Lara Adrian - A Vámpír csókja /15.-24. fejezet/

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Lucan kikapta a mobilt bőrdzsekijéből, és csúnyát káromkodott.
Gabrielle... megint.
Már korábban is hívta, de ő nem tudta felvenni. Egy drogkereske-dőt követett, akire akkor figyelt fel, amikor cracket adott el egy ti-zenéves járókelőnek valamelyik nyomorúságos kocsma előtt. Lucan mentális erejével becsalta egy csendes hátsó utcácskába, és már épp támadásba lendült volna, mikor Gabrielle első éjszakai hívása befu-tott, és egy autóriasztó hangerejével csörgött a zsebében. Átállította a készüléket csendes üzemmódra, átkozva magát szokatlan figyelmet-lenségéért, amiért először is magával hozta vadászatra a hülye ketyerét.
Az éhség és a sebesülés óvatlanná tette. A mobil felharsanása a sötét utcán azonban hasznára vált végül.
Még nem nyerte vissza az erejét, és az óvatos díler megérezte a rá leselkedő veszélyt a levegőben, annak ellenére, hogy Lucan mindvé-gig az árnyékban maradt, láthatatlanul követve zsákmányát. A fickó ideges volt és nyugtalan. Beleeresztett egy sorozatot a sötét utca csendjébe, és bár a lőfegyverek a legritkább esetben sebesítették ha-lálra Lucan fajtáját, hacsak nem fejlövésről van szó közvetlen közel-ről, ez alkalommal nem volt biztos benne, hogy legyengült, gyógy-ulófélben levő teste képes lenne-e további sérüléseket elviselni.
Nem beszélve arról, hogy nagyon feldühítette volna, pedig már így is piszok rossz hangulatban volt.
Így, amikor a mobilcsörgéstől megriadt díler jobbra-balra kezdett forgolódni, hogy megtalálja a zajforrást, Lucan ráugrott. Szemvillanás alatt leterítette a fickót, szemfogát mélyen a nyakába mélyesztette, amely egy pillanat alatt feszesre duzzadt, még azelőtt, hogy a ré-mülettől annyi levegő juthat a tüdőbe, amennyi a sikoltáshoz kell.
Vér bugyogott a nyelvére, drogtól és betegségtől ocsmány ízű. Lucan habzsolta, egyik kortyot nyelte a másik után, könyörtelenül szorítva rázkódó, ziháló áldozatát. Tudta, hogy meg fogja ölni, de teljességgel hidegen hagyta. Csak az számított, hogy csillapítsa éhsé-gét. Hogy gyógyuló testének fájdalmát enyhítse.
Lucan gyorsan ivott, csillapította szükségletét.
Sőt. Annál sokkal többet ivott.
Majdnem minden csepp vért kiszívott a dílerből, de még mindig éhezett. Viszont ha még többet inna, átlépné azt a bizonyos határt. Elég lesz ennyi, mielőtt túl mohóvá válik, és magával ragadja a vér-szomj örvénye.
Lucan megvetően nézte a kezében csörgő mobilt, tudta, hogy hagynia kéne a fenébe.
Tovább csengett, kitartóan, és egy másodperccel azelőtt, hogy el-hallgatott volna, felvette. Először nem szólt bele, csak hallgatta Gabrielle lágy lélegzetvételét. Hallatszott, hogy megremeg a hangja, mégis erős, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan iszonyú dühös.
– Hazudtál nekem – kezdte üdvözlés helyett. – Mióta, Lucan? Mennyit? Hazugság volt minden?
Lucan undorodva engedte el áldozata élettelen testét. Mellégug-golt, és villámgyorsan átkutatta az ocsmány rosszéletűt. Talált egy összegumizott pénzköteget, amin az utcai keselyűk majd vidáman elmarakodhatnak. A díler bulicuccai pedig, crack és heroin néhány ezer dollár értékben, később szépen leúsznak a város egyik csatorná-ján.
– Hol vagy? – kérdezte durva hangon a férfi, és többet nem gon-dolt az elpusztított ragadozóra. – Hol van Gideon?
– Nem is próbálod tagadni? Miért művelsz ilyeneket:
– Hívd a telefonhoz, Gabrielle.
A lány oda sem figyelt a kérésre. – Van itt még valami, amit tudni szeretnék: hogy jutottál be a lakásomba múlt éjszaka? Minden zár rá volt fordítva, a lánc is a helyén volt. Mit csináltál, kipiszkáltad őket valahogy? Elloptad a kulcsaimat, és lemásoltattad, mikor nem figyel-tem?
– Később megbeszéljük, ha már biztonságban leszel a főhadiszál-láson.
– Miről beszélsz? – éles nevetésétől a férfi visszahőkölt. – Nem kell tovább játszanod a jótékony védelmező szerepét. Tudom, hogy nem vagy zsaru. Csak egy kis őszinteséget kérek. Túl nagy kérés, Lucan? Istenem, egyáltalán ez az igazi neved? Volt bármi is, amit nekem mondtál köszönőviszonyban az igazsággal?
Lucan hirtelen rájött, hogy ez a düh és fájdalom nem annak az eredménye, hogy Gideon szembesítette Gabrielle-t a faj létezésével, vagy az ő szerepével ezen belül. A szereppel, amelyhez Lucannek semmi köze nem lesz.
Nem, a lány minderről még semmit nem tudott. Valami másról volt szó. Ez nem a tényektől, hanem az ismeretlentől való félelem.
– Hol vagy, Gabrielle? – Mit érdekel az téged?
– Érdekel... – vallotta be vonakodva a férfi. – A fenébe, erre most nincs időm. Nézd, tudom, hogy nem vagy otthon, szóval, hol vagy? Gabrielle, tudnom kell.
– A rendőrségen vagyok. Idejöttem, hogy lássalak. Kitalálod, mi történt? Senki nem hallott még rólad.
– Krisztusom. Engem kerestél?
– Persze. Honnan tudhattam volna, hogy hülyére veszel? – újra az a gúnyosan kötekedő hang. – Még kávét és sütit is hoztam neked.
– Gabrielle, pár perc múlva ott leszek. Sőt hamarabb. Ne mozdulj! Maradj, ahol vagy! Nyilvános helyen várj, fedett helyen. Érted me-gyek.
– Felejtsd el! Hagyj békén!
Az éles felszólítás hallatán a férfi azonnal útnak eredt. Bakancsa elszántan kopogott a járdán.
– Nem álldogálok itt rád várva, Lucan. Tudod mit? Tartsd magad tőlem minél távolabb.
– Túl késő – lehelte a férfi a telefonba.
Befordult az utolsó sarkon, s ezzel rákanyarodott a rendőrség ut-cájára. Szellemként suhant a beton felett és a járókelőkön keresztül. Érezte, hogy a lenyelt vér beépül a sejtjeibe, izommá és csonttá ala-kul, megerősíti, amíg csupán hideg légáramlattá válik azok nyakán, akiken áthaladt.
Gabrielle azonban a kiválasztottak különleges érzékelésének kö-szönhetően azonnal meglátta.
Lucan hallotta a lány hirtelen, éles levegővételét a mobiltelefon-ban. Gabrielle lassított felvételben elvette Iliiétől a készüléket, a hi-tetlenkedéstől tágra nyílt szemmel nézte a férfi gyorsnál is gyorsabb közeledését.
– Istenem – suttogta, a hangja egy másodperccel azelőtt érkezett Lucanhez, mielőtt az megállt, és karon ragadta volna. – Engedj el!
– Beszélnünk kell, Gabrielle. De nem itt. Elviszlek valahová.
– A nagy francokat viszel! – kirántotta karját a szorításból, és hát-rálni kezdett a járdán. – Sehová sem megyek veled!
– Többé nem vagy itt kinn biztonságban, Gabrielle. Túl sokat lát-tál. Részese vagy, akár tetszik, akár nem.
– Minek vagyok a részese?
– Ennek a háborúnak.
– Háború – visszhangozta a lány, kétellyel a hangjában.
– Igen. Ez háború. Előbb-utóbb valamelyik oldalon állást kell fog-lalnod, Gabrielle – megeresztett egy káromkodást. – Nem. Felejtsd el. Én választok neked oldalt, itt és most.
– Ez valami vicc? Ali vagy te, olyan katonai selejt, aki hatalmi fantáziákban éli ki magát? Vagy talán még annál is rosszabb.
– Ez nem vicc. Nem egy átkozott játék. Rengeteg csatát és halált láttam a magam idejében, Gabrielle. Halvány fogalmad sem lehet ar-ról, miket láttam, miket tettem. Mindaz semmi a most készülődő vi-harhoz képest. És nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, ahogy te kereszttűzbe kerülsz. – Kinyújtotta a kezét. – Velem jössz. Most.
A lány kitért előle. Félelem és harag tükröződött sötét szemében. – Ha még egyszer hozzám érsz, esküszöm, hívom a zsarukat. Tudod, a valódiakat, akik itt vannak az épületben mögöttem. Valódi jelvényük van. És valódi fegyvereik.
Lucan már eddig is épp eléggé fel volt húzva, ám most kezdett bedühödni. – Ne fenyegess, Gabrielle. Ne hidd továbbá, hogy a rendőrök meg tudnak védeni. A rád leselkedő veszélytől semmikép-pen sem. Legjobb tudomásunk szerint a fél rendőrséget már megfer-tőzték vérrabszolgákkal.
A lány megrázta a fejét, és nyugodtabb hangnemet ütött meg. – Oké, ez a beszélgetés kezd átmenni furcsából mélyen nyugtalanítóba. Befejeztem, világos? – Lassan és halkan beszélt a férfihoz, mintha acsarkodó kutyát akarna lecsendesíteni, amelyik támadásra készen kuporog előtte. – Most elmegyek, Lucan. Kérlek... ne kövess.
Mikor a lány elindult, Lucan kevéske önuralma is elpárolgott. Te-kintetét kőkeményen a lányéba fúrta, szilárd parancsot küldött az agyának, hogy megszüntesse ellenállását.
Add ide a kezed. Most.
A lány lába egy pillanatra megállt. Ujjai megrebbentek az oldalán, aztán lassan elkezdte a férfi felé emelni a karját.
Azonban hirtelen megtört Lucan varázsa.
Érezte, hogy a lány kisepri őt a gondolataiból, megvakítja a kap-csolatot. Akaratereje vaskapuként ereszkedett közéjük, amivel még akkor is óriási küzdelmet I illett volna vívnia, ha adottak a megfelelő körülmények.
– Mi fene? – zihált Gabrielle, észrevéve a trükköt. – Hallottalak, benn a fejemben. Istenem. Már máskor is csináltad ezt, ugye?
– Nem hagysz más választást, Gabrielle.
Újra megpróbálta. Érezte, hogy a lány küzd ellene, ez alkalommal még kétségbeesettebben. Még jobban rettegve.
Kézfejét a szájához emelte, de nem tudta elfojtani a feltörő kiál-tást.
Lebotladozott a járdáról. Aztán átrohant a sötétedő utca másik ol-dalára, hogy elmeneküljön a férfi elől.
– Hé, kölyök! Tartsd nekem az ajtót, rendben?
Beletelt néhány másodpercbe, hogy a vérrabszolga rájöjjön, hozzá beszélnek, annyira lefoglalta a Maxwell nő jelenléte a rendőrség előtt az utcán. Még akkor is, amikor kinyitotta az ajtót, hogy beengedje a pizzafutárt a négy gőzölgő dobozzal, a nőre összpontosított, ahogy lelép a járdáról és átfut az utca túloldalára,
Mintha faképnél akarna hagyni valakit maga mögött.
A vérrabszolga a hatalmas fekete alakra nézett, aki ott állt, és a menekülő nőt figyelte. Óriási termetű volt, legalább két méter magas, széles válla a fekete bőrdzseki alatt, mint egy díjbirkózóé. Olyan fe-nyegetés áradt belőle, hogy még ott is tisztán érzékelhető volt, ahol a vérrabszolga állt villámsújtottan, még mindig az ajtót tartva, bár a pizzák már rég a recepciós pultján pihentek odabenn.
Bár még sohasem látott egyet sem a gazdája által oly nyíltan meg-vetett harcosok közül, a vérrabszolga teljes bizonyossággal tudta, kit figyel abban a pillanatban.
Ha értesíti gazdáját a nő és a vámpír felbukkanásáról, kiváló lehe-tőség kínálkozik rá, hogy kivívja megbecsülését. Ráadásul úgy tűnt, a nő ismeri a másikat, és kissé mintha tartana tőle.
A vérrabszolga belépett az épületbe, tenyere beleizzadt a várható dicsőségbe. Fejét leszegve, tökélyre fejlesztve azon képességét, hogy szinte láthatatlanul közlekedjen, gyors léptekkel átvágott az előcsar-nokon.
Még a pizzafutárt sem látta közeledni, míg fejjel bele nem ütkö-zött. Egy kartondoboz jól mellbe taszította, majd fokhagymától gőzö-lögve lebukfencezett a mocskos linóleumpadlóra, pizzadarabokkal árasztva el a helyét, ahol a vérrabszolga megtorpant.
– Ó, ember! A következő szállítmányomon állsz! Haver, sosem nézed, merre mész?
Nem kért bocsánatot, arra sem vette a fáradságot, hogy lerázza ci-pőjéről a nyúlós, zsíros sajtot és szalámit. Khakiszínű nadrágja zse-bébe nyúlt, elővette a mobilt, és elindult, hogy valami csendes zugot keressen, ahol lebonyolíthatja a fontos hívást.
– Várj csak, pajtás!
Az előcsarnokban álló idősödő, kopaszodó rendőrtiszt kiabált utá-na. Egyenruhájába préselve, ahogy azzal már korábban kérkedett, utolsó néhány munkaóráját töltötte az őrsön, és a recepcióssal múlatta az időt.
V vérrabszolga nem törődött a mögötte felharsanó mennydörgő hanggal, továbbsétált, állát leszegve, egyenesen az előcsarnokban ta-lálható nyilvános WC melletti lépcsőház ajtaja felé sietett.
Carrigan kidüllesztette a mellét, hitetlenkedve eltátotta a száját, amikor a kölyök a saját maga által önmagára ruházott felsőbbrendű hatalom szavára fittyet sem hányt.
– Hé, gémnyakú! Hozzád beszélek! Azt mondtam, told vissza a segged, és segíts feltakarítani a szemetet márpedig most azonnal, pöcsfej!
– Takarítsd fel magad, arrogáns balfasz! – morogta a vérrabszolga a bajsza alatt, majd felrántotta a lépcsőhöz vezető fémajtót, és az eggyel lentebbi szint felé iramodott.
Mögötte kivágódott az ajtó, olyan erővel, hogy a falnak csapódott, megremegtetve a lépcsőt, mint egy hangrobbanás. Carrigan áthajolt a korláton, tokája reszketett a felháborodástól. – Mit mondtál az előbb? Mi a picsának hívtál, seggfej?
– Hallottad. Hagyj békén, Carrigan. Jobb dolgom is akad nálad.
A vérrabszolga elővette a mobilt, hogy felhívja az egyetlen sze-mélyt, aki igazán parancsolt neki. Mielőtt azonban megnyomhatta volna gazdája gyorshívógombját, a termetes zsaru robogni kezdett le-felé a lépcsőn, Sonkakezével keményen fültövön vágta a kölyköt. A vérrabszolga füle csengett, látása elhomályosult az un erejétől, mo-biltelefonja kiesett a kezéből, és jó pár lépcsőfokot pattogott lefelé.
– Kösz, most már legalább van min mosolyognom az utolsó mun-kanapomon – gúnyolódott Carrigan. Kövér ujját bepasszírozta nyaka és szűk gallérja közé, és körbefuttatta, hogy kissé lazítson a szorítá-son, majd homlokából szokásos helyére simította megmaradt pár haj-fürtjét. – Most pedig hordd fel a ványadt seggedet a lépcsőn, mielőtt szétrúgom. Érthetően beszéltem?
Volt idő, még mielőtt találkozott volna azzal, akárkit gazdának nevez, hogy egy ilyen kihívás – különösen egy ilyesfajta hetvenkedő részéről, mint Carrigan nem maradt volna megtorlás nélkül.
Az izzadó, nyálat fröcsögő, rá lebámuló zsaru jelentéktelen por-szemmé vált azonban a magafajta megbízottakra háruló feladatok fé-nyében. A vérrabszolga csak pislogott néhányat, aztán megfordult, hogy felvegye a mobilját, és tegye tovább a dolgát.
Csupán két lépcsőfokot ment lefelé, amikor Carrigan megint utol-érte, durván megmarkolta a vállát, és maga felé fordította. A vérrab-szolga pillantása a Carrigan egyenruhájának ingzsebébe tűzött elegáns golyóstollra esett. Felismerte a szolgálati kitüntetés emblémáját a csíptetőn, miközben újabb kemény ütés érte a koponyáját.
– Süketnéma vagy? Tisztulj a szemem elől, vagy...
Carrigan hangjának váratlan elfulladása és zihálóvá válása magá-hoz térítette a vérrabszolgát. Látta, hogy saját, a rendőr előbb látott tollát markoló keze egy második döfésre emelkedik, és a toll hegye mélyen belefúródik a férfi húsos nyakába.
A vérrabszolga újra és újra szúrt a hevenyészett fegyverrel, míg a zsaru végül kegyetlenül összekaszabolt, élettelen masszaként csúszott a földre.
Engedett marka szorításán, a toll pedig a lépcsőn terjengő vértó-csába hullott, és már abban a pillanatban el is lett felejtve, ahogy a srác lerohant a lépcsőn, és felvette a telefonját. Azonnal meg akarta ejteni az életbevágó hívást, de szeme minduntalan az újabb mocsokra tévedt, amit előidézett, és amit nem lehet olyan könnyen eltakarítani, mint a pizzát az előcsarnokban.
Hibát követett el, és a Maxwell nő hollétére vonatkozó informáci-óért kapott dicséret könnyen odaveszhet, ha kiderül, hogy hirtelen sugallat hatására, önkényesen cselekedett. A gazda beleegyezése nél-kül végrehajtott gyilkosság semmissé tehet mindent.
Talán van azonban biztosabb módja annak, hogy a kegyeibe fér-kőzzön. Mégpedig, ha saját kezűleg fogja el és viszi a nőt gazdája elé.
Igen, gondolta a vérrabszolga, ez az ajándék biztosan tetszeni fog neki.
Eltette a mobilt, és visszafordult, hogy kivegye Carrigan fegyverét a tokjából. Aztán átlépte a hullát, és egy hátsó kijáraton át a rendőr-ségi parkolóba sietett.

TIZENHATODIK FEJEZET
Hagynia kéne a lányt elmenni.
Annyira elcseszte a dolgokat, hogy valószínűleg ma este már úgy-sem értene szót Gabrielle-lel. Talán ezután már soha nem is fog.
A szemben lévő járdaszegélyről figyelte, ahogy a lány hosszú lép-tekkel átrohan az út másik oldalán, isten tudja, merre. Arca hamu-szürke és döbbent, mintha erősen mellbe vágták volna.
Merthogy ez is történt, ismerte be magának sötéten a férfi.
Talán így a legjobb, hogy hagyta elmenni, azt gondolva, hogy Lucan egy hazudozó, veszélyes elmebeteg. A feltételezés nem is állt olyan messze a valóságtól, ami azt illeti. A lány véleménye viszont most nem volt mérvadó. Csak az, hogy a kiválasztott biztonságba ke-rüljön.
Hagyhatná, hogy Gabrielle szépen hazamenjen, néhány nap alatt lecsillapodjon, és elfogadja a csalást. Azután odaküldhetné Gideont, hogy elsimítsa a dolgokat, és szép nyugodtan a faj védelme alá he-lyezze, ahová tartozott. Gabrielle a világ bármelyik menedékében új életet kezdhetne. Boldogan élhetne, biztonságban, és találna magának igaz társat.
Nem is kellene a férfit látnia soha többé.
Igen, per pillanat ez a legjobb megoldás.
Ennek ellenére azon vette észre magát, hogy lelép a járdáról, és a lány után indul. Képtelen volt elszakadni tőle, mégha ő erre vágyott is leginkább.
Mikor átvágott az úttesten a gyér éjszakai forgalomban, előtte megcsikorduló autógumik hangjára kapta fel a fejét. Ócska, amerikai gyártmányú rozsdaboglya vágtatott ki a rendőrség melletti kis utcából a forgalom közepébe. A motor felbömbölt, az autó a betonon hagyta gumilenyomatát, amikor a sofőr a gázba taposott, és a dübörgő bestia orrát a célpont felé kormányozta. Gabrielle felé. A kurva életbe.
Lucan teljes erejéből rohanni kezdett. Csizmája alig érintette a földet, minden erőtartalékát mozgósította.
Az autó Gabrielle előtt pár centivel felugratott a járdára, elvágta az útját. Hirtelen kellett megállnia. Az autó letekert ablakán keresztül halk utasítás hangzott. A lány vadul megrázta a fejét, majd felsikol-tott, arca megmerevedett a felismeréstől, amikor kinyílt az ajtó, és egy férfi ugrott elő.
– Jézusom! Gabrielle! – kiáltott Lucan, próbált mentálisan fogást találni a lány támadóján, de nem tudott rákapcsolódni, nem talált mást, csak megfoghatatlan, üres levegőt.
Vérrabszolga, ismerte fel undorodva. Egyedül a vérszopó gazdája, aki birtokolta ezt az emberi lényt, parancsolhatott a gondolatainak. A mentális erőfeszítés amit rápazarolt, fizikailag lelassította Lucant. A pár másodperces veszteség, most túlontúl soknak számított.
Gabrielle villámgyorsan kitért balra, sarkában az üldözőjével be-rohant egy kis játszótérre.
Lucan hallotta a kiáltását, látta, amikor az utána száguldó férfi karja hirtelen kinyúlik, és megragadja a lány lófarokba kötött haját.
A rohadék a földre terítette Gabrielle-t. Pisztolyt kotort elő nad-rágkorca hátsó részéből.
Gabrielle arcába nyomta a fegyvert.
– Ne! – üvöltött fel Lucan, szemvillanásnyi idő alatt mellettük termett, és bakancsos lábának egyetlen, hatalmas erejű rúgásával le-szedte a férfit Gabrielle-ről.
A fegyver elsült, ahogy a fickó arrébb gurult, a lövés a fák irányá-ba ment el. Lucan azonban vérszagot érzett. A fémes illat Gabrielle és támadója felől jött. Gyorsan rájött, hogy nem a lány vére, meg is könnyebbült, hogy nem érzi jellegzetes jázminillatát.
A vér frissen piroslott a vérrabszolga pólójának elején, Lucan bensőjét pedig újra a halálos éhség járta át, amelyet korábban nem sikerült csillapítania. Szája fájdalmasan lüktetett, válaszul éhségére, de fortyogó dühe minden mást elnyomott, ha arra gondolt, hogy ez a söpredék bántani akarta Gabrielle-t. Halálos gyűlölettel nézett a vér-rabszolgára, közben kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse.
– Megsebesített?
A lány megrázta a fejét, torkából félig sírás, félig hisztérikus csuk-lás készült előtörni. – Ő az, Lucan! Őt láttam, amikor engem figyelt a parkban múltkor!
– Vérrabszolga – válaszolt Lucan, összeszorított fogain keresztül szűrve a szót. Nem érdekelte, kicsoda a férfi. Pár perc múlva úgyis az egész a múlté.
– Gabrielle, el kell tűnnöd innen, édesem.
– Miiii? Úgy érted, hogy itt hagyjalak vele? Lucan, fegyvere van.
– Most menj, szívem. Fuss vissza arra, amerről jöttél, és menj haza. Ellenőrizni fogom, biztonságban hazaértél-e.
A vérrabszolga összegörnyedve feküdt a földön, még mindig a pisztolyt szorongatta, köhögött az erőfeszítéstől, hogy levegőt tudjon venni, amit Lucan kiszorított belőle. Vért köpött, Lucan szeme pedig résnyire szűkült a karmazsinvörös permettői, amit a föld azonnal be-ívott. Ínye égni kezdett megnyúló agyarától.
– Lucan...
– Az istenit, Gabrielle! Menj már!
A parancsot dühödten vakkantotta, mert már nem sokáig volt ké-pes féken tartani a benne lakozó vadállatot. Újra ölni fog – dühe any-nyira elszabadult, hogy meg kellett tennie –, és nem akarta, hogy a lány végignézze.
– Fuss, Gabrielle! Indulj!
A lány rohant.
Szédülő fejjel, szétrobbanni készülő szívvel engedelmeskedett az üvöltve kiejtett parancsnak.
Esze ágában sem volt viszont hazamenni, ahogy a férfi mondta, őt pedig egyedül hagyni. Kifutott a játszótérről, közben erősen imádko-zott, hogy az állig felfegyverzett rendőrökkel zsúfolt utca és őrs ne legyen messze. Egyik fele gyűlölte otthagyni Lucant, másik fele vi-szont, amelyik kétségbeesetten segíteni akart, arra kényszerítette lá-bát, hogy repüljön alatta.
Amennyire haragudott rá a hazugságai miatt, amennyire meg volt rémülve mindattól, amit nem értett benne, mindennél jobban akarta, hogy ne essen semmi baja.
Ha bármi történne vele...
Nem tudta befejezni a gondolatot, mert fegyver dörrent a háta mögötti sötétségben.
Megdermedt, minden levegő kiszorult a tüdejéből.
Furcsa, állati üvöltést hallott.
Még további két lövés, gyors egymásutánban, aztán... semmi.
Csak a nehéz, kegyetlen csönd. Ó, istenem.
– Lucan? – sikoltotta. Pánik fojtogatta. – Lucan!
Megint futásnak eredt, vissza oda, ahonnan indult.
Arra a helyre, ahol rettegett, hogy szíve millió darabra hull, ha Lucannak baja esett.
Enyhe aggodalom futott át rajta, hogy a srác a rendőrségről, a vér-rabszolga, ahogy Lucan furcsamód nevezte, esetleg már várja, vagy máris a nyomába eredt, hogy végezzen vele is. A saját biztonságáért való aggodalmát azonban félretette, miközben a holdvilágos, kicsi játszótér sarkához ért.
Tudnia kellett, Lucan jól van-e.
Vele akart lenni, abban a pillanatban semmi más nem számított.
Sötét alak körvonalát pillantotta meg a füves részen.
Lucan volt az, terpeszben, karja rosszat sejtetően oldala mellett. Támadója felett állt, aki megpróbált elkúszni Lucan közeléből.
– Hála istennek – sóhajtott fel Gabrielle megkönnyebbülten.
Lucan jól volt, így a hatóságok most már kezelésbe vehették ezt az elmebeteget, aki meg is ölhette volna mindkettőjüket.
Kicsit közelebb húzódott hozzájuk.
– Lucan – szólította, de úgy látszott, a férfi nem hallja. A lábánál fekvő alak fölé tornyosulva lehajolt, hogy megragadja. Gabrielle va-lami eszelős, fuldokló hangot hallott, és nem kis megdöbbenéssel vette észre, hogy Lucan a torkánál fogva tartja a másikat.
Egy kézzel emelte föl a földről.
A lány léptei lelassultak, de nem állt meg teljesen, elméje küzdött azzal, hogy értelmezze, amit lát.
Lucan erős volt, ez kétségtelen, és a rendőrségen látott kölyök ta-lán ha huszonöt kilóval volt nehezebb Gabrielle-nél, de hogy egy kézzel felemelni... nehezen tudta elképzelni.
Szenvtelenül nézte, ahogy Lucan magasabbra emelte a karját, és hagyta a férfit vonaglani, miközben vasmarokkal szorította, áldoza-tának pedig kezdett elfogyni a levegője. Rémisztő üvöltés ütötte meg a lány fülét, amely lassan teljesedett ki, míg végül semmi más nem számított.
A holdfényben meglátta Lucan száját. Nyitva volt, fogai villogtak. Az ő szája, amely a szörnyűséges, túlvilági hangokat kibocsátotta.
– Hagyd abba – mormolta Gabrielle, szemét a férfira tapasztotta, rosszul lett a rettegéstől. – Kérlek... Lucan, hagyd abba.
Aztán a dermesztő üvöltés elcsendesedett, a lány félelmét felvál-totta egy újfajta rettegés, amikor Lucan közvetlenül maga elé tartotta a rángatózó testet, és nyugodtan az áldozata állkapcsa alatti húsba mélyesztette fogát. Vér spriccelt a mély sebből, karmazsinvöröséi fe-ketére festette az éj sötétje, amely a borzalmas jelenetet körülölelte. Lucan, mozdulatlan maradt, száját nem vette el a bugyogó sebről.
Táplálkozott.
– Ó, istenem – nyögött fel a lány, keze remegett, mikor szája elé tartotta, hogy ne sikítson. – Nem, nem, nem, nem... ó, Lucan... nem.
A férfi hirtelen felemelte a fejét, mintha meghallotta volna a lány csendes szenvedését. Vagy talán megérezte jelenlétét, hiszen alig száz méterre állt tőle, vadul, ijesztően, csöppet sem hasonlítva arra, akit a lány eddig ismert.
Nem igaz, ellenkezett lesújtott elméje.
Egyszer már tanúja volt hasonló brutalitásnak, és ha józan esze nem is engedte, hogy akkor megnevezze a rettenetet, most szélvész-ként tört a felszínre a felismerés.
– Vámpír – suttogta, Lucan véráztatta arcát és állatias, villogó szemét bámulva.

TIZENHETEDIK FEJEZET
A vérszag körülölelte, a zamatos, fémes illat megtöltötte orrát édes, rezes jellegzetességével. A sajátját is érezte, állapította meg enyhe kíváncsisággal, aztán felmordult, amikor lenézett, és észrevette a golyóütötte sebet a bal vállán.
Nem érzett fájdalmat, csak dagadó energiát, ami minden táplálko-zás után jelentkezett.
De többet akart.
Többre volt szüksége, rimánkodott a benne lakoz fenevad.
A hang egyre erősödött. Követelőzött. A szakadék szélére taszította.
Vajon nem arra tartott már egyébként is jó ideje?
Lucan olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy fogai majdnem szétroppantak. Össze kellett szednie magát, és eltűnni on-nan, visszamenni a főhadiszállásra, ahol átgondolhatja ezt az egészet.
Két óra hosszat rótta a sötét utcákat, de vére még mindig kemé-nyen dörömbölt, agya legnagyobb részé továbbra is a harag és éhség töltötte be. Ebben az állapotban mindenkire veszélyt jelentett, de nyugtalan teste képtelen volt lecsillapodni. Kísértetként kóborolt az utcákon, nem volt tudatosság a lépteiben, bár lába és minden érzék-szerve Gabrielle irányába vitte.
A lány nem ment haza. Lucan nem tudta biztosan, merre mehetett, amíg a láthatatlan kötelék, amely az illatok és érzékek útján hozzá-fűzte, végül a város északi végében álló apartmanház elé vezette. Kétségkívül egy barátja lakott itt.
Egy legfelső emeleti ablakban világos volt, csupán az az üvegtábla és néhány tégla választotta el Gabrielle-től.
Mégsem akart azonban találkozni a lánnyal, és nem csak azért, mert egy piros Mustang parkolt a ház előtt rendőrségi fénnyel a mű-szerfalon. Nem kellett látnia magát az ablaküvegben, hogy tudja, pu-pillája még mindig keskeny hatalmas írisze közepén, agyara pedig meg van nyúlva zárt ajka mögött.
Pontosan annak a szörnyetegnek látszott, aki valójában volt.
Szörnyeteg, akit Gabrielle a saját szemével látott ma éjjel.
Lucan felmordult, tisztán emlékezett a lány rémült arckifejezésére, mióta lemészárolta a vérrabszolgát.
Látta maga előtt, ahogy a lány hátratántorodik, szeme tágra nyílik a félelemtől és felismeréstől. Látta, milyen is ő valójában, még vádlón a fejéhez is vágta a szót, mielőtt elmenekült.
Nem próbálta megállítani, sem szavakkal, sem erővel.
Abban a percben csak a gyűlölethullám számított, amivel szárazra ürítette áldozatát. Aztán ledobta a testet, mint a szemetet, nem is volt más, és tovább tombolt őrült dühében, mikor belegondolt, mi történ-hetett volna Gabrielle-lel, ha a vérszopók kezére kerül.
Lucan szét akarta tépni a kölyköt. Csaknem meg is tette, gondolt rá később, tisztán emlékezett gyötrő öldöklési vágyára.
Ő, a mindig hidegfejű, aki irányítás alatt tart mindent.
Kurva jó vicc.
Gondosan féltett álarca akkor kezdett leolvadni, amikor először ta-lálkozott Gabrielle Maxwellel. A lány gyengévé tette, feltárta hiá-nyosságait.
Olyan dolgok után keltett vágyat benne, amiket sohasem kaphatott meg.
Felbámult a második emeleti ablakra, légzése felgyorsult, mialatt küzdött az erős késztetéssel, hogy felszökkenjen oda, betörje az abla-kot, és elvigye Gabrielle-t valahová messze, ahol csak az övé lehet.
Nem számít, ha fél tőle. Az sem, ha megveti azért, ami, míg érez-heti meleg testét a sajátja alatt, ahogy enyhíti fájdalmát, amit senki más nem képes.
Igen, vicsorgott a benne lakozó fenevad, amely eddig csupán a nélkülözést és szükséget ismerte.
Mielőtt legyőzte volna a belső hang, hogy szerezze meg a lányt, Lucan ökölbe szorította a kezét, és könnyen lesújtott a szolgálaton kívüli rendőr autójának motorháztetőjére. A riasztó bekapcsolt, és mikor minden szomszédos ablakban félrehúzták a függönyt, Lucan lelépett a járdáról, és elkocogott a múló éjszaka árnyai takarásában.
– Minden rendben – mondta Megan barátja, amikor visszaért a lány lakásába, miután kiment megnézni, mitől indult be olyan hirtelen a riasztó. – Ez a vacak már sokszor rákezdte csak úgy magától. Elné-zést érte.
Nem mintha szükségünk lenne még egy kis izgalomra ma éjjel, mi?
– Lehet, hogy csak a kölykök szórakoznak – tette hozzá Megan Gabrielle mellett ülve a díványon.
Gabrielle határozattan bólintott, amellyel inkább azt fejezte ki, ér-tékeli barátnője próbálkozását, hogy megnyugtassa őt, de egy percig sem hitt benne.
Lucan volt az.
Egy számára is megmagyarázhatatlan belső érzékelő tudatta vele, hogy a férfi odakinn van. Nem a félelem vagy a rettegés, hanem a ve-lejéig ható bizonyosság, hogy közel van hozzá.
Hogy szüksége van rá.
Akarja őt.
Isten látja lelkét, de abban reménykedett, hogy Lucan feljön, ma-gával viszi, és segít neki megérteni, mit látott nemrég.
De már elment. Olyan erősen érezte a hiányát, amennyire azt érez-te, hogy követte őt Meganhez.
– Nem fázol, Gabby? Kérsz még egy teát?
– Nem, köszönöm.
Két kézzel szorongatta a langyos kamillateát, és olyan jeges hide-get érzett belül, amit semmilyen takaró vagy forró víz nem olvasztha-tott fel. Szíve még mindig hevesen vert, és szédült a sokktól, nem tudta elhinni, amit látott.
Lucan feltépte annak a pasasnak a torkát.
A fogával. Száját a sebre tapasztotta, és megitta a vérét, amely az arcát is beterítette.
Egy szörnyeteg, aki mintha rémálmaiból lépett volna elő. Mint azok a gazemberek, akik megtámadták és megölték a punkot a klub mellett. Olyan távolinak tűnt, maga is alig hitte, hogy megtörtént.
Pedig megtörtént, ahogy a ma esti vérengzés is: ez alkalommal azonban Lucan állt a középpontban.
Gabrielle nyomorúságában Megannél talált menedéket, szüksége volt arra, hogy ismerős helyen legyen, hazamenni viszont félt, mert mi van, ha Lucan ellenfele már ott várja. Megannek és barátjának, Raynek annyit mondott, hogy az utcán megszólította a pszichopata a rendőrségről. Azt is elmesélte, hogy néhány nappal ezelőtt kémkedett utána, és amikor találkoztak, fegyvert fogott rá.
Nem is tudta, miért hagyta ki Lucant teljes egészében a történet-ből, pedig kulcsszerepet játszott benne. Valószínűleg részben azért, mert a módszereitől eltekintve azért ölt ma este, hogy őt védje, ezért pedig köszönetet érdemelt.
Még ha vámpír is.
Jóisten, még rágondolni is nevetséges.
– Gab, szívem. Jelentened kell, mi történt. A fickó komolyan őrültnek tűnik. A rendőröknek tudniuk kell róla, ki kell vonniuk a forgalomból. Ray és én elviszünk. Bemegyünk a belvárosba, megke-ressük a nyomozó barátodat.
– Nem – Gabrielle a fejét rázta, kihűlt teáját enyhén remegő kézzel a dohányzóasztalra tette. – Ma éjjel sehova nem akarok menni. Kérlek, Megan. Egy kis pihenésre van szükségem. Olyan fáradt va-gyok.
Megan megfogta Gabrielle kezét, és gyengéden megszorította. – Rendben. Hozok neked párnát és takarót. Sehová nem kell menned, amíg nem akarsz, édesem. Annyira örülök, hogy nem esett bajod.
– Szerencséd volt, hogy el tudtál menekülni közbe Ray, miközben Megan kivitte Gabrielle bögréjét a konyhába, és elindult az ágyne-műtartóhoz az előszobába. – Nem biztos, hogy más is ilyen szerencsés lesz. Most nem vagyok szolgálatban, te pedig Meg barátnője vagy, így nem fogom erőltetni a dolgot, de a te felelősséged is, hogy ez a fickó ne ússza meg, amit ma tett.
– Senki mást nem fog bántani – suttogta Gabrielle. És bár arról az emberről beszéltek, aki fegyvert fogott rá, nem tudott nem arra gon-dolni, hogy ugyanezt elmondhatnák éppen Lucanről is.
Nem emlékezett, hogyan jutott vissza a szállásra, vagy hogy mennyi ideig volt ott. Az alapján, mennyi izzadtságot termelt az edzőrészleg fegyverszobájában, óráknak kellett eltelni.
Nem vesződött a világítással. Szeme még a sötétre is érzékeny volt. Csak arra volt szüksége, hogy égjenek izmai a munkától, hogy visszanyerje az uralmat teste fölött, amikor az kezdett végre lecsilla-podni azután, hogy olyan veszélyesen közel került ahhoz, hogy a vérszomj magával ragadja.
Lucan a közeli pultról felvette az egyik tőrt, ahogy visszafordult a gyakorlótér sikátorszerű folyosója felé, ujjaival felmérte a borotvaéles pengét. Inkább érezte, mint látta a célpontot a terem másik végén, és amikor elhajította a tőrt a sötétben, tudta, az erőteljes puffanás azt jelzi, a közepébe talált.
– Na igen – mormolta, hangja még mindig reszelős volt, agyarai még nem húzódtak vissza. Célzása sokat javult. Utolsó néhány pró-bálkozása a tőrrel mindig halálos sebet jelentett. Nem akarta abba-hagyni addig, míg a táplálkozás utolsó következményét is le nem ráz-ta magáról. Ez beletelhet egy kis időbe, mert még mindig rosszul volt a kis híján végzetes mennyiségű vértől, amit megivott.
Lucan végigsétált a termen, hogy kiszabadítsa tőrét a célpontból. Kihúzta a pengét, és elégedetten nyugtázta a mély sebet, ami hazavá-gott volna vérszopót és vérrabszolgát egyaránt, ha azok a célpontok, nem a bábu.
Mikor megfordult, hogy visszainduljon új kört kezdeni, lágy kat-tanás hallatszott valahol elől, aztán vakító fény árasztotta el a termet széltében-hosszában.
Lucan visszahőkölt, feje szétrobbanni készült a váratlan támadás-tól. Pislogott, hogy megszűnjön a káprázás, belebámult a ragyogó fénybe, amely a tükrökről verődött vissza, és feltárta az edzőterem-mel szomszédos fegyveres és védelmi gyakorlatokra fenntartott he-lyiséget. Ekkor látta meg a másik vámpír hatalmas alakját, ahogy széles vállával a falnak dől.
Az egyik harcos figyelte a sötétből.
Tegan.
Jézus. Vajon mióta állhatott ott? – Jól vagy? – kérdezte megszo-kott egykedvűségével. Sötét pólót és laza farmert viselt. – Ha túl sok a fény.
– Maradhat – morogta Lucan. Káprázott a szeme közben próbált hozzászokni az éles kivilágításhoz. Felemelte a fejét, kényszerítette magát, hogy a terem túloldalán álló Tegan szemébe nézzen. – Már úgyis indulni akartam.
Tegan mereven bámulta, sokatmondó nézéssel. Orrlyuka alig lát-hatóan kitágult, száját meglepetten elhúzta. – Vadászni voltál. És vérzel.
– És?
– Nem vall rád, hogy megsebesülsz. Általában elég gyors vagy.
Lucan káromkodott. – Megkérhetnélek, hogy ne szaglássz így kö-rülöttem? Most egyáltalán nem vágyom társaságra.
– Komolyan? Kissé feszültek vagyunk, ugye? – Tegan besétált, hogy megvizsgálja az edzéshez kikészített fegyvereket. Most nem nézett Lucanre, de úgy olvasott a másik kínjaiban, mintha csak ott feküdne előtte az asztalon a tőrök, kések és számos más penge társa-ságában.
– Le kell vezetned a felgyűlt agressziót? Lefogadom, nehéz lehet koncentrálnod a zúgástól a fejedben. Száguld a véred, azt hallgatod éjjel-nappal. Csak az éhségre tudsz gondolni. Mikor legközelebb észbe kapsz, már végleg a hatalmába kerített.
Lucan kipróbált egy másik pengét, felbecsülte a kézzel készített szúrófegyver markolatát és egyensúlyát. Szeme képtelen volt egy másodpercnél tovább összpontosítani. Ujjai viszkettek, hogy másra is használhassák a fegyvert, mint tét nélküli célba dobálásra. Vicsorogva keresztülhajította a tőrt a termen. Az keményen belevágódott a bábuba. A mellkasán érte a találat, keresztüldöfte a szívét.
– Takarodj innen a francba, Tegan. Nincs szükségem a megjegy-zéseidre. Sem nézőközönségre.
– Nem, tényleg nem szereted, ha közel kerül hozzád bárki. Kez-dem látni, miért.
– Szart se tudsz rólam.
– Nem? – Tegan egy hosszú percig bámulta, aztán lassan megrázta a fejét, és eleresztett egy halk káromkodást. – Vigyázz, Lucan.
– Jézusom – köpte a szavakat a férfi, és vak dühvel fordult a má-sik vámpírhoz. – Te adsz nekem tanácsokat, T?
– Bánom is én – vont vállat hanyagul a társa. – Ez inkább figyel-meztetés.
– Figyelmeztetés – Lucan élesen felnevetett, hangját visszaverték a falak. – Ez azért kissé erős, haver. Pont tőled.
– A szakadék szélén táncolsz, ember. Látom a szemedben. – Meg-rázta a fejét, homokszín haja az arca körül repkedett. – Nagyon mély az a szakadék, Lucan. Utálnám látni, hogy beleesel.
– Kímélj meg az aggodalmadtól. Te vagy az utolsó, akitől hallani akarok erről.
– Persze, mert képes vagy mindezt irányítani, jól mondom?
– Jól.
– Mivel ezt mondogatod magadnak, Lucan, talán el is hiszed. Most viszont ha rád nézek, mérget vehetsz rá, hogy én nem.
A vádtól Lucan agya teljesen elborult. Mielőtt a másik kitérhetett volna előle, Lucan gonosz vicsorgassál rávetette magát. Mindeddig észre sem vette, hogy egy tőrt szorongat, csak mikor meglátta az ezüstszín pengét Tegan torkának feszülni. – Kotródj az utamból! Elég érthetően fejeztem ki magam?
– Meg akarsz szúrni, Lucan? A véremet akarod? Rajta. Csináld, a rohadt életbe. Leszarom.
Lucan ledobta a tőrt, felüvöltött, és két kézzel megragadta Tegan pólóját. Fegyverrel nem az igazi. Érezni akarta a húst és a csontokat a keze alatt, érezni, ahogy szakadnak, repednek, hódolni akart a benne rejtőző vadállatnak, mely már majdnem átvette elméje fölött az uralmat.
– Hű, a francba – kezdett röhögni Tegan, szemtelen pillantása a Lucan szemében tükröződő dühöngő vad indulatokat fürkészte. – Fél lábbal már benne is vagy. Nem igaz?
– Baszd meg – mordult Lucan a vámpírra, aki egykor közeli jó ba-rátja volt. – Meg kellene, hogy öljelek. Akkor kellett volna megten-nem.
Tegannek a szeme sem rebbent a fenyegetés hallatán. – Ellensé-geket keresel, Lucan? Nézz a tükörbe. Ő lesz az a rohadék, aki legyőz téged minden alkalommal.
Lucan körbevonszolta Tegant, és hozzávágta az edzőterem szem-közti falának. A tükörüveg nem bírta a kiképzést, millió darabra tört, fényrobbanás ölelte körül Tegan testét.
Erőfeszítései ellenére, hogy tagadja annak igazságát, amit hallott, Lucan megpillantotta saját vadállatias tükörképét a törött üvegdarab-okon százszorosan is visszatükröződni. Látta összeszűkült pupilláját, lángoló íriszét, egy vérszopó szemét visszabámulni. Óriási agyarai hosszúra nyúltak nyitott szájában, arca ijesztő maszkba torzult.
Mindent felfedezett magán, amit gyűlölt, és amire az életét tette, hogy elpusztítja, épp ahogy Tegan mondta.
Ebben a pillanatban Lucan az őt annyira letaglózó üvegcserepek-ben megpillantotta Nikolait és Dantét, akik a háta mögüli ajtón ke-resztül érkeztek. Arckifejezésük azonnal megváltozott, amikor belép-tek az edzőterembe.
– Nekünk senki nem szólt, hogy buli van – kezdte lassan Dante, bár az ellenfeleket vizslató pillantása meghazudtolta laza hangvételét. – Mi folyik itt? Minden rendben?
Hosszú, feszült csend telepedett a helyiségre.
Lucan kiengedte Tegant a szorításából, és lassan elhúzódott tőle. Hirtelen leszegte tekintetét, ami azt jelentette, nem akarja felfedni dührohamát a többi harcos előtt. A szégyenérzet újdonság volt szá-mára. Nem szerette ezt az érzést; nem tudta megmagyarázni, miért öntötte el a keserű epe.
Végül Tegan törte meg a csendet. – Ja – tekintete még mindig Lucanen pihent –, minden rendben.
Lucan elfordult tőle és a többiektől, combjával az asztalnak ütkö-zött, amin a fegyverek feküdtek, fémes csikorgás hallatszott, ő pedig a kijárat felé indult.
– Azannya, ma este fel van paprikázva – mormolta Niko. – Érzem, hogy nemrég gyilkolt.
Ahogy kilépett az edzőterem ajtaján az előcsarnokba, Lucan még hallotta Dante csendes válaszát. – Nem, ember. Ez már a vérengzés szaga.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
– Még! – nyögte a nő, és elterült a férfi ölében, nyakát felkínálva aj-kainak. Mohón ölelte a férfi tarkóját, zavaros szemekkel, mintha drogozott volna. – Kérlek... ne hagyd abba! Azt akarom, hogy vedd el mindet!
– Talán – jött a közömbös ígéret, a férfi máris megunta csinos já-tékszerét.
K. Delaney elég tisztességesen elszórakoztatta magánrezidenciá-jába kerülésének első néhány órájában, de mint minden emberi lény, aki megtapasztalta a vámpírok csókját, végül nem harcolt többé, ha-nem könyörgött, hogy szenvedései véget érhessenek. Meztelenül vo-naglott, mint egy tüzelő szuka, bőrét a férfi szájához nyomta, és nya-fogott, ha az megtagadta tőle agyarát.
– Kérlek – nyüszítette a lány újra, és ezzel kezdett idegesítővé válni.
A férfi nem tagadhatta, hogy kedvét lelte a lányban, odaadó testé-ben és a finom, mélyebb kielégülésben, amikor kiszolgálta édes, za-matos torka. Ennek azonban vége. Befejezte, hacsak nem fosztja meg méltóságának utolsó foszlányától, és teszi vérrabszolgájává.
Még nem. Lehet, hogy megint játszani akar majd vele.
Ha viszont most nem szabadítja ki magát a kérlelő szorításból, kedve szottyanhat annyira kivéreztetni K. Delaney nővért, hogy át-billenjen azon a bizonyos kényes határvonalon és meghaljon.
Minden további figyelmeztetés nélkül lelökte a lányt az öléből, és felállt.
– Ne – tiltakozott a lány. – Ne menj!
A férfi már elindult a szobán keresztül. Selyemköntösének pompás redői vádlija köré omlottak, miközben kisétált a hálóból, keresztül az előszobán a dolgozószobába. Ez a helyiség, titkos menedéke, minden luxussal el volt látva, amire szüksége volt: csodálatos bútorokkal, felbecsülhetetlen értékű műalkotásokkal és régiségekkel, per-zsaszőnyegekkel, amelyeket kézzel készítettek még a keresztes hábo-rúk idején. Saját múltjának emlékei, sok évszázadon át gyűjtögetett tárgyak, amelyekben örömét lelte, és nemrég szállíttatott ide, szerve-ződő hadseregének New England-i bázisára.
Pár napja pedig volt még egy művészi szerzeménye.
Ez viszont – egy sorozat kortárs fotó – semmi örömöt nem okozott neki. A különböző vérszopó búvóhelyeket ábrázoló fekete-fehér képekre bámult, és nem tudta visszatartani dühödt acsarkodását.
– Hé... azok nem a tieid... Bosszús pillantást küldött abba az irányba, ahol most a fiatal nő ült, miután utánavánszorgott ő is a má-sik szobából. Belesüppedt a puha szőnyegbe, kislányos duzzogás ült az arcán. Fejét a vállára lógatta, bambán pislogott, mintha alig tudna összpontosítani, és a fotógyűjteményt bámulta.
– Na? – kérdezte a lányt, mert nem volt kedve játszadozni, de azért kíváncsi lett, mi érdekeset láthat bennük, ami képes volt átha-tolni a fejében uralkodó zűrzavaron. – Mit gondolsz, ki készítette őket?
– A barátnőm... ő fényképezte.
A férfi szemöldöke felszaladt az ártatlan kijelentéstől. – Ismered ezt a fotóst?
A lány lomhán bólintott. – A barátnőm... Gabby.
– Gabrielle Maxwell – mondta, megfordult, sikerült felkelteni a figyelmét. – Mesélj a barátnődről. Mi érdekeset talál ezekben a hely-színekben, amiket fényképez?
Azóta forgatta ezt a kérdést a fejében, mióta Gabrielle először megjelent a képben, mint a néhány újonca által óvatlanul elkövetett gyilkosság hívatlan szemtanúja. Akkor csupán bosszantotta, de nem ijesztette meg, hogy a Maxwell nő felbukkant a rendőrségen, amint azt vérrabszolgájától megtudta. Attól sem volt túlzottan elragadtatva, hogy látta a lány kíváncsiskodó arcát az elmegyógyintézet zártláncú kamerájának felvételén is. Nyilvánvaló érdeklődése a vámpírok bú-vóhelyei iránt viszont felkeltette gonosz érdeklődését.
Ez idáig más, égetőbb feladatokkal volt elfoglalva, amelyek lekö-tötték a figyelmét. Máshová összpontosított, elég volt egyszerű meg-figyelés alatt tartani Gabrielle Maxwellt. Talán az érdeklődése és te-vékenykedése mégis alaposabb vizsgálatot érdemel. Talán egy ke-mény vallatás is indokolttá válik. Kínzásról is lehet szó, ahogy majd jólesik.
– Beszélgessünk a barátnődről!
Fárasztó játékszere megrázta a fejét, visszahanyatlott a szőnyegre, kinyújtotta a karját, mint egy sértődött gyerek, aki nem kapott meg valamit, amit akart.
– Nem... ne beszéljünk róla! – mormolta, és csípőjével homorított. – Gyere ide... először csókolj meg... beszéljünk rólam... rólunk!
Tett egy lépést a nő felé, de szándékai egyáltalán nem voltak ked-vesek. Összeszűkülő pupillája talán azt hitette el a lánnyal, hogy kí-vánja őt, pedig csak a harag száguldott végig a testén. Megvetés volt kemény szorításában, amikor fölé állt, és talpra ráncigálta maga előtt.
– Igen – sóhajtotta a lány megadva magát a parancsnak.
A férfi tenyerével elfordította a lány fejét, szabaddá téve sápadt bőrét, amelyen legutóbbi harapásainak nyomai még mindig elevenek voltak és véreztek. Vadul nyaldosta a sebeket, agyarai dühödten megnyúltak.
– Mindent elmondasz, amit tudni akarok – suttogta élet és halál uraként, miközben a csipás szemekbe bámult. – Ettől a pillanattól fogva, K. Delaney nővér, azt teszed, amit én mondok neked.
Kivillantotta fogait, hevesen lecsapott, mint a vipera, és egyetlen brutális harapással kiszívta a lány öntudatának és gyarló emberi lel-kének utolsó cseppjét is.
Gabrielle körüljárt a lakásban, és ellenőrizte, hogy a zárak az összes ajtón és ablakon rá vannak-e fordítva. Délután közepe óta otthon volt, Megantől reggel jött el, amikor a lány munkába indult. Meg fel-ajánlotta, hogy addig maradhat, amíg jólesik, de Gabrielle nem buj-kálhatott örökké, és utálta a gondolatot, hogy barátnőjét esetleg még jobban belerángassa egy olyan helyzetbe, amely minden perccel egyre rémisztőbbé és megmagyarázhatatlanabbá válik.
Nem ment egyből a lakásához, előbb a városban mászkált, áten-gedve magát paranoiás képzeteinek és a feltörni készülő hisztériának. Ösztöne azt súgta, készüljön fel a harcra.
Amelyről tudta – inkább előbb, mint utóbb – mindenképpen be-következik.
Attól félt, Lucan vagy valamelyik vérszívó barátja, netalán még valami ennél is rosszabb várja otthon. Fényes nappal volt azonban, és amikor hazaért, lakása üresen fogadta, mindent a helyén talált.
Most, hogy kezdett sötétedni, aggodalma százszorosan jelentke-zett ismét.
Túlméretezett fehér pulcsija és farmernadrágja ölelő melegében visszasétált a konyhába, ahol az üzenetrögzítőn két új üzenet villo-gott. Mindkettő Megantől jött. Az elmúlt órában hívta, az első üzenet a játszótéren megtalált holttestről szólt, ott, ahol a lányt megtámadlak előző éjjel. A másodiknál barátnője hangja már hisztérikus volt, ahogy továbbadta a Raytől kapott rendőrségi híreket. Azt ecsetelte, hogyan marcangolták szét támadóját az állatok nem sokkal azután, hogy a lányra támadt. Volt még más is. Megöltek egy rendőrt a kapi-tányságon. A játszótérnél széttépett test közelében az ő fegyverét ta-lálták meg.
– Gabby, kérlek, amikor ezt az üzenetet hallod, hívj lel! Sürgős! Tudom, hogy félsz, édesem, de a rendőröknek tényleg szükséges a te vallomásod. Ray hamarosan leteszi a szolgálatot. Azt mondja, érted megy, ha úgy nagyobb biztonságban érzed magad.
Gabrielle megnyomta a törlés gombot.
Érezte, hogy a nyakán felállnak a pihék.
Többé nem volt egyedül a konyhában.
Szíve majd’ kiugrott a helyéről, megpördült, hogy szembenézzen a behatolóval, és cseppet sem csodálkozott, hogy Lucannel nézett farkasszemet. A férfi a nappaliba vezető ajtóban állt, elmélyült csendben figyelte.
Vagy talán csak felmérte a következő fogást.
Érdekes módon Gabrielle rájött, hogy nem is fél annyira tőle, sok-kal inkább dühös rá. Olyan normálisan nézett ki, még így is, hosszú, sötét viharkabátjában, méretre készített fekete nadrágjában, drágának látszó ingében, amely néhány árnyalattal volt sötétebb igéző ezüstszín szeménél.
Nyoma sem volt a szörnyetegnek, akit múlt éjjel látott. Csak egy férfi. A sötét szerető, akit, azt hitte, ismer.
A lány azon vette észre magát, azt kívánja, bárcsak villogó agyar-ral és azzal a furcsán megváltozott, dühödten villogó szemmel jelent volna meg, amely maga volt a megtestesült rémálom, és amivel el-árulta magát előző éjszaka. Tisztességesebb lett volna, mint ez a lát-szólag normális megjelenés, ami tévesen azt sugallta, minden a leg-nagyobb rendben. Hogy a férfi tényleg Lucan Thorne nyomozó a Bostoni Rendőrségtől, aki az ártatlanok védelmére és a törvény be-tartatására tette fel az életét.
A férfi, akibe beleszerethetett volna. Talán már bele is szeretett.
De mindenről hazudott.
– Azt mondtam magamnak, nem jövök ide ma este.
Gabrielle nagyot nyelt. – Tudtam, hogy eljössz. Azt is tudom, hogy követtél tegnap este, miután elrohantam.
Lucan átható tekintete, mely fogva tartotta és mintha cirógatta volna, megrezzent. – Nem akartalak bántani. Ahogy most sem.
– Akkor menj el.
A férfi megrázta a fejét. Közelebb lépett. – Nem, amíg nem be-széltünk.
– Úgy érted, amíg meg nem győződsz arról, hogy én nem fogok beszélni – válaszolt a lány, igyekezve, hogy ne ringassa magát tévhi-tekbe, csak azért, mert valaha megbízott a férfiban.
Vagy mert teste, idióta szívével egyetemben, válaszolt a férfi lát-ványára.
– Vannak dolgok, amiket meg kell értened, Gabrielle.
– Ó, nagyon is jól értem – válaszolt, gratulálva magának, hogy nem remegett meg a hangja. Ujjait a nyakához emelte, és kitapogatta a kereszt alakú medált, amit nem viselt elsőáldozó kora óta. A fi-nomművű talizmán nevetséges fegyvernek tűnt, ahogy Lucan előtt állt, és csupán pár lépés választotta el őket. – Nem kell magyaráz-kodnod. Nem mondom, eltartott egy kis ideig, de végül mindent megértettem.
– Nem. Nem érted. – Elindult a lány felé, de megállt, mert észre-vette a fehér, gömbölyded valamiket a konyhaajtó fölé kötözve. – Fokhagyma – szólt lassan, és halkan elnevette magát.
Gabrielle egy lépést hátrált előle, cipője nyikorgott a járólapon. – Mondtam, hogy vártalak.
Tett néhány előkészületet a férfi érkezése előtt. Ha körülnéz, ugyanezt az üdvözlődekorációt fogja találni minden szoba ajtaja fö-lött, a bejáratnál is. Nem mintha Lucant nagyon meghatotta volna.
A többszörös zárrendszer sem állíthatta meg, ahogy ez utóbbi biz-tonsági óvintézkedés sem. A legnagyobb nyugalommal sétált a házi készítésű vámpírriasztó alá, sötét, merev pillantását mindvégig Gabrielle-en tartva.
Mikor közelebb lépett, a lány hátrálni kezdett a konyhában, míg a pultnak nem ütközött. Egy kisméretű szájvizes üveg állt a fényes gránit munkafelületen. Nem szájvíz volt benne, hanem valami más, amit útban hazafelé szerzett azon a reggelen, mikor elment a St. Mary-templomba egy régen esedékes gyónás erejéig. Gabrielle fel-kapta a palackot, és melléhez szorította.
– Szentelt víz? – kérdezte hűvös nyugalommal a szemébe nézve Lucan. – Mit akarsz vele tenni, hozzám vágod?
– Ha muszáj.
A férfi olyan gyorsan mozdult, hogy a lány csak egy homályos pacát látott maga előtt, ahogy kinyúlt, kikapta a kis üveget a kezéből, és saját tenyerébe öntötte annak tartalmát. Csöpögő ujjaival végigsi-mított arcán és fényes fekete haján.
Nem történt semmi.
Félrehajította a feleslegessé vált üveget, és még közelebb lépett.
– Nem az vagyok, akinek gondolsz, Gabrielle. Olyan meggyőző volt, hogy Gabrielle majdnem hitt neki. – Láttam, mit tettél. Megöltél egy embert, Lucan.
A férfi nyugodtan rázta meg a fejét. – Megöltem egy férfit – de gyakorlatilag már nem volt ember. Ami egy kor emberi volt benne, azt kiszívta a vámpír, aki vérrabszolgát csinált belőle. Tulajdonképp már rég halott volt. Én csak befejeztem, amit ő elkezdett. Sajnálom, hogy látnod kellett, de nem kérhetek bocsánatot. Nem is fogok. Megölök bárkit, legyen ember vagy akarki más, aki bántani akar té-ged.
– Szóval te vagy mindenáron meg akarsz védeni engem mindentől, vagy csak egyszerűen elmebeteg vagy.
Nem beszélve arról, hogy a fogaiddal tépted fel annak a fickónak a torkát, és a vérét ittad!
Várta, hogy a férfi erre előáll valami újabb szépen megszerkesztett kifogással. Valami olyan ésszerű magyarázattal, amely talán képes vele elhitetni, hogy még egy olyan hihetetlen mesének, mint a vámpírok létezése, is van értelme, és létjogosultsága, a való világban.
Lucan azonban nem állt elő semmi ilyesféle magyarázattal.
– Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok kettőnk között, Gabrielle. Isten látja a lelkem, jobbat érdemelsz. – Halkan dörmögött valamit az orra alatt, olyan nyelven, amit a lány nem értett. – Úgy kellene, hogy finoman vezessen be téged valaki ebbe az egészbe, egy férfi, aki jól bánik a szavakkal, és helyesen cselekszik. Ezért akartam elküldeni hozzád Gideont.
Ideges mozdulattal túrt a hajába. – Nem vagyok fajtám szószólója. Harcos vagyok. Időnként hóhér. Halállal kereskedem, nem szoktam hozzá, hogy mentséget keressek a tetteimre.
– Nem kell mentegetőznöd.
– Akkor mit akarsz? Az igazságot? – mosolygott kényszeredetten Lucan. – Tegnap láttad az igazságot, mikor megöltem azt a vérrab-szolgát, és megittam a vérét. Az valódi volt, Gabrielle. Az vagyok én.
A lány gyomra összeszorult, mikor a férfi nem is tagadta a rémsé-geket.
Szörnyeteg vagy, Lucan. Istenem, mintha csak a rémálmaimból léptél volna elő!
Az emberi babonák és néphit szerint valóban. Ugyanezen történe-tek szerint legyőzheted a fajtámat fokhagymával és szentelt vízzel. Mese az egész, láthattad saját szemeddel. Valójában az emberi- és vámpírfaj szorosan összefonódik. Nem különbözünk olyan sokban egymástól.
– Igazán? – gúnyolódott a lány a hisztéria határán, amikor Lucan közelebb lépett hozzá, visszavonulásra kényszerítve őt. – Mikor leg-utoljára ellenőriztem, a kannibalizmus nem szerepelt a még-ma-megtenni listámon. Mondjuk, az élőhalottakkal való kefélés se, mégis elég gyakran műveltem az utóbbi időben.
Lucan keserűen felnevetett. – Biztosíthatlak, nem vagyok élőha-lott. Lélegzem, mint te. Vérzem, mint te. Meg tudnak ölni, bár nem egykönnyen, és már nagyon-nagyon régóta élek, Gabrielle. – Még közelebb jött, most már közvetlenül a lány előtt állt a konyhában. – Ugyanolyan élőlény vagyok, mint te.
Hogy bebizonyítsa, meleg ujjai a lányéra fonódtak. Felemelte Gabrielle kezét, és tenyerét saját mellkasára fordította. Ingének puha szövete alatt szíve erősen és egyenletesen dobogott. A lány érezte lé-legzetvételét, ahogy a mellkasa fel-lesüllyedt, testének melege át-áramlott a lány ujjaiba, hűsítő balzsamként nyugtatva kimerült tuda-tát.
– Nem! – húzódott el tőle a lány. – Nem, az istenit! Nincs több trükközés. Láttam az arcod éjjel, Lucan. Láttam az agyarad, a sze-med! Azt mondtad, az vagy te igazán, akkor ez itt most micsoda? Mindaz, amit most mutatsz magadból, mindaz, amit érzek, ha velem vagy, csupán illúzió?
– Én vagyok az is, aki itt áll előtted... és az is, akit tegnap éjjel lát-tál.
– Akkor mutasd. Hadd lássam a másik éned, ehelyett. Tudni aka-rom, mivel állok szemben, ennyi jár.
Lucan a homlokát ráncolta, mintha a lány bizalmatlansága meg-bántotta volna. Az átváltozást nem lehet erőltetni. Fiziológiai jelen-ség, amely az éhséggel jelentkezik, és időnként erőteljes érzelmi megnyilvánulások esetében.
– Szóval, mennyi előnyt kapok, mielőtt úgy döntesz, Feltéped a torkom és feláldozol? Néhány percet? Pár másodpercet?
A férfi szeme megvillant a provokáció hallatán, de hangja nyugodt maradt. – Nem foglak bántani, Gabrielle.
– Akkor miért vagy itt? Hogy újra megdugj, mielőtt olyan ször-nyűségessé változtatsz, mint te magad?
– Jézusom! – csattant fel Lucan. – Ez nem így...
– Ó, saját vámpír rabszolgáddá teszel, mint amilyen a tegnapi fic-kó volt?
– Gabrielle – a férfi olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy az acélt is elharapta volna. – Azért jöttem ide, hogy megvédje-lek, a kurva életbe! Mert tudnom kell, biztonságban vagy-e. Talán azért vagyok itt, mert tudom, követtem el hibákat veled szemben, és próbálom valahogy jóvátenni.
A lány mozdulatlanul állt, elámult a váratlan őszinteségen, figyelte az érzelmek hullámzását a kemény vonásokon. Düh, csalódottság, vágy, bizonytalanság... mind ott volt a férfi áthatoló pillantásában. Az ég legyen irgalmas hozzá, de a lány is pontosan ugyanezeket érezte, még többet is, vihar tombolt a lelkében.
– Azt akarom, hogy menj el.
– Nem, nem akarod.
– Soha többé nem akarlak látni! – kiáltott a lány, kétségbeesetten azt kívánva, Lucan higgyen neki. Ütésre emelte a kezét, de a férfi könnyedén lefogta, mielőtt, megpofozhatta volna. – Kérlek. Csak tűnj el. Most!
Lucan rá se hederített a kérésre, csak megfogta a kezet, amely meg akarta ütni, és gyengéden a szájához emelte. Ajkai lassan szétnyíltak, ahogy forrón, érzékien megcsókolta a lány tenyerét. A lány nem érezte agyarak harapását, csak szájának édes melegét, nedves nyelve cirógatását, miközben az ujjai közti érzékeny résszel játszadozott.
A lány beleszédült az édes érzésbe, hogy a férfi ajkai a testét érin-tik.
Lába elgyengült, a gyomrából induló csodás olvadó érzés felkú-szott a végtagjaira, megtörte ellenállását.
– Ne – csattant az elutasítása, ahogy kihúzta kezét a férfi szorítá-sából, őt pedig ellökte magától. – Ne. Nem engedhetem, hogy ezt műveld velem, most nem. Kettőnk között minden megváltozott! Minden más lett.
– Az egyetlen különbség, hogy most már nyitott szemmel látsz, Gabrielle.
– Igen – kényszerítette magát, hogy a férfira nézzen. – És nem szeretem, amit látok.
Lucan mosolya nem ismert kegyelmet. – És azt kívánod, bár el-mondhatnád ugyanezt arról is, ahogy irántam érzel.
A lány nem tudta, hogy csinálta, hogy tudott olyan gyorsan moz-dulni egyetlen szempillantás alatt, de a következő másodpercben Lucan lélegzete már a fülét súrolta, mély hangja a nyakánál dörmö-gött, mialatt szorosan magához ölelte.
Túl sok volt ez egyszerre: a rémisztő új valóság, kérdések, amikről, azt sem tudta, hogyan tegye fel őket. Mindenekfelett pedig ott volt a másik zavaró tényező, Lucan csodás érintése, hangja, puha bőrét lá-gyan simogató ajkai.
– Hagyd abba! – próbálta magától ellökni, de a férfi színtiszta izomból és sötét akaratból álló falként tornyosult előtte. Ellenállt a lány haragjának, és a gyenge ütlegek hatalmas mellkasát szemernyit sem rengették meg. Higgadt arckifejezése ugyanolyan rezzenetlen volt, mint teste. A lány csalódott, elkínzott arccal hátrált előle. – Iste-nem, mit próbálsz bizonyítani, Lucan?
– Csak azt, hogy nem az a szörny vagyok, akinek látni akarsz. A tested ismer. Az érzékeid azt súgják, biztonságban vagy mellettem. Csak hallgatnod kell rájuk, Gabrielle. És rám is hallgass, ha azt mon-dom, nem azért jöttem, hogy megijesszelek. Soha nem ütlek meg, és a véredet sem akarom. Becsületszavamra, sohasem foglak bántani.
A lány megeresztett egy gúnyos kacajt, ami önkéntelenül szakadt ki belőle arra a gondolatra, hogy miféle becsülete lehet egy vámpír-nak, nem is beszélve arról, hogy még fennhangon bizonygatja is itt neki. Lucan azonban megingathatatlanul ünnepélyes volt. Gabrielle talán őrült volt, mert minél tovább állta az ezüst szempár nézését, an-nál gyengébben kapaszkodott a kételybe, amelyhez oly kétségbeeset-ten ragaszkodott.
– Nem vagyok az ellenséged, Gabrielle. Az én fajtámnak és a ti-édnek évszázadok óta szüksége van egymásra a túléléshez.
– Ti belőlünk táplálkoztok – suttogta megtörten a lány –, mint az élősködők.
Sötét árny suhant keresztül a férfi vonásain, de nem érintette meg a vádból sugárzó lenézés. – Védelmezünk is titeket. Néhányunk gon-dot is visel a fajtádbeliekre, megosztják egymással az életüket, vér-kötelék fűzi össze őket. A vámpírfaj csak így tud fennmaradni. Nő-nemű emberi lények nélkül, akik utódainkat kihordják, kihalnánk. Így születtem én is és fajom összes egyede is.
– Nem értem. Miért nem... keveredtek nőkkel a saját fajtátokból?
– Mert nincsenek. Valami genetikai rendellenesség folytán a faj utódai kizárólag hímneműek, a vérvonal elindítójától kezdve generá-ciók százai óta.
Ez az utolsó kijelentés a többi elképesztő hírrel együtt megtorpa-násra késztette a lányt. – Ez azt jelenti, hogy édesanyád ember volt?
– Lucan bólintott. – Igen.
– És az apád? Ő... Mielőtt kimondhatta volna a vámpír szót, Luca válaszolt. – Az apám és a hét másik Ős nem ebből a világból szárma-zott. Ők voltak fajtám úttörői egy másik helyről, ami nagyon külön-bözött ettől a bolygótól.
Beletelt kis időbe, míg a lány felfogta a hallottakat, különösen azok után, amikkel eddig is meg kellett már birkóznia. – Mit akarsz mondani, hogy földönkívüliek voltak?
– Felfedezők voltak. Vad, háborúskodó hódítók, aki kényszerle-szállást hajtottak végre itt sok-sok évvel ez előtt.
Gabrielle rábámult. – Apád nemcsak vámpír volt, hanem földön-kívüli is? Van fogalmad róla, mennyire hülyén hangzik mindez?
– Ez az igazság. Apámék nem hívták magukat vám pírnak, de em-beri meghatározás szerint azok voltak. Az emésztőrendszerük túl fej-lett volt ahhoz, hogy megbirkózzon a Földön található nyers fehérjé-vel. Nem tudták megemészteni a növényeket, állatokat, mint az em-ber, úgyhogy megtanulták kivonni a táplálékukat a vérből. Gátlásta-lanul öldököltek, egész populációkat irtottak ki a folyamat során. Biztos hallottál néhányról: Atlantisz. A maja birodalom. Számtalan egyéb névtelen, sehol fel nem jegyzett civilizáció, amely látszólag egyik napról a másikra kiveszett. A történelem során a pestisnek és éhínségnek tulajdonított tömeges pusztulásoknak sem a fentiek vol-tak a kiváltói. Te jóisten.
– Feltéve, hogy minden igaz, ami itt elhangzott, több ezerévnyi vérontásról beszélünk. – Hideg kúszott Gabrielle végtagjaiba, amikor a férfi egy szóval sem tagadta az elhangzottakat.
– Ők... te... Atyám, el sem hiszem, hogy ez a beszélgetés megtör-ténik. A vámpíroknak bármilyen élőlény vére jó, például egymásé is, vagy mi, emberek vagyunk a főfogás?
Lucan komoran válaszolt. – Az emberi vér tartalmazza egyedül azokat a tápanyagokat, melyek a túlélésünkhöz szükségesek.
– Milyen gyakran?
– Néhány naponta, néha hetente. Többre van szükségünk, ha meg-sérültünk, mert olyankor kell az erő, hogy begyógyuljanak a sebek.
– És... meg is ölitek azt, akiből isztok?
– Nem mindig, ami azt illeti, ritkán. A faj legtöbb tagja készséges emberi forrásokból táplálkozik.
– Az emberek önként ajánlkoznak, hogy kínozzátok őket? – kér-dezte a lány hitetlenkedve.
– Nincs benne semmi kínzás, hacsak úgy nem akarjuk. Amikor az ember ellazul, a vámpír harapása nagyon kellemes tud lenni. Miután vége, a forrás semmire sem emlékszik, mert nem hagyunk emléket magunkról.
– De azért néha öltök – szólt Gabrielle, és nehezére esett, hogy ne tűnjön vádlónak.
– Időnként szükségessé válik, hogy elvegyünk egy életet. A faj esküvel fogadta, hogy nem vadászik az ártatlanokra és gyengékre.
– Milyen nemes tőletek – kötekedett Gabrielle.
– Igen, tényleg nemes, Gabrielle. Ha akarnánk, ha engednénk őse-inktől örökölt háborús hódító énünknek, kiirthatnánk az emberiséget. Lehetnénk királyok, akik csak azért tartják az embereket, hogy szó-rakoztassanak és tápláljanak minket. Ez az eszme áll hosszú ideje tar-tó, halálos csatánk középpontjában ellenséges testvéreinkkel, a vér-szopókkal. Magad is láttál párat, akkor este a klub mellett.
– Te ott voltál?
Abban a pillanatban, hogy megkérdezte, tudta a választ. Ott volt. Emlékezett a napszemüveges, megnyerő arcra, amely őt figyelte a tömegen keresztül. Már akkor is érezte a kapcsolatot kettőjük között, abban a rövid pillantásban, amely mintha felé nyúlt volna a klub füs-tös és sötét levegőjén át.
– Akkor már egy órája követtem azt a vérszopó bandát – szólt Lucan –, a megfelelő alkalomra vártam, hogy lecsapjak és kivigyem őket.
– Hatan voltak – emlékezett tisztán Gabrielle, és lelki szemei előtt megjelent a fél tucat szörnyűséges arc, villogó, embertelen szemükkel, megnyúlt agyaraikkal. – Egyedül akartál szembeszállni velük?
A válaszul érkező vállrándítás elárulta, hogy nem ritka eset, hogy egyedül harcol többek ellen. – Akadt egy kis segítségem aznap éjjel – te és a mobilod. A vaku meglepte őket, jó lehetőséget biztosított a támadásra.
– Megölted őket?
– Egy kivételével. Őt is elkapom.
Elszánt tekintetét látva Gabrielle nem kételkedett benne, hogy így történik. – A zsaruk kiküldtek oda egy járőrkocsit, miután jelentettem a gyilkosságot. Nem találtak semmit. Semmi bizonyítékot.
– Gondoskodtam róla, hogy így legyen.
– Viszont engem teljesen bolondnak hittek. A rendőrök ragasz-kodtak hozzá, hogy én találtam ki az egészet.
– Még mindig jobb, mintha tudomást szereznének az igazi harcok-ról, amelyek az utcáikon folynak évszázadok óta. El tudod képzelni a világméretű pánikot, ami akkor törne ki, ha vámpírtámadásokról szóló hiteles jelentések járnák be a világsajtót?
– Miért, erről van szó? Ehhez hasonló gyilkosságok történnek mindenfelé, nap mint nap?
– Az utóbbi időben egyre több. A vérszopók mind vérfüggők, aki-ket csak és kizárólag a következő adag megszerzése érdekel. Leg-alábbis így volt idáig. Most viszont valami nem stimmel. Készülnek valamire. Rendezik a soraikat. Soha nem voltak ennyire veszélyesek, mint most.
– És hála a klub mellett készített fotóimnak, ezek a vérszopó vámpírok most engem akarnak.
– Az, hogy végignézted azt a jelenetet, kétségkívül felkeltette a fi-gyelmüket, és nekik bárki megteszi. Viszont a többi képed, amiket készítettél, jelenti az igazi veszélyt.
– Milyen többi kép?
– Például az – mutatott egy bekeretezett fotóra a nappaliban. Egy régi raktárépületet ábrázolt kívülről a város egyik sivár részén. – Mi késztetett arra, hogy lefotózd azt az épületet?
– Nem tudom pontosan – válaszolta a lány, és még abban sem volt biztos, mi vitte rá, hogy be is kereteztesse. Ha csak ránézett, hideg futkározott a gerincén. – Soha nem mentem volna arrafelé, de emlék-szem, rossz sarkon fordultam be aznap este, és eltévedtem. Valami odavonzotta a szemem a raktárhoz. Nem tudnám megmondani, mi lehetett az. Irtó ideges voltam a helytől, de nem tudtam anélkül ott-hagyni, hogy ne készítsek róla pár képet.
Lucan hangja halálosan komoly volt. – Néhány harcostársammal másfél hónapja rajtaütöttünk a helyen. Vérszopók szálláshelye volt, tizenöt ellenségünk lakta.
Gabrielle rámeredt. – Abban az épületben vámpírok laknak?
– Többé már nem – elment a lány mellett a konyhaasztalhoz, ahol további fotók hevertek, melyek közül néhány az elhagyatott elme-gyógyintézetet ábrázolta, és csak pár nappal ezelőtt készült. A férfi felemelte az egyik képet, és odamutatta Gabrielle-nek. – Hetek óta figyeljük ezt a helyet. Okunk van feltételezni, itt van elszállásolva New England egyik legnagyobb vérszopó kolóniája.
– Ó, édes istenem – meredt a lány a képre, és remegő kézzel tette vissza a fotót az asztalra. – Mikor ezeket készítettem akkor reggel, belebotlottam egy férfiba. Végigkergetett az egész helyen. Gondolod, hogy...
Lucan megrázta a fejét. – Vérrabszolga volt, nem vérszopó, ha hajnal után találkoztál vele. A napfény számunkra méreg. Ennyi igaz a régi hiedelmekből. A bőrünk gyorsan megég, ahogy a tietek is megégne, ha egy hatalmas nagyító alá ülnétek a reggeli napsütésben.
– Ezért találkoztunk mindig este – mormolta a lány, visszagon-dolva Lucan látogatásaira az első alkalomtól kezdve, amikor elkezdte a megtévesztő színjátékot. – Hogy lehettem ennyire vak, mikor min-den jel ott volt az orrom előtt?
– Talán nem akartad meglátni őket, Gabrielle. Sejtetted, hogy a gyilkosság, amit láttál, más volt, mint amit az emberi tapasztalataid súgtak. Te magad is majdnem ezt mondtad, amikor először találkoz-tunk. Tudatod legmélyén tisztában voltál vele, hogy vámpírtámadást láttál.
Valóban, már akkor is tudta. Viszont nem sejtette, hogy Lucan is részese. Egyik fele még mindig tagadni akarta a tagadhatatlant.
– Hogyan lehet mindez igaz? – nyögte a legközelebbi székbe rogyva. Az asztalon szétszóródott fotókat bámulta, aztán felnézett Lucan komor arcába. Kibuggyanó könnyei égették a szemét, kétség-beesett tagadás szorította a torkát. – Képtelenség. Istenem, kérlek, mondd, hogy ez nem is történik meg.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Sok mindent zúdított a lányra, amit fel kellett dolgoznia. Nem min-dent, de így is többet, mint amit egyetlen éjszaka elbírt.
Le a kalappal Gabrielle előtt. Azontúl, hogy kissé elragadtatta magát a fokhagymával és a szentelt vízzel, bámulatosan összeszedet-ten viselkedett végig egy olyan beszélgetés alatt, amit nem volt köny-nyű megemészteni. Vámpírok, ősi földönkívüliek érkezése, a készü-lődő háború a vérszopókkal, akik mellesleg rá is vadásznak.
Olyan bátran viselkedett, amire a legtöbb férfi sem lett volna ké-pes.
Lucan figyelte, ahogy az asztalnál ülve próbálja feldolgozni a hal-lottakat, fejét a kezére hajtja, és elerednek a könnyei. Azt kívánta, bárcsak lenne rá mód, hogy megkönnyítse számára az utat. De nem volt. A dolgok pedig rosszról még rosszabbra fordulnak számára, ha megtudja a teljes igazságot, mi vár még rá.
A saját és a faj biztonsága érdekében hátra kell hagynia lakását, barátait, munkáját. Mindent, ami eddigi élete része volt.
Ráadásul ma este kell megtennie mindezt.
– Ha van még ezekhez hasonló fotód, látnom kell őket, Gabrielle.
A lány felemelte a fejét, bólintott. – Minden a számítógépemen van – kisöpörte a haját az arcából.
– Mi van a sötétkamrában lógó képekkel?
– Rajta vannak a gépen, azokkal együtt, amiket a galérián keresz-tül eladtam.
– Jó – a lány utolsó mondata viszont szöget ütött a lejében. – Mi-kor néhány nappal ezelőtt itt jártam, megemlítetted, hogy eladtál egy egész kollekciót valakinek. Ki volt a vevő?
– Nem tudom. Névtelen tranzakció volt. A vevő magánbemutatót szervezett egy bérelt luxuslakásban a belvárosban. Megnézett pár ké-pet, aztán készpénzben fizetett az egészért.
A férfi káromkodott, és Gabrielle eddig is feszült arca valódi ret-tegésbe torzult.
– Ó, istenem. Gondolod, hogy a vérszopók vették meg?
Lucan arra gondolt, ha ő irányítaná a vérszopók hadműveleteit, minden erejével azon lenne, hogy megszerezze a titkos fegyvert, aki felderíti neki az ellenséges területeket. Nem beszélve arról, hogy ezzel megakadályozza, hogy ellenfelei saját hasznukra fordítsák.
Gabrielle több okból is főnyeremény lenne a vérszopók számára. És ha egyszer megkaparintották, nem lelne sok időbe, hogy felfedez-zék kiválasztott létét igazoló anyajegyét. Meggyaláznák, mint a leg-utolsó szukát, arra kényszerítenék, hogy hordja ki ivadékaikat, míg a teste végül feladná és meghalna. Évekig, évtizedekig, évszázadokig tartana.
– Lucan, a legjobb barátom személyesen vitte el a képeket meg-mutatni akkor este. Belehaltam volna, ha történik vele valami. Jamie úgy sétált be oda, hogy sejtelme sem volt a veszélyről, ami leselkedett rá.
– Örülj neki, mert lehet, ez az egyetlen ok, amiért hagyták élve elmenni.
A lány visszahőkölt, mintha arcul csapta volna. – Nem akarom, hogy bántsák a barátaimat amiatt, ami velem történik.
– Jelenleg te vagy az, aki a legnagyobb veszélyben forog. Men-nünk kell. Töltsük le azokat a képeket a gépedről. Be akarom vinni mindet a központi laborba.
Gabrielle odavezette egy csinos sarokasztalhoz a nappaliban. Be-kapcsolta az asztali számítógépet, és míg felállt a rendszer, elővett néhány pendrive-ot a tartójából, és az egyiket bedugta a gép USB csatlakozójába.
– Tudod, azt mondták rá, hogy őrült. Zavarodott, paranoiás skizofrén. Bezárták, mert azt állította, megtámadták a vámpírok. – Gabrielle lágyan felnevetett, de hangja szomorúan, üresen csengett. – Talán egyáltalán nem is volt őrült.
Lucan mögé lépett. – Kiről is van szó?
– Az édesanyámról – miután befejezte a másolást, Gabrielle meg-pördült a székkel, hogy Lucanre nézzen. – Késő éjjel bukkantak rá Bostonban, sebesülten, véresen, zavarodottan. Nem volt nála sem táska, sem iratok, semmiféle igazolvány, és abban a néhány világos pillanatában sem tudta elmondani, ki is ő, így a rendőrség soha nem tudta meg a nevét. Még csak tizenéves volt.
– Azt mondod, vérzett?
– Többszörös nyaki seb. A hivatalos jelentések szerint feltételez-hetően önkezével okozta őket. A bíróság alkalmatlannak nyilvánítot-ta, hogy részt vegyen a tárgyaláson, és elmegyógyintézetbe zárták, miután kiengedték a kórházból.
– Jézusom.
A lány lassan megrázta a fejét. – Mi van, ha minden igaz, amit ál-lított? Ha egyáltalán nem is volt bolond? Ó, istenem, Lucan... és én mindvégig őt okoltam. Azt hiszem, még gyűlöltem is, most pedig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy...
– Azt mondtad, a rendőrség és a bíróság előállította. Úgy érted, bűncselekményért?
A gép pittyegett egyet, hogy jelezze, a pendrive meglelt. Gabrielle visszafordult, hogy folytassa a másolást, és úgy maradt, háttal Lucannek. Ő gyengéden rátette a kezét a lány vállára, és forgószék-estül maga felé fordította.
– Mivel vádolták édesanyádat?
Gabrielle hosszú másodpercekig nem válaszolt. Nagyokat nyelt. Hatalmas fájdalom tükröződött lágy barna szemében. – Azzal, hogy elhagyta a gyermekét.
– Milyen idős voltál?
A lány vállat vont, megrázta a fejét. – Nagyon pici. Csecsemő. Bedobott egy apartmanház előtt álló szemetes konténerbe. Nagyjából egy háztömbnyire onnan, ahol a rendőrség rátalált. Az volt a szeren-csém, hogy az egyik zsaru úgy döntött, felderítésre indul a környé-ken. Meghallotta a sírásomat, gondolom, és kiszedett.
Szentséges ég.
Emlékképek villantak fel Lucan agyában, mialatt a lány beszélt. Sötét utcát látott maga előtt, a járda nedvesen csillogott a holdfény-ben, tágra nyílt szemű nő állt kővé dermedve a rémülettől, közben egy vérszopó kortyolt a torkából. Hallotta a kisbaba követelőző sírá-sát a fiatal anya ölelő karjában.
– Mikor történt ez?
– Régen. Nyáron lesz pontosan huszonhét éve. Egy Lucan fajtája-belinek huszonhét év szempillantás csupán. Tisztán emlékezett, hogy közbeavatkozott egy brutális támadásnál a buszpályaudvaron. A vér-szopó és áldozata közé lépett, szigorú mentális parancsot küldött a rettegő nőnek, hogy fusson. Erősen vérzett, a babára is jutott belőle.
Miután megölte a vérszopót, és eltüntetett minden nyomot, elin-dult a nő és a gyermek keresésére. Nem találta meg őket. Gyakran eszébe jutott, mi történi ezután velük, és átkozta magát, amiért nem törölte ki az áldozat emlékeiből a borzalmas támadást.
– Nem sokkal ezután öngyilkos lett az elmegyógyintézetben – mondta Gabrielle. – Engem addigra már gyámság alá helyeztek.
Lucan nem tudta megállni, hogy ne érintse meg. Lágyan arrébbsöpörte hosszú haját, végigsimított finom arcán, büszke állán. A lány szeme nedves volt, de nem sírt. Kemény fából faragták. Erős, gyönyörű és hihetetlenül különleges. Abban a pillanatban Lucan semmi másra nem vágyott, csak hogy karjába zárja és mindezt el-mondja neki.
– Sajnálom – mondta végül őszintén. Hangjában ott bújt a megbá-nás is, ami szokatlan érzés volt. Amióta először meglátta Gabrielle-t, nagyon sok mindent érzett, amit azelőtt sohasem. – Sajnállak mind-kettőtöket.
A gép megint pittyentett.
– Megvannak – szólt a lány, és elindult a keze Lucan felé, hogy megsimogassa, de aztán nem tudta rászánni magát, hogy megtegye.
A férfi abbahagyta a cirógatást, és belemart a fájó bűntudat, ami-kor a lány csendben elfordult tőle.
Kizárta, mert újból idegen lett számára.
Nézte, ahogy Gabrielle kihúzza a memóriakártyát, és odateszi a másik mellé. Amikor a lány kezdte bezárni az alkalmazást, Lucan megállította. – Még ne. Ki kell törölnöd minden képet a gépből és az összes háttértárolóról. Csak azok a példányok maradhatnak, amiket magunkkal viszünk.
– Mi lesz az előhívott képekkel az asztalon és a sötétkamrában?
– Te szedd össze, amik itt vannak. A többi az enyém.
– Rendben.
A lány azonnal munkához látott, Lucan pedig gyorsan körbejárta a lakás többi részét. Összegyűjtött minden egyes fotót, amit csak talált, a bekeretezetteket is, semmit nem akart hátrahagyni, amit a vérszopók felhasználhatnának. Talált egy méretes vászonzsákot Gabrielle háló-szobaszekrényében, azt levitte, hogy belepakoljon.
Amikor befejezte, és összehúzta a zsák cipzárját, nagy teljesítmé-nyű autómotor robajlására lett figyelmes, amely a ház előtt elhallga-tott. Kinyílt két ajtó, aztán becsapódtak, és sietős léptek indultak a bejárati ajtó felé.
– Jött valaki – nézett feszülten Lucanre Gabrielle, miközben ki-kapcsolta a gépét.
Lucan keze már kabátja alatt járt, hátul a derekánál, ahol egy saját igényeire szabott 9 mm-es Beretta volt nadrágja övébe tűzve. A fegyver Niko legújabb találmányával, a legnagyobb tűzerejű, vérszo-pófüstölő titániumlövedékkel volt megtöltve. Ha vérszopó áll az ajtó mögött, a vérszomjas rohadéknak igencsak megfájdul majd a hasa.
Hamar rájött, hogy nem vérszopók. Még csak nem is vérrabszol-gák, akiket ugyancsak élvezettel tett volna el láb alól.
Két ember állt a bejárati ajtó előtt. Egy férfi és egy nő.
– Gabrielle! – Az ajtócsengő folyamatosan, kisebb megszakítá-sokkal szólt. – Gabby! Itthon vagy?
– Jaj, ne. A barátnőin, Megan. – Akihez tegnap éjjel mentél?
– Igen. Egész nap hívogat, és üzeneteket hagy. Aggódik értem.
– Mit mondtál neki?
– Elmeséltem neki, hogyan támadtak meg a parkban, de semmit nem mondtam neki rólad... hogy mit tettél.
– Miért nem?
Gabrielle vállat vont. – Nem akartam belekeverni Nem akarom, hogy veszélybe kerüljön miattam. Emiatt az egész miatt. – Felsóhaj-tott, megrázta a fejét. – Talán azért nem akartam beszélni rólad, mert először szerettem volna magam válaszokat kapni.
Az ajtócsengő újra megszólalt. – Gaby, nyisd ki! Ray és én be-szélni szeretnénk veled! Tudnunk kell, jól vagy-e!
– A barátja zsaru – mondta lágyan Gabrielle. – Azt akarják, tegyek vallomást a tegnap este történtekkel kapcsolatban.
– Van hátsó kijárat?
A lány bólintott, de aztán mintha meggondolta volna magát, meg-rázta a fejét. – Az ajtó egy közös kertre nyílik, de magas a kerítés...
– Erre nincs időnk – vetette el Lucan az ötletet. Nyisd ki az ajtót. Engedd be a barátaidat.
– Mit fogsz tenni? – Látta, hogy a férfi keze előbukkan a kabát alól, amit ráenged a háta mögé rejteti fegyverre. Pánik jelent meg az arcán. – Fegyvered van ott hátul? Lucan, ők nem jelentenek rád ve-szélyt. Elintézem, hogy ne mondjanak semmit.
– Nem fogom használni a fegyvert ellenük.
– Akkor mit akarsz tenni? – miután oly gondosan kerülte eddig a testi érintkezést vele, Gabrielle most rátette apró kezét a férfi karjára. – Istenem, kérlek, mondd, hogy nem bántod őket...
– Nyisd ki az ajtót, Gabrielle!
Csigalassúsággal ment ajtót nyitni. Miközben kikattintotta a zárat, hallotta Megan hangját a túloldalon. – Bent van, Ray. Az ajtónál. Gabby, nyisd ki, édesem! Jól vagy?
Gabrielle kiakasztotta a láncot, nem szólt semmit. Nem tudta el-dönteni, biztosítsa-e barátnőjét, hogy minden rendben, vagy ordítson rájuk, hogy tűnjenek el.
Akkor sem tudott dűlőre jutni, amikor hátranézett Lucanre. A férfi éles vonásai kifejezéstelenek és nyugodtak voltak. Ezüst szeme hű-vösen, pislogás nélkül tapadt az ajtóra.
Hatalmas keze üresen lógott az oldala mellett, de Gabrielle tudta, figyelmeztetés nélkül támadni fog, ha úgy látja jónak.
Ha meg akarja ölni a barátait, vagy akár őt, úgy teszi meg, hogy levegőt venni sem lesz idejük.
– Engedd be őket – szólt halk, mély hangon. Gabriella lassan el-fordította az ajtógombot.
Még alig nyílt ki az ajtó, amikor Megan benyomakodott, szorosan mögötte pedig a barátja, még mindig egyenruhában.
– Szentséges ég, Gabby! Van fogalmad róla, mennyire aggódtam érted? Miért nem hívtál vissza? – ölelte meg vadul barátnőjét, aztán elengedte, hogy tovább korholja, mint valami dühös tyúkanyó. – Fá-radtnak látszol. Sírtál? Hol...
Megan hirtelen elhallgatott, mert Rayjel együtt észrevette Lucant Gabrielle mögött a nappaliban.
– Ó, nem tudtam, hogy van itt még valaki...
– Minden rendben? – lépett el Ray a két nő mellett, kezét lazán a tokban pihenő fegyverére téve.
– Persze. Minden rendben – válaszolt gyorsan Gabrielle. Kinyúj-totta a kezét Lucan felé. – Ő itt... öö... egy barátom.
– Mentek valahová? – lépett még beljebb Megan barátja, és a tö-mött zsák felé intett, ami Lucan mellett hevert a padlón.
– Igen – vágott közbe Gabrielle, gyorsan kikerülve Rayt, hogy a két férfi közé kerüljön. – Kicsit kiborultam ma este, és arra gondol-tam, hotelben töltöm az éj szakát, rám fér egy kis pihenés. Lucan be-ugrott, hogy elvigyen.
– Aha. – Ray a Gabrielle mögött álló, udvariatlanul egykedvű és szótlan Lucant fürkészte. Lucan metsző pillantása elárulta, hogy ő már felmérte a fiatal zsarui, és abban a pillanatban ártalmatlannak is ítélte.
– Bárcsak ne jöttetek volna, srácok – mondta Gabrielle, és ennél igazabbat nem is szólhatott volna. Tényleg, szükségtelen itt marad-notok.
Megan odasétált hozzá, és megfogta Gabrielle kezét – Ray és én azt reméltük, velünk jössz a rendőrségre szívem. Fontos lenne. Biztos vagyok benne, hogy a barátod is egyetért. Maga a nyomozó, akiről Gabrielle beszélt, ugye? Én Meg vagyok.
Lucan megmozdult. Most már közvetlenül Megan és Ray előtt állt. Olyan apró, finom mozdulat volt, olyan gyors, az idő lelassulni látszott körülötte. Gabrielle látta, ahogy megteszi azt a néhány lehe-tetlenül gyors lépést, de barátai csupán egyet pislantottak, és már ott találták Lucant közvetlenül maguk előtt, ahogy hatalmas termetével föléjük tornyosult, a levegő fenyegetőn vibrált körülötte.
Minden figyelmeztetés nélkül felemelte jobb kezét, és Megan homlokára tette.
– Lucan, ne!
Meg felkiáltott, de félúton elhalt a hangja, mikor Lucan szemébe nézett. A férfi viperasebességgel kinyújtotta a bal kezét is, és ugyan-így járt el Rayjel. A zsaru küzdött egy másodperc erejéig, mielőtt az ő arca is kábulatba révedt. Úgy tűnt, csak Lucan erős, szorító ujjai tartják függőlegesen a párt.
– Lucan, kérlek! Könyörgök!
– Fogd a pendrive-okat és a zsákot – szólt a lányhoz nyugodt han-gon. Hidegen, utasítón. – Az autóm kint vár. Szállj be és várj meg. Mindjárt megyek.
– Nem hagylak itt a barátaimmal, hogy kiszívd az utolsó csepp vé-rüket is.
– Ha ez lett volna a szándékom, már holtan feküdnének a padlón.
Igaza volt. Istenem, mégsem kételkedett benne, hogy ez a férfi, ez a sötét lény, akit beengedett az életébe, elég veszélyes ahhoz, hogy pontosan ezt tegye.
De nem tette, és nem is fogja; ennyire azért bízott benne.
– A képeket, Gabrielle. Most.
A lány elindult, vállára kanyarította a jókora vászonzsákot, és farmerja elülső zsebébe süllyesztette a két pendrive-ot. Kifelé menet ránézett Megan üres arcára. Szeme csukva volt, csakúgy, mint Rayé. Lucan halk hangon mormolt nekik valamit, amit a lány nem hallott.
A férfi hangsúlyában nem volt semmi fenyegető, inkább furcsán megnyugtató, rábeszélő. Úgy hangzott, mint egy altatódal.
Gabrielle még egy utolsó pillantást vetett a nappalijában zajló bi-zarr jelenetre, aztán kiviharzott a nyitva hagyott bejárati ajtón az ut-cára. Igényes szedán parkolt párhuzamosan a járda mellett, Ray piros Mustangja előtt. Drága autó volt, kinézete alapján hihetetlenül drága, és az egyetlen a környéken.
Mikor megközelítette, az első utas oldali ajtó magától kinyílt, mintha utasították volna.
Lucan akaratának puszta erejével utasította, Gabrielle tudta. Kí-váncsi volt, meddig terjed ez a természetfeletti erő.
Becsusszant a mély bőrülésre, bezárta az ajtót. Nem egész két má-sodperccel később Megan és Ray megjelent a lépcsőjén. Előremeredő tekintettel, némán, nyugodtan lesétáltak, és elmentek mellette.
Lucan közvetlenül a nyomukban volt. Bezárta a lakásajtót, meg-kerülte az autót, amiben Gabrielle várakozott. Bemászott a vezető-ülésre, betolta az indítókulcsot, és beindította a Maybach motorját.
– Nem lenne jó ötlet ezeket itt hagyni – szólalt meg a lány ölébe ejtve a táskáját és fényképezőgépét.
Gabrielle ránézett a visszafogott kivilágítású utasfülkében. – Va-lamit csináltál az agyukkal, ahogy velem is próbáltad.
– Azt sugalltam a barátaidnak, hogy ma este nem jártak a lakáso-don.
– Kitörölted a memóriájukat?
– Semmire nem fognak emlékezni ezzel az estével kapcsolatban, vagy azzal, hogy a tegnap éjszakát Megan lakásában töltötted, miután megtámadott a vérrabszolga. Megszabadultak ettől a tehertől – jött a válasz enyhe bólintás kíséretében.
– Tudod, ebben a pillanatban ez marha jól hangzik. Mit mondasz, Lucan? Én leszek a következő? Onnantól kezdd a törlést, mielőtt arra a rettenetes döntésre jutottam, hogy elmegyek abba a klubba néhány héttel ezelőtt.
A férfi pillantása fogva tartotta a tekintetét, de nem érezte, hogy az agyában vájkálna. – Te más vagy, mint ez a két ember, Gabrielle. Még ha akarnék, sem tudnék változtatni azokon a dolgokon, amik veled történtek. Az elméd erősebb a többiekénél. Sok mindenben... más vagy, mint a legtöbb ember.
– Hurrá, kész szerencse!
– A legjobb helyed most nálunk van, ahol a faj harcosai család-tagként fognak védelmezni. Van egy biztonságos helyünk számodra a városban. Kezdetnek ott maradhatsz.
A lány összeráncolta a szemöldökét. – Micsoda, a tanúvédelmi program vámpírváltozatát kínálod nekem?
– Ez kicsit több annál – Lucan a szélvédő felé fordította a fejét. – És ez az egyetlen megoldás.
A gázra lépett, az elegáns autó pedig mély, selymes robajlással el-indult a szűk utcán. Gabrielle a bőrülésébe kapaszkodva hátranézett, figyelve, ahogy a sötétség lassan elnyeli a lakását rejtő Willow Street-i háztömböt.
Ahogy távolodtak, látta Megan és Ray elmosódott körvonalát, amint beszálltak a Mustangba, hogy nélküle távozzanak. Gabrielle-en hirtelen eluralkodott a pánik, ki akart ugrani, odarohanni hozzájuk, vissza a régi életébe.
Túl késő.
Tudta.
Az új valóság vasmarokkal szorította, nem hitte, hogy van vissza-út, csak előremenekülhetett. Visszafordult, belesüppedt a puha bőr-ülésbe, egyenesen maga elé bámult, miközben Lucan élesen beka-nyarodott egy utcasarkon, és magával ragadta a feneketlen éjszakába.

HUSZADIK FEJEZET
Nem tudta, mióta vannak úton vagy merrefelé tartanak. Még mindig a városban jártak, ez biztos volt, de a rengeteg kanyargás és hátsó si-kátoron vezető út után Gabrielle elvesztette a fonalat. Kinézett az au-tó sötétített ablakán, gyengén érzékelte, hogy lassítanak végre, majd hamarosan egy hatalmas kiterjedésű, régi ingatlan elé érkeztek.
Lucan fékezett a magas, fekete vaskapu előtt. Vörös fénysugár pásztázott a biztonsági kapu két oldalán magasra felszerelt kisméretű érzékelőkből. Gabrielle-nek pislognia kellett a hirtelen szemébe vilá-gító fénynyalábtól, aztán figyelte, ahogy a nehéz kapu lassan kinyílik.
– Ez a tiéd? – fordult Lucanhez első alkalommal indulásuk óta. – Már voltam itt korábban. Lefényképeztem ezt a kaput.
Begurultak, aztán végighaladtak a kanyargós, fákkal szegélyezett kocsibehajtón.
– Az ingatlan része a birtokainknak. A faj tulajdona.
Úgy nézett ki, vámpírnak lenni igencsak jövedelmező. Gabrielle a sötétség ellenére is látta maga körül a régóta megszokottá vált jólétet, a szépen ápolt parkot, a díszes mészkőfaragványokat a kúria hom-lokzatán. Gazdag díszítés szegélyezte a főbejárat lakkozott fekete aj-taját és magas oszlopcsarnokát, amelyek fölött még négy elegáns emelet magasodott.
Több boltíves ablakból is meleg fény szűrődött ki, Gabrielle még-sem nevezte volna hívogatónak a látványt. A ház éber őrszemként emelkedett ki az őt körülvevő sötétségből, higgadtan és fenyegetően, vicsorító vízköpőivel, amelyek a tetőről és a kocsibehajtóra néző dupla erkélyekről bámultak lefelé.
Lucan elhajtott a főbejárat és az épület oldala mellett a hátul lévő hangárig. A kapu felemelkedett, ő pedig bekormányozta a doromboló Maybachot az egyik parkolóhelyre, és leállította a motort. Egy fény-sor kigyulladt, amikor kiszálltak az autóból, a mozgásérzékelők lágy kattanással világították meg a fényes, modern, drága autóflottát.
Gabrielle-nek tátva maradt a szája meglepetésében. A Maybach, amely önmagában ért annyit, mint az ő szerény Beacon Hill-i lakása, a különféle autók, városi luxusterepjárók és motorok dollármilliós ér-téket képviseltek. Multimilliókat.
– Erre – mutatta az utat Lucan, kezében a fotókkal tömött vászon-zsákkal, a lenyűgöző flotta mellett elhaladva egy jelöletlen ajtó irá-nyába a garázs hátuljában.
– Mennyire megy jól nektek, úgy mégis? – kérdezte a lány, míg elképedten ment a nyomában.
Lucan intett, hogy lépjen be, amikor kinyílt az ajtó, aztán maga is követte a liftbe, és megnyomott egy gombot. – A vámpírnemzetség egyes tagjai már nagyon régóta élnek. Megtanultunk néhány trükköt, hogyan kezeljük okosan a pénzünket.
– Aha, látom – jött a válasz. Gabrielle kissé megbillent, mikor a lift egyenletesen, de gyorsan ereszkedni kezdett lefelé, és csak eresz-kedett, és ereszkedett. – Hogy tudjátok mindezt elrejteni a nyilvános-ság elől? Mi van az önkormányzattal és az adókkal? Vagy szigorúan készpénzben fizettek?
– Senki nem juthat át a biztonsági rendszerünkön, hiába próbál-kozna. Az egész terület be van drótozva. Ha valaki annyira bolond, hogy megközelíti az épületet, tizennégyezer volt süti meg a seggét és az agyát. Fizetünk adót, fedőcégeken keresztül, természetesen. Ma-gántársulások kezében van az összes vagyonunk. Minden, amit a faj tesz, törvényes és tisztességes.
– Törvényes és tisztességes, na persze – nevetett fel kissé idegesen Gabrielle. – Ne is beszéljünk a vérszívásról és a földönkívüli vérvo-nalról.
Lucan sötét pillantást vetett rá, de a lány megkönnyebbülten látta, hogy szája sarka felfelé görbül, ami akár mosolynak is betudható.
– Elkérném most a pendrive-okat – szólt, áthatóan tiszta szürke szemét Gabrielle-re függesztve, amíg a lány kiásta őket farmerzsebé-ből, és átadta neki.
Ujjai a lányéra fonódtak egy másodpercre. Gabrielle érezte a belő-le áradó forróságot, de nem akarta jelét adni. Nem volt hajlandó be-vallani, milyen érzéseket ébreszt benne a férfi legkisebb érintése is, még most is.
Különösen most.
A lift végre megállt, kinyílt az ajtó, Gabrielle pedig egy csodás te-rembe lépett, melynek falai, csillogó fémkeretbe ágyazott üvegből készültek, padlója fehér márványból, melybe különféle geometriai je-leket és összefonódó ábrákat illesztettek. A lány felismert néhányat, hasonlóak voltak a Lucan bőrén találhatókhoz: különös, gyönyörű te-toválások, amelyek hátát és törzsét borították.
Nem, nem is tetoválások, jött rá, hanem... valami más.
Vámpír jelek.
A bőrén és itt, ebben a föld alatti bunkerben, ahol él.
A lift mögött hosszú folyosó nyílt, több száz méteresnek tűnt. Lucan megállt, Gabrielle-re nézett, mert a lány vonakodott elindulni utána.
– Itt biztonságban vagy – szólt, és isten tudja, miért, a lány hitt neki.
Nekiindult Lucannel a hófehér márványpadlón, majd lélegzet-visszafojtva figyelte, amint a férfi egy azonosító panelre helyezi a te-nyerét, és kinyílik az útjukat álló üvegajtó. Hűs légáramlat legyintette meg Gabrielle-t, és a folyosó távolabbi részéről odaszűrődő férfi-hangok tompa morajlását hallotta. Lucan továbbvezette a mély hangú beszélgetésfoszlányok felé, hosszú, biztos léptekkel, céltudatosan közeledett társai felé.
Megállt egy újabb üvegajtó előtt, Gabrielle pedig közelebb húzó-dott hozzá, és egy kontrollszoba-szerűség tárult a szeme elé. Hosszú, U alakú konzolon monitorok és számítógépek sorakoztak, digitális leolvasók hada koordinátákat jelenített meg különböző berendezé-sekről, mindezek közepén pedig gurulós székén ide-oda cikázott, mintha csak hangversenyt vezényelne, egy „kockának” tűnő fiatal-ember. Rövid szőke haja vidám zűrzavarban meredezett arca körül. Felnézett metszően kék szemében üdvözlés, majd enyhe meglepetés tükröződött, amikor kinyílt az ajtó, és Lucan belépett Gabrielle-lel az oldalán.
– Gideon – köszönt Lucan egy bólintás kíséretében. Szóval ő az a munkatársa, akiről beszélt, gondolta.
Gabrielle, a másik férfi könnyed mosolyát és barátságos viselke-dését látva. Gideon felkelt székéből, és bólintott Lucan, majd Gabrielle felé.
Magas volt és szikár, jóképű, elbűvölő megjelenésű. Más volt, mint Lucan. Nem úgy nézett ki, ahogy egy vámpírtól elvárná az ember, nem mintha sok tapasztalata lett volna e téren.
– Ő is...
– Igen – válaszolt Lucan, mielőtt Gabrielle elsuttoghatta volna a kérdés másik felét. Az asztalra tette a vászonzsákot. – Gideon is a faj tagja. A többiek szintén.
Gabrielle csak ekkor figyelt fel arra, hogy a beszélgetés, amit be-léptükkor hallott, elhallgatott.
Érezte, hogy több szempár szegeződik rá a szoba hátsó részéből, és amikor odafordult, hogy lássa, kihez tartoznak, megállt benne az ütő. Három óriási termetű férfi volt még jelen a helyiségben: az egyik sötét, mérték után készült nadrágban, bő selyemingben, elegánsan terpeszkedett egy kényelmes bőrfotelben; a másik tetőtől talpig fekete bőrruhát viselt, izmos karját keresztbefonva a mellén a hátsó falhoz támaszkodott, a harmadik pedig farmerban és fehér ingben egy asztal fölé görnyedt, ahol valami bonyolult kézifegyver szét-szedett részeit tisztogatta.
Mindannyian rábámultak.
– Dante – mutatott Lucan a töprengésbe merült bőrruhásra, aki fejbiccentéssel üdvözölte Gabrielle-t, vagy az is lehet, hogy férfi-szemmel méregette a lányt, az alapján, ahogy sötét szemöldökét fel-húzva érdeklődő pillantást vetett Lucanre.
– Az a mesebeli gonosz kinézetű amott Nikolai – a homokszín hajú férfi gyors mosolyt villantott a lányra. Határozott, szögletes arcvo-násai voltak, széles pofacsontokkal, erős, makacs állal. Miközben Gabrielle-re nézett, fürge ujjai megállás nélkül, gyakorlott magabiz-tossággal dolgoztak a fegyveren, mint aki ösztönösen tudja, mit csi-nál.
– Ő pedig ott Rio – intett a harmadik felé Lucan, és Gabrielle az elképesztően jóvágású, hibátlan stílusérzékű férfi felé fordult. A fér-fiból laza, elterülő ülőhelyzetében is áradt a természetes vonzerő. Káprázatos mosolyt villantott a lányra, topázszínű szeméből azonban eltéveszthetetlenül áradt valami veszélyesség.
A fenyegetés mindegyikük körül ott lebegett, izmos testfelépíté-sük és nem titkolt fegyvereik nem hagytak kétséget afelől, hogy nyu-godt megjelenésük ellenére ezek a férfiak harchoz szoktak. Sőt örö-müket lelik benne.
Lucan Gabrielle dereka mögé tette a kezét, hirtelen érintése meg-riasztotta a lányt, ahogy közelebb is húzta magához a többiek előtt. Nem volt teljesen biztos benne, hogy maradéktalanul megbízik a fér-fiban, azonban a dolgok jelenlegi állása szerint ő volt az egyetlen szövetségese az állig felfegyverzett vámpírokkal teli szobában.
– Ő Gabrielle Maxwell. Egyelőre itt marad velünk. Nem fűzött további magyarázatot a kijelentéshez, mintha nem tűrne ellenvetést társaitól. Nem ellenkezett vele egyik halálosan veszélyesnek kinéző férfi sem. Mikor Lucanre pillantott, ahogy a sötét erőknek magától értetődőn parancsolt, Gabrielle rájött, hogy ő nem csupán egy a har-cosok közül. Hanem a vezérük.
Gideon szólalt meg elsőként. Előjött a számítógépek és monitorok mögül, kezet nyújtott Gabrielle-nek, Örülök, hogy megismerhetlek – szólt enyhe angol akcentussal. – Gyorsan járt az eszed, hogy mobillal képeket készítettél a támadásról, amit láttál. Nagy segítségünkre vol-tak.
– Öö, örülök neki.
Gyorsan megrázta a felé nyújtott kezet, meglepődött a férfi köz-vetlenségén. Olyan normálisnak tűnt.
Viszont Lucan is teljesen normálisnak tűnt, aztán mi lett belőle. Legalább nem hazudott mindenben, amikor azt mondta neki, hogy a laborba viszi a mobilt elemezni. Csak éppen elfelejtette közölni, hogy nem a bostoni rendőrségébe viszi, hanem a vámpírokéba.
Hangos sípolás verte fel a csendet a közeli számítógépsor felől, Gideon pedig odaugrott a monitorok elé. – Igen! Mily csodás a tech-nika! – kiáltotta, és diadalittasan forgott a székében. – Hapsikáim, ezt látnotok kell! Főként neked, Niko.
Lucan és a többi harcos a monitor elé gyűlt, ami kékes fényben fürdette Gideon arcát. Gabrielle hülyén érezte magát egyedül álldo-gálva a szoba közepén, ezért lassan odaóvakodott hozzájuk. – Betör-tem a számítógépes rendszerükbe – magyarázta Gideon. – Most pe-dig nézzük, van-e valami felvétel a múlt éjszakáról, hátha látjuk, mi-ben is mesterkedett igazán a mocsadék, aki megölte Conlant.
Gabrielle a félkör széléről figyelte, ahogy jó néhány képernyőn azonos időben megjelentek a városban közlekedő vonatok számos megállóhelyéről készült zártláncú, gyorsított felvételek. Gideon vé-giggördült a gépek előtt, parancsokat pötyögött pár klaviatúrán, aztán már ment is a következőhöz, majd a következőhöz. Végül befejezte.
– Renden, meg is van. Most jön a Green Line állomás. – Elgurult a monitor elől, hogy a többiek jobban lássanak. – A peron három perccel az összecsapás előtt.
A harcosok közelebb léptek, amikor a monitoron megjelent a vo-natra fel- és leszállók áradata. A hatalmas vállak között kukucskálva Gabrielle meglátta a felvételen a nemrég megismert Nikolait, aki igencsak fenyegetőnek tűnő, bőrruhát viselő társával épp felszáll az egyik vagonba. Alighogy leültek, amikor az egyik utas felkeltette Nikolai társának figyelmét. A két harcos felállt, és mielőtt az ajtók éppen becsukódtak volna, a kiszúrt fickó kislisszolt a peronra. Nikolai és a másik utánavetette magát, de Gabrielle figyelme a menekülőre terelődött.
– Úristen – kapkodott levegő után. – Ismerem azt pasast!
Öt szempár meredt rá kérdőn.
– Úgy értem, nem ismerem személyesen, de már láttam. Tudom a nevét: Brent. Legalábbis ezt a neve mondta a barátnőmnek, Kendrá-nak. Aznap éjjel ismerkedtek meg, amikor tanúja voltam annak a gyilkosságnak. Azóta minden este találkoznak, elég komolynak tűnik a dolog.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Lucan.
– Igen, ő az, holtbiztos. A Dante nevű harcos durva átkokat szi-szegett.
– Az egy vérszopó – mondta Lucan. – Volt. Néhány éjszakával ezelőtt felszállt a Green Line vonatra, derekán robbanószerekkel. Niko és egy másik testvérbeli üldözőbe vette egy régi vágányon. Fel-robbantotta magát, mielőtt elkapták volna. Egyik legjobb harcosunk odaveszett vele együtt.
– Ó, istenem. Ez volt az a megmagyarázhatatlan robbanás, amit a hírekben lehetett hallani? – nézett Nikolaira, aki keményen összeszo-rította az állkapcsát.
– Nagyon sajnálom.
– Ha Conlan nem veti magát arra a gyáva gennyládára, én sem állnék most itt.
Gabrielle-t mélyen elszomorította Lucan és testvérei vesztesége, ám máris új rettegés telepedett a szívére, amikor eszébe jutott, mi-csoda veszélybe sodorta barátnőjét Brent.
Mi van, ha Kendra megsérült? Mi van, ha tett vele valamit, és a lánynak szüksége van rá?
– Fel kell hívnom – kezdett máris a mobilja után kutatni táskájában Gabrielle. – Most azonnal fel kell hívnom Kendrát, hogy megtudjam, jól van-e.
Lucan elkapta a csuklóját, szorosan tartotta, de fájdalmat nem okozott. – Sajnálom, Gabrielle. Ezt sajnos nem engedhetem.
– Ő a barátnőm, Lucan. Én is sajnálom, de nem állíthatsz meg.
Gabrielle kinyitotta a telefont, szilárdan elhatározta, hogy akkor is telefonál. Mielőtt azonban még be tudta volna pötyögni Kendra hívó-számát, a készülék már Lucan kezében is volt. A férfi lezárta, és dzsekije zsebébe süllyesztette a ketyerét.
– Gideon – szólította társát, mintha mi se történt volna, miközben fél szemét Gabrielle-en tartotta. – Kérlek, hívd ide Savannah-t, hogy mutassa meg Gabrielle-nek, hol tudná kényelembe helyezni magát, míg mi itt végzünk. Szerezzen neki ennivalót is.
Add vissza! – vitatkozott a lány, figyelmen kívül hagyva a többiek arcán átfutó csodálkozást, amiért szembe mert szállni Lucannel. – Tudnom kell, minden rendben van-e vele.
A férfi odalépett hozzá, és a lány egy pillanatra megijedt, hogy mit fog vele tenni, ám Lucan egyszerűen kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát. Mindenki szeme láttára, gyengéden, birtoklón megsimogatta. Lágyan beszélni kezdett. – Semmit nem tehetsz a ba-rátnődért. Ha az a vérszopó még nem szívta ki a vér az utolsó csep-pig, és higgy nekem, ennek nagyon na a valószínűsége, akkor nem jelent többé veszélyt számára.
– De mi van akkor, ha művelt vele valamit? Ha vérrabszolgává változtatta?
Lucan megrázta a fejét. – Csakis fajtánk leghatalmasabbjai képe-sek vérrabszolgává változtatni valakit. Az a senkiházi, aki felrobban-totta magát az alagútban, képtelen volt erre. Csupán egy feláldozható szarzsák volt.
Gabrielle ellépett a cirógatásból, bár jólesett neki a férfi érintése. – És mi van, ha neki is csak ennyi volt Kendra? Ha átadta őt valakinek, akinek megvan hozza a hatalma.
Lucan arckifejezése reménytelen, ám megingathatatlan volt. Hangja még sosem volt ennyire lágy, ettől szavai még kegyetlenebb-nek tűntek. – Akkor jobb, ha elfelejted, mert a barátnőd előbb-utóbb halott lesz.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Remélem, mindjárt kész a tea. Ha szeretnél bele egy kis tejet, hozok a konyhából.
Gabrielle mosolygott, jólesett neki Gideon társának barátságos fi-gyelmessége. – A tea tökéletes, köszönöm.
Meglepve hallotta, hogy vannak más nők is az épületben, és úgy érezte, azonnal barátságot kötött a gyönyörű Savannah-val. Amint megérkezett, hogy Lucan parancsának megfelelően elvigye Gabrielle-t, Savannah mindent megtett, hogy a lány kényelembe helyezkedjen és megnyugodjon.
Megnyugodjon, már amennyire lehetséges, állig felfegyverzett vámpírok között, a legnagyobb biztonsági fokozatú bunkerben pár száz méterrel a föld felszíne alatt.
Mindez azonban valószerűtlennek tűnt, ahogy egy bosszú, sötét cseresznyefa asztalnál üldögélt Savannah-val szemben az ízlésesen berendezett ebédlőben, finom porceláncsészéből kortyolgatva az eg-zotikus, fűszeres teát, míg a háttérből lágy zene szólt.
Ez a szoba és a hozzá tartozó tágas lakrész Savannah-é és Gideoné volt. Úgy éltek a házban, mint egy normális pár, kényelmes lakosztá-lyukban, fényűző bútorokkal, számtalan könyvvel és szépművészeti alkotással körülvéve. Minden a legjobb minőségű anyagokból készült, kifogástalanul rendben és tisztán tartva, semmiben nem különbözött attól, amit az ember egy Back Bay-i elegáns és drága házban is elvárna. Ha ablakok is lennének, maga volna a tökély. Még ezt a hiányosságot is sikerült ellensúlyozni a lélegzetelállító festmény- és fotógyűjteménnyel, amely szinte az összes falat díszítette.
– Éhes vagy? – Savannah az asztalon közöttük fekvő ezüsttálcára mutatott, mely tele volt süteménnyel. Mellette egy másik csillogó tá-lon gusztusos szendvicsfalatkák és illatos öntetek. Minden csodálato-san nézett ki és illatozott, de Gabrielle elvesztette minden étvágyát, amikor végignézte, ahogy Lucan fogaival feltépi a vérrabszolga tor-kát, aztán megissza a vérét.
– Nem, köszönöm. Ez most bőven elég lesz.
Azon csodálkozott, hogy egyáltalán megmarad valami a gyomrá-ban, de a tea forró volt, megnyugtatta, örült, hogy kívül-belül felme-legítette.
Savannah csendben nézte az asztal túloldaláról, ahogy iszik, sötét szeme barátságos, szép ívű, vékony szemöldöke együtt érzőn felvon-va. Dús, rövid fekete fürtjei finoman keretezték formás koponyáját, ám megjelenése túl kifinomult volt ahhoz, hogy fiús legyen, hiszen különösen szemet gyönyörködtető vonásokkal és csinos, nőies ido-mokkal párosult. Ugyanolyan nyílt és könnyed volt a viselkedése, mint Gideonnak, amit Gabrielle igen nagyra becsült, miután az elmúlt néhány órát Lucannel és az ő uralkodói megnyilvánulásaival töltötte.
– Hát, te lehet, hogy ellen tudsz állni a csábításnak nyúlt Savannah egy édes, foszlós pogácsa felé –, de én nem.
Sűrű tejszínt kanalazott a süteményre, letört belőle egy falatkát, és boldog nyögéssel bekebelezte. Gabrielle érezte, hogy mardossa az éhség, de képtelen volt lenyelni akár egy falatot is.
– Igazi ételt eszel – inkább hangzott kérdésnek, semmint állítás-nak.
Savannah bólintott, közben szalvétába törölte a száját. – Igen. Per-sze. A lányoknak is muszáj néha enni.
– De azt gondoltam... Ha te és Gideon... Nem vagy olyan, mint ő?
Savannah a homlokát ráncolta, megrázta a fejét. – Ember vagyok, mint te. Lucan nem magyarázta el ezeket a dolgokat?
– Néhányat – vonta meg a vállát Gabrielle. – Eleget ahhoz, hogy beleszédüljek, de még nagyon sok kérdésem van.
– Persze, ez természetes. Mindenki így van vele, amikor először találkozik ezzel az új, másik világgal. – Gyengéden megszorította Gabrielle kezét. – Tőlem bármit kérdezhetsz. Magam is nemrég ke-rültem ide.
A hírre Gabrielle neheztelően kiegyenesedett.
– Mióta vagy itt?
Savannah a plafonra nézett, mintha számolgatna magában. – 1974-ben hagytam ott a régi életem. Akkor találkoztam Gideonnal, és őrülten beleszerettem.
– Több mint harminc éve – csodálkozott hangosan Gabrielle, Gideon párjának fiatalos vonásait, ragyogó, kávészín bőrét, fénylő, élettel teli szemét nézve. – Húszévesnek sem látszol.
Savannah mosolya csak úgy ragyogott. – Tizennyolc éves voltam, mikor Gideon társául választott. Valójában megmentette az életem. Kimentett egy veszélyes helyzetből, és amíg fennáll köztünk a köte-lék, úgy fogok kinézni, mint most. Tényleg olyan fiatalnak látszom?
– Igen. Gyönyörű vagy.
Savannah édesen kuncogott, mialatt megint harapott a pogácsából.
– Hogyan...? – folytatta a kérdezősködést Gabrielle remélve, hogy nem túl erőszakos, de annyira kíváncsi és döbbent volt, hogy nem tudta megállni, hogy ne bukjon ki belőle a kérdésáradat. – Ha ember vagy, és ők nem tudnak minket átváltoztatni... azzá, amik ők... akkor hogy lehetséges ez? Hogyhogy nem öregszel?
– Kiválasztott vagyok – válaszolt a lány, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Mikor Gabrielle zavarodottan a szemöldökét ráncolta, Savannah folytatta. – Gideont és engem kötelék fűz össze. Társak vagyunk. Az ő vére tart fiatalon, de attól én még száz száza-lékig ember maradtam. Ez soha nem változik, azután sem, hogy vér-kötelékre lépünk egymással. Nem növesztünk agyarat, és nincs szük-ségünk vérre a fennmaradásunkhoz, mint nekik.
– És te mindent feladtál, hogy vele lehess?
– Mit adtam fel? Azzal a férfival élek, akit minden kinél jobban imádok, és aki ugyanígy szeret engem. Mindketten egészségesek, boldogok vagyunk, azok vesznek körül, akik olyanok, mint mi, ők a családunk. A vérszopók fenyegetésén túl nem kell aggódnunk sem-miért. Ha bármit is feláldoztam, semmiség volt Gideonért cserébe.
– Mi a helyzet a napfénnyel? Nem hiányzik itt lenn?
– Egyikünknek sem kell éjjel-nappal a házban tartózkodni. Nap-közben rengeteg időt töltök a kertben ha úgy tetszik. Nagyon bizton-ságos, csak úgy, mint ház, ami hatalmas. Legalább három hetembe került felderíteni, mikor idekerültem.
Abból a néhány pillantásból, amit Gabrielle eddig vetett a helyre, el tudta képzelni, hogy beletelik egy kis időbe, míg az ember megis-merkedik vele.
– Ami a városba menetelt illeti nappal, néha azt is megejtjük, bár nem túl gyakran. Ha bármire szükségünk van, interneten megrendel-jük, és házhoz szállítják – elmosolyodott, megvonta a vállát. – Ne érts félre, ugyanúgy imádok bulizni és vásárolgatni, mint a többi lány, de veszélyes a társunk nélkül elhagyni az ingatlan területét. Ők is aggódnak, ha olyan helyre megyünk, ahol nem tudnak megvédeni. Gondolom, a menedékeken élő nők kicsit szabadabban mozoghatnak napközben, mint mi, akik harcosokkal állunk vérkötelékben. Viszont soha nem hallhatsz minket panaszkodni.
– Élnek itt más kiválasztottak is?
– Rajtam kívül még ketten. Mindkettőjüket kedvelni Fogod, ők a társaság középpontjai. Eva Rio párja. Danika pedig az egyik legéde-sebb ember, akivel valaha találkozhatsz. Conlan társa volt. Conlan nemrég halt meg egy vérszopóval történt összecsapásban.
Gabrielle komolyan bólintott. – Igen, pont akkor hallottam róla, amikor értem jöttél. Sajnálom.
– Minden más nélküle, sokkal csendesebb. Őszintén szólva, nem tudom, hogy boldogul majd Danika. Sok-sok éven át voltak együtt. Conlan jó harcos volt, és még jobb társ. Ő volt itt az egyik legidő-sebb.
– Mennyi ideig élnek?
– Ó, nem is tudom. Nagyon sokáig, legalábbis a mi fogalmaink szerint. Conlannek egy skót törzsfőnök lánya adott életet Columbus idejében. Apja az akkori generációhoz tartozott, ötszáz évvel ezelőtt.
– Azt állítod, Conlan ötszáz éves?
Savannah megvonta formás vállát. – Egy-két év ide vagy oda, de igen. Vannak nála sokkal fiatalabbak, mint Rio és Nikolai, akik az 1900-as években születtek, de Lucan mindenkinél idősebb. Ő első generációs, az egyik Ős és az első kiválasztottak egyikének, a földön kívüliek utódainak kihordói, fia. Ha jól tudom, a faj első vonalbéli utódai több száz évvel azután születtek, hogy az Ősök ideérkeztek. Az első generációsok áldatlan körülmények között fogantak, teljesen véletlenül, amikor a vámpírok olyan nőket is megerőszakoltak, akik-nek egyedi vérösszetétele és DNS-e olyan erős volt, hogy lehetővé tette a hibrid terhességet.
Gabrielle hirtelen maga előtt látta a visszataszítóan brutális jelene-teket, amik lejátszódhattak akkoriban. Úgy hangzik, az Ősök igazi vadállatok voltak.
– Barbárok voltak. A vérszopók hasonló elven mii ködnek, ugyanúgy nem tisztelik az életet. Ha nem lennének Lucanhez, Gideonhoz és a rend többi tagja hoz hasonló harcosok, akik vadász-nak rájuk szerte a világon, az életünk, az emberi élet, nagyon sivár lenne.
– Mi a helyzet Lucannel? – kérdezte lágyan Gabrielle. – Akkor ő milyen idős?
– Ó, ő ritkaságszámba megy, nem is biztos, hogy van még rajta kívül más is abból a vérvonalból. Kevesen maradtak az ő generáció-jából. – Savannah arcán csodálat és nem kevés tisztelet látszott. – Lucan nem lehel kevesebb mint kilencszáz éves, vagy még több.
– Atyaúristen – Gabrielle hátrahanyatlott a székében. Nevetett a gondolat abszurditásán, mégis ráébredt, hogy ezzel helyrezökkent a fejében pár dolog. Tudod, mikor először találkoztunk, azt gondoltam, úgy néz ki, mintha inkább lóháton lenne a helye, kardot lóbálva, lo-vagokat vezetve a csatába. Az egész testtartása ezt sugallja. Mintha a világot uralná, és annyi mindent látott volna már életében, hogy semmi nem tudja meglepni. Most már értem, miért.
Savannah bölcsen nézett rá, majd lehajtotta a fejét. – Azt hiszem, te mégis meglepetésként érted.
– Én? Hogy érted ezt?
– Idehozott, a házba. Még soha nem tett ilyet, amióta én ismerem, és előtte sem, ahogy Gideontól hallottam.
– Lucan azt mondta, a biztonságom érdekében hozott ide, mert a vérszopók üldöznek. Istenem, nem akartam hinni neki, semmit nem akartam elhinni ebből az egészből, de minden igaz, ugye?
Savannah melegen, együttérzően elmosolyodott. – Igen, az.
– Láttam ölni múlt éjjel. Meggyilkolt egy vérrabszolgát. Azért tet-te, hogy megvédjen, tudom, de olyan kegyetlen volt. Rettenetes ér-zés. – Borzongás kúszott a végtagjaiban, ahogy maga elé idézte az iszonyatos jelenetet a játszótéren. – Lucan átharapta a torkát, és úgy kortyolt belőle, mint valami...
– Vámpír – fejezte be a mondatot lágyan Savannah, és hangjában nem érződött sem vád, sem ítélkezés. – Ők azok, amik, Gabrielle, így születtek. Ez nem valamiféle átok vagy betegség. Ez az életük, mások a táplálkozási szokásaik, mint amit mi, emberek normálisnak tartunk. És a vámpírok nem mindig ölnek, hogy táplálkozzanak. Tulaj-donképpen ritka dolog, legalábbis a faj általános népessége körében, beleértve a harcosokat is. Teljességgel kizárt viszont a vérkötelékben élő vámpíroknál, mint Gideon vagy Rio, mert az ő táplálékukat rend-szeresen biztosítja kiválasztottuk vére.
– A te szádból mindez elfogadhatónak hangzik – ráncolta a hom-lokát Gabrielle, miközben ujjával a teáscsésze peremén körözött. Tudta, hogy abban, amit Savannah mond, van bizonyos logika, min-den szürrealizmusa ellenére, de elfogadni akkor sem könnyű. – Meg-rémiszt, ha belegondolok, ki is ő valójában, hogyan él. Meg kellene őt vetnem ezért, Savannah.
– De mégsem teszed.
– Nem – ismerte be a lány csendesen.
– Kedveled, igaz?
Gabrielle csak bólintott, nem volt hajlandó szavakba önteni érzé-seit.
– Bizalmas viszonyban álltok.
– Igen – sóhajtott Gabrielle, és megrázta a fejét. – Mégis, mekkora hülyeség! Fogalmam sincs, mi van benne, amiért ennyire akarom őt. Úgy értem, hazudott nekem és megtévesztett, de hányszor! Nem is tudom számon tartani, de még így is, ha csak rágondolok, elgyengül a térdem. Soha nem volt ennyire szükségen egyetlen férfira sem!
Savanna a csészéje mögül mosolygott rá. – Ők többek, mint egy-szerű férfiak: ők a harcosaink.
Gabrielle kortyolt egyet a teából, arra gondolt, hogy nem bölcs dolog egyáltalán valakijének is gondolnia Lucant, hacsak nem szán-dékozik szívét a férfi bakancs talpa alá vetni, és nézni, ahogy porrá zúzza.
– Ezek a férfiak szenvedélyesen tesznek mindent tette hozzá Savannah. – És semmi nem fogható a vérköteléki adok-kapokhoz, különösen, ha szeretkezésről van szó.
Gabrielle vállat vont. – A szex tényleg isteni, nem is próbálom ta-gadni. De semmiféle vérkötelék nem fűz Lucanhez.
Savannah ajkán elhalványodott a mosoly. – Nem harapott meg?
– Nem, atyaég, dehogyis – rázta a fejét Gabrielle, azon töprengve, jobban meg kellett volna-e hökkennie, mint amennyire meg volt. – Még csak nem is próbálta, ha jól tudom. Pont ma este esküdött meg, hogy nem is fogja.
– Ó – Savannah óvatosan letette a csészét.
– Miért? Gondolod, hogy mégis megpróbálja?
Gideon párja elgondolkodott egy percre, aztán lassan megrázta a fejét. – Lucan soha nem tett könnyelmű ígéreteket, és nem is fog ilyesmivel kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy komolyan gon-dolta, amit mondott.
Gabrielle megkönnyebbülten bólintott, de kíváncsi lett, miért hangzottak Savannah megnyugtató szavai inkább részvétnyilvánítás-nak.
– Gyere – hívta a lány, felállva az asztal mellől, és intett Gabrielle-nek, hogy kövesse. – Megmutatom a ház többi részét.
– Van már valami híred azokról a glifekről, amiket kiszúrtunk a nyu-gati parti alanyon? – kérdezte Lucan, bőrdzsekijét egy Gideon mel-letti székre hajítva.
Ketten maradtak a laborban, a többi harcos elment kikapcsolódni pár órára, míg Lucan ki nem adja a parancsot az éjszakai várostiszto-gatásra. Hálás volt a viszonylagos egyedüllétért. Feje lüktetni kezdett egy újabb hasogató fájdalomrohamtól.
– Egy helyben toporgok, bocs, hogy ezt kell mondanom. Nem do-bott ki semmit sem a bűnöző-, sem a népességnyilvántartó. A fiú lát-szólag nem szerepel semmilyen adatbázisban, de ez nem meglepő. Az azonosító óriási adatbázissal rendelkezik, de korántsem tökéletes, különösen, ha rólatok, első generációsokról van szó. Alig néhányan éltek ma már, és különböző okoknál fogva a legtöbben közületek so-ha nem jelentkeztek, hogy feldolgozzák és katalogizálják az adatai-kat. Téged is beleértve.
– Francba – sziszegte Lucan, orrnyergét szorongatva, de a fejét abroncsba szorító fájdalom nem akart megszűnni.
– Jól vagy, ember?
– Semmiség – nem nézett Gideonra, de érezte, hogy a vámpír ag-gódva figyeli. – Túl leszek rajta.
– Én, ö... Hallottam, mi történt köztetek Tegannel múlt éjjel. A fi-úk azt mondták, előtte jöttél vissza a vadászatból, kissé megtépázva. A tested még mindig az égési sérülésekből gyógyul, tudod. Kicsit lassítanod kénné, a gyógyuló...
– Azt mondtam, jól vagyok – kapta fel a vizet Lucan, szemei dü-hösen villogtak, ajkát vicsorogva felhúzta.
Az utcán megcsapolt áldozat és a vérrabszolga vére több mint ele-gendő volt a gyógyulásához. Az volt a helyzet, hogy fizikai kielégí-tettsége ellenére mégis többet akart.
Átkozottul sikamlós talajra tévedt, tudta jól. Egyetlen óvatlan lé-pés, és a vérszomj bekebelezi. Minden nappal egyre nehezebben tudta palástolni gyengeségét.
– Ajándékom van a számodra – váltott témát Lucan. Letette a két pendrive-ot Gideon elé az asztalra. – Töltsd be őket.
– Tényleg? Ajándék nekem? Drágám, nem kellett volna – tért vissza Gideon régi kedélyes önmagához.
Már be is dugta az egyiket a hozzá legközelebbi gép USB csatla-kozójába. Megnyílt egy mappa, benne fájlneveket tartalmazó hosszú lista. Gideon töprengő arckifejezéssel fordult Lucan felé. – Képfáj-lok. Rohadt sok.
Lucan bólintott. Idegesen járkálni kezdett, kimelegedett a szoba fényes lámpáitól. – Menj rajtuk végig egyesével, hasonlítsd őket ösz-sze az általunk ismert összes, vérszopók által birtokolt hellyel a vá-rosban, régivel, mostanival és lehetségessel.
Gideon találomra kinyitotta az egyiket, majd füttyentett. – Ez az a hely, amit múlt hónapban kifüstöltünk. – Kinyitott két másikat. – Ez pedig az a raktár, amit néhány hete figyelünk... Jézusom, ez itt nem az az épület, ami a Quincey menedékkel szemben áll?
– Van még több is.
– A kurva életbe. A legtöbb vámpírhelyeket ábrázol, vérszopókét és a fajét egyaránt. – Gideon végignézett még vagy egy tucatnyi fo-tót. – A lány készítette mindet?
– Ja – Lucan megtorpant, hogy a képernyőre nézzen. Néhány fajira mutatott, amiken e heti dátum szerepelt. – Nézzük ezt a csoportot.
Gideon pár gyors kattintással megjelenítette a képeket. – Ez vala-mi vicc, ugye? Az elmegyógyintézetnél is járt? Azon a helyen lehet, hogy több száz faszkalap tartózkodik.
Lucan gyomra összeszorult a gondolatra, rettegés keveredett a bensőjét emésztő fortyogó dühvel. Minden egyes porcikája vérre áhí-tozott. Mentálisan lecsillapította éhségét, de remegett a keze, homlo-ka gyöngyözött.
– Egy vérrabszolga rátalált, és kikergette az ingatlanról – válaszol-ta kiszáradt torokkal, és nem csak azért, mert teste teljes ostrom alá került. – Átkozottul szerencsés, hogy megúszta.
– Az biztos. Hogy talált arra a helyre? Ha már itt tartunk, hogy akadt a többire?
– Azt mondja, nem tudja, mi vonzza ezekben a helyszínekben. Egyedülálló ösztön. Ez is része annak a kiválasztott képességének, ami immúnissá teszi a vámpír agykontrollra, és képessé teszi arra, hogy lássa a mozgásunkat, bár más emberek nem látják.
– Hívd, aminek akarod, ezek a képességek számunkra átkozott hasznosak lehetnek.
– Felejtsd el. Nem vonjuk bele Gabrielle-t jobban, mint amennyire már így is benne van. Úgysem marad itt sokáig.
– Úgy gondolod, nem tudjuk megvédeni?
– Nem hagyom, hogy itt üljön a tűzvonalban, mikor háború készül a kapunkon túl. Milyen élet várna rá?
Gideon megvonta a vállát. – Úgy tűnik, Savannah és Eva számára működik a dolog.
– Igen, és Danikának az utóbbi időben kész fáklyásmenet. – Lucan megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy Gabrielle az erőszak közelében legyen. Amilyen gyorsan csak lehet, elmegy az egyik menedékbe. Valahová messze, egy távoli helyre, ahol a vérszopók sohasem talál-nak rá.
Ahol biztonságban lesz tőle is. Biztonságban a ragadozótól, aki vadul elő akart törni belőle, még most is. Ha a vérszomj véglegesen hatalmába keríti, és az utóbbi időben inkább az volt a kérdés, mikor, nem az, hogy egyáltalán legyőzi-e, olyan messze akarta magától tudni a lányt, amennyire lehetséges.
Gideon csendesen Lucanre nézett. – Kedveled őt. Lucan rámeredt, közben úgy érezte, mindjárt megüt valamit. Vagy elpusztítja. – Ne légy nevetséges.
– Miért? Gyönyörű, és nyilvánvalóan legalább annyira bátor, am-ennyire kreatív, úgyhogy nem nehéz észrevenni, miért találná valaki vonzónak. De... a fenébe is. Neked tényleg sokat számít, ugye? – Úgy nézett ki, a vámpír nem tudja, mikor kell abbahagyni. – Sosem gondoltam, megérem azt a napot, hogy hagysz egy nőt így a lelked-hez férkőzni...
– Úgy nézek ki, mint aki csatlakozni akar ehhez a szánalmas szívecskés-virágos klubhoz, amiben te és Rio már tagok vagytok? Vagy Conlan, akinek apátlan kölyke már útban is van? Higgy nekem, nincs szándékomban lekötni magam sem ehhez, sem bármely más nőhöz! – Dühödten szitkozódott. – Harcos vagyok. Első és egyetlen kötelességem mindig a faj szolgálata volt és az is marad. Soha nem volt hely más számára. Amint biztosítok neki helyet az egyik mene-dékben, Gabrielle Maxwell elmegy innen. El lesz felejtve. Pont.
Gideon sokáig hallgatott, nézte, ahogy járkál, dühöng, és rá oly-annyira nem jellemzően önkontroll nélkül ordibál.
Ezzel csak még inkább meglobogtatta Lucan szeme előtt a vörös posztót.
– Van még hozzáfűznivalód, vagy leszállhatunk erről a halott té-máról végre?
A vámpír bölcs, kék szeme őrjítő nyugalommal pihent rajta. – Az a nagy kérdés, kit akarsz meggyőzni. Engem vagy magadat?

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Gabrielle a labirintusszerű vámpírházban tett körsétája során látott magánlakosztályokat, összejövetelekre alkalmas helyiségeket, meg-lepő fegyver- és harcieszköz választékkal felszerelt edzőtermet, egy különterme egy kápolnaféleséget és számos, más célt szolgáló rejtett szobát, melyek mostanra már homályos össze-visszasággá keveredtek a fejében.
Találkozott Evával is, aki pontosan olyan volt, amilyennek Savannah leírta. Vidám, elbűvölő, és úgy nézett ki, mint egy szuper-modell. Rio kiválasztottja ragaszkodott hozzá, hogy Gabrielle mesél-jen magáról fenti életéről. Eva Spanyolországból származott, és arról beszélt, hogy egy szép napon visszaköltöznek odri Rióval, és idővel gyerekeket is nevelnek. Kellemes bemutatkozás volt, csupán Rio ér-kezése zavarta meg. Onnantól, hogy felbukkant, Eva számára más nem létezett, így Savannah a ház további részei felé irányította to-vább Gabrielle-t.
Lenyűgözte, milyen hatalmas, mégis mennyire hatékonyan ki van használva a vámpírok főhadiszállása. A lány minden elképzelése ar-ról, hogy a vámpírok üreges, dohos, régi kriptákban tengetik az éle-tüket, szerre foszlott, mire befejezték a kószálást.
Ezek a harcosok és párjaik a legújabb technikai vívmányokkal fel-szerelt életet élték, minden luxussal körülvéve, amiről csak álmodni lehetett, bár semmi nem érhetett annak a szobának a nyomába, ami-ben most álltak Savannah-val. Két falának minden négyzetcentimé-terét beborították a könyvek, a fényes, sötét fapolcok több ezer kö-tetnek adtak helyet. Legtöbbjük kétségkívül ritkaságnak számított, elég volt ránézni a nehéz bőrkötésekre és a könyvtárszoba lágy fé-nyében csillogó aranyozott gerincekre.
– Hű – akadt el Gabrielle lélegzete, amikor a szoba közepére sétált, és körbefordult, hogy megcsodálja a lenyűgöző könyvgyűjteményt.
– Tetszik? – kérdezte az ajtóból Savannah.
Gabrielle csak bólintani tudott, annyira magával ragadta a látvány. Mikor megfordult, pillantása egy csodálatos faliszőnyegre esett, amely a hátsó falat takarta. Fekete-ezüst páncélinget viselő, óriás termetű lovagot ábrázolt az éjszakában, ágaskodó, sötét lova nyergé-ben ülve. A lovag feje fedetlen, hosszú ébenfekete haja szállt a szél-ben, akár a dárdája hegyén, és a háttérben magasodó hegytetőn lán-goló kastély mellvédjére tűzött, csapkodó háromszögletű zászlók.
A kézimunka oly bonyolult és precíz volt, hogy Gabrielle tisztán, élesen látta a férfi áthatoló, halványszürke szemét, vékony, szögletes arccsontját. Cinikus, majdhogynem gőgös szája ismerősen görbült.
– Istenem – mormolta –, csak nem...
Savannah vállrándítással és lágy kacagással válaszolt. Szeretnél itt maradni kicsit? Meg kellene látogatnom Danikát, de ez nem jelenti azt, hogy neked is el kell jönnöd, ha inkább...
– Persze. Igen. Nagyon szeretnék itt időzni kicsit, ha lehet. Maradj csak, amíg jólesik, kérlek, ne aggódj értem.
– Nemsokára visszajövök, és kapsz egy vendégszobái – mosoly-gott Savannah.
– Köszi – válaszolt Gabrielle, egyáltalán nem sietett, hogy elhagyja gyönyörű menedékét.
Mikor a másik lány elment, Gabrielle azt sem tudta, mit vegyen először szemügyre: az irodalmi kincsesbányát vagy a középkori mű-vet, főszerepben Lucan Thorne-nal, úgy a tizennegyedik század tájé-káról.
Mindkettőt, döntötte el, és leemelt a polcról egy pompás és felte-hetően első kiadású, francia verseskötetet, majd a faliszőnyeg előtt álló kényelmes, bőr olvasószékhez sétált. A könyvet letette a szék melletti finom antik asztalra, aztán egy percig csak bámulta Lucan képmását, amelyet a szakértő kezek oly gondosan szőttek selyemfo-nalból. Kinyújtotta a karját, de nem merte megérinteni a múzeumi darabot.
Istenem, gondolta félelemmel vegyes tisztelettel, ahogy eme fur-csa, másik világ hihetetlen valósága szíven ütötte.
Mindvégig jelen voltak az emberek életében. Hihetetlen.
Milyen szűknek tűnt saját világa az új tudás fényében. Lucan és fajtájának hosszú történelme pár röpke óra alatt fenekestől felforgatta az életét, amit eddig is mert.
Hirtelen légmozgás támadt körülötte, Gabrielle összerezzent. Megpördült, riadtan vette észre az igazi, hús-vér Lucant a küszöbön, izmos vállával az ajtófélfának támaszkodva. Haja rövidebb volt, mint a lovagé, szeme talán űzöttebb, nem oly kegyetlenül mohó, amilyen-nek a művész tűje mutatta.
Sokkal jóképűbb volt élőben, nyugodt állapotában is erőt sugár-zott. Még akkor is, mikor néma csendben, homlokráncolva figyelte őt, mint most.
Gabrielle szíve várakozással s aggodalommal telve nekilódult, ahogy a férfi besétált a szobába. Ránézett, és most már valóban annak látta, ami: kortalan erő, vad szépség, kifürkészhetetlen, mélységes hatalom.
Sötét talány, csábító és veszélyes.
– Mit csinálsz te itt? – vád csendült a férfi hangjában.
– Semmit – felelte a lány gyorsan. – Na jó, őszintén szólva, nem tudtam megállni, hogy ne gyönyörködjek itt egy kicsit. Savannah körbevezetett a házban.
Lucan morrant egyet, továbbra is szemöldökét ráncolta, míg orr-nyergét nyomogatta.
– Teáztunk, beszélgettünk – tette hozzá Gabrielle. – Eva is csatla-kozott hozzánk. Mindketten nagyon kedvesek. Ez a hely pedig egye-nesen lenyűgöző. Mióta éltek itt a harcosokkal?
Látta, hogy a férfit nem köti le a beszélgetés, bár a vállát megvon-va válaszolt a kérdésre. – Gideon és én alapítottuk a helyet 1898-ban, a környéken megjelent vérszopók elleni vadászataink főhadiszállása-ként. Aztán összetoboroztuk a legjobb harcosokból álló csapatot, hogy az oldalunkon harcoljanak. Dante és Conlan jött először. Niko-lai és Rio később csatlakozott. Tegan is.
Az utolsó név teljesen ismeretlen volt Gabrielle számára. – Tegan? Savannah nem említette. Akkor sem volt ott, mikor bemutattál a töb-bieknek.
– Nem, tényleg nem.
Mikor a férfi nem folytatta, győzött a lány kíváncsisága. – Őt is elvesztettétek, mint Conlant?
– Nem. Nem olyan értelemben – Lucan hangja csöppet sem volt barátságos, mikor csapatuk utolsó tagjáról beszélt, mintha a téma fájó seb lenne számára, amit jobb nem bolygatni.
Még mindig a lányt fürkészte, olyan közel állt hozzá, hogy Gabrielle látta süllyedő-emelkedő mellkasát a levegővételek közben, kemény izomkötegeit, ahogy kirajzolódtak testhezálló fekete inge alatt, érezte teste melegét, ahogy hullámokban eléri őt.
Mögötte a falról hasonmása nézett farkasszemet szemlélővel, arca heves indulatot tükrözött, a fiatal lovag bőszen el volt szánva, hogy meghódít mindent, bármi kerüljön is az útjába. Gabrielle sötétebb el-szántságot látott a mostani Lucanben, ahogy az lassan, tetőtől talpig végigmérte őt.
– Ez a szőttes lenyűgöző.
– Nagyon régi – Lucan nem vette le a szemét a lányról, úgy köze-ledett. – Gondolom, mostanra már tudod.
– Gyönyörű. Olyan szenvedélyes vagy rajta, mintha készen állnál leigázni az egész világot.
– Így volt – a képre pillantott, gúnyos hangon folytatta. – Néhány hónappal a szüleim halála után készíttettem. Az a háttérben lángoló kastély az apámé volt. Porrá égettem, miután őt lefejeztem, amiért megölte anyámat, mikor a vérszomj hatalmába kerítette.
Gabrielle-nek elakadt a lélegzete, nem számított ilyesmire. – Iste-nem, Lucan...
– Anyámra saját alvadt vérében fekve találtam rá, feltépett torok-kal. Apám nem is próbált meg küzdeni ellenem. Tudta, mit tett. Sze-rette anyámat, amennyire fajtánkbéli csak szeretni tud, de a szomja erősebb volt. Nem tagadhatta meg a természetét. – Lucan vállal vont. – Szívességet tettem neki azzal, hogy megrövidítettem a létezését.
Gabrielle nézte a férfi hűvös arckifejezését, és legalább annyira megdöbbentette, amit hallott, mint szenvtelen hangja, amin mindezt közölte. Bármiféle romantikus vonatkozás, amit beleképzelt a fali-szőnyegbe még egy perccel ezelőtt, elhalványult a tragédia súlya alatt, amit valójában ábrázolt.
– Miért akartad, hogy ilyen gyönyörűséges műalkotás emlékeztes-sen egy ennyire borzalmas eseményre?
– Borzalmas? – Lucan megrázta a fejét. – Azon az éjszakán kez-dődött el az igazi életem. Soha nem volt semmi célkitűzésem, amíg bokáig nem gázoltam a családom vérében. Akkor értettem meg, mit kell tennem magamért és a fajtámért. Akkor éjjel háborút hirdettem minden Ős ellen apám fajtájából, és a faj azon tagjai ellen, akik vér-szopóként őket szolgálják.
– Hosszú ideje tart a küzdelem.
– Sokkal hamarabb kellett volna elkezdenem – nézett hidegen Gabrielle-re, közben vérfagyasztó mosolyt küldött felé. – Soha nem adom fel. Ezért élek: hogy halált hozzak.
– Egy napon győzni fogsz, Lucan. Akkor vége szakadhat az erő-szaknak.
– Azt te csak hiszed – gúnyolta a férfi. – Miért vagy ebben olyan biztos? Rövid huszonnyolc éved élettapasztalata mondatja ezt veled?
– Először is reménykedem benne. Hiszek benne. Mindig bíznunk kell abban, hogy a jó végül győzedelmeskedik. Nem? Nem ezért te-szitek a társaiddal, amit lesztek? Mert reménykedtek, hogy jobbá te-hetitek a világot.
A férfi felnevetett. A lányt nézte, és nevetett. – Azért ölök vérszo-pókat, mert élvezem. Átkozottul jó vagyok benne. A többiek nevében nem beszélhetek.
– Mi történt veled, Lucan? Olyan, mintha... – kiborultál volna? Kötözködni akarnál? Megbolondultál volna? – Teljesen máshogy vi-selkedsz itt, mint otthon velem.
A férfi gyilkos tekintetet vetett rá. – Ha esetleg nem vetted volna észre, szivi, az én területemen vagyunk. A dolgok tényleg megváltoz-tak.
A lány visszahőkölt a kegyetlen megnyilvánulástól, de leginkább a férfi szemében szikrázó harag tántorította vissza. Elvakította, mintha ragyogó gyémánt volna. A férfi kipirult, bőre megfeszült határozott arccsontján. És akkor a lány meglátta a férfi homlokát bevonó vékony izzadságréteget.
Színtiszta, izzó dühe hullámokban ért a lányhoz. Mintha puszta kézzel szét akarna tépni valamit.
Sajnos úgy alakult, hogy az egyetlen útjába eső széttéphető dolog Gabrielle volt.
A férfi némán elsétált mellette az egyik, magas könyvespolc mel-letti csukott ajtóhoz. Az anélkül kinyílt, hogy hozzáért volna. Mögöt-te sötét volt, a lány azt hitte, valami szekrény. A férfi belépett, a lány pedig hallotta bakancsának távolodó koppanásait a vélhetően titkos folyosó keményfa padlóján.
Gabrielle továbbra is olyan dermedten állt ott, mintha épp meg-úszta volna a pusztító orkánt. Kiengedte eddig visszafojtott lélegze-tét. Talán hagynia kéne elmenni. Szerencséje van, hogy már nem áll az útjában. A férfi határozottan nem akarja az ő társaságát, és ha így viselkedik, az érzés kölcsönös.
Valami azonban történt vele, valami, ami igazán rossz, neki pedig tudnia kell, mi az.
Legyőzve félelmét követte a férfit a sötét folyosóra.
– Lucan? – semmiféle világítás nem volt az ajtó túlfelén. Csak a feketeség, és a férfi egyenletes bakancskopogása. – Atyaég, de sötét van itt. Lucan, várj egy kicsit! Mondj valamit!
A férfi nem változtatott tempóján. Nagyon úgy tűnt, hogy le akar-ja rázni. Nem akar a közelében lenni.
Gabrielle olyan gyorsan követte, amennyire csak tudta, kinyújtott kezekkel tapogatózott előre a kanyargós folyosón.
– Hová mész? – Ki.
– Miért?
– Már mondtam neked. – Zár kattant a hangja irányából. – Dol-gom van. Rohadtul elhanyagoltam mostanában.
Miatta.
A férfi nem mondta ki hangosan, de egyértelművé tette.
– El kell mennem – lökte oda. – Ideje új skalpokkal gyarapítani a gyűjteményt.
– Mindjárt vége az éjszakának. Lehet, hogy pihenned kellene in-kább. Nem vagy valami jó bőrben, Lucan.
– Harcolnom kell.
Gabrielle hallotta, hogy a lépések megállnak, aztán szövet suho-gott lágyan valahol előtte, mintha Lucan megérkezett volna oda, ahová indult, és most kibújna a ruháiból. Gabrielle továbbindult a hang felé, tapogatózva a vaksötétben. Próbálta kiismerni a környeze-tét.
Egy szobában voltak; jobb kezénél fal. Ezt használta mankónak, óvatos léptekkel indult el mellette.
– A másik szobában láttam, hogy kipirultál. És a hangod is... fur-csa.
– Táplálkoznom kell – jött a válasz mély, halálos hangon, fenye-getőn.
Vajon észrevette, hogy a lány visszahőkölt a szavak hallatán? Bi-zonyára, mert halkan, undokul felnevetett, mintha mulattatná a lány gyötrelme.
– De hát már táplálkoztál – emlékeztette Gabrielle. Múlt éjjel. Nem volt elég a vérrabszolga vére? Azt hittem, azt mondtad, elég pár naponta táplálkoznotok.
– Máris szakértő vagy a témában, ugye? Lenyűgöző. Bakancstalp koppant keményen a padlón, először az egyik, majd a másik.
– Kapcsolhatnánk valami világítást? Nem látlak...
– Semmi világítás – vakkantotta oda neki a férfi. – Én tökéletesen jól látlak. Érzem a félelmedet.
A lány félt, de nem magát féltette, hanem Lucant. Fél lábbal már a pokolban volt. Nyers düh áradt belőle. Áthatolt a sötétségen, mellbevágta Gabrielle-t.
– Valami rosszat tettem, Lucan? Nem kellene itt lennem a házban? Mert ha megváltozott a véleményed, meg kell mondanom, szerintem sem volt túl jó ötlet idejönnöm.
– Per pillanat nem tudsz hová menni.
– Haza akarok menni a lakásomba.
Halálos forróság kúszott fel a lány karján, mintha a férfi pillantása égetné. – Épp csak megérkeztél. Oda pedig nem mehetsz vissza. Ad-dig maradsz, míg másképp nem döntök.
– Nagyon úgy hangzik, mint egy parancs. – Az is.
Rendben, most már nem csak a férfiban forrt a harag.
– A mobiltelefonomat akarom, Lucan. Fel kell hívnom a barátai-mat, hogy jól vannak-e. Aztán hívok egy taxit, hazamegyek, és meg-próbálom rendbe tenni a zűrzavaros életem.
– Szó sem lehet róla – a lány fegyverek fémes csengését hallotta, majd fióknyikorgást. – Most az én világomban jársz, Gabrielle. Itt én vagyok a törvény. Te pedig addig állsz a védelmem alatt, amíg szük-ségesnek ítélem.
A lány visszaszívta a nyelve hegyére toluló káromkodást. Épphogy csak. – Nézd, a jóakaratú hűbérúr mentalitás lehet, hogy bejött a régi szép napokban, de velem ne is próbálkozz.
A válaszul érkező dühödt morgástól Gabrielle hátán felállt a szőr. – Nélkülem ezt az éjszakát sem éled túl odakinn, felfogod végre? Ha én nem lettem volna, még az első istenverte életévedet sem éled túl!
A koromsötétben állva Gabrielle elcsendesedett. – Mit mondtál?
A csend válaszolt csupán.
– Mit értesz azon, hogy nem éltem volna túl...? Lucan összeszorí-tott szájjal istenkedett. – Ott voltam, Gabrielle. Huszonhét évvel ez-előtt, amikor a védtelen fiatal anyát megtámadta egy vérszopó a bos-toni buszállomáson, én voltam ott.
– Az anyám – mormolta a lány dörömbölő szívvel. A falhoz hát-rált, meg kellett támaszkodnia.
– Mire odaértem, már megharapta. Épp a vérét szívta, mikor meg-éreztem a vérszagot, és rájuk találtam a terminálnál. Meg akarta ölni. Téged is megölt volna.
Gabrielle nem tudta elhinni, amit hallott. – Te mentettél meg min-ket?
– Esélyt adtam anyádnak a menekülésre. A harapás azonban túl jól sikerült. Őt már semmi nem menthette meg. De ő téged akart menteni. Elrohant, a karjában veled.
– Nem. Nem törődött velem. Elhagyott. Bedobott egy szemetes konténerbe – suttogta Gabrielle, torka lángolt, mikor kiejtette a sza-vakat, újra átélve az elhagyatottság fájdalmát.
– A harapástól sokkot kaphatott. Valószínűleg megzavarodott, azt hitte, valami biztonságos helyre tesz. Hogy elrejtsen a veszély elől.
Istenem, mennyit gondolt a fiatal nőre, aki életet adott neki! Hány forgatókönyvet agyalt ki, hogy legalább magának képes legyen megmagyarázni, mi történhetett aznap éjjel, ott az utcán, ahol cse-csemőként megtalálták. Erre viszont soha nem gondolt volna.
– Mi volt a neve?
– Nem tudom. Nem érdekelt. Ő is csak a vérszopók egyik áldozata volt. Eszembe se jutott a dolog mindaddig, amíg ma este a lakásod-ban meg nem említetted.
– És én? – kérdezte a lány, próbálva helyükre illeszteni a részeket. – Mikor először jöttél hozzám a gyilkosság után, amit láttam, tudtad, hogy én vagyok az a kisbaba, akit megmérettél?
A férfi szárazon felnevetett. – Fogalmam sem volt róla. Azért mentem hozzád, mert megéreztem a jázminillatodat ott kinn a klub előtt, és megkívántalak. Tudni akartam, a véred is olyan édes-e, mint a többi részed.
A szavak hallatán Gabrielle-nek eszébe jutott mindaz a gyönyör, amelyben Lucan teste részesítette. Felötlött benne, milyen érzés lett volna, ha a nyakát is szívja, miközben benne mozog. Legnagyobb döbbenetére sokkal többet érzett, mint puszta kíváncsiságot. – De nem tetted meg. Nem...
– Nem is fogom – zárta le a kérdést Lucan. Újabb szitkozódás jött felőle a sötétben, ezúttal fájdalmas sziszegés kíséretében. – Soha nem értem volna hozzád, ha tudom...
– Ha mit tudsz?
– Semmit, felejtsd el. Csak... Jézusom, túlságosan fáj a fejem a beszédhez. Menj el. Hagyj egyedül.
Gabrielle nem moccant. Hallotta, hogy a férfi megmozdul. Merev, csoszogó léptek. Zörgés, állati morgások.
– Lucan, minden rendben?
– Jól vagyok – vicsorogta, és ez mindennek hangzott, csak jónak nem. – Kellene... ó, a fenébe is. – Most nehezebben vette a levegőt, majdnem lihegve. – Menj innen, Gabrielle. Muszáj... egyedül lennem.
Tompa puffanással valami súlyos zuhant végig a szőnyegen. Lucan levegőért kapkodott.
– Nem hiszem, hogy egyedül kéne most maradnod. Szerintem se-gítségre van szükséged. Képtelen vagyok továbbra is a sötétben be-szélni hozzád. – Kezét végighúzta a falon, villanykapcsoló után ku-tatva. – Nem látok...
Ujjai elérték a kapcsolót, felkattintotta. Úristen.
Lucan kétrét görnyedve feküdt a padlón egy hatalmas ágy mellett. Ingét és bakancsát már levette, ő pedig őrült fájdalmak közepette vo-naglott. Meztelen hátán és (estén lilás színben játszottak a jelek. A bonyolult kacskaringók és körívek színe mély lilából vörösre és feke-tére változott egy újabb görcsös roham alatt, míg ő hasára szorított kézzel fetrengett.
Gabrielle odarohant, és letérdelt mellé. A férfi vadul összerándult, teste feszes labdává változott.
– Lucan, mi folyik itt?
– Tűnj el! – vicsorgott rá a férfi, mikor a lány megpróbálta meg-érinteni, és úgy mart felé, mint a sebzett állat. – Menj! Nem a te... dolgod.
– Már hogyne lenne!
– Menj... ááá! – újra megvonaglott, fájdalmasabban, mint az előbb. – Menj a közelemből!
A férfi iszonyatos kínja láttán pánik kezdte hatalmába keríteni a lányt. – Mi történik veled? Mondd, mit tegyek!
Lucan hirtelen a hátára fordult, mintha láthatatlan kéz lökte volna meg. Nyakán az inak pattanásig feszültek. Karján kidudorodtak a vé-nák és artériák. Ajkai fájdalmas grimaszba húzódtak, láthatóvá téve éles fehér agyarait. – Gabrielle, tűnj a fenébe innen!
A lány hátralépett, hogy teret adjon neki, de esze ágában sem volt magára hagyni őt ebben az állapotban. – Hívjak valakit? Szólok Gideonnak...
– Ne! Nem... mondhatod el... senkinek – mikor a lányra emelte a szemét, látta, hogy pupillája csupán vékony fekete csík borostyánsárga íriszében. Vadállati látványától a lány szíve a torká-ban dobogott. Pulzusa kalapácsként dobolt. Lucan megborzongott, erővel behunyta a szemét. – Elmúlik... Mindig elmúlik... előbb-utóbb.
Mintha bizonyítani akarná a kijelentést, egy hosszú pillanat múlva kezdett is felkászálódni. Nehézkesen ment, esetlenül, de a morgás, amit Gabrielle irányába megeresztett, mikor a segítségére akart sietni, meggyőzte a lányt, hogy jobb lesz, ha hagyja egyedül meg birkózni a feladattal. Hatalmas akaraterővel talpra állt, majd ernyedten, hassal az ágy szélére hanyatlott. Még mindig levegő után kapkodott, merev, görcsös testtel.
– Tehetek érted valamit?
– Menj – zihálta elkínzottan. – Maradj... távol tőlem.
A lány nem moccant. Gyengéden megérintette a férfi vállát. – Tűzforró vagy. Elemészt a láz.
Lucan nem válaszolt. Gabrielle nem tudta, képes-e egyáltalán be-szélni, mikor az összes energiáját az emészti fel, hogy észhez térjen, és lerázza magáról a görcsöt, bármi legyen is az, ami szorosan a markában tartja. Azt mondta, táplálkoznia kell, de ez a valami sokkal mélyebbről támadt, mint az éhség. Olyan gyötrelem volt ez, amellyel még soha nem találkozott.
Egyszerre megfagyott a vér az ereiben, mert eszébe jutott, miről beszélt Lucan.
Vérszomj.
Ez volt a függőség, amely a vérszopók legfőbb ismertetőjele. Csupán ez különbözteti meg a faj tagjait vad testvéreiktől. Látva a férfit mostani állapotában, nem kételkedett benne, mennyire nehéz lehet kielégíteni azt az éhséget, amely el is pusztíthat.
Ha pedig a vérszomj egyszer torkon ragadott, menynyi időbe ke-rül, míg végleg a magáévá tesz?
– Minden rendben lesz – simogatta meg gyengéden Lucan haját. – Most pihenj. Engedd, hogy gondodat viseljem, Lucan.

HUSZONHARMADIK FEJEZET
Hűs árnyékban feküdt, lágy szellő simogatta a haját. Nem akart fel-ébredni a mély, álomtalan alvásból. Igen ritkán fordult elő, hogy ilyen békességre lelt. Soha nem is volt még ennyire jó. El akart fészkelődni benne, és száz évig aludni.
A jázminillat azonban, amely megcsapta az orrát, felizgatta. Tüde-jébe szívta az édes illatot, kiszáradt torkában ízlelgette. Érezte az ízét. Nehézkesen nyitotta ki a szemét, gyönyörű barna szempár nézett rá vissza.
– Jobban érzed magad?
Jobban volt, kétségtelenül. A kínzó fejfájás megszűnt. Nem érezte úgy többé, mintha elevenen megnyúzták volna. Elviselhetetlen gyöt-relmeket okozó gyomorfájása kissé szelídült, pokolian kínozta to-vábbra is, de nem annyira, hogy ne tudta volna elviselni.
Próbálta elmondani a lánynak, hogy jobban érzi magát, de képte-len volt beszélni. Megköszörülte a torkát, és kipréselte magából a szavakat. – Jól vagyok.
Gabrielle ott ült mellette az ágyon, Lucan feje az ölében pihent. Hűvös, nedves ruhával törölgette gyengéden a férfi homlokát és ar-cát. Másik kezével a haját simogatta lágy, finom ujjaival.
Jólesett. Hihetetlenül jól.
– Elég rossz bőrben voltál. Aggódtam érted. Lucan felnyögött az emlékek hatására. A vérszomj olyan erővel támadt rá, hogy ledöntöt-te a lábáról. Vinnyogó, erőtlen fájdalomkupaccá alacsonyította. A lány pedig végignézte az egészet. Úristen, be akart kúszni valami sö-tét lyukba, és ott meghalni szégyenében, amiért valaki látta ebben a nyomorúságos állapotban. Főként, hogy Gabrielle volt ez a valaki.
Saját gyengesége miatt érzett megaláztatása iszonyú erővel vágta a földhöz, de a hirtelen rátörő rettegéstől teljesen magához tért egy szempillantás alatt. – Krisztusom. Gabrielle, ugye... nem bántottalak?
– Nem – érintette meg a lány az állát, szemében, lágy cirógatásá-ban nyoma sem volt félelemnek. – Jól vagyok. Nem tettél velem semmit, Lucan.
Hála istennek.
– Az én ingein van rajtad – csak most vette észre, hogy a lány nem saját farmerét és pulcsiját viseli, karcsú testét az ő hatalmas fekete inge takarja. A férfin csupán egy nadrág volt.
– Ja, igen – babrált a lány egy kilógó cérnaszállal. – Akkor vettem fel, amikor Dante keresett. Azt mondtam neki, hogy alszol – kissé elpirult. – Úgy gondoltam, kevesebbet kérdezősködik, ha így nyitok ajtót.
Lucan a homlokát ráncolta. – Hazudtál értem.
– Úgy tűnt, különösen fontos neked, hogy senki ne lásson... abban az állapotban.
A férfi ránézett, és elöntötte iránta a csodálat, amiért ott ült, és megbízott benne. Bárki más, aki ennyire kiszolgáltatottan látta volna, titániumtőrt döfött volna a szívébe, és helyesen cselekedett volna. De a lány nem ijedt meg. Ez volt eddig a legkeményebb rohama, Gabrielle pedig mindvégig mellette volt. Vigyázott rá.
Védelmezte.
Mellkasa összeszorult az újkeletű tisztelettől. A legmélyebbről fa-kadó hálától.
Soha nem ismerte azt az érzést, hogy milyen lehet tökéletesen megbízni valakiben. Tudta, hogy minden testvére kiállna mellette a harcban, ahogy ő is mellettük, de ez más volt. Valaki csakis őt féltet-te. Megvédte a legsebezhetőbb pillanataiban.
Még akkor is, mikor köpködött és vicsorgott rá, hogy eltávolítsa. Mikor feltárta előtte valódi szörnyeteg énjét.
A lány akkor is vele maradt, mindennek ellenére.
Nem talált szavakat, amikkel képes lett volna megköszönni ilyen mélységes nagylelkűséget. Helyette inkább odahajolt a lányhoz, és olyan lágyan, amennyire csak tudta, megcsókolta, azzal a tisztelettel, amelyet soha nem lett volna képes szavakba önteni.
– Ideje felöltöznöm – felnyögött a gondolatra, hogy itt kell hagy-nia a lányt. – Tényleg jobban vagyok. Mennem kell.
– Hová?
– Fel, hogy végezzek néhány vérszopóval. Nem hagyhatom, hogy a többiek melózzanak helyettem.
Gabrielle odahajolt hozzá az ágyban, kezét a férfi karjára tette. – Lucan, reggel tíz óra van. Odafent fényesen süt a nap.
Odakapta a fejét az ágy melletti órához. – Francba. Végigaludtam az éjszakát? Dante sokáig fog cseszegetni ezért.
Gabrielle ajkai érzéki mosolyra húzódtak. – Inkább azt fogja hinni, te csináltad velem ugyanezt egész éjjel. Emlékszel?
Olyan pillanatok alatt támadt merevedése, ahogy kanócba belekap a láng. Hogyaza.
Már a gondolatára is...
A lány maga alá húzott lábakkal ült, a fekete ing felcsúszott a combján, látni engedtetve apró fehér bugyiját barackszín bőre fölött. Haja pompás hullámokban keretezte arcát és vállát, a férfi pedig mást sem akart, mint beletemetni a kezét, miközben testébe hatol.
– Gyűlölöm, hogy hazudnod kellett értem – dörmögte. Tenyerét a lány selymes combjára simította. – Tisztességes asszonnyá kell te-gyelek.
Gabrielle lefogta a kezét. – Képes vagy rá?
A férfi sötéten felnevetett. – Az nem kifejezés.
Bár a lány szemében forró érdeklődés támadt, bizonytalanul nézett rá. – Sok mindenen mentél most keresztül. Talán beszélnünk kéne róla, mi történt. Jobb lenne, ha pihennél még kicsit.
Semmire nem vágyott kevésbé, mint hogy a problémáiról beszél-jen, különösen, mikor Gabrielle csábította a saját ágyában. Teste ma-gához tért a megpróbáltatásokból, szerszáma könnyedén életre kelt. Mint mindig, ha a lány közelébe került. Ha csak rágondolt.
– Te mondd meg, szükségem van-e még pihenésre. Megfogta a lány kezét, és erekciójához vezette, amely keményen nadrágja cip-zárjának feszült. A lány dörzsölni kezdte fájdalmasan lüktető makk-ját, majd egész hosszában megsimogatta. A férfi behunyta a szemét, átadta magát Gabrielle érintésének és izgalma parfümillatának, mi-közben a férfi karjába fészkelte magát.
Lucan hosszan, mélyen megcsókolta, ajkaik összeforrtak. A férfi keze becsúszott az ing alá, ujjai felvándoroltak a lány bársonyos há-tán, majd előresiklottak melle finom domborulataira. Mellbimbói he-gyesen meredeztek érintése alatt, az apró bimbók nyalogatásért ri-mánkodtak.
Gabrielle háta ívbe feszült, a lány felnyögött. Ujjai a férfi dereká-nál matattak a nadrág gombján. Aztán lehúzták a cipzárját, becsusz-szantak, és a lány végre forró tenyerében tartotta férfiasságát.
– Veszélyes vagy – suttogta Lucan Gabrielle szájába. – Tetszik, hogy itt látlak, saját felségterületemen. Nem hittem, hogy így fogom érezni. Isten a megmondhatója, nem is kellene így éreznem.
Megfogta az ing alját, áthúzta a lány fején, és félrelökte, hogy el-ismeréssel csodálhassa a lányt meztelenségében. Kézfejével félresö-pörte a haját, lágyan megsimogatta a nyakát.
– Tényleg én vagyok az első nő, akit idehoztál?
– Ki mondta ezt? Savannah? – mosolygott kényszeredetten Lucan, a lány puha bőrét cirógatva.
– Igaz ez?
A férfi előrehajolt, és szájába vette egyik rózsás mellbimbót. Saját teste súlyával maga alá döntötte a lányt, közben gyorsan lerúgta a nadrágját. Agyarai nyúlásnak indultak, vágya irányíthatatlanná vált, és forró hullámokban tört elő.
– Te vagy az egyetlen – válaszolta őszintén, cserébe a lány odaadó bizalmáért.
És Gabrielle lesz az utolsó is.
Senki mást nem tudott elképzelni az ágyában. Senki mást nem en-ged a szívébe többé. Szembe kellett néznie a tényekkel, és meg is tet-te. Minden óvatossága, ön uralma és önként vállalt magánya ellenére érzelmi védekezőrendszere csődöt mondott, és Gabrielle beragyogta a lelkében tátongó sötétséget, ahogyan erre soha senki más nem lesz képes.
– Istenem, olyan puha vagy – cirógatta, ujjait végigsimította a lány oldalán, hasán, csípője finom vonalán. Szájon csókolta. – Olyan édes.
Keze lejjebb vándorolt, a combjai közé, és gyengéden széttárta őket, hogy folytathassa a felfedezést.
– Olyan nedves – mormolta, nyelvével benyomulva a lány ajkai közé, miközben ujja beférkőzött a bugyijába, puha, nedves, hívogató nyílásába.
Ujjával behatolt, először csak tapogatózón, aztán mélyebben. A lány belekapaszkodott, teste még inkább ívbe feszült, amikor két má-sik ujj is belenyomult, és bársonyos hüvelyét cirógatta, amely szoro-san körülölelte őket. A férfi abbahagyta a csókot, és lehúzta a parányi csipkebugyit, amely a lánytól még elválasztotta. Lecsúszott a lábai közé, széttárta őket, és elmerült bennük.
– Olyan gyönyörű – suttogta megigézve a lány tökéletességétől. Hozzásimította arcát, ujjaival szétnyitotta, és nyalogatni kezdte a csiklóját és nedves nyílását. Gyors orgazmushoz juttatta a lányt, él-vezte remegését, ahogy ujjaival a vállába kapaszkodva, hangos kiál-tással elélvezett.
– Úristen, asszony, tönkreteszel. Soha nem tudok betelni veled.
Annyira lázba hozta, hogy a lányban lehet, hogy meg sem hallotta, a lány lélegzete elakad, mikor felcsúszott hozzá, és felé ereszkedett. Észrevette, hogy Gabrielle hirtelen elcsendesedik, de aztán a hangjá-tól megfagyott benne a vér.
– Lucan... a szemed...
Ösztönösen elfordult. Túl késő volt. Tudta, hogy a lány meglátta éhes tekintetét, átváltozott szemét, ugyanazt a halálos szempárt, amit múlt éjjel látott. Bár inkább csupán az emberi szem számára lehetett nehéz különbséget tenni tegnapi, vérszomjtól lázas és mostani, forró vágytól égő tekintete között.
– Kérlek – szólt gyengéden –, hadd lássalak...
A férfi kényszeredetten visszafordult felé, öklére támaszkodott, hogy ne nehezedjen rá teljes súlyával. Látta a riadalmat a szemében, de a lány mégsem húzódott el. Alaposan megfigyelte, tanulmányozta Lucant.
– Nem foglak bántani – mondta neki a férfi reszelős, mély hangon. Hagyta, hogy a lány meglássa agyarait is, miközben beszélt, képtelen volt testének változásait tovább eltitkolni előle. – Ez a vágytól van, Gabrielle. Te hozod ki belőlem. Ha csak rád gondolok... – halkan káromkodott. – Nem akarlak megrémíteni, de nem tudom befolyá-solni. Nem, amikor ennyire átkozottul akarlak.
– És a többi alkalom, amikor együtt voltunk? – ráncolta a szemöl-dökét Gabrielle. – Mindig eltitkoltad előlem? Eltakartad az arcod, el-fordítottad a szemed, amikor szeretkeztünk?
– Nem akartam, hogy megijedj. Nem akartam, hogy lásd, mi va-gyok. – Gúnyosan folytatta. – De már úgyis tudod.
Gabrielle lassan megrázta a fejét, megfogta Lucan arcát. Mélyen a szemébe nézett, minden vonását magába itta. Szeme nedvesen csillo-gott, hihetetlenül fényesen ragyogott. Túlcsorduló érzelmekkel foly-tatta. Nekem gyönyörű vagy, Lucan. Mindig, mindenhogy látni akar-lak. Soha nem kell eltitkolnod előlem semmit,
Őszintesége megindította a férfit. Pillantása nem eresztette Lucan vad tekintetét, közben simogatta az arcát, ujjai a férfi szétnyílt ajkai-val játszadoztak. Lucan agyarai fájón lüktettek, és még hosszabbra nyúltak, ahogy a lány finom keze az arcát simogatta.
Mintha bizonyítani akarna a férfinak – vagy magának –, egyik uj-ját becsúsztatta a férfi szájába. Lucan torkából mély, nyers morgás tört elő. Nyelve éhesen tapadt a lány ujjára, fogai gyengéden horzsol-ták bőrét, mikor ajkait bezárta, és mélyebbre szívta őt a szájában.
Látta, hogy a lány nagyot nyel. Érezte a száguldó adrenalint, mely összekeveredett vágyával.
Olyan átkozottul gyönyörű volt, lágy és odaadó, olyan bátor min-denben, amihez csak hozzáfogott, hogy csodálatot ébresztett benne.
– Bízom benned – Gabrielle sötét szeme feketéllett a vágytól, ahogy lassan visszahúzta az ujját az éles fogak közül. – És akarlak. Minden porcikádat.
Képtelen volt többet elviselni.
Állati vággyal vetette magát a lányra, medencéjével befurakodott a combja közé, és térdével széttárta őket. A lány nedves volt és forró, hívogatón simult a farkához, a férfi nem habozott többé. Egyetlen mély lökéssel belehatolt, ameddig csak tudott. Gabrielle örömmel fogadta magába, szorosan körbe zárta, csodás, nedves forrósággal ölelte. Lucan élesen felszisszent, ahogy a fal összezárult, mikor ő először visszahúzódott. Újból kitöltötte a lányt, közben térdét a kar-jába vette, hogy még közelebb férkőzhessen, még mélyebbre nyo-mulhasson.
– Igen – hízelgett a lány, és felvette a ritmust, ami már egyáltalán nem volt gyengédnek nevezhető. – Istenem, Lucan, igen!
A férfi tudta, arckifejezése kíméletlen a vágytól; soha nem tükrö-zött ennyire vadállatias vonásokat, mint ebben a pillanatban, mikor vére olvadt lávaként száguldott, azt az énjét idézve, amely apja brutá-lis vérvonalának átka. Keményen döfködte a lányt, közben próbált nem tudomást venni az egyre erősebben lüktető vágyról, amely még többet követelt, mint ez a végtelen gyönyör.
Gabrielle torkát nézte, ahol finom bőre alatt egy vastag ér lükte-tett. Szájában összefolyt a nyál, még akkor is, mikor érezte, gerince egyre jobban megfeszül az orgazmus közeledtével.
– Ne hagyd abba – hangja még csak meg sem remegett. Közelebb húzta magához a férfit, állta félelmet tekintetét, közben állát simogat-ta. – Vedd el tőlem, ami kell. Csak... istenem, ne hagyd abba.
Lucan orrát betöltötte a lány izgató, erotikus illata és a mellét, ar-cát és nyakát pírral bevonó vér halvány, fémes szaga. Kínlódva fel-üvöltött, amiért meg kell tagadnia magától – mindkettőjüktől – az eksztázist, amit csak a vámpír csókja hozhat el.
Elszakította tekintetét a lány torkáról, és újult erővel hatolt a lány testébe, hogy megsemmisítő gyönyörhöz juttassa először őt, aztán sa-ját magát.
A megkönnyebbülés azonban szükségletének csupán egy részét elégítette ki.
A mélyebbről fakadó vágy továbbra is megmaradt, és erősebb lett Gabrielle minden egyes szívverésével.
– A rohadt életbe – terült el az ágyon, hangja nyersen, lázasan csengett.
– Mi a baj? – tette a vállára a kezét Gabrielle. Közelebb csúszott a férfihoz, melle bársonyosan a múlt a gerincéhez. Hallatszott pulzusá-nak lüktetése, a vibrálás áttört a bőrén, húsán és csontjain, míg a férfi végül egyébre sem tudott már gondolni. Csak ez számított.
– Lucan, jól vagy?
– Az isten verje meg – hörögte elhúzódva a könnyű érintéstől. Fe-lült az ágy szélén, kezébe temette az arcát. Remegő ujjakkal szántott végig a haján. Mögötte Gabrielle csendben maradt; odafordult hozzá, látta a kérdést a szemében. – Te nem tettél semmi rosszat. Csak túl jó veled, és muszáj... nem tudok betelni veled.
– Minden rendben lesz.
– Nem. Nem szabadna veled lennem, mikor... – szükségem van rád – súgta a teste. – Krisztusom, nagyon nem jó ez így.
Újra elfordult, felállni készült.
– Lucan, ha éhes vagy... ha vérre van szükséged... Közelebb moz-dult hozzá. Átölelte a vállát, csuklója a férfi szájánál lebegett.
– Jézusom, ne ajánld föl nekem! – hőkölt vissza Lucan, mintha mérget toltak volna az orra elé. Felállt, magára rántotta a nadrágját. Járkálni kezdett a szobában. – Nem iszom a véredből, Gabrielle.
– Miért nem? – megbántottság és jogos értetlenség volt a hangjá-ban. – Egyértelmű, hogy szükséged van rá. És mivel én vagyok itt az egyetlen emberi lény, be kell érned velem.
– Nem erről van szó – rázta meg a fejét a férfi, erővel lehunyva a szemét, hogy féken tartsa magában a vadállatot. – Nem tehetem. Nem kötlek magamhoz.
– Miről beszélsz? Megdugsz, de nem iszol a véremből, mert fel-fordul a gyomrod? – Élesen felnevetett. – El sem hiszem, hogy végül megsértődöm ezen!
– Ez nem fog működni – Lucan magára volt dühös, amiért bele-ment egy olyan beszélgetésbe, ami még mélyebbre taszítja őket, csak azért, mert nem képes önmagán uralkodni, ha a lány közelébe kerül. – Nem lesz jó vége. Tisztáznom kellett volna a dolgokat már az elején.
– Ha van valami mondanivalód, halljam. Tisztában vagyok vele, hogy vannak nehézségeid, Lucan. Eléggé lehetetlen nem észrevenni a tegnap este után.
– Nem erről van szó. – Káromkodott egyet. – Illetve csak részben. Nem akarlak bántani. Ha a véredet veszem, akkor viszont foglak. Előbb vagy utóbb, ha vérkötelék van köztünk, fájdalmat okozok ne-ked.
– Vérkötelék? – kérdezte lassan a lány. – Hogyan?
– Kiválasztott vagy, Gabrielle – a lány bal vállához mutatott. – Itt a jel, a füled alatt.
A lány a homlokát ráncolta, ujjával pontosan megtalálta az apró könnycsepp és félhold alakú elváltozást. – Ez? Ez csak egy anyajegy. Ott van, mióta az eszemet tudom.
– Minden kiválasztott magán hordja ezt a jelet valahol. Savannah-nak és a többieknek is van. Az anyámnak is volt. Mindannyi ótokon ott van.
A lány elcsendesedett. A hangja egészen vékonyka lett. – Mióta tudod ezt rólam?
– Már az első éjjel láttam, amikor elmentem a lakásodba.
– Mikor elkérted a mobilomat a képek miatt?
– Utána – jött a válasz. – Mikor később visszamentem, te pedig az ágyadban aludtál.
A lány most értette meg. Arcán meglepetés keveredett felháboro-dással. – Te ott voltál. Azt hittem, csak álmodlak.
– Soha nem érezted, hogy ahhoz a világhoz tartozol, amiben élsz, mert az nem a te világod, Gabrielle. A fotóid, az, hogy olyan helyek-hez vonzódsz, ahol vámpírok laknak, zavaros érzelmeid a vérrel kap-csolatban és a kényszer, hogy saját véredet vedd – mind a valódi éned részei.
Látta a lányon, küzd magával, hogy elhiggye, amit hall, és utálta, hogy nem tudja számára megkönnyíteni a dolgot. Ennyi erővel akkor el is mondhat neki mindent, és túl lesznek rajta.
– Egy napon találkozol majd valakivel, aki megérdemel, és párodul fogadod. Ő csak belőled iszik, te pedig belőle. A vér egyesít ben-neteket. Ez a fajtánk titkos fogadalma. Amit én nem adhatok meg neked.
Akár meg is pofozhatta volna, látva a lány fájdalmas arckifejezés-ét. – Azért nem, mert nem tudod... vagy, mert nem akarod?
– Számít ez? A lényeg, hogy nem fog megtörténni, mert nem en-gedem. Ha vérkötelék van köztünk, hozzád leszek láncolva, amíg élek, te pedig hozzám. Soha nem szabadulsz tőlem, mert a kötelék kényszerít, hogy megtaláljalak, bárhová mész is.
– Miért gondolod, hogy elfutnék előled?
– Egy nap le fog győzni, ami ellen harcolok, és nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az utamba kerülj, amikor elkap.
– A vérszomjról beszélsz, ugye?
– Igen – ez az első alkalom, hogy nyíltan elismerte, még magának is. Hosszú évekig sikerült elrejtenie. De nem a lány elől. – A vérszomj fajtám legnagyobb gyengéje. Ez egyfajta függőség, kárhozatos pestis. Ha egyszer a markába kaparint, nagyon kevés vámpírnak van ereje hozzá, hogy kiszabaduljon a fogságából. A fertőzöttek vérszopókká lesznek, és akkor örökre elvesztek.
– Hogy történik?
– Mindenkinél másképp. Néha a kór lassanként fészkeli be magát áldozatába. Nő az éhség, te pedig kielégíted. Ahányszor jelentkezik, annyiszor, és egyszer csak azon veszed észre magad, hogy soha nem tudsz jóllakni. Másoknál egy óvatlan pillanatban, mikor túl sok vért isznak, nincs visszaút.
– Nálad melyik játszik?
A férfi mosolya nem volt mosoly többé, inkább vicsorgás. – Ab-ban a kétséges megtiszteltetésben van részem, hogy apám vére folyik az ereimben. Ha a vérszopók vadállatok, semmik azokhoz az isten-csapásaihoz képest, akiktől az egész fajunk ered. Az első generáció-sok számára mindig ott a kísértés, sokkal erősebben, mint bárki más-ban. Ha tudni akarod az igazságot, azóta küzdök a vérszomj ellen, mióta először kóstoltam vért.
– Szóval problémád van ezzel, de túljutottál rajta tegnap éjjel.
– Képes voltam visszatartani, amit nem kevés részben neked kö-szönhetek, de minden alkalommal rosszabb lesz.
– Legyőzöd legközelebb is. Együtt fogjuk legyőzni.
– Nem ismered a múltamat. Már mindkét bátyám a betegség áldo-zatául esett.
– Mikor?
– Nagyon régen – homlokát ráncolva a régmúltra gondolt, amelyet nem szeretett bolygatni. A szavak azonban gyorsan jöttek, akár át akarta élni a történteket, akár nem. – Evran, hármónk közül a közép-ső, nem sokkal azután lett vérszopó, hogy felnőtt korba lépett. Csatá-ban vesztette életét, amelyben a rossz oldalon harcolt a faj és a vér-szopók közti hosszú háborúskodásban. Marek volt a legidősebb, nem ismerte a félelmet. Ő, Tegan és én alkottuk a faj harcosainak első csapatát, akik szembeszálltak a megmaradt Ősökkel és vérszopó csa-pataikkal. A nagy pestisjárvány idején alapítottuk meg a rendet. Ke-vesebb mint száz évvel később Marek is a vérszomj áldozata lett; a Napot hívta segítségül, hogy véget érjenek szenvedései. Hosszú idő-vel ezelőtt Tegan is közel került ahhoz, hogy a függőség magának követelje.
– Sajnálom – szólt lágyan Gabrielle. – Annyi veszteség ért miatta. És a vérszopókkal tartó háborúság miatt is. Látom, miért rémiszt meg annyira.
Már a nyelve hegyén volt a nyegle válasz – valami baromság, amit gondolkodás nélkül odavetett volna a harcosoknak, ha egyáltalán álmodni merészelnek arról, hogy ő bármitől is megijed. Torkára forrt azonban az elutasító visszavágás, amikor Gabrielle-re nézett, mert tudta, hogy mindazok közül, akik hosszú élete során ismerték, a lány érti meg őt legeslegjobban.
Annyira ismerte őt, mint senki más, és egyik felének hiányozni fog, ha eljön az ideje, hogy elküldje egy menedékbe, ahol szebb jövő vár rá.
– Nem tudtam, hogy ilyen hosszú közös múltatok van Tegannel.
– A kezdetekig nyúlik vissza az ismeretségünk. Mindketten első generációsok vagyunk, mindketten a faj védelmére esküdtünk.
– Mégsem vagytok barátok.
– Barátok? – nevetett Lucan, felidézve az évszázadok óta fennálló ellenségeskedést kettőjük között. – Tegannek nincsenek barátai. Ha lennének is, engem holtbiztos, hogy nem számítana közéjük.
– Akkor miért engeded, hogy itt maradjon?
– Az egyik legjobb harcos, akit valaha ismertem. A rend iránti el-kötelezettsége mélyebben gyökerezik, mint a gyűlölete irántam. Osz-tozunk abban a hitben, hogy semmi nem fontosabb, mint a faj jövő-jének védelme és biztosítása.
– Még a szerelem sem fontosabb?
Lucan egy pillanatig nem tudott megszólalni, mellbe vágta az őszinte kérdés, és nem akart belegondolni, hová vezet. Nem volt ta-pasztalata ezzel az érzéssel kapcsolatban. És a jelenlegi életvitele mellett nem is akarta, hogy bármi köze legyen hozzá.
– A szerelem azoknak a férfiaknak való, akik a könnyebb életet választják a menedékekben. Nem a harcosoknak.
– Néhányan vitába szállnának itt ezzel.
– Én nem vagyok ők – nézett Gabrielle-re a férfi egykedvűen.
A lány lehajtotta a fejét, hosszú szempillái eltakarták a szemét. – Akkor én hogy jövök a képbe? Jó időtöltés vagyok a vérszopók elleni harcok és az arra irányuló próbálkozásaid szünetében, hogy mindent az irányításod alatt tarts? – Mikor felnézett, könny csillogott a sze-mében. – Csak játék vagyok, amit bármikor előveszel, ha úgy tartja kedved?
– Eddig még nem hallottalak panaszkodni.
A lánynak elakadt a lélegzete, egy pillanatra hang sem jött ki a torkán, annyira felháborodott, és minden joga megvolt hozzá. Aztán eltűnt a sértett arckifejezés. A lány arca kemény lett és hideg, mint az üveg. – Baszd meg.
A férfi iránti megvetése teljességgel érthető, mégis nehéz volt le-nyelni. Mástól nem tűrné el ezt a sértést.
Ezelőtt soha senki nem is merte próbára tenni őt, Lucant, a zárkó-zott, hidegvérű gyilkost, aki nem tolerálta a gyengeség semmilyen formáját, legkevésbé önmagában nem.
A hosszú évszázadok során elsajátított és tökélyre vitt fegyelme és önuralma ellenére itt áll az egyetlen nő előtt, akit volt olyan bolond, hogy közel engedett magához, és hagyja neki, hogy ízekre cincálja. Továbbá törődött vele, sokkal jobban, mint kellett volna. Ami csak még visszataszítóbbá tette, hogy megbántotta őt, és az sem vigasztal-ta, hogy múlt éjjel világos lett számára, igenis el kell löknie magától. Elkerülhetetlen volt, hogy így történjen, és csak tovább rontana a helyzeten, ha úgy tenne, mintha a lány valaha is beleillene az ő életé-be.
– Nem akarok neked fájdalmat okozni, Gabrielle, de tudom, hogy bekövetkezik.
– Mit gondolsz, mit teszel épp most is? – suttogta a lány remegő hangon. – Tudod, én hittem neked. Istenem, minden egyes hazugsá-godat elhittem, amivel kábítottál. Még azt a baromságot is, hogy se-gítesz megtalálni a valódi utamat. Tényleg azt hittem, törődsz velem.
Lucan tehetetlennek érezte magát, utolsó senkiházinak, amiért hagyta ennyire kicsúszni a dolgokat a keze közül a lánnyal kapcso-latban. Odament egy fiókos szekrényhez, kivett egy tiszta inget, és felvette. Útban a folyosóra vezető ajtó felé megtorpant, és visszafor-dult a lány felé.
Olyan nagyon meg akarta érinteni, változtatni a dolgokon, de tud-ta, hibát követne el. Egyetlen érintés, és újra a karjaiba zárná.
És akkor nem engedné el többé.
Kinyitotta az ajtót, hogy kisétáljon.
– Megtaláltad az utad, Gabrielle. Ahogy mondtam. Azt viszont soha nem állítottam, hogy velem fogod járni.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Lucan szavai, az összes megdöbbentő dolog, amit neki mondott, még akkor is Gabrielle fülében csengtek, mikor kilépett a gőzölgő fürdő-szobai zuhany alól. Elzárta a csapot, megtörülközött, és azt kívánta, bárcsak a forró víz elmosta volna a fájdalmat és zavart, amit érzett. Annyi minden zúdult rá mostanában, és mind közül a legfontosabb, hogy Lucan nem akar vele lenni.
Próbálta magának megmagyarázni, hogy a férfi soha nem ígért semmit, de ettől csak még ostobábbnak érezte magát. Lucan soha nem kérte, hogy a szívébe tiporhasson; ő önként és dalolva helyezte szívét a bakancsa sarka alá.
A fürdőszoba egyik falát teljes hosszában elfoglaló tükör elé ha-jolt, félresöpörte vizes haját, hogy megvizsgálja a karmazsin színű anyajegyet a bal füle alatt. Vagyis inkább a kiválasztottak jelét, javí-totta ki magát, a pici könnycseppre meredve, amely a félhold tányér-jába hullott.
A sors fintora révén az aprócska jel Lucan fajtájához kötötte, még-is pontosan emiatt nem lehetett vele.
Talán a férfi nem akarta vagy nem volt szüksége a vele járó bo-nyodalmakra, de a lánynak sem volt fáklyásmenet az élete, mióta megismerkedtek.
Lucannek köszönhetően véres alvilági háborúba csöppent, amitől a legrosszabb belvárosi, nőket erősza¬koló bandák is csupán játszótéri rosszcsontoknak tűn¬nek. Feladta a legkellemesebb Beacon Hill-i la-kást, amit: csak kívánhatott magának, és könnyen elveszítheti, ha nem megy vissza, és nem lát munkához, hogy fizetni tudja a számláit. A barátainak fogalmuk sincs arról, hol: lehet, de ha most elmondaná nekik, veszélybe sodor¬hatná az életüket.
Mindezek tetejében jó úton jár afelé, hogy belesze¬ressen a legsö-tétebb, leghalálosabb, érzelmileg legzárkózottabb férfiba, akit valaha ismert.
Akiről épp csak most derült ki, hogy vérszomjas vámpír.
Akkor már viszont legyünk teljesen őszinték. Nem¬csak félig sze-retett bele Lucanbe, hanem totálisan, fü¬lig, tetőtől talpig, halálosan, soha-nem-fog-túljutni-rajta szerelemmel.
– Irtó jó – közölte szerencsétlen tükörképével. – Ál¬lati briliáns.
Mindazok ellenére, amit a férfi hozzávágott, semmi mást nem akart, csak odamenni hozzá, bárhol is legyen a házban, és a karjaiba bújni, mert az volt az egyetlen hely a világon, ahol biztonságban érezte magát.
Ja, tényleg jó lett volna még nyilvánosan is leégetnie magát azután, amit most próbál feldolgozni. Lucan vi¬lágosan fejezte ki magát: bármi is volt kettőjük között, ha volt is egyáltalán a testi kapcsolaton kívül egyéb is, annak vége.
Gabrielle visszasétált a hálóba, gyorsan felöltözött. Gyorsan el akart tűnni a férfi lakosztályából, mielőtt Lucan visszajön, ő pedig valami hülyeséget művein Vagyis, helyesbített az összegyűrt ágyne-műre pillantva amely még viselte szeretkezésük nyomait, valami még nagyobb hülyeséget.
Azzal az ötlettel osont ki a szobából, hogy megkeresi Savannah-t és talán valami telefont, amellyel érintke¬zésbe léphet a külvilággal, lévén, hogy Lucan még mindig nem adta vissza a mobilját. A folyosó zavarba ejtő volt, el is tévedt néhányszor, míg végül sikerült betájol-nia magát. Közel járt az edzőtermekhez, a célba érő lövedékek szag-gatott csattanásaiból ítélve.
A lány befordult egy sarkon, de az út közepén tor¬nyosuló merev, bőrből és fegyverekből emelt fal hirte¬len megállásra kényszerítette.
Gabrielle felnézett, aztán még feljebb, míg tekintete egy összehú-zott zöld szempárból áradó hideg fenyege¬téssel találkozott. A hűvös, számító szemek borzos ho¬mokszín haj alól meredtek rá, mint egy vadmacskáé, amely aranyló nád mögül lesi áldozatát. A lány nagyot nyelt. Tapintható volt a férfi hatalmas testéből és mere¬ven fixírozó ragadozószeméből áradó veszély.
Tegan.
Eszébe jutott az ismeretlen férfi neve: ő volt a hat harcos közül az egyetlen, akivel Gabrielle még nem ta¬lálkozott.
Az egyetlen, akivel alig leplezték kölcsönös megve¬tésüket Lucannel.
A harcos nem mozdult a lány útjából. Arra sem rea¬gált, amikor a lány beleütközött, egy kis görbülettől el¬tekintve a szája sarkában, amikor lenézett oda, ahol a lány melle hozzápréselődött a mellkasa alatti kőke¬mény izomkötegének. Úgy egy tucatnyi fegyvert viselt, amit még megfejelt vagy százkilónyi színizommal.
A lány hátralépett, aztán oldalra, biztos, ami biztos. – Bocsánat. Nem láttalak.
A férfi nem válaszolt, de Gabrielle úgy érezte, minden, ami benne lejátszódik, nyitott könyv a másik előtt, attól a tizedmásodperctől kezdve a veséjébe lát, mióta beleütközött. Tegan jeges, érzelemmen-tes pillantása azt sugallta, mindent tud róla. Bár nem szólt egy szót sem, és arca sem fejezett ki semmit, mintha élve boncolta volna fel a lányt.
Gabrielle úgy érezte, mintha... betörtek volna a ma¬gánszférájába.
– Elnézést kérek – suttogta.
Mikor kikerülte volna, hogy folytassa az útját, a férfi megállította.
– Hé – hangja lágyabb volt, mint képzelte, mély, sötéten reszelős. Különös ellentétben állt merev pillantásával, amellyel töretlenül őt bámulta. – Tegyél magadnak egy szívességet, és ne engedd magad-hoz túl közel Lucant. Igen jó esély van rá, hogy a vámpír nem él már sokáig.
Mindenféle érzelem hiányzott a hangjából, csak té¬nyeket közölt. A harcos elsétált a lány mellett, közönye amely a folyosó levegőjére telepedett, borzongásra késztette Gabrielle-t, felkavarta és beleette magát a csontjaiba.
Mire utána fordult, Tegan, nyugtalanító jóslatával egyetemben, el-tűnt.
Lucan egy fényes 9 mm-es pisztolyt egyensúlyozott a tenyerén, majd felemelte, és beleeresztett egy soroza¬tot a lőtér másik végén felállított célpontba.
Bár jólesett újra az ismerős terepen lenni, szeretett munkaeszközei társaságában mozogni felforrósodod vérrel, alig várva már a követ-kező ütközetet, gondolata mégis minduntalan visszakalandoztak Gabrielle-hez. A fenébe is, jól kitolt vele a lány. Mindazok ellenére, amit azért mondott neki, hogy eltávolítsa magától, be kellett vallania, ugyancsak mély érzelmeket táplált iránta.
Mennyi idejük lenne együtt? És főként, ő maga mit gondolt, ho-gyan fogja kezelni azt a helyzetet, hogy el kell engednie a lányt? Fő-leg, hogy azzal a tudattal küldi el, hogy más társat fog találni magá-nak?
Kezdtek átkozottul bonyolódni a dolgok.
Átkokat sziszegett maga elé. Kilőtt még néhány töl¬tényt, élvezet-tel lélegezte be a forró fém és csípős füst elegyét, mikor a bábu mell-kasa szétrobbant a becsapó¬dások erejétől.
– Mit gondolsz? – Nikolai fagyos acélkék szemei csak úgy ra-gyogtak. – Szép a kicsike, mi? Érzékeny, mint a fene.
– Ja, jó fogása van, tetszik – Lucan visszabillentette a kibiztosítót, majd egy másik fegyverre esett a pillantá¬sa. – Automatává alakított Beretta 92FS adagoló egy¬séggel? Szép munka, haver! Nagyon szép.
Niko vigyorgott. – És még nem láttad a töltényeket, amikkel ez a rosszfiú működik. Átalakítottam néhány tompa hegyű, polikarbonát végű töltényt. Kivettem a lőport a poli végéből, és titániumport ön-töttem a he¬lyére.
– Na, az durván rombolni fog, ha a rohadékok vérke¬ringésébe ke-rül! – tette hozzá Dante, aki mindeközben tőreit élezte a fegyverszek-rényen ücsörögve.
A vámpírnak igaza volt. A múltban úgy lehetett leg¬egyszerűbben elpusztítani a vérszopókat, ha testüket elválasztották a fejüktől. Mű-ködött is a dolog, amíg a kard volt az egyetlen fegyverük, de a mo-dern technoló¬gia új kihívás elé állította mindkét oldalt.
Végül az 1900-as évek elején a faj felfedezte a titániumnak a vér-szopó vámpírok fokozottan aktív vérkeringésére gyakorolt maró ha-tását. Az allergiának köszönhetően, amelyet a vérükben kialakult sejtmutáció felerősített, a vérszopók úgy reagáltak a titániumra, mint a víz a pezsgőtablettára.
Niko elvette a fegyvert Lucantől, és úgy dédelgette, mint valami értékes kitüntetést. – Amit itt látsz, az a megtestesült vérszopó-irtó.
– Mikor próbálhatjuk ki? – kérdezte Rio.
– Mit szóltok a ma estéhez? – Tegan némán lépett be, hangja vi-szont úgy hatolt keresztül a szobán, mint a készülődő vihar robajlása.
– Arra a helyre gondolsz, amit a kikötőnél derítettél fel? – kérdez-te tőle Dante.
Tegan bólintott. – Úgy néz ki, az az egyik rejtekhelyük, talán egy tucatnyian lehetnek ott. Szerintem még zöldfülűek, nemrég váltak vérszopóvá. Nem lesz nagy ügy végezni velük.
– Nem mostanában volt, hogy rajtaütöttünk valamelyik szállásu-kon – vigyorgott fülig érő szájjal Rio. Végre buli van!
Lucan a homlokát ráncolta. – Hogy a pokolba lehet, hogy most hallok erről először?
Tegan lapos pillantást küldött felé. – El vagy maradva, haver. Amíg te a nőddel szórakoztál egész éjjel, mi kint voltunk, és végeztük a munkánkat.
– Ez övön aluli volt – szólt rá Rio. – Még tőled is Tegan.
Lucan higgadtan fogadta a pofont. – Nem, igaza van. Kint kellett volna lennem és a dolgomat végezni. El kellett intéznem pár dolgot. Megtörtént. Többé nem lesz vele gond.
Tegan önelégülten vigyorgott. – Tényleg? Mert meg kell hogy mondjam, mikor néhány perce összefutottam a kiválasztottal a folyo-són, elég feldúltnak látszott. Mintha valaki épp összetörte volna sze-gény lány szívét. Úgy tűnt, szüksége lenne egy kis vigasztalásra.
Lucan őrült, fekete haraggal üvöltött a vámpírra. – Mit mondtál neki? Hozzáértél? Ha bármit tettél vele...
Tegan iszonyú jól szórakozott. – Lazíts, ember! Ne húzd fel ma-gad, nem érdekel a nőd!
– Maradjon is így! – figyelmeztette Lucan. Megfordult, látta a többiek kérdő pillantását. – Egyikőtöknek sincs vele semmi dolga, megértettétek? Gabrielle Maxwell a saját személyes védelmem alatt áll, amíg itt van. Ahogy elmegy a menedékbe, nekem sincs vele dol-gom többé.
Beletelt egy percbe, mire lenyugodott, és nem érezte a késztetést, hogy Teganre ugorjon. Egy napon talán annak is eljön az ideje. Nem hibáztathatta igazán, amiért ennyire neheztel rá. Ha Teganből ilyen lelketlen, gonosz vadállat vált, abban az ő keze is benne van.
– Visszatérhetünk végre a feladatra? – vicsorogta, ezzel megaka-dályozta, hogy bárki tovább feszítse a húrt.
Részleteket kérek a kikötői rejtekhelyről.
Tegan belekezdett annak leírásába, mit sikerült megfigyelnie a fel-tehetően vérszopók lakta hely körül, és javaslatot tett, hogyan lenne érdemes megtámadni. Bár információ forrása zavarta kicsit, Lucan el sem tudott képzelni jobb alkalmat sötét hangulata levezetésére, mint az ellenség lerohanása.
Isten tudja, ha újból Gabrielle közelébe kerülne, az összes macsó szövege a kötelességről és arról, hogy mi helyes a lány részéről, szempillantás alatt füstbe menne. Jó pár óra eltelt, mióta kisétált a szobájából, ám még mindig csak ő járt az eszében. A vágy végigvá-gott rajta, ha csak puha, meleg bőrére gondolt.
Ha pedig az jutott eszébe, mennyire megbántotta, mintha tőrt döf-tek volna a szívébe. Pedig igaz szövetségesre lelt benne, mikor fe-dezni kellett a többi harcos előtt. A lány megjárta vele a poklot is múlt éjjel, kitartott mellette, oly gyöngéden és tele szeretettel, igazi társhoz méltón, amelyről minden férfi álmodik. Veszélyes gondola-tok, bármerről is nézte. Újra bekapcsolódott a támadásról szóló tár-salgásba, egyetértve azzal, hogy legjobb mindjárt a vérszopók szál-láshelyére lecsapni, ahelyett hogy egyesével kapnak el őket, ha épp szembe jönnek velük az utcán. – Itt találkozunk naplementekor, fel-fegyverkezünk és indulunk.
A harcosok beszélgetve szétszéledtek, Tegan mögöttük bandukolt.
Lucan nézte az egykedvű magányos farkast, aki olyan átkozott büszke volt arra, hogy nincs szüksége senkire. Tegan szándékosan különült el a többiektől, de nem volt mindig ilyen. Régen ő volt a dé-delgetett kedvenc. Született vezető. Naggyá válhatott volna, azzá lett. Ám minden megváltozott egyetlen éjszaka leforgása alatt. Onnantól kezdve nem volt megállás a lejtő Tegan padlóra került, nem volt visszaút.
És bár soha nem vallotta be a harcosnak, Lucan soha nem bocsá-totta meg magának, hogy szerepet játszott társa bukásában.
– Tegan, várj!
A vámpír szemmel látható vonakodással állt meg. Nem fordult fe-lé, csak állt csendben, arrogáns testtartással, míg a többiek kiléptek az edzőteremből a folyosóra. Amikor egyedül maradtak, Lucan meg-köszörülte a torkát, és első generációs testvéréhez fordult. – Neked és nekem van egy kis problémánk, Tegan.
– Ó, jaj, mindjárt értesítem a médiát.
– Ez a dolog kettőnk között nem fog megoldódni. Túl hosszú ideje tart már, túlságosan elmérgesedett. Ha ki akarod egyenlíteni a számlát...
– Felejtsd el! Ősrégi történet.
– Nem, ha képtelenek vagyunk eltemetni.
– Mire akarsz kilyukadni, Lucan? – nézett rá ellenségesen Tegan.
– Csak azt akarom mondani, most kezdem megérteni, mit is veszí-tettél. Hogy mit vétettem ellened – rázta meg lassan a fejét Lucan, majd beletúrt a hajába. – T, tudnod kell, ha lett volna más kiút... ha a dolgok másképp alakultak volna...
– Jézus atyám. Te most bocsánatot akarsz kérni tőlem? – Tegan zöld szeme olyan szúrósan meredt Lucanre, hogy üveget lehetett volna metszeni vele. – Ne erőlködj, haver! Úgy ötszáz évet késtél ve-le. És a sajnálkozás kurvára nem old meg semmit, nem igaz?
Lucan összeszorította a fogát, letaglózta a hatalmas férfiból áradó valódi gyűlölet, amely megszokott, hűvös közönye helyébe lépett.
Tegan nem bocsátott meg neki. Közelről sem.
– Mindezek után nem is tűnt valószínűnek, hogy valaha meg fog oldódni.
– Nem, T. Igazad van. A sajnálkozás nem old meg semmit.
Tegan egy hosszú pillanatig bámult rá, aztán sarkon fordult, és kiment a szobából.
Élőzene dübörgött a hűtőszekrény méretű erősítőkből a zártkörű, föld alatti éjszakai mulató elülső részében, bár a „zene” kissé nagy-lelkű jelző volt a banda szánalmas nyivákolására és disszonáns gitár-szólamaira. A bandatagok robotmozdulatokkal vonaglottak a színpa-don, hadartak, és többször tévesztettek ritmust, mint nem. Tömören: szarok voltak.
Ki várhatna azonban profizmust az emberi lényektől, amikor nagy tömeg vérszomjas, táplálkozó vámpír előtt kell játszaniuk?
A vérszopók vezére a jótékony homályból figyelt haragosan ösz-szehúzott szemmel. Őrjítő fejfájással érkezett nemrég; most épp a ha-lántéka akart szétrobbanni. Hátradőlt puha párnái közé magánbok-szában, untatta a véres ünnepség. Intett, és azonnal előtte termett egyik őrszeme. Elutasítóan mutatott a színpad felé. – Valaki vessen véget a szenvedéseiknek. Na meg az enyémeknek.
Az őr bólintott, aztán felszisszent. Ahogy hátrahúzta ajkát, szájá-ból előtűntek óriási agyarai. Erősen nyáladzott, előre élvezte a rá váró mészárlást. Elügetett végrehajtani a parancsot.
– Jó kutya – mormolta hatalmas gazdája.
Megörült, amikor mobilja hirtelen megcsörrent, volt oka kimenni levegőzni. Másféle hangzavar kezdődött a színpadon, most, hogy a zenekar tagjait megrohanta egy csapat őrjöngő vérszopó.
A klubban kitört a teljes anarchia, vezérük ezért átment a színpad mögötti magánszobába, és elővette a mobiltelefont zakója belső zse-béből. Arra várt, hogy rengeteg vérrabszolgája közül keresse valame-lyik lenyomozhatatlan telefonjáról. Legtöbbjüket azért állította szol-gálatba, hogy Gabrielle Maxwellről és a fajhoz fűződő kapcsolatáról gyűjtsenek információt. Ám ez a hívás nem tőlük jött.
Már azelőtt tudta, hogy szétnyitotta volna a mobilt, és meglátta az azonosítatlan hívó fél kijelzést világítani a képernyőn.
Kíváncsian vette fel. A hang a vonal túlsó végén nem volt isme-retlen. Bonyolítottak egy titkos üzletet nemrég, és volt még mit meg-beszélniük. Buzdítására a hívó részleteket fedett fel egy ma esti raj-taütésről, amely egy kisebb vérszopó szállás ellen irányult a városban.
Néhány másodperc alatt megtudott mindent, ami ahhoz kellett, hogy a rajtaütés sikeres legyen számára – a helyszínt, a harcosok módszereit, útvonalát, támadási tervét –, azzal a kikötéssel, hogy a faj egyik tagja élje túl a megtorlást. Őt nem végezhetik ki, csupán se-besítsék meg annyira, hogy soha többé ne tudjon harcolni. A többiek sorsa, köztük a szinte megállíthatatlan Lucan Thorne-é is, a vérszopók kezében van.
Lucan halála már korábbi egyezségüknek is részét képezte, de a terv kivitelezése nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Ezúttal a hívó biztosítékot akart, hogy végre is hajtják. Elment egészen odáig, hogy emlékeztette a férfit a jelentős összegre, amit mindezért kapott, és amiért illik megdolgoznia.
– Tudatában vagyok az egyezségünknek – dühöngött a férfi a tele-fonba. – Ne kényszerítsen, hogy még több pénzt követeljek magától! Esküszöm, megbánja!
Vad káromkodással összecsapta a mobilt, elvágva az óvatos visz-szakozást, mely fenyegetését követte a vonal túloldaláról.
Csuklóján a dermaglifek a dühét tükröző mély árnyalatokban lük-tettek, a színek beleolvadtak az álcázás céljából rájuk tetováltatott egyéb jelekbe. Utálta, hogy vérvonalát, születési jogát közönséges tinta alá kell rejtenie és titokban tartania. Gyűlölte, hogy az árnyék-ban kell léteznie, majdnem annyira, mint azokat, akik az útjában áll-tak céljai megvalósításának.
Dühöngve tért vissza a klub termébe. A sötétbe szeme hadnagyára villant, az egyetlen vérszopóra, aki Lucan Thorne szemébe nézett, és mégis életben maradt. Intett az óriási termetű férfinak, hogy menjen oda hozzá, aztán kiadta az éjszakai játszadozásukhoz szükséges pa-rancsokat.
A titkos tárgyalások ellenére azt akarta, hogy Lucan Thorne összes harcosával egyetemben halott legyen, mire beköszönt a reggel.