Lara Adrian - A Vámpír csókja /25.-34. fejezet/

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
A férfi elkerülte őt a nap további részében, Gabrielle pedig úgy gon-dolta, talán jobb is így. Most pedig, hogy lement a nap, Lucan és öt harcosa egyként masírozott ki az edzőteremből, mindegyikük maga volt a megtestesült fenyegetés fekete bőrruhájukban, teljes fegyver-zetben. Még Gideon is velük tartott a rajtaütésre, Conlan helyett.
Savannah és Eva a folyosón vártak, hogy elbúcsúzhassanak tőlük. Szorosan, hosszan megölelték párjukat. Lágy, szerető szavakat sut-togtak egymás fülébe. Gyengéd csókok árulkodtak a nők félelméről, melyeket a férfiak hasonlókkal viszonoztak nyugtatgatásképp, hogy hazatérnek kedvesükhöz.
Gabrielle kissé távolabb állt az előcsarnokban, kívülállónak érezve magát, amikor látta, hogy Lucan mond valamit Savannah-nak. A kiválasztott bólintott, a férfi valami apró tárgyat tett a kezébe, aztán felnézett, pillantása megállapodott Gabrielle-en. Nem szólt semmit, nem mozdult felé, ám hosszan nézte, beitta látványát az őket elvá-lasztó távolságon át.
Aztán elment.
A többiek előtt haladt, befordult a hosszú folyosó legvégén, és eltűnt szem elől. Csapata követte, nem maradt más utánuk, mint bakancsuk sarkának kemény csattanásai, és az acél fémes csörömpölése a nyo-mukban.
–Jól vagy? - ment oda hozzá Savannah, majd gyengéden átölelte.
–Igen, jól leszek.
–Azt akarta, hogy adjam ezt oda neked - és átnyújtotta Gábriellé mobilját. - Valamiféle békeajánlat?
Gábriellé elvette, bólintott. - Nem alakulnak jól a dolgok köztünk.
–Sajnálom. Lucán azt mondta, bízik benne, hogy megérted, nem hagyhatod el a házat, és nem mondhatod el a barátaidnak, hol vagy. De ha fel kell őket hívnod...
–Köszönöm - halványan Gideon párjára mosolygott.
–Ha el akarsz vonulni, érezd magad otthon bárhol a házban - ölel-te meg még egyszer Savannah, aztán Evára pillantott, amikor a lány csatlakozott hozzájuk.
–Nem tudom, ti hogy vagytok vele - Eva gyönyörű arca csupa ag-godalom volt -, de rám férne egy ital. Vagy három.
–Talán mindannyiunknak jólesne egy kis bor és a társaság - vála-szolt Savannah. - Gabrielle, csatlakoz, hozzánk, ha készen állsz. Ná-lam leszünk.
–Rendben, és köszönöm.
A két nő elment, csendben beszélgettek, egymásba karolva távo-lodtak a kacskaringós folyosón Savannah és Gideon lakosztálya felé. Gábriellé a másik irányba indult, nem tudta, hol is szeretne lenni.
Bár nem volt teljesen igaz. Lucannel akart lenni, a karjában, de jobbnak látta, ha elfelejti ezt a kétségbe esett kívánságát, mégpedig gyorsan. Nem fog könyörögni neki, hogy akarja őt, és mivel feltehe-tően egy darabban tér vissza a ma esti csatából, jobb, ha felkészül rá, hogy mindörökre kiverje a fejéből.
Az előcsarnok egyik félhomályos szegletében látszó, nyitott ajtó felé vette az irányt. Az üres szobát egyetlen szál gyertya világította meg. A magány, a régi fa és a füstölő szertefoszló illata becsábította. A ház kápolnájában találta magát, emlékezett rá, hogy járt már itt, mikor Savannah körbevezette.
Gábriellé végigsétált a két padsor között az előttük magasodó emelvény felé. Ott állt a gyertya, az olvadó, vörös viaszoszlop. A láng mélyen a belsejében járt már, lágy karmazsinvörös fényt áraszt-va. Leült az első padba, hagyta, hogy a hely békéje magába fogadja.
Kinyitotta a mobilját. Villogott az üzenetjel. Gábriellé meghallgatta az első hangposta üzenetet. Megan kereste két napja, az idő tájt, amikor a parkbeli vérrabszolga-támadás után a lakására is telefonált.
–Gabby, megint én vagyok. Egy rakás üzenetet hagytam az otthoni rögzítődön, de nem hívtál vissza. Hol vagy? Most már igazán kezdek aggódni! Nem hiszem, hogy egyedül kéne maradnod azután, ami tör-tént! Hívj vissza, ahogy megkapod ezt az üzenetet! De abban a pilla-natban, mikor meghallgattad, rendben?
Gábriellé kitörölte, jött a következő. Éjjel tizenegy körül érkezett, Kendra fáradt hangja jelentkezett.
–Szia. Otthon vagy? Vedd fel, ha igen. Hogyaza, elég későre jár... bocs! Talán alszol. Azért hívok most körbe mindenkit, mert összejö-hetnénk egy italra, utána meg el is mehetnénk táncolni valahová. Mit szólsz a holnap estéhez? Hívj!
Úgy tűnt, Kendrával minden rendben, legalábbis pár órája még így volt. Emiatt hál'istennek nem kell aggódnia. Viszont ott volt még a fickó, akivel járt. A vérszopó, helyesbített, és elfogta a félelem, ha a barátnőjére tudtán kívül leselkedő veszélyre gondolt, amelyből ő ma-ga is forgott az utóbbi időben.
Az utolsó üzenethez ugrott. Megan volt megint, pár órája hívta.
–Szia, szívem. Csak bejelentkeztem. Felhívsz még ebben az életben, hogy elmeséld, hogy ment az este a rendőrségen? Biztos vagyok benne, hogy a nyomozód örült, hogy látott. De belehalok, ha nem hallom, mennyire örült pontosan! Megan hangja nyugodt volt, in-cselkedő, teljesen normális. Nyoma sem volt benne a pániknak, ami a vonalas telefonjára és mobiljára küldött előző üzeneteiből sütött.
Mintha mi sem történt volna.
Merthogy se neki, se zsaru barátjának nem volt semmi oka az ag-godalomra, mióta Lucán kitörölte a memóriájukat.
–Ja, és ma este Jamie-vel vacsorázom a kedvenc helyeden. Ha rá-érsz, tipegj ide! Hétkor találkozunk. Foglalunk helyet neked is!
Gábriellé kitörölte ezt is, aztán megnézte az órát: 19.20.
Annyival legalább tartozott a barátainak, hogy felhívja őket, és tu-datja velük, jól van. Szerette volna hallani a hangjukat is, ennyi ma-radt csupán, ami a régi életéhez kötötte, melyet még nem forgatott fel Lucán Thorne. Megnyomta a gyorshívó gombot, ami Megan számát tárcsázta, és izgatottan várakozott. Tompa beszélgetés szűrődött a háttérből, mielőtt barátnője beleszólt volna.
–Szia, Meg.
–O, szia, hát megkerültél! Jamie, Gabby az!
–Hol az a lány? Jön, vagy mi lesz?
–Még nem tudom. Gabby, csatlakozol hozzánk?
Gabrielle hallgatta barátai csevegésének oly jól ismert és szeretett összevisszaságát, és azt kívánta, bárcsak ott lehetne velük. Bárcsak visszatérhetne a régi életébe, mielőtt...
–Ó, én... nem tudok. Valami közbejött, és...
–Nem ér rá - közvetített Megan Jamie felé. - Hol vagy egyébként? Kendra hívott ma, téged keresett. Azt mondta, járt a lakásodnál, de nem voltál otthon.
–Kendra volt nálam? Találkoztál vele?
–Nem, de szeretne látni mindannyiunkat. Ügy tűnt, mintha végzett volna azzal a fazonnal a klubból.
–Brenttel - harsogta túl Megant drámai túlfűtöttséggel Jamie.
–Szakítottak?
–Nem tudom - válaszolta Megan. - Kérdeztem, mi újság velük, er-re csak annyit mondott, nem találkoznak többé.
–Jó - sóhajtott fel megkönnyebbülten Gabrielle. -Ez nagyon jó hír.
–És mi van veled? Mi olyan fontos, ami miatt nem jöhetsz velünk vacsorázni?
Gabrielle homlokát ráncolva körülnézett. A vörös gyertya lángja im-bolyogni kezdett, mikor gyenge légáramlat kavarta fel a levegőt. Halk lépések közeledtek, aztán valaki hirtelen, élesen levegőt vett, mikor észrevette, hogy nincs egyedül a kápolnában. Gabrielle megfordult, és egy magas, szőke nőt látott a nyitott ajtóban, aki bocsánatkérőn nézett rá, majd visszafelé indult.
–Én, ö... épp nem vagyok a városban - suttogta sietősen a telefon-ba. - Pár napig valószínűleg távol leszek. Lehet, hogy még tovább.
–Es mit csinálsz?
–Megbízást kaptam - Gabrielle utálta, hogy hazudnia kell, de nem volt más választása. - Srácok, nem sokára jelentkezem. Vigyázzatok egymásra. Szeretlek titeket.
–Gabrielle...
Letette, mielőtt elszólhatta volna magát.
–Elnézést - szólt a szőke nő, ahogy Gabrielle közeledett hozzá. - Nem láttam, hogy más is van a kápolnában.
–Most már nincs. Kérlek, maradj! - mély sóhaj tört ki Gabrielle-ből. –Hazudnom kellett a barátaimnak.
–Ó - a halványkék, lágy szempár együttérzőn tapadt rá.
Gabrielle összehajtotta a telefont, kezébe rejtette I fényes ezüstös készüléket. - Múlt éjjel sietve kellett el hagynom a lakásom, hogy Lucán idehozzon. Egyik barátom sem tudja, hol vagyok, vagy miért kellett lelép nem.
–Értem. Talán egyszer elmagyarázhatod nekik, mié kellett így tenned.
–Remélem. Csak nem akarom őket bajba sodo azzal, hogy elmon-dom nekik az igazat.
A nő hosszú aranyhaja előrebukott, ahogy megértően bólintott. - Te vagy Gabrielle, ugye? Savannah mesélte, hogy Lucán idehozott egy lányt, aki az ő védelme alatt áll. Én Danika vagyok. Conlan párja vol-tam.
Gabrielle megszorította a felé nyújtott vékony kezecskét. - Nagyon sajnálom a társad elvesztését.
Danika mosolygott, szomorúság remegett a szemében. Önkéntele-nül, szinte láthatatlanul domborodó hasára simította a kezét. - Már korábban is szerettelek volna üdvözölni, de attól tartok, nem vagyok valami jó
társaság mostanában. Nem volt kedvem elhagyni a lakrészemet az utóbbi napokban. Még mindig iszonyú nehéz... elfogadni az új hely-zetet. Minden annyira más lett.
–Hát persze.
–Lucán és a többiek igazán nagylelkűek és kedvesek velem. Mindegyikük megfogadta, hogy mindig védelmezni fog, ha szüksé-gem lesz rá, akárhol legyek is. Megvédenek engem és a gyermekem.
–Terhes vagy?
–Tizennégy hetes. Olyan izgatottan vártuk a jövőt. Hosszú ideje készültünk már a családalapításra.
–Akkor miért vártatok ilyen sokáig? - Gabrielle abban a pillanat-ban észrevette magát, ahogy kicsúszott a száján a kérdés. - Ne hara-gudj. Nem akarok kíváncsiskodni. Semmi közöm hozzá.
Danika nem vette a szívére. - Nem kell bocsánatot kérned. Nem bánom, ha kérdezel, tényleg. Jólesik beszélnem az én Conlanemről. Gyere, üljünk le egy kicsit - vezette Gabrielle-t az egyik hosszú pad-hoz.
–Fiatal lány voltam, amikor megismertem Conlant. Dániai kis fa-lunkat megszállók fosztogatták, mi legalábbis azt hittük. Valójában vérszopók voltak. Majdnem mindenkit lemészároltak, nőket, gyere-keket, öregeket. Senki nem volt biztonságban. A támadás közepén megérkeztek a faj harcosai. Conlan is köztük volt. Annyi embert mentettek meg a faluban, amennyit csak tudtak. Mikor felfedezték rajtam a jelet, a legközelebbi menedékbe vittek. Ott tudtam meg mindent a vámpírnemzetségről és a benne elfoglalt helyemről. De soha nem tudtam elfelejteni a megmentőmet. A sors akaratából né-hány év múlva találkoztunk, Conlan a környéken járt. Olyan izgatott voltam, hogy megint láthatom! Képzelheted, mennyire megdöbben-tem mikor elmondta, ő sem felejtett el engem soha!
–Mikor történt mindez?
Danikának nem kellett sokat számolgatnia. - Conlan és én négy-százkét évet töltöttünk együtt.
–Úristen - suttogta Gábriellé. - Olyan sokat...
–Egy szempillantásnak tűnik, ha hiszed, ha nem. Nem fogok ha-zudni, nem volt mindig könnyű egy harcos párjának lenni, de nem cserélném el egyetlen percét sem. Conlan szíve legmélyéig hitt abban, amit csinált. Biztonságosabb világot akart nekem és a megszületendő gyermekeinknek.
–Ezért vártatok ennyit a teherbe eséssel?
–Addig nem akartunk saját családot alapítani, amin Conlan úgy érezte, a rendnek nagyobb szüksége van rá. A tűzvonal nem a legbiz-tonságosabb hely egy kisgyermek számára, ezért nem láthatsz csalá-dos harcosokat, Túl veszélyes, párjainknak pedig csak és kizárólag a küldetésükre kell összpontosítaniuk.
–Balesetek nem is történhetnek?
–Véletlen terhességek nem következnek be a fajon belül, mert az egyszerű szex nem elég a fogantatásig i Valami szentebb dolog is szükséges hozzá. A vérkötelékben élő kiválasztottak csupán a félhold idején termékenyek. Ha gyermeket szeretnénk foganni ebben a rövid időszakban, testünk nemcsak párunk magját kell hogy magába fogad-ja, hanem a vérét is. Ez olyan szent rituálé, amelyet egy pár sem siet el.
Gabrielle-t, ha arra gondolt, hogy Lucannel éli át ezt a mélységesen bensőséges rítust, tetőtől talpig elöntötte a forróság. Az ötletet, hogy mással kösse össze az életét, és más gyermekét hordja a szíve alatt, teljességgel elvetette magában. Akkor inkább marad egyedül, aminek meg is volt az esélye.
–Mit fogsz most tenni? - törte meg a csendet, amely magányos jö-vőjének elképzelésére késztette.
–Még nem tudom biztosan - válaszolta Danika. -Azt viszont tu-dom, hogy soha nem lépek vérkötelékbe egyetlen más férfival sem.
–Nincs szükséged társra, hogy fiatal maradj?
–Conlan volt a társam. Most, hogy ő elment, egy emberélet is túl hosszú lesz nélküle. Ha nem választok új párt, szépen tovább öreg-szem, ahogy az a Conlan előtti életemben volt. Egyszerű... halandó leszek.
–Meg fogsz halni.
Danika mosolya eltökélt volt, de nem teljesen szomorú. - Egyszer.
–Hová fogsz menni?
–Conlannel azt terveztük, a szülőföldemen, Dániában vonulunk vissza egy menedékbe. Miattam akarta így, de most azt hiszem, in-kább Skóciában nevelném fel a gyermekünket, hogy a földön keresz-tül, amit az apja annyira szeretett, megismerhesse őt. Lucán már in-tézkedett is az ügyben, így bármikor indulhatok, ha kész vagyok rá.
–Ez kedves tőle.
–Nagyon kedves. Nem is hittem el, amikor megkeresett, hogy ezt elmondja. Biztosított arról is, hogy a gyermekemmel mindig az ő és a rend többi tagjának személyes védelme alatt fogunk állni, ha segít-ségre lesz szükségünk. Mindez a temetés napján történt, néhány órá-val a ceremónia után, amikor az égési sebei még borzalmasan eleve-nek voltak. O akkor is csak az én jólétemért aggódott.
–Lucán megégett? - költözött riadalom Gabrielle szívébe. - Mikor, hogyan?
–Három nappal ezelőtt, amikor a temetési szertartást végezte Conlannel. - Danika felhúzta finom ívű szemöldökét. - Te nem tudsz erről? Nem, persze hogy nem. Lucán soha nem beszélne egy szóval sem arról, hogyan rótta le végső tiszteletét a barátja előtt, vagy a sé-rülésekről, amiket eközben szerzett. Tudod, a temetkezési hagyomá-nyai szerint egy vámpírnak kell az elesett testét a felszínre vinni, hogy azt az elemek fogadják magukba - a kápolna egyik árnyékos részeli mutatott, ahonnan sötét lépcső indult felfelé. – Ez óriási tisztességet jelent, és egyben hatalmas önfeláldozást is, mert amikor karjában a halottal felér, a vámpír teljes nyolc percen át a testvére mellett marad, amikor a nap felkel.
Gabrielle a homlokát ráncolta. - De hát én azt hittem, a bőrük nem viseli el a napsugárzást.
–Nem is viseli. Nagyon gyorsan súlyos égési sérüléseket szenved-nek, de mindegyikük közül az első generációsok sérülnek a legkomo-lyabban. A faj legidősebbjei szenvedik el a legkegyetlenebb fájdal-makat a legkisebb napsütéstől is.
–Mint Lucán.
Danika ünnepélyesen bólintott. - Számára nyolc-perc a tűző napon maga lehetett a pokol. De végigcsinálta. Conlanért önként vállalta a kínt. Bele is halhatott volna, de nem engedte át senki másnak imádott Conlanem végső nyugalomra helyezésének terhét.
Gabrielle-nek eszébe jutott a sürgős telefonhívás, ami éjnek évadján kiugrasztotta Lucant az ágyából. Soha nem mondta, miről volt akkor szó, nem osztotta meg vele a veszteségét.
Fájdalmas görcs állt a gyomrába, ha arra gondolt, mit állhatott ki a férfi Danika beszámolója alapján. -Beszéltem vele aznap. Hallottam a hangján, hogy valami baj van, de tagadta. Olyan fáradtnak hangzott, mintha a végkimerülés határán járna. Szóval azt mondod, kiterjedt égési sérülésektől szenvedett?
–Igen. Savannah mesélte, hogy Gideon talált rá nem sokkal az-után, hogy visszajött. A bőre tetőtől talpig fel-hólyagosodott. Képte-len volt kinyitni a szemét a fájdalomtól és a duzzanattól, de vissza-utasított minden segítséget, hogy visszavigyék a lakrészébe össze-szedni magát.
–Édes jóistenem - kapkodott levegő után Gábriellé. - Soha nem mondta, egy szóval sem. Mikor aznap éjjel, néhány órával később láttam, teljesen normálisnak tűnt. Vagyis úgy értem, úgy nézett ki, úgy is viselkedett, mintha semmi nem történt volna vele.
–Lucán tiszta vérvonala következtében mindenki másnál jobban megszenvedi az égési sérüléseket, de pont emiatt gyorsabban is gyógyulnak a sebei. Ennek ellenére sem volt könnyű dolga; rengeteg vérre lett volna szüksége, hogy teste regenerálódni tudjon egy ekkora trauma után. Mire elég jól volt ahhoz, hogy elinduljon vadászni, szervezete teljesen kiéhezett.
így volt. Gábriellé most értette meg. Beugrott a kép, amikor a férfi a leölt vérrabszolgából iszik, de most más szemszögből látta az egészet, nem szörnyeteg tett volt többé, hanem harc a túlélésért. Minden átértékelődött, mióta Lucant ismerte.
Kezdetben úgy hitte, a faj és ellenségei közti háborúskodás nem más, mint egyik gonosz a másik ellen, de mostanra azt érezte, ez az ő há-borúja is. Tétje volt számára a végeredménynek, és nem csak azért, mert jövője eme különös másik világhoz kötődött. Fontossá vált, hogy Lucán ne csak a vérszopók felett győzedelmeskedjen, hanem a számára ugyanolyan pusztító, egyszemélyes háborújában is.
Aggódott érte, és nem tudta elhessegetni a gerincén alattomosan fel-kúszó félelmet, mióta Lucán társaival elhagyta az épületet.
–Nagyon szereted őt, igaz? - kérdezett rá Danika a kettejük közt elhúzódó hosszú csendben.
–Igen, nagyon - tekintete találkozott a másik nőével, nem látva ér-telmét a tagadásnak, mikor valószínűleg az egész az arcára volt írva. - Mondhatok valamit, Danika? Szörnyű érzésem van azzal kapcso-latban, amire ma éjszaka készül. Ráadásul Tegan azt mondta, nem hiszi, hogy Lucán még sokáig élne. Minél tovább itt ülök, annál job-ban félek, hogy Tegannek igaza lesz.
Danika grimaszolt. - Beszéltél Tegannel?
–Szószerint belefutottam nemrég. Azt mondta, ne kötődjek túlzot-tan Lucanhez.
–Mert úgy gondolja, Lucán hamarosan meghal? -Danika kiengedte a benn tartott levegőt, és megcsóválta a fejét. - Az a fickó élvezi, ha felhúzhat másokat. Talán csak azért mondott ilyeneket, mert tudta, hogy ezzel kiboríthat.
–Lucán említette, hogy régóta megy a gyűlölködés köztük. Szerin-ted Tegan megbízható?
A szőke kiválasztott egy darabig fontolgatta a választ.
–Az biztos, hogy a hűség igen fontos szerepet játszik a harcosok becsületkódexében. Ez a mindenük. Semmi nem bírhatná rá őket, hogy megsértsék a szent bizalmat.
–Felemelkedett, és kézen fogta Gabrielle-t. - Gyere. Keressük meg Évát és Savannah-t. Könnyebb a várakozás mindannyiunk számára, ha nem egyedül telik.

HUSZONHATODIK FEJEZET
A kikötői épületek egyikének tetején kijelölt megfigyelőhelyen Lucán és a többiek azt nézték, ahogy egy platós kisteherautó, krómozott kerekei alatt szétfröccsenő sóderrel, a célpont épület elé húz. A veze-tője ember volt. Ha izzadt, ideges szagából ez még nem derült volna ki, a letekert ablakon kiáradó countryzenéből már mindenképp. Egy tele tömött barna papírszatyorral a kezében kikászálódott a vezető-ülésből, ócska kínai kaja bűzét húzta maga után.
–Úgy tűnik, a fiúk ma otthon esznek - suttogta Dante, míg a gya-nútlan kifutófiú ellenőrizte a megrendelő címét a szatyorra erősített fehér papírlapon, majd óvatosan körülnézett az elhagyatott rakparton.
Odalépett a raktár bejárati ajtajához, idegesen körbenézett, káromko-dott egyet a sötétségbe, végül megnyomta a csengőt. Semmi fény nem szűrődött ki az épületből, csupán az ajtó felett lógó csupasz vil-lanykörte biztosított némi sárgán derengő világosságot. Az ütött-kopott acélajtó végre kinyílt, feltárva a benti fekete sötétséget. Lucán látta a futárra bámuló vérszopó sárgán villogó szemét, miközben az hangosan bemondta a rendelés végösszegét, és a sötétség felé nyúj-totta a szatyrot.
–Hogy éé'ti, hogy ki akarja cserénnyi? - követelőzött vaskos bos-toni tájszólással a városi cowboy. - Mi a kénköves pokol...
Hatalmas kéz markolta meg az inge elejét, majd felemelte, hogy a lá-ba se érte a földet. A férfi felüvöltött és páni rémületében kapálózva sikerült kitépnie magi a vérszopó szorításából.
–Hopsz - szisszent fel Niko a szegélynél -, biztos most jött rá, nem is kínait akart rendelni.
A vérszopó a férfi után vetette magát, hátulról létei 1 tette, és brutális hatékonysággal feltépte a torkát. A halál azonnali és véres volt. Mikor a bestia felugrott, és vállára lódította a tetemet, hogy bevigye, Lucán is talpra szökkent.
–Ideje, hogy induljunk. Gyerünk.
A harcosok egyszerre értek földet, és villámgyorsan közelítették meg a rejtekhelyet. Lucán, aki legelöl haladt, beérte a vámpírt és élettelen emberi terhét. Vasmarokkal megragadta a vérszopó vállát, megpördí-tette, ugyanabban a pillanatban elővette egyik tőrét a csípőjére erősí-tett tokból. Villámsebesen és halálpontosan suhintott, egyetlen vá-gással elválasztva a fejet a testtől.
A vérszopó azonnal oszlani kezdett, véráztatta áldozatát a kavicsos útra ejtve, ahogy Lucán pengéjének csókja savként marta széjjel de-generált idegrendszerét. Pár másodperccel később már csak földbe szivárgó, bűzös fekete tócsa maradt utána.
Elöl, az ajtónál Dante, Tegan és a másik három hacos már be volt sózva, türelmetlenül várták, mikor indul az igazi akció. Lucán ve-zényszavára mind a hátán csőre töltött fegyverekkel robbantak a rak-tárba.
A vérszopóknak fogalmuk sem volt, mi történik, míg Tegan el nem hajította a tőrét, és az egyiket torkon nem kapta. Míg a vérszopó vi-sítva és rángatózva bomlani kezdett, feldühödött társai fedezék után néztek, fegyvereik után kapkodtak, és laposkúszásban igyekeztek ki-térni a rájuk záporozó lövedékek és borotvaéles acélpengék elől.
Két vérszopót sikerült is ártalmatlanná tenni már az elején, ám másik kettő elmenekült a raktár különböző, éjsötét szegleteibe. Egyikük tü-zet nyitott Dantéra és Lucanre egy halom ócska rekesz mögül. A har-cosok kitértek a lövedékek útjából, és viszonozták az ajándékot, ki-üldözve a vérszopót a nyílt terepre, ahol Lucán végzett vele.
Szeme sarkából észrevette az utolsó gennyládát, ahogy az épület hát-só részébe menekül az összevissza odadobált hordók és fémcsövek zűrzavarában.
Tegan figyelmét sem kerülte el. Egy tehervonat erejével robogott a szökevény vámpír után, és mindketten eltűntek a raktár feneketlen sötétjében, a halálos macska-egér játékban.
–Tiszta a levegő - kiáltotta Gideon valahonnan a füstös-poros fe-keteségből.
Alighogy elhalt a hangja, Lucán új veszély közeledtét érezte. Halk zörejeket hallott a feje fölött. A szellőzőrendszer szabadon futó csö-vei és tetőszerkezete felett a mocskos tetőablakok átláthatatlanok voltak a kosztól, Lucán mégis biztos volt benne, hogy valami készül odafönn.
–Nézzetek fel! - kiáltotta a többieknek abban a pillanatban, mikor beszakadt a mennyezet, és hét további vérszopó ugrott közéjük ugató fegyverekkel.
Honnan jöttek? Megbízható forrásból kapták az infót: hat egyén, va-lószínűleg nemrég változtak vérszopóvá, függetlenek, kapcsolatok nélkül. Akkor viszont ki.
hívta a felmentő lovasságot? Honnan tudtak a támadásról?
–Kibaszott csapda! - mordult fel Dante, hangosa kimondva Lucán gondolatát.
Kizárt, hogy a rohadt felmentősereg véletlenül járt erre, és ahogy Lu-cán az újonnan jöttek közül a leghatalmasabb termetű vérszopóra pil-lantott, őrült düh kezdett forrni benne.
Ő volt az, aki egérutat nyert előle a klub melletti vérengzés éjszaká-ján. A nyugati parti rohadék. A vérszopó, aki megölhette volna Gabrielle-t, vagy megölhetne a közeljövőben, ha ő nem végez vele most azonnal, hogy írmagja se maradjon.
Míg Dante és társai viszonozták a közeledő vérszopók tüzét, Lucán csak erre az egy célpontra fókuszált. Ma éjjel eltüntetni a föld színé-ről. A mocsadék sziszegett, ahogy közeledett hozzá, borzalmas arca csúf grimaszba rándult. - Újból találkozunk, Lucán Thorne.
Lucán komoran bólintott. - Most utoljára. Egymás iránti gyűlöletük arra késztette őket, hogy eldobják lőfegyvereiket, és testközelből harcoljanak. Szemvillanás alatt előkerültek a tőrök, mindkét kezükre jutott egy-egy, a két vámpír felkészült a halálos viadalra. Lucán dö-fött először. Aztán csúnya vágást kapott a vállára, mikor a vérszopó őrült sebességgel kivédte a támadást. Előremozdult, aztán a pillanat tört része alatt a másik oldalán termett, majd tele szájjal vigyorgott az első vér látványán.
Lucán hasonló sebességgel pördült meg, pengéi halált suttogva hasí-tottak a vérszopó busa feje felé. A gcnnyzsák lenézett a lábánál heve-rő jobb fülére.
–Kezdődik a móka, seggfej - vicsorgott rá Lucán.
Édes a bosszú.
Őrületes haraggal, izmaik minden erejével és hideg, halálos acélpen-géikkel rontottak egymásra. Lucán érzékelte a körülötte folyó harcot, a többiek csatáját a rájuk zúduló újabb ellenségekkel, de ő minden erejét és minden gyűlöletét az előtte álló vérszopóra összpontosította.
Erezte, hogy agyarai megnyúlnak haragja erejétől, pupillája elkeske-nyül, míg végül tudta, arca alig különbözik a vele szemben vicsorgó másikétól. Ugyanolyan erősek voltak, de Lucán vére forróbban szá-guldott ereiben, mint ellenfeléé.
Csak Gabrielle-re kellett gondolnia, és a veszélyre, amit ez az állat jelentene rá, és máris lángolt a dühtől.
Ébren tartotta magában ezt a haragot, és egyik könyörtelen döféssel a másik után sikerült sarokba szorítania a másikat. Nem érezte a testét borító vágásokat, pedig akadtak szép számmal. Térdre kényszerítette ellenfelét. Felkészült a végső, halálos szúrásra.
Üvöltve metszette el a vérszopó nyakát, elválasztva hatalmas fejét összevagdalt testétől. A kezek és lábak görcsösen rángatóztak, mi-közben a vámpír teste rázkódva hanyatlott a padlóra. Lucán vére még mindig tombolt ereiben; fogást változtatott a tőrön, és tövig a roha-dék mellébe vágta, felgyorsítva ezzel a bomlás folyamatát.
–Szent szar - hallotta Rio figyelmeztető hangját valahonnan a kö-zelből. - Lucán, feletted, haver! Még egy a tetőgerendán!
Egy pillanat alatt történt az egész.
Lucán megpördült, a csata hevétől testében minden izom pattanásig feszült. Felnézett arra, amerre Rio az újabb támadót jelezte. Magasan fölötte egy vámpír kúszott át a mennyezet tartószerkezetén, karjában kis focilabdának kinéző valamit tartva. A kütyün piros fény lüktetett, ami egyszercsak állandóra váltott.
–Hasra! - emelte célra felturbózott Berettáját Nikolai. - A köcsög most akar eldobni egy kurva bombát!
Lucán hallotta a nyomban kirobbanó lövést.
Látta, hogy Niko lövedéke a két sárgán villogó szeme közt találta el a vérszopót.
De a bomba már a levegőben volt.
Fél pillanattal később felrobbant.

HUSZONHETEDIK FEJEZET
Grabrielle kizökkent nyugtalan szendergéséből, hirtelen felült a Savannah nappalijában álló díványon. A nők nála töltötték az elmúlt néhány órát - egymás társaságában keresve megnyugvást - Eva kivé-telével, aki egy ideje elment a kápolnába imádkozni. A kiválasztott idegesebbnek tűnt a többieknél, szája szélét harapdálta, és az est nagy részét ide-oda járkálással töltötte.
Valahol a folyosók és szobák labirintusa fölül mozgás fojtott hangjai és pattogó férfihangok szűrődtek le a nappaliba. A lift tompa züm-mögése vibrált a levegőben, ahogy a szerkezet ereszkedni kezdett a ház központja felé.
Ó, istenem.
Valami baj volt.
Érezte.
–Lucán!
Gábriellé lehajította a zseníliatakarót, és felpattant. Szíve vadul ka-limpált, minden egyes eszeveszett dobbanása fájdalmat okozott.
–Nekem sem tetszenek ezek a hangok - nézett körbe feszülten Savannah.
Gábriellé, Savannah és Danika a harcosok üdvözlésére sietett, közben egyikük sem szólt egy szót sem, még levegőt sem vettek, ahogy az érkező lift elé szaladtak.
A liftből szűrődő sürgető hangokból már akkor tudták, hogy nagy baj van, mikor még ki sem nyílt az ajtó. De hogy ekkora, arra Gabrielle nem volt felkészülve, Úgy csapta meg a füst és vér savanyú szaga, mintha behúztak volna neki egyet. Összerezzent a háború és m vér ocsmány bűzétől, amikor elétárult a liftbeli látvány. Egyik harcos sem lépett ki eléjük. Ketten a padlón hevertek, hárman mellettük ku-porogtak.
–Hozz tiszta törülközőket és takarókat! - kiáltotta Gideon Savannah-nak. - Hozz, amennyit csak tudsz, édes! - Alikor a lány futva elindult, még hozzátette: Kerekes cuccokra is szükségünk lesz. Van egy hordágy a betegszobában!
–Hozom - szólalt meg Niko.
Átlépett az egyik hanyatt fekvő, szörnyű állapotban lévő testen. Mi-kor elment mellette, Gábriellé látta, hogy arcát, haját és kezét korom lepi. Ruhája tépett, teste több száz sebből vérzett. Gideon is hasonló állapotban volt, akárcsak Dante.
Az ő sebeik azonban semmiségnek tűntek a másik két harcos komoly sérüléseihez képest, akiket testvéreik eszméletlen állapotban hoztak vissza.
Gábriellé a szívére nehezedő ólomsúlyból tudta, egyikük csak Lucán lehet. Közelebb merészkedett, és elállt a lélegzete, mikor félelme be-igazolódni látszott.
Vértócsa hízott alatta, sötétvörösen ömlött a folyosó fehér márványá-ra. Bakancsa és ruhája cafatokban, csakúgy, mint a bőr a karján és lábán. Arcán korom keveredett a vágásokból szivárgó vérrel. De életben volt. Felhúzott ajkakkal, hosszú agyarait megvillantva szi-szegett Gideonra, mikor meg kellett mozdítsa őt, hogy ideiglenes ér-szorítást alkalmazzon a karján tátongó mély seben.
–Francba! Sajnálom, Lucán. Nagyon mély. Jézusom, még így sem akar elállni.
–Segíts... Riónak - jött a sötét, mormoló válasz. -Ez parancs volt, meg akkor is, ha háton fekve adtam ki. Jól vagyok - bukott ki belőle fájdalmasan. - A fenébe... azt akarom... hogy őt lásd el.
Gabrielle Gideon mellé térdelt. Kinyújtotta a kezét a kötésért. - Majd én csinálom.
–Biztos vagy benne? Elég csúnya. Oda kell nyúlnod és szorosan tekerni.
–Rendben - bólintott a lány Rio felé. - Tedd, ahogy mondta.
A Lucán mellett fekvő harcos a haláltusáját vívta. Az ő testét is elbo-rították az erősen vérző sebek, egyik karja pedig borzalmas állapotban volt. A szétroncsolódott végtagot valami rongyba tekerték, ami valaha ing lehetett, és amelyet teljesen átáztatott a vér. Arca és mell-kasa a felismerhetetlenségig összeégve és szétszaggatva. Nyögdé-cselni kezdett, a mélyről jövő, szánalmas hangokra Gabrielle szemé-ből kibuggyantak a könnyek.
Mikor kipislogta őket a szeméből, Lucán halványszürke szeme kul-csolódott a tekintetébe. - Kicsináltam... a rohadékot.
–Csitt - simította ki az izzadt tincseket Lucán sebesült homloká-ból. - Lucán, ne erőlködj. Ne próbálj beszélni.
A férfi nem figyelt rá, kínkeservesen nyelt egyet, aztán kipréselte a szavakat. - A klubból... a szemétláda ott volt ma éjjel.
–Amelyik akkor elmenekült előled?
–Ezúttal nem tudott - pislogott lassan, tekinteti vad, merev. - Soha többé... nem bánthat téged.
–Ja - mormolta Gideon Rio mellől. - És kurva szerencsés vagy, hogy élve megúsztad, hősöm.
Gabrielle torka még inkább összeszorult, ahogv lepillantott rá. Min-den tiltakozása ellenére, hogy a kötelesség az első és hogy nincs hely számára az életében, ő járt az eszében egész éjjel? Azért vérzett és szenvedeti ilyen súlyos sérüléseket, mert érte harcolt?
Kezébe fogta a férfi kezét, ringatta, és ujjait a szívére szorította. - Ó, Lucán...
Savannah, karján a kért szállítmánnyal. odarohan hozzájuk. Niko közvetlenül utána érkezett, maga előtt tolva a gurulós kórházi ágyat.
–Először Lucánt - rendelkezett Gideon. - Tegyétek ágyba, aztán gyertek vissza Rióért.
–Nem - nyögte Lucán, hangja eltökéltebb volt, mint amennyire fájdalmas. - Segítsetek fel.
–Nem hiszem, hogy... - kezdte volna Gabrielle, de Lucán már tá-pászkodott is fel a padlóról.
–Lassan, nagyfiú - lépett hozzá Dante, erős karjával megtámaszt-va. - Csúnyán elintéztek odaát. Miért nem szusszansz egyet, engedd, hogy áttoljunk a gyengélkedőbe.
–Azt mondtam, jól vagyok - Gabrielle és Dante közreműködésével ülőhelyzetbe húzta magát. Lihegett ugyan, de képes volt ülve ma-radni. - Kaptam párat, de a lenébe is... el tudok sétálni a saját ágya-mig. Nem engedem... hogy ti cipeljetek.
Dante Gabrielle-re nézett, majd a szemét forgatta. -Ismered, elég keményfejű, hogy megtegye.
–Igen, ismerem - mosolygott a lány hálásan a férfi makacsságáért, ami erőt adott neki, hogy mindig talpra álljon. Dantéval kétoldalról átölelték Lucant, aki rájuk támaszkodott, miközben lassan kecmereg-ni kezdett a padlóról.
–Oda - mondta eközben Gideon Nikónak, megmutatva, hová gör-dítse az ágyat, hogy Riót fel tudják rá fektetni. Közben Danika és Savannah is hasznossá tette magát, elállították a kisebb, vérző sebe-ket, eltávolították mocskos, rongyos ruháját és fegyvereit.
–Rio? - ívelt magasra Eva hangja, ahogy berohant a felfordulásba, rózsafüzérjét még mindig szorongatva. Odalépett a nyitott lifthez, de levegőért kapkodva azonnal vissza is hőkölt. - Rio! Hol van?
–Itt van bent, Eva - mozdult előre az ágy mellől Niko, hogy elkap-ja a lányt. Határozottan elkormányozta onnan, mielőtt túl közel jutott volna több sebből vérző kedveséhez. - Robbanás volt az éjjel. O volt hozzá a legközelebb.
–Nem! - kapta arca elé a kezét a lány dermedt rémülettel. - Nem, tévedsz. Az ott nem az én Rióm! Lehetetlen!
–Életben van, Eva. De erősnek kell lenned érte.
–Nem! - sikoltozott a lány hisztérikusan, próbálva odajutni a pár-jához. - Ne az én Riómat! Istenem, ne!
Savannah odalépett hozzá, és átölelte. - Most gyere - szólt gyengé-den. - Ők tudják, hogyan segítsenek rajta.
Eva megtört zokogása visszhangzott a folyosón, Gabrielle szíve pedig majd' megszakadt, hiszen egyszerre érzett megkönnyebbülést és halálos félelmet. Aggódott Rióért, és szörnyű volt belegondolni, mit érezhetett most Eva. Gabrielle részben át tudta érezni a fajdalmát, mert Lucán is lehetett volna Rio helyében. Pár milliméteren, a má-sodperc tört részén múlt csupán, hogy melyik harcos feküdt előttük saját, egyre hízó vértócsájában, az életéért küzdve.
–Hol van Tegan? - kérdezte Gideon, míg továbbra is saját fürgén dolgozó ujjaira figyelve, tovább gondolkodott a sebesültről. - Vissza-jött már?
Danika megrázta a fejét, és aggódó pillantást vetet Gabrielle-re. - Aliért lenne itt? Nem volt veletek?
–Nem sokkal azután, hogy rajtaütöttünk a vers pókon, eltűnt - kapcsolódott be Dante. - A robban után pedig az volt a legfontosabb, hogy olyan gyorsan visszahozzuk Lucant és Riót a házba, amilyen gyorsai csak lehet.
–Gyerünk - ragadta meg Rio ágyát Gideon. - Nikoy segíts, kérlek, megmozdítani.
A Tegannel kapcsolatos kérdezősködést egyelőre fellüggesztették, mert mindenki azon volt, hogy Riói-nak segíthessen. Mindannyian a betegszobába indultak, Gábriellé, Lucán és Dante lemaradt, mert Lu-cán nagyon lassan bicegett a saját lábán, miközben szorosan kapasz-kodott kettőjükbe, próbálva egyenesen tar tani magát.
Gábriellé rásandított, és nem vágyott másra, csak cirógatni sebesült, vérző arcát. Alikor dobogó szívvel a férfira nézett, annak sötét pillái megrebbentek, és visszanézett a lányra. Nem értette, mi volt ez a csendes, hosszúra nyúlt pillanat kettőjük között a káosz közepén, de elöntötte a meleg, és fenséges volt, az éjszak; összes szörnyűsége el-lenére.
Mikor odaértek a szobába, ahol Riót elhelyezték, Eva már az ágy mellett állt, a férfi összetört teste felé hajolva. Könnyek csorogtak végig az arcán.
–Ennek nem így kellett volna történnie - nyögte. -Nem az én Ri-ómmal. Nem így.
–Mindent megteszünk érte, amit tudunk - formálta nehezen a sza-vakat Lucán saját sérülései miatt. - Megígérem, Eva. Nem hagyjuk meghalni.
A lány, párjára nézve, megrázta a fejét. Amikor megsimogatta a haját, Rio összefüggéstelenül, félig eszméletlenül, óriási fájdalmak kö-zepette motyogott valamit. - Azonnal el akarom vinni innen. Egy menedékbe. Orvosi segítségre van szüksége.
–Nincs szállítható állapotban - mondta neki Gideon. - Megvan hozzá a képzettségem és a felszerelésem, hogy ellássam.
–El akarom őt vinni innen! - csattant fel a lány, villogó tekintete egyik harcosról a másikra ugrált. - Nektek már úgysincs hasznotokra, engedjétek, hogy elvigyem. Nem parancsolhattok neki többé, egyikő-tök sem! O az enyém! Én csak a legjobbat akarom neki!
Gabrielle érezte, hogy Lucán teste megfeszül a hisztérikus rikácso-lásra. - Akkor ne állj Gideon útjába, hagyd, hogy végezze a dolgát! - könnyedén vedlett vissza vezérré nyomorúságos állapota ellenére is. - Ebben a pillanatban csak az a fontos, hogy életben tartsuk Riót
–Te... - válaszolt neki száraz hangon, könnyes szemmel Eva. Aztán vadság költözött a tekintetébe, arca színtiszta gyűlöletet sugárzott. - Neked kellene most itt haldokolnod, nem neki! Neked, Lucán. Erre kötöttem egyezséget. Neked kellene itt feküdnöd!
Halálos csend szakadt a betegszobára, csupán az Eva által kiköpött megdöbbentő vallomás lebegett körülöttük.
Dante és Nikolai a fegyveréhez kapott, mindkét harcos ugrásra ké-szen állt, hogy megtorolja a legkisebb provokációt is. Lucán megálljt intett nekik, szeme ra tapadt. Nem izgatta, Eva milyen ármányt szőtt ne; ha ő is volt haragjának célpontja, megúszta, nem biztos, hogy meg fogja. Akár úgy is történhetett volna, hogy egyik harcos sem éli túl Eva árulását.
–A vérszopók tudták, hogy megyünk - szólalt meg vészjósló nyu-galommal. - A raktár csapda volt. Te állítottad.
Morgás tört fel a többi harcos torkából. Ha a beismerés férfitól szár-mazik, Lucán semmit nem tehetett volna testvérei halálos kimenetelű megtorlása ellen. De egy kiválasztott volt a bűnös, aki közülük való. Akit sok emberöltő óta ismertek, és családtagként a bizalmukba fo-gadtak.
Lucán ránézett, egy idegen állt előtte. Egy őrült. Egy halálosan két-ségbeesett ember.
–Úgy volt, hogy Riónak nem esik bántódása - hajolt közel a fek-vőhöz, és karjába zárta bekötözött fejét. A férfi nyers hangon, érthe-tetlenül nyögött valamit, miközben Eva gyengéden ölelgette. - Azt akartam, hogy ne legyen képes többé harcolni. Értetek ne.
–Így inkább látod megcsonkítva? - kérdezte Lucán, - Ennyire tö-rődsz vele?
–Szeretem! - sikoltotta a lány. - Amit tettem, az iránta érzett szere-lemből tettem. Rio boldogabb lesz máshol, távol az erőszaktól és ha-láltól. Boldogabb lesz egy menedékben, velem. Messze az átkozott háborútoktól!
Rio megint nyöszörögni kezdett, hangjába azonban most szomorúság vegyült. Kétségtelenül a fájdalom szólt belőle, de nem lehetett tudni, a testi vagy lelki kín hangjai ezek.
Lucán lassan megrázta a fejét. - Ez az, amit te nem dönthetsz el he-lyette. Nem volt jogod hozzá. Ez épp annyira Rio háborúja, mint a többieké. Hitt benne, és még mindig hisz, dacára annak, amit vele műveltél. Ez a háború a faj minden tagjának lét fontosságit.
–Vicces, hogy így gondolod, mikor magad is lassan vérszopóvá válsz - vetette oda neki maró gúnnyal a lány.
–Jézusom - szisszent fel Dante. - Tévedsz, Eva. Kurvára össze vagy zavarodva.
–Valóban? - meredt vadul szadista fénnyel a szemében Lucanre a lány. - Figyeltelek, Lucán. Láttam, hogy küzdesz az örökké mardosó éhséggel, amikor azt hiszed, senki se lát. A látszólagos önuralmad nem tud megtéveszteni.
–Eva - Gabrielle nyugodt hangja kissé feloldotta a szoba pattaná-sig feszült légkörét. - Kiborultál. Nem tudod, mit beszélsz.
A lány felnevetett. - Mondd neki, hogy tagadja le. Kérdezd meg, mi-ért nem nyúl vérhez, amíg a végén teljesen ki nem éhezik!
Lucán nem válaszolt a nyílt színi vádaskodásra, mert tudta, hogy igaz.
Ahogy Gabrielle is.
Megindította, hogy a lány a védelmére kel, de ez most nem annyira róla szólt, mint Rióról és az árulásról, mely a harcos életébe kerülhet. Talán már került is, elnézve bekötözött végtagjai egyre sűrűbb ránga-tózását és beszédre való képtelenségét.
–Hogy sikerült nyélbe ütnöd az egyezséget, Eva? Hogyan léptél kapcsolatba a vérszopókkal? Amikor kirándulást tettél a felszínre?
Eva elmosolyodott. - Nem volt nehéz. Vérrabszolgákkal van tele a város. Csak figyelni kell. Találtam egyet, és megmondtam neki, hogy beszélni akarok a gazdájával.
–Ki az? - követelte Lucán. - Hogy néz ki?
–Nem tudom. Csak egyszer találkoztunk, az arcát pedig elrejtette. Sötét napszemüveget viselt, és lekapcsolta a hotelszoba világítását. Nem érdekelt, kicsoda vagy, hogy néz ki. Csak az számított, elég ha-talmas-e ahhoz, hogy végrehajtsa a tervet. Elég volt az ígérete.
–El tudom képzelni, mit kért cserébe.
–Csak pár órát töltöttem vele. Bármit megadtam volna - válaszol-ta, de már nem nézett Lucanre vagy bárki másra. Mindeki undorral bámulta, ő pedig Rióra szegezte a tekintetét. - Mindent megtennék érted, drágám. Mindent... elviselnék.
–Talán a testeddel sikerült üzletet kötnöd - szólt Lucán -, de Rio bizalmát bocsátottad áruba.
Reszelős hang tört elő Rio cserepes ajkai közül, ahogy Eva becézte és cirógatta. Szemhéja felnyílt. Kapkodta a levegőt, miközben kínnal formálta a szavakat.
–Én... - köhögte, és összetört teste görcsösen meg rándult. - Eva...
–Igen, szerelmem, itt vagyok! - kiáltott a lány. Mondd, mit szere-méi, édesem.
–Eva - egy pillanatig nem jött ki hang a férfi torkán, de újra pró-bálta. - Én... felbontom... a kötelékünket.
–Micsoda?
–Halott... - nyögte, és bár lelkének fájdalma mess/, túlszárnyalta testéét, fáradt, véreres szemének ádáz pillantása elárulta, nem fog visszakozni. - Nem létezel többé... számomra... meghaltál.
–Rio, hát nem érted? Értünk tettem!
–Menj... - zihálta a férfi. - Soha többé... nem akarlak... látni.
–Nem gondolod komolyan - emelte fel a fejét Eva vadul villogó szemekkel. - Nem gondolja komolyan! Nem teheti! Rio, mondd, hogy nem így van!
Mikor megpróbált hozzáérni, Rio felmordult, maradék erejével pró-bált kitérni az érintés elől. Eva sírva fakadt. Ruháját a férfi vére áz-tatta. Először a foltokra nézett, aztán Rióra, aki nem vett róla tudo-mást többé.
Ami ezután következett, néhány másodpercig tartott csupán, bár úgy tűnt, az idő kegyetlen lassan vánszorog.
Eva megsebzett tekintete Rio fegyverövére esett az ágy mellett.
Hirtelen elhatározás suhant át az arcán, mikor meglátta az egyik tőrt.
A csillogó pengét az arcához emelte.
Odasúgta Riónak, hogy örökké szeretni fogja.
Aztán megfordította a fegyvert a kezében, és saját torkához nyomta.
–Eva, ne! - sikoltotta Gabrielle ösztönösen odakapva, mintha ab-ban reménykedne, megmentheti. - Ó, istenem, ne!
Lucán szorosan tartotta. Gyorsan szembefordította magával, átölelte, és nem engedte, hogy végignézze, amint Eva keresztüldöfi saját tor-kát, aztán véresen, élettelenül a padlóra zuhan.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Miután kimászott Lucán zuhanyzójából, Gabrielle szárazra törölte a haját, és bebújt egy fehér frottírköpenybe. Kimerült, miután a nap nagy részét Savannah-val és Danikával töltötte, hogy segítsenek Gideonnak Rio és Lucán ápolásában.
Néma hitetlenkedéssel végezte a dolgát mindenki a házban, nem tud-tak napirendre térni Eva árulása és tragikus végkifejlet felett, amely-ben saját kezével vetett véget életének, Riónak pedig hajszálon füg-gött az élete.
Lucán is rossz bőrben volt, de makacsságának köszönhetően, szavai-hoz hűen, saját lábán hagyta el a betegszobát, hogy lakosztályában pihenjen. Gabrielle-t elképesztette, hogy egyáltalán elfogadott bármi-féle gondoskodást, de a nők együttes meggyőző ereje ellen nem volt esélye.
Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor a fürdőszobából kilépve meg-látta a férfit, ahogy a hatalmas ágyban, hátát a fejtámlához polcolt párnáknak támasztva ücsörgött. Bár arca és homloka tele volt ölté-sekkel, széles mellkasát és végtagjait kötések borították, máris gyógyulófélben volt. Egyben volt, és idővel a sebek is beforrnak.
A lányhoz hasonlóan ő is fehér frottírköpenyt viselt; kupán ennyit engedélyeztek neki a nők, miután órákig tisztították és kötözgették a zúzódásait és a repeszek okozta sebeket, amelyek egész testét beterí-tették.
–Jobban érzed magad? - kérdezte Lucán figyelve, hogy fésüli ki ujjaival az arcából nedves haját. - Azt gondoltam, éhes leszel, ha ki-jössz.
–Farkaséhes vagyok.
A férfi a háló sarkába mutatott, ahol székekkel körülvett, zömök kis koktélasztal állt, de Gabrielle orra már előbb jelezte a feltálalt finom-ságokat. Francia kenyér, fokhagyma, fűszerek, paradicsomszósz és különféle sajtok illatoztak a szoba miféléből. Egy tál saláta, gyümöl-csök és még valami sötét csokiszerűség is csábítgatta. Közelebb sé-tált, hogy szemügyre vegye a csodás választékot, gyomra hatalmasat kordult a várakozástól.
–Manicotti - szimatolt a levegőbe, mélyen beszívva a tészta aromás illatát. Egy üveg vörösbor koronázta meg a mennyei lakomát, mellette kristálypohár. - És chianti?
–Savannah tudni akarta, mi a kedvenc ételed. Ezek jutottak eszembe.
Ezt az ételt készítette magának akkor este, mikor a férfi újra eljött hozzá, hogy visszaadja a telefonját. Az étel, ami ott ült hidegen és el-feledve a pulton, amíg ők eszeveszetten szeretkeztek. - Emlékeztél, mit főztem akkor este?
A férfi enyhén vállat vont. - Ülj le! Egyél!
–Csak egy személyre van terítve.
–Társaságra számítottál?
A lány ránézett. - Tényleg nem tudsz ezek közül semmit megenni? Egy falatot sem?
–Ha ennék is, nagyon kis mennyiséget bírna a szervezetem. - Intett a lánynak, hogy foglaljon helyet. - Emberi ételeket csupán a kül-sőségek miatt fogyasztunk.
–Rendben - a lány törökülésbe helyezkedett a földön, a szép krémszínű vászonszalvétát kivette az ezüstnemű alól, és az ölébe te-rítette. - De nem igazságos, hogy előtted zabáljam degeszre magam.
–Ne aggódj miattam. Elég női törődést és féltést kaptam mára.
–Akkor jó.
Túl éhes volt, hogy akár egy másodperccel is tovább várjon, az étel pedig túl finomnak nézett ki, hogy ellenálljon. Villájával levágott egy falat manicottit, és üdvözülten nyámmogta. Rekordsebességgel be-termelte a felét, csak azért állt meg, hogy öntsön egy pohár bon amit hasonló élvezettel tüntetett el.
Lucán egész idő alatt az ágyból nézte. -Jó? - kérdezte, amikor Gábri-ellé restellkedő pillantást vetett rá a borospohara pereme fölött.
–Fantasztikus - mormolta, szájába gyömöszölve egy adag finom öntettel megbolondított salátát. Gyomra felvidult. Lenyelte az utolsó falat salátát, öntött még egy fél pohár bort, és sóhajtva hátradőlt. – Köszönöm. Meg kell köszönnöm Savannah-nak is. Nem kellel volna ennyit fáradnia.
–Kedvel téged - válaszolta Lucán kiismerhetetlen arccal. - Nagy segítséget jelentettél az éjjel. Köszönöm, hogy törődtél Rióval és a többiekkel. Beleértve engem is.
–Nem kell megköszönnöd.
–De igen - a homlokán lévő apró, összeöltött vágás kitüremkedett, ahogy a szemöldökét ráncolta. - Mindvégig kedves voltál és odaadó, én pedig... - harapta el a mondat végét, csak bajsza alatt motyogott tovább. -I i lékelem, amit tettél, ez minden.
Ó, gondolta a lány, ez minden. Még a hálálkodás is érzelmi akadá-lyokba ütközött.
Mivel hirtelen kívülállónak érezte magát Lucán közelében, témát vál-tott.
–Hallom, Tegan is visszaért egy darabban.
–Igen, de Dante és Niko majdnem széttépték, mikor megjelent, azután hogy szó nélkül eltűnt a rajtaütés
közepén. -Hol járt?
–Az egyik vérszopó megpróbált elszelelni a raktár hátsó ajtaján keresztül, amikor felforrósodott a helyzet. Tegan követte az utcára. Ki akarta nyírni, de közben úgy döntött, először megnézi, merre megy. A régi elmegyógyintézetnél kötöttek ki a város szélén. Nyü-zsögtek ott a vérszopók. Ha eddig kétséges lett volna, most bizo-nyossá vált, hogy nagy kolónia rejtőzik ott. Talán ez a keleti parti fő-hadiszállás.
Gábriellé kissé lezsibbadt, mikor arra gondolt, egyedül járt az. épü-letnél, mitöbb, az épületben, és fogalma sem volt róla, mibe tenyerelt.
–Van néhány belső felvételem. Még a fényképezőben vannak. Nem volt időm letölteni őket.
Lucán megmerevedett, és úgy bámult rá, mintha csak azt mondta volna neki, éles gránátokkal játszado zott. Arca kimerült sápadtról hamuszürkére váltott.
–Tehát nemcsak odamentél, hanem be is törtél? A lány bűntudato-san vállat vont. -Jézusom, Gábriellé - az ágy szélére ült, lábával a földön támaszkodva. Egy hosszú percig nem mozdult, csak nézte a lányt. Beletelt egy kis időbe, amíg meg tudott szólalni. - Megölhettek volna. Felfogod?
–Akkor még nem fogtam fel - gyenge kifogás volt, de igaz.
–Ugorjunk - túrt mindkét kézzel a hajába Lucán. -Francba. Hol a fényképeződ?
–A laborban hagytam.
Lucán felkapta az ágya melletti házi telefont, és megnyomta a gyors-hívót. Gideon jelentkezett be a túloldalon.
–Szia, mizújs? Minden rendben?
–Ja - felelte Lucán, de közben Gabrielle-t fixírozta, - Mondd meg Tegannek, hogy egyelőre halassza el az elmegyógyintézeti felderítést. Most tudtam meg, hogy vannak benti felvételeink is.
–Most hülyéskedsz? - Csend a vonalban. - Atyám, beszarás! Azt akarod mondani, hogy a csaj be is ment arra a rohadt helyre?
Lucail kényszeredett én megmondtam pillantást lövellt Gábriellé felé. - Töltsd fel a képeket a gépre, aztán szólj a többieknek, egy óra múlva találkozunk, hogy megbeszéljük az új stratégiát. Azt hiszem, ezzel igen csak sok időt takarítunk meg.
–Rendben. Egy óra.
A beszélgetés véget ért.
–Ügy volt, hogy Tegan visszamegy arra a helyre?
–Igen - jött a válasz. - Öngyilkos küldetés, de volt olyan őrült, hogy ragaszkodott hozzá, egyedül akar be jutni, hogy infókat gyűjt-sön. Nem mintha bárki sietett volna lebeszélni róla, legkevésbé én.
kiszállt az ágyból, és kötéseit kezdte vizsgálgatni. A mozdulattól köntöse szétnyílt, feltárva mellkasai éi hasa egy részét. A mellén kacskaringózó gyönyörű jelek halvány vörösesbarna színben játszot-tak, világosabbak voltak, mint az éjjel. Sápadtak, mint ő. Fakók, majdnem színtelenek.
–Miért utáljátok ennyire egymást Tegannel? - kockáztatta meg a kérdést óvatosan Gábriellé, amit azóta fel akart tenni, hogy Lucán először említette a harcos nevét. - Mi történt köztetek?
Először azt hitte, nem is kap választ. A férfi tovább nyomkodta a se-beit, karjait és lábait hajlítgatta. Végül, mikor a lány feladta, megszó-lalt. - Tegan azzal vádol, hogy valamit elvettem tőle. Valamit, amit nagy becsben tartott. - Egyenesen Gábriellé szemébe nézett. - A ki-választottja meghalt. Az én kezem által.
–Úristen - suttogta a lány. - Lucán... hogyan?
A férfi a homlokát ráncolta, másfelé nézett. - Más idők jártak régen, amikor Tegan és én megismertük egymást. A harcosok akkoriban nemigen választottak társat maguknak, túlságosan veszélyes volt. Akkor még csak páran alkottuk a rendet, és nagyon nehéz volt a csa-ládunkat védelmezni, amikor sokszor hónapokra elszólított minket a kötelesség.
–Mi volt a helyzet a menedékekkel? Azok nem nyújtottak volna biztonságot?
–Azokból is sokkal kevesebb volt akkortájt. Olyan meg még ke-vesebb, ahol szívesen fogadták volna a harcosok kiválasztottjait. Mi és szeretteink állandóan ki voltunk téve a vérszopók fenyegetésének. Tegan tisztában volt mindezzel, mégis összekötötte az életét egy ki-választottal. Nem sokkal később asszonyát foglyul ejtették a vérszo-pók. Megkínozták. Megerőszakolták. Es mielőtt visszaküldték hozzá, majdnem teljesen kivérez-tették. Üres báb lett, még annál is rosszabb, mert az őt tönkretevő vérszopó vérrabszolgává tette.
–Ó, uramisten - borzadt el Gabrielle.
Lucán felsóhajtott, mintha az emlékek túlságosan nagy nyomással nehezednének rá. - Tegan becsavarodott a haragtól. Vadállattá válto-zott, mindent legyilkolt, ami az útjába került. Tetőtől talpig úszott a vérben, mintha abban fürdött volna. Lubickolt gyilkos dühében, és közel egy évig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy társa elméje örökre elveszett. Saját vénájából táplálta, nem akarta látni, hogy a lány soha nem fog visszatérni. Azért táplálkozott, hogy őt táplálhassa. Nem érdekelte, hogy szép lassan erőt vesz rajta a vérszomj. El-lenszegült a faj törvényének, nem szabadította meg párját szenvedé-seitől. Tegan pedig lassan, de biztosan kezdett vérszopóvá válni. Va-lamit tenni kellett...
Mikor nem fejezte be a mondatot, hanem hagyta a levegőben lógni, Gabrielle befejezte helyette. - És mint vezérnek, rád hárult a köteles-ség teljesítése.
Lucán komoran bólintott. - Tegant bezártam egy vastag falú kőcellá-ba, és megöltem a kiválasztottját.
Gabrielle behunyta a szemét, átérezve a férfi fajdal mát. - Ó, Lucán...
–Tegant nem engedtem ki addig, míg meg nem gyógyult a vér-szomj-függőségből. Ez sok hónapnyi éhezést és agóniát jelentett, de végül saját lábán távozhatott börtönéből. Mikor rájött, mit tettem, azt hittem, megpróbál megölni. Nem tette. Az a Tegan, akit ismertem, viszont nem tért vissza soha. Meggyűlölt.
–Nem annyira, amennyire te gyűlölöd saját magad. Lucán kemé-nyen összepréselte a száját, arccsontján a bőr még feszesebb lett. - Hozzászoktam, hogy nehéz döntéseket hozzak. Nem ijedek meg a nehéz feladatok végrehajtásától vagy hogy harag és gyűlölet célpont-ja legyek, mert a faj jóléte érdekében hozom a döntéseimet. A többi rohadtul nem érdekel.
–Nem igaz - válaszolt a lány gyengéden. - Fájdalmat kellett okoz-nod a barátodnak, és hosszú-hosszú ideje cipeled a következményeit.
A férfi pillantása azt sugallta, vitatkozni akar a fentiekkel, de talán nem volt hozzá ereje. Mindazok után, amiken keresztülment, halálo-san elfáradt, bár a lány tudta, soha nem vallaná be, még neki sem.
–Te jó vagy, Lucán. Igazán nemes szív dobog a nehéz fegyverzet alatt.
A férfi felmordult, elutasítón és cinikusan. - Csak olyasvalaki foghat ezzel mellé ennyire, aki épphogy pár napja ismer.
–Tényleg? Ismerek itt még néhányat, aki pontosan ugyanezt mon-daná rólad. Conlantis beleértve, ha élne.
A férfi tekintete elborult. - Ugyan, mit tudhatsz te erről?
–Danika elmesélte, mit tettél érte. A temetési ceremóniát. Hogy felvitted napkeltekor. Hogy megadd neki a végtisztességet, nem tö-rődve azzal, hogy megégeted magad.
–Jézusom - ugrott fel dühösen Lucán. Sántikálva fel-alá járkált az ágy mellett. Nyers, vad hangon bömbölni kezdett. - Ennek semmi köze a tisztességhez! Tudni akarod, miért tettem? Bűntudatból! A vasútállomáson történt bombázás éjszakáján nekem kellett volna kinn lennem Nikóval. Csakhogy nem tudtalak kiverni téged a fejemből. Azt gondoltam, ha megkaplak végül, az kielégít, és végre to-vábbléphetek, elfelejthetlek. Úgyhogy aznap este Conlant küldtem ki magam helyett. Én lettem volna az alagútban helyette. Nekem kellett volna ott lennem!
–Te jó ég, Lucán, hihetetlen vagy, tudod? - csapott nyitott tenyér-rel az asztalra Gábriellé, és dühös, éles kis kacajt hallatott. - Miért nem tudsz egyszer ebben a rohadt életben lazítani?
A hangos dühkitörésre Lucán odakapta a fejét. Megtorpant, és a lányra meredt. - Tudod, miért - felelte nyugodtan. -Jobban tudod, mint bárki más. - Megcsóválta a fejét, szája legörbült az önutálattól. - Kiderült, hogy Eva is tudott róla.
Gábriellé visszagondolt a betegszobában elhangzott megdöbbentő szavakra. Mindenkit felháborított Eva tette, és letaglózott Lucán el-leni vádaskodása. Mindenkit, kivéve a férfit magát. - Lucán, amiket mondott...
Mind igaz, ahogy magad is láthattad. De te ennek el lenére is meg-védték Már kétszer megakadályoztad, hogy fény derüljön a gyen-gémre - fordított hátat a lánynak haragosan. - Nem kérem többé, hogy megtedd. A gondjaimat nekem kell megoldanom.
–Ahhoz viszont szembe kell nézned velük.
–Amit tennem kell, az az, hogy felöltözöm, és megnézem a képe-ket, amiket Gideon letöltött. Ha elég információt tartalmaznak az el-megyógyintézet alaprajzáról, már ma este lerohanhatjuk a helyet.
–Mit akarsz azzal mondani, hogy lerohanhatjátok?
–Megsemmisíthetjük. Felszámolhatjuk. Felrobbanthatjuk az egész kibaszott kócerájt.
–Nem mondhatod komolyan! Te magad állítottad, hogy valószí-nűleg nyüzsög a vérszopóktól. Tényleg elhiszed, hogy te és három embered túlélhetitek, ha nekimentek ezeknek, akikről azt se tudjátok, hányan vannak?
–Eddig is így zajlott. És öten leszünk - jött a válasz, mintha lenne bármi különbség. Gideon azt mondta, ő is jön, bármit is teszünk. Át-veszi Rio helyét.
Gabrielle gúnyosan hitetlenkedett. - És veled mi a helyzet? Hiszen alig állsz a lábadon!
–Járok, nem? Jól vagyok. Nem várják, hogy ilyen hamar jön a megtorlás, így ez a legalkalmasabb időzítés.
–Te megőrültél! Pihenésre van szükséged, Lucán. Nem tehetsz semmit, amíg vissza nem nyered az erődet. Be kell gyógyulnia a se-beidnek - nézte a férfi állkapcsán ugráló izmot; nyúzott arcában egy ín rángatózott. Vonásai keményebbek a szokásosnál, túl vékonyak. -Nem mehetsz oda ebben az állapotban.
–Azt mondtam, jól vagyok.
A szavakat gorombán, érdes hangon köpte. Mikor újra a lányra né-zett, ezüst íriszét fényes borostyánszín pettyezte, mintha tűz nyaldos-ná a jeget.
–Nem, nem vagy. Közelről sem. Táplálkoznod kell. Túl sokat kel-lett a testednek elviselnie mostanában. Vérre van szükséged.
Hideg söpört végig a szobán, és a lány érezte, hogy Lucán irányából jön. Kiprovokálta a haragját. Már látta a legrosszabb pillanatában is, és túlélte, de ezúttal talán túl messzire ment. Érezte, hogy a férfi rob-banni készül, óriási akaraterővel fogja vissza magát, mióta csak ide-hozta őt a házba. Most viszont készült elszabadulni a pokol; tényleg ő akar lenni az a valaki, aki átlöki azon a vékonyka határvonalon?
Csessze meg. Lehet, hogy pont erre van szükség.
–A tested kimerült, Lucán, és nem csak a sérülésektől. Gyenge vagy. És félsz.
–Félek - jeges pillantást küldött Gabrielle felé, és lekezelően vi-gyorgott. - És mégis mitől?
–Magadtól, először is. De azt hiszem, tőlem még inkább.
Azonnali cáfolatra számított, valami hidegre és gonoszra, ami passzol fagyos dühéhez. A férfi azonban nem szólt egy szót sem. Csak bámult rá egy hosszú pillanatig, aztán megfordult, és kissé mereven egy magas szekrény felé vette az irányt a szoba másik sarkában.
Gabrielle ott ült a földön, nézte, ahogy kirántja a fiókokat, ruhákat szed elő, és az ágyra hajítja őket.
–Mit csinálsz?
–Nincs időm arra, hogy vitatkozzam veled. Értelmetlen.
A fegyvertartó szekrény ajtaja durván kivágódott. Ügy nyitotta ki, hogy hozzá sem ért. Odament, és kihúzott egy fiókot. Legalább egy tucat tőr és egyéb halálos szúrófegyver sorakozott katonás rendben a bársony alátéten. Lucán oda sem nézve kikapott két hatalmas, fekete bőrtokban pihenő kést. Kihúzott egy másik fiókot, és kiválasztott egy nagy, fényes, rozsdamentes acélpisztolyt, mely úgy nézett ki, mintha valami akciófilm-rémálom kelléke lenne.
–Nem tetszik, amit mondok, ezért inkább elmenekülsz? - A férfi nem nézett rá, nem is káromkodott feleletképp. Totálisan semmibe vette, ettől viszont a lány bepöccent. - Menj csak. Tégy úgy, mintha legyőzhetetlen lennél, mintha nem rémítene halálra, hogy jólesik, ha valaki törődik veled. Fuss el tőlem, Lucán. Ezzel viszont csak az én igazamat bizonyítod.
Gabrielle reménytelenül nézte, ahogy Lucán tele tölténytárat vesz elő, és a pisztoly üreges markolatába csúsztatja. Akármit mond, nem állíthatja meg. Végtelenül tehetetlennek érezte magát.
Elfordította a fejét, szeme az asztalra tévedt, megakadt a tányérokon és az ezüst étkészleten. Ott feküdt az érintetlen kés is, pengéje meg-csillant a lámpafényben.
Nem tudta szavakkal visszatartani a férfit, de megtehette máshogy is...
Visszahajtotta a köntös hosszú ujját. Nagyon nyugodtan, ugyanazzal a félelem nélküli elszántsággal, amellyel már vagy százszor megtette, felemelte a kést, és alkarja lágy, húsos részéhez emelte. Enyhén rá-nyomta, és az éles penge könnyedén szántott a húsába.
Nem tudta, Lucán mely érzékszerve válaszolt először, de üvöltése, mikor a fejét felkapva meglátta, mit tett, minden bútort megremegte-tett a szobában.
–Az isten verje meg, Gabrielle!
A kés kirepült a lány kezéből, át a szobán, majd markolatig szaladt a szemközti falban.
Lucán olyan gyorsan mozdult, hogy a lány nem is látta. Az egyik pil-lanatban még pár méterre állt tőle az ágy lábánál, a másikban hatalmas keze az ujjaira fonódott, lábra rántva őt. Vér szivárgott a pici vágásból, gazdag mélybordó színű, és lecsöpögött a karjáról. Lucán továbbra is vasmarokkal szorította a kezét.
Gabrielle fölé tornyosult, sötét, forrongó dühvel.
Mellkasa zihált, orrlyuka kitágult. Szép arca eltorzult az aggodalomtól és haragtól, szeme lángolt a letagadhatatlan éhségtől. Nyoma sem volt benne az ezüstnek, pupillája függőleges, vékony fekete csíkká alakult. Agyara hosszúra nyúlt, fehér, hegyes vége megcsillant gonosz kifejezést öltő ajka mögött.
–Most próbáld bemesélni, hogy nincs szükséged arra, amit felkí-nálok neked - szólt a lány.
Izzadság jelent meg a férfi homlokán, ahogy a friss, vérző sebre me-redt. Megnyalta a száját, és mondott valamit egy Gabrielle számára érthetetlen nyelven.
Nem hangzott túl barátságosan.
–Miért? - követelőzött. - Miért tennéd ezt meg nekem?
–Tényleg nem tudod? - nézett parázsló szemébe a lány, lecsilla-pítva a férfi dühét, miközben vére karmizsinvörös csíkot húzott kön-töse hófehérjébe. - Mert szeretlek, Lucán. És ez minden, amit adha-tok neked.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Lucán azt hitte, ismeri az éhséget. Azt hitte, ismeri a haragot és a kétségbeesést - és a vágyat -, de minden jelentéktelen érzelem, amit eddigi, kortalan életében átélt, semmivé foszlott, amikor Gabrielle dacos, barna szemébe nézett.
Érzékeit elárasztotta, betöltötte a lány vérének édes jázminillata, melynek forrása veszélyesen közel lebegett a szájához. A saját keze által ejtett sebből szivárgó csillogó vörös, mézsűrűségű patakocska...
–Szeretlek, Lucán - Gabrielle lágy hangja áthatolt saját szívdobo-gásán és a mindent elnyomó követelőzésen. - Vérkötelékben vagy anélkül, szeretlek.
Lucán nem tudott megszólalni, azt sem tudta, mit mondana egyálta-lán, ha kiszáradt torkán képes lenne egyetlen hangot is kipréselni. Gonosz mordulással ellökte magától a lányt, túl gyenge lévén ahhoz, hogy a közelében maradjon, mikor a benne lakozó sötétség arra sür-gette, tegye visszafordíthatatlanul a magáévá.
Gabrielle az ágyra zuhant, a lazán összefogott köntös alig takarta meztelenségét. Élénk foltok virítottak a fehér ujjon és hajtókán, jutott egy a combjára is, vörösen fénylett barackszín bőrén.
Istenem, mennyire szerette volna rátapasztani a száját a lány selymes bőrére, és egész testét körbecsókolni. Csak őt csókolni mindörökké.
–Nem!
A parancs kemény volt és száraz. A fájdalom satuba szorította a gyomrát, görcsbe rántotta, és csavart rajta egyet. Térde összecsuklott alatta, amikor el akart fordulni a csábító látványtól, ahogy a lány az ágyon terpeszkedett vérezve, mintha áldozatot mutatna be. Erejét vesztve rogyott a szőnyegre, mintegy élettelen rongybaba, ilyen késztetést még soha nem kellett legyűrnie. A lány kikészítette. A só-várgás, amit iránta érzett - a mellkasában érzett szúró fájdalom elvi-selhetetlen volt, ha arra gondolt, hogy a lány más férfival is lehet még.
Aztán ott volt az éhség.
Soha nem volt oly pusztító, mint amikor Gabrielle közelébe került, és most, hogy tüdejét megtöltötte vérének bódító illata, teljesen kiéhe-zett.
–Lucán...
Érzékelte, hogy Gábriellé leszáll az ágyról. Szinte hangtalanul lépdelt a szőnyegen, lassan beúszott a látóterébe, rózsaszínre lakkozott lábkörmei mint az apró kagylóhéjak. Letérdelt mellé. Gyengéden vé-gigsimított a haján, majd merev állkapcsánál fogva lassan maga felé fordította az arcát.
–Igyál belőlem!
A férfi lehunyta a szemét, de elég gyenge próbálkozás volt arra, hogy úgy tegyen, mintha nem is hallotta volna. Nem volt ereje tiltakozni a finom, mégis hajthatatlan mozdulat ellen, amellyel a lány maga felé húzta.
Érezte a vért a csuklóján; közelségétől az adrenalin őrült tempóban vágtatni kezdett az ereiben. Megindult a nyáltermelése, agyara meg-nyúlt, szétszakítva az ínyét.
A lány feljebb húzta, hogy törzse már nem is érintette a padlót. Gáb-riellé egyik kezével félresöpörte haját a nyakáról, hogy szabaddá te-gye neki.
Lucán összerándult, de a lány erősen tartotta. Közelebb húzta magá-hoz.
–Igyál, Lucán! Vedd el, amennyire szükséged van. A lány előre-hajolt, míg csak egy hajszál választotta el
a férfi erőtlen száját finom pulzusától, amely nyaka halvány bőre alatt lüktetett.
–Csináld! - suttogta, közelebb húzva őt magához. A nyakához szorította a férfi ajkait.
Egy gyötrelmes örökkévalóságig tartotta így. Aztán a tizedmásodperc tört része alatt Lucannél bekattant valami, nem tudta biztosan, hogy is történhetett. Csak annyit tudott, hogy a lány meleg bőre a nyelvéhez tapadt, érezte a szívverését, gyorsuló lélegzetét. Csak az iránta érzett vágyat ismerte.
Nincs több tagadás.
Akarta a lányt - mindenestől-, és a benne rejtőző vadállat nem ismert többé kegyelmet.
Kinyitotta a száját... és belemélyesztette agyarát a felajánlott nyakba.
A lánynak elakadt a lélegzete, mikor a férfi a húsába hatolt, de nem lazított a szorításon, még akkor sem, amikor Lucán az első mohó kortyot nyelte nyitott vénájából.
Vér szökött a vámpír szájába, forró és édes, tökéletes. Magasan min-denekfölött, a képzeleten túl.
Kilencszáz évnyi élet után végre belekóstolt a mennyországba.
Gyorsan, mohón ivott, nagy kortyokkal, átjárta a vágy, ahogy Gábri-ellé csillapító vére lefolyt a torkán, a húsába, csontjába és sejtjeibe áramolva. Vére megújultan lüktetett, szíve friss vért pumpált legyen-gült vég tagjaiba, sebeit gyógyítva.
Férfiassága is életre kelt az első korttyal; súlyosan, keményen mere-dezett lába között. Birtokolni akart.
Gábriellé a haját simogatta, szorosan ölelte, miközben ő ivott belőle. Felnyögött minden egyes mozdulatára, teste olvadozott, illata sötét és nedves lett a vágytól.
–Lucán! - zihálta remegve. - Ó, istenem...!
A férfi néma vicsorral maga alá teperte a földön. Mélyebb kortyokkal ivott tovább, átadva magát a pillanat erotikus hevének, és olyan eszeveszett vágyat érzett, amely megrémítette.
Az enyém, gondolta önzőn és teljességgel megvadulva.
Túl késő volt abbahagyni.
Ez a csók mindkettőjüket kárhozatra ítélte.
Míg az első harapás sokként érte, az éles, szúró fájdalom hamarosan átadta a helyét valami buja, mámorító érzésnek. Gyönyör járta át a testét kívül-belül, mintha Lucán minden egyes kortyolása meleg fényt öntött volna belé, hogy a testén kersztül lelkét is felhevítse.
A férfi meztelen teste betakarta, köntösük félrecsúszott, ahogy le-nyomta Gabrielle-t a padlóra. Kezével durván a lány hajába markolt, és fejét oldalra fordítva tartotta, amíg a nyakából ivott. Figyelmen kívül hagyva a sérülései okozta fájdalmakat, mellkasát szorosan a lány melléhez préselte. Ajka egy másodpercre sem vált el Gábriellé nyakától. A lány minden egyes hosszú korttyal érezte vágyának in-tenzitását.
Ahogy erejét is. Apránként kezdett visszatérni; miatta tudott meg-újulni.
–Ne hagyd abba! - mormolta, a férfi szájának ritmikus mozdulatai nyomán feltörésre kész gyönyörtől lassuló beszéddel. - Nem okozol fájdalmat, Lucán. Bízom benned.
A férfi éhségének nedves, zamatos hangja volt a legerotikusabb do-log, amit valaha is hallott. Imádta Lucán forró ajkát a bőrén. Agyará-nak durva horzsolása minden egyes szívó mozdulatánál egyszerre volt veszélyes és izgató.
A lány hatalmas erejű orgazmus felé lebegett, közben érezte Lucán erekcióját, ahogy hozzápréselődik. Nedves volt, fájón vágyott a férfi-ra. Az egyetlen erőteljes lökéssel becsusszant legmélyre, merev, vul-kánkitörés erejű hévvel kitöltve Gabrielle belsőjét, aki azonnal rob-bant. Felkiáltott a kemény, gyors lökések alatt, karja ketrecként fo-nódott a férfi köré, szorosan magához ölelve őt. A férfi eszét vesztet-te az ősi ritmus nyers, pompás vágyában.
Továbbra is a nyakára tapadt, a lány pedig alámerült a fönséges, krémes sötétségbe.
Behunyta a szemét, hagyta, hogy magával ragadja az ár a csodás obszidiánködben.
Valahonnan távolról érezte, ahogy Lucán kilövell, érezte rá nehezedő súlyát, a sürgető lökéseket, miközben óriási teste beleremeg a gyö-nyörbe. Vadul felkiáltott, aztán elcsendesedett.
A finom nyomás a lány nyakánál hirtelen gyengült, aztán abbama-radt, hideg tolakodott a helyébe.
Gabrielle, még félig öntudatlanul lebegett, elöntötte a mámorító ér-zés, amit Lucán okozott benne, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. Lucán fölé hajolt, és dermedten bámulta. Ajka élénkvörös volt, haja zilált. Villogó szeme fényes borostyánszikrákat szórt. Bőrének egészséges színe visszatért, a jelek a testén és vállán mély karmazsinfekete színben izzottak.
–Mi az? - kérdezte a lány aggódva. - Jól vagy? A férfi kis ideig meg sem bírt szólalni. -Jézusom! - nyers hangja remegett, amit Gáb-riellé
sosem hallott még tőle. Mellkasa is zihált. - Azt hittem.. . azt gondol-tam, hogy én...
–Nem - rázta meg a fejét a lány. - Nem, Lucán. Jól vagyok.
Nem értette a férfi felindulását, de esélye sem volt, hogy megértse. Lucán visszahőkölt, és kihúzta magát belőle. Visszaváltozott szemébe sebzett kifejezés költözött.
Gábriellé teste üres és hideg lett nélküle. Felült, átölelte magát. - Minden rendben - nyugtatta -, minden a legnagyobb rendben van.
–Nem - rázta meg a fejét Lucán, miközben talpra ugrott. - Nem. Hibát követtem el.
–Lucán...
–Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen!
Dühös üvöltés közepette az ágyhoz rohant, hogy felöltözzön. Magára rántotta a fekete nadrágot és ingei, megragadta a fegyvereit és bakan-csát, aztán kiviharzott a szobából.
Alig kapott levegőt szíve vad dörömbölésétől.
Mikor érezte, hogy Gabrielle-t elhagyja az ereje alatta, mialatt a vérét itta, végigvágott rajta a félelem, szinte darabokra tépte.
A lány megbízott benne, maga mondta neki, miközben ő lázasan kor-tyolt a nyakából. Érezte, hogy a bestiális vérszomj ott ólálkodik kö-rülötte, mialatt Gabrielle vére a testébe áramlik. A lány hangja vala-melyest enyhített fájdalmán. Gyengéd, óvó ölelése, érintése, feltárt érzelmei - jelenléte - szilárdan megtartotta, nem engedte állati énjét elszabadulni.
A lány bízott benne, hogy nem fogja bántani, és bizalma erőt öntött Lucanbe.
Aztán érezte, hogy a lány zuhanni kezd, és rettegett... istenem, meny-nyire rettegett abban a pillanatban.
A fekete, jeges rémület még mindig gúzsba kötötte, hogy akár bánt-hatta is volna - meg is ölhette volna -, ha hagyja a dolgokat tovább fajulni.
Mert minden dac és tagadás ellenére, attól, hogy ellökte magától, a lányhoz tartozott. Gabrielle-é volt, lelke mélyéig, nem csak azért, mert vére éltette, gyógyítva sebeit, erősítve testét. Kötődött hozzá, már régóta. Azonban megcáfolhatatlan bizonyítékát abban a szent pillanatban érezte, amikor azt hitte, talán elvesztette.
Szerette Gabrielle-t.
Lelke legsötétebb, legmagányosabb mélyéig szerette.
Azt akarta, hogy része legyen az életének. Önző volt, veszélyes játé-kot űzött, de semmi mást nem akart, csak maga mellett tartani a lányt élete végéig.
Megszédült a gondolattól. A labor előtt szó szerint majdnem térdre esett.
–Hé, csak óvatosan, öregem! - termett mellette a semmiből Dante, hogy belekaroljon. - Hűha, elég ramatyul festesz!
Lucán nem bírt megszólalni. Képtelen volt bármit is kinyögni.
Danténak azonban nem volt szüksége magyarázkodásra. Elég volt egy pillantást vetnie Lucán arcára és agyarára, orrlyuka is egyből ki-tágult, mikor megérezte a semmivel össze nem téveszthető vér és szex összekeveredő illatát. Füttyentett, szeme csúfondárosan villám.
–Most szórakozol, ugye? Egy kiválasztott, Lucán? -kuncogni kez-dett, a fejét csóválta, és meglapogatta Lucan vállát. - A francba! Még mindig jobb, hogy te, mini én, tesó. Jobb bizony.

HARMINCADIK FEJEZET
Három órával később, az éjszaka közepén Lucán és társai állig fegy-verzetben ültek a terepjáróban, körülbelül fél mérföldre a régi elme-gyógyintézettől.
Gabrielle fotói hatalmas szolgálatot tettek a rajtaütés megtervezése-kor. A számos külső és földszinti, bejárati részről készült kép mellett voltak beltéri fotók a kazánházról, többféle folyosóról és lépcsőről, véletlenül még a biztonsági kamerákról is, melyeket azonnal hatásta-lanítaniuk kell, mihelyt bemennek.
–Bejutni lesz a legkönnyebb - szólalt meg Gideon a végső egyez-tetésnél. - Megzavarom a földszinti biztonsági kamerák jeladóit, de onnantól lesz érdekes a dolog, mikor el kell helyeznünk a két tucat C4-es robbanószert a kritikus pontokon, anélkül hogy felzavarnánk az egész mocsadék kolóniát.
–Nem is beszélve a nemkívánatos emberi nyilvánosságról - tette hozzá Dante. - Mi a francért tart ilyen sokáig Nikónak megtalálni a fő gázvezetéket?
–Már jön is - szúrta ki Lucán a vámpír sötét alakját, amint a fák árnyékában közeledett az autóhoz.
Nikolai kinyitotta a hátsó ajtót, és beszállt Tegan mellé. Levette az arcát takaró fekete maszkot, szeme csillogott az izgalomtól. - Gye-rekjáték volt. A fővezeték az épületegyüttes nyugati oldalán fut. A rohadékoknak talán nincs szükségük fűtésre, de a közmű akkor is szolgáltatja a gázt az intézménynek.
Lucán a harcos mohó ábrázatát nézte. - Szóval, bejutunk, körbejárunk a kis ajándékainkkal, megtisztítjuk a helyet...
Niko bólintott.
–Jelezzetek, ha a cuccok a helyükre kerültek. Akkor megnyitom a fővezetéket, és ha mindannyian visszajöttünk a kocsihoz, felrobban-tom a C4-et. Kívülről úgy tűnik majd, gázszivárgás okozta a robba-nást. Ha pedig a Belbiztonság is érdeklődne, Gabrielle graffitis fotói kezeskednek róla, hogy az embereiket lekösse a piti bandák utáni szaglászás.
Eközben pedig a harcosok félreérthetetlen üzenetet küldenek ellensé-geiknek, különösen az első generációs vámpírnak, aki Lucán sejtése szerint az egész vérszopó-lázadás hátterében állhatott. A főhadiszál-lás Föld körüli pályára állítása hatásos felhívás keringőre.
Lucán alig várta, hogy belevágjanak. Még jobban szerette volna azonban, hogy befejezzék, mert várta saját befejezetlen ügye a ház-ban. Gyűlölte, hogy úgy otthagyta Gabrielle-t, aki biztosan összeza-varodott, és egészen biztosan kiborult, nem is kicsit.
Tisztáznia kellett néhány dolgot, amikre még gondolni sem mert ed-dig, nemhogy beszélni róluk a lánynyal, amikor megdöbbentő érzései iránta épp földbe döngölték.
Hirtelen tele lett tervekkel.
Vakmerő, idióta, reményteli tervekkel, és mindnek középpontjában Gábriellé állt.
Körülötte társai a felszerelésüket ellenőrizték, cipzáros vászonzsák-okba gyömöszölték a C4-cseket, összehangolták a füleseiket, amiken keresztül a kapcsolatot fogják tartani, ha az épületben szétszélednek elhelyezni a bombákat.
–Conért és Rióért! - csúsztatta egyik görbe pengéjét fürge, fekete kesztyűs ujjakkal a tokjába Dante. - Eljött a bosszú ideje.
–A pokolba minden rohadékkal! - válaszolt Niko, a többiek egyet-értése közepette.
Ahogy leszálláshoz készülődtek, Lucán felemelte a kezét.
–Várjatok! - eltökélt hangja megállásra késztette mindőjüket. - Valamit tudnotok kell. Minthogy van esély rá, hogy nem ússzuk meg ép bőrrel a kirándulást, szeretnék tisztázni pár dolgot..- és mindannyiótok ígéretére szükségem van.
Végignézett társain, akik mindvégig, az idők kezdetétől igaz testvér-ként harcoltak az oldalán. Mindig vezérükként tekintettek rá, bíztak benne a nehéz időkben is, tudták, soha nem hagyja őket cserben.
Most azonban habozni látszott, nem tudta, hol kezdje. Megvakarta az állát, éleset sóhajtott.
Gideon összehúzott szemmel aggodalmasan ránézett. -Minden rend-ben, Lucan? Rendesen kaptál tegnap este. Ha ki akarod hagyni a ma-it...
–Nem. Nem erről van szó. Jól vagyok. Begyógyultak a sérülése-im... Gabrielle-nek köszönhetően. Ma mi ketten...
–Na ne már! - tért magához Gideon, mikor Lucán befejezetlenül hagyta a mondatot. Fene essen a vámpírjába, olyan szélesen vigyor-gott.
–Ittál belőle? - kérdezett rá Niko. Tegan felmordult a hátsó ülésen.
–Az a nő kiválasztott.
–Igen - erősítette meg nyugodt komolysággal Lucan. - És ha elfo-gad, megkérem, válasszon társául.
Dante vigyorogva a szemét forgatta.
–Gratulálok, haver. Komolyan. Gideon és Niko hasonlóképpen reagált, vállon veregetve Lucant.
–Ez még nem minden. Négy szempár figyelt rá, Teganében azon-ban ne
csillant fel az érdeklődés szikrája.
–Múlt éjszaka Eva mondott rólam néhány dolgot.. - Gideon, Niko és Dante azonnal tiltakozásra nyitott a száját, Lucán azonban túlhar-sogta dühös lamentálásukat. - A Rio és ellenünk irányuló árulása va-lóba megbocsáthatatlan. Azonban amit rólam mondott., igaz.
Dante szeme összeszűkült.
–Miről beszélsz?
–A vérszomjról - jött a válasz. A terepjáró néma csendjébe durván hasított a szó. - Ez... számomra komoly problémát jelent. Már nagyon régóta. Kézben tartom, de vannak pillanatok... - lehajtotta a fejét, kocsi sötét padlóját bámulta. - Nem tudom, képes vagyok-e legyőzni. Talán Gabrielle-lel az oldalamon van esélyem. Minden erőmmel küzdeni fogok ellene, de ha rosszabbodik...
Gideon cifrát káromkodott.
–Ilyen nem történhet meg, Lucán! Te vagy a legerősebb mindőnk közül. Mindig is az voltál. Nem teríthet le semmi.
Lucán megrázta a fejét.
–Többé nem tettethetem, hogy mindig a helyzet magaslatán állok. Elfáradtam. Nem vagyok legyőzne tétlen. Kilencszáz évnyi hazudo-zás után Gabrielle-nek
mindössze két hetébe került, hogy lerántsa rólam az álarcot. Megmu-tatta, milyen is vagyok valójában. Nem igazán tetszik, amit látok, de jobbá akarok válni... érte. Niko szeme résnyire szűkült.
–A rohadt életbe, Lucán. Te most szerelemről beszélsz itt nekünk?
–Igen - válaszolt ünnepélyesen a kérdezett. - Pontosan. Szeretem őt. Ezért akarlak titeket megkérni valamire. Mindannyiótokat.
–Mondd! - bólintott Gideon.
–Ha rosszabra fordul a helyzet - előbb vagy utóbb -, tudnom kell, számíthatok-e rátok. Ha látjátok, hogy a vérszomj a markába kaparint, ha úgy hiszitek, átváltozom.. . adjátok szavatokat, hogy végeztek velem.
–Mi? - hőkölt vissza Dante. - Nem kérheted ezt tőlünk, haver!
–Figyeljetek rám! - Nem volt hozzászokva, hogy könyörögjön. Mázsás súlyként nehezedett a vállára, de meg kellett a titkától szaba-dulnia. Elfáradt abban, hogy egyedül cipelje a terhet. Leginkább pe-dig attól rettegett, hogy gyengeségében kárt okozhatna Gabrielle-ben. - Hallani akarom, hogy megesküsztök rá. Mindannyian, ígérjétek meg!
–Hogy az a...! - meredt rá Dante. Végül komoran bólintott. - Rendben. Kibaszottul őrült vagy, de legyen.
Gideon a fejét rázta, majd összeütötte öklét Luca-nével.
–Ha ezt akarod, hát rendben. Megesküszöm rá, Lucán.
Niko is hangot adott egyetértésének.
–Nem fog eljönni a napja, de ha mégis, tudom, te is megtennéd ér-tünk. Szóval, a francba is, a szavamat adom.
Tegan továbbra is egykedvűen ücsörgött a helyén.
–És te, T? - fordult hozzá Lucán, hogy a harcos zöld szemébe nézzen. - Számíthatok rád?
Tegan hosszan, elmélyülten nézte.
–Persze, öreg. Ahogy óhajtod. Ha átváltozol, első leszek a sorban, hogy kinyírjalak.
Lucán elégedetten bólintott, majd végignézett test vérei higgadt ar-cán.
–Jézusom! - törte meg a végtelennek tűnő esem In Dante. - Ennyi érzelgősség után muszáj gyilkolnom. Mi lenne, ha befejeznénk a to-tojázást, és a levegőbe röpítenénk ezt a kócerájt?
Lucán visszonozta a vámpír pimasz vigyorát.
–Gyerünk!
Az öt, tetőtől talpig feketébe öltözött harcos kiszállt a terepjáróból, és egyszerre, óvatosan osonni kezdeti a holdfényben fürdő fák túlolda-lán álló elmegyógyintézet felé.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET
–Gyerünk, mi lesz már, nyílj ki!
Gabrielle a fekete BMW kormányánál ült, és türelmetlenül várta, hogy a masszív vasrács kinyíljon végre, és ő kiszabaduljon erről a helyről. Utálta, hogy engedély nélkül kellett elhoznia az autót, de azok után, ami Lucán és közte lejátszódott, kétségbeesetten maga mögött akarta tudni a házat. Mivel az egész telket magasfeszültségű kerítés vette körül, csak egy választása maradt.
Ha hazaért, kitalálja, hogyan juttassa vissza az autót.
Amikor újra ott lesz, ahová tartozik.
Mindenét felajánlotta Lucannek ma este, de még ez sem volt elég. Felkészült arra, hogy a férfi ellöki, és ellenáll a szerelmének, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy teljesen kizárta az életéből. Mint most.
A vérét adta a férfinak, a testét, a szívét, és neki nem kellett.
Elfogyott az ereje.
Nem harcol többé.
Ha az ennyire egyedül akar lenni, kicsoda ő, hogy megváltoztassa? Ha a saját pusztulásába akar rohanni, ő biztosan nem fogja ölbe tett kézzel várni, hogy mikor történik meg.
Hazamegy.
A nehéz kapuszárnyak végül kinyíltak annyira, hogy átférhetett köz-tük. Gábriellé a gázra lépett, és kikanyarodott a csendes, sötét utcára. Nem tudta pontosan, merre van, amíg nem ment pár mérföldet, ahol végre ismerős útkereszteződéshez ért. Balra fordult a Charles Street-re, majd automata pilótára váltva Beacon Hill felé vette az irányt.
Sokkal kisebbnek tűnt most a háztömbje, ahogy leparkolt előtte. Szomszédainál égtek a lámpák, de a kiszűrődő sárgás fények ellenére a téglaépület sivárnak hatott.
Gábriellé felment a lépcsőn, és kihalászta a táskájából a kulcsokat. Keze a kis tőrbe ütközött, amit Lucal fegyverszekrényéből szerzett - védekezésül, ha útközben nehézségei adódnának.
Ahogy belépett, és felkapcsolta az előszobai villanyi, már csöngött a vonalas telefon. Hagyta, hogy bekapcsoljon a rögzítő, ő pedig ráfor-dította az összes zárat ajtón.
A konyhából Kendra éles hangja pattogott. - Nagyon udvariatlan tő-led, hogy ennyire nem veszel rólam tudomása Gabby - barátnője fur-csán követelőzőnek és dühösnek tűnt. - Találkoznunk kell. Fontos! Tényleg beszélnünk kell.
Gábriellé a nappaliba sétált, útközben feltűntek a lecsupaszított falak, ahonnan Lucán levette a bekeretezett fotóit. Mintha egy év telt volna el azóta, hogy eljött hozzá, és elmondta a megdöbbentő igazságot magáról és a fajon belül tomboló háborúról.
Vámpírok, gondolta, és csodálkozva vette észre hogy a szó nem akasztja ki többé.
Lehet, hogy már nem sok minden tudja kiborítani ezentúl.
Többé attól sem rettegett, hogy elveszti a józan eszét, ahogy az édes-anyja. Még a tragikus történet is új színezetet kapott mostanra. Az anyja egyáltalán nem is volt őrült. Csak egy rettegő fiatal lány, akinek olyan erőszakban volt része, amit kevés emberi elme képes fel-dolgozni.
Gábriellé pedig nem engedte, hogy ugyanaz az erőszak őt is elpusz-títsa. Otthon volt végre, és ki fogja találni, hogyan illeszkedjen vissza régi életébe.
A pultra tette a táskáját, aztán az üzenetrögzítőhöz lépett. Tizennyolc üzenete érkezett.
–Te most szórakozol velem - mormolta, megnyomva a lejátszás gombot.
Mialatt a készüléke ontotta magából az üzeneteket, a fürdőszobába sétált, hogy szemügyre vegye a nyakát. Lucán harapása mélybordón sötétlett, közvetlenül a kiválasztottságát jelző könnycsepp és félhold mellett. Megtapogatta a kettős sebet, de egyáltalán nem fájt. A tom-pa, üres fájdalom a lába között volt a legrosszabb, de ez is elhalvá-nyult a mellkasában lakozó hideg magányosság mellett, amikor eszé-be jutott, hogyan borzadt vissza tőle Lucán, mintha méreg volna. Úgy rontott ki a szobából, mintha nem tudna elég gyorsan elmenekülni a közeléből.
Gabrielle megengedte a vízcsapot, megmosdott, nem is figyelve a rögzítőre. Amikor a gép a negyedik-ötödik üzenethez ért, észrevette, hogy valami nem stimmel.
Csak Kendra volt hallható, és minden üzenet az Utóbbi huszonnégy órában érkezett. Egyik jött a másik Után, néha csupán öt perc eltérés-sel.
Kendra hangja pedig egyre keserűbb és vádlóbb lett. Az első játékos hangvételű felvételen még felajánlotta, hogy meghívja Gabrielle-t ebédre vagy egy italra.
–Kazánház kész - mondta Nikónak. - Még hármat kell kiraknom, aztán indulok kifelé.
Megdermedt a csukott ajtó felé közeledő lépések zajára.
–Lucán?
–Hogy az a...! Társaságot kaptam - mormolta halkan, mialatt po-zíciót váltott: az ajtóhoz kúszott, felkészülve a támadásra.
Kesztyűs kezét egy fűrészfogú penge nyelére fonta, amely a mellén keresztbe vetett hüvelyben lapult. Volt nála lőfegyver is, de mind-annyian megegyeztek, hogy nem használják a ma esti küldetés alatt. Nem kell felhívniuk a vérszopók figyelmét a jelenlétükre, mivel megvolt az esélye, hogy ha Niko megnyitja a gázvezeték főcsapját, és gáz áramlik az épületbe, idő előtt felrobbanthatja a bombákat.
A kazánház ajtajának kilincse megmozdult.
Lucán érezte a vérszopó bűzét és az emberi vér fémes szagát. Tompa állati nyögdécselés vegyült nedves cuppanásokkal és a szárazra csa-polt áldozat gyenge nyüszítésével. Kinyílt az ajtó, Lucán orra pedig elfacsarodott, miközben a vérszopó bevonszolta haldokló játékszerét a sötét szobába.
Lucán az ajtó mellett várt, míg a rohadék feje teljes életnagyságban meg nem jelent. A vérszopó túlságosan el volt foglalva áldozatával ahhoz, hogy felfigyeljen a veszélyre. Lucán felemelt karral lecsapott, és tövig döfte a tőrt a vérszopó bordái közé. Az felüvöltött, eltátotta óriási állkapcsát, sárga szeme kidülledt, ahogy a titánium a testébe hatolt.
A gyötrelmes halált halt emberi lény rongybabaként zuhant a földre, míg a vérszopó, aki belőle táplálkozott, sisteregni és reszketni kez-dett, bőre felhólyagosodott, mintha sósavval öntötték volna le.
Amint a vérszopó teste gyors bomlásnak indult, egy másik jelent meg a folyosón. Lucán támadásba lendült, de mielőtt lecsaphatott volna, a gennyláda hirtelen felemelkedett, lába már a föld felett kalimpált egy feketeruhás kar jóvoltából.
Penge villant, gyorsan és csendesen, mint a villám, s a jól irányzott vágás nyomán a fej azonnal elvált a nyaktól.
A hatalmas test már csak egy kupac szemét volt a padlón. Tegan állt felette, tőréről csöpögött a vér, zöld szeme mozdulatlan. Igazi gyilkológép; szája kegyetlen vonala nem hagyott kétséget afelől, hogy habozás nélkül beváltja Lucannek tett korábbi ígéretét, misze-rint boldogan megkóstoltatja vele a titániumot, ha egyszer eluralkodik rajta a vérszomj.
Tegant nézve Lucán biztosan tudta, ha arra kerül a sor, hogy a férfi ellene fordul, neki azelőtt vége lesz, mielőtt rájönne, hogy a vámpír egyáltalán a szobában van.
Belenézett a hideg, halálos szempárba, és biccentett köszönetképpen.
–Mondj valamit! - beszélt a fülébe Niko. - Minden rendben odaát?
–Igen. Tiszta a levegő - beletörölte tőrét a halott ember ingébe, az-tán becsúsztatta a tokjába. Mikor felnézett, Tegan már elment, eltűnt, mint a halál kísértete.
–Megyek az északi szárnyba, hogy lerakjam a többi ajándékcso-magot - mondta Nikolainak kilépve a szobából, elindulva az üres fo-lyosón.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET
–Gabrielle, mi történik itt? Mi baja van Kendrának? Eljött hozzám a galériába, azt mondta, balesetet szenvedtél, és azonnal vele kell jönnöm. Miért hazudott?
Alany nem tudta, mit válaszoljon Janiié aggodalmas, suttogó kérdé-seire a kocsi hátsó ülésén. A városközpont felé száguldottak. Az üz-leti negyed felhőkarcolói magasodtak előttük a sötétben, a kivilágí-tott irodák úgy fénylettek, mint a karácsonyi égők. Kendra az anyós-ülésen ült. A sofőr vastag nyakú kidobóforma fazon volt, gengszter stílusú sötét öltönyben és napszemüvegben.
Gábriellé és Janiié hasonló társaságot kapott hátulra, összezsúfolódva kucorogtak a bőrülésen a fekete öltönyöstől minél távolabb, a kocsi egyik sarkába húzódva. A két gorilla nem tűnt vérszopónak; nem rej-tegettek óriási agyarakat komoran összeszorított ajkuk mögött, és amennyit Gábriellé eddig megtudott a faj halálos ellenségeiről, nem hitte, hogy Jamie-vel egy percig is életben maradtak volna, miután beültek, ha ezek itt történetesen vérszopók.
Akkor viszont vérrabszolgák. Egy hatalmas gazda agyhalott rabszol-gái.
Mint Kendra.
–Mit akarnak tenni velünk, Gabby?
–Nem tudom biztosan - szorította meg Jamie kezét. Ő is halkan beszélt, de tudta, fogva tartóik minden szavukat figyelik. - De min-den rendben lesz. Megígérem.
Ki kell jutniuk a kocsiból, mielőtt elérik úti céljukat, ezt viszont biz-tosan tudta. Az önvédelem legalapvetőbb szabálya: ne engedd, hogy máshova vigyenek, mint amiben először megállapodtatok. Az a tá-madó hazai pályája lehet.
Akkor a túlélés esélyei a kevésről nullára zuhannak.
A Jamie melletti ajtózárra pillantott. A fiú a szemébe nézett, szemöl-döke kérdőn felszaladt, ahogy a lány visszanézett rá, majd a zárra. Aztán megértette. Alig láthatóan bólintott.
Mikor azonban odanyúlt, hogy kinyissa az ajtót, Kendra abban a pil-lanatban hátrafordult hozzájuk, és gúnyosan megszólalt. - Mindjárt megérkezünk, gyerekek. Izgultok? Mert én igen. Alig várom, hogy gazdám végre személyesen is megismerjen, Gabby. Mmmm, mmm! Meg fog zabálni.
Jamie dübödten vicsorogva előrehajolt.
–Vissza, hazudós ribanc!
–Jamie, ne! - próbálta visszatartani Gábriellé, és hatalmába kerí-tette a félelem a fiú naiv, védelmező gesztusa láttán. Fogalma sem volt róla, mit érhet el azzal, ha felhúzza Kendrát és a két másik vérrabszolgat.
A fiút azonban nem lehetett leállítani. Előrelendült a bőrülésből.
–Ha bármelyikünkhöz hozzáérsz, kikaparom a szemed!
–Jamie, hagyd abba, nincs semmi baj - csitította Gábriellé, vissza-nyomva a fiút az ülésre. - Nyugodj meg, légy szíves! Minden rendben lesz.
Kendrának a szeme se rebbent. Rájuk bámult, és visítva fel kunco-gott.
–Jaj, Jamie, te mindig is Gabby pincsije voltál. Vau-vau! Szánal-mas!
Lassan, fontossága teljes tudatában hátat fordított nekik.
–Fordulj be a lámpánál! - utasította a sofőrt. Gabrielle megköny-nyebbült sóhajtással dőlt hátra a hideg bőrülésen. Jamie az ajtónak támaszkodva puffogott magában. Mikor szemük találkozott, arrébb moccant, hogy mutassa, a zár fel van húzva.
A lány szíve nagyot dobbant ennyi leleményesség és bátorság láttán. Alig bírta visszafojtani reménykedő mosolyát, amikor a kocsi lassítani kényszerült a közlekedési lámpa miatt. Pirosat mutatott éppen, de az előttük álló kocsisor alapján, nemsokára zöldre kell váltania.
Ez volt az egyetlen esélye
Jamic-re pillantott, a fiú pedig tökéletesen értette.
Gabrielle várt, a lámpát figyelte, az a pár másodperc hosszú óráknak tűnt. A piros villogni kezdett, majd zöldre váltott. Az előttük álló au-tók lassan elindultak. Amikor az ő kocsijuk is mozgásba lendült, Jamie megragadta a kilincset. Kinyitotta az ajtót.
Friss levegő áramlott be, és mindketten fejjel előre kivetődtek a ko-csiból. Jamie földet is ért, és azonnal elkapta Gabrielle karját, hogy segítsen neki.
–Állítsátok meg! - kiáltotta Kendra. - Ne engedjétek meglépni!
Nehéz kéz ragadta vállon Gabrielle-t, és visszarántotta az ülésre. A vérrabszolga hatalmas mellkasának ütközött, az köré fonta a karját, és vasmarokkal szorította.
–Gabby! - üvöltött Jamie. Kétségbeesett sírás tört fel a lány torká-ból.
–Menekülj! Jamie, menj már!
–Taposs bele, idióta! - ripakodott Kendra a vezetőre, mikor Jamie a kilincs után nyúlt, hogy mentse Gabrielle-t. A motor felbőgött, siví-tottak a kerekek, ahogy a kocsi besorolt a forgalomba.
–Mi lesz a sráccal?
–Nem számít - jött az éles válasz. Gabrielle-re mosolygott, aki eredménytelenül küzdött hátul. - Ő már megtette a magáét.
A vérrabszolga kegyetlen erősen szorította a lányt, amíg csak Kendra meg nem állította az autót egy csillogó irodaépület előtt. Kiszálltak, és az üveg bejárati ajtó felé lökdöstek Gabrielle-t. Kendra mobilon beszélt valakivel, közben önelégülten dorombolt.
–Igen, elkaptuk. Épp most jövünk fel.
Zsebre tette a készüléket, és a liftek felé tartott a khalt márvány elő-csarnokon keresztül. Mikor beléptek, megnyomta a luxus tetőlakosz-tályhoz vezető gombot.
Gabrielle-nek egyből beugrott a magánbemutató, amelyen Jamie vett részt az ő fotóival. A lift megállt a legfelső emeleten, és a tükrös ajtók szétnyíltak. A lányt hirtelen az a borzalmas érzés kerítette hatalmába, hogy a névtelen vevő most felfedi kilétét.A gengszter kinézetű vérrabszolga, aki a karjánál ingva rángatta, belökte a lakásba. Gabrielle előrebotladozott, és másodperceken belül testet öltött a fé-lelme.
Magas, sötét hajú alak állt napszemüvegben és hosszú fekete kabát-ban az üvegfal előtt, az éjszakai, kivilágított Boston terült el a háta mögött. Hatalmas termetű volt, mint a harcosok, és ugyanaz a maga-biztosság áradt belőle. Ugyanaz a hideg, vészjósló erő.
–Kerüljön beljebb! - mély hangja mennydörgésként zengett. - Gabrielle Maxwell, megtiszteltetés, hogy végre találkozunk. Már annyit hallottam önről.
Kendra odasompolygott hozzá, és imádattal simogatta.
–Felteszem, okkal hozatott ide..- Gabrielle igyekezett nem bán-kódni a régi, szeretett Kendra elvesztésén, és nem félni az új, meg-változott Kendrától.
–Rajongok az ön munkáiért. - mosolygott zárt szájjal a férfi. Dur-ván arrébblökte Kendrát. - Készített néhány igen érdekes felvételt, Maxwell kisasszon. Legnagyobb sajnálatomra le kell hogy állítsam. Nem tesz jót az üzletemnek.
A lány próbált a hideg, ragadozó szemekbe nézni, amelyek, tudta, hogy figyelik a sötét napszemüveg mögül.
–Mivel is foglalkozik? Tudja, azonkívül, hogy egy beteg, vérszívó pióca.
A férfi felnevetett.
–Világuralommal, természetesen. Van még más is, amivel érdemes foglalkozni?
–Tudnék még párat felsorolni.
Sötét szemöldök szaladt a szemüveg fölé.
–Ó, Maxwell kisasszony, ha most előjön nekem a szerelemmel vagy barátsággal, be kell hogy fejezzem ezt a kellemes csevegést - il-lesztette össze két keze ujjait a férfi, gyűrűit megcsillantva a félho-mályban. Gabrielle-nek nem tetszett, ahogy rábámul és méregeti. A férfi orrcimpái kitágultak, intett a lánynak. - Jöjjön közelebb!
Alany nem mozdult, mire a mögötte álló vérrabszolga meglökte. Karnvújtásnvi közelségbe került a férfitól.
–Finom az illata - szisszent a férfi lassan. - Mint egy virágé, de van itt... más is. Valaki nemrég táplálkozott magából. Egy harcos? Ne is tagadja, érzem magán.
Mielőtt Gábriellé felocsúdhatott volna, a férfi elkapta a csuklóját, és magához rántotta. Durván elfordította i fejét, félresöpörte a haját, ami eltakarta Lucán harapásnyomát a másik áruló jellel egyetemben a bal füle mögött.
–Kiválasztott - mormolta, végigsimítva a lány bőrén - Méghozzá nemrég talált társat. Minden perccel izgalmasabb leszel számomra, Gábriellé.
A lány nem szerette a fülébe suttogott bizalmaskodó szavakat.
–Ki harapott meg, kiválasztott? Melyik harcost engedted azok kö-zé a hosszú, csodás combjaid közé?
–Menj a pokolba! - szűrte összeszorított fogakkal a lány.
–Nem árulod el? - csettintett a nyelvével, fejét csóválva a másik. - így is jó. Hamarosan úgyis megtudjuk. Ide fog jönni érted.
Végre ellépett a lány elől, és intett az egyik vérrabszolga őrnek. - Hozd a tetőre!
Gábriellé küzdött a szorításban, de tehetetlennek bizonyult a brutális erővel szemben. Egy ajtó felé taszigálták, melyen „helikopter-leszállópálya" felirat díszelgett, felette pedig piros, kijáratot jelző fény.
–Várjatok! És velem mi lesz? - tiltakozott Kendra. - Igen, persze. K. Delaney nővér - szólt a sötét gazda, egészen elfeledkezve róla. - Miután elmentünk, azt akarom, hogy menj ki a tetőre. Tudom, hogy elbűvölőnek fogod találni a kilátást. Élvezd kicsit... aztán ugorj le!
Alany egy pillanatig bambán meredt rá, aztán megbabonázva bólin-tott.
–Kendra! - küzdött továbbra is kétségbeesetten Gábriellé, hogy barátnője rá figyeljen. - Kendra, ne tedd!
A fekete kabátos, napszemüveges férfi elindult, mindez már nem ér-dekelte.
–Gyerünk! Itt már végeztem.
Az utolsó rúd C4 elhelyezése után Lucán a szellőzőrendszeren ke-resztül kijutott a szabadba az északi szárnyból. Félretolta a meglazí-tott fedőt, és felhúzta magát. A fű összenyomódott alatta, ahogy rá-hengeredett, friss levegő járta át a tüdejét, mialatt felugrott, és a kerí-tés felé kocogott.
–Niko, hogy állunk?
–Jól. Tcgan is visszafelé tart, Gideon pedig közvetlenül mögötted kell legyen.
–Remek.
–Az ujjam a detonátoron van - Nikolai hangját elnyomta egy heli-kopter rotorjának mély dübörgése. -Add ki a parancsot, Lucán! Nem bírok magammal, hogy a levegőbe ne röpítsem ezt a szeméttelepet.
–Én sem - nézett az éjszakai égre összehúzott szemmel Lucán, a madarat keresve. - Vendégeket kaptunk, Niko. Ügy tűnik, helikopter érkezik az épülethez.
Amint kimondta, a fák fölött meg is jelent a sötét árnyék. Apró fé-nyek villantak, ahogy a gép a tető fölé érkezett, majd megkezdte a le-szállást.
Erős légáramlat keletkezett a propeller forgása nyomán. Lucán fenyő és virágpor illatát érezte... és egy másik illatot, amelytől megfagyott ereiben a vér.
–Jézusom! - kapkodott levegő után, amikor a jázminillatot azono-sította. - Ne nyúlj a detonátorhoz, Niko! Az isten szerelmére, bármit is teszel, nem robbanthatod fel azt a kibaszott épületet!

HARMINCHARMADIK FEJEZET
Az adrenalin, a harag és a mindent elsöprő, fagyos rémület keveréke őrült iramban kergette Lucant a régi elmegyógyintézet tetejére. A he-likopter még alig ért földet, amikor ő már robogott felé a tetőn. Gyil-kos düh munkált benne, ezerszer robbanékonyabb, mint egy egész teherautónyi C4-es. Kezét-lábát kitépi Gabrielle fogva tartójának, akárki legyen is.
A helikopter háta mögül érkezett, óvatosan, hogy meg ne lássák, ahogy alágurult, aztán a fülke utas oldali részén bukkant fel fegyver-rel a kezében.
Meglátta benn a lányt. A hátsó ülésen ült egy nagydarab, feketébe öl-tözött, napszemüveges fazonnal. Olyan kicsinek és ijedtnek tűnt. Illa-ta elöntötte Lucant. Félelme a szívébe mart.
Feltépte a fülke ajtaját, fegyverét Gabrielle elrablójának arcába nyomta, másik kézzel pedig már nyúlt is Gabrielle-ért. A lányt azon-ban a másik elrántotta, mielőtt ő elérte volna.
–Lucán? - zihálta Gabrielle a meglepetéstől kitágult szemmel. - Is-tenem, Lucán!
A férfi villámgyorsan felmérte a helyzetet, látta a vérrabszolga pilótát és a mellette ülő, szintén agyhalott emberi rabszolgát. Utóbbi hát-rafordult, hogy kiüsse
Lucán kezéből a fegyvert, és az ő fejébe eresszen helyette golyót.
Amikor Lucán egy tizedmásodperccel később újra Gabrielle-re pil-lantott, a mellette ülő férfi már brutális késpengét tartott a lány tor-kához. Fekete kabátujjából elővillantak dermaglifei, amelyeket Lucán már látott a fotókon.
–Engedd el! - szólt a vérszopók első generációs vezéréhez.
–Ó jaj, ez gyorsabb válasz, mint amit remélni mertem, még egy vérkötelékben élő harcostól is. Mire készülsz? Miért vagy itt?
A mély, arrogáns hangtól Lucán visszahőkölt. Ismeri ezt a vadállatot?
–Engedd el! - ismételte Lucán -, akkor megmondom, miért vagyok itt.
–Nem hinném - vigyorgott szélesen az első generációs, kivillantva fogait.
Nincs agyara. Vámpír, de nem vérszopó. Mi a franc?!
–Édes a csaj, Lucán. Gondoltam, hogy a tiéd. Krisztusom, ismerte ezt a hangot. Mélyen eltemetve élt az emlékeiben. A múltjában.
Egy név villant az agyába, élesen, tisztán.
Nem. Nem lehet ő.
Lehetetlen...
Lerázta magáról a pillanatnyi zavart, de drágán megfizetett a kiha-gyásért. Oldalról egy vérszopó bukkant fel az épület belsejéből. Vi-csorogva megragadta a helikopter ajtaját, és Lucán koponyájához lendítette.
–Lucán! - sikoltott Gabrielle. - Ne!
A férfi megtántorodott, térde megrogyott. A fegyvert kirúgták a ke-zéből, jó pár métert csúszott az egyenetlen felszínen.
A vérszopó behúzott neki egyet, óriási ökle keményen vágódott Lu-cán állkapcsába. Egy pillanattal később brutális erejű rúgás reccsen-tette meg a bordáját. Lucán összecsuklott, de előtte még kirúgott ba-kancsos lábával, megrogyasztva a másikat. A vérszopóra ugrott, és előkapta mellkasára erősített tőrét. Egy-két méterrel odébb a helikop-ter rotorja feldübörgött. A sivítás fokozódott. A pilóta felszálláshoz készült.
Nem engedheti.
Ha hagyja Gabrielle-t elmenni, semmi reménye nem marad, hogy élve viszontlátja.
–Tűnjünk el innen! - adta ki az utasítást Gabrielle fogva tartója a pilótának, ahogy a rotor egyre sebesebben forgott.
Kint a tetőn Lucán négykézláb harcolt a rátámadó vérszopóval. A sö-tétben Gabrielle kiszúrta egy másik közeledését is.
–Jaj, ne! - suttogta, a nyakába vágó pengétől szinte beszédképte-lenül.
Mögötte a hatalmas férfi előrehajolt, hogy lássa, mi történik a tetőn. Lucán talpra kecmergett. Ledöfte az első vérszopót, felvágva a gyomrát. A vérszopó üvöltése túlszárnyalta a gép hangos robajlását. Teste görcsösen megrázkódott, majd... elolvadt.
Lucán a helikopter irányába kapta a fejét. Szeme dühösen lángolt, mintha a pokol tüze parázslana benne. Üvöltve rohanni kezdett, úgy vágtatott feléjük, mim egy tehervonat.
–Azonnal emeld fel a gépet! - Gabrielle elrablójának hangjában most először hallatszott aggodalom. -Most, az isten verje meg!
A gép emelkedni kezdett.
Gabrielle úgy próbált enyhíteni a késpenge szorításán, hogy hátát az ülés háttámlájának préselte. Ha ki tudná valahogy szabadítani a kar-ját, talán elérné az ajtót. ..
A helikopter hirtelen megbillent, mintha fennakadtak volna az épület egyik részén. A motor vinnyogva erőlködött.
A férfi dühöngött.
–Szállj fel, te idióta!
–Próbálok, uram! - válaszolt a vérrabszolga a pilótaülésben. Meg-húzott egy kart, mire a motor szörnyű nyögdécseléssel ellenkezni kezdett.
Újabb oldalra billenés, éles rántás, amitől a gép belseje recsegett-ropogott. A fülke előrelendült. Gabrielle foglyul ejtője elvesztette az egyensúlyát, figyelme egy pillantra elterelődött a lányról.
A penge lekerült a torkáról.
Gabrielle iszonyú elszántsággal vetette hátra magát az ülésen, páros lábbal a férfiba rúgott, aki a pilótaülés hátának esett. A gép éles szögben előrebukott. A lány a kilincs felé lendült.
Az ajtó vadul kivágódott, majd ki-becsapódott a sarokpánton, ahogy az egész gép rázkódott és imbolygott. A férfi összeszedte magát, és utánakapott. Napszemüvege leesett a káoszban. Jeges szürke szemmel meredt rá, sugárzott belőle a gyűlölet.
–Mondd meg Lucannek, hogy közel sincs vége -sziszegte Gabrielle felé a vérszopók mindenható gazdája ördögi mosollyal az arcán.
–Eredj a pokolba! - kiáltott vissza a lány. Abban a pillanatban már kívül is volt az ajtón, és leugrott az egy-két méterrel alatta elterülő te-tőre.

Amint meglátta Gabrielle-t, Lucán elengedte a helikopter lábazatát. A gép őrült forgás közepette fellendült, miközben a pilóta próbálta visszaszerezni az uralmat fölötte.
Lucán a lányhoz rohant, felhúzta, és gyorsan körbetapogatta, hogy megbizonyosodjon róla, Gabrielle épségben van.
–Jól vagy?
A lány kurtán bólintott.
–Lucán, mögötted!
Újabb vérszopó rohant feléjük. Lucán örömmel fogadta a támadót, most, hogy Gábriellé mellette volt, minden izmával az ölésre kon-centrált. Előhúzta a másik tőrét is, és a közeledő fenyegetés ellen in-dult.
A küzdelem rövid volt és véres. Öklök repkedtek, pengék hasítottak Lucán és a vérszopó halálos kézitusájában. Lucán számtalan sérülést szerzett, de megállíthatatlan volt. Gábriellé vére még mindig dolgo-zott benne, és olyan dühödten küzdött, hogy tíz másikkal is elbírt volna. Keményen, halálos pontossággal adta meg a kegyelemdöfést, gyakorlatilag hosszabban kettészelve ellensége testét.
Nem nézte végig, ahogy a titánium elvégzi a dolgát. Megpördült, és visszarohant Gabrielle-hez. Karjába húzta a lányt, és szorosan átölel-te. Legszívesebben egész éjjel így tartotta volna, belélegezve illatát, hallgatva szívdobogását, cirógatva puha bőrét.Felemelte Gabrielle ál-lát, majd szenvedélyesen gyengéd csókot lehelt az ajkára.
–Ki kell jutnunk innen, kicsim. Most.
Fejük felett a helikopter egyre magasabbra emelkedett a sötét éjben. Az első generációs őket bámulta a pilótafülkéből. Gúnyosan, vigyo-rogva tisztelgett Lucán felé.
–Édes istenem, Lucán! Annyira féltem! Ha bármi bajod esett vol-na...
Gabrielle suttogása elfeledtette vele menekülő ellenségét. Csak az számított, hogy beszél hozzá. Hogy él és lélegzik. Ott van vele, és is-ten segedelmével így is lesz mindörökké.
–Hogy a pokolba tudott elkapni? - Lucán hangja megremegett az értetlenség és az átélt rettegés hatására.
–Miután este elhagytátok a házat, el kellett jönnöm, hogy gondol-kozni tudjak. Hazamentem. Megjelent Kendra. Túszul ejtette Jamie-t egy autóban. Nem hagyhattam, hogy bántsa. Kendra vérrabszolga - volt -, Lucán. Megölték. A barátnőm halott. - Gabrielle felzokogott. - De legalább Jamie megmenekült. Valahol a belvárosban lehet, és biz-tos iszonyúan retteg. Meg kell találnom, hogy megtudjam, jól van-e.
Lucán még mindig hallotta a helikopter mély robajlását, ahogy egyre csak emelkedett. Jeleznie kell Nikó-nak, hogy robbantson, mielőtt a vérszopók elmenekülhetnének.
–Tűnjünk el innen, aztán később foglalkozunk a többivel - emelte karjába Gabrielle-t. - Kapaszkodj belém, édesem. Olyan szorosan, amennyire csak tudsz.
A lány átkarolta a férfi nyakát. Lucán újra megcsókolta Gabrielle-t, csodás megkönnyebbülést érzett, hogy a karjában tarthatja.
–Soha ne engedj el! - nézett kiválasztottja fénylő, gyönyörű sze-mébe.
Aztán lelépett a tető széléről, és olyan finoman, amennyire lehetett, lehuppant a földre.
–Lucán, beszélj, haver! - szólongatta Nikolai a fülesben. - Hol vagy? Mi a jóisten folyik ott?
–Minden rendben - sietett keresztül a füvön Gabrielle-lel a karjá-ban a terepjáró felé. - Most már minden rendben lesz. Süsd el a detonatort, és fejezzük be, amit elkezdtünk!
Gabrielle Lucán erős karjában kucorgott a kocsiban, miközben a fő-hadiszállás felé robogtak. A férfi azóta sem engedte el, hogy bizton-ságban kiértek az elmegyógyintézet területéről, még a szemét is elta-karta, amikor az egész épületegyüttes pokoli tűzgömbbé válva a le-vegőbe röpült.
Lucán és testvérei megcsinálták - egyetlen őrületes húzással meg-semmisítették a vérszopók főhadiszállását.
A helikopterben nem tett kárt a robbanás, a fekete, áthatolhatatlan füst leple alatt eltűnt a sötét éjszakába.
Lucán töprengve bámult ki a sötétített ablaküvegen a csillagos ég-boltra. Mikor a tetőn voltak, és kinyitotta a helikopter ajtaját, Gabrielle látta arcán a meglepetést -a döbbent hitetlenkedést.
Mintha kísértetet látott volna.
Még most is nyomott volt a hangulata, miközben visszaértek a ház-hoz, és Nikolai már a garázs felé gurult. A harcos végül leállította a motort az óriási hangárban. Mikor csend lett, Lucán megszólalt.
–Ma este fontos győzelmet arattunk ellenségeink fölött.
–De még mekkorát! - helyeselt Nikolai. - Megbosszultuk Conlant és Riót. imádtak volna ott lenni és végignézni, ahogy felrobban az a patkánytanya.
Lucán bólintott a sötét kocsiban.
–Mégis, nem bízhatjuk el magunkat, új fejezet következik a vér-szopók elleni háborúban. Mert ez háború, komolyabb, mint valaha. Darázsfészekbe nyúltunk. Aki stratégiai fontosságú - a vezérük -, sajnos még életben van.
–Hadd menjen! Úgyis elkapjuk - vigyorgott magabiztosan Dante.
Lucán azonban elkeseredetten rázta a fejét.
–Ez más. Nem fogja könnyen adni magát. Előre látja, mit lépünk. Érti a taktikánkat. A rendnek meg kell erősíteni a stratégiáját, növelni kell a létszámát. Csapatokat kell szerveznünk szerte a világon, harco-sokat kell toboroznunk, méghozzá minél előbb.
Gideon hátrafordult az anyósülésben.
–Azt gondolod, a nyugati parti első generációs a vérszopók vezé-re?
–Biztos vagyok benne - ott ült a helikopterben, ő volt az, aki fogva tartotta Gabrielle-t- simogatta meg a lány karját gyengéden, a egy pillanatra a szemébe nézett, mintha már a látványa is megnyugtatná. –A rohadék viszont nem vérszopó - legalábbis most nem, ha egyáltalán az volt valaha. Egykor közénk tartozott. A neve Marék.
Gabrielle érezte, hogy megfagy a levegő körülötte, és tudta, hogy Tegan Lucanre mered.
Lucán is jól tudta. Megfordult, hogy a másik harcos szemébe nézzen.
–Marek a bátyám.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Lucán kijelentése súlyosan nehezedett rájuk, miután kiszálltak az au-tóból, és lelifteztek a házba. Gabrielle ujjait a férfi ujjaiba fonta. Döbbenet és együttérzés kavargott a lelkében, és mikor Lucán ráné-zett, kiolvashatta az aggodalmat a szeméből.
Gabrielle ugyanezt látta a többi harcos testvér szemében tükröződni, ahogy tudatosult bennük, mit is jelent az éjszakai felfedezés.
Eljön az idő, amikor Lucannek meg kell ölnie a bátyját.
Vagy meghalnia a keze által.
Gabrielle még fel sem foghatta teljes súlyával a tényt, amikor kinyílt a liftajtó, és ott állt előttük Savan-nah és Danika, akik már nyugtalanul várták a harcosok visszatértét. Megkönnyebbült üdvözlések hal-latszottak, tucatnyi kérdés röpködött a küldetés sikeréről, továbbá aggodalmaskodások, hogyan is juthatott Gabrielle eszébe elhagyni az épületet egyetlen szó nélkül. A lány túl fáradt volt a válaszolgatás-hoz, túlságosan kimerült a megpróbáltatástól, hogy egyáltalán meg-próbálja kifejezni az érzéseit.
Tudta azonban, hogy hamarosan magyarázattal kell szolgálnia, leg-alább Lucannek.
Nézte, amint a többi harcos közrefogja a férfit, és együtt elsietnek, hogy új taktikákat és stratégiákat dolgozzanak ki a vérszopók ellen. Gabrielle-t Savannah és Danika gyorsan az ellenkező irányba húzta. Nyugtalankodtak karcolásai és zúzódásai miatt, és ragaszkodtak hoz-zá, hogy egyen valami főtt ételt, aztán vegyen egy hosszú, forró für-dőt.
Gabrielle vonakodva beleegyezett, de sem Savannah csodás főztje, sem az illatos, habos fürdő nem volt képes ellazítani.
Agya egyfolytában Lucán, Jarnie és az este történtek körül forgott. Lucannek köszönhette az életét. Mindennél jobban szerette őt, örök-ké hálás lesz neki, hogy megmentette, de mindez nem változtatott kapcsolatukat illető kavargó érzésein. így nem maradhat a házban. Es bármit is mond Lucán, ő nem megy egyik menedékbe sem.
Mi marad akkor? A lakásába sem mehet vissza. Nem élheti a régi életét többé. Ha visszatérne oda, az azt jelentené, hogy megtagad mindent, amit Lucannel átélt az utóbbi hetekben, és el akarná őt fe-lejteni. Meg kellene továbbá tagadnia mindent, amit magáról megtu-dott, egész kapcsolatát a fajjal.
Igazság szerint fogalma sem volt, hová tartozik igazán. Azt sem tud-ta, hol kezdje a keresést, de ahogy a folyosók útvesztőjében baran-golt, egyszer csak Lucán magánlakosztálya előtt találta magát.
A lakásba vezető ajtó félig nyitva állt; lágy fény szűrődött ki rajta. Gabrielle kinyitotta, majd belépett.
Gyertyafény világította meg a szomszédos hálószobát. Követte me-legét a küszöbig, ott megtorpanásra késztette az elé táruló csodálatos látvány. Lucán puritán hálója álomi széppé varázsolódott. A szoba minden sarkában gyönyörűen megmunkált ezüst gyertyatartóban egy-egy hosszú, fekete gyertya lobogott. Az ágy vörös selyemmel le-takarva. A kandalló előtt pihe-puha párnákból és vörös selyemből készített meleg kis fészek a földön. Olyan romantikus, meghitt, hívo-gató.
Egy szoba, amelyet szerelmeskedésre álmodtak.
Beljebb lépett. Mögötte az ajtó lágyan, önmagától bezáródott.
Nem, nem teljesen önmagától. Lucán is ott volt, a szoba másik végé-ből nézte őt. Haja nedvesen csillogott a zuhanytól. Lazán megkötött, vörös szaténköntöst viselt, amely meztelen vádlija körül hullámzott, tekintete pedig oly forrón simogatta, hogy a lány elolvadt tőle álltó helyében.
–Neked - mutatott körbe a romantikus díszleten. -Nekünk, ma es-tére. Azt akarom, hogy különleges legyen a számodra.
Gabrielle meghatódott, és azonnal fel is izgatta a férfi látványa, de képtelen volt szerelmeskedni azok után, ahogy múltkor végződtek a dolgok.
–Amikor ma este elmentem, nem akartam visszajönni - közölte a biztos távolból. Ha közelebb menne, nem lenne ereje elmondani, amit el kellett mondania. -Nem bírom tovább, Lucán. Olyat akarok tőled, amit nem tudsz megadni.
–Nevezd meg! - utasította gyengéden a férfi, de akkor is utasítás volt. Óvatosan lépkedett a lány felé, mintha érezné, Gabrielle bárme-lyik pillanatban menekülőre foghatja. - Mondd el, mit szeretnél!
A lány megrázta a fejét.
–Mi értelme lenne?
Újabb lassú lépések. A férfi végül karnyújtásnyi távolságra megállt előtte. - Szeretném tudni. Kíváncsi vagyok, mi bírhatna rá, hogy ve-lem maradj.
–Éjszakára? - kérdezte halkan a lány, gyűlölve magát, hogy meny-nyire vágyik a férfi ölelő karjára az utóbbi néhány óra eseményei után.
–Akarlak, és bármit megteszek neked, Gabrielle.
Mondd el, mire vágysz!
–A bizalmadra - nevezte meg a lány azt az egyet, amit úgy gon-dolt, hogy soha nem kaphatja meg. - Képtelen vagyok... tovább foly-tatni, ha nem bízol bennem.
–Bízom benned - ígérte a férfi olyan ünnepélyesen, hogy a lány elhitte neki. - Te vagy az egyetlen, aki valaha is igazán ismert engem, Gabrielle. Semmit nem rejtegethetek előled. Mindent láttál - a leg-rosszabbat bizonyosan. Szeretném, ha esélyt adnál, hogy valami jót is mutathassak magamból - lépett közelebb. A lány érezte a belőle áradó forróságot. Érezte a vágyát. - Azt akarom, olyan biztonságban érezd magad mellettem, amilyenben én érzem magam melletted. A kérdés most már az, hogy te bízol-e bennem, így is, hogy mindent tudsz rólam?
–Mindig bíztam benned, Lucán. És mindig fogok. De nem ez a...
–Akkor mi? - vágta el az ellenkezését a férfi. - Mondd, mit adha-tok még, hogy velem maradj!
–Ez nem fog menni - araszolt hátrafelé Gabrielle. -Nem maradha-tok. így nem. Képtelen vagyok, amikor a barátom, Jamie...
–Ő biztonságban van - s amikor Gabrielle zavartan ránézett, foly-tatta: – Miután visszaértünk, felküldtem Dantét, hogy keresse meg. Néhány perce jelentette, hogy elhozta a rendőrségről, és hazavitte.
–Csak téged akarlak. A férfi elmosolyodott.
–Isten legyen hozzád irgalmas, nekem sem kell senki más! Soha nem akartam semmit annyira önzőn, mint ezt a pillanatot. Légy az enyém, Gabrielle!
–A tiéd vagyok.
Lucán nagyot nyelt, és hirtelen mintha elbizonytalanodott volna.
–Én arról beszélek, hogy örökké így maradjon. Nem érhetem be ennél kevesebbel. Gabrielle, elfogadsz társadul?
–Örökké és mindig - suttogta a lány végigheverve az ágyon, ma-gával húzva a férfit is. A tiéd vagyok, Lucán, mindörökké.
Megcsókolták egymást, majd Lucán az ágy melletti asztalkán fekvő kecses, vékony aranytőrért nyúlt. Az arcához emelte, és Gabrielle megijedt, ahogy az ajkához közelítette.
–Lucán...
A férfi tekintete lágy volt és komoly, mégis gyengéd, ahogy a lány szemébe nézett.
–A véredet ajánlottad, hogy meggyógyíts. Erőt adsz és védelme-zel. Csak téged akarlak, rád van szükségem.
Sosem hallotta még Lucant ilyen ünnepélyesnek, írisze ragyogott, halványszürkéjébe borostyán vegyült, mély érzelmei ott tükröződtek a szemében.
–Gabrielle, megtisztelsz azzal, hogy elfogadod a véremet, hogy kötelékünk beteljesedjen?
A lány hangja alig volt kivehető.
–Igen.
Lucán fejet hajtott, majd alsó ajkához illesztette a tőrt. Mikor félre-tette, és újból a lányra nézett, száján fényes vércsepp csillant.
–Gyere. Engedd, hogy szeresselek - csókolta meg Gabrielle-t.
Semmi nem készíthette fel a lányt Lucán édes vérének első ízére.
Gazdagabb a bornál, mámorító, akár az istenek eledele, ahogy nyel-vére áramlott. Érezte, ahogy elönti Lucán szerelme, ereje és hatalma. Fény gyulladt bensőjében, ízelítőt adva a jövőből, ami Lucán kivá-lasztottjaként vár rá. Elborította a boldogság, átjárta a forróság, olyan elégedettséggel töltötte el, amilyet még soha nem érzett.
Érezte a vágyat.
Olyan erősen, mint még soha.
Gabrielle egy morranással hanyatt fordította Lucant. Egy pillanat alatt megszabadult a ruháitól, és mohón birtokba vette a férfit.
Lucán férfiassága vastagon és sziklakeményen várta a beteljesedést. A gyönyörűséges jelek a bőrén mélylilából élénkvörösbe játszottak, és mind élesebb színárnyalatokba váltottak, ahogy vágyakozva Lucanre nézett. Gabrielle lehajolt, nyelvével végigrajzolta a bonyolultan örvénylő vonalakat, amelyek elborították a férfi combját egészen a köldökéig és még feljebb, tovább kacskaringózva izmos mellkasára és vállára.
Lucán az övé.
Az érzés mindent elsöpört, őt pedig teljesen hatalmába kerítette az ádáz birtoklási vágy. Soha nem akarta még ennyire a férfit, mint eb-ben a pillanatban. Zihált. Testének rejtett zuga türelmetlenül, nedve-sen követelte, hogy a férfira másszon, és keményen meglovagolja.
Te jó ég, hát erről beszélt Savannah, mikor azt mondta, hogy a vér-kötelék fokozza a gyönyört?
Gábriellé a legősibb érzéki vággyal nézte Lucant, azt sem tudta, hol kezdje a dolgot. El akarta nyelni, imádni, használni őt. Kielégíteni a belsejében kavargó elemi erejű ösztönt.
–Miért nem figyelmeztettél, hogy afrodiziákumot kínálsz nekem?
Lucán felvigyorgott rá.
–Hogy elrontsam a meglepetést?
–Nevess csak, vámpír! - húzta össze a szemét a lány, majd a férfi hatalmas hímtagját megragadva egyetlen hosszú mozdulattal rácsusz-szant. - Éppen most ígértél nekem örök életet. Vigyázz, mert még megbánod!
–Igen? - nyögte Lucán, ahogy a lány lovagolt rajta, a csípőjét lök-dösve. Parázsló szemmel a lányra nézett, mosolyogva kivillantotta agyarát, nyilvánvalóan élvezve a kínzást. – Kiválasztott, azt szeret-ném én látni!