Lara Adrian - A Vámpír csókja /1.-8. fejezet/

Lara Adrian
A Vámpír csókja


ELŐSZÓ
Huszonöt évvel ezelőtt
A kisbabája egyre csak sírt és sírt. Az előző buszállomáson kezdte, amikor a Bangorból induló Greyhound busz megállt, hogy utasokat vegyen fel Portlandben. Most hajnali egy óra múlt pár perccel, hama-rosan megérkeznek a bostoni állomásra. Már több mint két órája pró-bálkozott kislánya megnyugtatásával, mindeddig hiába. Ez – iskolai barátnői szavaival elve – már az idegeit cincálta.
A mellette ülő férfi sem repeshetett az örömtől.
– Igazán nagyon sajnálom – fordult a férfihoz, először, mióta az felszállt. – Általában nem ilyen nyűgös. Ez az első utunk együtt.
A férfi lassan rápillantott, zárt szájjal kissé elmosolyodott: – Hova tartanak?
– New Yorkba.
– Á, a Nagy Almába – mormolta. Hangja száraz volt, és mintha nem is lélegzett volna. – Ott van a családja, vagy valaki más?
A lány megrázta a fejet. A családja Rangeley városától nem mesz-sze, egy elhagyatott kisvarosban élt, és világosan értésére adtak, egyedül maradt. – Munkáért megyek oda. Úgy értem, legalábbis re-mélem, hogy tálalok valami állast. Táncosnő akarok lenni. Talán a Broadwayn vagy a Rockettesben.
– Végül is elég csinoska hozzá. – A férfi alaposan megnézte ma-gának. Sötét volt a buszon, a lány mégis érzett valami furcsát a férfi pillantásában. Aztán megint az a zárt ajkú mosoly.
– Ezzel a testtel meg sokra viheti.
A lány elvörösödve pillantott panaszosan síró babájára. A maine-i fiúja is ilyeneket mondott. Sok mindent mondott, hogy a kocsija hát-só ülésén együtt lehessen vele. Aztán többé nem volt a fiúja. A kö-zépiskola utolsó előtti évétől kezdve nem, amikor elkezdett gömbö-lyödni a hasa az ő gyerekével. Ha nem kellett volna emiatt abba-hagynia az iskolát, idén nyáron érettségizett volna.
– Evett ma már valamit? – kérdezte a férfi, amikor a busz lassított, hogy beforduljon a bostoni állomásra.
– Nem igazan. – Gyengéden ringatta karjában a kislányát, de nem ért vele semmit. A kicsi arca vörös volt, parányi kezeit állandóan ökölbe szorította, majd kiengedte, és úgy sírt, mintha a világvégét érezné.
– Milyen furcsa véletlen – válaszolta az idegen –, én sem ettem meg. Rám férne egy falat, velem tart?
– Nem, én megvagyok így is. Van egy kis rágcsálnivalóm a táská-ban. Egyébként is, ma este ez az utolsó busz New Yorkba, ezért nem is lesz másra időm, csak tisztába tenni a kicsit, és szállhatok is vissza, de azért köszönöm.
A férfi nem válaszolt, csak nézte, ahogy a lány összeszedi a hol-miját, amikor a busz leparkolt, aztán felállt az ülésből, hogy a lány ki tudjon szállni és elmehessen az állomás mosdójába.
Amikor a lány kijött, a férfi már várta.
Kellemetlen borzongás futott végig a hátán, amint meglátta a fér-fit. Nem látszott ilyen nagynak, amikor mellette ült. Most, hogy újra ránézett, a szeme határozottan borzongató volt. Elmebeteg talán?
– Mi folyik itt?
A férfi kuncogni kezdett: – Már mondtam. Táplálék kell.
Elég különös megfogalmazás.
A lány tudta, hogy ebben a késői órában csak néhányan tartóz-kodnak az állomáson. Az eső cseperegni kezdett, áztatta a járdát, fe-dezek alá kergetve a kint csatangolokat. A lány busza meg a parko-lóban állt, az új utasok már felszállóban. Ahhoz azonban, hogy ő is odaérjen, meg kellett kerülnie a férfit.
Vállat vont, túl fáradt és nyugtalan volt ahhoz, hogy meg ezzel a baromsággal is foglalkozzon.
– Ha éhes, mondja el a McDonald’sban. Lekésem a buszt...
– Ide figyelj, te szuka... – a férfi olyan gyorsan mozgott, hogy a lánynak arra sem maradt ideje, hogy felfogja, mi történik vele. Az egyik másodpercben a férfi meg egy méterre állt tőle, a következőben már a nyaka köré feszült a karja, majd kiszorította belőle a levegőt. Az állomásépület árnyékába lökte a lányt. Senki nem veszi észre, ha kirabolják. Vagy még rosszabb. Szája olyan közel került a lány arcához, hogy megcsapta bűzös lehelete. Meglátta a hegyes fogakat, ahogy a férfi kivillantotta az ínyét és iszonyú fenyegetően sziszegett fele. – Egy hang, egy rossz mozdulat, és végignézetem veled, ahogy megeszem a kölyköd zaftos kis szívét.
A kicsi most már üvöltött a karjában, de a lány csendben maradt.
Megmoccanni pedig meg gondolatban sem mert.
Csak a baba számított. Hogy biztonságban legyen. Így nem mert mozdulni, meg akkor sem, amikor az éles fogak fele lendültek, és pengeként a nyakába mélyedtek.
A rettenettől bénultan állt, szorosan ölelte kisbabáját, míg támadó-ja a torkán ejtett mely sebre tapadt. A lény ujjai megnyúltak, ahogy a lány fejét és vállát tartották, ujjhegyei, mint valami démonkarmok, a húsába mélyedtek. Felmordult, és fogait meg erősebben vájta áldoza-tába. Bár a lány szeme kitágult a rettenettől, kezdett elsötétedni előtte minden, gondolatai zavarossá váltak, szilánkokká forgácsolód-tak. A külvilág elhomályosult.
Ez megöli őt. A szörnyeteg meg fogja ölni. Aztán megöli a gyer-meket is.
– Nem – nagy levegőt vett, de csak a vér ízet érezte. – Átkozott! Nem!
Kétségbeesett akaraterővel lendítette előre a fejét a másik fele, koponyája oldalsó részével keményen eltalálva a támadó arcát. Abban a pillanatban, amikor az meglepetésében vicsorogva hátratántorodott, a lány kitépte magát a szorításából. Botladozott, majdnem térdre esett, mire visszanyerte az egyensúlyát. Egyik karjával átölelve bömbölő gyermeket, a másikkal megtapogatva a sima, égő sebet a nyakán, hátrálni kezdett, távolodott a lénytől, mely fejét felemelve, lángoló sárga szemekkel és véres szájjal meredt rá.
– Ó, istenem! – nyögte betegen a látványtól.
Még egy lépest hátrált. Megfordult, készen a menekülésre, meg ha az értelmetlennek is tűnt.
És akkor meglátta a másikat.
Tüzes borostyánszínű tekintete átjárta a lányt, hatalmas, villogó agyarai mögül előtörő sziszegése halált jósolt. Azt hitte, ez a lény is marcangolni kezdi, és befejezi, amit a másik elkezdett, de nem így történt. Torokhangú szavakat köpködtek egymásnak az elsővel, aztán az újonnan jött elviharzott a lány mellett, kezében hosszú ezüstpen-gével.
Fogd a gyereket, és menj!
A parancs mintha a semmiből jött volna, a lány agyára telepedett a ködön keresztül. A parancs újból elhangzott, élesebben, cselekvésre kényszerítőn. Futni kezdett.
Pániktól vakon, félelemtől és zavarodottságtól zsibbadt aggyal ro-hant ki az állomásról, majd kiért egy utcára. Egyre távolabb és távo-labb menekült az idegen varosban, bele az éjszakába. Erőt vett rajta a hisztéria, minden hang – még saját rohanó lépteinek nesze is – ször-nyűségesnek és halálosnak tetszett.
A kisbabája meg mindig egyre sírt.
Megtalálják őket, ha nem tudja elcsendesíteni a kicsit. El kell al-tatnia valahogy, és finom, meleg bölcsőbe fektetni. Akkor boldog lesz a baba. Biztonságban lesz. Igen, ezt kellett tennie. Lefektetni a babát, ahol a szörnyetegek nem találnak rá.
Fáradt volt, de képtelen volt pihenni. Túl veszélyes. Haza kellett érnie, mielőtt a mamája észreveszi, megint nincs otthon takarodókor. Zsibbadt volt, zavarodott, de nem volt megállása, rohannia kellett. És csak rohant. Addig futott, míg kimerülten össze nem esett, és képte-len volt meg egy lépést tenni.
Amikor kicsivel később magához tért, össze volt zavarodva, mint-ha agyának vékony kerge szétrepedezett volna, akar a tojáshéj. A jó-zan esze kezdte elhagyni, a valóság lassan átcsúszott valami feketébe és iszamósba, ami mindig eltáncol előle, messzebb, egyre messzebb.
Valahol a távolban tompa sírást hallott. Egy vékony hangocskát. Felemelte a kezet, hogy befogja a fülét, de meg így is hallotta a gyá-moltalan kis nyivákolást.
– Csitt! – mormolta csak úgy maga elé, előre-hátra ringatózva. – Csendesen, a baba alszik. Maradj csendben, maradj csendben, maradj csendben...
A sírás azonban nem maradt abba. Nem és nem hallgatott el. Be-lemarkolt a szívébe, ahogy ült a mocskos utcán, a közelgő hajnalt bámulva, semmibe révedő szemekkel.

ELSŐ FEJEZET
Napjainkban
– Figyelemre méltó. Nézzek a fény-árnyék játékot...
– Látják, mennyire képes megjelenteni a hely bánatát, és közben mégis ott lebeg felette a remény ígérete?
– ...a múzeum modern kori művészeti gyűjteményének egyik leg-fiatalabb fotográfusa.
Gabrielle Maxwell a kiállítás látogatóinak csoportjától kissé távo-labb állt, kezében egy pohár megmelegedett pezsgőt tartva, miközben az arctalan, névtelen, Nagyon Fontos Embertömeg egy másik csoportja hangosan lelkesedett a galériafalakon lógó kéttucatnyi fe-kete-fehér fényképért. Gabrielle a terem másik végéből mustrálta a képeket, kevésbé lelkesülten. Jó fotók voltak – éles kontúrokkal, Boston külterületén alig elhagyatott malmokat és lepusztult hajógyá-rakat ábrázoltak –, ő azonban nem igazan értette, amit a többiek be-lemagyaráztak. Sosem volt ez másképp. Gabrielle csupán elkészítette a fotókat; értelmezésüket és főleg értékelésüket másra hagyta. Mindig is magánakvaló volt, kényelmetlenül érintette a sok dicséret és figyelem, ami rá irányult... ám meg lehetett élni belőle. Nem is rosz-szul, ami azt illeti. Ma este meg barátja, Jamie – a Newbury Streeten található divatos kis galéria tulajdonosa – sem panaszkodhatott, zárás előtt tíz perccel a hely még zsúfolásig tömve volt leendő vásárlókkal. Elcsigázva a folyamatos bemutatkozásoktól, üdvözlésektől és állandó mosolygástól, ahogy a pénzes Back Bay-i feleségektől kezdve az agyontestékszerezett és tetovált gótokig mindenki próbálta a másikat – és őt – lenyűgözni a munkájáról alkotott véleményével, Gabrielle már alig várta, hogy vége legyen a kiállításnak. Az elmúlt órát egy zugban rejtőzködve töltötte, a menekülést fontolgatva. Forró zuhany-ra és puha párnái kényelmére vágyott, a város keleti részén fekvő la-kásában.
Megígérte azonban néhány barátjának – Jamie-nek, Kendrának és Megannek –, hogy velük vacsorázik a bemutató után. Miután az utol-só vásárlók űzettek és távoztak, Gabrielle egy taxiban találta magát, ellenkezésre még csak gondolni sem volt ideje.
– Milyen csodás este! – Jamie angyalszőke haja keretbe foglalta az arcát, amint keresztülhajolt a két nő között, hogy megragadhassa Gabrielle kezét. – Soha nem volt még ilyen hétvégi forgalmam a ga-lériában – a ma esti bevétel bámulatos! Annyira hálás vagyok, hogy én állíthattam ki a képeidet!
Gabrielle mosolygott barátja lelkesedésén: – Ugyan már. Nem kell megköszönnöd.
– Ugye azért nem érezted túl rosszul magad?
– Hogy érezte volna, mikor fél Boston a lábai előtt hever? – ára-dozott Kendra, mielőtt Gabrielle megszólalhatott volna. – A kor-mányzóval láttalak beszélgetni szendviccsel a kezetekben?
Gabrielle bólintott. – A Vineyardon álló nyaralójába szeretne né-hány képet.
– Szuper!
– Az – Gabrielle nem hangzott túl lelkesnek. Rengeteg névjegy-kártyát őrzött a táskájában – legalább egy évre való folyamatos mun-kát jelentenének, ha akarná –, miért érzett mégis késztetést arra, hogy lehúzza a taxi ablakát, és kiszórja őket a szélbe?
Tekintete elkalandozott az autót körülölelő éjszakában, miközben nézte, ahogy elsuhannak mellette a fények és emberek, furcsán egye-dül érezte magát. Az utcák tele voltak járókelőkkel: párok andalogtak kézen fogva, baráti társaságok nevetgéltek és beszélgettek, remekül érezve magukat. Mások divatos kávézók utcai asztalainál ücsörögtek, kirakatokat bámultak. Bármerre nézett, a város lüktetett, vibrált az élettől, a színektől. Gabrielle a művész szemével fogadta be a lát-ványt, mégsem érzett semmit. A nyüzsgő élet – az ő életét is beleért-ve – mintha elhúzott volna mellette. Az utóbbi időben egyre gyak-rabban érezte úgy, mintha egy kerek forogna vele megállás nélkül, csapdába ejtve őt a múló idő és céltalanság végtelen körforgásában.
– Mi a baj, Gab? – kérdezte a mellette ülő Megan. – Csendes vagy.
Gabrielle vállat vont. – Bocs. Én csak... nem tudom. Biztos a fá-radtságtól van.
– Valaki adjon már ennek a csajnak egy italt – de máris! – vicce-lődött Kendra, a sötét hajú nővérke.
– Neeem – ellenkezett Jamie ravaszul, és szinte dorombolt. – Amire a mi Gabbynknak szüksége van, az egy férfi. Túl komoly vagy, édesem. Nem egészséges, ha ennyire hagyod, hogy a munka föléd kerekedjen. Szórakozz! Különben is, mikor bújtál ágyba utoljára va-lakivel?
Túl régen, ami azt illeti, de Gabrielle nem igazán gondolt rá. Min-dig akadt udvarlója, ha úgy akarta, és a szex – már amikor épp része volt benne – nem tartozott a vesszőparipái közé, mint némely barát-jának és barátnőjének.
Amennyire el volt szokva tőle mostanában, nem is hitte, hogy egy orgazmus választ adhat arra, ami az utóbbi idők nyugtalanságát okozza, bármi legyen is az.
– Tudod, Jamie-nek igaza van – mondta Kendra. – Szükséged van egy kis lazításra meg vadulásra.
– Most vagy soha – tette hozzá Jamie.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Gabrielle. – Most tényleg nem bírok éjszakázni, srácok. A galériakiállítások mindig megviselnek, és...
– Sofőr – Jamie, tudomást sem véve róla, előrébb csúszott az ülé-sen, és megkocogtatta a vezetőt az utasoktól elválasztó átlátszó mű-anyag falat. – Megváltozott a terv. Úgy döntöttünk, ünnepelni aka-runk, az étterem felejtős. Oda mennénk, ahová a jó fejek járnak.
– Ha szeretik a klubokat, a város északi végében van egy új, most nyitott – válaszolta a taxis, mentolos rágóját pukkasztgatva beszéd közben. – Egész héten oda fuvaroztam. Ma is jártam ott kétszer – trendi, hajnalig nyitva tart, a neve La Notte.
– Óóó, La Notttéé – dorombolta Jamie, és játékos pillantást vetett a háta mögé, miközben felvonta elegáns szemöldökét –, lányok, tö-kéletesen romlottan hangzik, gyerünk!
A La Notte egy viktoriánus, gótikus épületben kapott helyet, amely egészen a legutóbbi időkig a Szent János Háromság plébániatemp-lomaként volt ismert. A közelmúltban azonban a bostoni főegyház-megye kénytelen volt bezáratni egy tucatnyi hasonló helyet a plébá-nosai által okozott szexbotrányok miatt. Most, ahogy Gabrielle és ba-rátai próbáltak bejutni a zsúfolt klubba, gépi trance és techno dübör-gött az oltár feletti erkélyen felállított DJ-pult fölé erősített hatalmas hangszórókból. Stroboszkóp szórta a fényt egy boltíves, hármas osz-tású színes ólomüveg ablakra. A lüktető fénycsóvák áthatoltak a le-vegőben kavargó vékony füstrétegen, a látszólag véget nem érő zene őrjöngő ütemét követve. A tánctéren – és a La Nőtte szinte minden egyes további négyzetméterén, beleértve a galériát is – az emberek vonagló, esztelen érzékiséggel gabalyodtak egymásba.
– Szent szar! – kiabálta túl Kendra a zenét, és karját felemelve táncolta keresztül magát a tömegen. – Micsoda hely, mi? Őrület!
Még alig jutottak túl a táncolók első hullámán, mikor egy magas, vékony pasas csapott le a szexis barna lányra, és a fülébe súgott va-lamit. Kendra dévajul felkacagott, és lelkesen bólintott.
– A fiúka táncolni akar – vihogott, táskáját Gabrielle kezébe nyomva –, és ki vagyok én, hogy visszautasítsam!
– Erre – mutatott Jamie egy kis üres asztal felé a bár mellett, amint barátnőjük elvonaglott partnerével.
Leültek mindhárman, Jamie rendelt egy kört. Gabrielle a táncteret pásztázta Kendra után, de a lányt elnyelte a táncoló kavalkád. A kö-rülötte nyüzsgő tömeg ellenére Gabrielle nem tudta elnyomni azt a hirtelen jött érzést, hogy barátaival rivaldafényben ül. Mintha megfi-gyelés alatt lennének, csak mert itt ülnek a klubban. Őrültség volt ilyeneket gondolnia. Talán túl sokat dolgozott, túl sok időt töltött ott-hon egyedül, mintha a külvilág elbátortalanítaná. Tisztára üldözési mániás.
– Gabbyra! – kiabálta túl Jamie az üvöltő zenét, martinis poharát köszöntésre emelve.
Megan is felemelte az italát, és koccintott Gabriellel. – Gratulálok a ma esti nagyszerű kiállításhoz! – Kösz, srácok.
Neonsárga italát kortyolgatva Gabrielle megint úgy érezte, figye-lik. Sőt egyre inkább meg volt róla győződve. Mintha egy merev te-kintet nyúlna át hozzá a sötétségen keresztül. Martinis pohara pere-mén keresztül felpillantott, és látta, amint a stroboszkóp fénye meg-csillan egy napszemüvegen.
A napszemüveg mögé rejtett láthatatlan szempár minden kétséget kizáróan őrá tapadt a tömegen keresztül. A stroboszkóp villanó fényei nem világították meg kellőképpen a férfi határozott vonásait, de Gabrielle szeme így is azonnal befogadta a látványát. Rövid fekete haja lazán keretezte széles, intelligens homlokát és vékony, szögletes arcát. Állkapcsa erős, szigorú, és a szája... a szája nagylelkű és érzéki, még most is, hogy ilyen cinikus, majdnem kegyetlen kifejezés ült rajta.
Gabrielle elbátortalanodott és másfelé nézett, végtagjaiban meleg-ség áramlott szét. Látta maga előtt a férfi arcát, azonnal beleégett az agyába, mint kép a filmbe. Letette az italát, és gyorsan odanézett, ahol a férfi állt. Ő azonban már nem volt ott.
A bárpult másik oldalán hangos csattanás hallatszott, így Gabrielle hátrapillantott. Az egyik zsúfolt asztalról alkohol folyt a padlóra. A feketére lakkozott felületet beborították a törött üvegcserepek. Öt, sötét motoros bőrruhát és napszemüveget viselő fickó szólalkozott össze egy Dead Kennedy-s atlétát és kopott kék farmert viselő férfival. Az egyik rosszarcú bőrruhás egy részegnek látszó platinaszőkét ölelgetett, aki úgy tűnt, ismeri a punkot. Nyilvánvalóan a fiúja volt. Az meg is ragadta a lány karját, de ő eltaszította magától, és félrehajtotta a fejét, hogy a bőrruhás odaférjen a nyakához. Kihívóan meredt a fiújára, miközben végig a nyakára tapadó férfi hosszú barna hajával játszadozott.
– Gáz van. – Megan ismét hátrafordult, ahogy a helyzet egyre drámaibbá vált.
– Ja – tette hozzá Jamie, miután megitta az utolsó korty martinit, majd odaintette a pincért, és új kört rendelt. – A csajszi anyukája mindenesetre elfelejtette közölni lánykájával, hogy nem szerencsés mással távozni egy helyről, mint akivel érkezett.
Gabrielle nézte őket még egy pillanatig, elég ideig ahhoz, hogy lássa a második motorost is a lányra vetődni és lecsapni annak nyitott szájára. A lány szívesen vette mindkettőjüket, az egyik kezével a nyakánál lévő sötét fejet simogatva, a másikkal a szőkét, aki úgy ta-padt az arcára, mintha élve akarná felfalni. A punk fiú trágár szavakat üvöltözve szidta a lányt, aztán megfordult, és elkezdett kifelé fu-rakodni a tömegen át.
– Ettől a helytől kiver a víz – vallotta be Gabrielle, észrevéve, amint néhányan nyíltan szívják a kokaint a hosszú márvány bárpult túlsó végén.
A barátai nemigen hallották a dübörgő zenétől. Nem is látszottak osztozni kényelmetlen érzésében. Valami nem stimmelt itt, és Gabrielle nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az éjszaka végül valami ocsmányságba fog torkollni. Jamie és Megan helyi zenész-bandákról kezdett beszélgetni, míg Gabrielle martinijának maradékát szürcsölte a pici asztal túloldalán, várva az alkalomra, amikor közbe-vághat, hogy kimenthesse magát és hazamenjen.
Gyakorlatilag egyedül ücsörgött, tekintete lopva végigsiklott az ütemesen bólogató és rángatózva táncoló tömeg felett, a korábban őt figyelő, napszemüveg mögé bújtatott szempárt keresve. Vajon ő is a többi gengszterhez tartozott, a motoros banda tagja, aki csak a bajt keresi? Ugyanúgy volt öltözve, mint ők, és ugyanolyan veszélyesnek tűnt.
Akárki volt is, Gabrielle már nyomát se látta.
Hátradőlt a székben, és majd’ kiugrott a bőréből, amikor hátulról két kéz nehezedett a vállára.
– Hát itt vagytok! Már mindenütt kerestelek titeket, srácok! – li-hegte Kendra lélekszakadva, mégis lelkesen, ahogy az asztal fölé ha-jolt. – Gyerünk! Foglaltam egy asztalt a másik oldalon. Brent és né-hány haverja velünk szeremé tovább mulatni.
– Király!
Jamie máris talpra ugrott, indulásra készen. Megan egyik kezébe fogta teli martinis poharát, a másikba Kendra és a saját táskáját. Mi-kor Gabrielle nem sietett csatlakozni hozzájuk, Megan megállt.
– Jössz?
– Nem – Gabrielle felállt, vállára kanyarította a táskáját. – Menje-tek csak, jó szórakozást. Hulla vagyok. Azt hiszem, fogok egy taxit és hazamegyek.
Kendra lebiggyesztette a száját. – Gabby, nem mehetsz haza!
– Elkísérjelek? – ajánlotta fel Megan, bár Gabrielle tudta, a lány legszívesebben a többiekkel maradna.
– Nem, minden rendben. Érezzétek jól magatokat, de csak óvato-san, rendben?
– Biztos, hogy nem maradsz? Csak még egy italra?
– Tényleg muszáj mennem, szükségem van egy kis levegőre.
– Persze, menj csak – korholta Kendra műfelháborodással. Előre-lépett, és gyors puszit nyomott Gabrielle arcára. Ahogy visszalépett, Gabrielle orrát vodka és valami kevésbé egyértelmű illat csapta meg. Pézsma lehetett, furcsán fémes. – Ünneprontó vagy, Gabby, de azért szeretlek.
Kendra huncutul kacsintva karolt Jamie-be és Meganbe, aztán já-tékosan a kavargó tömeg felé ráncigálta őket.
– Hívj fel holnap! – tátogta Jamie visszafordulva a válla fölül Gabrielle-nek, majd lassan mindhármukat elnyelte az emberáradat.
Gabrielle azonnal az ajtó felé vette az irányt, alig várta, hogy kívül kerüljön. Minél tovább maradt, annál hangosabbnak tűnt a zene, a fe-jében dobolt, gondolkodni se hagyta. Se a környezetére összpontosí-tani. Mindenfelől nekiütköztek, ahogy próbált utat törni, állandóan táncoló, hadonászó, pörgő testekhez nyomódott. Idegen kezek lök-döstek, böködték, tapogatták és fogdosták a sötétben, míg végre ki-botladozott a szórakozóhely bejáratához vezető előcsarnokba, aztán tovább, keresztül a nehéz, kétszárnyú kapun.
Az éjszaka hűvös volt, és sötét. Mély levegőt vett, hogy megsza-baduljon a La Nőtte zajától, bűzétől és nyugtalanító hangulatától. A zene még kinn is dübörgött, a stroboszkópok által szórt fények meg-annyi apró robbanásként lüktettek a magas ólomüveg ablakok mö-gött, de Gabrielle így, hogy kijutott már, kezdett megnyugodni.
Senki nem figyelt rá, amint a járdaszegélyhez sietett, és várt, hogy leinthessen egy arra járó taxit. Csak páran voltak kint, néhányan elsé-táltak mellette, mások a klubhoz vezető betonlépcsőkön igyekeztek felfelé. Kiszúrt egy felé közeledő sárga taxit, és integetni kezdett.
– Taxi!
Amikor az üres taxi elindult felé az éjszakai forgalomban, és meg-állt mellette, a szórakozóhely ajtaja hatalmas robajjal kivágódott.
– Hé, ember! Mi a franc van? – Gabrielle mögött, a lépcsők felől szóló férfihang egy oktávval megemelkedett a félelemtől. – Ha még egyszer megérintesz, kurvára...
– Kurvára mi lesz? – gúnyolódott egy másik mély és halálos hang, melyre kuncogással helyeseltek társai.
– Ja, avass be, te kis punk szarkupac, mit fogsz tenni?
Gabrielle, a taxi ajtajának kilincsén tartva kezét, riadtan, rettegve attól, hogy tudja, mit fog látni, odafordította a fejét. A bárnál megis-mert banda tűnt fel, a motorosok, vagy akárkik is voltak, fekete bőr-ruhában és napszemüvegben. Farkasokként köröztek mind a hatan a punk fiú körül, felváltva ütötték, játszottak vele, mint a prédával szo-kás.
A kölyök az egyik felé lendült – elvétette –, aztán a helyzet egy szempillantás alatt elfajult.
A dulakodók hirtelen Gabrielle felé vették az irányt, a banda a taxi motorháztetejére dobta a fiút, ököllel kezdték püfölni az arcát. Orrá-ból és szájából dőlt a vér, Gabrielle ruháját is érte. A lány döbbenten és rémülten lépett hátra. A kölyök négykézláb próbált menekülni, de támadói nem engedték, olyan dühvel támadták, ami a lány számára felfoghatatlan volt.
– Takarodjatok a rohadt kocsimtól! – üvöltött ki a taxis a lehúzott ablakon. – Jézus Krisztus! Intézzétek el máshol, halljátok?!
Az egyik támadó odafordult a taxishoz, megeresztett egy rettene-tes vigyort, aztán hatalmas öklével lesújtott a szélvédőre, pókhálóssá zúzva azt. Gabrielle látta, hogy a sofőr keresztet vet, szája némán mozog az autóban. A sebességváltó reccsent egyet, aztán felsivítottak a gumik, ahogy a taxi hátramenetbe lódult, megszabadulva a motor-háztetőn fekvő terhétől.
– Várjon! – sikoltotta Gabrielle, túl későn.
A fuvar – utolsó menekülési esélye a brutális tetthelyről – elúszott. Torkában felkúszó jeges rémülettel nézte, ahogy a taxi elhajt, végig az utcán, majd hátsó lámpáinak fényét is végleg elnyelte a sötétség.
A járdaszegélyen a hat motoros nem kegyelmezett áldozatának, túlságosan lefoglalta őket a punk eszméletlenre verése ahhoz, hogy Gabrielle-t figyelemre méltassák.
A lány megfordult, felrohant a La Nőtte lépcsőjén, közben a tás-kájában kotorászott a mobiljáért. Végre megtalálta a vékony kis ké-szüléket, gyorsan felnyitotta. Benyomkodta a 911-et, közben kivágta a klub ajtaját, berontott az előcsarnokba, mellkasát abroncsként szo-rította a pánik. A zene és a különféle hangok lármáján, saját szívve-résének robajló dörömbölésén túl Gabrielle-nek csupán a csend vála-szolt a vonal másik végén. Elvette a készüléket a fülétől.
Nincs jel.
– A francba!
Újra tárcsázta a 911-et. Nem sikerült. Gabrielle berohant a klub táncterére, kétségbeesetten kiabált a lármába.
– Valaki, kérem, segítsen! Segítsenek!
Senki nem hallotta. Megkopogtatta az emberek vállát, húzgálta az ingujjukat, megrázta egy tetovált, katonakülsejű férfi karját, de senki nem figyelt rá. Még csak rá sem néztek, folytatták a táncot meg a be-szélgetést, mintha ő ott sem lenne.
Álmodott csupán? Talán csak rémálom volt, és egyedül ő látta a kinti brutalitást?
Gabrielle felhagyott az idegenek megszólítgatásával, és barátai keresésére indult. Közben újra és újra megnyomta az újratárcsázás gombot, reménykedve, hogy a telefon végül kicseng. Nem sikerült, és hamarosan rájött, hogy Jamie-éket sem fogja soha megtalálni ekkora tömegben.
Idegesen és összezavarodva szaladt vissza a klub kijáratához. Ta-lán le kellene intenie egy autóst, hívni a zsarukat, bármit!
Amint kinyitotta a nehéz ajtókat, és kilépett, arcába csapott a hi-deg levegő. Lihegve lesietett az első néhány lépcsőfokon, nem tudta, mi vár rá: nőként, egyedül egy hatfős, talán teljesen bedrogozott banda ellen. Ám sehol nem látta őket.
Eltűntek.
Néhány fiatal sétált fel a lépcsőn, egyikük léggitározott, a többiek meg arról beszéltek, hova mennek még bulizni később.
– Sziasztok – köszönt nekik Gabrielle, felkészülve arra, hogy fi-gyelemre se méltatják. Megálltak, rámosolyogtak, annak ellenére, hogy a maga huszonnyolc évével legalább tíz évvel idősebb volt bármelyiküknél.
A hozzá legközelebb álló feléje bólintott: – Mizu?
– Valaki esetleg... – tétovázott, mert hirtelen már abban sem volt biztos, örülne-e, ha kiderülne, nem is álmodta az egészet –, nem lát-tátok véletlenül az iménti verekedést?
– Verekedés volt? Király! – örült a bandavezér.
– A – válaszolt a másik. – Sajna csak most érkeztünk. Nem láttunk semmit.
Továbbmentek, felmásztak a maradék lépcsőn, Gabrielle pedig csak bámult utánuk, és arra gondolt, biztos elment az esze. Vissza-ment a járdaszegélyhez, amelyet vér borított, ám a punknak és táma-dóinak nyoma veszett.
Gabrielle egy utcai lámpa alatt állt, fázósan dörzsölte karját a hi-degben. Körbepillantott az utcán, bármilyen jelét keresve az erőszak-nak, amelynek pár perce tanúja volt.
Semmi.
Aztán... meghallotta.
A hang a tőle jobbra eső keskeny sikátorból jött.
A vállmagasságig érő, hangerősítőként működő betonfallal szegé-lyezett, csaknem teljesen sötét sikátor elárulta az ott tartózkodókat, akiknek állati morgását az utcán is hallani lehetett. Gabrielle nem tudta beazonosítani a beteg, nyálas zajokat, amelyektől megfagyott a vér az ereiben, és teste minden idegszála vészriadót fujt.
Egyik lába lendült a másik után. Nem egyre távolabb az ijesztő hangoktól, hanem feléjük. Mobiltelefonja mázsás kőként húzta a ke-zét. Visszatartotta a lélegzetét. Nem is vette észre, mióta nem vett már levegőt, amíg pár lépést nem tett a sikátorban, és tekintete meg-állapodott az előtte levő alakokon.
A bőrruhás-napszemüveges gengszterek.
Négykézláb álltak, lökdöstek valamit. Bele-belemartak. Az utcáról beszűrődő gyér világításban Gabrielle hirtelen meglátott a mészárlás mellett egy rongycafatot. A punk atlétája volt, elszaggatva, foltosán.
Gabrielle ujjával megkereste a mobil újratárcsázás gombját, majd csendben megnyomta a kis billentyűt. A készülék halkan kicsengett, majd a vonal túloldalán megszólaló rendőrségi diszpécser hangja ágyútűzként hasított az éjszakába:
– 911. Miben segíthetek?
A hirtelen háborgatásra az egyik motoros felkapta a fejét. Vadálla-ti, gyűlölettől villogó szeme tőrként fúródott a földbe gyökerezett lányba. Arcát beborította az alvadt vér. És a fogai! Elesek, mint egy vadállaté – nem is fogak voltak, hanem agyarak, amelyekkel rávi-csorgott, miközben rettenetesen hangzó, idegen szót sziszegett felé.
– 911 – szólt a diszpécser újra. – Miben segíthetek?
Gabrielle képtelen volt válaszolni. Annyira megrettent, hogy alig tudott levegőt venni. A szájához emelte a mobilt, de egyetlen szót sem bírt kinyögni.
Segélykérő hívása kárba veszett.
Halálos bizonyossággal tudta ezt, így az egyetlen logikus dolgot tette, amit csak tehetett. A készüléket remegő ujjakkal a szadista mo-toros banda felé fordította, és megnyomta a fényképező funkció-gombját. A vaku villanása bevilágította a sikátort.
Most már mindannyian felé fordultak, kezükkel beárnyékolták napszemüveg mögé rejtett szemüket.
Ó, te jó ég! Talán még mindig van esélye elmenekülni ebből a po-koli éjszakából. Gabrielle újra meg újra meg újra kattintott, miközben menekült a sikátorból az utca felé. Mormolást hallott, vicsorgó átkozódást, láb-dobogást, de nem mert visszanézni. Még akkor sem, mikor acél éles szisszenését hallotta a háta mögött, majd a válaszul felhangzó, nem e világi, fájdalmas és dühös üvöltést. Gabrielle-t haj-totta az adrenalin és a félelem, meg sem állt, amíg a Commercial Streeten meg nem látott egy várakozó taxit. Beugrott, bevágta az aj-tót. Lihegett, magánkívül volt a rettegéstől.
– Vigyen a legközelebbi rendőrségre!
A sofőr átkarolta az anyósülés hátát, ahogy szemöldökráncolás kí-séretében odafordult hozzá. – Jól van, hölgyein?
– Persze – válaszolta gépiesen. Aztán: – Nem. Be kell jelentenem egy...
Jézusom. Mit is akar ő bejelenteni? Veszett motorosok kannibalisztikus őrjöngését? A másik lehetséges magyarázat sem lenne hihetőbb egy hajszállal sem.
Gabrielle tekintete találkozott az aggódó sofőrével.
– Kérem, siessen. Szemtanúja voltam egy gyilkosságnak.

MÁSODIK FEJEZET
Vámpírok.
Tele volt velük az éjszaka. Több mint egy tucatot számolt össze belőlük a klubban. Többségük a félmeztelen, hullámzó tömeget vizs-latta, hogy kiválassza – és elcsábítsa – azokat a nőket, akikkel szom-jukat olthatják az éjjel. Sajátos életközösség volt ez, amely jól szol-gálta a fajt már több mint kétezer éve. Békés együttélés, amely a vámpírok azon képességén alapul, hogy képesek kitörölni a megcsa-polt emberek memóriáját. Sok vér folyik napfelkelte előtt, reggel azonban a faj tagjai visszatérnek a városon belüli és kívüli menedé-kükbe, és az emberek, akiket használtak, az égvilágon semmire sem emlékeznek.
Nem így történt viszont a klub melletti sikátorban. A hat, vértől megrészegült ragadozó elvakult gyilkossága volt számukra az utolsó. Éhségükben meggondolatlanná váltak; nem vették észre, hogy figyeli őket. Sem a klubban nem látták, sem kinn, amikor az átalakított templom egy második emeleti ablakpárkányáról követte nyomon őket.
Teljesen hatalmába kerítette őket a vérszomj, a kóros szenvedély, mely egykor járványként söpört végig a fajon, vérszopóvá változtatva oly sokat közülük. Mint ezek is, akik nyíltan és válogatás nélkül táplálkoztak az emberekből, akik között éltek.
Lucan Thorne nem rajongott kifejezetten az emberi fajért, de még annál is kevésbé szerette az előtte tornyosuló vérszopó vámpírokat. Egy-két elállatiasodott vámpír látványa az éjszakai őrjárat során egy Boston méretű városban megszokott volt. Egyszerre, egy csokorban látni ennyit nyíltan táplálkozni azonban több volt, mint aggasztó. A vérszopók száma megint növekedett, egyre arcátlanabbá váltak.
Valamit tenni kellett.
Lucan és a faj még néhány más tagja minden éjjel vadászatra in-dult, céljuk azon beteg egyedek kiirtása volt, akik veszélyeztették mindazt, amit a vámpírok oly nehéz munkával elértek. Ma éjjel Lucan egyedül vadászott, nem érdekelte, hogy ellenségei létszámban jóval felülmúlják. Kivárta a támadáshoz legmegfelelőbb időpontot: mikor a vérszopók halálos mohóságuktól hajtva már kielégítették az elméjüket betöltő szenvedélyt.
Miután teleitták magukat vérrel, tovább marakodtak a fiú testén, vicsorogva és egymásba marva, mint a vadkutyák. Lucan gyors meg-torlásra készült – végre is hajtotta volna, ha a sötét sikátorban hirtelen fel nem tűnik egy vörös hajú nő. Sikerült egy pillanat alatt meg-változtatnia a forgatókönyvet: azzal, hogy követte a vér-szopókat, önkéntelenül is elterelte figyelmüket áldozatukról.
Amint a mobiltelefon vakuja felvillant a sötétben, Lucan villám-gyorsan leereszkedett az árnyékos ablakpárkányról, hang nélkül ér-kezve a járdára. A vérszopókhoz hasonlóan őt is elvakította a hirtelen villanás. A nő folyamatosan készítette a felvételeket a mészárlás helyszínéről menekültében, valószínűleg ez a néhány pánikszerű gombnyomás mentette meg a barbárok haragjától.
Amíg azonban a többi vámpír érzékelését eltompította és lelassí-totta a vérszomj, Lucané könyörtelenül kristálytiszta maradt. Vihar-kabátja alól előhúzta fegyvereit – kétélű tőröket titániumszélű acélból –, és előrelendült, hogy lefejezze a hozzá legközelebb eső vérszopót.
Néhány pillanat múlva másik kettő is ugyanígy járt, a holttestek pedig vergődtek, miközben gőzölgő, savas masszából hamuvá por-ladtak. Állati üvöltés töltötte be a sikátort, ahogy Lucan még egyet megszabadított a fejétől, aztán megpördült, és keresztüldöfött egy másikat. A vérszopó véres fogait rávicsorítva sziszegett, agyarairól vér csöpögött. Halványsárga szeme gyűlölettel tapadt Lucanra, ha-talmas írisze sóvárogva kitágult, pupillája függőleges csíkká keske-nyült. A lény teste görcsbe rándult, hosszú karjait Lucan felé nyújtot-ta, szája borzalmas, idegen vigyorba merevült, amikor a speciális ko-vácsoltacél megmérgezte vérszopó vérét, aztán füstölgő mocsok ma-radt utána csupán az utca kövén.
Már csak egy volt életben. Lucan szembefordult a hatalmas férfi-val, mindkét tőre készen állt az összecsapásra.
A vámpír azonban eltűnt – elmenekült az éjszakában, mielőtt vé-gezhetett volna vele. Átkozott.
Tőrei elől eddig még egyetlen rohadék sem menekülhetett. Most sem szabad hagynia. Felmerült benne, hogy levadássza a szökevényt, de akkor fedezetlenül maradna a helyszín. Ez jelentette a nagyobb kockázatot, mert az emberek esetleg rájönnének, micsoda veszély le-selkedik rájuk közvetlen közelből. A kezdetektől fogva a vérszopók brutalitása miatt üldözték Lucan fajtáját az emberek, és nem biztos, hogy túlélnék az újkori megtorlásokat, hiszen a modern technológia az ember oldalán áll.
Amíg a vérszopókat meg nem szabályozzák – még jobb lenne, ha teljesen kiirtanák őket –, az emberek nem szerezhetnek tudomást a körülöttük élő vámpírokról.
Miközben Lucan nekiállt eltüntetni minden gyilkosságra utaló nyomot, gondolatai visszatértek a napsütés hajú, alabástromszépségű nőre.
Hogyan volt képes a vérszopók nyomára akadni a sötét sikátor-ban?
Bár az emberi mendemondák szerint a vámpírok szempillantás alatt képesek eltűnni, az igazság ennél egy hajszállal kevésbé való-színűtlen. Hihetetlen sebességük révén egyszerűen képesek az emberi szem számára követhetetlenül gyorsan mozogni, ezt tetézi még fejlett hipnotikus erejüket a náluk alacsonyabb rendű elmék felett. Érdekes módon erre a nőre egyik sem volt hatással.
Lucannak eszébe jutott, hogy látta őt korábban a klubban. Zsák-mányáról elvonta a figyelmét egy kifejező szempár, amely hasonló lelkiállapotot tükrözött, mint az övé. A lány is észrevette őt, a barátai mellett ülve bámult vissza rá. Az őket elválasztó tömegen keresztül és a klub áporodott levegőjének ellenére is megérezte a lány parfümének illatát – valami egzotikus volt, valami ritka.
Most is megérezte a finom, lágy illatot az éjszakában, delejezőn hatott érzékeire, valami ősi, primitív ösztön mozdult meg benne. Ínye megfájdult agyarai hirtelen megnyúlásától, amely a vágy fizikai re-akciója volt – érzéki és egyéb vágyaké –, és amelyet képtelen volt le-küzdeni. Érezte az illatát, vágyott rá, nem sokkal másképp, mint vér-szopó testvérei.
Lucan hátrahajtotta a fejét, mélyen tüdejébe szívta a nő eszenciá-ját, érzékeny szaglásával beazonosítva őt a város másik végén. A nő volt a vérszopók támadásának egyetlen tanúja, igazán nem lenne bölcs dolog meghagyni a történtekkel kapcsolatos emlékeit. Megta-lálja őt, és kerüljön bármibe is, a faj érdekeit fogja szem előtt tartani.
Agya hátulsó szegletében egy ősi ösztön azt súgta, akárki is a lány, már őhozzá tartozik.
– Higgye el, láttam az egészet! Hatan voltak, foggal-körömmel mar-cangolták a pasast – mint az állatok! Végeztek vele!
– Maxwell kisasszony, ezt már megbeszéltük párszor az éjszaka folyamán. Mindannyian fáradtak vagyunk, és messze még a reggel.
Gabrielle már több mint három órája a rendőrségen ült, próbált le-írást adni a La Notte klubtól nem messze történt szörnyűségről, amelynek szemtanúja volt. A két rendőr, aki kihallgatta, először hi-tetlenkedett, mostanra pedig türelmetlenné, majdhogynem ellensé-gessé vált. Érkezése után nem sokkal kiküldtek egy járőrkocsit a szó-rakozóhelyhez, felmérni, mi történt, és összeszedni a holttestet, ame-lyet Gabrielle bejelentett. Nem találtak semmit. Nem volt nyoma semmiféle bandacsatának, sem annak, hogy valakivel ocsmányul el-bántak volna. Úgy tűnt, meg sem történt az egész – vagy pedig cso-dával határos módon valakinek sikerült minden nyomot eltüntetni.
– Ha egy pillanatra rám figyelnének... ha vetnének egy pillantást a fotókra, amiket készítettem...
– Már láttuk őket, Maxwell kisasszony. Sokszor. Ide hallgasson, semmi nem stimmel abból, amit eddig elmondott – sem a vallomása, sem a mobillal készített szemcsés, homályos képek.
– Elnézést, hogy a minőség nem megfelelő – válaszolt csípősen Gabrielle. – Legközelebb, mikor szemtanúja leszek egy csapat pszi-chopata által elkövetett brutális gyilkosságnak, mindenképp ma-gammal viszem a Leicámat és a tartalék lencséket.
– Talán szeretné újragondolni a vallomását – javasolta az idősebb, bostoni kiejtésében árnyalatnyi ír akcentussal, délen töltött ifjúságá-nak maradványaként. Pufók kezével végigsimított gyérülő szemöl-dökén, majd visszacsúsztatta a lány mobiltelefonját az asztalon. – Tudatában van annak, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti, Maxwell kisasszony?
– A vallomásom nem hamis! – erősködött Gabrielle csalódottan és dühösen, amiért úgy kezelték, mint egy bűnözőt. – Fenntartok min-dent, amit itt mondtam. Miért hazudnék?
– Azt csak ön tudhatja, Maxwell kisasszony.
– Hihetetlen. Rögzítették a segélyhívásomat.
– Igen – erősítette meg a rendőrtiszt. – így van, felhívta a diszpé-cserünket. Sajnálatos módon azonban semmi nem hallatszik a vonal-ban. Nem szólt bele, nem is válaszolt a diszpécser kérdéseire.
– Ja, hát elég nehéz is megtalálni a kellő szavakat, miközben vé-gignézi az ember, hogy valakinek széttépik a torkát.
A férfi újabb kétkedő pillantást vetett rá. – Ez a klub a La Notte. Elég vad hely, ahogy hallom. Népszerű a gótok, raverek körében...
– Mire akar kilyukadni?
A zsaru vállat vont. – Sok kölyöknek vannak igen furcsa dolgai manapság. Talán amit ma látott, az is csak valami balhé volt, ami kissé elfajult.
Gabrielle eleresztett egy káromkodást, a telefonjáért nyúlt. – Ez magának úgy néz ki, mint egy elszabadult piti balhé?
Rákeresett a képekre, és újra végignézte őket. Bár elmosódottak és homályosak voltak a vakutól, azért még tisztán látta a banda tagjait, ahogy körülállják a földön fekvő alakot. Az egyik fotón a vaku villa-nó fényét visszaverő szempárok néztek a lencsébe, az elnagyolt arc-vonásokat eltorzította a düh.
Miért nem látták ezt a rendőrök is?
– Maxwell kisasszony – vetette közbe a fiatalabb. Megkerülte az asztalt, felült a szélére a lány előtt. Ő volt a csendesebb, figyelmesen hallgatott, míg társa egyfolytában hitetlenkedett és gyanakodott. – Nyilvánvaló, hogy ön úgy gondolja, valami rettenetesnek volt tanúja az éjjel a klubnál. Carrigan felügyelő és én segíteni szeretnénk, de ahhoz, hogy ezt megtehessük, fontos, hogy közös nevezőre jussunk.
– Rendben – bólintott Gabrielle.
– Megkaptuk a vallomását, láttuk a fotókat. Ön józan ember be-nyomását kelti. Mielőtt továbblépnénk, meg kell kérdeznem, hajlan-dó-e drogtesztnek alávetni magát.
– Drogtesztnek – a lány felugrott székéből, végképp elvesztve ön-uralmát. – Ez nevetséges! Nem valamiféle szakadt kis drogos suttyó vagyok, és tiltakozom, hogy ekként bánjanak velem! Gyilkosságot próbálok bejelenteni!
– Gab? Gabby!
Valahonnan a háta mögül meghallotta Jamie hangját. Nem sokkal azután hívta a fiút, hogy beért a rendőrőrsre, mert szüksége volt az ismerős arcokra, miután végignézte azt a rettenetet.
– Gabrielle! – Jamie odasietett hozzá, forrón átölelte. – Ne hara-gudj, nem tudtam hamarabb ideérni, de már otthon voltam, mikor megkaptam az üzeneted. Úristen, édesem, jól vagy?
Gabrielle bólintott. – Azt hiszem. Kösz, hogy eljöttél!
– Maxwell kisasszony, kérje meg a barátját, hogy kísérje haza – szólt a fiatal rendőr. – Ezt folytathatjuk később is. Talán tisztábban tud majd gondolkodni, ha kialudta magát.
A két rendőr felállt, intettek a lánynak, hogy álljon fel ő is. Nem vitatkozott. Fáradt volt, halálosan kimerült, és nem remélte, hogy meggyőzheti a zsarukat arról, amit látott, még ha az egész éjszakát a rendőrségen tölti is. Fásultan engedte, hogy Jamie és a két rendőr ki-vezesse a rendőrség épületéből. Félúton járt a parkolóhoz vezető lép-csőn, amikor a fiatalabb rendőr utána szólt:
– Maxwell kisasszony!
A lány megállt, visszanézett a férfira, aki az épület előtti lámpa alatt állt.
– Ha ez megnyugtatja, kiküldök valakit magához, hogy megbizo-nyosodjon, minden rendben, és talán beszélhetne is vele, ha átgon-dolta a vallomását.
Gabrielle-nek nem tetszett ez az atyáskodó hangnem, de már arra sem volt ereje, hogy felháborodjon. Azok után, amit ma látott, örömmel fogadja a rendőri látogatás nyújtotta biztonságot, még ha lekezelő is az ajánlat. Bólintott, és követte Jamie-t az autóhoz.
A rendőrőrs egyik csendes sarokasztalánál egy irodista elindította a nyomtatót. A mögötte álló készülék dolgozni kezdett, egyoldalas je-lentés csúszott ki belőle. A férfi kiitta az utolsó korty hideg kávét Red Sox feliratú bögréjéből, felállt rozoga, ütött-kopott székéből, és feltűnés nélkül kivette a lapot a nyomtatóból.
Az őrs csendes volt, elhagyatott, megkezdődött az éjszakai mű-szak. Még ha sokan is lettek volna benn, akkor sem tűnt volna fel senkinek a visszafogott, félszeg, magának való gyakornok.
Ez volt a szép a munkájában.
Ezért lett ő a kiválasztott.
Nem ő volt az egyetlen toborzott rendőr. Tudta, hogy vannak rajta kívül mások is, kilétük azonban ismeretlen maradt. Így biztonságo-sabb. Tisztább. Ő személy szerint nem is emlékezett már, mikor látta először a gazdáját. Csak annyit tudott, attól a naptól kezdve azért él, hogy őt szolgálja.
Kezében a jelentéssel végigcsoszogott a folyosón, olyan helyet ke-resve, ahol egyedül lehet. A társalgót, amely soha, egyetlen napszak-ban sem volt üres, már birtokba vette két titkárnő és Carrigan, a kö-vér, nagypofájú zsaru, aki a hét végén vonul nyugdíjba. Nagyban hencegett, micsoda fantasztikus üzletet kötött valami francos floridai kéglire, a nők meg tudomást sem vettek róla, ócska, sárga cukormáz-zal bevont tortát eszegettek, diétás kólával leöblítve.
Az irattáros beletúrt seszínű hajába, elsétált az ajtó előtt, a folyosó végén lévő mosdók irányába. Megállt a férfimosdó előtt, keze a ko-pott fémkilincsen pihent, miközben lazán körbenézett. Senki nem lát-ta, így gyorsan a következő ajtóhoz lépett, ahol a rendőrőrs takarító-szereit tárolták. Zárva kellett volna tartani, de ez ritkán fordult elő. Nem nagyon volt mit ellopni, hacsak nem táplált az ember különös vonzalmat az ipari méretű vécépapír, ammóniás tisztítószerek és barna papírtörülköző iránt.
Elfordította a gombot, és meglökte a régi acélajtót. Miután belé-pett, magára zárta az ajtót, majd zubbonya zsebéből elővette a mobil-ját. Megnyomta a gyorshívót. Az egyetlen számot hívta, amely bele volt programozva lenyomozhatatlan, egyszer használatos telefonjába. A készülék kétszer kicsörgött, majd meghallotta a baljós csöndet, amely gazdája senkivel össze nem téveszthető jelenlétére utalt.
– Uram – lehelte, hangja áhítatos suttogás volt híreim vannak.
Gyorsan és halkan beszélt, elfecsegte a Maxwell nő rendőrőrsön tett látogatásának összes részletét, beleértve a banda belvárosi gyil-kosságát illető vallomását. Hallotta a kagylóban a vonal másik végéről érkező morgást és a lélegzés lágy sziszegését, ahogy gazdája csendben hallgatta az információkat. Érezte dühét a lassú, néma lég-vételekben, ereiben megfagyott a vér.
– Lefuttattam önnek a személyes adatait, uram. Mindent – buz-gólkodott, majd felhasználva a mobil gyenge fényét, beolvasta Gabrielle címét, titkosított telefonszámát és egyéb adatait. Az aláza-tos vérrabszolga így szolgálta buzgón rettegett és hatalmas gazdáját.

HARMADIK FEJEZET
Két egész nap telt el.
Gabrielle próbálta teljesen kitörölni emlékezetéből a La Notte melletti sikátorban látott szörnyűségeket. Egyébként is, mit számí-tott? Senki nem hitt neki. Sem a rendőrség, akik ígéretük ellenére még mindig nem küldtek ki hozzá senkit, sem a barátai.
Jamie és Megan, akik látták, ahogy a bőrruhás gyilkosok a kölyköt zaklatják, annyit mondtak, látták őket, mikor később elhagyták a klubot, nem volt semmilyen csetepaté. Kendrát sokkal inkább lekö-tötte Brent – akit a tánctéren szedett fel –, így nem vett észre semmit abból, ami a klubban történt. Szombat éjjel az őrsön a rendőrök azt mondták neki, a La Notte-hoz kiküldött járőr mindenkitől pontosan ugyanezt hallotta. Történt valami dulakodás a bárnál, de senki nem jelentett erőszakos cselekményt a klubból vagy kintről.
Senki nem látta az általa jelentett támadást. Senkit nem vettek fel kórházba vagy hullaházba. Még kárbejelentés sem érkezett a járda-szegélynél parkoló taxisofőrtől.
Semmi.
Hogy lehet ez? Káprázott a szeme?
Úgy tűnt, csak Gabrielle tartotta valóban nyitva a szemét azon az éjszakán. Vagy csak ő volt a tanúja valami megmagyarázhatatlannak, vagy kezd megőrülni.
Talán kicsit mindkettő.
Nem tudta elviselni a gondolatot, ezért menekülést keresett az egyetlen dologban, amiben még örömét lelte. A háza pincéjében saját ízlése szerint kialakított, szigetelt ajtajú sötétszobában Gabrielle be-lemerítette a fotópapírt egy előhívó folyadékkal teli tálba. A folya-dékban a halvány semmiből lassan körvonalazódni kezdett a kép. Nézte, ahogy életre kel a város közelében felfedezett régi, gótikus stílusú, elhagyatott elmegyógyintézet romos téglafalán felfutó erős borostyánindák ironikus szépsége. Jobban sikerült, mint hitte; művé-szi fantáziája eljátszott a gondolattal, hogy egész sorozatot készít a kísérteties, elhagyatott helyről. Félretette a fényképet, másikat hívott elő. Ez egy fenyőcsemetét ábrázolt, mely egy rég elfeledett fatelep járdájának repedésében hajtott ki.
A képek megmosolyogtatták, miközben kiemelte a folyadékból, és felcsipeszelte őket a szárítókötélre. Majdnem tucatnyi hasonló feküdt fenti íróasztalán is, görbe tükröt tartva a természet makacsságának és a bolond emberi kapzsiságnak, arroganciának.
Gabrielle mindig is kívülállónak érezte magát, csendes megfigye-lőnek, gyermekkorától fogva. Annak tudta be, hogy nem voltak szü-lei – egyáltalán nem volt családja, kivéve a párt, akik boldogtalan ti-zenkét évesként örökbe fogadták, miután egyik nevelőszülőtől sod-ródott a másikig. A felső középosztálybeli Maxwelléknek nem volt saját gyermekük, nagylelkűen megsajnálták, de tőlük sem kapta meg a szeretetet, amire vágyott. Haladéktalanul bentlakásos iskolába írat-ták, különféle nyári táborokba küldték, végül pedig egy másik állam-ban működő egyetemre. Szülei, ha annak lehet őket nevezni, egy-szerre haltak meg egy autóbalesetben, míg ő az egyetemen tanult.
Gabrielle nem vett részt a temetésükön, de első komoly képét két, juharfa árnyékolta sírkőről készítette a városi Mount Auburn temető-ben. Azóta fotózott.
Soha nem kesergett a múlton, most is gyorsan lekapcsolta a sötét-kamra világítását, és elindult fölfelé, azon törve a fejét, mit egyen vacsorára. Két percet sem töltött a konyhában, amikor megszólalt az ajtócsengő.
Jamie nagyon kedvesen nála aludt az elmúlt két éjszaka, hogy megbizonyosodjon róla, Gabrielle jól van. Aggódott a lányért, pont úgy, mint egy báty, akije sosem volt. Mikor reggel elment, felajánlot-ta, hogy estére visszajön, de Gabrielle ragaszkodott ahhoz, hogy ma-gában is jól meglesz. Egyedüllétre vágyott, így amikor a csengő megszólalt, enyhe bosszúságot érzett, amiért ma sem hagyják békén.
– Mindjárt jövök – kiáltotta a lakás előszobájából.
Megszokásból kinézett a kukucskálón, de Jamie szőke hajzuhataga helyett egy ismeretlen férfi sötét haját és megnyerő arcát látta. Régmúltat idéző gázlámpa állt a bejárati lépcső közvetlen szomszéd-ságában. Lágy, sárga fénye úgy ölelte körbe a férfit, mintha az éjsza-ka köré borulna aranyszín palást. Halványszürke szeme baljós volt, mégis ellenállhatatlan, ahogy a bejárati ajtó vékony üvegét bámulta, mintha látná őt a másik oldalon.
A lány kinyitotta az ajtót, ám jobbnak látta fent hagyni a biztonsá-gi láncot. A férfi előrelépett, az őket elválasztó rövid láncra pillantott. Mikor szemük újra találkozott, halványan elmosolyodott, mintha szórakoztatónak találná, hogy a lány azt hiszi, ilyen könnyen megál-líthatná őt, ha tényleg be akarna jutni.
– Maxwell kisasszony? – hangja puha, sötét bársonyként hatott Gabrielle érzékeire.
– Igen?
– Lucan Thorne vagyok – oly lágyan, kimérten beszélt, hogy Gabrielle hirtelen megnyugodott. Amikor nem válaszolt, a férfi foly-tatta. – Úgy tudom, néhány nappal ezelőtt nehézsége akadt a rendőr-őrsön. Csak tudni akartam, jól van-e.
A lány bólintott.
Úgy néz ki, a rendőrök végül mégsem tettek le róla teljesen. Mivel semmit nem hallott felőlük az utóbbi pár napban, már nem is várta a jelentkezésüket, annak ellenére, hogy ígéretet tettek, benéznek hozzá. Nem mintha biztos lehetne benne, hogy ez a fickó a lenyalt fekete hajával, finom, határozott arcával tényleg zsaru-e.
Bár elég mogorvának látszott, eltekintve sötét, veszélyesen vonzó kinézetétől, nem tűnt úgy, mintha bántani akarná. Mégis, azok után, amiken átment, Gabrielle úgy gondolta, nem lehet elég óvatos.
– Tudja igazolni magát?
– Természetesen.
Megfontolt, szinte érzéki mozdulatokkal vékony bőrtárcát vett elő, felmutatta az ajtónyílásban. Csaknem teljesen sötét volt odakinn, ezért eltartott egy ideig, hogy szemügyre vegye a csillogó rendőr jel-vényt és a mellette levő, névvel ellátott fényképes igazolványt.
– Rendben. Jöjjön be, nyomozó.
Kiakasztotta a biztonsági láncot, kinyitotta az ajtót, és beengedte a férfit, miközben az ajtónyílásban megjelenő széles vállát nézte. Je-lenlétével gyakorlatilag betöltötte az előszobát. Hatalmas férfi volt, magas és nagydarab, fekete felöltőjében. Sötét ruhája, haja elnyelte a plafonról függő lámpa lágy fényét. Magabiztos, majdnem uralkodói megjelenése volt, arckifejezése halálosan komoly, mintha sokkal in-kább alkalmas lenne egy légiónyi felfegyverzett lovag irányítására, mintsem holmi képzelgő nőszemélyekhez küldözgessék lelket ápolni Beacon Hillbe.
– Nem gondoltam, hogy mégis jön valaki. A hétvégi fogadtatásom után az őrsön azt hittem, Boston védelmezői leírtak, mint dilinyóst.
A férfi nem tagadott, nem is helyeselt, csak némán bemasírozott a nappaliba, és körbenézett. Pillantása megállapodott az íróasztalon, melyen legutóbbi képeiből feküdt néhány vázlat. Gabrielle követte a férfit a szobán keresztül, kíváncsi volt, milyen hatást váltanak ki be-lőle a képek. A férfi felhúzta sötét szemöldökét, miközben apróléko-san átvizsgálta a fotókat.
– A magáé? – fordult hozzá, halványszürke szemét a lányéba fúr-va.
– Igen – válaszolta Gabrielle. – Egy gyűjtemény részei, címe: Az újjászületett város.
– Érdekes.
Újra végignézte a képeket, közben Gabrielle a homlokát ráncolta a férfi alaposan megfontolt, ám közömbös válaszán. – Mostanában ezekkel múlatom az időt, kiállítani még nem fogom őket.
A férfi felmordult, de továbbra is csendben lapozgatta a fényké-peket.
Gabrielle közelebb lépett, hogy jobban lássa a reakcióit vagy azok hiányát. – Rengeteg megrendelést kapok a városban. Lehet, hogy a kormányzó vineyardi házát is fotózom még ebben a hónapban.
Hallgass már – figyelmeztette magát. Vajon miért akarja lenyű-gözni ezt a pasit?
Thorne nyomozó nem ájult el ettől. Szó nélkül kinyújtotta kezét, és foglalkozásához képest túlságosan elegáns ujjaival finoman kicserélt két képet az asztalon. Gabrielle, teljesen érthetetlen módon, azon vette észre magát, hogy arról ábrándozik, hogy ezek a hosszú, fürge ujjak megérintik a meztelen bőrét, beletúrnak a hajába, fejét gyengé-den a férfi erős vállára húzzák, és ő elmerül a hűvös szürke tekintet-ben.
– Tehát – zökkent vissza a valóságba –, lefogadom, szívesen vetne egy pillantást azokra a fotókra, amiket a klub mellett készítettem szombat éjjel.
Válaszra sem várva a konyhába ment, és felemelte a telefont a pultról. Felnyitotta, előkereste az egyik képet, majd Thorne nyomozó elé tartotta a készüléket.
– Ez az első kép. Remegett a kezem, kicsit homályosra sikerült. Ráadásul a vaku miatt sok részlet lemaradt. De ha jobban megnézi, hat sötét alakot lát a földön. Azok ők: a gyilkosok. Az a kupac pedig, amit marcangolnak, az áldozat. Beleharaptak... mint az állatok.
Thorne mereven nézte a képet. Arca nem árult el semmit. Gabrielle a következő képre kattintott.
– A vakutól megijedtek. Nem is tudom, talán elvakította őket. Amikor a következőket készítettem, némelyik megállt és rám nézett. Nem igazán tudom kivenni az arcvonásaikat, de ez az egyikük arca. Azok a fura fénycsíkok a visszatükröződő szemei. – Megborzongott, ahogy visszaemlékezett a gonosz, nem emberi szemekre. – Pontosan rám nézett.
A nyomozó továbbra is hallgatott. Elvette a lánytól a mobilt, és végignézte a maradék fotókat.
– Maga mit gondol? – kérdezte Gabrielle, megerősítésre várva. – Maga is látja, ugye?
– Látok... valamit, igen.
– Hála istennek. A haverjai az őrsön megpróbálták elhitetni velem, hogy megőrültem, mintha valami drogos idióta lennék, aki azt sem tudja, mit beszél. Még a barátaim sem hittek nekem, amikor el-meséltem, mit láttam akkor éjjel.
– A barátai – szólalt meg a férfi, gondosan megválogatva a szavait –, úgy érti, valaki más, azon a férfin, a szeretőjén kívül, akivel a rendőrségen volt?
– A szeretőm? – nevette el magát Gabrielle. – Jamie nem a szere-tőm.
Thorne felnézett a képekből, tekintete találkozott a lányéval. – Az utolsó két éjszakát a maga lakásán töltötték kettesben.
Honnan tudta? Gabrielle felháborodott arra a lehetőségre, hogy bárki is kémkedhet utána, még ha a rendőrség is az, mert talán sokkal inkább gyanakvásból teszik, mint az ő védelme érdekében. Ahogy azonban ott állt Lucan Thorne nyomozó mellett a nappaliban, dühe jórészt elszállt, helyét pedig átvette a belenyugvás. Bágyadt, erőtlen együttműködés. Különös, gondolta, mégis megnyugtatta az érzés.
– Jamie velem maradt pár éjszakára, mert aggódott értem a történ-tek után. Csak barátok vagyunk, nem több.
Jó.
Thorne szája nem mozgott, Gabrielle mégis biztos volt benne, hogy hallotta a választ. A férfi ki nem mondott szavai, öröme, hogy a lánynak nincs szeretője, valahonnan mélyről visszhangoztak Gabrielle-ben. Talán csak szeretné, hogy így legyen. Nagyon régóta élt már egyedül, így Lucan Thorne puszta jelenléte is különös dolgo-kat művelt az eszével. A testével pedig méginkább.
Amikor a férfi ránézett, gyomra összeszorult, és kellemes melegség áradt szét benne. Pillantása égetett, forró volt és bensőséges. Agyában egy kép jelent meg: mezítelenül ölelkeznek a hold fényétől ezüstös hálószobában. Hirtelen forróság öntötte el. Érezte a férfi ke-mény izmait ujjai alatt, feszes testét, ahogy fölötte mozog... vastag férfiasságát, amint betölti őt, lüktet, majd mélyen benne kilövell.
Ó, igen, gondolta, és álltó helyében megvonaglott. Jamie-nek iga-za volt. Túl sokáig tartóztatta meg önmagát.
Thorne lassan pislogott, sűrű fekete szempillája beárnyékolta söté-ten csillogó, ezüstös szemét. Mintha hűvös szellő érintené meztelen, felhevült bőrét, Gabrielle merev végtagjai úgy ernyedtek el. Szíve hevesen kalapált; a szoba szokatlanul melegnek tetszett.
A férfi elfordította róla a tekintetét, a lány szeme pedig megakadt nyakszirtjén, ahol a haj találkozott rendelésre készített inge gallérjá-val. Tetoválás díszítette a nyakát – legalábbis annak nézett ki. Bo-nyolultan tekergő, bőrénél néhány árnyalattal sötétebb, mértani alak-zatok örvénylettek végig a nyakán, a mintázat egészen előrenyúlt, sű-rű, sötét haja pedig elfedte a koponyájánál. Arra gondolt, vajon mi-lyen lehet a többi része, és van-e valami különleges jelentése a gyö-nyörű mintának. Szinte legyőzhetetlen vágyat érzett, hogy ujjával kövesse a vonalakat. Vagy a nyelvével.
– Mondja el, mit mesélt a barátainak a klubnál történt támadásról.
A lány torka kiszáradt, nagyot nyelt, és megrázta a fejét, hogy ké-pes legyen megszólalni. – Igen, szóval...
Istenem, mi történik vele? Próbált nem tudomást venni felgyorsult pulzusáról, és az éjszaka eseményeire összpontosítani. Elmesélte a nyomozónak a történteket, ugyanúgy, ahogy korábban a rendőrségen és a barátainak tette. Minden szörnyűséges részletre kitért, a férfi pe-dig nem szólt közbe, hagyta, hogy a lány zavartalanul beszéljen. Hű-vös, figyelő pillantása alatt Gabrielle teljes pontossággal visszaemlé-kezett a vérengzésre, mintha memóriájának lencséje kiélesedett volna, a részletek nagyító alá kerültek.
Amikor befejezte, Thorne még egyszer végignézte a mobilban tá-rolt képeket. Arca komolyról halálosan komorra változott.
– Maxwell kisasszony, mit gondol, mit ábrázolnak ezek a képek?
A lány felpillantott, szemük találkozott, a férfi bölcs, átható tekin-tete a veséjéig hatolt. Abban a pillanatban egyetlen szó villant Gabrielle eszébe – hihetetlen, nevetséges, hátborzongatóan tiszta gondolat.
Vámpírokat.
– Nem tudom – válaszolta sután, elhessegetve fejében az erősödő suttogást. – Úgy értem, nem tudom, mit gondolhatnék.
Ha a nyomozó eddig nem tartotta bolondnak, ezután biztos annak tartaná, ha kimondaná a szót, amely egyre erősebben csimpaszkodott tudatába, megfagyasztva a vért az ereiben. Ez volt az egyetlen értel-mes magyarázat a rémítő öldöklésre, amit látott.
Vámpírok?
Jézus isten. Tényleg megőrült.
– Elviszem a készülékét, Maxwell kisasszony.
– Gabrielle – ajánlotta a lány. Félszegen elmosolyodott. – Gondol-ja, hogy a törvényszéki szakértők, vagy hogy is hívják azokat, akik ezzel foglalkoznak, tudnak majd élesíteni a képeken?
A férfi enyhén biccentett, ami nem volt igazi bólintás, aztán eltette a mobiltelefont.
– Holnap este visszahozom. Itthon lesz?
– Persze. – Hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű kérdést is úgy tesz fel, hogy inkább parancsnak hangzik? – Értékelem, hogy eljött, Thorne nyomozó. Az utóbbi pár nap elég kemény volt.
– Lucan – válaszolta a férfi, gyorsan rápillantva. – Hívjon Lucannak.
Mintha melegség áradt volna felé a tekintetéből, valamiféle nyu-godt megértés. Mintha ez a férfi több rémséget látott volna már, mint amit ő felfoghatna. A lány nem tudta szavakba önteni a rá törő ér-zelmeket, de gyorsabban kezdett verni a szíve, és úgy érezte, kiszi-vattyúzták a szobából az összes levegőt. A férfi még mindig őt nézte, mint aki arra vár, hogy eleget tegyen a kérésnek, és mondja ki a ne-vét.
– Rendben... Lucan.
– Gabrielle – amikor a férfi kiejtette a nevét, a lány megreszketett.
Hirtelen megragadta valami a férfi figyelmét a lány háta mögött. Gabrielle egyik legelismertebb fotóját nézte. Száját kissé összeszorí-totta, érzékien lebiggyesztette. Talán szórakoztatónak találta a képet, talán meglepőnek. Gabrielle is odafordult, hogy lássa. Egy városi parkban készült, mely a vastag decemberi hótakaró alatt fagyott volt és elhagyatott.
– Nem tetszik a munkám – találgatta a lány.
A férfi enyhén megrázta a fejét. – Érdekesnek találom.
A lány kíváncsi lett. – Mennyiben?
– A leghihetetlenebb helyekben is meglátja a szépséget – válaszol-ta a férfi kicsit később. – A képei tele vannak szenvedéllyel...
– De?
Teljesen összezavarta a lányt: hirtelen kinyújtotta a kezét, és lá-gyan megcirógatta az állát. – Egyiken sem szerepelnek emberek, Gabrielle.
– Dehogyisnem...
Tiltakozni kezdett, de mielőtt szavakba önthette volna ellenkezé-sét, rájött, hogy a férfi igazat beszélt. Végigtekintett a lakásában fel-akasztott fotóin, visszaemlékezett a többi, múzeumokban és galéri-ákban kiállított munkájára szerte a városban.
A férfinak igaza volt. A képek, bármit is ábrázoltak, üres, elha-gyatott helyekről szóltak.
Egyiken sem volt emberi arc, vagy legalább bármilyen más jele az életnek.
– Ó, istenem – suttogta a lány, megdöbbenve a felfedezéstől.
Ez a férfi egy szempillantás alatt felfedezte a munkájában azt, amit soha senki más őelőtte. Még saját maga sem vette észre a nyil-vánvaló igazságot a művészetében, de Lucan Thorne megmagyaráz-hatatlan módon felnyitotta a szemét. Mintha a lelkébe látott volna.
– Mennem kell – szólalt meg a férfi, máris az ajtó felé indulva.
Gabrielle követte, és azt kívánta, bárcsak maradna még. Talán ké-sőbb visszajön. Majdnem meg is kérte rá, de kényszerítette magát ar-ra, hogy legalább az önuralom látszatát tartsa meg. Thorne már félig átlépte a küszöböt, amikor hirtelen hátrafordult. A lányhoz hajolt, túl közel került hozzá a szűk folyosón. Hatalmas teste Gabrielle fölé tor-nyosult, de a lány egyáltalán nem bánta. Még csak levegőt sem vett.
– Valami baj van?
A férfi orrlyukai alig észrevehetően kitágultak. – Milyen parfümöt használ?
A kérdés megzavarta a lányt. Olyan váratlanul érte, olyan szemé-lyes volt. Érezte, ahogy a forróság az arcába kúszik, bár nem értette, miért kellene magát zavarban éreznie. – Nem használok parfümöt. Nem tudok. Allergiás vagyok rá.
– Igazán?
A férfi ajka széles mosolyra nyílt, mintha szája hirtelen túl kicsi lenne a fogainak. A lány felé hajolt, lassan elfordította a fejét, míg lé-legzete a lány nyakát súrolta. Gabrielle hallotta halk lélegzését – érezte, ahogy hűvös, majd egyre melegebb lélegzete simogatja a bőrét –, ahogy magába szívja illatát, majd ajkai közt kiengedi a levegőt. Forróság ömlött végig a torkán, megesküdött volna, hogy a férfi ajkát érezte a verőerén, amelynek lüktetése szabálytalanná vált sötét fejé-nek intim közelségétől. Mély torokhang ütötte meg a fülét, mintha átkot mormoltak volna.
Thorne felegyenesedett, nem nézett a lány riadt szemébe. Nem magyarázkodott, nem kért elnézést a különös viselkedéséért.
– Jázminillata van – ez volt minden megjegyzése.
Végül, anélkül hogy rápillantott volna, kilépett az ajtón az idő-közben teljesen besötétedett utcára.
Helytelen volt követnie a nőt.
Lucan tisztában volt ezzel, már akkor is, amikor ott állt Gabrielle Maxwell bejárati ajtaja előtt az este, és felmutatta neki a nyomozó-igazolványát és -jelvényét. Egyik sem volt az övé. Nem is voltak va-lódiak, csak hipnotikus manipuláció volt az egész, amelynek segítsé-gével elhitette a lány emberi agyával, hogy az, akinek kiadja magát.
A magafajta által használt egyszerű trükk csupán, ritkán alacso-nyodott azonban odáig, hogy igénybe is vegye.
Mégis itt állt most újra, nem sokkal éjfél után, saját vékonyka be-csületkódexét is megszegve, miközben lenyomta a lány bejárati ajta-jának kilincsét, és lám, az ajtó nyitva volt. Tudta, hogy így lesz; ő sugallta ezt a lánynak, mikor korábban nála járt. Megmutatta neki, mit akart vele tenni, a választ pedig kiolvasta a meglepett, ám készséges, lágy, barna szemekből.
Megtehette volna. A lány örömmel kiszolgálta volna, ebben biztos volt, és a gondolatra, milyen heves gyönyört élhettek volna át együtt, majdnem elfeledkezett kötelességéről. Lucan elsősorban azonban a fajnak és a harcosoknak tartozott felelősséggel, velük együtt, közösen kellett megküzdenie a vérszopók jelentette, egyre növekvő prob-lémával.
Nem elég, hogy Gabrielle, miután végignézte a mészárlást, jelen-tette az esetet a rendőrségen, és beszámolt róla a barátainak, mielőtt kitörölhették volna az emlékezetét, de még képeket is készített. Bár homályosak voltak, majdnem használhatatlanok, mégis léteztek. Biz-tonságba kellett helyeznie őket, mielőtt a lány bárkinek is megmutat-hatná valamelyiket. Ez legalább sikerült. Vagy a technikuslaborba kellene mennie Gideonhoz, hogy azonosítani tudják a vérszopót, aki megszökött a sikátorból, vagy kinn kéne járőröznie talpig fegyverben Dantéval, Rióval, Conlannel és a többiekkel, hogy minél több beteg testvérüket vonják ki a forgalomból. Meg is teszi, amint elintézte a dolgát a tündéri Gabrielle Maxwellel.
Lucan besurrant a Willow Streeten álló régi téglaépületbe, majd becsukta maga mögött az ajtót. Gabrielle ellenállhatatlan illata körül-ölelte, úgy vezette a lányhoz, mint azon az éjszakán a klub előtt, majd később a belvárosi rendőrségnél. Csendben osont a lakásban, át a nappalin, fel a lépcsőn a galérián kialakított hálószobába. A tetőab-lakokon beszűrődő sápadt holdfény megvilágította a boltíves meny-nyezetet, gyengéden körülölelve a lány csodás testét. Meztelenül aludt, mintha csak rá várna. Hosszú lábait körülfonta az összegyűrt lepedő, szétterülő haja aranyvörös hullámzással keretezte arcát a pár-nán.
Édes illata bódítón lengte körbe a férfit, úgy, hogy szemfogai be-lesajdultak.
Jázmin, mosolygott keserű beletörődéssel. Az egzotikus virág, amely csak az éj csábító szavára tárja fel illatos szirmait.
Tárd fel magad nekem, Gabrielle.
Mégsem fogja elcsábítani, döntötte el. Nem így. Ma éjjel csak megkóstolja, hogy kielégítse kíváncsiságát. Miután végzett, a lány nem fog emlékezni sem arra, hogy találkoztak, sem a borzalmakra, amiknek tanúja volt a sikátorban azon az éjjelen.
Saját szükséglete várhat.
Lucan odasétált az ágyhoz, leült a lány mellé a matracra. Végig-simított selyemfényű haján, ujjával végigcirógatta finom karját.
Gabrielle megmozdult, édesen felsóhajtott, felriadt a könnyed érintéstől.
– Lucan – mormolta álmosan az ébrenlét határán, tudatalattija el-árulta neki, hogy a férfi ott van vele.
– Csak álmodsz – suttogta a férfi. Megdöbbent, amikor neve el-hagyta a lány ajkát, mert nem használt semmiféle vámpírcselt, hogy ez megtörténjen.
Gabrielle-ből mélyről jövő sóhaj tört fel, és odabújt a férfihoz. – Tudtam, hogy visszajössz.
– Tudtad?
– Ühüm – a válasz inkább dorombolás volt, rekedt és erotikus. Szeme továbbra is csukva volt, még mindig álmodott. – Azt akartam, hogy visszajöjj.
Lucan erre elmosolyodott, végigsimított a lány békés, sima hom-lokán. – Nem félsz tőlem, szépségem?
A lány enyhén megrázta a fejét, a férfi tenyerét az arcához szorí-totta. Ajkai picit szétnyíltak, apró fogai megcsillantak a fentről be-szűrődő lágy fényben. Nyaka kecses volt, büszke, királyi alabástrom oszlop, törékeny, finomcsontú vállai fölött. Milyen édes lenne, milyen lágy, ha nyelvével megízlelné.
A mellei pedig... Lucan képtelen volt ellenállni a hamvas barack-szín mellbimbóknak, melyek oly izgatóan dudorodtak a lány testét épp csak elfedő lepedő alatt. Lágyan ujjai közé fogta az egyiket, si-mogatni kezdte, és majdnem felhördült a vágytól, amikor a bimbó, mint egy kis gyöngyszem, merev lett az érintésétől.
Ő is megmerevedett. Megnyalta az ajkát, rátört az éhség, birtokol-ni akarta a lányt.
Gabrielle lassan fészkelődött az összegyűrt ágynemű alatt. Lucan lassan lehúzta róla a takarót, hogy teljesen meztelenné váljon. Töké-letes teste volt, épp ahogy gondolta. Kicsi, de erős, ruganyos, hajlé-kony és szépséges. Elegáns, izmos combok; művészkeze vékony és kifejező, és most öntudatlanul mozgásba is lendült, ahogy Lucan vé-gigsimított a mellei között, egészen a lapos hasáig. Bőre itt bársonyos volt és meleg, ellenállhatatlanul csábító.
Lucan föléhajolt, tenyerét a lány alá csúsztatta, majd felemelte a matracról. Megcsókolta a lány csípőjének édes hajlatát, aztán nyelve eljátszott köldöke apró völgyében. A lánynak elakadt a lélegzete, mi-közben a férfi elidőzött a kis bemélyedésben, vágyának illata fogva tartotta a férfi érzékeit.
– Jázmin – suttogta rekedten a férfi, fogával is könnyedén meg-érintve a lány felhevült bőrét, ahogy csókjaival egyre lejjebb haladt.
A lány kéjes nyögése, amikor szája a combjai közé ért, heves, mohó vágyat ébresztett a férfiban. Már kemény volt és merev; férfi-assága hevesen lüktetett túl szorossá vált ruhája alatt. A lány nedves és sima volt az ajkai alatt, nyílása forrón ölelte körül kutakodó nyel-vét. Lucan úgy szívta őt magába, mintha édes nektár volna, míg a lány teste megremegett a rátörő gyönyörtől. A férfi tovább nyalogat-ta, míg újból elélvezett, aztán még egyszer.
Gabrielle erőtlenül, reszketve ernyedt a férfi karjába. Lucan is re-megett, reszketett a keze, ahogy gyengéden visszafektette a lányt az ágyba. Soha nem kívánt még nőt ennyire. Többet akart, eszmélt rá; megzavarodott az érzéstől, hogy védelmezni szeretné. Gabrielle még mindig lihegett utolsó orgazmusa óta, összegömbölyödve feküdt, ár-tatlanul, mint egy cica.
Lucan néma dühvel nézett le rá, elemi erővel tombolt benne a vágy. Tompa fájdalom nyilallt az ínyébe, ahogy agyarai megnyúltak. Nyelve kiszáradt. Mardosta az éhség. Látása kiélesedett, a vér és gyönyör utáni vágya körülfonta, halvány szemének pupillái elkeske-nyedtek, akár a macskáé.
Használd őt, sürgette nem emberi, földöntúli énje.
Ő a tiéd. Vedd el, ami megillet.
Csak egy korty – fogadkozott. Nem bántja a lányt, csak az örömét fokozza, ha belekóstol. Amikor eljön a reggel, úgysem fog emlékezni semmire. Forrásként táplálja őt, életet ad neki, és bár kissé fáradtan és kielégülten ébred, áldott tudatlanságban marad a történtekkel kap-csolatban.
Csak egy kis jótétemény, győzködte magát, még akkor is, amikor teste egyre sürgetőbben parancsolta, hogy táplálkozzon.
Lucan ráhajolt Gabrielle még mindig erőtlen testére, és gyengéden félresöpörte a vörös hajzuhatagot, mely eltakarta a nyakát. Szíve va-dul dübörgött, égető szomjának enyhítésére ösztönözte. Csak egy korty, nem több. Hogy jó legyen. Közelebb hajolt, kinyitotta a száját, érzékeit betöltötte a nő részegítő illata. Ajka rátapadt a lány meleg bőrére, nyelvével érezte a finom pulzust. Agyarai súrolták a lány bár-sonyosan sima torkát, amely úgy lüktetett, mint saját, követelőző fér-fiassága.
Egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy éles foga felszakította volna a lány finom bőrét, éles szeme felfedezett egy aprócska anyajegyet Gabrielle füle mögött.
Az alig észrevehető, félhold bölcsőjébe hulló pici könnycseppet formáló anyajegytől Lucan ijedten hátratántorodott. A nőnemű em-berek körében oly ritkán előforduló jel csak egyet jelenthetett...
Kiválasztott.
Átkokat szórva pattant fel az ágyról, mintha tűz égetné. Gabrielle iránti éhsége még mindig emésztette, közben azzal a gondolattal vi-askodott, mit tett majdnem mindkettőjükkel.
Gabrielle Maxwell kiválasztott volt, egyedülálló vérrel és DNS-adottságokkal, amelyek a Lucan fajtájabeliek társává emelte őt. Ő és a hozzá hasonló nők királynők voltak az emberek között. Lucan és testvérei számára, amely csak hímnemű egyedekből állt, ez a nő a legnagyobb becsben tartott istennő: Életadó. Végzete szerint vérköte-lék fűzi az új vámpírgenerációhoz, magjukat hordja.
Iránta való esztelen mohóságában Lucan pedig csaknem magának követelte.

NEGYEDIK FEJEZET
Gabrielle nem tudta volna egy kezén megszámolni, hány erotikus álma volt eddig életében, de soha, egyik sem volt annyira forró – nem is beszélve arról, milyen valóságos –, mint az a szexmaraton, melyet az elmúlt éjszaka volt szerencséje átélni a képzeletbeli Lucan Thorne jóvoltából. A férfi lehelete, mint az éjszakai szellő, suhant be hálószobája ablakán. Haja obszidián-feketesége betöltötte a tetőtéri ablakokat, ezüst szeme, mint a hold gyenge ragyogása. Kezei az ágy-nemű selymes érintése, miközben a lány csuklóit és bokáit szorosan körbefonták, míg teljesen ki nem tárulkozott.
Ajka forró, ahogy a lány bőrének minden négyzetcentiméterét fel-térképezte, láthatatlan hullámként nyaldosva testét. Jázminnak hívta őt álmában, a szó lágy zümmögése ott vibrált nyirkos bőrén, miköz-ben a férfi meleg lehelete a puha göndörséget csiklandozta lábai kö-zött.
A lány vonaglott és nyöszörgött a férfi nyelvének érintésétől, alá-vetette magát a kínzásnak, ami, azt remélte, sohasem ér véget. De véget ért, túl hamar. Gabrielle felébredt ágyában, és egyedül volt a sötétben. Lucan nevét zihálta; elgyötört, fáradt teste még többel akart.
Még mindig gyötrődött, és ez jobban aggasztotta, mint az a tény, hogy a titokzatos Lucan Thorne felültette.
Nem mintha az ajánlata, hogy később még beugrik, randikérésnek számított volna, de a lány alig várta, hogy újra találkozzanak. Mióta a férfi egy pillantással megfejtette őt, többet akart tudni róla. Azontúl, hogy esetleg magyarázatot kaphat a klub mellett történtekre, Gabrielle abban reménykedett, hogy tudnak kicsit másról is beszél-getni, esetleg egy jó bor vagy vacsora mellett. Az pedig ugye teljesen véletlen, hogy kétszer is leborotválta a lábát, és szexi, fekete fehér-neműt viselt hosszú ujjú selyemblúza és sötét farmerja alatt.
Gabrielle jóval kilenc óra utánig várta a férfit, aztán feladta. Fel-hívta Jamie-t, hogy ráér-e együtt vacsorázni vele a belvárosban.
A Ciao Bella étterem ablak melletti asztalánál Jamie, aki vele szem-ben ült, letette pinot noirral teli poharát, és a lány szinte érintetlen, tenger gyümölcseivel rakott tányérjára nézett. – Tíz perce tologatod a tányérodon ide-oda azt a szerencsétlen kagylót, édesem. Nem szere-ted?
– Nem, igazán finom. Itt mindig isteni az étel.
– Szóval akkor csak a társaság vacak?
A lány felpillantott, megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem. Te vagy a legjobb barátom, tudod jól.
– Ahham – válaszolta a fiú mosolyogva. – De össze nem lehet en-gem hasonlítani a nedves kis álmoddal.
Gabrielle arca felforrósodott, amikor egy szomszédos asztalnál ülő vendég feléjük pillantott.
– Néha nagyon bunkó tudsz lenni, ugye tudod? – suttogta Jamie-nek – Nem kellett volna elmesélnem.
– Ó, drágám, ne érezd magad kínosan. Ha annyi ötcentesem lenne, ahányszor verítékben úszva arra ébredtem, hogy valami jó pasi nevét üvöltöm...
– Nem üvöltöttem a nevét. – Valóban nem tette, csak nyögdécsel-te és zihálta. Az ágyban, aztán a zuhany alatt. Egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből Lucan Thorne-t. – Jamie, olyan volt, mintha tényleg ott lett volna. Az ágyamban – olyan valóságos volt, hogy meg is tudtam érinteni.
Jamie felsóhajtott. – Valaki itt igazán szerencsés. Ha legközelebb szembejön ez az álomi szerető, légy oly kedves, ha végeztél vele, küldd el hozzám.
Gabrielle elmosolyodott, mert pontosan tudta, hogy barátja egyál-talán nem nélkülözi manapság a romantikát. Az utóbbi négy évben boldog, monogám párkapcsolatban élt Daviddel, egy antikvitás ke-reskedővel, aki épp üzleti úton járt valahol. – Akarod tudni, mi a leg-furcsább az egészben, Jamie? Amikor reggel felkeltem, nem volt kulcsra zárva a bejárati ajtóm.
– És?
– Ismersz, mindig kulcsra zárom.
Jamie összeráncolta szőkésbarna, elegáns szemöldökét. – Azt aka-rod mondani, hogy ez a pasas betört hozzád, míg aludtál?
– Tudom, hogy hülyén hangzik. Egy rendőrnyomozó éjjel megje-lenik a házamban, hogy elcsábítson. Kezdek becsavarodni.
Utolsó mondata egyszerű kijelentésnek hangzott, de nem ez volt az első eset, hogy megkérdőjelezte saját épeszűségét. Nem is a má-sodik. Szórakozottan babrálta blúza ujját, Jamie pedig őt figyelte. Látszott rajta az aggodalom, és ettől Gabrielle még kényelmetleneb-bül érezte magát, kétségbeesetten el akarta hessegetni annak lehető-ségét, hogy mentálisan instabillá vált.
– Nézd, szívem. Borzasztóan megviseltek az utóbbi napok. Biztos összezavarodtál. Kiborultál. Lehet, hogy elfelejtetted bezárni az ajtót.
– És mi van az álommal?
– Az csak... egy álom. Zaklatott agyad így üzeni, hogy kikapcso-lódásra van szükséged.
Gabrielle gépiesen bólintott. – Igazad van. Biztos erről van szó.
Bárcsak el tudná hitetni magával, hogy a válasz tényleg ilyen ész-szerű, mint ahogy barátja szájából hangzott. Lelke mélyén azonban elvetette az ötletet, hogy figyelmetlenségében hagyta volna nyitva az ajtót. Soha nem tenne ilyet, legyen bármennyire is kikészülve vagy összezavarodva.
– Hé – Jamie átnyúlt az asztal felett, hogy megfogja a kezét. – Rendbe jössz, Gab. Tudod, ugye, hogy engem bármikor hívhatsz? Melletted vagyok, mindig számíthatsz rám.
– Köszi.
Jamie elengedte a lány kezét, megragadta a villáját, és Gabrielle vacsorájára bökött. – Eszel még abból, vagy ellophatom?
Gabrielle kicserélte félig tele tányérját a fiúéval.
– Ne tartsd vissza magad.
Míg Jamie nekiesett a kihűlt ételnek, Gabrielle kezébe támasztotta állát, és nagyot kortyolt borospoharából. Ivás közben keze a nyakán található, alig észrevehető foltokra tévedt, melyeket reggel látott meg fürdés után. Nem a nyitott ajtó volt a legfurcsább felfedezése, a füle alatti kettős folt vitte a pálmát.
Az apró karcolások még csak nem is sebezték meg a bőrét, de ott voltak. Két pici bemélyedés, egyenlő nagyságúak, pontosan ott, ahol legerősebben tudta kitapintani a pulzusát. Először arra gondolt, talán alvás közben sebesítette meg magát, túlságosan elragadta az álma, és körmét saját bőrébe vájta. De a karcolások, nem voltak hosszúkásak. Valami... másnak néztek ki.
Mintha valaki vagy valami az ütőerébe akart volna harapni.
Őrültség.
Színtiszta őrület az egész. Valahogy meg kell szabadulnia az ilyesféle gondolatoktól, mielőtt komoly kárt okoz magában. Össze kell szednie magát, leállni az éjjeli látogatókról és horrorfilmbe illő szörnyekről való képzelgéssel, hiszen ezek nem léteztek a való élet-ben. Ha nem elég óvatos, úgy végzi, mint a szülőanyja...
– Jaj, istenem, azonnal pofozz meg, komplett idióta vagyok, egy tökfilkó! – kiáltott fel Jamie hirtelen, szétzilálva a lány gondolatait. – Állandóan elfelejtem: tegnap hívtak a galériában a fotóid miatt. Va-lami belvárosi nagymenő meg akarja nézni őket.
– Komolyan? Ki az?
A fiú megvonta a vállát. – Nem tudom, édesem. Nem beszéltem magával a leendő vevővel, de az asszisztense beképzelt modorából arra következtetek, hogy a fickót felveti a pénz. Holnap estére be-széltem meg vele találkozót a Pénzügyi Negyed egyik épületében. A luxus tetőlakosztályba, drágám.
– Ó, atyám – sóhajtotta a lány hitetlenkedve.
– Ahhaa. Nagyon kúl, anyám. Hamarosan már túl menő leszel ah-hoz, hogy szóba állj a magamfajta piti házalókkal – viccelődött, csat-lakozva a lány izgatott vigyorához.
Gabrielle-nek nehezére esett nem kérdésekkel bombázni Jamie-t, különösen az utóbbi napok történései után. A lány máris széles körű megbecsülésnek örvendett, szépen jutalmazták munkája elismerése-képp, de magánbemutatóra most fog sor kerülni először.
– Melyik fotókat kérték, hogy vidd magaddal?
Jamie felemelte a borospoharát, majd játékosan koccintott a lány-nyal. – Mindegyiket, kislány. A gyűjtemény minden egyes darabját.
A város zsúfolt színházi negyedében, egy régi téglaépület tetején csupán a holdfény volt a tanúja a fekete ruhás vámpír gúnymosolyá-nak. A párkány szélén álló harcos elfordította a fejét, majd kinyújtott kezével meg-adta a titkos jelet.
Négy vérszopó. Egy emberi zsákmány. Pontosan feléjük közeled-nek.
Lucan bólintott Danténak, utána lelépett az ötödik emeleti tűzlét-ráról, ahol az utóbbi félórában strázsált. Egyetlen sima, macskaszerűn csendes mozdulattal ért földet. Kétélű harci tőrei hátán keresztbe vetve, hüvelyükben vártak a küzdelemre, markolatuk démoni szárny-csontokként meredeztek vállai felett. Lucan alig hullható szisszenés kíséretében húzta elő titánium szélű fegyvereit, miközben a szűk mellékutca árnyaiba oldalt, felkészülve az est történéseire.
Este tizenegy körül járt az idő, jó pár órával azután, hogy be kellett volna ugrania Gabrielle Maxwellhez, hogy visszaadja a mobilte-lefonját, amint azt megígérte.
A készülék még mindig Gideonnál volt a laborban, aki képeket elemezte, továbbá átfuttatta őket a faj nemzetközi azonosító adatbá-zisán.
Ami Lucant illette, sem személyesen, sem máshogy nem volt szándékában visszaszolgáltatni a lány telefonját. A vérszopók táma-dását megörökítő képek nem kerülhettek emberi kézbe, és a Gabrielle hálószobájában kishíján megtörtént fiaskó után minél távolabb tartja magát a nőtől, annál jobb.
Átkozott kiválasztott.
Tudhatta volna. Ha jobban belegondolt, már kezdettől voltak erre utaló jelek. Például, hogy átlátott a vámpírok agykontroll függönyén, amely a klubra ereszkedett aznap este. Látta a vérszopókat – amint kielégítették vérszomjukat a sikátorban, majd a megörökített, homá-lyos fotókon –, miközben senki más nem látta őket. Aztán otthon, a lakásában, ellenállt Lucan azon kísérleteinek, hogy mentálisan befo-lyásolhassa a gondolatait, végül csakis saját tudatalatti vágyának en-gedelmeskedve hódolt be a férfi által felajánlott gyönyöröknek.
Nem titok, hogy azok a nőnemű emberek, akikre kizárólagosan jellemző a kiválasztottak egyedi genetikai felépítése, kiemelkedően intelligensek és tökéletesen egészségesek. Sokuk rendelkezett rejté-lyes, megmagyarázhatatlan érzékelési vagy paranormális képessé-gekkel, amelyek akkor teljesültek ki, mikor vérkötelékbe léptek hím-nemű vámpírokkal.
Gabrielle Maxwell esetében ez a képesség abban nyilvánult meg, hogy képes volt meglátni azt, amit más emberek nem, de hogy milyen mértékben, azt senki nem tudhatta. Lucan viszont ki akarta deríteni. Harcos ösztöne azt súgta, mielőbb járjon a dolog végére.
Semmilyen formában nem óhajtott azonban közelebbi ismeretség-be kerülni a nővel.
De akkor miért nem tudja kiverni a fejéből a lány édes illatát, puha bőrét... perzselő érzékiségét? Gyűlölte, hogy ez a nő ilyen sebez-hetővé teszi, és jelen hangulatán az sem segített, hogy teste fájón sürgette a táplálkozást.
Egyetlen vigasza a vérszopók bakancsának ütemes kopogása volt, lépteik egyre közelebbről hangzottak, már a mellékutca másik végénél jártak.
A néhány lépéssel előttük járó férfi ekkor kanyarodott be a sarkon. Fiatal volt, ereje teljében, fekete-fehér mintás nadrágot és foltos, fe-hér zubbonyt viselt, amely valamely étterem zsíros konyhájától és a hirtelen rátört, félelem által kiváltott izzadtságtól bűzlött. A szakács hátranézett a válla fölött, abba az irányba, amerről a négy vámpír kö-vette. Fojtott, ideges káromkodás szisszent a sötétben. A férfi megint hátranézett, meggyorsította lépteit, ökölbe szorította maga mellett a kezét, tágra nyíló szeme a lába előtti fénytelen járdára meredt.
– Nem kell így rohanni, kisfiú – gúnyolódott az egyik vérszopó mély reszelőhangon.
A másik élesen, csúfondárosan felrikoltott, miközben a maradék három elé vágott. – Ja, ne rohanj el! Úgysem jutsz messzire.
A szűk utcát szegélyező házak visszhangozták a vérszopók röhö-gését.
– Hogyaza... – suttogta maga elé a férfi. Nem fordult vissza, meg-szaporázta a lépteit, nem sok kellett hozzá, hogy ész nélkül és teljesen értelmetlenül rohanni kezdjen.
Ahogy a rettegő férfi közeledett felé, Lucan lassan kilépett a ho-mályból, és széles terpeszben megállt az utca közepén. Karját kinyúj-totta maga mellett, fenyegető testével és ikerkardjaival elzárta az utat. Hideg mosolyt villantott a vérszopókra, agyarai megnyúltak az előtte álló harc gondolatára. – Jó estét, hölgyeim.
– Jézusom! – kiáltott fel a férfi. Hirtelen megtorpant, borzadállyal meredt fel Lucan arcába, térde megroggyant. – A francba!
– Kelj fel. – Lucan épphogy csak rápillantott a srácra, ahogy az megpróbált talpra vergődni. – Tűnj el innen.
Két tőrét összeütögette maga előtt, a sötét utcát betöltötte az éles, halálos acélpengék erős, fémes csengése. Dante a vérszopók mögé szökkent a járdán, kétméteres, óriás termetével elzárva a visszautat. Nem volt kardja, de a derekára csatolt fekete öv számtalan halálos kézifegyvert rejtett, többek között egy pár borotvaéles, hajlított pen-gét, melyek gyakorlatilag észvesztően gyors keze pokolian veszélyes meghosszabbításaiként szolgáltak.
Rondakörmöknek hívta őket, és ez illett is rájuk. Dante egyetlen szempillantás alatt előhúzta a fegyvereket; a hatalmas vámpír mindig készen állt egy kis véres közelharcra.
– Istenem! – kiáltott fel a srác elcsukló hangon, amikor felfogta a rá leselkedő veszélyt. Tátott szájjal meredt Lucanre, a pénztárcája után kotorászott, remegő kézzel húzta elő az ütött-kopott holmit nad-rágja hátsó zsebéből, majd a földre dobta. – Vidd el, ember! A tiéd! Könyörgöm, ne ölj meg!
Lucan továbbra is szemmel tartotta a vérszopókat, akik már saját fegyvereik után nyúlkáltak, és próbálták kisütni, mi legyen a követ-kező lépés. – Tűnj el innen nagyon gyorsan. Most.
– Ő a miénk – sziszegte az egyik vérszopó. Sárga szeme leplezet-len gyűlölettel villant Lucan felé, pupillája egyre szűkült, míg végül csupán éhségét tükröző, függőleges csíkká keskenyült. Hosszú agya-rairól nyál csöpögött, ami újabb bizonyítékát adta a vámpír fokozott vérszomj-függőségének.
Ahogy az ember rabjává tud válni az erős drogoknak, ugyanolyan pusztítást végzett a vérszomj a fajon belül. Nagyon könnyű volt át-lépni a hártyavékony határvonalat az éhségcsillapítás és az esztelen vérszomj kielégítése iránti vágy között. Akadt, aki önként lépett a szakadékba, mások tapasztalatlanság, vagy az önfegyelem hiánya miatt adták meg magukat. Ha túl messzire merészkedtek, túl hosszú ideig, éppolyan vérszopóvá váltak, mint az épp Lucan előtt vicsorgó fenevadak.
Lucan összeütötte maga előtt hosszú tőreit, érezte a csapódó pen-gék szikrázó melegét, és alig várta, hogy hamuvá változtathassa a nyomorultakat.
A srác még mindig ott állt, bambán a félelemtől, fejét ide-oda for-gatta a közeledő vérszopók és a mozdulatlanul álló Lucan között. Té-továzása valószínűleg az életébe kerül, de Lucan rideg érzéketlen-séggel rázta le magáról a gondolatot. Nem az ő dolga. Csak az számí-tott hogy kiirtsa ezeket a vérszívókat és a többi fertőzöttet.
Az egyik vérszopó piszkos kezével megtörölte nyáladzó pofáját. – Vissza, seggfej. Innunk kell.
– Ma nem – morrant Lucan. – És nem az én városomban.
– A te városodban? – köpött a vérszopó Lucan lába elé míg a töb-biek hátul kuncogtak. – Ez a város a miénk. Nem telik bele sok idő, és teljesen én uralom.
– Így van – tódította egy másik. – Nagyon úgy fest, Itt te vagy a birtokháborító.
Végül a srác kezdte összeszedni magát, és menekülőre fogta a dolgot. Nem jutott messzire. Az egyik vérszopó hihetetlen sebesség-gel utolérte, és torkon ragadta. Felemelte a fiút, hogy fekete, magas szárú edzőcipős lába majdnem húsz centivel a föld felett kalimpált. A srác hörgött és vonaglott, küzdeni próbált, ahogy a vérszopó szorítása erősödött, míg lassan megfojtotta őt puszta kezével. Lucan közönyö-sen nézte az előadást, még akkor is, amikor a vérszopó leengedte rángatózó áldozatát, és fogával kitépett egy nagy darabot a nyakából.
Szeme sarkából Lucan észrevette Dantét, amint csendben a vér-szopók mögé kerül. Agyara kivillant, megnyalta a száját, felkészült. Nem fog csalódni. Lucan sújtott le először, aztán az utca csendjét felverte a fémek csengése és a csontok ropogása.
Míg Dante pokoli démonként küzdött, a Rondakörmök villogtak, és harci kiáltásaitól volt hangos az éj, Lucan megőrizte hidegvérét, és halálos biztonsággal sújtott le. A vérszopók egymás után estek áldo-zatul a harcos csapásainak. A titániummal bevont acél csókja meg-mérgezte a vérszopók beteg vérét, meggyorsította halálukat, hama-rabb bekövetkeztek a teljes megsemmisülés különböző fázisai.
Miután ellenségeik kimúltak, és testük finom hamuvá porladt, Lucan és Dante odalépett a másik vérontás helyszínéhez. A srác nem mozdult, széttépett torkából patakzott a vér.
Dante mellé térdelt, megszimatolta a brutálisan helybenhagyott testet. – Halott. Vagy az lesz egy perc múlva.
A kiömlött vér szaga úgy érte Lucan orrát, mintha ököllel vágták volna gyomorszájon. Szemfogai, melyek eddig is megnyúltak harci dühétől, lüktetni kezdtek éhségtől. Undorral nézett le a haldoklóra. Bár vérre volt szüksége, Lucan megvetéssel gondolt arra, hogy bármit is elfogadjon, amit a vérszopók hagytak hátra. Ha tehette, az általa kiválasztott források odaadóan felkínált véréből szeretett inni, bár ez sovány táplálék volt, épp csak arra elég, hogy egyre növekvő éhségét időlegesen csillapítani tudja.
Előbb vagy utóbb minden vámpírnak ölni kellett.
Lucan nem akarta megtagadni a természetét, de azon ritka alkal-makkor, amikor ölt, saját akaratából tette, saját szabályai szerint. Ál-dozatai elsősorban bűnözők, drogkereskedők, drogosok vagy más rosszéletűek voltak. Megfontoltan és hatékonyan gyilkolt, nem öldö-költ csupán az öldöklés kedvéért. Fajtársai is ragaszkodtak valamiféle hasonló becsületkódexhez. Ez különböztette meg őket törvények nélkül élő, elfajzott vérszopó testvéreiktől.
Gyomra görcsbe rándult, amikor újból megérezte a vérszagot. Ki-száradt szájában összegyűlt a nyál.
Mikor táplálkozott utoljára?
Nem is emlékezett. Jó ideje volt már. Legalábbis jó néhány napja, és az sem volt elég. Előző este azt gondolta, minden éhségét és vá-gyát megfékezheti Gabrielle Maxwellel, de ez az ötlete gyorsan füst-be ment.
Mostanra már remegett az éhségtől, és semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy kielégíthesse teste elemi szükségleteit.
– Lucan – Dante kitapintotta a földön fekvő férfi nyaki ütőerét. A vámpír agyarai kilátszottak, hegyessé váltak a csata hevétől és a ki-ömlő karmazsinvörös, életadó nedű szagától. – Ha tovább várunk, a vére is halott lesz.
Ezzel aztán számukra használhatatlanná is válik, ugyanis csak az ember ereiben keringő friss vér csillapíthatta a vámpírszomjat. Dante várt, pedig egyértelmű volt, másra sem vágyik, mint hogy kortyol-hasson az emberből, aki túl hülye volt ahhoz, hogy elmeneküljön, mikor még megtehette volna.
Dante azonban addig is várt volna, míg kárba vész a zsákmány, mert az íratlan szabályok szerint a fiatalabb generációkhoz tartozó vámpírok nem táplálkoztak az idősebbek jelenlétében, kiváltképp, ha az idősebb a faj első generációs tagja volt, és éhezett.
Dantéval ellentétben Lucan nemzője egyike volt az Ősöknek, a nyolc, földön kívüli harcosnak, akik egy távoli, sötét bolygóról ér-keztek évezredekkel ezelőtt, kényszerleszállást hajtva végre a rideg, barátságtalan Földön. A túlélés érdekében szükségük volt az emberi vérre, éhségük és kegyetlenségük következtében pedig jócskán meg-tizedelték a népességet. Néha az idegen hódítók teherbe tudtak ejteni egy-egy nőnemű emberi – az első kiválasztottakat –, akiktől a vámpí-rok új generációja származott.
Azok a barbár, más világból érkezett elődök nem léteztek már, de leszármazottaik fennmaradtak, közéjük tartozott Lucan és még néhá-nyan elszórva a világban. Ők képviselték a vámpírtársadalom ural-kodó osztályai, tisztelték és nem kevéssé félték őket. A faj túlnyomó többsége jóval fiatalabb volt, a másod-, harmad és megszámlálhatat-lanul sokadik generációhoz tartoztak.
Az első generáció éhsége volt a legerősebb. Szintén náluk volt a leggyakoribb a hajlam a vérszomj előtti behódolásra, vérszopóvá vál-tozásra. A faj megtanult együtt élni ennek veszélyével. A legtöbben képesek voltak kezelni, csak akkor nyúltak vérhez, amikor igazán szükségük lett rá, és a lehető legkevesebb esetben öltek. Így kellett tenniük, különben a vérszomj hatalmába kerítette volna őket, és örökre odavesznek.
Lucan résnyire szűkült szeme a földön rángatózó, egyre gyengéb-ben lélegző emberre tévedt. Az állati morgás, amit hallott, saját ki-száradt torkából tört elő. Ahogy az életadó vérillat irányába lépett, Dante alig észrevehetően meghajtotta a sötét fejét, és hátralépett, hogy az idősebb nyugodtan táplálkozhasson.

ÖTÖDIK FEJEZET
A férfi még csak arra sem vette a fáradságot, hogy felhívja, és üzene-tet hagyjon múlt éjjel. Jellemző.
Talán forró randija volt a tévé távirányítójával, vagy miután elbú-csúzott tőle előző este, találkozott valaki mással, és jobb dolga akadt annál, minthogy elzarándokoljon Beacon Hillbe, csak hogy visszaad-hassa Gabrielle telefonját. A pokolba is, lehet, hogy nős, vagy leg-alábbis van valakije. Nem mintha ő kérdezte volna, és nem mintha a férfi köteles lenne igazat mondani. Lucan Thorne talán nem is külön-bözött a többi férfitól.
Kivéve, hogy... különbözött.
Egyáltalán nem hasonlított azokra a férfiakra, akikkel eddig dolga volt. Igazi magányos farkas, nagyon titokzatos. Határozottan veszé-lyes. Nem is tudta volna elképzelni egy kényelmes, állítható fotelben a tévé előtt, sem pedig azt, hogy komoly barátnője lenne, nemhogy felesége és családja. Erről viszont eszébe jutott, hogy talán mégiscsak kellemesebben múlatja az időt isten tudja, hol, valaki mással, ezért nem jött el hozzá, és ez a gondolat jobban fájt neki, mint kellett volna.
– Felejtsd el – korholta magát Gabrielle, miközben a járda mellé kormányozta fekete Mini Cooperét a csendes, külvárosi utcán, aztán leállította a motort. Fényképezőtáskája és többi felszerelése az anyósülésen pihent. Felmarkolta őket, kivett egy kis elemlámpát a kesztyűtartóból, zsebre vágta kulcsait, és kiszállt az autóból.
Csendesen bezárta az ajtót, gyorsan körbepillantott. Egy lélek sem járt a környéken, ami nem lepte meg, hiszen hajnali hat óra körül járt az idő, az épületegyüttes pedig, ahová most jogtalanul készült beha-tolni, hogy lefényképezze, körülbelül húsz éve le volt zárva. Végig-sétált a töredezett járdán, élesen jobbra kanyarodott, átmászott egy árkon, majd egy fenyves-tölgyes területre ért, amely vastag függöny-ként vette körbe a régi elmegyógyintézetet.
Épp csak hajnalodott, s az ég hátborzongatóan varázslatos fények-kel, ködös rózsa- és levendulaszínbe burkolta, túlvilági fénnyel ra-gyogta be a gótikus épületet.
A lágy pasztellszínek ellenére azonban a hely fenyegetőn hatott.
Ez az ellentét késztette arra, hogy idejöjjön ma reggel. Naplemen-tekor fotózni logikusabb lett volna, hogy kihangsúlyozza az elhagya-tott helyszín kísértetjárta jellegét, de pontosan a meleg hajnali fények és a rideg, vészjósló épületek ellentéte fogta meg Gabrielle-t, amikor megállt, és kivette kameráját a vállán függő táskából. Gyors egymás-utánban készített fél tucat fotót, visszapattintotta a lencsevédőt, és folytatta útját a szellemjárta épületekhez.
Egyszer csak magas drótkerítés állta útját, mely távoltartotta az olyan kíváncsiskodó felfedezőket, mint jómaga. Gabrielle azonban ismerte a gyenge pontjait. Már akkor megtalálta, amikor először jött ide külső felvételeket készíteni. Végigsietett a kerítés mentén, míg a délnyugati sarkához ért, és leguggolt. Valaki drótvágóval akkora nyí-lást hozott létre rajta, amin egy kíváncsi kamasz – vagy egy eltökélt fotósnő, aki a Tilos az átjárás és az Idegeneknek belépni tilos figyel-meztetéseket inkább baráti javaslatként értelmezte, mintsem felszólí-tásként, épphogy átcsusszanhatott.
Gabrielle félrehajtotta a keresztülvágott kerítésdarabot, bedobta a felszerelését, aztán hason csúszva átnyomakodott a szűk résen. Félős borzongás futott végig rajta, miközben felkászálódott a kerítés túlol-dalán. Hozzá kellene már szoknia a titkos, magányos felfedezőutak-hoz. Művészete sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy elhagyatott, némelyek szerint veszélyes helyeket fotózott. Ez a hátborzongató el-megyógyintézet mindenesetre határozottan az utóbbi kategória, gon-dolta, mikor észrevette a bejárati ajtóra fújt graffitit: NEGATÍV HULLÁMOK.
– Jól szóltál – suttogta maga elé. Mialatt lesöpörte ruhájáról a föl-det és az elszáradt tűleveleket, önkéntelenül ellenőrizte mobilját far-mere zsebében. Persze nem találta, még mindig Thorne nyomozónál volt. Újabb jó indok, hogy utálja, amiért előző este felültette.
Talán mégsem kéne messzemenő következtetéseket levonnia a férfival kapcsolatban, jutott eszébe hirtelen, ahogy valami komor balsejtelem kerítette hatalmába ott az intézet előtt. Mi van, ha azért maradt távol, mert valami rossz történt vele a munkája miatt?
Mi van, ha megsérült szolgálatteljesítés közben, és azért nem vál-totta be az ígéretét, mert valami miatt képtelen volt rá? Talán azért nem hívta, hogy magyarázatot adjon távollétére, vagy bocsánatot kérjen miatta, mert fizikailag nem volt lehetséges.
Na persze. Vagy inkább csak az agya a bugyijában landolt abban a pillanatban, amikor először meglátta a pasast – gúnyolódott Gabrielle önmagán. Összeszedte a kellékeit, elindult a lenyűgöző méretű fő-épület irányába. Halvány mészkő tornya meredeken ívelt a magasba, a leggyönyörűbb gótikus stílusú katedrálisokat megszégyenítő csú-csokkal és oromzatokkal díszítve. Körülötte denevérszárny alakban elhelyezkedő vöröstéglás, cseréptetős épületek álltak, melyeket fedett átjárók és kerengőszerű boltívek kötöttek össze.
Akármilyen tiszteletet ébresztő is volt az építmény, a levegőben ott bujkált valami lappangó fenyegetés, mintha ezernyi bűnt és titkot rejtenének a düledező falak és a betört, bordázott üvegű ablakok. Gabrielle megkereste a legkedvezőbb világítást, készített néhány fel-vételt. Nehezen jutott be: a bejárati ajtót elreteszelték és szorosan be-deszkázták. Ha belső fényképeket is akart – márpedig akart –, körbe kellett mennie szerencsét próbálni a földszinti ablakkal vagy a pince-ajtóval.
Megkerülte az épületet egy lejtős töltést követve, és meg is találta, amit keresett: három bezsaluzott ablakot, amelyek valószínűleg a személyzeti fertályhoz tartoztak annak idején. A zsaluk zárját szétette a rozsda, de nem voltak bezárva, Gabrielle könnyedén szétverte őket egy közelben talált kővel. Kihajtotta a táblákat, felhúzta a nehéz üvegtáblát, majd kiékelte az ablaktámasszal.
Miután zseblámpájával gyorsan körbepásztázott, hogy meggyő-ződjön róla, senki nincs odabenn, és nem fog az egész kóceráj a fejére omlani, benyomakodott a nyíláson. Mikor leugrott az ablakpár-kányról, csizmája alatt törmelék csikordult: törött üveg és a hosszú évek alatt lerakódott por. A szürke, körülbelül négy méter hosszú sa-laktégla alapzat vége a kivilágítatlan pince homályába veszett. Gabrielle a sötét űrbe irányította zseblámpája vékony fénysugarát. Körbevilágított a fal mentén, egy hosszú pillanatra megállt egy ócska ajtónál, amin a Tilos a belépés felirat állt.
– Akarsz fogadni? – suttogta, miközben odaért az ajtóhoz. Nem volt bezárva.
Kinyitotta, bevilágított, és egy hosszú, alagútszerű folyosót látott. Törött neoncsövek lógtak a plafonról; néhány mennyezetpanel az ipari linóleumpadlóra hullott; a törött darabokat befedte a por. Gabrielle belépett a sötétbe, nem tudta, mit keres, és tartott attól, mit fog találni az intézet elhagyatott gyomrában.
Elhaladt egy folyosóra nyíló szoba mellett, zseblámpája fénye át-siklott egy erősen kopott, piros, műanyag bevonatú fogorvosi széken, amely a szoba közepén állt, mintha csak a következő betegre várna. Gabrielle elővette a fényképezőgépét, készített pár gyors fotót. To-vábbment, elhagyott még néhány vizsgáló- és kezelőszobát, úgy né-zett ki, ez volt az épület orvosi szárnya. Talált egy lépcsőfeljárót, felment két emeletet, és örömmel vette észre, hogy a központi to-ronyba érkezett, ahol magas ablakokon beáradt a lágy, reggeli nap-fény. Fényképezőgépe lencséjén keresztül vette szemügyre a kint el-terülő tágas mezőket és udvarokat, a velük szomszédos, elegáns tég-la- és mészkő épületeket. Készített még pár képet a megkopott dicső-ségű helyről, ügyesen ötvözve az intézmény építészeti megoldásait és a kísérteties árnyakkal játszó meleg napsugarakat. Furcsa érzés volt kinézni a börtönből, mely egykor annyi zavart elmét tartott fogva. A hátborzongató csöndben Gabrielle hallani vélte a betegek hangját, az emberekét, akik nem sétálhattak ki csak úgy innen, ahogy ő.
Mint az anyja, akiről Gabrielle gyerekként csupán a szociális munkások és nevelőszülei elejtett megjegyzéseiből hallott, akik végül mindig túladtak rajta, mint a megunt háziállaton, amivel csak a baj van. Nem is tartotta számon, hány helyre küldték lakni, de kivétel nélkül mindig ugyanazzal a kifogással dobták el maguktól: nyugha-tatlan és visszahúzódó, magának való és bizalmatlan, szociálisan diszfunkcionális, önpusztító hajlamokkal. Ugyanezeket a jelzőket aggatták az anyjára is, hozzátéve, hogy paranoiás és rögeszmés.
Mire Maxwellék felbukkantak az életében, Gabrielle kilencven napot töltött árvaházban, ahol államilag kirendelt pszichológus fog-lalkozott vele. Egyáltalán nem voltak elvárásai, és még annál is ke-vésbé reménykedett abban, hogy végleges nevelőszülőkhöz kerül. Igazából már túl volt azon, hogy érdekelje a dolog. Új gondviselői azonban törődtek vele, kedvesek voltak. Azt gondolták, érzelmi za-varodottságából segít kilábalni, ha segítenek neki összeszedni az édesanyjával kapcsolatos bírósági dokumentumokat.
A fiatal nő névtelen tizenéves volt, feltételezhetően hontalan, semmi, személyét igazoló iratot nem találtak nála, nem volt családja, ismerősei, csak a kisbabája, akire az ordítástól kimerülten találtak rá egy szemetes konténerben egy augusztusi éjszakán. Az anyjával csú-nyán elbántak, erősen vérzett a nyakán ejtett mély sebekből, mindezt tetézte hisztériája és a sebeinek eszelős kaparása. Miközben ellátták a kórházban, katatóniába süllyedt, ahonnan nem volt visszaút.
A bíróság ahelyett, hogy elítélte volna gyermeke elhagyásáért, al-kalmatlannak nyilvánította, és beutalta egy talán nem sokkal jobb helyre, mint ez itt. Egy hónap sem telt el a beutalása után, amikor felakasztotta magát az összekötözött ágyneműiből font kötélre, ren-geteg megválaszolatlan kérdést hagyva maga után.
Gabrielle próbált megszabadulni a régi, fájó gondolatoktól, de ahogy ott állt, és nézett kifelé a homályos ablakon, újra rátörtek. Nem akart az anyjára vagy szerencséden születésére és az azt követő sötét, magányos évekre gondolni. Koncentrálnia kellett a munkájára. Egyedül ez segített. Csupán ez volt állandó az életében, néha ez volt minden, amibe kapaszkodhatott.
Ez elég is volt neki.
Legtöbbször.
– Még pár kattintás, aztán tűnj a pokolba innen – sürgette magát. Felemelte a gépet, és az ablak dupla üvegei közti finom fémhálón át is fényképezett néhányat.
Arra gondolt, ugyanott távozik, ahol bejött, de kíváncsi volt, nem talál-e a központi épület földszintjén valami kijáratot. Nem fűlött hozzá a foga, hogy visszamenjen a sötét alagsorba. Eléggé felcukkol-ta magát őrült anyjának gondolatával, és minél tovább tartózkodott a régi elmegyógyintézetben, annál libabőrösebb lett. Kinyitotta a lép-csőházba vezető ajtót, és azonnal jobban érezte magát, amikor meg-látta az üres szobák ablakán és a szomszédos folyosóról beszűrődő gyér világosságot.
Egyértelmű, hogy a „negatív hullámok” szerzője ide is bejutott. Mind a négy falat különlegesen kacskaringós, fekete ábrák díszítet-ték. Talán bandajelek, vagy egy graffitis kölyök stilizált kézjegyei. Üres festékszóró flakon hevert a sarokban, cigicsikk-halmok, törött sörösüvegek és más szemét társaságában.
Gabrielle megint elővette a fényképezőgépet, megpróbálta betá-jolni a megfelelő szöget, ahonnan jó fotót készíthetne. A világítás nem volt a legjobb, de egy másik lencsével érdekessé tehetné. Koto-rászni kezdett táskájában a lencsék után, ám megdermedt, mert a tá-volban meghallott valami suhogó neszt, mely az alatta levő szintről jött. Alig volt érzékelhető, mégis hihetetlenül hangzott, akár egy lift. Gabrielle visszatuszkolta a gépet a táskába, a körülötte levő zajokat hallgatta, minden idegszála megfeszült a jeges rémülettől.
Nem volt egyedül.
Ha jobban belegondolt, érezte is, hogy figyelik. A bizsergető fel-ismeréstől égnek álltak a nyakán lévő pihék, libabőrös lett a karja. Lassan hátrafordította a fejét. És akkor meg is látta: kis zártláncú vi-deokamera a folyosó árnyékos, felső sarkában. Azt a lépcsőházat pásztázta, amelyen ő néhány perccel ezelőtt átjött.
Talán nem is volt bekapcsolva, csak itt maradt a szebb napokat lá-tott elmegyógyintézetből. Ez akár megnyugtató gondolat is lehetett volna, de a kamera túlságosan jó állapotú, és sajnos teljesen modern darab volt, a mai csúcstechnológiával készült. Hogy erről meg is bi-zonyosodjon, Gabrielle közelebb lépett hozzá, míg közvetlenül előtte nem állt. A kamera hangtalanul forogni kezdett, végül lencséje a lány arcán állapodott meg.
A francba, tátogta némán fekete, merev szemébe. Lebuktam.
Az üres épület mélyéből nehéz ajtó fémes csikorgását és csattaná-sát hallotta. Nagyon úgy nézett ki, hogy a lakatlan épület mégsem volt teljesen lakatlan. Biztonsági szolgálat mindenképp működött, és a Bostoni Rendőrkapitányság emberei sokat tanulhattak volna a vá-laszidő hatékonyságáról az itteniektől.
Akárki is őrködött, a lábdobogásból ítélve igen gyors iramban kö-zelített hozzá. Gabrielle visszafordult a lépcsőházba, rohamléptekkel indult lefelé, felszerelése a csípőjét verte. Minél mélyebbre került, annál kevesebb lett a fény. Megragadta az elemlámpát, de irtózott a használatától, mert támpontot adott volna az őt követő biztonsági őr-nek. Elérte az utolsó lépcsőfokot, kinyitotta a fémajtót, és szinte fe-jest ugrott a folyosó sötétjébe.
Hallotta, ahogy hangos robajjal kitárul az ajtó, és követője mögötte robog: gyorsan rohan, gyorsabban, mint ő, és a távolság egyre kisebb közöttük.
A lány végre elérte a személyzeti ajtót a folyosó végén. Nekife-szült a hideg fémnek, átrohant a nyirkos pincén, egyenesen a kiutat jelentő kis ablakhoz. A friss légfuvallat erőt adott neki, hogy egyeden mozdulattal felhúzza magát az ablakpárkányra. Kiugrott az ablakon, és a kavicsos földre bukfencezett.
Nem hallotta üldözőjét. Talán lerázta a sötét, kanyargós folyosók-ban. Jóisten, legalábbis nagyon remélte.
Gabrielle felpattant, a lyukas kerítés felé vette az irányt. Gyorsan megtalálta a rést. Négykézláb kúszott át a nyílás alatt. Szíve a torká-ban dobogott, adrenalinszintje az egekbe szökött. Eluralkodott rajta a pánik: mindent elsöprő menekülési vágyában nem volt elég óvatos, a kerítés kiálló drótja csúnyán felsértette az arcát. A vágás helye égni kezdett, meleg vércsík indult a füle mellől. Nem törődött a maró fáj-dalommal, sem a megsérült kameratáskával, csak kúszott tovább a kerítés alatt a szabadság elé. Miután átért, felpattant, és őrült tempó-ban rohanni kezdett a széles, egyéneden mezőn. Épp csak hátrapil-lantott, és ez pont elég volt arra, hogy lássa, a nagydarab biztonsági őr még mindig a nyomában van, valami földszinti ajtó mögül érkezve, és úgy veti magát utána, mint valami gyilkos fenevad a pokolból. Gabrielle próbálta legyőzni a látvány okozta páni félelmét. A pasas úgy nézett ki, mint egy tank, legalább 130 kilót nyomott, teste csupa izom, állkapcsa óriási, négyszögletes, haja katonásan rövid. A hatal-mas férfi odaért a magas kerítéshez, és végre megállt. Ököllel bele-csapott a drótba, amikor Gabrielle elérte a biztonságot nyújtó, széles, fás sávot, amely eltakarta az ingatlant az útról.
Autója a csendes járdaszakasz mellett állt, pontosan ott, ahol hagyta. Gabrielle remegő kezekkel vacakolt a zárral, miközben attól rettegett, a szteroidokon felnőtt G.I. Joe utoléri. Úgy tűnt, felesleges az aggodalom, de képtelen volt lecsillapodni. A Mini bőrülésébe vá-gódott, kapkodva dugta helyére a kulcsot, és beindította az autót. Őrülten dobogó szívvel sebességbe kapcsolt, beletaposott a gázba, és csikorgó kerekekkel, égő gumikkal kilőtt az útra, a szabadulás felé.

HATODIK FEJEZET
A nyári turistaszezon csúcsán, hét közepén Boston parkjaiban és su-gárútjain nyüzsögtek az emberek. Ingázó vonatok szállították be őket a külvárosból a munkahelyekre, múzeumokba, a szerte a városban fellelhető, megszámlálhatatlan, történelmi jelentőségű színhelyre. Fényképezőgépes, bamba turisták kapaszkodtak fel városnéző bu-szokra és lovas hintókra, hogy bámészkodjanak, mások túlárazott, túlzsúfolt túrákra fizettek be, amelyek tömegével szállították őket Cape Codra.
Nem messze a város nyüzsgésétől, 100 méterrel egy mindenféle biztonságtechnikai eszközzel felszerelt kúria alatt a város szélén, Lucan Thorne egy LCD monitort figyelt a faj harcosainak otthoná-ban, és válogatott káromkodásokat mormolt maga elé. Vámpírok személyazonossági adatai futottak a képernyőn elképesztő gyorsa-sággal, míg egy számítógépes program az óriási nemzetközi adatbá-zisban kereste a Gabrielle Maxwell által lefényképezettekkel fellel-hető egyezéseket.
– Eredmény? – kérdezte, türelmetlen pillantást vetve Gideonra, a technikusra.
– Eddig nulla. De továbbra is keres. Több millió adatot kell átfé-sülnie – villant Gideon csillogó ezüst szegélyű, metszően kék szeme. – Megtalálom a seggfejeket, ne aggódj.
– Nem szoktam – válaszolt Lucan, és komolyan is gondolta. Gideon páratlan intelligenciával rendelkezett, amely kitartással páro-sult, ez pedig verhetetlen kombináció. A vámpír pont olyan könyör-telen ragadozó volt, mint amilyen zseniális, Lucan csak örülni tudott, hogy egy oldalon állnak. – Gideon, ha te nem szúrod ki őket, akkor senki.
Tüskés szőke hajkoronája alól a számítógépguru pimasz, öntelt vigyort eresztett meg. – Ezért kapom a nagy lét.
– Ja, valahogy úgy – lépett el Lucan a monitoron futó végtelen adatáradattól.
Egyik harcos sem fizetségért esküdött fel fajuk védelmére a vér-szopókkal szemben. Soha nem ezért tették, már szövetségük megala-kulása idején sem, ami még az emberi faj középkorában történt. Minden harcosnak megvolt az oka, amiért ezt a veszélyes életet vá-lasztotta, és némely indíték nemesebb volt a többinél. Mint például Gideoné, aki mindenki mástól függetlenül, egyedül harcolt, míg Lucanhez nem csatlakozott, miután két ikeröccsét – akik még majd-hogynem gyerekek voltak- a londoni menedéktől nem messze gyil-kolták meg a vérszopók. Három évszázaddal ezelőtt történt, néhány évtized ide vagy oda.
Gideon kardforgató tehetségét már akkor is csupán borotvaéles esze múlta felül. Sok-sok vérszopót ölt meg a maga idejében, de az-tán később, kiválasztottja, Savannah iránti odaadása és neki tett fo-gadalma következtében feladta a fizikai harcot a technológia fegy-vernemeinek elsajátítása kedvéért a faj szolgálatában.
A hat harcos mindegyike, aki most Lucan oldalán küzdött, ki-emelkedően tehetséges volt valamiben. Küzdöttek ők is a saját dé-monaikkal, de egyik sem volt az a tutyimutyi anyámasszony katonája, aki arra vár, hogy holmi zugpszichológus a seggébe világítson a zseblámpájával. Néhány dolgot jobb volt nem firtatni, és Lucannél ezt talán csak egyvalaki érezte még inkább, Dante.
Lucan a fiatal vámpírra pillantott, amint az a számos szoba egyi-kéből érkezve belépett a labor ajtaján. Dante, szokásos fekete öltözé-két, motoros bőrnadrágot és atlétát viselt, amely szabadon hagyta tin-tával készült tetoválásait és azoknál még sokkal finomabb módszerrel kidolgozott jeleit, mely a faj tagjainak sajátja. Vastag bicepszét bonyolultan tekergőző vonalak fonták körbe, amelyeket az emberi szem furcsán absztraktnak vélne, egymásba kapcsolódó szimbolikus jeleknek és geometriai alakzatoknak, mély henna színárnyalatokkal megfestve. A vámpírszem annak látta őket, amik: dermaglifeknek, természetes jeleknek, amelyeket a faj Őseitől örököltek, kiknek telje-sen szőrtelen, sima bőrét beborították az örökké változó, álcázó pig-mentek.
A glifek a büszkeség forrását jelentették a faj tagjai számára, egyedi módon utaltak a vérvonalra és társadalmi rangra. Az első ge-nerációsok, mint Lucan, több és telítettebb jelet viseltek. Saját dermaglifjei beborították az egész testét, elöl – hátul, lenyúltak a combjára és felkarjára, fel a nyakán és a fejbőrén. Mintha élő tetová-lások lennének, a glifek a vámpír hangulatához igazodva változtatták színárnyalatukat.
Dantéé jelen pillanatban mély bronzszínű volt, azt jelezte, hogy nemrég itta tele magát friss vérrel. Miután múlt éjjel elvált Lucantől a vérszopók lemészárlása után, Dante kétségtelenül keresett magának egy készséges női forrást a fenti világban, aki nemcsak ágyát, hanem csodás, zamatos vénáját is hajlandó volt vele megosztani.
– Hogy haladtok? – vetette magát egy székbe, majd egyik nagy, csizmás lábát fellökte az asztalra. – Azt hittem, mostanra már össze-gyűjtötted és fel is címkézted nekünk azokat a disznókat, Gid.
Kiejtésében megtalálható volt tizennyolcadik századi őseinek olasz akcentusa, de ma esti modora, szemben egyébként szokásos, elegáns stílusával, azt mutatta, a vámpír nyugtalan, alig várja, hogy beinduljanak az események. A nyomaték kedvéért előhúzta a szinte testrészeivé vált görbe pengéket a csípőjére erősített hüvelyükből, és szórakozottan játszani kezdett a hosszú, éles fémkarmokkal.
Rondakörmöknek nevezte a hajlított szerszámokat, amelyekkel a pokol kilenc szintjének egyikében élő démonokra utalt, de néha maga is így mutatkozott be. Ennyi költőiség szorult belé; ezenkívül lelke nem tűrt megalkuvást, hideg volt, sötét és fenyegető.
Lucan csodálta ezért, és be kellett vallania magának, a kegyelmet nem ismerő tőreivel harcoló Dantét látni maga volt a gyönyörűség, bármilyen művész elbújhatott mellette.
– Szép munka volt múlt éjjel – szólt Lucan, tudva, hogy ritkán hagyta el száját dicséret, még ha megérdemelt is. – Megmentetted a bőrömet odakinn.
Nem a vérszopókkal lezajlott csatára gondolt, hanem ami utána történt. Lucan már túl régóta nem táplálkozott, és az éhezés a maga-fajtára nézve majdnem annyira végzetes volt, mint a függőséghez ve-zető falánkság, amely a vérszopókat tizedelte. Dante tekintete elárul-ta, érti a célzást, de szokásosan hűvös nemtörődömségével vette tu-domásul.
– A fenéket – válaszolta kuncogva. – Azok után, hogy te hányszor húztál ki a szarból? Felejtsd el, ember. Csak törlesztettem.
A labor üvegajtói csendben szétnyíltak, és két másik testvérük lé-pett be. Furcsa pár voltak. Nikolai, kinek magas, kisportolt teste, ho-mokszínű haja, látványosan szögletes vonásai és metsző, jégkék szeme egy árnyalattal hidegebbet árasztott, mint szibériai szülőföldje, a csoport messze legfiatalabb tagjaként akkor nőtt fel, amikor az em-beriség hidegháborúja tetőzött. Forrófejű volt világéletében, igazi bajkereső, a faj első védelmi vonalát képviselte, ha fegyverekről, kü-lönféle szerkentyűkről volt szó, és bármiről, ami ezekhez kapcsoló-dott. Vele ellentétben Conlan, halk szavú volt és komoly, a tökéletes taktikus. Olyan méltóságteljes volt, mint egy nagy macska Niko pi-masz hencegése mellett. Tömör izomzattal rendelkezett, rézvörös ha-ját fekete selyem háromszög alá szorította. A vámpír a késői generá-cióhoz tartozott – Lucanhez képest az ifjúsághoz –, ember édesanyja egy skót törzsfőnök lánya volt, tőle örökölt uralkodói testtartása tisz-teletet parancsolt.
A pokolba, még szeretett társa, Danika is sokszor úgy hívta gyen-géden, Uram, pedig száznyolcvan centiméteres magasságával a nő nem volt az a megalázkodó fajta.
– Rio úton van – jelentette be Nikolai ravaszul vigyorogva, amitől vékony arcán gödröcskék keletkeztek. Lucan felé bólintott: – Eva üzeni, hogy miénk az embere, miután ő végzett vele.
– Már ha marad belőle valami – szólt Dante vontatottan. Kinyúj-totta a kezét, hogy üdvözölje a többieket. Összeérintették a tenyerü-ket, majd ujjvégeiket egy pillanatra behajlítva összekapcsolták.
Lucan is hasonlóképp üdvözölte Nicót és Conlant, de bosszús volt Rio késése miatt. Nem irigyelte egyik vámpírtól sem a kiválasztottját, de ő személy szerint semmi vágyat nem érzett arra, hogy lekösse magát egy vérkötelékkel megpecsételt kapcsolatban, az azzal járó követelményekkel és felelősséggel együtt. A faj népességének köré-ben természetesnek számított, hogy nőt választanak maguknak, aki a következő vámpírgenerációt kihordja, de a harcosoknál, a néhány ki-választott férfi részéről, aki saját szabad akaratából hagyta el a biz-tonságot nyújtó menedékeket, hogy egész életében harcolhasson, Lucan legjobb esetben is csupán szentimentalizmusként fogta fel a dolgot.
Legrosszabb esetben viszont katasztrófához vezethetett, ha egy harcos előbbre helyezte társát harci kötelességeinél.
– Hol van Tegan? – Lucan gondolatai az utolsó hiányzó harcos fe-lé fordultak.
– Még nem tért vissza – válaszolta Conlan.
– Nem adta meg a pozícióját?
Conlan összenézett Nicóval, aztán megrázta a fejét. – Nem.
– Még soha nem volt ennyi ideig távol – jegyezte meg Dante, és végighúzta ujját tőrének görbe élén. – Mióta is van oda? Három-négy napja?
Négy, nemsoká öt napja lesz. De ki a fene számolja?
Válasz: mindenki, ám egyikük sem adott hangot aggodalmának, mely az utóbbi időben a szívüket nyomta. Lucannek például egyre nagyobb erőfeszítésébe került visszafojtania dühét, ha a csapat leg-mogorvább, leginkább magának való tagjára gondolt.
Tegan mindig is egyedül szeretett vadászni, de titokzatoskodása kezdett a többiek agyára menni. Az utóbbi időben egyre kiszámítha-tatlanabbá vált, ezért őszintén szólva Lucan egyre kevésbé bízott benne, bár Tegan esetében ez nem volt új keletű dolog. Ők ketten nyilvánvalóan nem jöttek ki jól egymással, régi történet volt. Nem tragédia. A háború, melynek mindketten oly rég elkötelezték magu-kat, sokkal fontosabb volt, mint bármiféle ellenségeskedés.
Azért nem ártott odafigyelni. Lucan jobban ismerte Tegan gyen-geségeit, mint bármely társuk; egyetlen pillanatig sem habozna a cse-lekvéssel, ha a férfi a legapróbb hibát is elkövetné.
A labor ajtói kinyíltak, megérkezett Rio is, járás közben tömködte márkás, jól szabott fehér ingét fekete, méret után készíttetett nadrág-jába. Selyemingéről jó néhány gomb hiányzott, de a szex utáni zilált-ságát is ugyanolyan hűvös eleganciával kezelte, mint minden mást. A spanyol homlokába hulló sűrű, sötét bozontja alatt topáz színű sze-mek táncoltak. Mikor elmosolyodott, agyarai megcsillantak, még nem húzódtak vissza, miután hölgye iránti szenvedélyében megnyúltak. – Remélem, maradt még számomra is pár vérszopó odakinn, barátaim – dörzsölgette a kezét. – Jó formában vagyok, indulhat a buli!
– Ülj le – szólt Lucan –, és próbáld meg nem összevérezni Gideon gépeit.
Rio hosszú ujjai kitapintották a karmazsinvörös, rózsabimbó alakú sebet a torkán, ahol Eva tompa emberfogaival megharapta, hogy ihasson a véréből. Bár a lány kiválasztott volt, genetikailag az embe-rekhez tartozott. A hosszú évek ellenére, melyek alatt ő és társai a vámpírokkal szoros vérkötelékben éltek, soha nem növesztettek agyart, és más vámpírjellegzetesség sem alakult ki náluk. Általános gyakorlat volt, hogy a vámpír a saját csuklóján vagy alkarján ejtett vágásból táplálta társát, de a harcosok háza táján – kiválasztottjaik egyetértésével – kissé elszabadultak az indulatok. Szex és vér együtt ütős összeállítás – néha túlságosan is.
Rio nem vette szívére a figyelmeztetést, vigyorogva levetette ma-gát egy forgószékbe, lazán szétterpesztett lábakkal hátradőlt, aztán csupasz lábát felrakta a makulátlan tisztaságú, Lucite márkájú kon-zolra. Mindannyian az előző éjszaka eseményeiről készült felvételeket nézték, fel-felnevettek, miközben ugratták egymást, és munkájuk ki-finomultabb módszereit tárgyalták.
Míg egyesek örömüket lelték ellenségeik levadászásában, Lucant a színtiszta, merő gyűlölet hajtotta. Nem is palástolta. Mindent elvetett, ami összefüggésben állt a vérszopókkal, és rég megfogadta, hogy elpusztítja őket, ha addig él is. Néha tényleg nem érdekelte, melyik következik be előbb.
– Meg is volnánk – szólt végül Gideon, mikor az adatáramlásnak vége szakadt. – Úgy néz ki, találtunk valamit.
– Mi az?
Lucan a többiekkel együtt odafordult egy, a labor mikroprocesszo-rai fölé elhelyezett, túlméretezett síkképernyőhöz. A klub mellett Lucan által lemészárolt négy vérszopó nézett vissza rájuk a Gabrielle mobiljában tárolt képeikkel egyetemben.
– Az adatbázis szerint eltűnt személyek. Ketten a connecticuti menedékről szívódtak fel a múlt hónapban, a harmadik a Fall riveriből, a negyedik pedig egy helyiből. Mind legújabb generációs, a legfiatalabb még harmincéves sem volt.
– A francba – füttyentett Rio –, idióta kölykök. Lucan nem szólt, nem érzett semmit a veszteséggel kapcsolatban, amiért ilyen fiatal életek estek áldozatul a vérszopó létnek. Nem ők voltak az elsők, és halálbiztos, hogy nem is ők lesznek az utolsók. A menedékbeli élet felettébb unalmas lehet egy fiatal hímnek, aki állandóan bizonyítani akar. A vér és hódítás iránti szenvedély mélyen gyökerezett a későbbi generációkban is, akik igen távol estek barbár őseiktől. Ha egy vámpír keresni akarta a bajt, egy Boston méretű nagyvárosban nem kellett messzire mennie.
Gideon villámgyors parancssorozatot billentyűzött be, és még több fotó jelent meg a képernyőn. – Itt a két legutóbbi anyag. Az első ismert vérszopó, visszaeső elkövető itt, Bostonban, bár az utolsó há-rom hónapban meghúzta magát. Mindaddig, míg Lucan a hétvégén ki nem füstölte.
– És emezzel mi van? – kérdezte Lucan az utolsó képre mutatva, amely azt a vérszopót ábrázolta, akinek sikerült kereket oldania a si-kátorban. Videószalagról készített állókép volt, valószínűleg egy ki-hallgatás során készülhetett, abból ítélve, hogy a vámpír bilincset és elektródákat viselt. – Mikor készült ez a felvétel?
– Nagyjából hat hónapja – válaszolt Gideon a dátumozásra pil-lantva. – Az egyik nyugati parti hadművelet idején.
– Los Angelesben?
– Seattle-ben. Az akta szerint viszont Los Angelesben is körözik.
– Körözés – gúnyolódott Dante. – Kibaszott időpocsékolás.
Lucan egyetértett. Az amerikai és külföldi vámpírnemzetségen be-lül a vérszopóvá váló egyedek elfogására és a vonatkozó törvény végrehajtására külön szabályok és eljárások voltak érvényben. Meg-írták az elfogatóparancsot, megtörtént a letartóztatás, kihallgatás, és ha elegendő bizonyítékot találtak, és az eljárás is megfelelő volt, meghozták az ítéletet. Mindez felettébb civilizáltan zajlott. És kevés-sé hatékonyan.
Míg a faj, beleértve a menedékek lakosságát is, szervezetten és valamiféle cél érdekében, a bürokrácia útvesztőiben vergődve léte-zett, addig ellenségei meggondolatlanok és kiszámíthatatlanok vol-tak. Azonban, hacsak Lucant félre nem vezette a szimata, az évszá-zados anarchia és általános káosz után most a vérszopók tudatosan kezdtek tagokat toborozni soraikba.
Hacsak nem hónapok óta ezt teszik már.
Lucan a képernyőre merevített képre bámult. Az elfogott vérszo-pót egy függőleges fémasztalhoz kötözték, meztelenre vetkőztették, haját leborotválták, hogy jobban vezesse az áramot, amit minden bi-zonnyal rákapcsoltak a vallatás alatt. Lucan semmi szánalmat nem érzett a kínzásnak kitett vérszopó iránt. Az efféle kihallgatások gyak-ran hasznosnak bizonyultak, és a heroinfüggő emberhez hasonlóan a vérszomj csapdájába esett vámpír is tízszer annyi fájdalmat volt képes elviselni, mielőtt megtört, mint a fajhoz tartozó társai.
Ez a vérszopó nagytermetű volt, alacsony homlokkal, primitív vo-násokkal. Vicsorgott, agyarai villogtak, borostyánszínű szeme vadul meredt előre, pupillája függőleges csík. Drótok borították hatalmas fejétől kezdve, bikanyakán keresztül egészen izomköteges mellkasáig és pörölyszerű karjáig.
– Mivel az ocsmányság önmagában még nem bűn, lássuk, mit vé-tett a fickó Seattle ellen!
– Nézzük, mit találunk – Gideon visszafordult a számítógép bil-lentyűzetéhez, és megjelenítette az adatokat egy másik képernyőn. – Illegális kereskedelemért kapták el – fegyverek, robbanószerek, vegyi anyagok. Ez a pasas igazán elbűvölő. Mocskos szemétláda.
– Van ötlet, hogy kinek a fegyvereit árulja?
– Erről semmi nincs. Nyilvánvalóan nem jutottak vele messzire. A szalag rögzítette a szökését közvetlenül azután, hogy ezek a felvéte-lek készültek. Menekülés közben megölt két őrt is.
És most újra megszökött, a kurva anyját, dühöngött Lucan, átkoz-va magát, amiért engedte kicsúszni a markából. Nem viselte jól a ku-darcot, legkevésbé a sajátját.
Nikóra pillantott. – Láttad már a fickót?
– Nem – válaszolta az orosz –, de érdeklődni fogok a kapcsolata-imnál, hátha találok valamit.
– Rajta.
Nikolai kurtán biccentett, elhagyta a labort, közben máris hívott valakit a mobilján.
– Nagyon durvák ezek a képek – nézte Conlan Gabrielle-nek a klubnál történt véres gyilkosságról készített fotóit Gideon válla felett. – Megeresztett egy káromkodást. – Nem elég, hogy az évek során az emberek végignéztek jó pár vérengzést, amit a vérszopók rendeztek, most még megállnak fényképezni is!
Dante tompa puffanással a földre tette a lábát, felállt és járkálni kezdett, mintha elege lenne abból, hogy nem történik semmi a meg-beszélésen. – Ezek azt hiszik odafönn, hogy átkozott paparazzik.
– A fickó, aki a képeket készítette, tuti összeszarta magát, mikor látta, hogy egy százkilós harcos rohan felé – tette hozzá Rio. Lucanre vigyorgott. – Kitörölted legalább a memóriáját, vagy helyben kinyír-tad?
– Nő volt a szemtanú – Lucan testvérei szemébe nézett, semmi ér-zelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, miközben a legfontosabb hírt közölte: – Kiderült, hogy kiválasztott.
– Isten anyja az égben – káromkodta el magát Rio, beletúrva sötét hajába. – Kiválasztott! Biztos vagy benne?
– Rajta van a jel. A saját szememmel láttam.
– Mit csináltál vele? Krisztusom, csak nem...
– Nem – válaszolt Lucan élesen, feldühödve a spanyol hangjában bújkáló riadt feltételezéstől. – Nem bántottam a nőt. Bizonyos hatá-rokat még én sem lépek át.
Nem is követelte őt magának, bár akkor éjjel a lakásán pokoli kö-zel állt hozzá. Összeszorította a fogát, sötét hullámokban öntötte el az éhség, amikor arra gondolt, milyen csábítóan nézett ki Gabrielle, ahogy összegömbölyödve álmodott az ágyában. Milyen édes volt az íze...
– Mi a terved vele, Lucan? – Ezúttal Gideon aggályoskodott. – Nem hagyhatjuk ott a fönti világban, hogy a vérszopók rátaláljanak. Biztos, hogy felhívta magára a figyelmüket a fotózással.
– És ha a vérszopók rájönnek, hogy kiválasztott... – tette hozzá Dante, mire a többi harcos komoran bólintott.
– Itt lesz a legnagyobb biztonságban – mondta Gideon –, a faj vé-delme alatt. Vagy még jobb, ha valamelyik menedékbe küldjük.
– Ismerem a szabályt – morogta Lucan. Iszonyúan feldühítette a gondolat, hogy Gabrielle esetleg a vérszopók kezébe kerülhet, vagy a faj egy másik tagjáéba, ha a helyes dolgot cselekszi, és elküldi őt az ország valamelyik védett menedékébe. Mindkét megoldás elfogadha-tatlannak tűnt ebben a pillanatban, köszönhetően őrült birtoklási vá-gyának, melyen akarata ellenére képtelen volt uralkodni.
Hideg pillantást küldött testvérei felé. – A nő az én dolgom. Én döntöm el, hogyan tovább.
Egyikük sem ellenkezett vele, nem mintha számított volna rá. Első generációsként az ő szava számított leginkább; a fajon belüli harcos rend megteremtőjeként vérével és fegyverével egyaránt bizonyította jogát. Szava maga volt a törvény, és az összes jelenlevő tiszteletben tartotta ezt.
Dante felállt, hosszú, fürge ujjaival megforgatta a Rondakörmöt, majd ugyanazzal a sima mozdulattal visszacsúsztatta hüvelyébe. – Négy óránk van naplementéig. Már itt sem vagyok. – Ravasz pillan-tást vetett Rio és Conlan irányába. – Kiáll velem valaki egy jó kis bokszmeccsre, míg nem tudjuk magunkat elfoglalni odafenn?
A két megszólított lelkesedett az ötletért, így mindhárom hatalmas termetű harcos kivonult a technikuslaborból, miután tiszteletteljesen bólintottak Lucan felé. A fegyveres edzőterembe mentek.
– Van a seattle-i anyagon kívül másod is erről a vérszopóról? – kérdezte Lucan Gideontól, amint az üvegajtók összecsukódtak, és ketten maradtak.
– Most futtatom át az összes nyilvántartáson. Egy perc alatt kide-rül – a billentyűk gyorsan kopogtak, ahogy Gideon parancssoroza-tokkal árasztotta el a gépet. – Bingó! A nyugati parti GPS megtalálta. Úgy tűnik, valami nagyszabású találkozót bonyolítottak, mielőtt el-kapták a mieink. Nézd csak meg.
A monitor képernyőjét betöltötték az éjszakai műholdfelvételek. A helyszín egy Puget Soundhoz közeli halászati kereskedelmet bo-nyolító rakpart volt. A felvételek középpontjában magányos, hosszú fekete limuzin volt látható, a dokkok végénél düledező épület mögött állt. A hátsó utasülés ablakán az a vérszopó hajolt be, aki pár napja menekült el Lucan elől. Gideon továbbpörgette a filmkockákat, me-lyek egy hosszú beszélgetést rögzítettek a vérszopó és valaki között, akit az autó sötétített üvegei takartak. Ahogy a film haladt előre, egy-szer csak kinyitották belülről a hátsó ajtót, hogy a vérszopó beszáll-hasson.
– Állítsd meg – szólt Lucan, miközben résnyire szűkülő szemmel vizsgálta a rejtőzködő utas kezét. – Meg lehet állítani egyáltalán? Nagyíts a nyitott kocsiajtóra!
– Nézzük csak.
A kép egyre nagyobb lett, bár Lucannek nem volt szüksége éle-sebb szemre, hogy megerősítse, amit látott. Alig észrevehetően, de ott volt. Az utas méretes kézfeje és hosszú ujjú ingének mandzsetta-gombja közötti keskeny bőrsávon ott voltak az első generációs vám-pírok megkülönböztető dermaglifjei.
Most már Gideon is látta. – Hogy az a kénköves pokol... Ezt nézd meg! – hüledezett a monitorra meredve. – Seattle-i seggfej barátunk-nak érdekes társasága akadt.
– Talán még most is akad – válaszolta Lucan.
Nem sok rohadtabb dolog van egy vérszopónál, akinek ereiben el-ső generációs vámpírvér folyik. Ők gyorsabban és kilátástalanabbul estek a vérszomj áldozatául, mint későbbi társaik, és halálosan gonosz ellenségekké váltak. Ha valamelyikük olyan ambíciókat dédelgetett, hogy a vérszopók élén lázadást vezessen, iszonyú háború ellőtt állnak. Lucan megvívott már egy ilyen csatát, hosszú idővel ezelőtt. Egyetlen porcikája sem kívánt még egyet.
– Nyomtass ki minden anyagot, pár nagyítást a glifekről is.
– Máris.
– Ha bármi mást találsz még erről a kettőről, közvetlenül nekem szólj. Személyesen veszem kézbe az ügyet.
Gideon bólintott, azonban ezüstös szemével tétován pillantott Lucanre. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy egyedül akarsz el-bánni velük?
Lucan sötéten nézett vissza rá. – Mert?
A zseniális vámpírnak már kétségtelenül zseniális nyelvén volt egy hosszú értekezés a valószínűségről és annak törvényéről, hogy ami gyakran megtörténik, az rendszeresen történik meg, de Lucan nem volt olyan hangulatban, hogy végighallgassa. Lassan leszállt az éj, és vele a lehetőség, hogy újra vadászhasson ellenségeire. Az addig fennmaradó pár órára szüksége volt, hogy megtisztítsa elméjét, elő-készítse fegyvereit és eldöntse, honnan a legérdemesebb támadniuk. A benne lakozó vérengző fenevad türelmetlen volt és éles, de nem a vérszopókkal vívandó csatára.
Ehelyett Lucan azon vette észre magát, hogy gondolatai egy csen-des Beacon Hill-i lakásban járnak, egy éjféli látogatáson, melynek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Gabrielle puha bőrének és meleg, odaadó testének emléke, csakúgy mint jázminillata, beburkol-ta. Kezdett merevedni, hímtagja már a lány gondolatára is ágasko-dott.
A pokolba.
Ez volt az oka, amiért nem helyezte már eddig is a faj védelme alá a főhadiszálláson. Távolról csak nyugtalanította a lány, ha a közelé-ben lenne, az igazi katasztrófához vezetne.
– Minden rendben? – Gideon odafordult a székkel, hogy szemben legyenek. – Marha dühösnek nézel ki, haver.
Lucan kibillent az álmodozásból, és ekkor vette észre, hogy szem-fogai kezdtek megnyúlni, látása kiélesedett, miközben pupillái füg-gőleges csíkká húzódtak. De nem a dühtől indult meg az átváltozás. A kéjvágy volt az oka, és előbb vagy utóbb ki kell elégítenie. Ez a gondolat lüktetett végig az ereiben, míg felragadta Gabrielle mobilte-lefonját az asztalról, és kilépett a laborból.

HETEDIK FEJEZET
– Tíz perc múlva mennyország – mondta Gabrielle a nyitott sütőbe pillantva. Orrát megcsiklandozta a konyháját belengő, házi készítésű manicotti mennyei illata.
Visszazárta az üvegezett ajtót, újraprogramozta a digitális időzítőt, töltött magának még egy pohár vörösbort, és bevitte a nappaliba. Egy régi Sarah McLachlan-CD duruzsolt lágyan a hangszórókból. Pár perccel múlt este hét, Gabrielle mostanra kezdett megnyugodni a reggeli, elhagyatott elmegyógyintézetnél történt kalandja után. Ké-szített néhány jól sikerült fotót, amikkel kezdhet is valamit, de a leg-jobb az egészben, hogy el tudott menekülni a félelmetes bunyós ki-nézetű fickó elől, aki minden jel szerint biztonsági őrként dolgozott a helyen.
Már önmagában ez megérte az ünneplést.
Gabrielle összegömbölyödött a dívány kipárnázott sarkában, bőre finom meleg volt a galambszürke jóganadrág és a rózsaszín, hosszú ujjú póló alatt. Haja még nedvesen csillogott a fürdéstől, nyakszirtjé-nél lazán összekötött lófarkából néhány tincs elszabadult. Kezdett végre kikapcsolódni, boldogan nézett a magányos este elé.
Így amikor nem egész egy perc múlva megszólalt az ajtócsengő, halk káromkodás hagyta el a száját, és úgy döntött, nem vesz tudo-mást a hívatlan látogatóról. Másodjára is felhangzott a csengetés, kö-vetelőzőn, ezt pedig rövid, éles kopogás követte, és nagyon úgy hangzott, az erős kéz, amely kivitelezte, nem ismert nemet.
– Gabrielle.
A lány addigra már elindult, óvatosan közeledett az ajtóhoz, fél-úton járt, amikor meghallotta a hangot, melyet azonnal felismert. Nem lett volna kötelező megismernie, de akkor is tudta. Lucan Thorne mély baritonja úgy hatolt át az ajtón és az ő érzékein, mintha ezerszer hallotta volna már ezt a megnyugtató, mégis felkavaró han-got, amitől pulzusa felgyorsult az izgalom hevében.
A lány meglepődött, és sokkal jobban örült, mint akarta. Kinyitot-ta a zárakat, és kitárta az ajtót a férfi előtt.
– Üdv.
– Jó estét, Gabrielle.
A férfi zavarba ejtő közvetlenséggel köszöntötte, szeme csillogott sötét szemöldöke alatt. Átható tekintete lassan végigsiklott a lányon, kócos hajától indulva, a melltartó nélküli mellén feszülő, selyemfes-téssel készült békejelen keresztül egészen meztelen lábujjáig, mely hosszú szárú nadrágjának trapézszárából kandikált ki.
– Nem vártam senkit – szabadkozott a lány a kinézete miatt, de Thorne nem zavartatta magát. Sőt, amikor újra a lány arcába nézett, Gabrielle-t forróság öntötte el attól, ahogyan ránézett.
Mintha ott helyben fel akarná falni.
– Ó, elhozta a mobiltelefonomat – jött rá a nyilvánvaló tényre, mikor ezüstös fém csillanását vette észre a férfi hatalmas markában.
A férfi odanyújtotta a készüléket. – Később, mint szándékoztam. Bocsásson meg érte.
Csak képzelte, vagy a férfi ujjai tényleg szándékosan hozzáértek, amikor kivette a kezéből a ketyerét?
– Köszönöm, hogy visszahozta – válaszolt, közben a férfi tekintete még fogva tartotta. – Tudott... öö... tudta hasznosítani a képeket?
– Igen. Nagy segítséget jelentettek.
A lány megkönnyebbülten sóhajtott, örömmel hallotta, hogy a rendőrség végül mégiscsak az ő oldalán áll. – Gondolja, hogy el tud-ják kapni a képen szereplő fickókat?
– Biztos vagyok benne.
A férfi hangja oly komor volt, hogy egyetlen pillanatra sem kétel-kedett az igazában. Inkább arra gondolt, Thorne felügyelő a rosszfiúk legsötétebb rémálma.
– Ez igazán jó hír. Bevallom, kezdett kiborítani ez az egész. Gon-dolom, ezt teszi, ha az ember végignéz egy brutális gyilkosságot, ugye?
A férfi épphogy bólintott egyetértése jeléül. Nem beszél sokat, az biztos, de kinek van szüksége beszédre, ha ilyen lélekbe hatolóak a szemei, mint neki?
Gabrielle legnagyobb megkönnyebbülésére és bosszúságára meg-szólalt az időzítő a konyhában. – Francba. Ez a... ez a vacsorám lesz. Jobb lesz, ha kiveszem, mielőtt a füstjelző bekapcsol. Várjon egy pil-lanatot úgy értem, akar...? – Vett egy mély, nyugtató levegőt, nem volt hozzászokva, hogy valaki ennyire felkavarja. – Jöjjön be, kérem. Mindjárt visszajövök.
Lucan Thorne habozás nélkül belépett a lakásba, mialatt Gabrielle megfordult, hogy letegye a mobilt és kivegye a manicottit a sütőből.
– Félbeszakítottam valamit?
A lány meglepődött, hogy a férfi ilyen gyorsan kiért utána a konyhába, mintha csendesen a sarkában járt volna azóta, hogy bein-vitálta. Kiemelte a gőzölgő tésztával teli lábast a sütőből, és a tűz-helyre tette hűlni. Levette az átforrósodott kesztyűket, aztán büszke mosolyt küldött a nyomozó felé. – Ünnepelek.
A férfi a körülöttük elterülő csendbe intett a fejével. Egyedül?
A lány vállat vont. – Hacsak nem szeretne csatlakozni.
A férfi álla épphogy csak megmoccant, de levette sötét kabátját, és egy szék háttámlájára terítette. Jelenléte felkavaró volt, különleges, még inkább azzá tette, hogy ott állt a lány apró konyhájában: le-fegyverző pillantású, enyhén vészjósló, de felettébb jóképű, izmos idegen. A pultnak dőlt, és figyelte, ahogy a lány a tűzforró étellel foglalatoskodik. – Mit ünneplünk, Gabrielle?
– Magánbemutató keretében eladtam ma néhány fotót egy trendi belvárosi irodában. Jamie barátom hívott úgy egy órája a hírrel.
Thorne halványan elmosolyodott. – Gratulálok.
– Köszönöm – Gabrielle kivett még egy poharat a szekrényből, majd megemelte a már megbontott vörösbort. – Önthetek?
A férfi lassan megrázta a fejét. – Sajnos nem ihatok.
– Ó, elnézést – szabadkozott a lány, emlékeztetve magát a férfi hivatására. – Szolgálatban, igaz?
Az erős állkapcson megrándult egy izom. – Mindig.
Gabrielle elmosolyodott, néhány kóbor fürtöt visszatessékelt a füle mögé. Thorne pillantása követte a műveletet, majd megállapodott a lány állán lévő pici forradáson.
– Mi történt ott?
– Ó, semmiség – válaszolt Gabrielle. Nem találta jó ötletnek el-mesélni egy zsarunak, azzal töltötte a fél reggelt, hogy birtokháborí-tást követ el egy régi elmegyógyintézet területén. – Csak egy karco-lás, olykor a munkámmal jár. Tudja, hogy van ez.
Könnyedén, kissé idegesen felnevetett, mert a férfi hirtelen felé mozdult, arcán komoly kifejezés ült. Néhány lépéssel közvetlenül előtte termett. Termete, nyilvánvaló ereje, lehengerlő volt. Ilyen kö-zelről a lány jól látta a fekete ing alatt megmozduló izomkötegeket. A finom anyag szorosan követte válla, karja és mellkasa vonalát, mintha tökéletesen rá szabták volna.
És csodás illata volt. A lány nem érzett rajta parfümöt, csak a menta és bőr illatát és valami sötétebbet, talán egy számára ismeretlen egzotikus fűszer aromáját. Bármi legyen is, elementáris, ősi erővel hatott érzékeire, egyre vonzotta magához, miközben talán menekülnie kellett volna tőle.
Mély levegőt vett, amikor a férfi kinyújtotta a karját, és lágyan megcirógatta az állát. A bőre felforrósodott az érintéstől, és lekúszott a nyakára, ahogy a férfi végighúzta ujjait a füle alatti érzékeny terü-leten, egészen a nyakszirtjéig. Hüvelykujjával megérintette a horzso-lást a lány állán. Korábban, amikor kitisztította a sebet, csípett, de most, a váratlanul lágy becézéstől egyáltalán nem fájt. Csupán kel-lemes melegséget érzett, és valami lassan terjedő, tompa fájdalmat mélyen legbelül.
Legnagyobb döbbenetére a férfi lehajolt, és megcsókolta felsértett állát. Ajkai elidőztek rajta, méghozzá elég hosszan ahhoz, hogy Gabrielle rájöjjön, ez csak a bevezetés. Becsukta a szemét, szíve he-vesen vert. Nem mozdult, szinte nem is lélegzett, mikor megérezte, ahogy Lucan ajka az övéhez közelít, jelentőségteljesen megcsókolta, ajka meleg érintése közben finoman, éhesen beleharapott. A lány ki-nyitotta a szemét, a férfi őt nézte. Lucan szeméből állati vadság su-gárzott, amitől félelem kúszott végig a gerincén.
Amikor végre képes volt megszólalni, csak rekedt, elfulladt sutto-gásra tellett a lánytól. – Szabad neked ilyesmit tenni?
Az áthatoló pillantás továbbra is rajta pihent. – Ó, de mennyire.
Lucan újból lehajolt hozzá, ajkai végigvándoroltak az arcán, állán, torkán. A lány felsóhajtott, a férfi pedig perzselő csókkal vetett véget a zihálásnak, nyelvével benyomult Gabrielle nyitott ajkai között. Gabrielle befogadta, és halványan érezte a férfi kezét a hátán, ahogy besiklik a póló alá. Lágyan cirógatta Gabrielle meztelen hátát, ujjai végigfutottak a gerincén. Aztán keze lustán továbbmozdult, lefelé, a nadrág anyagára. Erős ujjai körberajzolták a lány fenekét, majd szo-rosan megmarkolták. Gabrielle egyáltalán nem tiltakozott, ahogy a férfi egyre vadabbul csókolta, és addig húzta magához, míg meden-céjét a férfi izmos csípőjéhez nem préselte.
Mi a fenét művel? Mégis mit gondol?
– Ne! – szólt Gabrielle, mikor józan esze végül felülkerekedett ösztönein. – Ne, várj! Hagyd abba! – Istenem, mennyire utálta ki-mondani, mikor olyan átkozottul jólesett a férfi érintése a száján. – Van... Lucan... együtt vagy valakivel?
– Nézz körül, Gabrielle – a férfi ajkai vészesen közeledtek az övéhez, egészen megszédült a vágytól. – Csak te vagy, és én.
– Barátnő... – nyögte ki két csók között. Talán kicsit elkésett a kérdéssel, de tudnia kellett, még akkor is, ha elképzelése sem volt, hogy fogadná a választ, amit nem akart hallani. – Van barátnőd? Há-zas vagy? Kérlek, ne mondd, hogy van feleséged...
– Nincs senki más. Csak te vagy.
A lány biztos volt benne, hogy a férfi nem ejtette ki az utolsó pár szót, de mégis ott visszhangoztak a fejében, melegen és provokálón, megtörve maradék ellenállását.
Ó, isteni volt a pasi. Vagy csak ő kívánta ennyire kétségbeesetten, mert az egyszerű, mesterkéletlen válasz volt minden, amit ígérhetett – ez, továbbá gyengéd kezének és forró, édes szájának érintése –, a lány mégis fenntartás nélkül hitt neki. Úgy érezte, minden érzékével és idegszálával rá figyel. Mintha csak ők ketten léteznének, és a lán-golás kettejük között.
Azóta, mióta a férfi először feltűnt lakása ajtajában.
– Óóhh – zihálta Gabrielle, ahogy a levegő lassan kiáramlott a tü-dejéből. Elgyengült, a férfinak kellett megtartania, de közben élvezte kezének becéző érintését a bőrén, ahogy a nyakát, vállát simogatta, ujjaival a gerincvonala mentén végigcirógatta. – Mit művelünk mi itt, Lucan?
A férfi mély hangon, akár az éjszaka, a fülébe mormolt. – Szerin-tem nagyon is jól tudod.
– Semmit sem tudok, pláne, ha ilyeneket művelsz. Ó... istenem!
Lucan egy pillanatra félbeszakította csókjukat, mélyen a szemébe nézett, közben lassan, erősen hozzápréselte magát. Hímtagja mereven feszült a lány hasának. Gabrielle érezte teljes hosszában, érezte átütő méretét és erejét még ruháikon keresztül is. Lába közt nedves melegség áradt szét a gondolatra, hogy magába fogadja.
– Ezért jöttem ide ma este – Lucan hangja továbbra is a lány fülé-nél morajlott. – Értesz, Gabrielle? Akarlak.
Az érzés nagyon is kölcsönös volt. Gabrielle felnyögött, teste oly hevesen vonaglott meg a férfi kezében, hogy képtelen volt uralkodni felette.
Ez nem is történt meg, nem igaziból. Csak egy újabb őrült álom, mint a másik, az első találkozásuk után. Nem is állt a konyhában Lucan Thorne-nal, és nem engedte magát elcsábítani a férfinak, akiről semmit nem tudott a nevén kívül. Csak álmodott, nem lehetett másképp, nemsokára felébred a díványon, egyedül, mint mindig, a vörösbor kifolyva a szőnyegen, a vacsora pedig szénné égve a sütő-ben.
De még nem most.
Istenem, kérlek, add, hogy még ne!
Minden álomnál szebb volt érezni ujjai simogatását a bőrén, lángra gyúlni nyelve érintésétől; ha egyáltalán lehetséges, még annál is szebb, mint amit múltkor álmodott.
– Gabrielle – suttogta a férfi –, mondd, hogy te is akarod.
– Igen!
A lány érezte Lucan kezét kettejük közt, ahogy kapkodva próbált megszabadulni ruháitól, forró leheletével megcsiklandozva a nyakát. – Érezz engem, Gabrielle. Tudd, mennyire kellesz nekem.
Ujjai könnyedén érintették a lányéit, gyengéden odavezetve őket hatalmas, börtönéből kiszabadult, ágaskodó erekciójához. Gabrielle ráfonta kezét, és csodálattal, lassan simogatta a bársonyos hímtagot. A férfi ugyanolyan hatalmas volt itt is, mint máshol, és brutálisan erős, ugyanakkor selymesen sima. Hímvesszője súlya megrészegítette a lányt. Erősített a szorításon, fel-le mozgott a keze a keménységen, ujjbegyeivel izgatva a vastag makkot.
Miközben a lány keze széltében-hosszában dolgozott rajta, Lucan teste megrándult. Gabrielle érezte, hogy a férfi keze kicsit megremeg, ahogy csípőjéről lecsúszik a lazán megkötött zsinór. Mialatt a csomóval bíbelődött, forró lélegzetével együtt idegen hangzású ká-romkodás hagyta el ajkát. Hideg levegő csapta meg a lány hasát, az-tán hirtelen megérezte Lucan meleg tenyerét, ahogy becsúsztatta a bugyijába.
A lány már nedves volt, kezdte elveszíteni az eszét, égett a vágy-tól.
A férfi ujjai könnyedén keresztüljutottak a lány lábai között húzó-dó keskeny, göndörödő sövényen, keresztül a síkos hasadékon, játé-kosan, őrjítően ingerelve őt. Gabrielle felkiáltott, mikor a vágy ha-talmas, mindent elsöprő hulláma magával sodorta.
– Te is kellesz nekem – vallotta be elhaló, vágytól nyers hangon. Válaszként a férfi belecsúsztatta egyik hosszú ujját, aztán még egyet. Gabrielle összerándult a kutakodó, becéző felfedezőktől, amelyek csak fokozták vágyát. – Még...! – kapkodott levegő után. – Lucan, kérlek... ne hagyd... abba!
Torokhangú mormogás tört fel a férfi ajkáról, miközben lehajolt, hogy éhesen újra megcsókolhassa a lányt. Gabrielle sietősen meg-szabadult nadrágjától. A bugyi következett, Lucan türelmetlen keze nem kímélte a finom csipkét. A lány hirtelen megérezte a hideg leve-gőt meztelen bőrén, de Lucan már le is térdelt elé, és a lány teste lán-golni kezdett, mielőtt levegőt vehetett volna. A férfi csókolta és nya-logatta, keze erősen és könyörtelenül tartotta belső combjait, egyre szélesebbre tárva őket, hogy szolgálhassák vágyát. Ahogy a férfi nyelve beléhatolt, és szájával körülölelte, Gabrielle végtagjaiból el-szállt minden erő.
Gyorsan elélvezett, olyan elemi erővel, amiről nem is álmodott. Lucan továbbra is szorosan tartotta, nedvesen magához ölelte, nem kegyelmezett akkor sem, mikor a lány remegni kezdett, majdnem összecsuklott és fojtottan zihált. Csak simogatta, míg megint a csúcs közelébe nem ért. A lány becsukta a szemét, feje lebicsaklott a vállá-ra, megadta magát a férfinak és a hihetetlen események őrületének. A férfi vállába kapaszkodott, hogy tartani tudja magát, mert lábai nem engedelmeskedtek.
Újra elélvezett. Hevesen ragadta magával, magasra repítette, az érzéki álmok birodalmába, aztán kiengedte szorításából, és ő csak zuhant, zuhant lefelé...
Arra riadt bódulatából, hogy éppen felemelik. Lucan gyengéden tartotta a karjában, kezei a lány derekát és térdhajlatát fonták körbe. Meztelen volt, ahogy a lány is, bár ő nem emlékezett rá, mikor vette le a pólóját. Átkarolta Lucan nyakát, ahogy a férfi kivitte őt a kony-hából a nappaliba, ahol Sarah McLachlan szólt a hangszórókból, arról énekelve, hogy milyen jó is valakit a karunkban tartani és kifulladásig csókolni.
A puha zsenília körülölelte, ahogy Lucan óvatosan lefektette a dí-ványra, majd fölé került. Ebben a pillanatban látta meg őt a lány teljes valójában, és csodálatos látvány tárult a szeme elé. Két méter színtiszta izom és férfias erő feszült neki, karjai szorosan tartották mindkét oldalt.
Ha azonban gyönyörű testének látványa nem lett volna elég, Lucan hibátlan bőrét megdöbbentően szép, bonyolult tetoválás díszí-tette. A különlegesen ívelő vonalak és egymásba kapcsolódó minták izmos mellkasán és bordázott hasán kacskaringóztak, felkúsztak szé-les vállára, majd le vastag bicepszére. Színük meghatározhatatlan volt, tengerzöld, vörösesbarna és mély bordó között váltakozott, és minél tovább nézte, annál gazdagabb színárnyalatokban pompázott.
Mikor Lucan lehajtotta a fejét, hogy az őket megillető figyelemben részesítse a lány melleit, Gabrielle látta a mintát, amely felkúszott a nyakán, és beleveszett sűrű hajába. Azóta szerette volna végigkövetni az izgató jelek útját, mióta meglátta Lucant. Most önfeledten engedett a kísértésnek, kezével bejárta a férfi testét, egyszerre csodálkozott rá a titokzatos férfira és a szokatlan műalkotásra, amit magán viselt.
– Csókolj meg – könyörgött, a férfi tetoválásokkal díszített vállába kapaszkodva.
Lucan felemelkedett, hogy fölé kerüljön, Gabrielle teste pedig a vágytól lázasan ívbe feszült, érezni akarta magában. A férfi erekciója hosszú, felhevített fémrúdként égette a lányt, ahogy combjai közé nyomult. Gabrielle lenyúlt, és megsimogatta, felemelte csípőjét, hogy könnyebben befogadhassa.
– Gyere! – suttogta. – Érezni akarlak! Most! Kérlek! A férfi nem tagadta meg kívánságát.
Vastag makkja keményen, követelőzőn lüktetett a lány bejáratánál. Gabrielle halványan érezte, hogy a férfi remeg. Hatalmas vállai megrázkódtak a lány keze alatt, mintha mindeddig visszatartotta vol-na magát, de nem sokáig bírná már. Gabrielle azt akarta, Lucan is atomjaira hulljon, mint ő korábban. Ha nem érezheti őt magában, ab-ba belehal. A férfi halkan felnyögött, ajkai a lány érzékeny nyakhaj-latánál időztek.
– Igen – sürgette a lány, és úgy helyezkedett, hogy a Lucan férfi-assága az ő bejáratának hasítékához nyomult. – Ne félj! Nem fogok összetörni!
A férfi végre felemelte a fejét, és egy pillanatig a lány szemébe nézett. Gabrielle elnehezülő szemhéja mögül visszanézett rá, megri-adva a tekintetébe kapcsolódó vadul lobogó tűztől. A férfi szeme halvány ezüst fénnyel izzott, elnyelte pupilláit, természetfeletti forró-sággal járta át a lányt. Arccsontjai mintha kiugróbbá váltak volna, bőre feszesen simult szögletes arcára, hatalmas állkapcsára.
Különös volt, ahogy a szobai megvilágítás gyenge lénye a férfi ar-cára vetült...
Alig fogalmazódhatott meg a gondolat, amikor a nappali szoba lámpáinak fénye egyszerre kialudt. Ez akár furcsa is lehetett volna, de abban a pillanatban, hogy sötétség borult rájuk, Lucan egyetlen mély, őrjítő döféssel a lányba hatolt. Gabrielle nem tudta visszatartani a kéjes nyögdécselést, miközben a férfi kitöltötte őt, feszítette, teljes hosszában felnyársalta.
– Ó, istenem! – Gabrielle majdnem sírt, a férfi minden egyes ke-mény centiméterét örömmel magába fogadva. – Olyan jó érzés, mikor bennem vagy!
Lucan a lány vállára hajtotta a fejét, nyögött, miközben visszahú-zódott, hogy aztán soha nem látott mélységekbe hatolhasson. Gabrielle a férfi erős hátába kapaszkodott, közelebb húzta magához, és felemelte csípőjét, hogy minél jobban magába fogadhassa a ke-mény lökéseket. A férfi alig hallhatóan átkozódott, fekete, vadállati hangon. Farka szinte önálló életet élt a lányban, úgy tűnt, a férfi csí-pőjének minden egyes könyörtelen mozdulata alatt nagyobbra és na-gyobbra duzzad.
– Meg kellett hogy keféljelek, Gabrielle! Azóta akarom, mióta először megláttalak!
Őszinte szavaival – hogy bevallotta, ugyanannyira akarta a lányt, mint a lány őt – csak olajat öntött a tűzre. Gabrielle beletúrt Lucan hajába, szavak nélkül, elragadtatottan kiáltott fel, ahogy tempójuk gyorsult. A férfi csípője és szerszáma dugattyúként járt ki-be, ki-be. Gabrielle a gyomrában érezte a gyönyör közeledtét.
– Egész éjjel folytatnám – mormolta Lucan, forró lehelete végig-simított a lány nyakán. – Nem hiszem, hogy abba tudnám hagyni.
– Ne, Lucan. Istenem... ne hagyd abba!
A lány Lucanbe kapaszkodott, miközben a férfi elélvezett. Ennyi tellett tőle, mert hirtelen éles sikoly tört fel belőle, és csak élvezett, és élvezett és élvezett.
Lucan lelépett a Gabrielle bejárai ajtajához vezető lépcsőről, és gyalog elindult a sötét, csendes utcán. A lány még a hálószobájában aludt, légzése egyenletes, nyugodt és kielégült, csodálatos teste fáradt a több mint három órát felölelő, megállás nélküli szenvedélytől. A férfi még soha életében nem kefélt ilyen keményet, hosszút és tökéleteset.
De még többet akart.
Még többet a lányból.
Az, hogy el tudta rejteni előle megnyúló agyarait és vad, vágytól égő tekintetét, maga volt a csoda.
Sőt, hogy legyőzte a könyörtelen, mindent elsöprő vágyat, hogy a lány édes torkába mélyessze éles fogát és igyon belőle, még jobban meglepte.
Bár annyira már nem bízott magában, hogy a közelében maradjon, amikor teste minden egyes, tűzben égő porcikája pontosan erre vá-gyott.
Óriási hiba volt idejönnie. Azt hitte, a szex segít lehűteni a lány iránti heves szenvedélyét. Még soha nem tévedett ekkorát. Azzal, hogy megkapta Gabrielle-t, benne volt, csak fokozta iránta érzett vá-gyát. Állati ösztönöket ébresztett fel benne, ragadozóként vetette rá magát. Nem volt biztos benne, elfogadta volna-e az elutasítást. Nem hitte, hogy az iránta érzett vágyát képes lett volna pórázon tartani.
A lány azonban nem utasította el.
Krisztusom, de még mennyire nem!
Így visszanézve pedig Gabrielle szívességet tett volna neki azzal, ha visszautasítja. Ehelyett elfogadta az ő dühödt vágyát iránta, nem is érte be semmi kevesebbel.
Ha most megfordulna és visszalopózna a lakásba, hogy felébresz-sze, még néhány csodás órát tölthetne izgalmas, hívogató combjai között. Az legalább részben kielégítené vágyát. És ha nem tudna úrrá lenni a másik, egyre marcangolóbb kínon, megvárhatná a napfelkeltét, hogy gyilkos sugarai a feledés homályába perzseljék.
Ha a faj iránti elkötelezettsége nem kötné gúzsba a kezét, a lehe-tőség átkozottul vonzó megoldást nyújtana.
Lucan elsziszegett egy rövid átkot, amikor kifordult Gabrielle ut-cájából, és folytatta útját a városi éjszakában. Remegett a keze. Látá-sa kiélesedett, vad gondolatok kavarogtak a fejében. Teste rángatózni kezdett, nyugtalanná vált. Vicsorgott, nem találta a helyét, és tudta, mire utalnak a jelek. Táplálékra volt szüksége.
Pedig nem jött még el az ideje, hiszen legutóbb több mint egy hét-re való vért ivott. Csak pár nappal ezelőtt történt, gyomra mégis úgy korgott, mintha éhezne. A sóvárgás hosszú ideje egyre rosszabb és rosszabb. Minél erősebben próbálta elfojtani, annál elviselhetetle-nebbé vált.
Tagadás.
Csakis ez segített idáig.
Előbb vagy utóbb azonban nem tudja már továbbfeszíteni a húrt. Mi lesz akkor?
Valóban azt hitte, hogy különbözik az apjától?
A bátyjai nem különböztek, pedig ők idősebbek, erősebbek voltak nála. Mindkettőt hatalmába kerítette a vérszomj: az egyik önkezével vetett véget életének, mikor a függőség elviselhetetlenné vált; a másik mélyebbre süllyedt, vérszopóvá változott, végül egy harcos gyilkos pengéje szabadította meg a fejétől.
Első generációsként Lucan igen jelentős erőt és hatalmat birtokolt – születésétől kezdve olyan tisztelet övezte, amelyet, tudta, nem ér-demelt ki, ám amennyire ajándék volt mindez, annyira volt átok is. Arra gondolt, vajon még meddig küzdheti le saját sötét, vadállati én-jét. Voltak éjszakák, amikor pokolian elfáradt attól, hogy újra és újra fel kell vennie vele a harcot.
A város esti forgatagában sétálva Lucan nyitva tartotta a szemét. Bár készen állt bármiféle csatára, örömmel konstatálta, hogy nincs vérszopó a láthatáron. Csupán néhány késői generációs vámpírt látott elszórva. A fiatal férfiak a helyi menedék lakói voltak, épp egy buliba igyekvő fiatal, jókedvű csoporthoz csatlakoztak, étvágyukat csillapító forrást keresve, ahogy Lucan is.
Észrevette, hogy a fiatalok oldalba bökik egymást, hallotta, amint a harcos és első generációs szavakat suttogták, ahogy feléjük köze-ledett a járdán. Nyilvánvaló tiszteletteljes félelmük idegesítette, ám nem volt szokatlan számára. A menedékekben született és nevelke-dett vámpírok számára ritkán nyílt lehetőség harcossal találkozni, nemhogy az egykor magasztalt, mára rég divatjamúlt rend alapítójá-val.
Legtöbben ismerték a régi történeteket arról, miként gyűlt össze századokkal ezelőtt a faj nyolc legádázabb, leghalálosabb tagja, hogy közösen pusztítsák el a legutolsó megmaradt vad ősöket és az őket szolgáló vérszopó hadsereget. Ezek a harcosok legendává lettek, és az azóta eltelt időben a rend nagyon sok változást élt meg, tagjainak és központjainak száma kibővült, míg háborúikat vívták a vérszopókkal, hogy aztán a hosszú, békés időszakok alatt elenyésszenek. Mostanra a Harcosok Rendje csupán maroknyi létszámúvá csökkent, tagjai elszórva, titokban folytatták tevékenységüket, jórészt egymástól függetlenül szerte a világon, a társadalom enyhe megvetésétől övezve. A vámpírközösség mai, egyenlő bánásmódot és igazságos el-járást hirdető, felvilágosult korában a harcosok módszereit túl radiká-lisnak és hajszálnyit törvényen kívülinek érezték.
Nem mintha Lucan, vagy bármely más frontvonalbeli harcos any-nyira törte volna magát a jó reklámért.
Lucan a szájukat tátó fiatal vámpírokra vicsorgott, miközben a ve-lük beszédbe elegyedő nők agyhullámaira kapcsolódott. Azok egyből ráhangolódtak a tudatosan hullámszerűen érkező, ellenállhatatlan, nyers erejű felhívásra. Két lány, egy bögyös szőke és egy vörös, aki-nek a haja csak egy-két árnyalattal volt világosabb Gabrielle fürtjei-nél, azonnal kivált a csapatból, és elindult felé, feledve barátait és a többi férfit.
Lucannek azonban csak egyre volt szüksége, a választás pedig könnyen ment. A szőkét egyetlen fejmozdulattal útjára bocsátotta. A kiválasztott lány a karjába simult, csókolgatni kezdte, ezalatt Lucan egy közeli épület diszkrét, kivilágítatlan falmélyedéséhez vezette.
Habozás nélkül a lényegre tért.
Félresöpörte a lány füst- és sörszagú haját a nyakáról, megnyalta a száját, aztán agyarait a lágy torokba mélyesztette. A lány görcsösen összerándult a harapástól, kezét önkéntelenül nyakához kapta, ahogy a férfi mélyet kortyolt vénájából. A nő nyögdécselni kezdett, de nem a félelemtől vagy a fájdalomtól, hanem a gyönyörtől, ami ritkán for-dult elő a vámpírok szomjának oltása közben.
Vér spriccelt Lucan szájába, meleg és sűrű.
Akarata ellenére Gabrielle-t képzelte a karjába, egy pillanatra elhi-tetve magával, hogy az ő nyakából szívja az édes nektárt. Az ő éltető vére csorog le a torkán.
Istenem, ha csak elképzeli, hogy a vénájából iszik, miközben mé-lyen beleélvez...
Krisztusom.
Vad mordulással elhessegette magától az ábrándot.
Soha nem fog megtörténni, figyelmeztette magát kíméletlenül. A valóság egy álnok ribanc, ezt jobb szem előtt tartani.
A lényeg, hogy a lány nem Gabrielle volt, hanem egy nevenincs idegen, ahogy szerette. A vére sem édes jázmin, amire annyira vá-gyott, hanem keserű és fémes, valami nemrég bejuttatott, gyengébb narkotikumtól átitatva.
Nem érdekelte, milyen íze van. Csillapítania kellett az éhségét, erre pedig bárki megfelelt. Tovább kortyolt, gyorsan és lényegre törően, ahogy minden mást is intézett az életben.
Miután befejezte, nyelvét végighúzta a kettős seben, hogy begyó-gyítsa, majd kibontakozott a kellemetlen ölelésből. A fiatal nő lihe-gett, ernyedten és bágyadtan, mintha most térne magához egy or-gazmusból.
Lucan a nő homlokára simította a tenyerét, majd lezárta kábult, fé-lig nyitott szemét. Az érintéssel kitörölte emlékezetéből a kettejük között történtek minden részletét.
– A barátaid már keresnek – mondta, amikor levette a tenyerét, és a lány zavartan bámult rá. – Haza kellene menned. Az éjszaka tele van ragadozókkal.
– Jó – bólintott beleegyezően a lány.
Lucan az árnyékba húzódva várt, míg a lány visszaimbolygott az épület sarkához megkeresni a barátait. Mély levegőt vett, teste meg-feszült, lüktetett. Szíve vadul dörömbölt. Ha csak rágondolt, milyen ízű lenne Gabrielle vére a szájában, őrült merevedése támadt.
Szomja talán csillapodott a táplálkozással, de a kielégüléstől messze állt.
Többet akart.
Mély, torkából előtörő mordulással elindult, komolyabban, mint valaha. A legdurvább városrész felé vette az irányt, erősen remélve, hogy összeakad egy-két vérszopóval még hajnalhasadás előtt. Iszo-nyú harcolhatnékja támadt. Fájdalmat akart okozni, akár magának is.
Kerüljön bármibe, hogy Gabrielle Maxwelltől távol tartsa magát.

NYOLCADIK FEJEZET
Gabrielle először azt hitte, ez is csak egy újabb erotikus álom lehetett. Amikor azonban késő reggel meztelenül ébredt az ágyában, teste kimerült volt, és a megfelelő helyeken fájdalmasan lüktetett, határo-zottan tudta, Lucan Thorne teljes valójában képviselte magát nála. Is-tenem, és milyen csodás a teljes valója! Nem is tudta összeszámolni, hányszor juttatta a férfi a csúcsra. Ha összeadná az utóbbi két év or-gazmusait, valószínűleg feleannyi sem jönne ki, mint amennyiben az éjjel része volt.
Egy utolsóért fohászkodott még, ahogy lassan, küzdelmesen sike-rült végre kinyitnia a szemét, de csalódottan vette tudomásul, hogy Lucan elment. Az ágy üres volt, a lakásban csend honolt. Nagyon úgy tűnt, még valamikor az éjszaka közepén távozott.
Gabrielle egész nap csak lustálkodott volna, annyira kimerültnek érezte magát, de együtt ebédelt Jamie-vel és a lányokkal, így dél után húsz perccel elindult a belvárosba. Amint belépett a kínai negyedben található étterembe, észrevette, hogy figyelik: a szusibárnál ülő fél tucatnyi öltönyös, fiatal menedzser elismerő pillantása kísérte, ahogy elhaladt mellettük a barátai boksza felé.
Szexinek és magabiztosnak érezte magát sötétvörös V nyakú pu-lóverében és fekete szoknyájában, és csöppet sem bánta, ha mindenki számára egyértelműen lerí róla, hogy nemrég volt része élete legfan-tasztikusabb sexében.
– Minő megtiszteltetés, hogy végre minket is kitüntet jelenlétével! – kiáltott fel Jamie, mikor Gabrielle az asztalhoz ért, és gyorsan kör-beölelte a barátait.
Megan cuppanós puszit nyomott az arcára. – Csodásan nézel ki!
Jamie bólintott. – Igen, szívem. Dögös a szerelésed.
– Új? – Nem várta meg a választ, hanem visszahuppant a helyére, és egy falással eltüntetett egy egész sült gombócot. – Majd’ éhen hal-tam, úgyhogy rendeltünk egy kis étvágygerjesztőt. Egyébként hol voltál? Már épp el akartam szalajtani érted valakit.
– Bocs. Kissé elaludtam reggel – mosolygott rá a lány, és leült Jamie mellé a mintás műanyag székre. – Kendra nem jön?
– Bemondta az unalmast. – Megan kortyolt a teájából, és megvon-ta a vállát. – Nem számít. Mostanában csak az új pasija érdekli – tu-dod, akit a La Notte-ban szedett fel múlt hétvégén.
– Brent – válaszolta Gabrielle, és a szörnyű éjszaka emlékétől borzongás futott végig a gerincén.
– Igen, ő az. A kedvéért Kendra még az éjszakai műszakját is el-cserélte nappalira a kórházban, hogy éjjel együtt lehessenek. Úgy tű-nik, Brentnek sokat kell utaznia a munkája miatt vagy ilyesmi, és napközben általában nem elérhető. Képtelen vagyok elhinni, hogy Kendra így hagyja, hogy egy pasi uralkodjon rajta. Rayjel már három hónapja randizunk, de ettől még mindig jut időm a barátaimra.
Gabrielle a homlokát ráncolta. Négyük közül Kendra volt mindig is a leginkább szabadszellemű, soha nem hagyta, hogy beleszóljanak a dolgaiba. Kötöttségek nélkül randizgatott, és legalább harmincéves koráig független akart maradni. – Szerintetek szerelmes?
– Ez a kéjvágy, szivi – Jamie evőpálcikái közé fogta az utolsó gombócot –, néha nagyobb őrültségekre vesz rá, mint a szerelem. Hidd el, tapasztalatból beszélek.
Miközben az előételen rágódott, Jamie pillantása hosszan fogva tartotta Gabrielle-ét, aztán zilált hajára, majd hirtelen lángba boruló arcára vándorolt. A lány próbált semmitmondóan mosolyogni, de vi-dáman csillogó szeme elárulta. Jamie a tányérra tette az evőpálciká-kat. Felkapta a fejét, állig érő szőke haja csak úgy repkedett.
– Úristen – vigyorgott. – Megtetted!
– Megtettem mit? – tört fel a kuncogás a lányból.
– Megtetted. Lefektettek, ugye?
Gabrielle kuncogása hangos, felszabadult nevetésbe csapott át.
– Ó, szívem. Meg kell hagyni, igazán jól áll – Jamie megpaskolta a kezét, és együtt nevettek tovább. – Kitalálhatom? Sötét-és-Szexi nyomozó úr a bostoni rendőrkapitányságról?
Gabrielle égnek fordította a szemét a buta becenév hallatán, de bó-lintott. – Mikor?
– Az éjjel. Gyakorlatilag egész éjjel.
Jamie lelkes tetszésnyilvánítása magára vonta a körülöttük ülők figyelmét. Gyorsan visszavett magából, de továbbra is büszkén nézett a lányra, mint tyúkanyó a csibéjére. – Jó volt a pasas, he?
– Fantasztikus!
– Na figyeljetek, hogyhogy én semmit sem tudok erről a titokzatos férfiúról? – vágott közbe Megan. – Ráadásul zsaru? Talán Ray ismeri. Megkérdezhetném...
– Nem – rázta meg a fejét Gabrielle. – Kérlek, senkinek egy szót se erről, egyikőtök sem. Nem randizunk vagy ilyesmi. Átjött tegnap este, hogy visszaadja a mobiltelefonomat, aztán a dolgok... nos, ki-csúsztak a kezünk közül. Azt sem tudom, látom-e még valaha.
Tényleg nem tudta, de atyaég, nagyon is remélte.
A józanabbik énje figyelmeztette, hogy amit tettek, felelőtlenség volt, egyszerűen őrültség. Tényleg az volt. Nem is vonta kétségbe. Tiszta bolondság. Mindig úgy gondolta magáról, hogy megbízható és óvatos, és elsőként próbálná lebeszélni a barátait az olyan óvatlan vi-selkedésről, amilyet ő tanúsított múlt éjjel.
Hülye, hülye, hülye.
Nem csupán azért, mert a pillanat hevében megfeledkezett bármi-féle védekezésről. Már az sem jó ötlet, hogy ilyen meghitt testi kap-csolatba került egy vadidegennel, de a legborzasztóbb az volt az egészben, hogy nagyon is könnyen bele tudna szeretni egy Lucan Thorne-féle férfiba.
Az viszont már színtiszta idiótaság lenne.
Azonban ilyen csodás szexben nem minden nap van része az em-bernek. Legalábbis Gabrielle-nek semmiképpen sem. Ha csak a férfira gondolt, édes vágyódás szorította görcsbe a gyomrát. Ha most be-sétálna az étterembe, valószínűleg az asztalok tetején rohanna hozzá, hogy ráugorhasson.
– Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, de per pillanat ez minden. Nem akarok többet beleképzelni, mint ami tényleg megtörtént.
– Ahham. – Jamie az asztalra könyökölt, és közelebb hajolt, mint egy összeesküvő. – Akkor miért nem tudod abbahagyni a mosoly-gást?
– Hol a pokolban jártál eddig? – Lucan érezte, hogy Tegan közeledik, még mielőtt meglátta volna a főhadiszállás folyosójának sarkán bekanyarodni. A vámpír vadászni volt. Még érződött rajta a vér fé-mes, édeskés illata – emberé és vérszopóé egyaránt.
Mikor a férfi meglátta a rá várakozó Lucant az egyik lakosztály előtt, megállt, keze ökölbe szorult alacsony derekú farmerja zsebében. Szürke pólója helyenként elszakadt, mocskos volt és vérfoltos. Fekete karikás, halványzöld szeme alig látszott ki szemhéja alól. Hosszú, borzos, homokszín haja az arcába hullott.
– Szarul nézel ki, Tegan.
A férfi felnézett, és csak vigyorgott önelégülten, ahogy mindig is szokott.
Glifek borították alkarját és vastag bicepszét is. A kacskaringós, elegáns jelek csupán egy árnyalattal voltak sötétebbek, mint arany-színű bőre, színük semmit nem árult el gazdájuk jelenlegi hangulatá-ról. Lucan nem tudta, Tegan szántszándékkal választotta-e a közö-nyösség álarcát, hogy kizárja a világot, vagy sötét múltja valóban ki-ölt belőle minden érzelmet.
Isten a megmondhatója, annyi mindenen ment már keresztül, am-ennyi egy egész hadseregnek elég lett volna.
Tegannek azonban saját magának kell legyőznie a démonait. Lucannek csak az számított, hogy a rend fennmaradjon és erős le-gyen. Nincs helye benne gyenge láncszemnek.
– Nem tudtunk elérni öt napig, Tegan. Még egyszer megkérdem, hol a picsában jártál?
Társa foghegyről vetette oda a választ. – Dugulj el, öreg. Nem vagy az anyám.
Mikor megfordult, hogy elsétáljon, Lucan egy szemvillanás alatt elzárta az útját. Torkon ragadta Tegant, és háttal a folyosó falának szorította, hogy rá figyeljen végre.
Lucanben irtózatos düh munkált: egyfelől Tegan miatt, aki az utóbbi időben teljesen semmibe vette a rend tagjait, másfelől pedig – és ez sokkal inkább bosszantotta – a saját ostobasága miatt, mert bo-torul azt hitte, az együtt töltött éjszaka után képes lesz kiverni a fejé-ből Gabrielle Maxwellt.
Sem a vér, sem az éjjel elkapott két vérszopó brutális kivégzése nem csillapíthatta Gabrielle utáni emésztő vágyát. Lucan egész éj-szaka kísértetként bolyongott a városban, és fortyogó, fekete dühvel érkezett vissza a főhadiszállásra.
Ugyanettől az érzéstől vezérelve szorította egyre erősebben testvé-re nyakát. Le kellett vezetnie az agressziót, és a magának való, vad Tegan erre kiválóan alkalmasnak bizonyult.
– Elegem van a szarságaidból, Tegan. Szedd össze magad, vagy velem gyűlik meg a bajod – fokozta a szorítást a vámpír gégéjén, de Tegan szemrebbenés nélkül tűrte a fájdalmat. – Most pedig mondd el szépen, merre jártál mostanában, különben komoly gondok lesznek.
A két férfi hasonló testalkatú volt, és ez kiegyensúlyozta az erővi-szonyokat. Tegan visszavághatott volna, de nem tette. Semmiféle ér-zelem nem tükröződött az arcán, hidegen, közönyösen bámult Lucanre.
Semmit nem érzett, és ez is iszonyúan dühítette Lucant.
Egy mordulással elengedte a harcos torkát, próbált úrrá lenni a ha-ragján. Nem vallott rá, hogy ennyire szabadjára engedte az indulatait. Méltatlan volt hozzá.
Jézus.
És még ő papol Tegannek, hogy szedje össze magát?
Nagyszerű tanács. Talán ő maga is megfogadhatná.
Tegan merev pillantása ugyanerről árulkodott, bár a vámpír böl-csen csendben maradt.
Miközben az ellenségeskedő harcosok nyomasztó csöndben mé-regették egymást, mögöttük kissé távolabb csendben kinyílt az elő-csarnok üvegajtaja. Gideon edzőcipője nyikorgott a fényes padlón, ahogy kilépett saját lakrészéből a folyosóra.
– Hé, Tegan, nagyszerű munkát végeztél a felderítéssel, ember! Lefuttattam néhány ellenőrzőprogramot, miután beszéltünk tegnap este. A gyanúd, hogy a vérszopók szemet vetettek a Green Line met-róra, beigazolódni látszik.
Lucan pislogás nélkül állta Tegan tekintetét, alig figyelve Gideon magasztalására. Tegan sem védte magát az alaptalan gyanúsítgatással szemben. Csak állt hosszú percekig, és nem szólt egy szót sem. Aztán ellépett Lucan mellett, és folytatta útját a folyosón.
– Ezt látnod kell, Lucan – szólt Gideon, miközben a labor felé vet-te útját. – Úgy néz ki, valami készül.