háborút kínál nekik ma este.
Nincs több piti kakaskodás. Sem saját soraikon belüli harcok, ér-telmetlen személyes megtorlások. Egyesítik erejüket, és a hosszú év-századokon át tartó, a vámpír-nemzetséget örökre kettéosztó csatának eddig elképzelhetetlen, új irányt szabnak. A faj túl sokáig uralkodott, kimondatlan szövetségre lépve a gyenge emberrel, célul pedig saját vérszopó fajtársainak kiirtását tűzte ki.
A vámpírfaj két csoportja nem különbözött olyan sokban egymás-tól, mindössze néhány lépcsőfok választotta el őket. Csupán néhány uncia vér volt a különbség a között, amennyivel a faj tagjai csillapí-tották éhségüket, hogy az életüket mentsék, és amennyivel a vér-szomjnak áldozatul esett vérszopók csillapították soha cl nem múló, telhetetlen vágyukat. A vámpírnemzetség vérvonala felhígult az Ősök óta eltelt idők során, mialatt az újabb vámpírgenerációk tagjai felnőttek, és emberi kiválasztottakkal szaporodtak.
Nem létezett azonban olyan mérvű humán genetikai leromlás, amely teljesen elpusztíthatná az erősebb vámpírgéneket. A vérszomj örök időkig kísérteni fogja a fajt.
Ahogy a vezér látta a kibontakozó háborút: lehet küzdeni fajtája belső késztetése ellen, de a legmesszemenőbb mértékig ki is használ-hatják annak előnyeit.
A hadnagy vezetésével elérte a folyosó végét, ahol az őrjítően hangos zene lüktető dobolása visszaverődött a falakról és a padlóról. Az ütött-kopott kétszárnyú fémajtó mögött tombolt a buli. Az ajtó előtt posztoló vérszopó szempillantás alatt fél térdre rogyott, amikor függőleges pupilláival felismerte, ki áll előtte.
– Uram – durva, reszelős hangjában hódolat csengett, lehajtott fej-jel tisztelgett, nem nézett a napszemüveg által takart szemekbe. – Uram, megtisztelsz minket.
Ez így is volt. A vezér biccentett, mire az őr felállt. Mocskos ke-zével kinyitotta a kétszárnyú ajtót, hogy gazdája beléphessen az őrült hangos, vad szórakozás színhelyére. A vezér útjára bocsátotta társát, hogy egyedül vehesse szemügyre az elé táruló látványt. Vér, szex és zene orgiája fogadta. Ahová csak nézett, vérszopó férfiakat látott, ahogy embereket fogdosnak, párzanak velük, és a vérüket szívják; gazdag választék kínálkozott férfiakból, nőkből vegyesen. Emezek nemigen éreztek fájdalmat, akár saját akaratukból voltak jelen, akár nem. Legtöbbjüket már legalább egyszer megharapták, és elég vért csapoltak belőlük ahhoz, hogy könnyű fejjel, szédülten lovagoljanak az érzékek hullámain. Néhányan már ezen is jócskán túl voltak, rongybabaként ernyedtek villogó szemű ragadozóik ölébe, akik addig szívták belőlük az éltető nedveket, míg csak egy csepp maradt ben-nük.
Nem meglepő fordulat, ha bárányt engedsz a farkasok közé.
Mialatt a tömeg közepébe sétált, izzadni kezdett a tenyere. Méret-re varratott, elegáns, jól szabott nadrágjában farka megmerevedett. Ínye lüktetett és fájt, de a nyelvébe harapott, hogy agyarai ne nyúlja-nak meg az éhségtől, ahogy férfiassága is válaszolt a minden oldalról felé áramló fülledt erotikára.
A szex és a vér egymással keveredő illata úgy hatott rá, mint a szi-rének éneke. Jól ismerte egykor, de az már nagyon rég volt, a távoli múltban. Ó, azért egy jó kefélésben most is benne volt, és imádta a finom, zaftos vénát, de vágyai már nem uralták a testét. Rögös út ve-zetett a jelenig, de végül győzedelmeskedett.
Ő volt a gazda, saját magáé, és hamarosan sokkal de sokkal töb-beké lesz még.
Új háború kezdődött, és ő az Armageddont akarta a világra szaba-dítani, a végső küzdelmet. Toborozta a hadseregét, tökéletesítette a harcmodorát, egyesítette a szövetségeseket, akiket aztán a cél érde-kében habozás nélkül feláldoz majd, ha szeszélye úgy kívánja. Véres bosszút áll a vámpír nemzetségen és az embereken, akik csak arra jók, hogy a magafajtát szolgálják.
Miután a nagy csata véget ér, a port és hamut eltakarítják, senki nem áll majd az útjába.
Ő lesz az istenverte király! Elsőszülötti joga!
– Mmm... te kis helyeske... gyere ide, és játssz velem!
A rekedt hívás a lárma ellenére eljutott a füléig. Az egymásba ga-balyodó, meztelen testek vonagló tömegéből kinyúlt egy női kéz, és megragadta a combját, mikor elsétált mellette. A férfi megállt, és nyílt türelmetlenséggel bámult le a kéz birtokosára. Az elkenődött, sötét smink megkopott szépséget takart, elméje pedig tökéletesen el-borult az orgia önkívületében. Csinos kis torkából és tökéletes melle-iből kettős vércsík folydogált. Teste más részein is éktelenkedtek nyílt sebek: a vállán, hasán, belső combján, és közvetlenül a nemi szervét árnyékoló vékony kis szőrcsík alatt.
– Csatlakozz hozzánk – könyörgött kievickélve a karok, lábak, va-lamint nyögdécselő és vonító vérszopók forgatagából. A nőben alig volt már élet, teljesen kifacsarták, néhány csepp vér választotta el a haláltól. Szeme üveges, semmibe meredő, mozdulatai bágyadtak, mintha csontjai helyén gumi lett volna. – Megadom neked, amire vágysz. Neked is jut a véremből. Gyere, kóstolj meg!
A férfi semmit nem válaszolt, csak lefeszítette a vérfoltos, sápadt ujjakat drága selyemnadrágja finom szövetéről.
Nem volt abban a hangulatban.
És a sikeres vezetők jó szokása szerint nem használta saját termé-két.
Hatalmas tenyere a nő mellének feszült, és visszalökte őt az őrült kavargásba. A nő felsikoltott, mikor az egyik vérszopó keményen megmarkolta, aztán durván megfordította, majd mozdulatlanul tartot-ta, hogy hátulról belehatolhasson. A nő sikított, jajgatott, miközben a vadállat döngölte, de egy pillanattal később elhallgatott, amikor a vérszomjas fenevad a nyakába mélyesztette óriási agyarait, és élette-len testéből kiszívta a legutolsó megmaradt cseppeket.
– Élvezzétek a kényeztetésemet – szólt a jövendő király. Mély hangja keresztülzengett az állati morgáson és a hangos zene dobhár-tyarepesztő dübörgésén. – Hamarosan eljön az éjszaka, ti pedig meg-szolgáljátok a jutalmat, amit tőlem kaptatok!

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Lucan újra kopogtatott Gabrielle ajtaján. Még mindig semmi válasz.
Már vagy öt perce álldogált a lány lakása előtt a sötétben, arra várva, hogy kinyissa azt az átkozott ajtót, és behívja, vagy legalább a többszörös zár által nyújtott viszonylagos védelemből szidalmazza, hogy milyen szemét állat, és elküldje a fenébe.
A múlt éjszakai durva megmozdulásai után nem volt benne biztos, melyik reakcióra számíthat. Talán a dühöngésre.
Még egyszer kopogott, elég hangosan ahhoz, hogy a szomszédok is meghallják, de semmilyen mozgást nem hallott Gabrielle lakásából. Csak a csend felelt. Túl nagy volt azonban a csend az ajtó túloldalán.
A lány pedig odabent volt. A férfi a kettőjüket elválasztó fa- és téglarétegek ellenére érezte őt. Vérszagot is érzett – nem lehetett túl sok, de nyomokban ott volt az ajtóhoz közel.
Kurva életbe.
A lány otthon volt, és megsérült. – Gabrielle!
A rémület sósavként mart végig bensőjében, mialatt kényszerítette magát, hogy elméjét lenyugtassa annyira, hogy mentális erejével ki-akassza a biztonsági láncot és a két zárat, amelyek útját állták a túl-oldalon. Nagy erőfeszítéssel végre sikerült előbb az egyik, majd a másik zárat is kinyitnia. A lánc is kicsusszant a helyéről, és fémesen csattant az ajtófélfán.
Lucan kivágta az ajtót, bakancsa keményen koppant a folyosó já-rólapján. Gabrielle fotóstáskája az út közepén feküdt, akkor ejthette le, mikor beviharzott. Vérének édes jázminillata egy pillanattal azelőtt kúszott a férfi orrába, mielőtt meglátta az apró vérpöttyök szabályta-lan vonalát a földön.
Félelem csípős szaga lengte be a helyet. Az illat eltűnőben volt már, néhány órás lehetett, de ködként ülte meg a levegőt.
A férfi sietve átvágott a nappalin, a konyha felé igyekezett, amerre a vércseppek folytatódtak. Amint követte a nyomokat, tekintete meg-akadt egy köteg fotón a dohányzóasztalon.
Sietősen készített fényképek voltak, különös válogatásban. Néhá-nyat felismert, Gabrielle jelenlegi munkájából valók voltak, melynek Az újjászületett város nevet adta. Akadt azonban pár olyan kép is, amelyeket még soha nem látott. Vagy talán nem nézte meg őket eléggé.
Aztán felismerte mit lát.
Az istenit, de még mennyire.
Régi raktár a rakpartnál. Elhagyatott papírmalom a város szélén. Számos további olyan félelmetesnek látszó építmény, amelyet em-berfiának – pláne egy Gabrielle-hez hasonló gyanútlan nőnek – nem lenne szabad megközelíteni.
A vérszopók búvóhelyei.
Néhányat közülük már nem használtak Lucan és harcosai jóvoltá-ból, de a többit igen. Jó párat ezek közül Gideon nemrég megfigyelés alá is vont. Amíg átnézte az összeset, arra gondolt, vajon hány képe lehet itt a lánynak a vérszopók különböző búvóhelyeiről, amiket még a harcosok radarjai sem észleltek.
– Jézusom – suttogta összeszorított szájjal, mialatt ujjai között pörgette a fotókat.
A lány helyi menedékekről is készített felvételeket, a sötét, jelen-téktelen bejáratok és álcázott jelzések voltak hivatottak elrejteni a vámpírok védett helyeit a külvilág elől, legyen az kíváncsiskodó em-beri lény, vagy vérszopó ellenség.
Gabrielle mégis megtalálta őket. Hogy lehetséges.
Holtbiztos, hogy nem a véletlen műve volt. Különleges látásmódja vezethette. Már bebizonyította, hogy nem hatnak rá a vámpírok trükkjei, a tömeghipnózis és az agykontroll. Most pedig még ez is...
Lucan elfojtott káromkodás kíséretében bőrdzsekije zsebébe csúsztatott néhány képet, a többit visszadobta az asztalra.
– Gabrielle?
Bement a konyhába, ahol még zavarba ejtőbb jelenet fogadta.
Gabrielle vérének illata itt felerősödött, a mosogatóhoz irányítva Lucant. Megdermedt, amikor odaért, jeges rémület zsibbasztotta tag-jait, mikor a kagylóba meredt.
Mintha valaki egy bűntény nyomait próbálta volna eltüntetni, bár nagyon gyenge munkát végzett. Rengeteg elázott, vérfoltos papírtö-rölközőt hajítottak a mosogatóba, mellettük hámozókés, amelyet a pulton álló késtartóból húztak ki.
Felemelte a kést, és tüzetesen megvizsgálta. Nem használták, de a kagylóban és a bejárattól a konyhába vezető úton vöröslő vércseppek Gabrielle-től származtak.
A lábánál tornyosuló szakadt ruhakupac is a lány illatát árasztotta.
Istenem, ha valaki csak hozzáért...
Ha valami történt vele...
– Gabrielle!
Lucan az ösztöneire hagyatkozva lement a lakás pincéjébe. Nem bajlódott lámpakapcsolgatással; látása sötétben működött a legtöké-letesebben. Miközben lerohant a lépcsőn, a lány nevét kiabálta az el-terpeszkedő csöndben.
A hátsó sarokban Gabrielle illata felerősödött. Lucan egy zárt ajtó előtt találta magát, mely teljesen körbe volt szigetelve, hogy ne szű-rődhessen be rajta a fény. Lenyomta a kilincset, de az ajtó be volt zárva.
– Gabrielle, hallasz engem? Édesem, nyisd ki az ajtót! Meg sem várta a választ. Nem volt hozzá türelme, de ahhoz sem, hogy óvato-san kinyissa a gyenge zárat, és felkészüljön egy esetleges váratlan fordulatra. Dühödten nekifeszült az ajtónak, és széles vállával köny-nyedén benyomta.
Azonnal meglátta a lányt a sötétben. Összegömbölyödve feküdt az apró sötétkamra padlóján, meztelen volt az apró csipkemelltartó és a bugyi kivételével. Egy rándulással felébredt a férfi hirtelen megjele-nésére.
Gyorsan felemelte a fejét. Félig leeresztett szemhéja puffadt volt a sok sírástól. Itt sírdogált, méghozzá elég sokáig, ahogy Lucan tippel-te. A kimerültség hullámokban söpört végig rajta. Olyan kicsinek és sebezhetőnek tűnt.
– Istenem, Gabrielle – suttogta a férfi, térdre esve mellette. – Mit keresel itt? Bántott valaki?
A lány megrázta a fejét, de nem válaszolt azonnal. Remegő kézzel kisimította haját az arcából, a férfit kereste a sötétben. – Csak... fá-radt vagyok. Csendre van szükségem... nyugalomra.
– Ezért zárkóztál be ide? – fujt megnyugodva Lucan, bár azonnal látta, hogy a lány testét zúzódások borítják, amelyek nemrég még vé-reztek. – Biztos, hogy jól vagy?
A lány bólintott, és nekidőlt a sötétben.
Lucan a homlokát ráncolta, és tenyerét a lány fejére simította. Ő pedig, mintha csak erre várt volna, a karjába mászott, mint a gyerek, aki másra sem vágyik, mint biztonságra és melegre. Lucannek nem tetszett, menynyire természetes és kellemes érzés volt számára ma-gához ölelnie, és biztosítani róla, hogy vele nem eshet bántódása. Hogy úgy védelmezi, mintha hozzá tartozna.
Mintha a sajátja lenne.
Lehetetlen, emlékeztette magát. Több mint lehetetlen; egyenesen nevetséges.
Lenézett a lányra, csendben gyönyörködött csodálatos, meleg tes-tében, ahogy őt öleli meztelenül. Nem szerezhet tudomást arról a ve-szélyes világról, amibe belekeveredett, főleg nem egy halálosan ve-szélyes vámpírtól, aki épp a karjaiban tartja.
Lucan volt az utolsó, aki védelmet ajánlhat egy kiválasztottnak. Ha csak megérezte Gabrielle illatát, legyen az bármilyen halvány, vér iránti éhsége szinte visszafojthatatlanná vált. Simogatni kezdte a lány nyakát és vállát, és igyekezett figyelmen kívül hagyni az ujjai alatt ritmikusan pulzáló vénát. Iszonyú küzdelmébe került, hogy elhesse-gesse magától legutóbbi együttlétük emlékét, vagy az érzést, mennyi-re nagyon szüksége van rá ismét.
– Mmm, ez nagyon finom – mormolta félig öntudatlanul a lány a mellkasán, hangja álmosan dorombolt, amitől Lucan gerince felfor-rósodott. – Ez is csak egy álom?
A férfi képtelen volt válaszolni, csak felnyögött. Ez nem csak álom volt, és személy szerint ő nem érezte jól magát. Minden porci-kájában feléledt az ősi vadállat, ahogy a lány még kényelmesebben elfészkelődött az ölében, és maga volt a gyengéd bizalom és ártatlan-ság.
A férfi igen sürgősen el akarta terelni a figyelmét valamivel, ez azonnal sikerült is. Felpillantott a fejük fölé, testét pedig egy teljen másfajta izgalom rántotta újból görcsbe.
Szeme megakadt a sötétkamra szárítókötelére csipeszelt fotókon. Néhány jelentéktelen kép mellett egy csomó olyan függött, amely vámpírok lakta épületeket ábrázolt.
Az isten szerelmére, még a harcosok főhadiszállásról is készült egy fénykép. A biztonsági berendezésekkel védett ingatlant nappal fotózta le az előtte húzócin útról. Nem lehetett eltéveszteni a hatal-mas, díszes kovácsoltvas kaput, amely elzárta a külvilágtól, a hosszú felhajtót és a legújabb technikai berendezésekkel védett kúriát.
Gabrielle bizonyára közvetlenül az ingatlan előtt készítette a fotót. A környező fák nyári lombjából ítélve néhány hetesnél nem lehetett régebbi a felvétel. A lány ott járt, alig néhány száz méterre az ő lakó-helyétől.
Soha nem hitt a sorsszerűségben, de átkozottul világos lett számá-ra, hogy így vagy úgy, de a nőnek kereszteznie kellett az ő útját.
Ó, igen. Akár a fekete macskának.
Ilyen az ő szerencséje, hogy miután évszázadokon át sikeresen ki-tért a kozmikus lövedékek és kusza érzelmi bonyodalmak útjából, a végzet és valóság gonosz nővérei egyszerre tették őt a szaros listá-jukra.
– Minden rendben van – mondta Gabrielle-nek, annak ellenére, hogy úgy érezte, a dolgok kezdtek erősen a béka segge alá merülni. – Felviszlek, felöltözöl szélien, aztán beszélgetünk kicsit. – Mielőtt a hajszálvékony csipkébe és szaténba bújtatott testének folyamatos lát-ványába beleőrülne.
Lucan a karjába vette Gabrielle-t, kivitte a sötétszobából, fel a lépcsőkön a földszintre. Hogy ilyen közel tartotta magához a lányt, tisztán érzékelte különféle sebeit: a tenyerén és térdén éktelenkedő nyers horzsolásait, amelyek minden jel szerint egy hatalmas esés kö-vetkezményei lehettek.
Menekült valami elől – vagy valaki elől –, páni rémületben, mikor elbotlott. Lucan vére forrni kezdett, meg akarta tudni, ki okozta a se-beket, de erre még bőven lesz ideje. Most Gabrielle kényelme és jó-léte volt a legfontosabb.
Lucan átsétált vele a nappalin a hálószobába vezető lépcsőhöz. Először segíteni akart neki felöltözni, ám mikor elhaladt a fürdőszoba előtt, meggondolta magát. Komolyan kellett beszélniük egymással, és a lány talán könnyebben veszi a dolgokat, ha túl van egy kellemes meleg fürdőn.
Lucan, miközben Gabrielle karja átkulcsolta a vállát, belépett a fürdőszobába. Gyenge fény áradt csupán egy pici éjjeli lámpából, neki tökéletesen megfelelt. Leült a kád szélére, ernyedt terhét az ölé-ben egyensúlyozta.
Kikapcsolta az elöl nyíló, leheletvékony szatén melltartót, lázas szeme elé tárva a lány meztelen mellét. Ujjai bizseregtek a vágytól, hogy megérinthessék, és meg is tette, ujjaival végigrajzolta a csodás hajlatokat, hüvelykujjával megcsiklandozta a sötétrózsaszín mell-bimbókat.
Isten irgalmazzon neki, de a lány torkából előtörő gyönyörteljes nyögéstől fájdalmasan megkeményedett.
Tenyerét végigsimította a testén, míg a szemérmét takaró fényes anyaghoz nem ért. Keze túl nagy és óvatlan volt a finom anyaghoz, ám valahogy mégis sikerült lehúznia a lányról, végig azokon a hosszú combokon.
A látványtól, hogy Gabrielle megint ott van előtte meztelenül, vére olvadt lávaként rohant az ereiben.
Lehet, hogy bűntudatot kellene éreznie, mert ilyen hihetetlenül kí-vánatosnak találja, még jelen sebezhető állapotában is, de pont annyi-ra volt jó a szégyenkezésben, mint nővérke szerepben. Az is bizonyí-tott ténynek látszott továbbá, hogy bármiféle önmegtartóztatásra tett próbálkozása csakis vesztésre lehet ítélve ennek a nőnek a közelében.
A kád mellett egy tubus folyékony habfürdő feküdt. Lucan a csapból ömlő vízbe nyomott egy jó adagot. Ahogy a hab nőtt, gyen-géden beleeresztette a lányt a meleg fürdőbe. Gabrielle jólesően mormogott, ahogy körbevette a habos víz, végtagjai láthatóan eler-nyedtek, válla a háta mögötti törülközőhöz simult, amit Lucan gyor-san párnaként gyömöszölt oda, hogy háta ne a hideg csempéhez és porcelánhoz érjen.
A kicsi fürdőszobát betöltötte a gőz és a lány halvány jázminillata.
– Kényelmes? – kérdezte a férfi, miközben kibújt a dzsekijéből, és a mosdókagylóra dobta.
– Mmmm – mormolta a lány válaszként.
Lucan nem tudta megállni, hogy meg ne érintse. Gyengéden meg-cirógatta a lány vállát, majd azt mondta: – Csússz kicsit lejjebb, és vizezd be a hajad. Megmosom neked.
A lány engedelmeskedett, hagyta, hogy a férfi finoman lenyomja fejét a víz alá, majd kiemelje, hajfürtjei pedig vörösesszőkéből fényes sötétszőkévé váltak. Egy hosszú pillanatig nem szólalt semmit, aztán lassan felemelte szemhéját, rámosolygott a férfira, mintha most nyerte volna vissza az öntudatát, és csodálkozna, hogy ott találja. – Szia.
– Szia.
– Mennyi az idő? – kérdezte nyújtózkodás közben, és elfojtott egy ásítást.
Lucan megvonta a vállát. – Úgy nyolc körül, gondolom.
Gabrielle visszasüllyedt a habokba, sóhajtva behunyni a szemét.
– Rossz napod volt?
– Hát nem a legjobb.
Gondoltam. A kezed és térded elég ramaty állapotban van – Lucan elzárta a vizet. Megragadta a samponos flakont, nyomott egy adag sampont a tenyerébe. – Nem akarod elmesélni, mi történt?
Nem igazán – a lány vékony szemöldöke ráncba szaladt. – Hülye-séget műveltem délután. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hal-lani fogsz róla.
Hogyhogy? – kérdezte Lucan, felhabosítva a sampont két tenyeré-ben.
Mialatt a sűrű habot masszírozta a lány fejbőrébe, az kinyitotta fél szemét, és oldalról rápillantott. – A kölyök az őrsön nem mondott senkinek semmit?
– Milyen kölyök?
– Aki ott dolgozik nálatok. Hórihorgas, átlagos kinézetű. Nem tu-dom a nevét, de biztos vagyok benne, hogy ott volt a rendőrségen, mikor vallomást tettem a gyilkossággal kapcsolatban. Ma láttam a parkban. Azt hittem, engem figyel, és... – elfordult, megrázta a fejét. – Utánarohantam, mint egy őrült, azzal vádolva, hogy kémkedik.
Lucan keze megállt a dörgölésben, harcos ösztöne kiélesedett. – Hogy mit csináltál?
– Tudom – válaszolt a lány, teljesen félreértve a férfi reakcióját. Egy sepréssel eltüntetett egy adag habot. – Mondtam, hogy hülyeség volt. Szegény fiút egész a kínai negyedig üldöztem.
Bár Lucan nem közölte vele, tudta, hogy a lány első megérzése te-libe talált az őt figyelő idegennel kapcsolatban. Mivel az incidens fé-nyes nappal történt, nem lehetett vérszopó az illető – öröm az üröm-ben –, de az őket szolgáló emberek ugyanolyan veszélyesek tudtak lenni. A vérszopók a világ összes táján tartottak vérrabszolgákat, emberi rabszolgákat, akiket egy hatalmas vámpír úgy lecsapol, hogy megfossza őket tudatuktól és szabad akaratuktól, helyükben pedig kérdések nélküli engedelmesség marad csupán.
Lucannek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a Gabrielle-t figyelő férfi a vérszopók szolgálatában állt, és parancsot teljesített.
– Bántott ez a valaki? Így szerezted a sérüléseidet?
– Nem, nem. Az én hibámból történt. Teljesen kiborultam a sem-miért. Miután elvesztettem a fiú nyomát a kínai negyedben, pánikba estem. Azt hittem, követ egy autó, de nem így történt.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
A lány gyámoltalanul ránézett. – A polgármester volt az, Lucan. Azt gondoltam, a sofőrruhás pasas által vezetett kocsi utánam jön, és elkezdtem rohanni. Hogy teljes legyen ez a csodás nap, óriásit hasal-tam egy járókelőkkel zsúfolt utca közepén, ahonnan aztán lezúzott kézzel és lábbal kellett hazasántikálnom.
A férfi káromkodott egyet a bajusza alatt, mert akkor jött rá, mek-kora veszélyben forgott a lány. Az isten szerelmére, hiszen maga in-dult a vérrabszolga után! Lucan jobban beleborzongott a gondolatba, mint szerette volna.
– Meg kell ígérned nekem, hogy ezután sokkal óvatosabb leszel! – érezte, hogy túl keményen szólt a lányhoz, de nem volt hajlandó ud-variaskodni, hiszen ma akár meg is ölhették volna Gabrielle-t. – Ha bármi hasonló történik, azonnal szólnod kell nekem.
– Nem fog megtörténni, mert csakis az én hibám volt az egész. Nem is akartalak sem téged, sem mást felhívni a rendőrőrsön emiatt. Imádták volna, ha jelentem, hogy az egyik adminisztrátoruk hobbiból kémkedett utánam.
Francba. A saját csapdájába esett ezzel a zsarusztorival. Ami vi-szont még ennél is rosszabb, hogy még inkább veszélybe sodorhatta volna Gabrielle-t, ha ő még be is telefonál azzal, hogy „Thorne nyo-mozóval” szeretne beszélni, felhívva magára egy vérrabszolga fi-gyelmét.
– Megadom a mobiltelefonom számát, azon mindig elérhetsz. Bármikor hívhatsz, világos?
A lány bólintott, ezalatt Lucan kinyitotta a csapot, friss vizet csor-gatott a kezére, majd selymes, sötétlő hajára.
Feszült mozdulattal lekapott egy mosdókendőt a feje feletti polc-ról, és belemártotta a vízbe. – Hadd nézzem a térded.
A lány kiemelte a lábát a habtengerből. Lucan az egyik kezével megtartotta, a másikkal óvatosan lemosta a csúnya sérülést. Egyszerű horzsolás volt csupán, de újból vérezni kezdett, ahogy a meleg víz feláztatta. Lucan keményen összeszorította a száját, miközben nézte, amint az illatos, vöröslő vérpatakocskák vékony csíkban szivárognak a bőrén a fürdővíz csábító habjába.
Megtisztította a lány mindkét sebes térdét, aztán intett, hogy nyújtsa a tenyerét. Képtelen volt megszólalni is, hacsak Gabrielle meztelen testrészeire nézett, ráadásul friss, szivárgó vérének illata pörölyként csapott le rá.
Aprólékos gonddal tisztította ki a lány tenyerén éktelenkedő sebe-ket, és fájdalmasan tudatában volt a minden mozdulatát követő cso-koládészínű pillantásnak, az ujjaival átfogott csukló gyorsan lüktető pulzusának.
Gabrielle is akarta őt.
Lucan elengedte, és ahogy a lány karja kissé elfordult, észrevett valami aggasztót. Azonnal meglátta a barackszín bőrt elcsúfító hal-vány hegeket. Sebhelyek voltak, az alkarja belső részén ejtett apró vágásnyomok. Volt belőlük a combján is.
Borotvanyomok.
Mintha fiatalabb korában ismétlődő, pokoli kínzásnak lett volna kitéve. – Jézusom – nézett rá Lucan leplezetlen dühvel. – Ki művelte ezt veled?
– Ez nem az, amire gondolsz.
A férfiban mostanra már tombolt a harag, ezt nem hagyhatta meg-torlatlanul. – Mondd el!
– Igazán semmiség. Felejtsd...
– Mondj egy nevet, az istenit, és esküszöm, puszta kézzel ölöm meg azt a rohadékot!
– Én tettem – vágott közbe Gabrielle hirtelen. – Én voltam. Senki más, csak én.
– Micsoda? – A lány törékeny csuklóját továbbra is a kezében tartva Lucan újra megfordította a karját, hogy megint szemügyre ve-hesse a halványlilás, keresztül-kasul futó vonalkákat. – Te csináltad? De hát miért?
A lány kiszabadította magát a kezéből, mindkét karját a vízbe süllyesztette, mintha el akarná rejteni őket az újabb szemrevételezés elől.
Lucan halkan káromkodott, olyan nyelven, amelyet már nagyon rég nem használt. – Milyen gyakran, Gabrielle?
– Nem tudom – vont vállat a lány, de nem nézett a férfi szemébe. – Már nagyon régen nem csináltam. Túl vagyok rajta.
– Ezért fekszik az a kés a mosogatóban?
A lány tekintetében fájdalom és védekezés látszott. Nem szerette a férfi kíváncsiskodását, ahogy Lucan sem szerette volna az ő helyé-ben, a férfi viszont meg akarta érteni a dolgot. El sem tudta képzelni, mi vihette rá a lányt, hogy összevagdossa saját magát.
Újra és újra és újra.
Gabrielle összeráncolta a szemöldökét, a körülötte szétpukkanó szappanbuborékokat bámulva. – Ejthetnénk végre a témát? Tényleg nem szeretnék róla beszélni.
– Talán mégis kellene.
– Ja, persze – nevetett fel élesen a lány. – Most ugye az követke-zik, hogy beszélnem kéne egy agykurkásszal, Thorne nyomozó? Ne-tán be kellene feküdnöm valahová, ahol kellemesen benyugtatózná-nak, esetleg tart orvosi felügyeletet kéne kérnem a saját érdekemben?
– Megtörtént már ilyesmi?
– Az emberek nem értenek meg engem. Soha nem értettek. Néha én sem értem magam.
– Mit nem értesz? Hogy szükséged van arra, hogy megsebesítsd magad?
– Nem. Nem erről van szó. Nem ezért tettem.
– Akkor miért? Te jóisten, Gabrielle, legalább száz heg van rajtad!
– Nem azért vágtam meg magam, mert vágytam fájdalomra. Nem is fájt. – Nagy levegőt vett, kifújta Kellett pár másodperc, míg össze-szedte magát, és amikor elkezdte, Lucan döbbent csendben figyelte. – E soha nem arról szólt, hogy fájdalmat okozzak, magamnak vagy másnak. Nem temettem magamba nyomasztó emlékeket, nem mene-kültem semmiféle zaklatás elől, az úgynevezett szakemberek véle-ménye ellenére sem, akiket az állam rendelt ki mellém. Azért vágtam meg magam... mert megnyugtatott. A vérzés lecsillapított. Nem volt komoly dolog, csak egy pici vágás, soha nem túl mély. Amikor elin-dult a vérzés, minden, ami nem volt a helyén és furcsa volt, hirtelen... a helyére került.
Valami új keletű daccal állta a férfi tekintetét, mintha mélyen leg-belül felszakadt volna egy gát, és a mázsás súly, amit eddig cipelt, legördült volna a válláról. Lucan megérezte, hogy micsoda óriási je-lentőségű felfedezésnek volt most a tanúja. A bökkenő csak az volt, hogy a lány az utolsó, létfontosságú információt nem kapta még meg ahhoz, hogy napvilágra kerülhessen a teljes igazság.
Nem tudta, hogy kiválasztott.
Nem tudhatta, hogy egy szép nap a férfi egy fajtájabelije majd ki-választja, hogy mindhalálig csak őt szeresse, és bevezesse egy olyan világba, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Olyan gyönyörök részese lesz, amely kizárólag a vérkötelékben élő párok sajátja.
Lucan azon vette észre magát, hogy gyűlöli a név nélküli férfit, aki abban a megtiszteltetésben fog részesülni, hogy szeretheti a lányt.
– Nem vagyok őrült, ha erre gondolsz.
Lucan lassan megrázta a fejét. – Egyáltalán nem gondolom, hogy az vagy.
– Nincs szükségem szánalomra.
– Ahogy nekem sem – válaszolt a férfi, érezve a lány szavaiban megbújó figyelmeztetést. – Nincs szükséged rá. Nincs szükséged or-vosra és gyógyszerekre sem.
A lány abban a pillanatban bezárkózott, amint Lucan először ész-revette a hegeket, és a férfi most először érezte, hogy bár Gabrielle tétovázik, bizalma lassan mégis visszatér.
– Nem ehhez a világhoz tartozol – szólt, és nem az érzelmei vezet-ték, hanem a tények. Kinyújtotta a kezét, tenyerébe fogta a lány ar-cát. – Túlságosan különleges vagy az eddigi életedhez. Azt hiszem, ezzel kezdettől fogva tisztában vagy. Megígérem, egy napon minden világos lesz számodra. Akkor majd megérted, és meg is találod az igaz végzeted. Talán segíthetek neked megtalálni.
Folytatni akarta a lány mosdatását, de minden porcikájával érezte, hogy figyeli, így nem mozdult. A lány bársonyosan meleg válaszmo-solyába belesajdult a szíve. A gyöngéd tekintet csapdájában vergőd-ve furcsán összeszorult a torka.
– Mi az?
A lány megrázta a fejét. – Meglepődtem, ez minden. Nem vártam, hogy egy kemény zsaru, ilyen romantikusan beszéljen az életről és a sorsról.
Lucannek hirtelen eszébe jutott, milyen hazugságok árán került a lány közelébe, ez pedig kizökkentette a romantikából. Újra belemerí-tette a mosdókendőt a habos vízbe, figyelte, hogy úszik a felszínen. – Lehet, hogy baromságokat beszélek.
– Nem hiszem.
– Ne higgy el nekem mindent – próbálta lazára venni Lucan. – Nem ismersz, Gabrielle. Nem igazán.
– Szeretnélek megismerni. Tényleg. – Gabrielle felült a kádban, a langyos, apró hullámok úgy nyaldosták körbe meztelen testét, ahogy Lucan szerette volna tenni a nyelvével. A lány melle a víz felszínére került, rózsaszín mellbimbója kemény, akár a virágbimbó, körülötte mindenütt fehér hab. – Mondd el, Lucan, te hová tartozol?
– Sehová – a válasz inkább csak mormolás volt, a beismerés pedig közelebb állt az igazsághoz, mint amennyire szerette volna bevallani. A lányhoz hasonlóan megvetette a szánalmat, és örült, hogy Gabrielle sokkal inkább kíváncsian nézett rá, mint sajnálkozással. Ujját végigsimította a lány pisze, szeplős orrán. – Én vagyok az igazi kívülálló. Soha nem tartoztam igazán sehová.
– Ez nem igaz.
Gabrielle karja a vállára fonódott. Lágy barna tekintete gyöngéden fogva tartotta, ugyanolyan óvatosan és törődőn, ahogy a férfié az övét, miközben kihozta a sötét szobából a meleg fürdőbe. Megcsó-kolta a férfit, és ahogy nyelve végigsimított Lucan ajkán, a férfi ér-zékeit elborította a vágy és az édes, női gyengédség mámora.
– Csodálatosan gondomat viselted ma este. Engedd, hogy most én is ugyanezt tegyem veled, Lucan. – Újra megcsókolta, mozgékony kis nyelvével izgatva a férfit, ő pedig felnyögött a bensőjében szétáradó gyönyörtől. Mikor aztán szétvált az ajkuk, a lány nehezen vette a levegőt, szeme a vágy lázában égett. – Túl sok a ruha rajtad. Vedd le. Azt akarom, hogy te is meztelen legyél.
Lucan engedelmeskedett, ledobálta magáról a bakancsot, zoknit, nadrágot és inget a földre. Semmi nem volt rajta, anyaszült meztele-nül állt Gabrielle előtt.
Teljes fegyverzetben, csak rá vágyva.
Azért óvatos volt, szemét elfordította a lányról, most, hogy pupil-lája összeszűkült az éhségtől, és kordában tartotta lüktető agyarát is, amely hosszúra nyúlt csukott szájában. Ha a mosdó mellett nem csak az a kis éjjeli lámpa világított volna, Gabrielle egész biztosan meg-látná teljes mohó dicsőségében.
Az pedig igencsak tönkrevágná ezt az ígéretes pillanatot.
Nem volt szándékában vállalni a kockázatot.
Lucan egy mentális paranccsal összetörte az éjjeli lámpa égőjét a műanyag búra alatt. Gabrielle összerezzent a hirtelen pukkanástól, aztán felsóhajtott, mikor áldott sötétség vette körül őket. Teste éde-sen csobbant a kád vizében.
– Kapcsolj föl egy másik lámpát, ha szeretnél.
– Megtalállak anélkül is – ígérte a férfi. Szörnyen nehezére esett a beszéd, annyira hatalmába kerítette a vágy.
– Akkor gyere – hívogatta a meleg fürdőből a szirén.
Belépett a vízbe, és leült, hogy szemtől szembe kerüljenek a sö-tétben. Semmire nem vágyott jobban, minthogy magához húzza – combja bölcsőjébe vonja, és egyetlen mozdulattal tövig benyomuljon. Most azonban hagyni fogja, hogy a lány diktálja az iramot.
Múlt éjjel éhesen és követelőzőn érkezett; ma este ő fog adni.
Akkor is, ha belehal az önuralomba.
Gabrielle felé csúszott a köztük lévő, egyre vékonyodó habfelhő-ben. Lába átfogta a férfi csípőjét, lazán a fenekére kulcsolódott. Elő-redőlt, ujjaival megkereste a férfi combját a vízfelszín alatt. Meg-markolta feszes izmait, masszírozta őket, aztán határozott mozdulat-tal, lassan, gyötrelmes finoman végigsimított Lucan combján.
– Tudnod kell, hogy általában nem viselkedem így.
A férfi érdeklődése feszült nyögésben tört a felszínre. – Úgy érted, annyira őrjítően, hogy a férfiak egyszerűen a lábadnál kússzanak?
A lány halkan felnevetett. – Miért, ezt művelem veled? Lucan el-kapta a lány incselkedő kezét, és keményen ágaskodó férfiasságához vezette. – Mit gondolsz?
– Azt, hogy csodálatos vagy – a lány nem húzta el a kezét azután sem, hogy Lucan elengedte. Végigtapogatta egész hosszában, a go-lyókkal együtt, majd lustán megsimogatta a makkját, amely jócskán kikandikált a vízből. – Annyira más vagy, mint a többiek. Amit mondtam, úgy értettem, hogy általában nem vagyok... Nem vagyok ilyen rámenős. Nagyon ritkán randizom.
– Nem fordul meg sok férfi az ágyadban?
Lucan a sötétség ellenére is érezte, hogy a lány elpirul. – Nem. Nagyon régóta nem volt senkim.
Abban a pillanatban a férfi azt akarta, ne is legyen senki más, se vámpír, se ember.
Azt akarta, hogy soha többé ne legyen másé.
Isten a tanúja, levadássza és kizsigereli azt a szemét állat vérrab-szolgát, aki akár bánthatta is volna ma a lányt.
A gondolattól iszonyatos erejű birtoklási vágy kerítette hatalmába, ahogy a lány markolta a férfiasságát, melynek csúcsán nedves csepp jelent meg. Mikor a lány ráhajolt, és a szájába vette mélyen, Lucan háta ívbe feszült a gyönyörtől.
Felejtsük el a vérrabszolga beleinek kitépését, nem fogja beérni kevesebbel, mint a jó öreg, gyors és egyértelmű gyilkossággal.
Lucan Gabrielle vállára tette a kezét, miközben kezdte elveszíteni az eszét. A lány ujjai, ajkai, nyelve, lehelete csupasz hasát simogatta, szerszáma pedig egyre és egyre mélyebbre csusszant a lány forró szájában. A férfi az őrület határán járt. Nem tudott betelni vele. Mi-kor a lány abbahagyta, cifrát káromkodott, hogy vége az édes élve-zetnek.
– Érezni akarlak magamban – zihálta Gabrielle. – Igen – mordult fel a férfi. – Istenem, igen!
– De...
A lány tétovázása összezavarta Lucant. Dühítette, hogy egyik fele inkább volt vérszopó fenevad, mint figyelmes szerető.
– Mi a baj? – ez inkább követelésnek hangzott, semmint kérdés-nek.
– Nem kellene...? Múlt éjjel kicsúsztak a dolgok az irányításunk alól, mielőtt szólhattam volna... de most nem kellene... tudod, valamit használnunk? – A lány kényelmetlen kérdése úgy hasított a férfi vágytól ködös agyába, mint a késpenge. Megállt, a lány pedig elhú-zódott tőle, mintha ki akarna szállni a kádból. – Van néhány óvsze-rem a másik szobában...
A férfi keze rákulcsolódott a csuklójára, mielőtt felemelkedhetett volna.
– Nem tudlak teherbe ejteni. – Miért hangzott neki mégis olyan nyersen? Ez volt az igazság. Csak a vérkötelékben élő párok, azok a kiválasztott nők és vámpírférfiak, akik ittak egymás vénájából, voltak képesek sikeres utódnemzésre. – Ha bármi más miatt is szeretnél védekezni, nem kell aggódnod. Egészséges vagyok, semmi nem árt-hat nekünk, amit együtt csinálunk.
– Ó, én is. Remélem, nem hiszed, hogy prűd vagyok, hogy meg-kérdeztem...
A férfi közelebb húzta magához, és egy lassú csókkal elhallgattatta a magyarázkodást. Mikor ajkuk szétvált, megszólalt. – Azt hiszem, Gabrielle Maxwell, hogy intelligens nő vagy, aki törődik a testével és önmagával. Tisztelem a bátorságodat, hogy mersz óvatos lenni.
A lány rámosolygott. – Nem akarok óvatos lenni, mikor veled va-gyok. Megvadítasz. Sikítani akarok, ha mellettem vagy.
Kezét a férfi mellkasának feszítette, és hátradöntötte, míg az a kád falához nem ért. Aztán meredező, óriási hímtagja fölé emelkedett, és puncija hasítékát végig húzta annak teljes hosszán, fel-le, fel-le, majdnem – de mégsem egészen – körülölelve őt melegével.
– Azt akarom, hogy üvölts – suttogta Lucan fülébe. A férfi csak nyögni bírt az érzéki tánc mámorító agóniájában. Kezét ökölbe szorí-totta maga mellett a vízben, nehogy megragadja a lányt, és ráhúzza robbanni készülő erekciójára. Gabrielle folytatta gonoszkodó játékát, míg Lucan meg nem érezte a közeledő orgazmust. Ott volt a kapujá-ban, a lány pedig továbbra is kegyetlenül ingerelte.
– Bassza meg – káromkodott csikorgó fogakkal és agyarakkal, fe-jét hátravetve. – Az isten szerelmére, Gabrielle, teljesen kikészítesz!
– Hallani akarom! – követelte a lány. És akkor nedves puncija las-san kezdett ráereszkedni Lucan makkjára.
Lassan.
Átkozott lassan.
Spermája felforrósodott, és ő beleborzongott, mikor egy kevés forró folyadék a lány testébe lövellt. Felnyögött, soha nem veszítette még el ennyire az önuralmát, mint most. Gabrielle szűk bejárata fi-noman körbeölelte. Hüvelyének apró izmai szorosan tartották, mialatt egyre lejjebb engedte magát a férfin.
Lucan nem sokáig bírta tovább.
Gabrielle illata körüllengte, átlebegett a fürdő gőzén, és összeke-veredett kettőjük testének bódító parfümével. Melle Lucan szája mel-lett hullámzott, mint a leszedésre váró érett gyümölcs, de nem merte megérinteni, így is alig bírta visszafogni magát. Szájába akarta venni a barackszínű halmokat, de agyara vér után sóvárgott, s eme vágyát az orgazmus csak még jobban felkorbácsolta.
Kifordította a fejét, elkínzott kiáltás tört fel belőle, nem utolsósor-ban attól az őrjítő vágytól, hogy Gabrielle-be élvezhessen, szenvedé-lye minden csöppjével megtöltve őt. Hangosan átkozódott, aztán iga-zi üvöltés tört fel a torkából, káromkodása egyre hangosabbá vált, ahogy Gabrielle keményen beleült az őt mindennél jobban kívánó farkába, szárazra facsarva azt, saját orgazmusa pedig rögtön követte a férfiét.
Miután magához tért, és lába is újra képes volt megtartani, Lucan átölelte Gabrielle hátát, felállt, a lányt szilárdan tartva újra megke-ményedő farkán. Hová megyünk?
Te már kiszórakoztad magad. Most rajtam a sor.
Lucant mély álmából mobiltelefonjának erőszakos csörgése éb-resztette. Még ágyban voltak Gabrielle-lel, mindketten igencsak ki-merültek. A lány összegömbölyödve feküdt mellette, meztelen teste csodásan körülfonta Lucan lábát és törzsét.
Jézusom, mennyi ideig nem volt magánál? Órák telhettek el, ami kész őrület, tekintve, hogy kóros álmatlanságban szenved.
A telefon ismét megszólalt, ő talpra ugrott, a fürdőszobába ment, ahol a dzsekijét hagyta. Kiszedte a telefont az egyik zsebből, és ki-nyitotta.
– Igen.
– Szia – szólt bele Gideon a túloldalon, a hangja valahogy furcsá-nak tűnt. – Lucan, mennyi idő alatt tudsz visszaérni a szállásra?
A férfi hátranézett a hálószoba irányába. Gabrielle éppen akkor ült fel álomittasan, kócosan, meztelen csípője körül az összegyűrt ágy-nemű tekergett. Soha ne látott még semmi ennyire átkozottul csábí-tót. Talán jobb, ha mihamarabb távozik, amíg még tud, napkelt előtt.
Elszakította magát az izgató látványtól, válaszul be ledörmögött a mobilba. – Nem vagyok messze. Mi folyik ott?
Elnyújtott csend válaszolt a vonal túlfeléről.
– Valami történt, Lucan. Valami rettenetes. – Újból csönd, majd Gideon természetes nyugodtsága semmivé foszlott. – Bassza meg, sehogy nem könnyű elmondani. Elvesztettünk valakit, Lucan. Az egyik harcos meghalt.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Abban a pillanatban, hogy kilépett a liftből, amely a szállás föld alatti mélységeibe szállította, Lucan fülét gyászoló női hang ütötte meg. A fájdalmas gyötrelem szívet tépő kiáltásai voltak ezek, a harcos társá-nak bánata nyers volt, ott lebegett felettük, az egyetlen hang, amely felverte a hosszú folyosó csendjét.
A veszteség őrületes súllyal telepedett Lucanre.
Még mindig nem tudta, melyik harcost veszítették el aznap éjjel. Nem akart találgatni. Gyorsan lépkedett, szinte rohant a betegszobák felé, ahonnan Gideon hívta néhány perccel korábban. Épp kiért egy folyosókanyarulatból, amikor meglátta Savannah-t, hogy az egyik szobából kivezeti a bánat sújtotta, zokogó Danikát.
A megdöbbenéstől elállt a lélegzete.
Szóval Conlan ment el. A hatalmas Felföldi, a mindig nevetős, megingathatatlan becsületű... halott. Hamuvá lesz nemsokára.
Úristen, nem akarta elhinni, hogy valóság lehet.
Lucan megállt, tiszteletteljesen fejet hajtott a harcos özvegye előtt, mikor elhaladt mellette. Danika kétségbesetten kapaszkodott Savannah-ba, úgy tűnt, csupán az ő erős, kávészín karja menti meg Conlan magas, szőke társát az összeeséstől.
Savannah nyugtázta Lucan gesztusát, zokogó terhi erre nem volt képes. – Már várnak odabenn – szólt lágyan, sötétbarna szemeiben könnyek csillogtak. Szükségük van az erődre és útmutatásodra.
Lucan komolyan bólintott Conlan asszonya felé majd belépett a betegszobába.
Csendben közeledett, nem akarta megzavarni a rövidke idő ünne-pélyességét, amit még Conlannel tölthetnek. A harcos testét halálos sebek borították. Lucan a szoba túlsó feléről is érezte a szörnyű vér-veszteséget. Orrlyukát betöltötte a lőpor, elektromos hő, fémrepesz és égett hús elegyének orrfacsaró bűze.
Robbanás történt, Conlant pedig telibe kapta. A harcos összeron-csolt teste egy lepellel takart vizsgálóasztalon feküdt, ruháitól meg-szabadították, kivéve a széles, hímzett fehér selyemkendőt, amely ágyékai takarta. Azalatt a rövid idő alatt, amióta visszahozták az épü-letbe, bőrét lemosták, illatos olajjal bekenték, előkészítve őt a teme-tési szertartásra, amelyre a következő napkeltekor, pár óra múlva ke-rül sor.
Az asztal körül ott gyülekeztek a többiek: Dante, merev higgadt-sággal szemlélve a halált; Rio, lehajtott fejjel, ujjai között rózsafüzér-rel, ajka némán mozgott, édesanyja emberi vallásának imáját mor-molva; Gideon, kendővel a kezében, óvatosan törölgetve a Conlan egész testét beborító sebek egyikét; Nikolai, aki Conlannel járőrözött az éjjel, arca sápadtabb, mint amilyennek Lucan valaha is látta, jégkék szemeivel magit elé meredve, bőre koromtól és hamutól szürke, tele vérző vágásokkal.
Még Tegan is ott volt leróni tiszteletét, komor magányban, kívül állt a többiek alkotta körön, szeme takarásban.
Lucan az asztalhoz sétált, hogy elfoglalja helyét testvérei körében. Lehunyt szemmel, hosszan, csendben imádkozott Conlan fölött. Sok idő elteltével Nikolai törte meg a szoba némaságát.
– Ma éjjel megmentette odakinn az életem. Épp eltakarítottunk pár rohadékot a Green Line állomásnál, és elindultunk volna vissza, amikor megláttam azt a fazont felszállni a vonatra. Nem tudom, mi késztetett rá, hogy odanézzek, de ocsmányul, tele pofával ránk vi-gyorgott, mintha hívna minket, hogy kövessük. Lőpor volt nála. Bűz-lött tőle, meg más egyébtől is, amit nem volt időm megállapítani.
– Triaceton-peroxid – mondta Lucan, még mindig érezve a fanyar szagot Niko ruháján.
– Kiderült, hogy a rohadék robbanóanyagot kötözött magára. Ab-ban a pillanatban leugrott a vonatról, mikor megfordultunk, és ro-hanni kezdett az egyik régi vagányon. Üldözőbe vettük, Conlan sa-rokba szorította. Ekkor láttuk meg a bombákat. Hatvan másodperces órához voltak csatlakoztatva, és már tíz alatt járt a számláló. Hallot-tam, hogy Conlan üvölt nekem, hogy forduljak vissza, aztán rávetette magát a fickóra.
Krisztusom – szakadt fel Dantéból, és végigsimított fekete haján.
Vérrabszolga volt a tettes? – kérdezte Lucan, kézenfekvő megol-dásként.
A vérszopók nyugodt lelkiismerettel feláldoztak számukra teljes-séggel értéktelen emberi életeket a területért vívott kicsinyes harcuk-ban, vagy személyes megtorlásból. Hosszú ideje nem a vallási fana-tikusok voltak az egyetlen olyan népség, akik könnyen befolyásolható ostobákat alkalmaztak a félelemkeltés olcsó, feláldozható, ám igen hatékony eszközeként.
A tény azonban nem változtatott semmit a Conlannel történt bor-zalmas valóságon.
– Nem vérrabszolga volt – válaszolt Niko, megrázva a fejét. – Vérszopó tette, egy fél háztömb felrobbantásához elég bombával fel-szerelkezve, ahogy láttam.
Nem Lucan volt az egyetlen, aki vad káromkodást eresztett meg s nyugtalanító hírek hallatán.
– Szóval már nem érik be a vérrabszolgák feláldozásával – je-gyezte meg Rio. – A vérszopók erősebb bábukra cserélték a gyalog-jaikat.
– Ezek is csak gyalogok – válaszolt Gideon.
Lucan a gyors észjárású vámpírra pillantott, és megértette, mire gondol. – A bábuk nem változtak. Csak a szabályok. Ez egy új típusú háború, nem az a fajta játszadozás, amivel eddig dolgunk volt. A vér-szopóknál valaki rendet akar teremteni az anarchiában. Ostrom alá vesznek minket.
Visszafordult Conlanhez, aki, attól tartott, csupán az első áldozata volt a rájuk váró sötét időknek. Évszázadokat megélt csontjaiban fel-éledni érezte az ősidőkben eltemetett erőszakot. Megint háború ké-szülődött, és ha a vérszopók csatasorokba rendeződnek, hogy felké-szüljenek a támadásra, akkor az egész vámpírnemzetség a frontvona-lon találja magát. Az emberiséggel egyetemben.
– Ezt még bőven megbeszéljük, de nem most. Ez az idő Conlané. Tiszteljük meg ennyivel.
– Én már elbúcsúztam tőle – mormolta Tegan. – Conlan tudja, hogy átkozottul csodáltam életében, ahogyan halálában is. Semmi nem változik e tekintetben.
Az aggodalom nehéz hulláma söpört végig a termen, ahogy min-denki azt figyelte, miképp reagál Lucan Tegan hirtelen távozására. Lucan azonban nem szerezte meg a vámpírnak azt az örömöt, hogy láthassa rajta, mennyire feldühítette. Megvárta, míg Tegan bakancsos lépteinek hangját elnyelte a csend, majd bólintott a többieknek, hogy folytassák a szertartást.
Lucan és a másik négy harcos egyenként letérdelt, hogy leróják tiszteletüket. Elmondtak egy imát, aztán felemelkedtek, és visszavo-nultak, hogy megvárják az utolsó ceremóniát, amellyel végső útjára kísérhetik elesett társukat.
– Én viszem fel őt – jelentette be Lucan távozó harcosainak.
Elkapta pillantásukat, melyet egymással váltottak, tudta, mit je-lent. A vámpírfaj idősebbjeit – különösen az első generációsokat – soha nem kérték fel, hogy vigyék a halottakat. Ez a kötelesség a faj későbbi generációira hárult, akik még távolabb álltak az Ősöktől, és emiatt jobban ellenálltak a felkelő nap égető sugarainak, amikor végső nyugalomra kellett helyezni halott társukat.
Egy első generációs számára, mint Lucan, a temetési rítus iszonyú kínokkal teli nyolc percet jelent.
Lucan az asztalon fekvő élettelen testre pillantott, szemét képtelen volt levenni Conlan sérüléseiről.
A sebekről, melyeket helyette szenvedett el. Belebetegedett a tu-datba, hogy neki kellett volna Nikóval járőröznie, nem Conlannek. Ha nem küldte volna ki maga helyett a Felföldit az utolsó pillanatban, ő feküdhetne kiterítve a hideg fémasztalon, az ő végtagjait, arcát és testét égette volna a pokoli tűz, az ő belsőjét szakították volna fel a repeszek.
Gabrielle utáni vágya elfeledtette vele a testvériség iránti köteles-ségét, és most Conlan és bánatos özvegye fizették meg az árát.
– Én viszem a felszínre – ismételte meg ellentmondást nem tűrőn. Komoran fordult Gideonhoz. – Szóljatok, ha befejeződtek az előké-születek.
A vámpír fejet hajtott, több tisztelettel, mint ami az adott pillanat-ban járt volna. – Rendben. Nem tart soká.
Lucan a következő néhány órát egyedül töltötte magánlakrészében, a szoba közepén térdelt, fejét komoran lehajtva imádkozott és elmél-kedett. Gideon, ígéretéhez híven értejött, az ajtóból bólintott: elérke-zett az idő, hogy Conlant elvigyék a menedékhelyről, megadva neki a végtisztességet.
– Babát vár – mondta Gideon szomorúan, ahogy Lucan felemel-kedett. – Danika három hónapos terhes. Savannah most mondta. Conlan már egy ideje gyűjtötte a bátorságot, hogy közölje veled, el-hagyja a rendet, mihelyt a baba megszületik. Azt tervezték Daniká-val, hogy visszavonulnak az egyik menedékbe, felnevelni a gyerme-küket.
– Krisztusom – szisszent fel Lucan, még szörnyűbben érezve ma-gát, amiért megfosztotta Conlant és Danikát boldog jövőjüktől, és fi-ukat attól, hogy megismerje a bátor és becsületes férfit, aki az apja volt. – Minden készen áll a szertartásra?
Gideon bólintott.
– Akkor menjünk.
Lucan határozott léptekkel előrement. Mezítláb volt, fedetlen fő-vel, hosszú fekete köpenye alatt nem viselt semmit. Gideonon is volt köpeny, de ő a rend övvel átfogott köntösét viselte a többi vámpírral egyetemben, akik a faj szertartásaira – esküvőtől kezdve a születésen keresztül a temetésig, mint a mai – fenntartott teremben várakoztak. A három itt élő nő is megjelent, Savannah és Eva a szertartásokon vi-selt kámzsás, fekete köntösben. Danikán is ugyanaz volt, de mély bordó színben, hogy jelezze vele vérkötelékét az eltávozottal.
A gyülekezet előtt a díszes oltáron ott feküdt Conlan teste, puha selyemlepelbe tekerve.
– Elkezdjük – jelentette be egyszerűen Gideon.
Lucan szíve nehéz volt, miközben a szertartást hallgatta, amelynek minden egyes rítusa a végtelenséget szimbolizálta.
Nyolc uncia illatos olajjal dörzsölték be a testet.
Nyolc réteg fehér selyem takarta.
Nyolc perc néma tiszteletadás a faj egy tagja által a napkeltében, mielőtt a halott harcos testét elhamvasztanák a nap sugarai. Mikor egyedül marad, teste és lelke hamuként szóródik a szélbe a négy égtáj felé, elkeveredik az elemekkel mindörökre.
Amikor Gideon hangja lassan elhallgatott, Danika lepett előre.
Megfordult, hogy szemben álljon a gyászolókkal, felemelte az ál-lát, és rekedt, ám büszke hangon beszélni kezdett. – Ez a férfi az enyém volt, én pedig az övé. Vére táplált engem. Ereje védelmezett. Szerelme kitöltött. A szerelmem volt, a mindenem, szívemben marad az örökkévalóságig.
– Megbecsülöd őt – érkezett a csendes, mindenki ajkáról egyszerre felröppenő válasz.
Danika ekkor odafordult Gideonhoz, karját kinyújtotta, tenyérrel fölfelé. A férfi vékony aranytőrt húzott elő, és a kezébe adta. Danika biccentett kámzsás fejével, aztán Conlan lepelbe bújtatott teste fölé állt. Lágy, gyengéd szavakat mormolt, melyek csak kettőjüknek szól-tak. Kezét arcához emelte, és Lucan tudta, hogy az özvegy megsebzi alsó ajkát a tőr hegyével, hogy kiserkenjen a vére, aztán a leplen ke-resztül még egyszer utoljára megcsókolja kedvesét.
Danika szerelmese fölé hajolt, hosszú ideig úgy maradt, teste ráz-kódott a fájdalomtól. Mikor felemelkedett, kézfeje mögé rejtve köny-nyeit, skarlát csókja vörösen ragyogott Conlan ajkán és a fehér leplen, ami elválasztotta őket. Savannah és Eva együttesen ölelték át, elvezették az oltártól, hogy Lucan elvégezhesse az utolsó feladatot.
Odament Gideonhoz a gyülekezet elé, és ígéretet tett, hogy Conlan minden őt megillető tiszteletet megkap, amikor végleg eltá-vozik. A faj minden tagja, aki végigjárta már a Lucanre váró utat, megtette ezt a fogadalmat.
Gideon ellépett az útból, hogy Lucan odaférjen a testhez. Ő fel-emelte a hatalmas harcost, és megfordult, hogy szembenézzen a töb-biekkel, ahogy kellett.
– Megbecsülöd őt – mormolta mély hangon a kórus.
Lucan ünnepélyesen, lassan haladt keresztül a termen a lépcsőso-rig, amely felvezetett az épületből. Elesett testvére minden lépcső-fokkal egyre súlyosabban és fájdalmasabban nehezedett vállára, de zokszó nélkül tette meg a hosszú utat.
Megpróbáltatásai még csak ezután kezdődtek.
Ha megtörne, az pár percen belül bekövetkezne, a külvilágba ve-zető ajtó másik oldalán, amitől már csal; pár lépés választja el.
Lucan vállával kinyitotta a fémajtót, mélyen beszívta a csípős haj-nali levegőt, és arra a helyre sétált, ahol nyugalomba helyezi majd Conlan testét. Térdre ereszkedett egy zöldellő füves részen, és szép óvatosan maga elé helyezte a földre Conlan testét. Temetési imákat suttogott, szavakat, melyeket a régmúlt évszázadok során hallott, most mégis eszébe jutottak.
Míg beszélt, az égen derengeni kezdett a napkelte.
Áhítatos csendben viselte a fényt, minden gondolatát lefoglalta Conlan és a becsület, amely egész életén át végigkísérte. A nap, nem sokkal a szertartás megkezdése után felbukkant a horizonton. Lucan lehajtotta a fejét, átadta magát a fájdalomnak, ahogy Conlan is meg-tette volna bármelyikükért, akinek az oldalán harcolt. Perzselő forró-ság öntötte el Lucant, ahogy a nap egyre feljebb és feljebb emelke-dett.
Fülét betöltötték a régi imák szavai, majd nemsokára saját égő hú-sának halk sistergése és ropogása.

TIZENHARMADIK FEJEZET
– A rendőrség és a tömegközlekedési vállalat tisztviselői sem tudták pontosan, mi okozta a múlt éjszakai robbanást. Néhány perccel ez-előtt azonban beszéltem az egyik szóvivőjükkel, aki biztosított róla, hogy az incidens egy régi, használaton kívüli vágánynál történt, sze-mélyi sérülésről nem érkezett jelentés. Maradjanak az Ötös Csator-nánál az esettel kapcsolatos további hírekért, mert...
A falra szerelt polcon álló poros, ócska tévé hirtelen kikapcsoló-dott, a vámpír mélységes dühének puszta ereje hallgattatta el. A férfi mögött, a kopár, ütött-kopott szoba – amely valaha az elmegyógyin-tézet alagsori kávézója volt – túlsó végében két vérszopó hadnagya állt nyugtalanul morgolódva, következő parancsaira várva.
Nem sok türelem szorult beléjük; szenvedélybeteg természetük eredményeképp igen rövid ideig voltak képesek hosszabb ideig egyetlen dologra koncentrálni, értelmük pedig arra korlátozódott, hogy vérszomjuk hirtelen szeszélyét kielégítsék. Felelőtlen kölykök voltak, alig jobbak, mint a kutyák, melyek rendszeres verést igényel-tek, és alkalmanként valami jutalmat, hogy engedelmesek maradja-nak. Továbbá mindig emlékeztetni kellett őket rá, kit is szolgálnak.
– Nem jelentettek sérülést – vihogott az egyik vérszopó.
– Talán emberit nem – tette hozzá a másik –, de a faj átkozottul nagyot kapott. Úgy hallom, nem sok maradt abból a hullából, amin a nap végzi majd el az utolsó simításokat.
Az első idióta tovább kuncogott, aztán kieregette bűzös, vértől sa-vanyú szagú leheletét, ahogy az alagútban felrobbanó bombát utá-nozta, amit a feladatra kijelölt vérszopó robbantott fel.
– Nagy kár, hogy a másik harcos elsétálhatott a két lábán – a vér-szopók elhallgattak, mikor vezérük végre feléjük fordult. – Legköze-lebb titeket küldelek, ha ennyire szórakoztatónak találjátok, hogy el-sőre nem sikerült.
A másik kettő a homlokát ráncolta, morogtak, mint a vadállatok, minthogy azok is voltak, függőleges, vékony pupillájuk vadul pulzált íriszük aranysárga tengerében. Tekintetüket lesütötték, mikor lassú, kimért léteivel feléjük indult. Dühét csupán az tartotta kordában, hogy a faj halálos veszteséget szenvedett.
Nem az a harcos volt a támadás valódi célpontja, aki a robbanás áldozatául esett, bár célja elérése érdekében szerencsés, a rend bár-mely tagjának halála. A Lucan nevezetűre is sor kerül hamarosan. Talán ő maga fogja elintézni, saját kezűleg, szemtől szemben, vámpír a vámpír ellen, fegyverek nélkül.
Igen, gondolta, nem kis élvezet lesz őt leteríteni.
Hívhatjuk költői igazságszolgáltatásnak is.
– Mutassátok, mit hoztatok – utasította az előtte álló vérszopókat.
Egyszerre indultak, kinyitottak egy lengőajtót, és a folyosón fel-markolták poggyászukat. Egy pillanattal később visszatértek, néhány letargikus, majdnem teljesen kivéreztetett embert vonszolva maguk után. Hatan voltak: férfiak és nők, csuklójuk megkötözve, lábukon is laza béklyó, bár egyik sem tűnt elég erősnek ahhoz, hogy a szökés gondolata egyáltalán felmerüljön benne.
Üveges tekintettel bámultak a semmibe, bamba, nyitott szájukból sikoltás sem tudott előtörni, fakó arcuk semmilyen érzelmet nem tük-rözött. Torkukon harapásnyomok éktelenkedtek, ahol vérszopó foglyulejtőik kiszívták belőlük az életet.
– Neked, uram. Friss szolgák, akik az ügyet szolgálják majd.
A fél tucat embert úgy terelték be, mint a marhákat. Azok is vol-tak, csont és hús: dolgoznak vagy meghalnak, ahogy neki legjobban hasznára válnak.
Lustán, érdeklődés nélkül nézett végig az esti fogáson, felmérte, mire tudja legjobban felhasználni a kél férfit és négy nőt. Viszkető türelmetlenséget érzett, mikor hozzájuk közeledett, némelyikük nya-kán vékony csíkban szivárgott a vér.
Éhes, döntötte el, tekintete megpihent egy alacsony, barna hajú lányon: durcás száj és a zsákszerű, ronda zöld kórházi köpeny alatt feszülő telt, érett mell. Feje előrebukott, túl nehéz volt, hogy meg tudja tartani, bár látszott, hogy küzd a tompultság ellen, amely a töb-bieket már legyőzte. Írisze mozdulatlan, felakadt, de harcolt a zsib-badtság ellen, kábultan pislogott, hogy öntudatánál maradjon. Cso-dálnia kellett a bátorságát. – K. Delaney, okleveles nővér – olvasta tűnődve a műanyag névkártyát a lány bal mellén.
Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a lány állát, és felemelte, hogy megnézze magának. Csinos volt és fiatal. Szeplős bőre édes illatú, zamatos. A férfi szájában a mohóságtól összefutott a nyál, pupillája függőleges csíkba szűkült napszemüvege mögött.
– Ez itt marad. A többieket vidd le a ketrecekbe.
Lucan először azt hitte, a hasogató sípolás része az agóniának, amit az utóbbi pár órában átélt. Úgy érezte egész teste égett, nyúzott és élettelen. Fejében egy ponton megszűnt a dörömbölés, azóta állandó fejfájás gyötörte.
Magánlakrészében volt a szállásukon, saját ágyában. Ennyit tu-dott. Emlékezett, hogy utolsó erejével visszavonszolta magát, miután teljes nyolc percig maradt Conlannel a felszínen, ahogy elő volt írva.
Sőt tovább maradt, néhány perzselő másodperccel tovább, míg a hajnal forró sugarai lángra nem lobbantották az elesett harcos szem-fedőjét, és az gyönyörűséges fény és lángok kíséretében el nem égett. Csak ekkor vonult vissza az épület föld alatti menedékébe.
Ez a pár többletmásodperc volt személyes bocsánatkérése Conlantől. A most elszenvedett fájdalmak soha nem fogják elfeled-tetni vele, mi a legfontosabb: kötelessége a faj és a rend tiszteletre méltó tagjai iránt, akikkel együtt szolgál. Semmi másnak nincs helye.
Múlt éjjel megszegte a fogadalmat, és egyik legjobb harcosa el-ment.
Még egy éles sípolás hasított az agyába valahonnan a szobából. Túlságosan is közel az ágyához; a fülrepesztő visítás beleült légkala-páccsal szétrobbantott agyába. Lucan sziszegve átkozódott, alig bírta kipréselni a hangokat iszonyúan kiszáradt torkából. Hatalmas erőfe-szítéssel kinyitotta a szemét, és hálószobája sötétjébe bámult. Apró fénypont pislogott bőrdzsekije zsebéből mikor mobiltelefonja megint csörögni kezdett.
Botladozva, mert lábai elvesztették szokásos atlétikus rugalmas-ságukat és erejüket, kigurult az ágyból, és esetlenül kúszott a vétkes jószágért. Csupán három próbálkozásába került, hogy megtalálja a billentyűi, ami elhallgattatta a csengést. Dühöngött egy sort, hogy ez a rövid mozdulatsor mekkora erőfeszítésébe kerüli, aztán homályos szeme elé tartotta a fényes képernyőt, kényszerítve magát, hogy elol-vassa a hívó számát.
Bostoni körzetszám... Gabrielle mobilja.
Csodás.
Rohadtul erre volt most szüksége.
Míg Conlan testével a karjában megmászta azt a pár száz lépcsőt a felszínig, arra a döntésre jutott, bármit is művel Gabrielle Maxwellel, be fogja fejezni. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán mit is művel vele, azonkívül, hogy minden alkalmat kihasznál, hogy maga alá döntse.
Ja, tökélyre fejlesztette ezt a mesterséget. Csak minden másban pancser, ha Gabrielle-ről van szó.
Mindent gondosan kitervelt arra nézve, hogyan fogja kezelni a helyzetet. Gideont küldi el este a lány lakásához, hogy logikusan, érthetően meséljen neki a fajról és saját helyéről a vámpírnemzetség-ben, ahova igazán tartozik. Gideonnak rengeteg tapasztalata volt a nőkkel, hihetetlen diplomáciai érzékkel rendelkezett. Gyengéd lesz majd a lánnyal, és Lucannél milliószor jobban bánik a szavakkal. Képes lesz megértetni a dolgot a lánnyal, beleértve azt is, hogy sür-gősen búvóhelyet kell keresnie, idővel pedig megfelelő társat is, va-lamelyik menedékben.
Ami Lucant illeti, azt fogja tenni, amit kell, hogy teste meg-gyógyuljon. Még néhány óra lábadozás, aztán táplálkozás éjjel, amire iszonyú nagy szüksége van – mihelyt meg tud állni a két lábán annyi-ra, hogy vadászhasson –, és erősebben, jobb harcosként tér vissza.
Elfelejti, hogy valaha is találkozott Gabrielle Maxwellel. Maga és az egész faj érdekében.
Kivéve...
Kivéve, hogy épp múlt éjjel mondta a lánynak, hogy bármikor el-érheti a mobiltelefonján, ha szüksége van rá. Megígérte, hogy mindig válaszol a hívására.
Ha pedig azért kereste most, mert a vérszopók vagy élőhalott vér-rabszolgáik megint körülötte szimatoltak, arra jutott, hogy rohadtul tudni akar róla.
Hanyatt terpeszfekvésben a földön, megnyomta a zöld billentyűt.
– Szia.
Jézusom, ez szarul hangzott. Tüdeje parázslott, és mintha csak hamut lélegzett volna ki. Köhögni kezdett, lejébe belehasított a fájda-lom.
A túloldalon csend, aztán Gabrielle aggódó, bizonytalan hangja: – Lucan, te vagy?
– Én – hatalmas erőfeszítéssel préselte ki a hangokat száraz torká-ból. – Mi történt? Jól vagy?
– Igen, minden rendben. Remélem, nem baj, hogy hívtalak. Én csak... Miután úgy leléptél az éjszaka, aggódni kezdtem. Azt hiszem, csak tudni akartam, hogy vagy.
A férfinak nem volt ereje beszélni, feküdt a hátán, lehunyta a szemét, és hallgatta a lányt. Tiszta, élénk hangja balzsamként simo-gatta. Aggódása gyógyírként hatott rá, sohasem féltette még senki. Az érzés ismeretlen volt számára, és felmelegítette.
Megnyugtatta a tudat, pedig hevesen tiltakozni akart ellene.
– Az idő... – krákogta, majd újból nekiveselkedett. – Mennyi az idő?
– Még nincs dél. Ébredés után azonnal hívni akartalak, de mint-hogy általában esti műszakban dolgozol, addig vártam, amíg csak bírtam. Fáradtnak tűnsz. Felébresztettelek?
– Nem.
Oldalra akart fordulni, a pár perces beszélgetéstől a lánnyal máris erősebbnek érezte magát. Másfelől pedig ki akart kecmeregni nyo-morúságos állapotából, és visszamenni az utcára, még ma éjjel. Conlan halálát meg kell bosszulni, és személyesen akart igazságot szolgáltatni.
Minél kegyetlenebbül, annál jobb.
– Szóval – folytatta a lány –, minden rendben veled?
– Igen, rendben.
– Akkor jó. Megkönnyebbülve hallom – könnyedebb, évődő hangra váltott. – Olyan gyorsan rohantál el múlt éjszaka, hogy sze-rintem még a padló is füstölt utána.
– Valami közbejött. Mennem kellett.
– Hmmm – válaszolt a lány hosszúra nyúlt csend után, mikor a férfi semmit nem fűzött az elhangzottak hoz. – Szigorúan titkos nyomozás?
– Úgy is lehet mondani.
Kínkeservesen maga alá húzta a lábát, majd összerándult, egyrészt a testén végigcikázó fájdalomtól, másrészt a tudattól, hogy miért nem mondhatta meg az igazságot Gabrielle-nek arról, miért kellett elro-hannia tőle. A fajtája előtt álló háború kemény valósága nagyon ha-mar megváltoztatja majd a lány életét is. Valószínűleg már ma este, amikor Gideon elmegy hozzá.
– Figyelj csak, este egy barátommal jógaórára megyek, aminek úgy kilenckor lesz vége. Ha nem vagy szolgálatban, nincs kedved átjönni? Főznék vacsorát. Vedd úgy, hogy kárpótlás a manicottiért, ami tönk-rement múltkor. Talán ez alkalommal meg is esszük.
Lucan arcizmai égni kezdtek, ahogy akaratlanul is mosolyra hú-zódott a szája Gabrielle incselkedő humorától. Szenvedélyességükre való utalása megmozdított benne valamit; agóniája ellenére mereve-dése támadt, és fele akkora fájdalmat sem okozott, amekkorát szere-tett volna.
– Nem találkozhatunk, Gabrielle... Nekem... sok a dolgom.
Mind közül pedig a legfontosabb, hogy vért juttasson éhező szer-vezetébe, ez viszont azt jelentette, hogy minél távolabb kell maradnia a lánytól. Már így is elég rossz, hogy teste ígéretével csábítgatta, hi-szen jelen állapotában iszonyú veszélyt jelentett minden emberre, aki van olyan bolond, hogy a közelébe kerül.
– Ugye, tudod, mit mondanak arról, ha csak dolgozol, és sosem játszol? – kérdezte. Dorombolása maga volt a megtestesült csábítás. – Éjszakai bagoly vagyok, szóval, ha végzel, és mégis úgy döntesz, hogy társaságra vágysz...
– Sajnálom. Talán máskor – válaszolt Lucan, és tudta, soha többé nem lesz máskor.
Ekkorra már ingadozó lábain állt, és megtette az első nehézkes, fájdalmas lépést az ajtó felé. Gideon a laborjában lesz, az pedig a fo-lyosó végén található. Maga lesz a pokol eljutni odáig ebben az álla-potban, de Lucan mindenáron meg akarta próbálni. – Este odaküldök valakit hozzád. Egy... munkatársamat.
– Minek?
A levegő hörögve tört fel tüdejéből, de képes volt járni. Kezét ki-nyújtotta, és elkapta az ajtókilincset. – Túl veszélyes most odakint – válaszolt erőlködve. – Azok után, ami a belvárosban történt veled tegnap...
– Te jóisten, nem felejthetnénk már el végre? Csak túlreagáltam.
– Nem – szakította félbe Lucan. – Jobban érzem magam, ha tu-dom, hogy nem vagy egyedül... ha van valaki, aki vigyáz rád.
– Lucan, igazán. Nem szükséges. Nagylány vagyok. Rendben le-szek.
A férfi nem vette tudomásul a tiltakozást. – A neve Gideon. Ked-velni fogod. Ti ketten tudtok majd... beszélgetni. Segíteni fog, Gabrielle. Jobban, ahogy én.
– Segíteni? Hogy érted ezt? Történt valami az üggyel kapcsolat-ban? És egyáltalán ki ez a Gideon fickó? Ő is nyomozó?
– Ő majd mindent megmagyaráz. – Lucan kilépett a folyosóra, ahol halvány fény világította meg a fényes padlócsempét, a krómo-zott felületeket és az üvegberendezést. Egy másik magánlakosztály ajtaja mögül Dante metálzenéje dübörgött. Olaj és nemrég elsütött fegyverek illata szivárgott ki a gyakorlóteremtől a számos folyosó egyikéről, amelyek a főfolyosóból ágaztak el. Lucan kissé imbolygott, elbizonytalanította a rengeteg külső hatás. – Biztonságban leszel, Gabrielle, esküszöm. Most mennem kell.
– Lucan, várj egy percet! Ne rakd le! Mi az, amit nem mondasz el nekem?
– Minden rendben lesz, Gabrielle, ígérem. Isten veled!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Beszélgetése Lucannel és a férfi furcsa viselkedése a vonal másik végén egész nap nem hagyta nyugodni Gabrielle-t. Este, mikor Megannel kijöttek a jóga-óráról, még mindig ez foglalkoztatta.
– Annyira furcsa volt a telefonban. Nem tudom eldönteni, hogy iszonyú fizikai fájdalmai voltak-e, vagy csak értésemre akarta hozni valahogy, hogy soha többé nem akar látni.
Megan sóhajtott, intett egyet a kezével. – Lehet, hogy túl sokat képzelsz a dologba. Ha valóban tudni akarod, menj el az őrsre, ugorj be hozzá.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet. Mit mondanék neki?
– Azt: szia, szivi, olyan távolinak tűntél ma délután, úgy gondol-tam, örülsz, ha benézek, úgyhogy itt vagyok. – Vihetnél neki fánkot és kávét is ráadásként.
– Nem is tudom...
– Gabby, te mondtad, hogy a pasas édes és gyöngéd, mikor együtt vagytok. Abból, amit a mai beszélgetésetekből megtudtam, nagyon is aggódik érted. Így aztán egy haverját küldi hozzád, amíg szolgálat-ban van, és nem tud ő maga menni.
– Azt hangsúlyozta, mennyire veszélyben forgok odafönn. Szerin-ted mit jelent az az odafönn? Nem hangzik rendőrzsargonnak, ugye? Lehet, hogy valamilyen katonai kifejezés? – megrázta a fejét. – Nem tudom. Annyi minden van Lucan Thorne körül, amit nem tudok.
– Akkor kérdezd meg. Gyerünk, Gabrielle. Legalább próbáld meg.
Gabrielle fekete jóganadrágját és cipzáros kapucnis felsőjét vizs-gálta, aztán az jutott az eszébe, vajon menynyire zilálódott szét lófar-ka a negyvenöt perces nyújtás alatt. – Először haza kéne mennem, legalább lezuhanyozni, átöltözni...
– Nahát! Úgy értem, tényleg, nahát! – Megan szeme kikerekedett és csillogott, olyan mulatságosnak találta a helyzetet. – Félsz oda-menni, ugye? Ó, akarsz te, csak kismillió kifogásod van, miért nem tudsz. Valld be, tényleg kedveled a pasit.
Nem mintha tagadni tudta volna, de hirtelen felvillanó mosolya mindent elárult. Gabrielle tekintete találkozott barátnőjéével, és megvonta a vállát. – Igen. Kedvelem. Nagyon.
– Akkor meg mire vársz? Az őrs három háztömbnyire van innen, és istenien nézel ki, mint mindig. F,s nem mintha nem látott volna téged kissé izzadtan már ezelőtt is. Lehet, hogy így még jobban tet-szel neki.
Gabrielle együtt nevetett Megannel, de a gyomra liftezett közben. Nagyon látni akarta Lucant, egy percet sem bírt várni, de mi van, ha a férfi finoman azt akarta a tudomására hozni délután, hogy ennyi volt. Milyen nevetséges lenne akkor, ha bekóvályogna a rendőrségre, mint a barátnője? Idiótát csinálna magából.
Mondjuk, akkor is, ha másodkézből, Gideontól tudná meg a híre-ket, akit Lucan esetleg csak szánalomból küld ki hozzá.
– Rendben. Megyek.
– Jól teszed! – Megan ragyogva vállára kanyarította összetekert jógaszőnyege pántját. – Ray eljön hozzám a műszakja után, de reggel az legyen az első dolgod, hogy felhívsz, és elmondod, hogy ment, hallod?
– Oké. Add át üdvözletem Raynek.
Miután Megan elviharzott, hogy elérje a 9.15-ös vonatot, Gabrielle elindult a rendőrőrsre. Útközben eszébe jutott Megan tanácsa, ezért beugrott egy helyre édességet és kávét venni: utóbbit méregerős feketén, mert képtelen volt elképzelni, hogy Lucan tejjel, cukorral szürcsölgeti a kis koffeinmentes kávéját.
Mikor a fenti ajándékokkal a kezében odaért a bejárati ajtóhoz, mély levegőt vett, hogy összeszedje a bátorságát, majd átlépte a kü-szöböt, és besétált.
Legcsúnyább égései is gyógyulni kezdtek alkonyatra. A régi, pikke-lyesre égett felület alatt ott feszült az új, egészséges bőr, ahogy a sé-rült réteg hámlani kezdett. Szeme, amely még mindig hiperérzékenyen reagált a mesterséges fényre, nem fájdult meg a külvilág hűvös sötétjében. Nagyon jó volt, mert mindenképpen fel kellett jönnie, hogy gyógyuló teste kínzó szomjúságát csillapítani tudja.
Dante rábámult, ahogy kiléptek a főhadiszállásról, és elváláshoz készülődtek, hogy felderítésre induljanak az éjbe és pokoli megtorlást rendezzenek a vérszopók ellen.
– Rosszul festesz, testvér. Csak egy szavadba kerül, és vadászom neked, hozok valaki fiatalt és erőset. Rohadt nagy szükséged van rá, az biztos. Senkinek nem kell megtudnia, hogy nem te ejtetted el a zsákmányt.
Lucan dühödt pillantással rávicsorodott társára. – Cseszd meg!
Dante kuncogott. – Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod. Nem akarod, hogy legalább elkísérjelek?
A lassú fejrázástól éles fájdalom hasított a fejébe. – Jól vagyok. Jobban leszek, ha táplálékot vettem magamhoz.
– Kétségtelen – a vámpír egy hosszú pillanatig némán figyelte. – Tudod, átkozottul lenyűgöző volt, amit ma Conlanért tettél. Semmi-képp nem láthatta, de a fenébe is, bárcsak tudná, hogy te vitted fel azon a lépcsőn. Igazi tiszteletadás, ember. Tényleg.
Lucan hallgatta a magasztalást, de nem engedte, hogy melengesse. Megvoltak az indítékai, hogy maga végezze a temetési szertartást, harcostársai csodálatának kivívása azonban nem tartozott közéjük. – Adj egy órát a vadászatra, aztán szólj, hol vagy, hogy elkezdhessük a ma esti patkányirtást! Conlan emlékére.
Dante bólintott, aztán összeütötte öklét Lucanével. – Úgy lesz.
Lucan hátramaradt, Dante eltűnt a sötétben, hosszú léptei hetykén visszhangoztak, míg a rá váró küzdelmek felé sétált. Ikerpengéit ki-húzta hüvelyükből, magasan a feje fölé emelte őket. A vérszopóirtó, titánötvözetű, fényes acélkarmok csillogtak-villogtak a gyenge hold-fényben. A vámpír egy harci kiáltás kíséretében eltűnt az éjszaka ár-nyai közt.
Nemsokára Lucan is követte, hasonló útvonalon beleveszve a vá-ros fénytelen szövedékébe. Inkább célratörően osont, mint kecsesen, kevésbé szolgálta mohói arroganciáját, mint kőkemény szükségletét. Éhsége még soha nem volt ilyen rettenetes, és a csillagos égbolt felé küldött üvöltése vadállati dühről tanúskodott.
– Tudná kérem még egyszer betűzni a vezetéknevet?
– T-H-O-R-N-E – válaszolt Gabrielle a recepciósnak, akinek első keresése a rendőrségi adatbázisban nem járt eredménnyel. – Lucan Thorne nyomozó. Nem tudom, melyik részlegen dolgozik. Azután keresett fel otthon, miután múlt héten tanúvallomást tettem itt egy gyilkossági ügyben.
– Ó, akkor a gyilkosságiakat keresi – a fiatal nő hosszú, manikű-rözött körmei gyorsan kopogtak a billentyűzeten. – Hmm... semmi, sajnálom. Ott sincs nyilvántartva.
– Az nem lehetséges. Ellenőrizné még egyszer? Csak név szerint tud keresni a rendszerben?
– Igen, de sehol nincs feltüntetve semmilyen Lucan Thorne nyo-mozó. Biztos benne, hogy ezen az őrsön dolgozik?
– Igen, biztos vagyok benne. A számítógépes rendszerük biztos elavult, vagy...
– Ó, várjon csak! Van valaki, aki tud segíteni magának – szólt közbe a recepciós, az állomás bejárati ajtaja felé intve. – Carrigan nyomozó úr! Van egy perce?
Carrigan nyomozó, ismerte fel keserűen Gabrielle. Az idősödő zsaru, aki olyan rossz perceket szerzett neki múlt hétvégén, amikor hazugnak és drogosnak titulálta őt, és nem hitt neki a klub melletti mészárlásról. Most legalább, hogy Lucan elemeztette a mobiljával készített képeket a rendőrségi laborban, megnyugtathatja a tudat, hogy ennek az embernek az erőfeszítései ellenére is történt az ügyben valamiféle előrelépés.
Gabrielle-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy visszafojtson egy sóhajtást, miközben odafordult, és látta, hogy a köpcös rendőr szép lassan, peckesen feléjük lépdel. Amikor meglátta a lányt, az arcáról sugárzó pökhendiséghez határozott megvetés társult.
– Jesszusom! Már megint maga? Csak ez hiányzott az utolsó munkanapomon. Négy óra múlva nyugdíjba megyek, édesem. Ezúttal másnak kell mesélnie.
Gabrielle összeráncolta a homlokát. – Tessék?
– A fiatal hölgy az egyik nyomozónkat keresi – szólt a recepciós, közben együttérzőn nézett Gabrielle-re a férfi elutasító viselkedése láttán. – Nem találom a rendszerben, de ő úgy gondolja, magukhoz tartozhat. Ismeri Thorne nyomozót?
– Sosem hallottam róla – fordult el Carrigan.
– Lucan Thorne – szólt utána erőteljesen Gabrielle, letéve Lucan kávéját és süteményes zacskóját a pultra, Önkéntelenül lépett egyet a zsaru után, és már majdnem a karja után nyúlt, amikor úgy látszott, a másik minden további nélkül otthagyja. – Lucan Thorne nyomozó – biztosan ismeri. Maguk küldték a lakásomhoz a hét elején, hogy fel-tegyen néhány kérdést a vallomásommal kapcsolatban. A mobiltele-fonommal készített képeket is behozta a laborba analízisre.
Carrigan röhögni kezdett, és megállt, hogy ránézzen, míg ő rázú-dította a részleteket. A lánynak nem volt türelme hozzá, hogy a nyo-mozó ellenséges viselkedésével foglalkozzon. Kiváltképp, amikor a tarkóján érezte felkúszni a rémes érzést, hogy kezdenek a dolgok fur-csa fordulatot venni.
– Azt mondja, hogy Lucan Thorne nem szólt magának erről egy szót sem?
– Hölgyem. Higgye el, fogalmam sincs, mi a fenéről hablatyol. Harmincöt éve dolgozom ezen a helyen, és soha életemben nem hal-lottam erről a maga Thorne nyomozójáról, nemhogy kiküldtem volna magához.
A lány gyomra görcsbe rándult, hideg, szoros görcsbe, de Gabrielle nem volt hajlandó tudomást venni a rettegésről, ami kezdte elönteni ebben a zűrzavarban. – Az lehetetlen. Tudott a gyilkosságról, aminek szemtanúja voltam. Azt is tudta, hogy itt voltam, az őrsön, és vallomást tettem. Láttam a jelvényét és az igazolványát, amikor eljött hozzám. Ma is beszéltem vele, azt mondta, dolgozik este. Megvan a mobilszáma...
– Akkor megmondom, mi legyen. Ha ezzel hamarabb megszaba-dulok magától, hívjuk fel most Thorne nyomozót – mondta Carrigan. – Hátha fény derül a dolgokra, na?
– Jó, felhívom.
Gabrielle ujjai remegtek kicsit, miközben előhalászta mobilját, és bepötyögte Lucan számát. Kicsöngött, de nem vette fel. Újra meg-próbálta, és egy keserves örökkévalóságig várt, a telefon pedig csak csörgött, csörgött és csörgött, eközben Carrigan arckifejezése gya-nakvó türelmetlenből lassan átváltott bizonytalan együttérzőbe, ami-lyet nem egy szociális munkás arcán látott gyerekkorában.
– Nem veszi fel – mormolta a lány, ahogy eltartotta a készüléket a fülétől. Kényelmetlenül és összezavarodva érezte magát, amin sokat rontott Carrigan megértő arra. – Biztos feltartja valami. Egy perc múlva újra megpróbálom.
– Maxwell kisasszony, van valaki más, akit felhívhatunk? Családot esetleg? Valakit, aki segíthet megértenünk, min mehet most ke-resztül?
– Semmin nem megyek keresztül.
– Nekem úgy tűnik, talán mégis. Szerintem összezavarodott. Tud-ja, néha az ember kitalál dolgokat, hogy más gondokkal szembe tud-jon nézni.
Gabrielle kinevette. – Nem vagyok zavart. Lucan Thorne nem a képzeletem koholmánya. Létezik. A körülöttem zajló események is valódiak. A múlt hétvégén történt gyilkosság, azok a férfiak... a véres arcukkal, éles fogaikkal, és az a kölyök is, aki a parkban figyelt múltkor... itt dolgozik az őrsön. Mit csinált, csak nem maga küldte utánam kémkedni?
– Rendben, Maxwell kisasszony. Lássuk, jutunk-e valamire együt-tes erővel. – Carriganben végül mégiscsak feléledt valamiféle diplo-máciai érzék a faragatlanság vastag kérge alatt. Még így is meglehe-tősen nagy adag leereszkedés volt a mozdulatában, ahogy könyöké-nél megragadta Gabrielle-t, és az előtér egyik padjához akarta kor-mányozni, hogy leültesse. – Vegyen pár mély levegőt. Hozunk segít-séget.
A lány lerázta magáról, és elhúzódott. – Azt hiszi, megőrültem. Tudom, mit láttam! Az egészet! Nem csak úgy kitaláltam, és nincs szükségem segítségre. Csakis az igazságra.
– Sberyl drága – fordult Carrigan a recepcióshoz, aki nyugtalanul figyelte a jelenetet. – Felhívná nekem gyorsan Rudy Duncant, kérem? Mondja neki, hogy elkelne itt a segítsége.
– Dokik? – kérdezte a nő könnyedén, a telefonkagylót máris a füle és válla közt szorítva.
– A – válaszolt Carrigan, Gabrielle-re pillantva. Nekik még ne szóljon. Kérje meg, hogy jöjjön le az előtérbe szép nyugodtan, hogy beszéljen Maxwell kisasszonnyal és velem.
– Felejtse el – emelkedett fel Gabrielle a padról. – Egy percig sem maradok tovább. Mennem kell.
– Nézze, bármin is megy keresztül, vannak emberek, akik segíteni tudnak magán.
A lány nem várta meg, hogy Carrigan befejezze, csak próbálta összekaparni romokban heverő méltóságát, odamasírozott a recepciós pulthoz, felkapta a poharat és zacskót, és az ajtón kifelé menet be-dobta mindkettőt a kukába.
Az éjszakai levegő élesen csapott felhevült arcába, és kissé lecsil-lapította. A feje azonban még mindig zakatolt. Szíve vadul dobogott a zavarodottságtól és hitetlenségtől.
Az egész világ megbolondult körülötte? Mi a frász folyik itt?
Lucan hazudott neki arról, hogy zsaru, nem vitás. Mindabból, amit elmondott neki – istenem, mindabból, amit együtt csináltak –, mennyi volt vajon megtévesztés?
És miért?
Gabrielle megállt az épületből kivezető betonlépcső alján, és mé-lyeket lélegzett. Lassan kifújta a levegőt, lenézett, még mindig a markában szorongatta mobiltelefonját.
– Francba.
Meg kellett tudnia, mi folyik itt.
Véget kellett vetnie az őrületnek.
Az újratárcsázás billentyű lenyomásával megjelent Lucan száma. Felhívta, aztán várt, bizonytalanul, hogy mit is mondjon.
Hat csöngetés.
Hét.
Nyolc...