Lara Adrian - A vámpír ölelése /25.-36. fejezet/

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET


Tesshez egész nap jöttek előzetesen bejelentett és időpont nélkül beeső páciensek, ő pedig hálás volt a rengeteg elfoglaltságért, mert így el tudta terelni a gondolatait Ben zavarba ejtő üzenetéről. Mégsem volt képes teljesen megfeledkezni róla. A férfi komoly bajba keveredett, ezenfelül meg is sérült és vérzett.
Most meg úgy nézett ki, el is tűnt.
Számos alkalommal hívta a lakásán, a mobilján, aztán körbetelefonálta a környék kórházait is… nem járt eredménnyel. Ha tudta volna, hol és hogyan érheti el a szüleit, náluk is próbálkozott volna, bár annak az esélye, hogy Ben hozzájuk ment, erősen közelített a nullához. Az maradt hátra csupán, hogy elmegy a férfi lakására munka után, hátha ott hagyott hátra valami jelet. Nem fűzött hozzá vérmes reményeket, de mi más választása maradt?
– Nora, a betegnek a kettesben szüksége lesz nagyrutinra és vizeletmintára – lépett ki Tess a kezelőből. – El tudnád végezni, amíg ellenőrzöm a tüdőgyulladásos skótjuhászunk röntgenjét?
Persze.
Kösz.
Mikor kézbe vette a következő páciens kórlapját, köpenye zsebében megszólalt a rezgő üzemmódra állított mobil, olyan érzést keltve a combjánál, mintha apró madárszárnyak verdesnének. Reménykedve húzta elő, hátha Ben lesz. Nem volt számkijelzés.
Te jó ég.
Tudta, ki az, kinek kell lennie. Egész reggel két borzalmas érzés, a várakozás és rettegés közt hányódott, tudva, hogy Dante hívni fogja. Sőt már hívta is a lakásán korábban, mikor a lány indulófélben volt, de ő nem vette fel, hagyta, hogy bekapcsoljon az üzenetrögzítő. Akkor még nem állt készen rá, hogy beszéljenek; most sem volt biztos benne, hogy menni fog.
Tess végigsétált a folyosón az irodájáig, bezárta maga mögött az ajtót, derekát a hideg fémnek vetette. A készülék tovább rezgett a kezében, ahogy már az ötödik, talán utolsó csengésnél tartott. Tess behunyta a szemét, és megnyomta a zöld gombot.
– Halló?
– Szia, Angyal.
Dante mély, szexi hangja átjárta a testét. Nem akarta érezni, ahogy a forróság elönti kezét-lábát, és megtelepszik a gyomrában, de ez történt, feloldva ellenállását.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi, mikor ő néma maradt, hangjában óvó aggodalom csengett. – Itt vagy még, vagy már el is vesztettelek?
A lány sóhajtott, nem tudta, mit is válaszolhatna erre. –Tess? Mi a baj?
Hosszú pillanatokig képtelen volt megszólalni, csak csöndben vette a levegőt. Fogalma sem volt róla, hol kezdje a mondandóját, és megrettentette, hová fajulhat mindez. Ezernyi kérdés kavargott a fejében, ezernyi kétely merült fel benne az utóbbi pár órában, mióta meghallgatta Ben bizarr üzenetét.
Egyik fele kételkedett a férfi felháborító vádjaiban: racionális énje, amely okosabb volt annál, minthogy a Boston utcáin szabadon rohangáló szörnyekben higgyen. Viszont ott volt a másik fele is, amely nem zárta ki azonnal a megmagyarázhatatlant, ami bár nem volt logikus, a hagyományos tudomány sem tudta értelmezni, ám mégis létezett.
Tess – szakította félbe Dante a csendet. – Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.
Tényleg? – kényszerítette ki magából a szavakat végül a lány. – Már nem vagyok biztos benne, mit is tudok valójában. Nem tudom, mit gondoljak bármiről is.
A férfi szentségelni kezdett, a káromkodás szavai olaszul tódultak a nyelvére. – Mi történt? Megsérültél? Jézusom, ha egy ujjal is hozzád ért…
Tess keserű nevetést hallatott. – Azt hiszem, máris választ kaptam az első kérdésemre. Benről van szó, ugye? O a drogdíler, akit üldöztél tegnap este?
Dante habozott. – Találkoztál ma vele, Tess? Láttad azóta, hogy múlt éjjel együtt voltunk?
Nem – jött a válasz. – Nem láttam, Dante.
De beszéltél vele. Mikor?
Éjjel hívott, de csak üzenetet hagyott. Nyilván, mikor mi… – megrázta a fejét, nem akart rá emlékezni, milyen csodálatos volt Dante karjában feküdni az ágyában, milyen biztonságban és békében érezte magát. Jelen pillanatban mást sem érzett, mint jeges rémületet. – Ezért legyeskedtél mindvégig körülöttem, hogy az ő közelébe férkőzhess?
Atyaég, dehogyis! Ez sokkal bonyolultabb annál…
Milyen bonyolult? Csak játszottál velem,- igaz? Vagy akkor kezdődött az igazi játszma, mikor felbukkantál a kutyáddal, mi pedig… O, istenem, most már értem! Harvard nem is a te kutyád, mi? Mit csináltál, összeszedtél egy nyomorult állatot az utcán, amit csaliként használtál, hogy vegyek részt én is a beteg kis játékodban?
Tess, kérlek! El akartam magyarázni…
Rajta! Figyelek.
Nem így – sóhajtott a férfi. – Nem akarom telefonon keresztül. – A lány érezte, hogy válik egyre feszültebbé Dante, miközben beszél. Szinte látta maga előtt, ahogy fel-alá járkál a vonal túlsó oldalán, majd' szétveti a nyugtalanság, sötét szemöldöke összeráncolva, erős keze a hajába túr. – Figyelj, távol kell tartanod magad Ben Sullivantől! Nagyon veszélyes dologba keveredett. Nem akarom, hogy a közelébe kerülj, érted?
Ez igazán vicces. O ugyanezt mondta rólad. Tulajdonképpen elég sok mindent mondott. Őrültségeket, például hogy milyen brutálisan megtámadta a társad az éjjel.
Micsoda?
Azt mondta, megharapták, Dante. Erre mit válaszolsz? Azt mondta, a pasas, akivel voltál, mikor betörtetek a lakásába, beültette egy kocsiba, majd vadul rátámadt. Ben szerint torkon harapta.
A kurva anyját!
– Igaz ez? – kérdezte rémülten a lány, mikor Dante nem is próbálta tagadni a lehetőségét. – Tudod, hol van Ben? Nem hallottam róla a hívás óta. Műveltetek vele valamit, te és a barátaid? Látnom kell őt!
– Nem! Nem tudom, merre van, Tess, de meg kell ígérned, hogy nem mész a közelébe!
Tess nyomorultul érezte magát, félt és össze volt zavarodva. – Mi folyik itt, Dante? Mibe keveredtél?
– Tess, nézd! Valami biztonságos helyre kell menned. Most. Menj szállodába, középületbe, bárhová, de azonnal! Egy percet se várj, és maradj ott addig, amíg ma este érted nem megyek!
Tess felkacagott, de semmi jókedvet nem érzett, az éles hang még az ő fülét is bántotta. – Dolgozom, Dante. És még ha nem is dolgoznék, akkor sem hiszem, hogy elmennék bárhová, hogy rád várjak. Nem, amíg nem értem, mi a fene történik.
El fogom mondani, Tess. Esküszöm! Már terveztem, hogy mindent elmesélek, akkor is, ha mindez nem jött volna közbe.
Oké. Sűrű napom lesz ma, de pár óra múlva el tudok szabadulni ebédszünetre. Ha beszélni akarsz velem, ide kell jönnöd!
En… az isten verje meg! Nem tehetem, Tess. Egyszerűen… nem megy. Estig várnod kell! Bízz bennem!
Bízzak benned? – suttogta a lány, lehunyva a szemét, fejét az iroda ajtajának döntve. – Azt hiszem, pont az nem fog menni per pillanat, Dante. Mennem kell! Viszlát!
Becsukta a mobilt, és kikapcsolta. Nem volt kíváncsi senkire.
Mikor az íróasztalához sétált, hogy letegye a készüléket, pillantása megakadt valamin, ami már reggel óta nem hagyta nyugodni. Egy pendrive volt az, egy vékony, kecses kis számítógépes adathordozó. Az egyik szoba vizsgálóasztalának pereme alatt találta abban a szobában, ahol Ben ügyködött előző nap, amikor váratlanul meglepte, ő pedig kimentette magát azzal, hogy az asztal vacakoló hidraulikáját jött megjavítani.
Tess sejtette, hogy sok mindenről nem mond igazat. Most már tudta, hogy bejött a megérzése. A kérdés már csak az volt, miért?
Dante néma haraggal a mobiljára bámult, aztán mentális dühkitörése erejével lakosztálya túlsó falához vágta a mobilját, mely a becsapódástól szikrázva és füstölve hullott millió darabra. A pusztítás jólesett, bár nem elégítette ki. Nem csillapította mérgét, mely kizárólag önmaga ellen irányult.
Folytatta a járkálást, amit a Tess-szel való beszélgetés idején kezdett. Mozgásban kellett maradnia. Végtagjai nem nyughattak, agya szélsebesen járt.
Az utóbbi időben fantasztikus tehetséggel cseszett el mindent. Annak ellenére, hogy soha, egy percre sem bánta meg, hogy a fajhoz tartozik, most szenvedett a tehetetlenségtől, vámpír vére gúzsba kötötte, megakadályozva, hogy napnyugta előtt tisztázza a dolgokat Tess-szel, és szabadon mozoghasson a lány világában.
Azt hitte, beleőrül a várakozásba.
Kis híján meg is tette.
Mire naplemente előtt pár perccel elment az edzőrészlegbe megkeresni Tegant, bőre lángolt, bizsergett, mintha túl szűkre szabták volna. Viszketett egy jó kis közelharcért. Csengett a füle, s a szüntelen zümmögéstől úgy érezte, mintha méhraj keringene az ereiben.
– Készen állsz a mulatságra, T.?
A sötétszőke első generációs harcos felnézett a vizsgált Berettáról, megeresztett egy hideg mosolyt, ahogy a tár a helyére kattant. – Mehetünk.
Együtt indultak a kanyargós folyosón a lifthez, mely a rend flottányi járművének otthont adó hatalmas garázsához viszi őket.
Mikor a liftajtó bezárult, Dante orrát csípős füstszag ütötte meg. Teganre nézett, ám az nem reagált semmit, smaragdzöld szemét mereven előreszegezte. Nem pislogott, nem sugárzott semmiféle érzelmet, jó szokásához híven.
A lift lassan araszolt fölfelé. Dantét nem létező lángok heves forrósága csapta meg, alattomos lesben várták, mikor lassul le eléggé, hogy utolérhessék. Azonnal tudta, mi történik vele. A halálvízió egész nap kísértette, de mindig sikerült kijátszania, nem volt hajlandó alávetni magát az érzékeire ható tortúrának, mert szüksége volt a fejére ma éjjel.
Ám most, hogy a lift elérte célját, a látomás pörölyként csapott le rá. Dante fél térdre rogyott, leterítette a támadás.
– Jézus – lepődött meg Tegan mellette, miközben tartotta, nehogy elterüljön a padlón. – Mi az ördög? Jól vagy?
Dante képtelen volt válaszolni. Szemét elhomályosította a hullámzó, fekete füst és az abból kicsapó, fényes lángtenger. A mindenfelé terjeszkedő tűz ropogásán és sziszegésén túl beszélni hallott valakit – mintha őt gúnyolná –, mély, azonosíthatatlan hangon. Ez új volt, további adalék a megfoghatatlan rémálomhoz, melyet oly jól ismert már.
A köd lassan oszladozni kezdett a szeme elől, sűrű pislogás közepette próbált magához térni. Elkapta az előtte álló Tegan pillantását. Ajjaj, nagyon durván festhetett, mert a harcos, aki könyörtelen érzelemmentességéről volt mindig is híres, hátraugrott, szisszenve rántotta el kezét a karjáról. Fájdalmas grimasza mögül kivillant fehéren csillogó, hegyes agyara. Világos szemöldökét összehúzta résnyire szűkült zöld szeme fölött.
– Nem… kapok… levegőt – zihálta Dante, minden egyes lélegzetvétellel több fantomfüstöt nyelve. Fulladozott. – Nagy ég… meghalok…
Tegan szeme keményen fogva tartotta. Tekintete abszolút szenvtelen volt, ám olyan erő sugárzott belőle, ami képes volt Dantét a felszínen tartani.
– Tarts ki! – utasította. – Ez csak egy látomás, nem a valóság. Legalábbis még nem. Szabadulj meg tőle! Merülj el benne, idézd fel az összes részletet!
Dante hagyta, hogy újból elárasszák a rémképek, tudta, Tegannek igaza van. Meg kell nyitnia elméjét a fájdalom és félelem előtt, hogy eljusson az igazságigLihegve, a pokoli tűzben megperzselődött bőre okozta kínok közt fetrengve megpróbált a környezetére összpontosítani. Elmerülni a pillanatban. Visszanyúlt a legrosszabb momentumot megelőző időszakig, megállítva a történéseket, majd újra lejátszva azokat.
A lángok kialudtak. A kormos, fekete, áthatol hatatlan füstfelhő vékony, szürke, plafonról szivárgó pamacsokká szelídült. Dante végre levegőhöz jutott, ám torkát továbbra is félelem szorongatta a felismeréstől, hogy ezek lesznek élete utolsó percei.
Volt még vele a szobában valaki. Hímnemű, az illata alapján. Dante hason feküdt valami sima, jéghideg felületen, fogva tartója hátrarántotta a kezét, és dróttal megkötözte a csuklóját. El kellett volna tépnie, mint egy cérnaszálat, ám képtelen volt akár csak felemelni is a kezét. Ereje cserbenhagyta. Ezután a bokája következett, aztán végtagjait szorosan egy csomóba kötözték, hogy már csak a hasa ért a csupasz fémlaphoz.
Hangos csattanások hallatszottak valahonnan kívülről. Kísérteties sikolyok szűrődtek be a szobába, érezte a halál fémes szagát.
Aztán gúnyos hang szólalt meg a fülénél. – Tudod, azt hittem, nehezebb lesz téged megölni. Túlságosan megkönnyítetted a dolgomat.
A hang vihogásba fulladt, ahogy a támadó megkerülte Dantét, és felemelte a fémasztalról lelógó fejét. Először jövendő gyilkosának farmerba bújtatott, behajlított térde, majd teste is Dante látómezőjébe került. Durva ujjak markoltak a hajába, és emelték fejét a másik férfi arcával egy magasságba, pillanatokkal azelőtt, hogy a kép elillant volna, éppolyan sebesen, ahogy jött…
Ördög és pokol!
– Ben Sullivan – köpte a nevet Dante, mintha hamu rakódott volna a nyelvére. Most, hogy a látomás nem gyötörte többé, ülő helyzetbe tornázta magát a padlón. Letörölte homlokáról az izzadságot, és Teganre nézett, aki szenvtelenül vette tudomásul a hallottakat. – A szemétláda! A Karmazsin-árus az, Ben Sullivan! Kurvára nem hiszem el! Az az emberi söpredék, ő fog kinyírni.
Tegan komoran megrázta a fejét. – Nem, ha előbb mi öljük meg őt.
Dante talpra kecmergett, közben a lift melletti betonfalnak támaszkodott, míg újra normálisan vette a levegőt. A kimerültség mellett iszonyatos düh járta át, Ben Sullivannel és a korábbi ügynökkel, Sterling Chase-szel szemben, aki egyértelmű felelősséggel tartozik a rohadék szabadon bocsátásáért.
– Tűnjünk el innen! – mordult fel végül, máris átvágott a hatalmas garázson, ujjai közt egyensúlyozva a Randakörmök egyikét.


HUSZONHATODIK FEJEZET


Bent fogva tartói végtelen hosszú ideig váratták egyedül egy sötét, ablaktalan, zárt szobában. A mindenki által csak gazdának szólított férfira várt – a névtelen, arctalan valakire, aki titokban pénzelte a Karmazsin előállítását és terjesztését. Az idő lassan vánszorgott, talán teljes huszonnégy órát itt töltött már, mióta elkapták és ide hurcolták. Senki nem jött érte azóta, de biztos megteszik. Agya egy sötét, rejtett zugában pedig Ben tisztában volt vele, ha végül felbukkannak, azt nem ússza meg élve.
Felállt a csupasz betonról, és a szoba túloldalán álló csukott fémajtóhoz sétált. Feje szét akart szakadni a kiadós veréstől, amit azelőtt kapott, hogy idehurcolták az utcáról. Törött orrát és nyaksebét száraz vér borította, és mindkettő iszonyúan fájt. Ben a hideg fémajtóra tapasztotta a fülét, és hallotta, amint egyre nagyobb zaj lett a túloldalon. Nehéz léptek koppantak, több férfi közeledett felé, jelenlétüket hangsúlyozta a láncok és fegyverek fémes csörgése.
Ben elhátrált, visszavonult cellája sötétjébe, amennyire csak tudott. Kulcs zörrent a zárban, kinyílt az ajtó, és a két szekrény méretű őr besétált.
– Vár téged! – morrant az egyik fazon. Két oldalról megragadták Bent, kicsavarták a karjait, majd nagyot löktek rajta, hogy induljon előre, ki az ajtón a félhomályos folyosóra. Ben a rideg, kopár cella kinézete alapján azt gyanította, valamiféle raktárban tartják fogva. Ám börtönőrei egy lépcsőhöz taszigálták, melyen felmászva egy tizenkilencedik századinak tűnő, fényűző ingatlanba jutottak. Csiszolt, fényezett fafelületek csillogtak az elegáns, szolid megvilágításban. Sáros bakancsa alatt puha, díszes mintázatú, mélybordó, lila és arany színekben pompázó perzsaszőnyeg terült el. Az előcsarnokban, ahonnan két fogva tartója tovább lökdöste, hatalmas kristálycsillár tündökölt.
Egy pillanatra Ben belső riasztója megpihent. Talán végül jóra fordul minden. Mostanában kijutott neki a szarból, de a rémálom, amit elképzelt, eddig nem tűnt olyan vészesnek. Semmi kínzókamra meg ilyesmi.
Kétszárnyú ajtó nyílt egy újabb lenyűgöző szobába. Bent bevezették, majd a hatalmas, gyönyörűen berendezett, formális nappali közepén megállították, és szorosan közrefogták. A bútorok, a szőnyegek, az eredeti olajfestmények a falon fényűző gazdagságról árulkodtak. Régi keletű jólétről, melynek megteremtése biztosan igénybe vett jó pár évszázadot.
E bőséggel körülvéve, mint sötét király ült masszív, faragott mahagóniasztala mögött egy férfi drága fekete öltönyben és fekete napszemüvegben.
Ben tenyere abban a pillanatban izzadni kezdett, amint megpillantotta a pasast. Hatalmas termettel áldotta meg a természet, széles vállára kifogástalanul simult a méretre készült zakó. Vasalt fehér ingének nyaka ki volt gombolva, Ben szerint sokkal kevésbé a laza, kényelmes kinézet miatt, mint inkább a férfi türelmetlenségéből adódóan. A veszély úgy lengte körül őt, mint valami sötét felleg, Ben pedig lemondott a további reménykedésről.
Megköszörülte a torkát. – Én… ö… Nagyon örülök a lehetőségnek, hogy végre találkozhatunk – kezdte, és utálta, hogy remeg a hangja. – Beszélnünk kell… a Karmazsinról…
Bizony – a mély, túlvilági, nyugodt hang Benbe fojtotta a szót. Am az őt vizslató, napszemüveg mögé rejtett szemek tomboló dühöt sugároztak. – Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, akit felbosszantott mostanában, Mr. Sullivan. Elég ocsmány seb tátong a nyakán.
Megtámadtak. Az a rohadék megpróbálta kitépni a torkom.
Ben titokzatos munkaadója nyilvánvaló érdektelenséggel morrant. – Ki tenne ilyet?
Egy vámpír – válaszolta Ben, bár tudta, milyen hülyén hangzik ez a szó a szájából. De ami a folyónál történt vele, az csak egy felettébb nyugtalanító jéghegy csúcsa. – Épp erről szeretnék beszélni magával. Ahogy már említettem akkor este, mikor hívtam, valami nagyon nem stimmelt a Karmazsinnal. Valamit. .. tesz az emberekkel. Rossz dolgokat. Vérszomjas elmebetegekké változtatja őket.
Természetesen, Mr. Sullivan. Pontosan ez a dolga.
Mi? – Ben gyomra szaltót vetett a hitetlenkedéstől. – Miről beszél? Én hoztam létre a Karmazsint. Én tudom a legjobban, milyen hatást kellene kifejtenie. Ez csupán enyhe kábítószer…
– Embereknél igen – állt fel lassan a sötét hajú férfi, majd megkerülte a méretes asztalt. – Másoknál, ahogy maga is mondta, ennél sokkal több.
Mialatt beszélt, a szoba nyitott ajtajára pillantott. Újabb pár állig felfegyverzett őr állt a küszöbön, hajuk bozontos és ápolatlan, szemük vadul parázslott sűrű szemöldökük alatt. A gyertyákkal megvilágított szobában Ben esküdni mert volna rá, hogy agyarakat látott megvillanni az őrök szájában. Ideges pillantást vetett munkaadójára.
– Sajnos magam is felfedeztem valamit, ami igen nyugtalanít, Mr. Sullivan. A múltkori hívása után néhány munkatársam felkereste a laboratóriumát Bostonban. Átnézték a számítógépét és a feljegyzéseit, ám képzelheti aggodalmamat, mikor azt hallottam, nem találták meg a Karmazsin képletét. Ezt mivel magyarázza?
Ben a tőle alig karnyújtásnyira levő, napszemüveg mögé rejtett, átható tekintetbe fúrta a sajátját. – Soha nem tartom a helyes képletet a laborban. Úgy gondoltam, biztonságosabb, ha magamnál hordom.
Ide kell adnia – mintha izgatottság hallatszott volna ki a férfi szavaiból, izmos teste viszont továbbra sem mozdult, áthatolhatatlan falként tornyosulva Ben előtt. – Most, Mr. Sullivan!
Nincs nálam. Mindenre esküszöm, ami szent!
Hol van?
Ben megfagyott. Tárgyalási alapra volt szüksége, az pedig egyedül a képlet. Másrészt viszont nem állt szándékában Tessre szabadítani ezeket az állatokat azzal, hogy elárulja nekik, a lány klinikáján rejtette el a receptet. Nem akarta sokáig otthagyni, csak amíg rájön, hogyan tovább ebből a felfordulásból. Sajnos túl késő, hogy kijavítsa ezt a ballépését. Még ha ebben a pillanatban saját bőrének mentése állt is mindenekfelett, semmiképp nem akarta Tesst is bajba keverni.
– Meg tudom szerezni magának – felelte –, de ahhoz el kell engednie. Egyezzünk meg úriemberek módjára. Itt és most elvágunk minden köteléket, és mindenki megy tovább a maga útján. Elfelejtjük egymást.
Pártfogója ajka gonosz mosolyra húzódott. – Ne próbáljon alkudozni velem. Mélyen alattam áll…
ember.
Ben nagyot nyelt. Nagyon remélte, hogy a fickó csupán valami tébolyult vámpírfanatikus. Egy őrült, aki bőven el van eresztve pénzzel, nem úgy, mint ésszel. Kivéve, hogy látta, mit művelt a Karmazsin a kölyökkel, akinek eladta akkor éjjel. A rémületes átalakulás valódi volt, még ha nehéz is megemészteni. Sőt a durva, fájón lüktető seb a nyakán szintén igazi.
Pánik kezdett eluralkodni rajta.
Nézze, fogalmam sincs, mi folyik itt. Őszintén szólva, nem is akarom tudni. Csak egy darabban szeretnék távozni innen.
Kitűnő. Akkor nem esik nehezére engedelmeskedni. Adja ide a formulát!
Már mondtam, nincs nálam.
Akkor újra elő kell állítania, Mr. Sullivan! – Aprót bólintott, mire a két őr belépett a küszöbről. – Vettem magamnak a bátorságot, és áthozattam a laborfelszerelését. Minden itt van, amire szüksége lehet, beleértve a tesztalanyt is, akin kipróbálhatja a végeredményt. Munkatársaim mutatják az utat.
Várjon – lövellt egy pillantást hátra a válla felett Ben, miközben a két őr kifelé vezette. – Nem érti. A képlet… összetett. Nem jegyeztem meg. Néhány napba beletelhet, amíg újra…
– Pontosan két órája van, Mr. Sullivan. Kérlelhetetlen vasmarkok szorították meg Bent, amelyekből nem volt szabadulás, és a lefelé vezető lépcső irányába lódították, amely koromfeketén ásított előtte, mint a végtelen éjszaka.
Chase magára öltötte az utolsó fegyvert is, majd még egyszer utoljára ellenőrizte a lőszerkészletét is. Az egyik pisztoly normál lövedékekkel volt töltve; a másik tára tompított végű, speciális, titániummal ötvözött töltényekkel volt tele, amiket a harcosoktól kapott, kifejezetten a vérszopók irtásához. Őszintén remélte, hogy nem lesz rájuk szüksége, bár ha tucatnyi habzó pofájú vámpíron kell is keresztüllőnie magát, hogy eljusson az unokaöccséhez, ám legyen.
Leakasztotta rövid, sötét gyapjúkabátját az ajtó melletti fogasról, és kilépett lakása ajtaján a folyosóra. Elise is ott volt; majdnem elgázolta nagy sietségében.
Sterling… szia! Kerülsz engem? Reméltem, hogy tudunk beszélni – levendulaszín szeme végigsöpört a férfin. A lő-, és szúrófegyver-arzenál láttán, amelyek keresztül-kasul voltak testére erősítve, összevonta szép szemöldökét. Chase érezte a nő nyugtalanságát: finom, egyedi illatával hirtelen keveredő félelem csípős, kesernyés szagát. – Mennyi szörnyű fegyver! Ennyire veszélyes odakint?
Ne aggódj emiatt! – válaszolta Chase. – Csak imádkozz, hogy Camden mielőbb hazakerüljön! En majd ügyelek a többire.
A nő kézbe fogta vörös özvegyi selyemöve végéi, és végighúzta ujjai között a lágy anyagot. – Ponl erről akartam veled beszélni, Sterling. Néhány asszonnyal arról beszélgettünk, mit tudnánk tenni eltűnt fiainkért. Több szem többet lát, és ha összefogunk… Napközben keresőexpedíciókat indíthatnánk a folyó mentén vagy a régi metróalagutakban. Felkutathatnánk azokat a helyeket, ahol a gyerekek meghúzhatják magukat a nap sugarai elől…
– Felejtsd el!
Chase-nek nem állt szándékában ilyen durván a nő szavába vágni, de a gondolattól, hogy Elise elhagyja a biztonságot adó menedéket, és napközben egyedül csavarog a város legelvetemültebb negyedeiben, megfagyott ereiben a vér. Amíg a nap fenn volt az égen, senki nem védelmezheti meg a fajból, és bár a vérszopóktól biztonságban lenne ugyanezen oknál fogva, még mindig belefúthat vérrabszolgáikba.
– Sajnálom, de teljességgel ki van zárva.
A nő szeme elkerekedett hirtelen meglepetésében. Aztán gyorsan lenézett, udvarias bólintás kíséretében, ám a férfi látta, hogy borzolja a kedélyét az illemtudó felszín alatt. Mint a nő legközelebbi rokonának, bár csak házasságon keresztül lettek egy család, a faj törvényei biztosították Chase számára a jogot, hogy nappali kijárási tilalmat rendeljen el a nő felett. Elavult szabály ugyan, ám csaknem ezer éve, a menedékek megalapítása óta létezett. Chase soha nem élt vele, és bár seggfejnek érezte magát, nem engedhette, hogy Elise kockára tegye az életét, miközben ő kénytelen karba tett kézzel végignézni.
– Gondolod, hogy a bátyám áldását adná arra, amit most készülsz tenni? – kérdezte, s pontosan tudta, hogy Quentin soha nem menne bele ilyesmibe, még akkor sem, ha a saját fiáról lenne szó. – Azzal segítesz Camdenen leginkább, ha itt maradsz, ahol tudom, hogy biztonságban vagy.
Elise felemelte a fejét, halványlila szemében olyan elszántság lobogott, amilyennel Chase sosem találkozott. – Nem Camden az egyetlen hiányzó fiú. Mindegyiküket meg tudod menteni, Sterling? A rend harcosai képesek lesznek mindet megmenteni? – Aprót sóhajtott. – Senki nem mentette meg Jonas Redmondot. Halott, tudtad ezt? Az anyja érzi, hogy elment. Mind több fiú tűnik el és hal meg estéről estére, mi pedig ne tegyünk semmit, csak üljünk ölbe tett kézzel, a rossz híreket várva?
Chase elkomorult. – Most mennem kell, Elise. Ismered a véleményemet a témáról. Ne haragudj.
Elviharzott a nő mellett, menet közben öltve fel kabátját. Tudta, hogy a nő követi; fehér szoknyája halkan suhogott minden egyes fürge lépésénél. Chase azonban nem állt meg. Elővette zsebéből a kulcsát, kilökte maga előtt az épület bejárati ajtaját, majd távirányítóval kinyitotta a kocsifelhajtón álló ezüst Lexus terepjárót. A jármű felcsipogott, lámpái villantak, de Chase bizony nem ment onnan sehová.
Fekete Rangé Rover állta el az útját, motorja halkan duruzsolt a sötétben. Ablakai átláthatatlan feketére voltak színezve, ám nem kellett belátnia ahhoz, hogy tudja, ki ül odabent. Érezte Dante haragját keresztüláramlani a fémen és üvegen, mintha fagyhullám közelítene felé.
A harcos nem volt egyedül. Társával, a Tegan nevű, mindig jéghidegen viselkedő vámpírral kiszálltak az autóból, és keresztültörtettek a gyepen. Halálos nyugalom sütött az arcukról, ám a veszély, mely mindkét óriástermetű férfiből áradt, eltéveszthetetlenül körüllengte őket.
Chase hallotta, hogy Elise-nek elakad a lélegzete. – Sterling…
Menj vissza a házba – utasította a nőt, miközben le nem vette a szemét a közeledő harcosokról. – Most, Elise! Minden rendben.
Mi folyik itt, Sterling? Miért jöttek?
Csak tedd, amit mondtam, a pokolba is! Menj vissza a házba! Minden rendben lesz.
Hát, erre azért ne vegyél mérget, Harvard – köszöntötte Dante. Derekára erősített gonosz, hajlított tőrei minden lépésénél megcsillantak a holdfényben. – Inkább azt mondanám, ennél jobban nem is lehetett volna elbaszni a dolgokat. Amit persze neked köszönhetünk. Eltévedtél az éjjel, vagy mi a fasz? Vagy csak félreértetted, mire utasítottalak azzal a narkóárus gennyládával kapcsolatban? így történt? Azt mondtam, vidd be a központba, te meg azt hitted, arra kérlek, engedd szabadon?
Nem. Nem volt semmiféle félreértés.
Miről maradtam le, Harvard? – húzta elő az egyik pengét Dante, az acél lágy sóhajjal siklott ki hüvelyéből. Chase látta beszéd közben agyarai hegyét. Fényes borostyántekintet pásztázta, mint valami iker lézersugár. – Gyorsan kezdd el a mondanivalód, mert különben nem állok jót magamért, és a nő előtt vágom ki belőled az igazságot.
– Sterling! – sikoltott fel Elise. – Hagyjátok békén! Chase még éppen időben kapta oldalra a fejét, hogy lássa, amint a nő leiramodik a menedékhez vezető téglalépcsőkön a járdára. Nem jutott messzire.
Tegan szellemként mozgott, Elise emberi végtagjainak mozgását össze sem lehetett hasonlítani a vámpír sebességével. A harcos elkapta a derekánál, és biztos kézzel tartotta, míg a nő kétségbeesetten próbált szabadulni.
Chase-ben úgy harapózott el a düh, mintha égő gyufát dobnának a száraz gyújtósra. Agyarai előtörtek ínyéből, látása pengeélessé vált pupillái összeszűkülésével. Felüvöltött, készen arra, hogy puszta kézzel nekimenjen a két harcosnak, csak azért, mert Elise-hez értek.
– Engedd el! – mordult. – A rohadt életbe, neki semmi köze az egészhez!
Danténak ment, de az meg se moccant.
– Na, most legalább figyelsz, Harvard – lendült feleletképp neki olyan erővel, mintha Chase legalábbis pótkocsis kamionnal ütközött volna. Chase lába felemelkedett a földről, teste hátrarepült Dante haragjának erejétől. A téglaépület homlokzata akasztotta meg röppályájukat. Chase gerince hárította az erőteljes ütést.
Dante hatalmas agyarai az arcába villogtak, parázsló szeme szinte lyukat égetett a koponyájába. – Hol van Ben Sullivan? Mi a fasz történt veled?
Chase Elise-re nézett, utálta, hogy a nőnek látnia kell létüknek ezt a brutális oldalát is. Nem akarta, hogy végignézze. Látta a könnyeket végigfolyni az arcán, a rémületet a szemében, ahogy Tegan szenvtelenül a roppant testét borító halálos acélokhoz és bőrökhöz szorítja.
Chase fennhangon szitkozódott. – Elengedtem az embert. Nem volt más választásom.
Rossz válasz – vicsorgott Dante, a másik álla alá szorítva a pokoli tőrt.
Semmi hasznát nem látom a Karmazsin-árusnak, ha lakat alatt őrzitek a központban. Kint kell lennie az utcán, hogy segítsen nekem megtalálni valakit. Az unokaöcsémet. Azért engedtem el, hogy megtalálja Camdent, a bátyám fiát.
Dante összehúzta a szemöldökét, s ezzel együtt enyhített a penge szorításán. – És mi a helyzet a többi eltűnt kölyökkel? Akik szintén Ben Sullivan drogját habzsolják?
Engem kizárólag Camden érdekel. Első naptól fogva csakis ő volt fontos számomra.
Kurva életbe, mindvégig az orrunknál fogva vezettél minket! – sziszegte a harcos.
Chase a vádló borostyánszemekbe nézett. – Mozgatta volna a füle botját a rend, ha azzal kerestelek volna fel benneteket, hogy segítsetek megtalálni egy fiút, aki eltűnt a menedékből?
Dante halkan, dühödten szentségeit. – Honnan tudod, hogy nem?
Chase egy pillanatra elgondolkodott, és megvilágosodott előtte a harcosok íratlan törvénye. Első kézből látta, hogy kegyetlen módszereik és hatékonyságuk ellenére, melyek a faj és az emberiség szemében is oly titokzatossá és halálos erejűvé tették őket, a becsületet mindennél többre tartották. Irgalmat nem ismerő gyilkosok, ha kell, ám Chase gyanította, hogy szívük mélyén mindegyikük messze jobb, mint ő.
Dante hirtelen elengedte, aztán megfordult, és a várakozó Rover felé indult. A pázsit túloldalán Tegan is elengedte Elise-t, a harcos rezzenetlen zöld szeme végigsiklott a nő testén, míg az elbukdácsolt, magát dörzsölgetve, ahol ő hozzáért.
– Befelé, Harvard! – mutatott Dante a kocsi nyitott hátsó ajtajára, tekintete pedig vészjóslón villogott, arra az esetre, ha Chase nem óhajtana együttműködni. – Visszamész a központba. Talán rá tudod venni Lucant, hogy hagyjuk meg a szaros életedet.


HUSZONHETEDIK FEJEZET


Ben Sullivan nyakáról gleccserként patakzott a veríték, miközben az új Karmazsin első mintakeverékén végezte az utolsó simításokat. Nem hazudott, mikor azt állította, nem jegyezte meg a receptet; mindent megtett, hogy a rendelkezésére álló nevetségesen rövid idő alatt újra előállítsa a formulát. Alig fél órával a határidő lejárta előtt magához vett egy adagot a vörös porból, és a tesztalanyhoz vitte. A koszos farmert és Harvard feliratú melegítőfelsőt viselő fiú belesüppedt az irodai forgószékbe, nem küzdött béklyói ellen, feje a mellkasára bukott.
Amint Ben közeledett hozzá, az ideiglenes pincelabor ajtaja kitárult, és sötét munkaadója masírozott be rajta, kétoldalán felfegyverzett őrökkel, akik mindvégig szemmel tartották Ben ténykedését.
– Nem tudtam vákuummal kiszűrni az anyagból a nedvességet – mentegetőzött Ben felmutatva a pépes ragacsot, miközben erősen fohászkodott, hogy eltalálta a helyes összetételt és arányokat. – A kölyök elég rossz bőrben van. Mi van, ha le se tudja nyelni?
Nem jött válasz, csupán a halott, számító csend felelt.
Ben idegesen sóhajtott egy nagyot, és a fiúhoz lépett. Letérdelt a szék előtt. A borzos haj alól közömbös, bamba szemek meredtek rá, majd becsukódtak. Ben a nyúzott, fakó arcra nézett, amely egykor jóképűnek volt mondható… Hogy az a!
Ismerte a kölyköt a klubokból, gyakori vásárlója volt, és a múlt éjszakai fotóról, melyen még frissen, fiatalosan mosolygott. Cameron vagy Camden a neve? Camden – jutott eszébe –, a fiú, akit segítenie kellene megtalálni az agyarait villogtató őrültnek, aki megígérte, hogy megöli, ha nem engedelmeskedik. Nem mintha az a fenyegetés veszélyesebb lett volna, mint a jelenlegi.
– Folytassa, Mr. Sullivan!
Ben kikanalazott egy adag nyers Karmazsint a tartópohárból, és a fiú szájához emelte. Amint az anyag a kölyök ajkához ért, Camden nyelve éhesen rávetődött. Bekapta a kanalat, és tisztára nyalta, mintha újjáéledt volna egy pillanatra. Egy narkós, aki alig várja, hogy megkapja a soros adagját, figyelte Ben növekvő bűntudattal.
Várta, hogy a Karmazsin dolgozni kezdjen.
Nem történt semmi.
Adott még egy kicsit belőle Camdennek, aztán még egy keveset. Semmi. A kurva életbe. Nem jó a recept.
– Több időre van szükségem – mormolta Ben, ahogy a kölyök feje nyöszörgés kíséretében vissza-csuklott a mellére. – Majdnem kész, de újra kell próbálnom.
Felállt, megfordult, és döbbenten vette észre, hogy félelmetes jótevője ott áll az orra előtt. Nem hallotta, hogy a pasas egyáltalán megmozdult volna, mégis itt volt, fölé tornyosulva. Ben látta saját elkínzott mását a férfi sötét napszemüvegéről visszatükröződni. Kétségbeesettnek és rettegőnek tűnt, mint a ragadozó által sarokba szorított préda.
Nem jutunk semerre, Mr. Sullivan. Elfogyott a türelmem.
Két órát mondott – mutatott rá Ben. – Még mindig van néhány perc…
Nem nyitok vitát – húzódott kegyetlen vicsorba a férfi szája, látni engedtetve hegyes, fehér agyarait. – Lejárt az ideje.
Jézusom! – hőkölt vissza Ben, belebotlott a mögötte álló székbe, foglyával együtt megtaszította, az pedig csörömpölve hátragurult. Esetlenül arrébboldalazott, közben érezte, ahogy erős ujjak markolnak a vállába, és könnyedén felemelik, mintha nem is lenne súlya. Megpördült a levegőben, majd a szemközti falnak csapódott. Koponyájába iszonyú fájdalom hasított, miközben lezuhant. Szédelegve a fejéhez nyúlt. Ujjain vér csillant.
Homályos szemmel próbált a többiekre fókuszálni, szívét betöltötte a rettegés. A két őr rábámult, pupillájuk elkeskenyült, borostyán szemük reflektorként követte őt. Egyikük élesen felszisszent, kivillantotta agyarait.
Még Camden is magához tért pár méterre tőle. Szeme előparázslott haja takarásából, ajkát felhúzta csillogó, hosszú agyara elől.
Am bármilyen félelmetesek is voltak azok a szörnyetegek, eltörpültek annak a férfinak a hideg, tiszteletet parancsoló fellépése mellett, aki minden kécséget kizáróan kezében tartotta a szálakat. Nyugodtan odasétált Benhez, fényes, makulátlan cipője hangtalanul érintette a betonpadlót. Felemelte a kezét, Ben pedig talpra állt, mintha láthatatlan zsinóron rántanák.
– Kérem! – rimánkodott. – Bármire is készül… kérem… ne tegye! Visszaszerzem a Karmazsin receptjét! Esküszöm, bármit megteszek, amit csak akar!
– Igen, Mr. Sullivan. Tudom.
Olyan sebesen mozdult, hogy Ben fel sem fogta, mi történik, amíg meg nem érezte az agyarak harapását a torkán. Keményen küzdött, érezte a sebből kiömlő vérének szagát, hallotta a nedves cuppogást, amivel a lény hosszú kortyokban ivott a nyakából. Minden egyes korttyal csökkent az ellenállása. Rongybabaként, tehetetlenül lógott a vámpír kezében, érezte, ahogy elszáll belőle az élet, öntudata és szabad akarata elhagyja. Haldoklott. Minden, ami őt testesítette meg, a sötétség mélyére hullt.
– Gyerünk, Harvard, vagy mi is az igazi neved – nógatta a kis terriert Tess, mikor a zebra lámpája zöldre váltott.
Miután hatkor bezárta a klinikát, elhatározta, hogy Ben lakásához sétál Boston déli részébe, a South Side-ra, utolsó kísérletként, hogy személyesen megtalálja, mielőtt bejelenti a rendőrségen mint eltűnt személyt. Ha újra drogot árult, talán meg is érdemli, hogy lecsukják, de ő mélyen legbelül szerette és törődött vele, és hatni akart a lelkére, hogy kérjen segítséget, mielőtt elfajulnak a dolgok.
Ben szomszédsága nem volt szívderítő, különösen sötétben, de Tess nem félt. Sok páciense lakott ezen a környéken: keményen dolgozó, jó emberek. Szomorú, de ha már valakitől tartania kell az egymás hegyére-hátára épült kétszintes iroda- és háromszintes lakóépületek között, az talán pontosan a narkó-nepper annak az épületnek a 3-B lakásában, ami előtt épp megállt.
Az első emeletről televízió fénye szűrődött ki, hátborzongató kék fényben fürdetve a járdát. Tess felemelte a fejét, és Ben ablakait mustrálta, hátha felfedezi az élet bármi jelét. Az ócska kis fehér sötétítők össze voltak húzva az erkély csúszóajtaja és a hálószoba ablaka előtt. Sötétség honolt az egész lakásban, se fény, se mozgás.
Vagy… mégis?
Bár lehetetlen volt biztosra mondani, a lány esküdni mert volna, hogy az egyik sötétítőfüggöny kicsit meglebbent: mintha valaki szándékosan vagy akár véletlenül megmozdította volna.
Ben lenne az? Ha otthon volt, nyilvánvalóan senkit nem akart látni, még őt sem. Nem válaszolt sem az e-mailjeire, sem a hívásaira, vajon miért gondolta, hogy szívesen veszi, ha felbukkan az otthonában?
És mi van, ha nincs otthon? Ha valaki betört hozzá? Vagy ha az egyik drogos kapcsolata várja, hogy hazaérjen? Lehet, hogy valaki épp most forgatja fel a lakását a pendrive után kutatva, mely ott lapul Tess zsebében…
Hátrálni kezdett, ideges aggodalom kúszott fel a gerincén. Szorosan markolta Harvard pórázát, némán elrángatva a kutyát a járdát szegélyező, kiszáradt cserjék mellől.
Aztán újra meglátta: a függöny határozottan meglebbent Ben lakásában. A harmadik emeleti sötét erkély egyik ajtószárnya oldalra csúszott. Valaki kilépett. Hatalmas termetű volt, határozottan nem Ben.
– O, a francba – suttogta maga elé a lány, ölébe kapva a kutyát, hogy mihamarabb eltűnhessen onnan.
Szaladni kezdett a járdán, megkockáztatva egy-egy pillantást a háta mögé. A fickó a roskatag erkély korlátjánál állt, a sötétséget fürkészve. Tess érezte pillantásának barbár hevét, mintha lándzsa fúródna az éjszakába. Szeme valószerűtlenül fényesen ragyogott. .. valósággal izzott.
– Istenem, segíts!
Tess átrohant az úton. Amikor visszanézett, a férfi épp a korlát felé lendült, két társa pedig követte. Az első már át is lendítette a lábát a korlát széle felett, és egy macska kecsességével huppant a gyepre. Futásnak indult a lány mögött, iszonyú gyorsan közeledett. Tessen olyan érzés vett erőt, mintha lassított felvételen mozogna a férfihoz képest, mintha mocsár húzná lefelé, lába nem engedelmeskedett akaratának.
Szorosan magához ölelte Harvardot, felrohant a szemközti járdára, a szegély mellett parkoló autók közt szökellve. Még egyszer hátrapillantott, és azt látta, hogy támadója felszívódott. Egy tizedmásodpercre feléledt benne a remény.
Ami nem tartott sokáig.
Mert amikor újra előrenézett, a férfi már ott tornyosult előtte, nem egész ötlépésnyire tőle, elállva az útját. Hogy került oda ilyen gyorsan? Nem is látta, hogy megmozdult, a lépteit sem hallotta a járda aszfaltján.
Hatalmas fejét a lány arcába nyomta, és úgy szagolt a levegőbe, mint egy állat. A férfi – vagy inkább a lény, mert embernek semmiképp nem volt nevezhető – halkan kuncogni kezdett.
Tess hátralépett, mozdulata merev volt, hitetlenkedő. Ez meg sem történik. Nem lehetséges. Csak valami beteg vicc. Lehetetlen.
– Nem! – hátrált folyamatosan, és tagadólag rázta a fejét.
A hatalmas valaki felé mozdult. A lány szíve őrült iramban kalimpált, minden érzékszerve riadót fújt. Megpördült, és…
Újabb vadállatias jelenség bukkant fel az autók között, elvágva a menekülés útját.
– Hová, hová, tündérem? – szólalt meg gonosz, reszelős hangon.
A feje fölött égő utcai lámpa halvány fényében Tess pillantása megakadt a fickó nyitott száján. A monstrum ajka hátrahúzódott, miközben rásziszegett, irdatlan méretű agyarakat tárva a lány szeme elé.
Tess reszkető kézzel ejtette el a kutyát, és rémült, dobhártyarepesztő sikolyt küldött az éjszakai égbolt felé.
– Itt kanyarodj balra – navigálta Dante a Rangé Rover utas üléséről Tegant. Chase úgy kucorgott hátul, mint aki a kivégzésére megy, amit Dante kissé későbbre időzített. – Járjunk egyet a déli városrészben, mielőtt visszamegyünk a központba.
Tegan komoran bólintott, majd a lámpánál elkanyarodott. – Azt súgja a megérzésed, hogy a díler esetleg otthon lehet?
– Nem tudom. Mindenesetre érdemes tenni egy próbát.
Dante egy hideg foltot dörgölt, ami a szegycsontja mögött húzódott, furcsa űrt érzett, mely már a tüdejét szorongatta, alig kapott tőle levegőt. Az érzés sokkal inkább volt zsigeri, mint fizikai, életre keltette szunnyadó ösztöneit, csatasorba állította érzékeit. Megnyomta az elektromos ablakhúzó gombját, alig várta, hogy a sötétített üveg leereszkedjen mellette, hogy nagyot kortyolhasson a hideg éjszakai levegőből.
Minden oké? – kérdezte Tegan a műszerfal halvány fényében. – Repetázol a ma esti kéjmámorból?
Nem – rázta meg a fejét bizonytalanul Dante, továbbra is kibámult az ablakon, a lámpák és a forgalom elmosódott fényeit figyelte, miközben maguk mögött hagyták a belváros épületeit, és Dél-Boston régi negyedei közt suhantak. – Nem, ez… valami más.
A mellén ülő átkozott, fojtogató csomó egyre terjedt, dermesztő fagy kúszott az ereiben, tenyere viszont izzadni kezdett. A gyomra is görcsbe rándult. Hirtelen adrenalin szökött a vérébe, és eszeveszett száguldozásba fogott.
Mi a fene?
Félelem járja át a testét, jött rá. Vegytiszta rettegés. Nem az övé, hanem valaki másé. Uram Jézus!
– Állítsd meg a kocsit!
Tess félelme borította el. Az ő rémülete sikolt felé a vérköteléken keresztül, melyen osztoznak. A lány veszélyben volt. Halálos veszélyben.
– Tegan, állítsd meg a kibaszott autót!
A harcos a fékbe taposott, és jobbra kapta a kormányt, profin a padkához farolva. Nem voltak túl messze Ben Sullivan lakásától; talán hat háztömbnyire álltak tőle, ami kétszer annyinak számít, ha végig kell kacskaringózniuk az egyirányú utcák és közlekedési lámpák útvesztőjén.
Dante kivágta az ajtót, és a járdára ugrott. Nagy levegőt vett, remélve, hogy megérzi Tess illatát.
Megvan!
Magabiztosan felismerte a fűszeres-édes aromát, amely elvegyült a hideg levegővel keveredő ezernyi más szag és illat között. Először csak nyomokban érezte, majd egyre erősebben; túl erősen.
Ereiben megfagyott a vér.
Valahol, nem messze a helytől, ahol állt, Tess vérzett.
Tegan áthajolt az ülésen, egyik izmos karját a kormányon nyugtatta, metsző tekintete összeszűkült. – Dante, haver, mi a franc van? Mi folyik itt?
Nincs időm! – vetette oda a kérdezett. Megfordult, és becsapta a kocsi ajtaját. – Gyalog megyek. Menj lóhalálában Sullivan lakásához! Ott van…
Emlékszem az útra – vágott közbe Chase a hátsó ülésről, Dante tekintetét keresve a Rover lehúzott ablakán keresztül. – Menj! Szorosan mögötted leszünk.
Dante bólintott az őt néző komoly arcok felé, aztán sarkon fordult, és őrült vágtába csapott.
Kerteken vágott át, kerítéseken ugrott keresztül, szűk sikátorokon száguldott végig, a végsőkig kihasználta származásának köszönhető minden ügyességét és gyorsaságát. Az embereknek, akiknek az útját keresztezte, nem volt több, csupán hűvös fuvallat, a nyakukba fújó hideg novemberi szél. Miközben kerülgette őket, egyetlen dologra koncentrált erősen: Tessre.
Egy mellékutcácska feléhez érve, amely pontosan Ben Sullivan háztömbjéhez vezetett, Dante meglátta az apró terriert, akit Tess a halálból hozott vissza bűvös érintésével. A kutya szabadon kóricáit a sötét járdán, pórázát lazán húzta maga után.
Nagyon rossz jel volt, de legalább tudta, közel jár.
Muszáj, hogy közel járjon!
– Tess! – kiáltotta, és imádkozott, hogy a lány meghallja.
Csak ne legyen túl késő!
Befordult egy háromszintes ház oldalánál, átugrotta az előkertben szanaszét heverő játékokat és bicikliket. A lány vérének illata felerősödött, ezzel együtt pedig Dante rettegése is.
Tess!
Dante úgy pásztázott körbe, mint a lézeres keresőfény, ész nélkül rohant, teljes pánikban, amikor egyszer csak meghallotta a jutalmon marakodó vérszopók orrhangú szuszogását és morgását.
Szent egek! Ne!!
A Sullivan lakótömbjével átellenes oldalon ott hevert Tess táskája a járda mellett, a tartalma körülötte szétszórva. Dante jobbra fordult, végigsuhant a két ház közötti kitaposott ösvényen, melynek végében egy tároló állt, nyitott ajtaja szabadon lengedezett.
Tess odabenn volt. Dante olyan borzalmas bizonyossággal tudta, hogy kénytelen volt megtorpanni.
A pillanat törtrészével korábban, mint ahogy el tudta volna érni a tárolót, hogy puszta kézzel szétzúzza, egy vérszopó toppant elé a sötétből, és lecsapott rá. Dante megpördült zuhantában, előhúzta egyik tőrét, és a faszfej arcába suhintott. A vérszopó földöntúli vonyítást hallatott, gyötrődve, iszonyú fájdalmak közepette gurult arrébb, ahogy elfajzott szervezetét pusztítani kezdte a halálos titánium. Dante teljesen kiszabadította magát alóla, majd talpra ugrott, mikor a kimúlt vérszopó oszlásnak indult.
Ekkor bömbölve megérkezett a fekete Rangé Rover is, és satufékkel megállt. Tegan és Chase fegyverrel a kezében kiugrott. Másik vérszopó toppant eléjük a sötétből, ám elég volt egyetlen pillantást vetnie a halálosan morc Teganre, hogy sarkon forduljon és elinaljon. A harcos úgy ugrott a nyomába, mint egy áldozatát üldöző nagymacska.
Chase további bonyodalmakat fedezett fel Sullivan lakásában, mert célra tartott pisztollyal, óvatosan körülkémlelve az utca túlsó oldala felé iramodott.
Ami Dantét illeti, ő alig vett tudomást a külvilágról. Máris útban volt a fészerszerűség és a belőle kiszűrődő rettenetes hangok irányába. A táplálkozó vámpíroktól származó kortyoló, cuppogó hangok természetesen nem voltak számára ismeretlenek, de attól a gondolattól, hogy Tesst bántják, vak dühe az egekbe szökött. Egyetlen rántással leszakította a lengedező ajtót, és fél kézzel messze hajította. Az átszállt az üres hátsókerten, nem volt több gond vele.
Két vérszopó térdelt Tess mellett a melléképület padlóján, az egyik a csuklójából ivott, a másik a nyakára tapadt. A lány mozdulatlanul hevert alattuk, olyan nyugodtan, hogy Dante szíve majdnem megállt a rettegéstől, amint felfogta a látványt. Tudta azonban, hogy életben van még. Erezte vérének gyenge pulzálását a saját ereiben. Pár másodperc késlekedés, és az élet utolsó cseppjét is kiszívták volna belőle.
Dante olyat bömbölt, hogy belerázkódtak a falak, eszeveszett haragja szélvészként tombolt a helyiségben. A Tess csuklójából ivó vérszopó sziszegve hátraszökkent, hátrahúzott ajkai körül és hosszú agyarán ott piroslott a lány vére. A nyomorult felpattant, és egészen a plafonig ugrott, ahol megkapaszkodott a sarokban, és úgy lógott lefelé, mint egy pók.
Dante követte a mozdulatot, és utánaeresztette az egyik tőrét. A függőlegesen pörgő titániumpenge beleállt a célpont nyakába. A találkozás halálosnak bizonyult. A rohadék visítva zuhant a földre, Dante pedig a nagyobb ellen fordította haragját, aki szintén szembefordult vele, hogy védelmezze zsákmányát.
A vérszopó lekuporodott Tess élettelen teste előtt, vicsorogva méregette Dantét, szeme vad, őrült tűzben égett. Fiatalnak tűnt a vérszomj torz álarca alatt, amely ösztönlénnyé alacsonyította; talán egyike volt a menedékből eltűnt ifjaknak. Nem számított; csak a halott vérszopó a jó vérszopó – kiváltképp ez itt, amelyik teljes erővel azon volt, hogy kiszívja Tess utolsó csepp éltető vérét is.
Lehet, hogy már meg is tette, ha Dante nem juttatja ki innen elég gyorsan.
Izmai pattanásig feszültek, Tess és saját fájdalma küzdelemre serkentette. O is kivillantotta az agyarait, és üvöltve a vérszopóra vetette magát. Brutális, pokoli bosszúra szomjazott, darabokra akarta tépni az ellenséget, mielőtt kibelezi. Am az ésszerűség mindenekfelett állt jelen helyzetben. Csak az számított, hogy Tess életben maradjon.
A vérszopó harapásra kész állkapcsát vette célba.
Felemelte karját, és titáni erővel lecsapott, csontokat szétzúzva, inakat széttépve. A rohadék felüvöltött kínjában, Dante tőrt kapott a szabad kezébe, és a vámpír mellébe mártotta a titániummal bevont pengét. Messzire lökte magától a testet, és Tess mellé ugrott.
Atyaisten – pár másodpercig hallgatta a lány gyenge, akadozó lélegzetét. Szaggatott volt és erőtlen. Csuklósebe csúnyán festett, a nyaki pedig egyenesen brutálisan. Bőre hófehér és hideg, ahogy kezét a szájához vonta, hogy csókot leheljen vékony ujjaira.
Tess… tarts ki, édes! Most már itt vagyok, és vigyázok rád. Kiviszlek innen.
Karjába emelte, magához szorította és elindult.


HUSZONNYOLCADIK FEJEZET


Chase átlépett egy halott emberen, aki első emeleti lakásának ajtaja előtt hevert a folyosón. A nappaliból kihallatszott a tévé harsogása. Az idős férfit szétmarcangolták a vérszopók, akik közül legalább egy még az épületben tartózkodott. Chase hangtalanul tette meg az utat Ben Sullivan lakásáig, ugrásra kész izmokkal, környezetére kiélezett érzékekkel. Két marokra fogta Berettáját, amit jobb vállához közel tartott kibiztosítva, a plafon felé irányozva. A másodperc törtrésze alatt célra tudja tartani, és az ellenségbe tudja üríteni a titániumlövedékekkel teli tárat. Már nagyon érett a vérszopó halála, aki mit sem sejtve mászkált körbe a legfelső emeleti lakásban.
Chase felért az utolsó lépcsőfokon, megállt a folyosón, mely a nyitott lakásajtóhoz vezetett. A szétvert ajtón túl látta, hogy a helyet felforgatták. A vérszopók kerestek valamit, és határozottan nem Ben Sullivant, hacsak nem hitték, hogy megtalálhatják a többtucatnyi fiók és irattartó legmélyén, amiket egytől egyig feltúrtak és szétdobáltak a lakásban. Mozgást észlelt odabentről, ezért visszahúzódott, pont, amikor a vérszopó egy disznóölő kést tartva a kezében kilépett a konyhából, majd a fotel huzatát kezdte vagdosni, darabokra hasogatva az egész bútort.
Chase bakancsa orrával megbökte az ajtót, épp csak annyira nyitotta ki, hogy besurranhasson, és beóvakodott a lakásba, kilenc milliméteresét a mái-látott vérszopóra irányítva. A vámpír őrjöngő kutatása közben nem figyelt fel a háta mögül leselkedő veszélyre, mindaddig, amíg Chase mindössze két lépésre megállt tőle, a fejének szegezett stukkerrel.
Chase abban a pillanatban tüzelhetett volna, talán meg is kellett volna tennie. Kiképzése és józan esze arra tanította és arra késztette, hogy húzza meg a ravaszt, eressze a speciális ötvözetű golyót a vérszopó koponyájába, de ösztöne megtorpanásra késztette.
Egy szemvillanás alatt felmérte az előtte álló vámpírt: magas, atletikus alakját, civil ruházatát… az ártatlan ifjúság árnyékát, amely a mocskos pulóver és farmer és zsíros, gubancos haj alatt rejtőzött. Egy szerencsétlen drogost látott maga előtt, semmi kétség. A vérszopó savanyú vértől és izzadságtól bűzlött; a vérszomjnak áldozatul eső vámpír legjobb ismérvei.
Ez a narkós azonban nem volt idegen.
– Szent egek! – suttogta Chase maga elé. – Camden?
A vérszopó mozdulatlanná dermedt Chase hangjára. Vállát kihúzta, bozontos fejét oldalra fordította, és furcsa, kitekeredett szögben felfelé billentette. Vicsorogva, agyarait megvillantva felmordult, és beleszimatolt a levegőbe. A szeme nem igazán látszott, de Chase annyit elkapott belőle, hogy tudja: fényes borostyánszínben égett, szinte lángolt fakó sárga arcában.
– Cam, én vagyok! A nagybátyád. Tedd le a kést, fiam!
Ha meg is értette, Camden nem mutatta semmi jelét. És a hatalmas henteskést sem tette le, amit a kezében szorongatott. Lassan megfordult, mint egy állat, mely rájött, be van kerítve.
– Vége – próbálta megnyugtatni Chase. – Most már biztonságban vagy. Azért vagyok itt, hogy segítsek.
Már amikor a szavak elhagyták a száját, akkor elgondolkodott, igazat mond-e. Leengedte a pisztolyt, de még kibiztosítva tartotta, minden izma megfeszült a karjában, ujja a ravasz felett lebegett. Rossz előérzet kúszott a gerincén, hideg, mint az éjszakai levegő, mely átjárta a lakást a nyitott bejárat és az erkélyajtó jóvoltából. Ugyanúgy csapdában érezte magát ő is, bizonytalan volt unokaöccse és saját maga miatt.
– Camden, édesanyád már nagyon nyugtalan miattad. Azt szeretné, ha hazajönnél. Megteszed neki, fiam?
Hosszú idő telt el nyomott csendben, mialatt Chase a bátyja egyetlen fiát figyelte, amint az megfordul, hogy szembekerüljön vele. Chase nem készült fel a látványra. Megpróbálta fegyelmezni az arcizmait, de hányinger fojtogatta, ha a vértől maszatos, toprongyos kölyökre nézett, aki alig pár hete még együtt viccelődött és nevetgélt a barátaival, jól fésült úrifiúként, aki előtt fényes jövő állt.
Eme remény leghalványabb szikrája sem derenghetett fel az állatias küllemű lény láttán, kinek ruhája csatakos a volt vértől a lenti mészárlás után, és rendületlenül szorongatta döfésre készen a konyhában felmarkolt kést. Pupillája merev volt és keskeny: fekete csík csupán üres kifejezésű sárga írisze közepén.
– Cam, kérlek… add valami jelét, hogy még te vagy az!
Chase tenyere izzadni kezdett. Jobb karja magától felemelkedett, lassan célra tartotta a pisztolyt. A vérszopó felmordult, támadó pozíciót vett fel, térdét behajlította, és kissé előredőlt. Szeme vadul járt jobbra-balra, számítón mérlegelte helyzetét. Chase nem tudta, mi járhat Camden fejében: támadni vagy menekülni. Egyre magasabbra és magasabbra emelte a kilenc milliméterest, ujja reszketett a ravasz fölött.
– O, a kurva életbe… nem jó ez így. Rohadtul nem jó.
Szomorúan sóhajtott, a pisztoly csövét a plafonra irányította, és belelőtte a tárat. A pisztoly dörrenései élesen visszhangzottak, Camden pedig mozgásba lendült, hogy elmeneküljön. Elrohant Chase mellett, a nyitott erkélyajtót vette célba. Anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna, átvetette magát az erkélykorláton, és eltűnt szem elől.
Chase lerogyott, térdre kényszerítette a megkönnyebbülés és a megbánás. Megtalálta unokaöccsét, és visszaengedett egy vérszopót az utcára, hogy szabadon garázdálkodhasson.
Mikor végül felemelte a fejét, Tegan a lakás nyitott bejárati ajtajában állt, metsző, mindent értő tekintettel. A harcos talán nem látta, mikor szabadon eresztette a vérszopót, de attól még tudta. Az volt az érzése, hogy az a nyugodt, érzelemmentes zöld szempár tisztában van mindennel.
– Nem tudtam megtenni – mormolta Chase a fejét rázva, tekintetét kiürített fegyverére szegezve. – A rokonom, és egyszerűen… képtelen voltam rá.
Tegan sokáig nem válaszolt, csendben méregette. – Mennünk kell – szólalt meg végül egykedvűen. – A nő nagyon rossz állapotban van. Dante az autóban vár vele.
Chase bólintott, és a harcost követve elhagyta az épületet.
Dante, akiben továbbra is munkált a félelem és a harag, a lehetőségekhez képest kényelembe helyezte Tesst a Rover hátsó ülésén, karjában ringatva a lány fejét és vállát, majd ráterítette a dzsekijét, hogy valamennyire melegen tartsa. Csíkokra tépte az ingét, abból készített ideiglenes kötést a lány csuklójára és komoly nyaki sérülésére.
Tess halálos nyugalommal feküdt az ölében, olyan kicsi volt és védtelen. A férfi lenézett az arcára, és hálás volt, amiért a vérszopók nem merészkedtek odáig, hogy megverjék vagy kínozzák, ahogy azt beteg fajtájuk tenni szokta az áldozattal. Nem is erőszakolták meg, ami hatalmas áldás, tekintve primitív, barbár, állati ösztöneiket. Am vérét vették, méghozzá rengeteget. Ha Dante nem talál rá, valószínűleg minden cseppjét kiisszák.
Összerázkódott, rosszul lett a gondolattól. Látva a lányt, amint ott hever csukott szemmel, öntudatlanul, sápadtan és hidegen, tisztában volt vele, mi az egyetlen megoldás. Pótolni kell a vért, amit elvesztett. És nem vérátömlesztéssel, amire a többi embernek szüksége lenne, a faj egyik tagjától kell megkapnia.
Az egyik fél részéről már létrejött a vérkötelék, amikor Dante a túlélés érdekében ivott a lány véréből. Lehet-e most olyan érzéketlen, hogy magához bilincselje őt a kötelék megerősítésével, anélkül hogy megkérdezné a véleményét? A másik lehetőség viszont az, hogy nyugodtan végignézi, ahogy Tess meghal a karjában.
Az pedig ki van zárva, még ha a lány meg is gyűlöli azért, mert olyan életet adott neki, amelyben örökre hozzá van láncolva.
– A fenébe is, Tess, ne haragudj! Nem tehetek mást. Szájához emelte a csuklóját, és tűhegyes agyarával függőleges karcolást ejtett rajta. Vér szivárgott a felszínre, majd patakocskává duzzadva végigfutott az alkarján. Miközben felemelte Tess fejét, hogy előkészítse az itatáshoz, távolról észlelte a terepjáró felé közeledő sietős lépteket.
Kinyílt a két első ajtó, Tegan és Chase beszállt. Tegan hátranézett, pillantása megakadt a lány karján, élettelen jobb kezén, amely kicsúszott Dante dzsekije alól, azon pedig a félhold sarlójába hulló könnycseppet formázó anyajegyén. A harcos szeme összeszűkült, majd kérdőn, egyszersmind figyelmeztetőn villant Dantéra.
– A nő kiválasztott.
– Tudom, kicsoda – felelte testvérének Dante. Nem is próbálta leplezni az arcára kiülő és hangjából kicsendülő aggodalmat. Vigyél a központba, amilyen gyorsan csak tudsz!
Miközben a harcos beindította a Rovert, és kilőtt az útra, Dante Tess vértelen ajkához emelte megsebzett csuklóját, és figyelte, ahogy vére a lány szájába csöpög.


HUSZONKILENCEDIK FEJEZET


Tess érezte, hogy haldoklik. Súlytalanul lebegett, bár végtagjai ólomsúllyal húzták lefelé, sohaország felett lebegett, maga mögött hagyva a fájdalmas világot, de még nem lépve át az ismeretlen küszöbét. Az idegen hely sötét örvénye magába akarta szippantani, de nem félt tőle. Finom meleg vette körül, mintha egy erős angyal borította volna fölé a szárnyait, visszatartva attól, hogy elnyelje a végtagjait nyaldosó dagály.
Elfészkelődött a megnyugtató ölelésben. Szüksége volt erre az óvó, kiegyensúlyozott erőre.
Hangokat hallott maga körül, halk, sürgető tónusban, de a szavak jelentése nem jutott el hozzá. Teste együtt rázkódott az alatta folyamatosan mozgó valamivel, halványan érzékelte végtagjai rebbenését. Viszik valahová? Túl kimerült volt ahhoz, hogy gondolkodjon, olyan jó volt csak úgy begubózni a biztonságot adó puhaságba.
Aludni akart. Felolvadni és örökké aludni…
Forró csepp hullott az ajkára, bársonyként simogatva a szája szélét, ahonnan lassan legördült, csábító illata pedig az orrába szökött. Még egy csepp követte, meleg volt és nedves, oly aromás, akár az óbor, nyelve mohón ízlelgette.
Amint kinyitotta a száját, elárasztotta a folyékony melegség. Felnyögött, nem tudta, mit kóstol, azt viszont érezte, hogy nagy szüksége van rá. Az első korty iszonyatos erejű hullámként söpört végig rajta. Az áradat nem apadt el, egyenletesen ömlött, ő pedig ajkával és nyelvével a forrásra tapadt, és úgy nyeldekelt, mint akit szomjhalál fenyeget. Talán így is volt. Csak azt tudta, hogy szüksége van rá, akarja, és nem lehet belőle elég.
Valaki lágyan, féltőn a nevét mormolta, miközben ő a különös elixírt kortyolta. Ismerte a hangot. Ismerte az illatot, mely körbelengte, és a szájába lopózott.
Tudta, hogy megmentette, ő, a sötét angyal, kinek karja féltőn átölelte. Dante.
Dante ott volt vele abban a különös semmi-létben; érezte őt teste minden sejtjében.
Tess még mindig az ismeretlen háborgó tengerének felszínén lebegett. A sötét víz lassan emelkedett, hogy elnyelje, sűrű volt, akár a tejszín és meleg, akár egy jó fürdő. Dante lassan, óvatosan beleeresztette, ám karja biztosan tartotta, erősen, mégis gyengéden. A lány elmerült az árral, mélyeket kortyolt belőle, érezte, ahogy átitatja az izmait, csontjait, teste minden zugát és porcikáját.
A lényét elárasztó békében és nyugalomban Tess öntudata átsiklott egy másik világba, amely skarlátvörös, karmazsin és bordó színekben pompázott előtte.
A központba vezető út egy örökkévalóságig tartott, annak ellenére, hogy Tegan bizonyára megdöntött pár gyorsulási rekordot, míg átkormányozta magukat Boston forgalmas, kacskaringós utcáin a rend főhadiszállásához vezető magánútig. Amint a Rover megállt a flottagarázsban, Dante kiugrott, és karjába emelte Tesst.
A lány továbbra is hol elvesztette az eszméletét, hol pedig magához tért, elesetten a hatalmas vérveszteségtől és a sokktól, de a férfi már jobban bízott benne, hogy életben marad. Tess kevés vért ivott; most viszont, hogy itt volt vele, a biztonságos központban, ő majd tesz róla, hogy annyi vérhez jusson, amennyire szüksége van.
Neki adná az utolsó csepp vérét is, ha azzal megmenthetné.
És ez nemcsak amolyan álszent, félreértelmezett lovagiasság; komolyan gondolta. Mindent odaadott volna, hogy Tess életben maradjon, akár az életét is. Vérszövetségük alapozta meg, hogy mindig védelmezni akarja a lányt, de ez annál is sokkal erősebb érzés volt. Mélyebben gyökerezett, mint amit valaha el tudott volna képzelni.
Szerette Tesst.
Az érzelem intenzitása mellbe vágta, miközben a lifthez vitte a lányt, Tegannel és Chase-szel a sarkában. Valamelyik megnyomta a lefelé mutató gombot, és megkezdték a sima, csöndes ereszkedést a száz méterrel alattuk elhelyezkedő központ felé, amely elrejtette őket a világ szeme elől.
Mikor kinyílt az ajtó, Lucán várta őket a folyosón. Gideon is ott állt mellette; mindkét harcos komor volt, állig felfegyverkezett. Lucán kétségtelenül értesült a terepjáró sietős megérkezéséről a birtok bejáratánál felszerelt kamerák segítségével.
Vetett egy pillantást Dantéra és a karjában tartott sebesült lányra, majd cifrát káromkodott. – Mi történt?
Engedjetek – lépett el testvérei mellett Dante, vigyázva, nehogy Tesst nekilökje valamelyiküknek. – Melegen kell tartani. Nagyon sok vért vesztett…
Azt látom. Nos, mi a fészkes fene történt odafenn?
Vérszopók – kezdett bele a magyarázatba Chase, mialatt Dante a folyosón termett, minden figyelmét Tessre összpontosítva. – Egy csapat felforgatta a Karmazsin-árus lakását. Fogalmam sincs, mit kerestek, de a nő valahogy beléjük futott. Talán az útjukban volt. Megharapták a karján és a torkán, többen támadtak rá.
Dante egyetértőn bólintott, hálásan az ügynök szóbeli segítségéért, minthogy az ő torka taplószáraz volt, meg sem bírt szólalni.
Jézusom – fordult komolyan felé Lucán. – O a kiválasztott, akiről beszéltél? O Tess?
Igen – nézett le a sápadt, mozdulatlan lányra Dante, és mellét összeszorította a fájdalom. – Még néhány másodperc, és túl késő lett volna…
Istenverte nyomorultak – túrt a hajába sziszegve Gideon. – Megyek, előkészítek neki egy szobát a kórházrészlegben.
Nem – vágott vissza több éllel a hangjában Dante, mint szándékozott, ellentmondást nem tűrőn. Kinyújtotta véres csuklóját, ami még nedvesen csillogott, ahonnan Tess ivott. – O az enyém. Velem marad.
Gideon szeme elkerekedett, de nem szólt többet. Ahogy más sem, mialatt Dante elsietett mellettük magánlakosztálya felé a folyosók útvesztőjében. Mikor odaért, bevitte Tesst a hálószobába, és a hatalmas franciaágyra fektette. Levette a világítást, hangja lágyan, halkan duruzsolt, miközben kényelembe helyezte a lányt.
Mentális parancsára a fürdőszobai csapból folyni kezdett a meleg víz, míg ő letekerte az ideiglenes kötéseket a lány karjáról és nyakáról. Hála istennek elállt a vérzés. A sérülések förtelmesnek hatottak hibátlan bőrén, de a legnehezebbjén már túl volt.
Látva a vérszopók támadásának ocsmány emlékeztetőit, Dante azt kívánta, bárcsak birtokolná Tess varázserejű érintését. El akarta tüntetni a sebeket, mielőtt a lány meglátná őket, de sajnos ilyen csodára nem volt képes. Vére azonban meggyógyítja, feltölti, olyan természetfeletti vitalitással áldva meg, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Idővel, ha Tess rendszeresen iszik belőle, mint társából, egészsége időtlenné válik, teste örökké fiatal marad. A sebhelyek is el fognak tűnni. Sajnos nem eléggé hamar. Újra szét akarta tépni a támadókat, lassan megkínozni őket, sajnálta tőlük a gyors, fájdalommentes halált, melyben részesítette őket, és amit nem érdemeltek meg.
Égette a keserű vágy, hogy kegyetlen, véres bosszút álljon minden vérszopón, aki valaha is bántani merészelné a lányt. Most azonban elfojtotta gyilkos indulatait, minden energiáját Tess odaadó, gyengéd ápolására fordította. Óvatosan levette róla a véráztatta kabátot, először az ujjakat hámozva le róla, majd ernyedt testét kissé fölemelve, kihúzta alóla a többit is. Az alatta levő pulóver is tönkrement persze, a halványzöld gyapjú ruhadarab nyaka és egyik hosszú ujjának a vége tocsogott a vértől.
Le kell vágnia a lányról; nincs az az isten, hogy megpróbálja áthúzni a fején, megbolygatva ezzel a nyakán éktelenkedő mély sebet. Kihúzta egyik tőrét a csípőjére erősített tokjából, és a pulóver alsó széle alá dugva szépen végighasította az anyagot. A lágy gyapjú ellenállás nélkül megadta magát, feltárva Tess krémszínű, bársonyos testét és barackszínű csipke melltartóját.
Önkéntelenül feléledt a vágya – semmi tudatosság nem volt benne, ahogy a levegővételben sincs –, mikor tökéletes bőrére, nőies vonalaira nézett. Mindig feltámadt az éhsége, ha meglátta, de most, hogy durva vérszopó kezek megjelölték, nyugalmat parancsolt magára, elnyomva alapvetően erős birtoklási kényszerét.
A lány most már biztonságban volt, ez tette jelen pillanatban a legboldogabbá.
Letette a tőrt az éjjeliszekrényre, eltávolította a tönkretett pulóvert, és a dzseki mellé dobta az ágy lábához. A szobában kellemes meleg uralkodott, Tess bőre azonban még mindig hűvös tapintású volt. Megfogta az ágyra terített fekete selyemtakaró Tess-től legtávolabb eső csücskét, és a lányra húzta, majd a fürdőszobába ment szappanos törlőkendőért és száraz törülközőért, amikkel lemosdathatja. Mikor visszaért a hálószobába, kopogást hallott az ajtón, ami túl finom volt ahhoz, hogy harcostól eredjen.
– Dante? – Savannah selymes hangja még lágyabban csengett, mint kopogása. Krémeket és gyógyszereket hozott, sötét, gyengéd szeme együttérzést sugárzott. Lucán társa, Gabrielle is vele jött, az aranybarna hajú kiválasztott szép plüssköpenyt tartott a karjában. – Hallottuk, mi történt, és gondoltuk, hozunk pár dolgot, amitől jobban érezheti magát.
– Köszönöm.
Szórakozottan nézte az ágy mellől, amint a két nő közeledik, hogy letegyék, amiket hoztak. Igazából csak Tessre bírt figyelni. Felemelte a lány kezét, és óvatosan lemosta a csuklójára száradt vért a meleg vizes kendővel, olyan finoman érintve a bőrt, amennyire csak esetlen lapátkezétől telt, melybe jobban illett a lőfegyver és az acél.
– Rendbe fog jönni, ugye? – kérdezte a háta mögül Gabrielle. – Lucán mondta, hogy a saját vénádból itattad, hogy megmentsd.
Dante bólintott, ám nyoma sem volt benne a büszkeségnek. – Gyűlölni fog érte, mikor felfogja, mit jelent ez. Nem tudja, hogy kiválasztott. Nem tudja… mi vagyok én.
Megdöbbenve érezte a megnyugtató kis kezet a vállán. – Akkor mondd el neki minél hamarabb, Dante! Ne halogasd! Bízz benne, hogy elfogadja az igazságot, még ha először el is utasítja.
– Igen – válaszolta a férfi. – Tudom, hogy megérdemli az igazságot.
Örült Gabrielle együttérzésének és józan tanácsának. Elvégre a lány saját tapasztalatból beszélt. Csupán néhány hónapja tudta meg ő is az elképesztő igazságot Lucantől. Bár a pár azóta elválaszthatatlan volt, és mindennél jobban szerették egymást, az út, ami idáig vezetett, bárminek volt nevezhető, csak simának nem. Egyik harcos sem volt tisztában a részletekkel, ám Dante sejtette, hogy Lucán és az ő jó öreg kőkemény, zárkózott természete nem könnyítette meg a dolgukat.
Savannah is odalépett mellé az ágyhoz. – Miután kitisztítottad a sebeket, tegyél rájuk ebből a krémből. A véreddel együtt, mely a szervezetében kering, a gyógyszer segít felgyorsítani a gyógyulás és hegesedés folyamatát.
– Rendben – vette el a saját készítésű orvosságot a férfi, és az asztalkára tette. – Köszönöm mindkettőtöknek!
A nők megértően mosolyogtak, aztán Savannah lehajolt, hogy felvegye Tess összemocskolt dzsekijét és pulóverét. – Nem hiszem, hogy ezekre egyhamar szüksége lesz. – Abban a pillanatban, ahogy ujjai rázárultak a ruhadarabokra, szép arca összerándult. Behunyta a szemét, és megborzongott. Elakadt a lélegzete, végül remegve fújta ki a levegőt. – Uram teremtőm, ez a szegény lány! Iszonyú brutális támadás érte. Tudod, hogy majdnem az összes csepp vérét kiszívták?
– Tudom – bólintott Dante.
– Majdnem életét vesztette, mire… De megmentetted, és ez a fontos – próbált derültséget csempészni hangjába a lány, bár nem igazán leplezte a Tesst ért szörnyűségek felett érzett megrendültségét. –Dante, ha bármire szükséged van, szólj! Gabrielle és én mindent megteszünk, hogy segítsünk.
A férfi bólintott köszönetképpen. Időközben újra törölgetni kezdte Tess sebeit. Hallotta, hogy a nők kimennek, az üres szobát pedig betöltötték saját gondolatai. Nem tudta, mennyi időt töltött Tess mellett – lehet, hogy órákat. Lemosta a lányt, megtörölgette, aztán bemászott ő is az ágyba, kinyújtózott mellette, nézte, ahogy alszik, és imádkozott, hogy mihamarabb rányissa gyönyörű szemét.
Ezernyi gondolat cikázott át az agyán, ahogy ott feküdt, ezernyi ígéret, amit Tessnek akart tenni. Azt akarta, hogy ezentúl örökké biztonságban legyen. Boldog legyen. Örökké éljen. Vele, ha elfogadja; vagy nélküle, ha nincs más módja. Gondoskodni fog róla, amíg csak bír, és ha – vagyis inkább mikor – végül utoléri őt a halál, amely alattomban mindig ott leselkedik rá, tesz róla, hogy mindig legyen a lány számára hely a faj tagjai között.
Te jó ég, csak nem a jövőn agyai?
Tervezget?
Furcsának tűnt, hogy miután egész életét úgy élte, mintha nem lenne holnap, meggyőzve magát arról, hogy számára nem is adatik meg, egy nő felbukkanása elég hozzá, hogy az egész élethez viszonyuló fatalista hozzáállását kihajítsa a kukába. Még mindig hitt benne, hogy a halál ott vár rá a sarkon túl – ugyanolyan bizonyossággal tudta, mint ahogy az anyja megjósolta saját és társa halálát –, de egyetlen, különleges nő képes volt elérni, hogy reménykedni kezdjen, talán mégsem volt igaza.
Tess miatt azt kívánta, bárcsak ő is örökké élhetne, hogy léte minden másodpercét vele tölthesse.
A lánynak lassan fel kell ébrednie. Meg kell gyógyulnia, hogy tisztázhassák a dolgaikat. El kellett mondania neki, hogyan érez iránta, mit jelent számára – és mit tett vele, mikor vérüket egyesítette.
Mennyi időbe telik, amíg vére kifejti hatását a lány szervezetében, megállítva az öregedést, élettel töltve fel a legapróbb sejteket is? Mennyi vérre lesz szüksége? Nagyon keveset ivott az idefelé vezető úton, csak azt a pár cseppet, amit ő beleerőszakolt, és lesimogatott a torkán. Talán most is meg kéne itatnia.
Felkapta a tőrt, amit korábban az éjjeliszekrényre tett, és újabb karcolást ejtett a csuklóján. Tess ajkához szorította a vérző vágást, várta a reakciót, és úgy kellett visszafognia a káromkodást, mikor a lány szája nem mozdult, miközben a vér hiába csöpögött az állára.
– Gyerünk, Angyal! Igyál a kedvemért! – simogatta meg hűvös arcát, majd kisöpört egy kóbor, mézszőke fürtöt a homlokából. – Kérlek, maradj életben, Tess… igyál és élj!
Az ajtóból félszeg torokköszörülés hallatszott. –O… bocsánat, nyitva volt az ajtó.
Chase. Kurva jó. Per pillanat senki nem volt, akit kevésbé látott volna szívesen, mint az ügynököt. Annyira elmerült a dolgában, az érzéseiben, hogy nagyon nem örült a zavarásnak, különösen, mert az ügynök volt a zavaró tényező. Remélte, hogy a fattyú már rég messze jár a központtól, visszament oda, ahonnan jött – lehetőleg Lucán ötvenes méretű bakancsával jó mélyen a seggében. De az is lehet, hogy Lucán nagylelkűen átengedte Daniénak eme megtiszteltetést.
Tünés – mordult fel.
Ivott egyáltalán valamennyit?
Dante gúnyosan lökte a szavakat. – Melyik részét nem értetted annak, amit mondtam, Harvard? Jelenleg abszolút nincs szükségem közönségre, a te hülyeségeidre meg végképp nincs!
Csuklóját újra Tess szájához szorította, másik kezének ujjaival közben enyhén széthúzta az ajkait, remélte, hogy a gyengéd ráhatás következtében a lány inni kezd. Próbálkozása nem járt sikerrel. Dante égő szemmel nézte Tesst. Nedvesség csordogált az arcán. Érezte a szája sarkában megülő könnyei sós ízét.
– A francba – morogta, miközben zavartan, kétségbeesetten törölte arcát a vállába.
Léptek közeledtek az ágyhoz. A levegő kissé felkavarodott, ahogy Chase odaért mellé, és kinyújtotta a kezét. – Talán jobban menne, ha kicsit oldalra billentenéd a fejét…
– Ne… nyúlj hozzá! – még Dante sem ismert a saját hangjára, düh és halálos fenyegetés áradt belőle. Oldalra kapta a fejét, tekintete találkozott Chase-ével, szeme lángolt és szikrákat szórt, agyara pillanat alatt megnyúlt.
Védelmező ösztöne mindenekfelébe kerekedett, halálos fenyegetés áradt egész lényéből. Chase azonnal fogta az üzenetet. Hátralépett, tenyerét maga elé emelte. – Elnézést. Nem akartam rosszat. Csak segíteni szerettem volna, Dante. És bocsánatot kérni.
– Ne fáradj vele – fordult vissza a lányhoz, tehetetlenül aggódva, magányra vágyva. – Nem kell tőled semmi, Harvard. Csak az, hogy eltakarodj végre.
Hosszú csend felelt, és Dante egy pillanatig azt hitte, az ügynök elsunnyogott végül, ahogy remélte. Nem volt ilyen szerencséje.
Megértem az érzéseidet, Dante.
Ne mondd!
De, azt hiszem, igen. Sőt, azt hiszem, nagyon sok dolgot megértettem, amit azelőtt nem.
Hát, ez igazán jó hír. Akkor most kurva jó neked, Chase Levitézlett Ügynök. Írd meg egy újabb értelmetlen jelentésben, és talán a haverjaid a menedékekben kitüntető plecsnit tűznek a melledre érte. Harvard végre megvilágosodott!
A másik vámpír rosszindulat nélkül, keserűen felnevetett. – Tudom, hogy elbasztam. Hazudtam neked és a többieknek, és önző, személyes okokból veszélybe sodortam a küldetést. Helytelenül cselekedtem. Azt akartam, hogy tudd, különösen te, Dante, nagyon sajnálom.
Dante vére forrongott dühében és a Tess állapota feletti aggodalmában, de nem ugrott Chase torkának, bár a pillanat hevében erős késztetést érzett rá. Hallotta a bűnbánatot a férfi hangjában. És hallotta az alázatosságot is, amit ő maga általában nem gyakorolt. Mostanáig. Amíg nem volt neki Tess.
Miért mondod el nekem mindezt?
Őszintén? Mert látom, mennyire törődsz ezzel a nővel. Fontos neked, te pedig beszartál ettől. Rettegsz, hogy elveszítheted, és megtennél bármit, hogy magad mellett tartsd.
Ölnék is érte – válaszolt csendesen Dante. – Meghalnék érte.
Igen. Tudom, hogy megtennéd. Talán most már látod, milyen könnyű lenne hazudni, csalni, talán még életed addigi értelmét is feladni, hogy segíthess neki. Mindent megtenni, mindent kockáztatni, ha ez azt jelenti, megóvhatod a további fájdalmaktól.
Dante újkeletű megértéssel nézett Chase-re, képtelen volt tovább haragudni rá. – Azt mondtad, nincs nő az életedben, sem család és egyéb kötelezettségek a bátyád özvegyén kívül…
Chase bizonytalanul elmosolyodott. Arcára volt írva a szenvedés és vágyódás. – A neve Elise. Ő is ott volt este, mikor értem jöttetek Tegannel.
Tudhatta volna. Tulajdonképpen tudta is, esett le Danténak. Mikor a nő kijött, Chase megvadult, mint aki megtébolyodott. Mikor úgy látta, a nő veszélybe kerülhet, elvesztette szokásos önuralmát. Úgy nézett ki, mint aki le akarja tépni Tegan fejét, amiért hozzáért a nőhöz, sütött róla a birtoklási vágy, mely messze túlmutatott a rokoni törődésen.
És elég volt az arcára nézni, hogy tudni lehessen, vonzalma nem viszonzott.
Akárhogyan is – szólalt meg az ügynök hirtelen –, csak… azt akartam mondani, hogy bocsánatot kérek az összes hibámért. Minden erőmmel segíteni szeretnék neked és a rendnek, szóval, ha úgy gondoljátok, hasznomat tudnátok venni, tudjátok, hol találtok meg.
Chase – szólt utána Dante, mikor a férfi indulásra készen elfordult. – Bocsánatkérés elfogadva, haver. És ha számít valamit, és is sajnálom. Nem voltam igazságos veled. Minden nézeteltérésünk ellenére, tudd, hogy minden tiszteletem a tiéd. Az ügynökség egy nagyon értékes tagját veszítette el, amikor téged elengedett.
Chase megeresztett egy gyenge mosolyt, miközben fejbólintással nyugtázta a dicshimnuszt.
Dante a torkát köszörülte. – Ha már a felajánlott segítségnél tartunk…
– Ki vele!
– Tess épp kutyát sétáltatott, mikor a vérszopók rátámadtak. Egy ronda kis korcsot, ami alig jó egyébre, mint ágymelegítőnek, de neki sokat jelent. Tulajdonképpen tőlem kapta, ha úgy vesszük. Szóval a kutya Ben Sullivan lakásától nagyjából egy háztömbnyire bolyongott pórázzal a nyakában, amikor utoljára láttam.
Tisztázzuk: azt kéred tőlem, hogy gyűjtsek be egy elcsatangolt ebet?
Hát, azt mondtad, bármiben segítesz, nem?
Tényleg ezt mondtam – vigyorgott Chase. – Rendben, megyek.
Dante előhalászta a Porsche kulcsát a zsebéből, és odadobta az ügynöknek. Mikor Chase újból elindult, Dante még hozzátette: – Ja, a szőrmókot Harvardnak hívják.
– Harvard – ismételte elgondolkozva Chase, és megrázta a fejét, majd újfent Dantéra somolygott. – Felteszem, nem véletlen egybeesésről van szó.
Dante vállat vont. – Jó tudni, hogy az elit diplomáidat végül sikerült valahol hasznosítani.
Atyaúristen, harcos! Attól a perctől a bögyödben voltam, hogy a fedélzetre léptem, ugye?
És még örülhetsz, hogy ennyire visszafogtam magam. Tegyél magadnak egy szívességet, és legyél jóban Nikóval is, különben keresztet vethetsz a férfiasságodra.
Seggfejek – mormolta vidáman Chase. – Na, akkor csak figyelj, szempillantás alatt előkerítem neked azt a szőrpamacsot. Esetleg tehetek érted valami mást is, ha már volt olyan lepcses szám, hogy felajánlottam becses szolgálataimat?
Hát, akadna itt még valami – komorult el Dante, mikor eszébe jutott Tess és a rá váró jövő –, de ráér, amíg visszajössz, rendben?
Chase bólintott, megérezve a másik hangulatváltozását. – Persze. Később megbeszéljük.


HARMINCADIK FEJEZET


Mikor Chase kilépett Dante lakosztályából a folyosóra, Gideon már várta. – Mi újság odabenn?
A lány még mindig eszméletlen, de azt hiszem, nagyon jó kezekben van. Dante elszántan ápolja, meg van róla győződve, hogy átvészeli, és ha a pasas egyszer a fejébe vesz valamit, semmi nem állhat az útjába.
Igaz – nevette el magát Gideon. Hordozható lejátszót tartott a kezében, amit most be is kapcsolt. – Figyelj csak, a műholdas megfigyelőrendszerem vérszopó-tevékenységet rögzített nem sokkal ezelőtt. Több alany menedékbeli civilnek tűnik. Van egy perced, hogy megnézd? Talán azonosítani is tudnád némelyiküket.
Persze.
Chase a hordozható készülék képernyőjét figyelte, míg Gideon elindította a lejátszást, és előretekerte egy bizonyos jelenetig. Mikor megtalálta, ránagyított, és megjelent előttük egy omladozó épület, valahol a város egyik ipari körzetében. Négy alak lépett ki a hátsó kijáratán. Testtartásukból és méretükből ítélve Chase biztosra vette, hogy vámpírok. Az embernek azonban, akit követtek, fogalma sem volt róla. Ahogy folytatódott a bejátszás, Chase elborzadva nézte, miként veszi körbe a négy fiatal a prédáját. A támadás brutális volt és gyors, amint azt a vérszomjas ragadozóktól várni lehetett. Az emberek elleni csoportos támadás ismeretlennek számított a faj képviselői körében; csak és kizárólag a vérszopóvá aljasodott vámpírok vadásztak és öltek ilyen kegyetlenül.
– Ki tudnád merevíteni ezt a részt? – kérdezte Chase, aki annak ellenére, hogy nem akart többet látni a mészárlásból, képtelen volt elfordítani róla a tekintetét.
– Felismerted valamelyiket?
Igen – felelte Gideonnak. Felfordult a gyomra, mikor felismerte Camden zilált, eltorzult vonásait. Másodjára szembesült vele az elmúlt néhány órában, és ezennel megcáfolhatatlanná vált a tény, hogy a fiú örökre elveszett. – Mindannyian a bostoni menedékből származnak. Ha akarod, megadom a nevüket is. Az ott Camden. A bátyám fia.
Azt a kurva – suttogta Gideon. – Az egyik vérszopó az unokaöcséd?
Nagyjából két hete kezdte el szedni a Karmazsint, és azóta nyoma veszett. O a valódi oka, amiért a rendhez fordultam segítségért. Meg akartam találni és visszavinni, mielőtt ez megtörténhetett volna.
A harcos elkomorodott. – Ugye tisztában vagy azzal, hogy a felvételen szereplők mindannyian vér-szopók? Függővé váltak, Chase. Elvesztek…
– Tudom. Találkoztam ma Camdennel, mikor Dantéval és Tegannel Ben Sullivan lakásán jártunk. Amint a szemébe néztem, rájöttem, mivé lett. Ez itt csak megerősíti, amit már eddig is tudtam.
Gideon csendben kikapcsolta a készüléket. – A vérszopókkal szemben egyetlen módon szoktunk eljárni. Csak az a járható út. Sajnálom, Chase, de ha járőrözés közben az utunkba kerül bármelyikük is, tudod, hogyan fogadjuk őket.
Chase bólintott. Pontosan tudta, hogy a rend hozzáállása a vérszopó-kérdéshez megingathatatlan, és a Dantéval töltött pár este után megértette, hogy ennek így kell lennie. Camden nem létezett többé, és csak idő kérdése, hogy a vérszomjas fenevad, aki átvette a helyét, erőszakos véget érjen, vagy a harcosok, vagy saját ostoba vakmerősége által.
Most fel kell mennem, és elintézni valamit Dan-ténak – szólalt meg végül –, de egy órán belül itt vagyok, és elmondok mindent, amit tudok, hogy ki tudjátok vonni őket a forgalomból.
Kösz – veregette vallom Gideon. – Nézd, haver, sajnálom. Bárcsak ne így alakult volna. Mindannyian vesztettük már el szerettünket emiatt az átkozott háború miatt. Ez már soha nem változik.
Ja. Nem soká jövök – köszönt el Chase, majd elindult a lifthez, mely felviszi a földszinti garázshoz.
Útközben Elise-re gondolt. Elárulta az igazságot Camdenről Danténak és a harcosoknak, de Elise-t még nem avatta be. Meg kellett tudnia a valóságot. Hogy mi történt a fiával. És meg kellett értenie, mit jelent mindez. Chase többé nem hozhatja haza Camdent. Ahogy senki más sem. Az igazság tőrdöfés lesz Elise szívébe, de akkor is joga van tudni.
Chase kilépett a liftből, és a zsebébe nyúlt a mobiljáért. Miközben Dante kocsijához sétált, benyomta a nő gyorshívóját. Elise a második csengetésre felkapta, hangja aggodalmas és reményteli, ahogy megszólalt. – Halló? Sterling, jól vagy? Megtaláltad?
Chase megtorpant, hangtalanul káromkodott. Jó ideig képtelen volt megszólalni. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg a mondanivalóját. – Én, ö… igen, Elise, láttam Camdent ma este.
– Úristen – zokogott fel a nő, aztán hirtelen elhallgatott. – Sterling… kérlek… mondd, hogy életben van.
Francba! Nem telefonon akarta ezt megbeszélni. Úgy gondolta, csak rácsörög, hogy később, ha hazaér, mindent megmagyaráz, de a nő anyai aggodalma nem ismerte a türelmet. Kétségbeesetten válaszokat akart kapni, Chase pedig képtelen volt tovább húzni az elkerülhetetlent.
A pokolba is, Elise, rossz híreim vannak – a hosszú, mély csönd hallatán előadta a szomorú tényeket. – Láttuk ma Camet egy csapat vérszopó társaságában. Én magam pedig személyesen is találkoztam vele annak az embernek a lakásán, aki a Karmazsint árulja. Nagyon rossz állapotban van, Elise. O… jézusom, nem egyszerű ezt kimondani. Átváltozott, Elise. Túl késő. Camden vérszopó lett.
Nem! – válaszolt a nő végül. – Nem, nem hiszek neked! Tévedsz!
Nem tévedek. Istenem, bárcsak igazad lenne, de a saját szememmel láttam, és a harcosok filmfelvételt is készítettek róla. Műholddal mérték be több menedékbeli fiatallal együtt, akik mindannyian vérszopóvá alakultak. Épp megtámadtak egy embert a nyilvánosság előtt.
Látnom kell azt a felvételt.
Nem, higgy nekem, nem…
– Sterling, figyelj rám! Camden a fiam. Csak ő maradt nekem. Ha tényleg elkövette, amiket állítasz, ha ilyen állattá alacsonyodott, neked pedig van rá bizonyítékod, jogom van látni.
Chase ujjai a fekete Porsche tetején doboltak, és azon járt az agya, a harcosok határozottan nem díjaznák, ha civilt vinne a központba.
Sterling, ott vagy még?
Igen, itt vagyok.
Ha egy kicsit is törődsz velem vagy a bátyád emlékével, akkor kérlek, engedd, hogy lássam a fiamat.
Rendben – enyhült meg végül a férfi, és vigasztalta a tudat, hogy ha teljesíti a nő kérését, az nem kételkedhet többé, ő pedig ott áll majd mellette, hogy elkapja, ha összerogyna. – Van még egy kis dolgom fenn, de úgy egy óra múlva odakanyarodok a menedékbe, hogy felvegyelek.
– Várlak.
Újra körülvette a csodálatos meleg, elmélkedett Tess a mindent körülölelő sötét ár mélyén. Kiterjesztette érzékeit a lényét elborító forróság felé, a csodás illatú és ízű folyékony tűz felé, amely táplálta őt. Tudata messzire táncolt tőle, ám idegvégződései apró fénycsíkokként világítottak, mintha a teste lassan felolvadna, centiről centire, sejtről sejtre kelne életre a hosszú, hideg álom után.
– Igyál – kérlelte egy mély hang, ő pedig engedelmeskedett.
Még több forróságot vett a szájába, és mohón nyeldekelte. Különös ébredés indult el mélyen legbelül, mialatt abból az erőteljes melegségből ivott.
Az ujjaiban és lábujjaiban kezdődött, aztán felkúszott a végtagjaiban, mintha elektromosság hullámzana végig a testén.
Jól van, Tess! Még! Igyál, Angyal!
Akkor sem tudta volna abbahagyni, ha akarja. Mintha minden egyes könnyű korttyal még szomjasabbá válna, mintha olajat öntene a bensőjében terjedő tűzre. Úgy érezte magát, mint a csecsemő anyja keblén, sebezhetőnek és tudatlannak, aki gyámoltalan, ezért teljes valójával bízik a másikban.
Új életet kapott; ezt tudta agya primitív felével. A halál kapujában járt, talán a küszöbére is rálépett, de ez a meleg – ez a sötét elixír – visszahúzta.
– Még – krákogta. Legalábbis úgy gondolta, beszél. A hang nagyon távoli volt és elhaló. Olyan kétségbeesett. – Még…
Tess megborzongott, mikor válaszként a finom melegség hirtelen eltűnt. Ne, rémült meg. A veszteségtől hideg pánikba esett. A férfi elhagyta. Védelmező angyala elment, és az élet forrását is magával vitte. A lány gyengén nyöszörgött, erőtlen ujjai kényszeredetten tapogatóztak a másik után.
Dante…
Itt vagyok. Nem megyek sehová.
A rémület elszállt, mikor a nehéz súly leereszkedett mellé. Testét egész hosszában melegség járta át, mely a férfiból áradt, mikor magához húzta. Erős ujjak kulcsolódtak a nyakára, közelebb húzták a hanghoz, míg szája a férfi nyakához nem ért. Meleg, nedves bőr simogatta az ajkait.
– Gyere Tess, igyál belőlem. Vedd el, ami jár. Igyon belőle? Tudata legmélyén egy elhaló hangocska azt súgta, nem szabad, ez őrültség, ne is álmodjon róla, ám egy másik hang – elméje másik fele, amely még mindig az árral hánykolódott, szilárd talajt keresve – arra buzdította, fogadja el, amit a férfi önként kínál.
Kinyitotta a száját, és telhetetlenül újra kortyolni kezdett, örömmel magába fogadva Dante életet adó ajándékát.
Szentséges. Egek.
Mikor Tess ajka a vénájára zárult, amit megnyitott számára, Dante teste íjként megfeszült. A lány ajkának mohó szívása, nyelvének selymes simogatása, mialatt a vérét kortyolja, annyira izgató volt, hogy farka megmerevedett, olyan kőkemény erekciója támadt, mint még soha életében.
Fogalma sem volt róla, hogy ennyire intenzív lesz az élmény, ha egyszer odáig jut, hogy megengedi a lánynak, igyon belőle. Születése óta most fordult elő első alkalommal, hogy belőle isznak. Mindig ő volt az, aki elvett, szükségből vagy élvezetből ivott, de soha nem volt kapcsolata kiválasztottal.
Sőt egyetlen nővel sem, aki olyan hatást gyakorolt volna rá, mint Tess.
És az, hogy a lány a puszta túlélésért issza az ő vérét, mert pontosan ez az egyetlen dolog, amire jelen pillanatban szüksége van a szervezetének, csak még erotikusabbá varázsolta az élményt. Hím tagja lüktetve ágaskodott, éhesen és követelőzőn; megpróbált tudomást sem venni róla, persze sikertelenül.
Krisztusom, olyan érzés volt, mintha a lány közvetlenül azt a testrészét szívogatná, ajka minden mozdulata közelebb sodorta az őrülethez, majdnem felrobbant az élvezettől. Dante nyögdécselve markolászta a selyemlepedőt, miközben Tess kielégítette ősi szükségletét.
A lány ujjai öntudatlanul, ütemesen masszírozták-simogatták a férfi vállát, ahogy a férfiba kapaszkodott, miközben a vérét itta. Dante érezte, miként tér vissza bele az erő minden egyes perccel. Légzése elmélyült, egyenletes ritmusúra váltott, nem kapkodott többé fulladozva levegőért.
Dante számára semmi nem lehetett volna hatásosabb élénkítőszer, mint a lány életerejének újjáéledése. Herkulesi erőfeszítésébe került nem a karjába kapni és maga alá dönteni Tesst, hogy saját kínzó vágyát is olthassa.
– Igyál még – szólt a lányhoz a megnyúlt agyarakkal és szomjúságtól megdagadt nyelvvel teli szájjal. – Ne hagyd abba, Tess. Mind a tiéd. Csak a tiéd.
A lány közelebb bújt hozzá, melle Dante mellkasához feszült, és a csípője… atyaég, a csípője a férfi medencéjéhez dörzsölődött, ösztönösen hullámzott, mialatt ajka lázasan tapadt Dante nyakára. A férfi a hátára fordult, és olyan nyugodtan próbált feküdni, amennyire csak bírt, szemét lehunyva gyönyörteljes kínjában, ám közben pulzusa őrülten száguldott.
Az önuralom nem igazán volt eddig fellelhető a szótárában, de Tess kedvéért akár egész éjszaka tűrte volna az agóniát. Ízlelgette, ismerkedett az új élménnyel, miközben majd' szétvetette a vágy. Feküdt az ágyon, elmerülve a lány testének minden apró mozdulatában, nyögésében és sóhajában, mialatt a torkát birtokolta.
Hosszabban is bírta volna, ha Tess nem mászik fölé, míg továbbra is a vénájából iszik, mellkasára omló laza hajzuhatagával beterítve a testét. Dante gerince ívbe feszült alatta, felemelkedett az ágyról, a lány pedig még nagyobbakat kortyolt, vékony teste tüzelt a férfi érintésére, és lassan, erotikusán mozgott rajta.
Lovagolni kezdett, combja szétnyílt, közrefogva Dante csípőjét, és úgy lendült fel-le, mintha meztelenül szeretkeznének. A férfi ruhán keresztül is érezte teste melegét. Tess bugyija átnedvesedett a vágytól, az illat elborította Dante érzékeit, semmi más nem létezett rajtuk kívül.
– Teremtőm – kapkodott levegő után, megragadta az ágy fejtámláját, mikor a lány őrületes iramot kezdett diktálni.
Tess egyre gyorsabban és keményebben mozgott, életlen emberi fogát minden eddiginél mélyebbre vájta a férfi nyakába. Dante érezte, hogy a lány orgazmusa gyorsan, megállíthatatlanul közeledik. Miképp a sajátja is, pénisze robbanásra készen feszült, dagadt, meredezett. Abban a pillanatban, ahogy Tess elélvezett, Dante is megadta magát a gyönyörnek. Az orgazmus leterítette, kifacsarta, megsemmisítette. Teljesen átadta magát neki, képtelen volt megfékezni a vadul pulzáló lökéseket, melyeknek nem akart végük szakadni az után sem, hogy Tess elfészkelődött a mellkasán, és mély álomba zuhant.
Egy idő után Dante elengedte a vadul markolászott fejtámlát, és gyengéden átölelte a lány ernyedt testét. A lány testébe akart hatolni, olyan nagyon szüksége volt rá, mint az éltető levegőre, ám Tess kiszolgáltatott volt, ő pedig természetesen nem használja ki. Most, hogy a lány túlesett az életveszélyen, lesz idejük egymásra bőven. Úgy legyen.


HARMINCEGYEDIK FEJEZET


Tess könnyen ébredt, arca a meleg, sötét hullámzás felszínére bukkant, amely testét a hívogató partok felé sodorta. Nagyot sóhajtott, tüdejét megtöltötte a hűvös, tiszta levegő. Pislogott egyet, kettőt, ám szemhéja nehéz volt, mintha napokig aludt volna.
– Szia, Angyal – szólalt meg egy mély, ismerős hang a fülénél.
Tess felemelte a fejét, amíg meg nem látta Dantét, ahogy őt nézi komoly szemmel, mégis mosolyogva. Megcirógatta a lány homlokát, kisimítva belőle a csapzott hajtincseket.
– Hogy érzed magad?
Jól – több mint jól érezte magát, a puha matracon fekve, fekete selyem ágynemű közt, Dante erős, védelmező karjában. – Hol vagyunk?
Biztonságban. Ez az otthonom, Tess. Itt semmi bántódás nem érhet.
A lányba bizonytalanság nyilallt e megnyugtató szavak hallatán, valami sötét árnyék, hideg borzongás telepedett tudata peremére. Félelem. Most, a férfi jelenlétében nem érezte, mégis ködként lebegett körülötte, a bőrére tapadt, hogy belereszketett.
Nemrég rettegett, halálosan félt.
A nyakához nyúlt. Ujjai gyulladt, érzékeny bőrterületet tapintottak. Villámcsapásként hasított bele az emlék: egy rémisztő arc, lángoló szemek, az a borzalmas sziszegés, ami tátott szájából tör elő, óriási, hegyes fogak villanása.
Megtámadtak – mormolta. A szó még azelőtt bukott ki belőle, hogy minden emlékkép tisztán visszatért volna. – Körbevettek az utcán, aztán… megtámadtak. Ketten megragadtak, elvonszoltak az utcáról, és…
Tudom – válaszolta Dante, miközben óvatosan elvezette Tess kezét a sebtől. – De most már jól vagy, Tess. Vége, elmúlt, nem kell félned többé.
Az éjszaka eseményei homályos képkockákként peregtek le lelki szemei előtt. Újra átélt mindent, onnantól kezdve, hogy elsétált Ben lakásáig, és észrevette, hogy van benn valaki, aki nem Ben, egészen odáig, hogy látta a hatalmas termetű férfiakat – ha egyáltalán emberek voltak – leugrani az erkélyről, és felé iramodni. Látta borzalmas arcukat, érezte az őt megragadó kezek brutális erejét, ahogy elrángatják az utcai lámpák fényéből a sötétbe, ahol az igazi rémálom kezdődött.
Újra érezte annak a pillanatnak az iszonyatát, mikor egyikük megmarkolta a karját, míg a másik a földre terítette izmos teste puszta súlyával. Azt hitte, meg fogják erőszakolni, talán meg is verik, ám a támadók szándéka csupán hajszálnyival tűnt ennél kevésbé borzadályosnak.
Megharapták.
A szörnyeteg vadállatok úgy szegezték a földhöz, mint valami leterített prédát a sötét, düledező kamrában. Aztán beleharaptak a nyakába és csuklójába, és inni kezdték a vérét.
Biztos volt benne, hogy ott fog elpusztulni, de akkor csoda történt. Dante történt. Mindkettőt megölte, amit Tess inkább csak érzett, mint látott. Az ócska furnérlemez padlón heverve, saját vérének szagától öklendezve is megérezte Dante jelenlétét. A férfi őrült haragja tűzforró, fekete viharként tombolt az apró helyiségben.
– Te… te is ott voltál, Dante – ült fel Tess az ágyban. Teste hihetetlenül erősnek tetszett, nem látszott, hogy a megpróbáltatások maradandó nyomot hagytak volna rajta. Most, hogy elméje kezdett feltisztulni, megtelt erővel és frissességgel, mintha mély, fiatalító álomból ébredt volna. – Te találtál rám. Megmentettél, Dante.
A férfi kényszeredetten mosolygott, mintha nem igazán értene egyet a lánnyal, és kényelmetlenül érintené a hálálkodás. Ennek ellenére karjába vonta, és lágy csókot lehelt az ajkára. – Életben vagy, csak ez számít.
Tess szorosan ölelte, és különös módon úgy érezte, része a férfinak. Szívük egy ritmusra vert, és Dante testének melege beszivárgott Tess bőre alá, a csontjaiba, bentről melegítve őt. Mintha testük-lelkük szorosan összekapcsolódna. Az érzés olyan szokatlan és mindent elsöprő volt, hogy levegőt sem kapott tőle.
– Most, hogy felébredtél – suttogta a fülébe Dante –, valaki a másik szobában alig várja, hogy találkozzatok.
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Dante leszállt a nagy ágyról, és a szomszédos nappali felé sétált.
Tess gyönyörködve nézte izmos teste könnyed mozgását, a hátán és vállán pompázó sokszínű tetoválás hullámzását minden egyes lépése nyomán. A férfi eltűnt a másik szobában, Tess pedig meghallotta a halk nyüszítést, amit azonnal felismert.
– Harvard! – kiáltott fel, mikor Dante belépett, karjában a ficánkoló, imádnivaló kis terrierrel. – Hát őt is megmentetted?
Dante megrázta a fejét. – Ott kóborolt szegény pórázzal a nyakában, mielőtt téged megtaláltalak és idehoztalak. Mikor tudtam, hogy te már biztonságban vagy, elküldtem érte valakit.
Letette a kutyust az ágyra, Tesst pedig azonnal lerohanta a csintalan kis szőrgomolyag. Lelkesen nyalogatta arcát és kezét, amint felemelte, hogy magához ölelje, boldogan, hogy újra láthatja, hiszen meg volt róla győződve, hogy örökre elvesztette, miután elragadták mellőle Ben lakása előtt.
Köszönöm – hálálkodott a könnyein keresztül a viszontlátás önfeledt örömében. – Be kell vallanom, azt hiszem, fülig beleszerettem ebbe a kis disznóba.
Szerencsés kutya – felelte lassan Dante. O is melléjük ereszkedett az ágy szélére, végignézve, ahogy Tess álla alapos, mindenre kiterjedő mosásban részesül. Arckifejezése nem sok jót ígért, komor tekintetét a lányra függesztette. – Van néhány… dolog, amiről beszélnünk kell, Tess. Reméltem, hogy kimaradhatsz belőle, de egyre mélyebbre rángatlak magammal. A ma este történtek után meg kell értened, mi folyik itt, és miért.
A lány csendben bólintott, elengedte Harvardot, és Dante komoly szemébe nézett. Részben sejtette, miről van szó, feltérképezetlen területre tévedt, az hétszentség, de amit ma látott, túlszárnyalt mindent, amit eddig normálisnak és valósnak hitt.
– Mik voltak, Dante? A férfiak, akik megtámadtak nem normális emberek voltak. Igazam van?
A férfi tétován megrázta a fejét. – Nem, nem emberek voltak. Veszélyes teremtmények, vérfüggők. Vérszopóknak hívjuk őket.
– Vérfüggők – ízlelgette a kifejezést Tess, és felfordult a gyomra a gondolattól. Lenézett a csuklójára, ahol bár már halványabban, de ott vöröslött a harapásnyom. – Te jó ég! Tényleg a véremet itták? Nem hiszem el! Csak egy jó kifejezés van az ilyen elmebeteg viselkedésre, az pedig a vámpír.
Dante átható, rezzenéstelen tekintetében nyoma sem volt a cáfolatnak.
Vámpírok márpedig nem léteznek – jelentette ki a lány kerek perec. – Végül is a valóságról beszélünk. Ilyenek pedig nincsenek a valóságban.
De igen, Tess. Talán nem úgy, ahogy azt beléd nevelték. Nem élőhalott, lelketlen démonok, hanem egy külön kereszteződéssel létrejött faj. Akik rád támadtak, a legrosszabb fajtából valók. Nincs lelkiismeretük, saját gondolataik, sem önuralmuk. Válogatás nélkül gyilkolnak, és addig folytatják, amíg valaki megálljt nem parancsol nekik. Én és a többiek itt a központban pontosan ezért vagyunk – hogy gondoskodjunk róla, a vérszopók eltűnjenek a színről, mielőtt az emberiség történelmének legnagyobb pusztítását vinnék véghez.
Jaj, ugyan már! – próbált gúnyolódni Tess, ugyanakkor igen nehezére esett elutasítania Dante felháborító közlését, mivel soha nem látta vagy hallotta még ennyire őszintének. Vagy ennyire halálosan tárgyilagosnak. – Azt akarod nekem bemesélni, hogy valamiféle vámpírvadász vagy?
– Harcos vagyok; ez háború, Tess. És azóta, hogy a Karmazsin megjelent, sokkal rosszabb lett a helyzet.
– Karmazsin? Az micsoda?
– Egy kábítószer, amivel Ben Sullivan házal városszerte az utóbbi néhány hónapban. Megnöveli a vér iránti étvágyat, és csökkenti a gátlásokat. Gyilkosokat hoz létre.
– És mi a helyzet Bennel? O tud minderről? Ezért mentetek a lakására?
Dante bólintott. – Azt állítja, egy névtelen cég bérelte fel múlt nyáron, hogy alkossa meg a Karmazsint. Azt gyanítjuk, ez a cég a vérszopók fedőszerve.
Hol van most Ben?
Nem tudom, de szándékomban áll kideríteni.
Dante hangja hidegen csengett az utolsó mondatnál, és Tess nem tehetett róla, de aggódni kezdett Benért. – A férfiak, a vérszopók, akik megtámadtak, előtte átkutatták a lakását.
Igen. Talán őt keresték, de ebben nem vagyunk biztosak.
Lehet, hogy tudom, mit akarhattak.
Dante szemöldökráncolva meredt rá. – Honnan tudnád?
Hol a dzsekim? – nézett körbe a lány a szobában, de sehol nem látta a ruháit. Csak melltartót és bugyit viselt a takaró alatt. – Múltkor találtam valamit a klinikán. Egy pendrive-ot. Ben rejtette el az egyik kezelőben.
Mi volt rajta?
Fogalmam sincs. Még nem próbáltam megnézni. A dzsekim zsebében van…
– A rohadt életbe! – ugrott talpra Dante. – Mindjárt visszajövök. Megleszel egy kicsit egyedül?
Tess bólintott, próbálva felfogni, amiket az imént hallott, mindazt a rengeteg hihetetlen, zavarba ejtő dolgot a világban, amit, azt hitte, oly jól ismer. – Dante!
Igen?
Köszönöm… hogy megmentetted az életemet.
Sötét árny suhant végig a férfi whiskyszínű szemén, meglágyítva férfiasan kemény vonásait. Visszalépett az ágyhoz, a lány hajába túrt, tarkójára simította a tenyerét, közel húzta magához az arcát. Csókja édes volt, szinte áhítatos. – El ne mozdulj, Angyal! Azonnal jövök.
Elise levegő után kapkodva támaszkodott a folyosó falának. Másik kezét a hasára szorította, ujjai özvegyi viseletének széles vörös selyemövére simultak. A feltörő hányingertől megroggyant a lába, és egy pillanatig azt hitte, ott helyben kiad magából mindent. Akárhol legyen is.
Hitetlenkedő iszonyattal a szívében rohant ki a központ technikai laborjából, megdöbbenve attól, amit látott. Most, miután vakon futott egyik hosszú és kanyargós folyosótól a másikig, tökéletesen eltévedt. Csak azt tudta, ki kell innen jutnia mihamarabb.
Az imént látottaktól nem futhatott elég messzire.
Sterling előre figyelmeztette, hogy a rend Camdenről készült műholdas felvételei meglehetősen brutálisak és felkavarok. Elise úgy hitte, felkészült, ám a fia és a többi vérszopó látványa, amint premier plánban szétmarcangolnak egy embert, minden rémálomnál szörnyűségesebbnek bizonyult. A borzalmas képek ráégtek a retinájára, tudta, hogy az élmény örökké kísérteni fogja, amíg csak él.
Hátát a falnak vetette, majd lassan lecsúszott a padlóra. Képtelen volt visszatartani a torkát fojtogató sírást. Gyötrelme a bűntudatából gyökerezett, a megbánásból, amiért nem vigyázott jobban Camdenre. Hogy mindenekfelett hitte: a fiú túl jó, túl rendes és túl erős ahhoz, hogy ilyen szörnyűség megtörténhessen vele.
Képtelenség, hogy az ő fia lenne az a vérszomjas fenevad a számítógép képernyőjén. Valahol ott kell lennie legbelül, még visszatérhet. Még megmenthető. Még mindig Camden, az ő imádott, csodás, dédelgetett gyermeke.
Jól vagy?
Összerezzent a mély férfihangtól, és könnyes szemmel felpillantott. Smaragdzöld szempár nézett rá vissza kócos homokszín hajtincsek rejtekéből. A két harcos egyike állt vele szemben, akik korábban Sterlingért jöttek a menedékbe. Ez a hideg, némán is tekintélyt árasztó volt az, aki elkapta Elise-t, és nem engedte Sterling védelmére kelni.
– Megsérültél? – kérdezte a nőtől, mikor az megalázó helyzetéből, a földről, csak pislogni bírt.
A férfi odasietett hozzá, arckifejezése az égvilágon semmi érzelmet nem tükrözött. Fel sem volt öltözve rendesen: ruházata mindössze bő farmerből, ami majd' leesett keskeny csípőjéről, és fehér ingből állt, mely egyáltalán nem volt begombolva, így szabadon hagyta izmos felsőtestét. Törzsét bámulatos dermaglifek borították az ágyékától egészen a válláig, a jelek sűrűsége és bonyolultsága pedig kétséget sem hagyott a felől, hogy a harcos első generációs vámpír. Ami viszont azt jelentette, hogy a faj egyik legagresszívabb és legerősebb tagja. Az első generációsok nagyon kevesen vannak; Elise a menedékben töltött jó pár évtizede alatt még eggyel sem találkozott.
– A nevem Tegan – mutatkozott be a férfi, kinyújtva a kezét, hogy felsegítse.
A gesztus nem tűnt túl meghittnek Elise számára, még akkor sem, ha megpróbálta elfelejteni, hogy Tegan alig néhány órája még vasmarokkal szorította a vállát és derekát. Hosszú ideig magán érezte még a férfi érintésének melegét, miután elengedte, erős kezének körvonala mintha a húsába égett volna.
Segítség nélkül talpra kecmergett, esetlenül törölgetve nedves arcát. – Elise vagyok – bólintott udvariasan. – Sterling sógornője.
– Nemrég özvegyültél meg? – döntötte oldalra a fejét Tegan, miközben átható tekintete tetőtől talpig beitta a nő látványát.
Elise ujjai a hosszú vörös sálat babrálták a derekán. – Öt éve vesztettem el a társam.
És még mindig gyászolod.
Még mindig szeretem.
– Sajnálom – felelte a férfi nyugodt hangon, szelíd arccal. – És sajnálom a fiadat is.
Elise a földet bámulta, még nem készült fel a Camdenre vonatkozó részvétnyilvánításokra, kétségbeesetten csimpaszkodott a reménybe, hogy a fia végül visszatér hozzá.
Nem a te hibád. Nem te kergetted bele, és nem tudtad volna megállítani.
Micsoda? – hebegte döbbenten, hogy Tegan bármit is sejt gondosan titkolt szégyenéről és bűntudatáról. Néhány első generációs képes volt a gondolatolvasásra, ám ő nem érezte, hogy a férfi a fejében tapogatózna, márpedig csupán a leggyengébb emberek pszihéjébe lehetett behatolni anélkül, hogy bármit is észleltek volna belőle. – Hogy tudtál…
Hirtelen rájött a válaszra, ami megmagyarázta érzékeinek különös bizsergését, az ujjai nyomán érzett meleget a bőrén, azután, hogy Tegan megérintette. A férfi onnantól belátást nyert az érzelmeibe és gondolataiba. Akarata ellenére is meztelenre vetkőztette.
– Ne haragudj! – felelt Tegan. – Ez olyasmi, amit nem tudok befolyásolni.
Elise elhessegette a bosszúságát. Tudta, mivel jár, ha valaki ilyen képességgel van megátkozva. O a sajátja miatt örök fogságra ítéltetett a menedékben, mert képtelen volt elviselni a rázúduló negatív emberi gondolatokat, melyek mindannyiszor megrohanták, ahányszor csak fajtársai közé lépett.
Viszont attól, hogy hasonló csapás sújtotta mindkettőjüket, még nem érezte kevésbé kényelmetlenül magát a harcos társaságában. Camden feletti aggodalmában pedig, nyers fájdalmában, ha csak belegondolt, mit művelhet odakint, a könyörtelen, erőszakos vérszopók között elvegyülve, másra sem vágyott, mint hogy egyedül maradhasson.
– Mennem kell! – mondta végül sokkal inkább magának, mint Tegannek. – Muszáj… ki kell jutnom innen! Nem maradhatok itt.
– Haza akarsz menni?
Elise vállat vont, majd megrázta a fejét, nem igazán tudva, mit is szeretne. – Bárhová – suttogta. – Csak el innen.
Tegan, anélkül hogy megmozdult volna, hogy a levegőt a legenyhébben is felkavarta volna maga körül, egyszer csak valahogy mégis közvetlenül a nő mellett állt. – Hazaviszlek.
– O, nem, nem úgy értettem…
Elise gyorsan hátrapillantott a folyosón, amerről jött, arra gondolt, talán meg kellene keresnie Sterlinget. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jelen pillanatban ennek a harcosnak a társaságában kellene időznie, nem beszélve arról, hogy vele távozzon innen, minden kíséret nélkül.
Félsz, hogy megharaplak, Elise? – görbült enyhe mosolyra a férfi érzéki szájának egyik sarka. Idáig ez volt az első jele bármiféle érzelemnek, amit Tegan engedélyezett magának.
Késő van – mutatott rá a nő, udvarias kifogást keresve a visszautasításra. – Nemsoká hajnalodik. Nem kérhetem, hogy kitedd a bőröd…
Akkor majd gyorsan vezetek – vigyorgott most már teli szájjal a férfi, ami azt jelezte, pontosan tudja, hogy ki akar térni előle, amit viszont ő nem fog annyiban hagyni. – Gyerünk! Tűnjünk el innen egy kis időre!
Isten tudja, mi ütött belé, de amikor Tegan felé nyújtotta a kezét, Elise nem sokat teketóriázott, mielőtt megfogta volna.


HARMINCKETTEDIK FEJEZET


Dante távolléte hosszabbra nyúlt, mint pár perc, Tess pedig aggódni kezdett. Olyan sok kérdése volt, olyan sok mindent kellett helyre tennie magában. Amellett, hogy teste életerőtől duzzadón bizsergett, feszült volt és nyugtalan.
A Dante tágas fürdőszobájában vett forró zuhany segített elmosni a rossz érzések egy részét, ahogy a tiszta váltás ruha is, amit a férfi a hálószobában hagyott számára. Az ágyon összegömbölyödő Harvard figyelő tekintetétől követve felvette a barna kordbársony nadrágot és a kötött felsőt, aztán leült, hogy cipőjébe is belebújjon.
A karcolások és apró vérfoltok az elszenvedett támadás élénk emlékeztetőiül szolgáltak. A támadáséra, amiről Dante el akarta vele hitetni, hogy nem emberek követték el vérszomjukban.
Vámpírok.
Kellett rá lenni logikus magyarázatnak, bármi legyen is az, valami, ami tényeken alapszik, nem pedig mendemondákon. Tess tudta, hogy mindez lehetetlen, viszont azt is tudta, mit élt át. Tisztában volt vele, hogy mit látott, mikor az első támadója egyszerűen leugrott Ben erkélyéről, és olyan simán landolt a földön, akár egy macska, és tudta, mit érzett, mikor az a férfi és társai elvonszolták az utcáról, be a sötét fészerbe. Úgy haraptak bele, mint a veszett állatok. Hatalmas agyarukat a bőrébe mélyesztették, a vérét itták, úgy táplálkoztak belőle, ahogy a horrorfilmekben szokás.
Mint a vámpírok, amiknek Dante kikiáltotta őket.
Legalább most már biztonságban volt, akárhová is hozta a férfi. Körülnézett az elegánsan egyszerű bútorokkal berendezett nagy hálószobában. Az enteriőr férfias volt, a bútorok sötétek és finom, letisztult vonalvezetésűek. A kényeztető luxust egyedül az ágy képviselte. Az extra méretű, baldachinos franciaágy uralta a szobát, a fényes, fekete selyem ágynemű oly puhán terült szét rajta, mint a holló szárnya.
Tess hasonlóan ízléses berendezést talált a hálóból nyíló nappaliban is. Dante lakosztálya kényelmes volt, mentes minden hivalkodástól, mint a férfi maga. Otthonosnak találta, mégsem hasonlított igazi lakáshoz. Egyáltalán nem voltak ablakai, drágának tűnő kortárs festmények és bekeretezett fotók lógtak a helyükön. Dante említette, hogy ez egy központ, Tesst pedig egyre jobban érdekelte, ugyan hol is lehet.
A nappaliból egy járólappal burkolt előszobába ért. Kíváncsian kinyitotta az ajtót, és egy fényes, fehér márványfolyosón találta magát. Végignézett a hosszú folyosón, először az egyik, aztán a másikba irányba. Üres volt; fénylő, kanyargós alagút. A padló hófehér márványát színes berakások díszítették – egymásba fonódó mértani jelek és körívek fekete obszidiánkőből. Szokatlan, izgalmas látványt nyújtottak, és Tess észrevette, hogy több minta is megegyezett a Dante testén pompázó gyönyörű tetoválásokkal.
A lány lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye őket. Annyira elmerült a képek tanulmányozásában, hogy észre sem vette a közelébe sompolygó Harvardot, míg az el nem csusszant mellette, és vágtába nem csapott a folyosón.
– Harvard, gyere vissza! – hívogatta, de a kutya a füle botját se mozdította, vidáman rohant tovább, majd eltűnt az első kanyarban.
A francba!
Tess felegyenesedett, gyorsan körbepillantott a kihalt folyosón, aztán a kutya nyomába eredt. Üldözés közben újabb és újabb folyosókra tévedt. Ahányszor csak sikerült a szökevényt már-már utolérnie, az kisiklott a karmai közül, és úgy nyargalt a végtelen labirintusrendszerben, mintha egyenesen az ő szórakoztatására találták volna ki.
– Harvard, te kis szaros, állj meg azonnal! – sziszegte, persze hiába.
Kezdte elveszíteni a türelmét, arról nem is beszélve, hogy nem volt biztos benne, jó ötlet-e egyedül csellengenie ezen a helyen. Bár nem látott egyet sem, meg volt róla győződve, hogy a folyosó plafonjába pár méterenként rögzített tejüveg gömbökbe rejtett biztonsági kamerák minden lépését figyelemmel követik és rögzítik.
Sehol semmi nem jelezte, hol jár éppen, vagy hová vezetnek az útvesztő folyosói. Akárhol is legyen Dante otthona, az úgy fel volt glancolva, mint valami csúcsmodern kormányzati épület. Ami csak még hitelesebbé tette Dante felháborító szavait holmi háborúról és az éj veszélyes teremtményeiről.
Tess követte a kutyát egy éles jobb kanyarban, mely a központ egy másik szárnyába vezetett. Harvard végre megtorpanásra kényszerült. Egy pár lengőajtó keresztezte az útját a folyosó végén, melyeken a szemmagasságban elhelyezett kis ablakok tejüvegből készültek.
Tess óvatosan közeledett, nem akarta elijeszteni magától a kutyust, és nem tudhatta, mit rejthet az az ajtó. Csend honolt mindenütt, végtelen fehérbe burkolózott minden, ameddig a szem ellátott. Enyhe gyógyszerszag terjengett a levegőben. A közelben orvosi műszer elektronikus pittyegését hallotta, valami más, beazonosíthatatlan, szintén ritmikus fémes csengéssel egyetemben.
Ez lenne az egészségügyi szárny? Sterilnek tűnt, ám semmi külső jele betegeknek, ténykedő személyzetnek. Sehol senki, ahogy ő látta.
– Gyere ide, te kis ördögfióka – hajolt le dörmögve Harvardért az ajtó előtt.
Egyik kezével szorosan magához ölelve a kis állatot, lassan, résnyire betolta az egyik ajtószárnyat, hogy bekukucskálhasson. Lágy világítás fogadta az ajtón túl, kellemes félhomályba burkolva a helyet. A belső folyosó mindkét oldalán zárt ajtók sorakoztak. A lány besiklott a lengőajtón, és tett néhány lépést befelé.
Azonnal megtalálta a pittyegés forrását: a bal oldali falra digitális kijelző volt erősítve, és pár ellenőrző fény égett az alsó részén. EKG-berendezésnek tűnt, bár még soha nem látott effélét. A folyosó legtávolabbi szobájából pedig valami súlyos, ismétlődő zú-gás-zakatolás hangjai szüremlettek.
– Hahó! – kiáltott a csendbe Tess. – Van itt valaki?
Abban a szent pillanatban, ahogy kiejtette a szavakat, minden hang megszűnt körülötte, a monitor pittyegésével együtt. Ránézett a kijelzőre, épp időben, hogy lássa, amint kihunynak rajta a fények. Mintha hirtelen megszűnt volna az összeköttetése a távoli szobával.
Kellemetlen érzés kúszott fel a gerincén. Harvard a karjában izegni-mozogni és nyüszíteni kezdett. Kibújt az öleléséből, leugrott és visszafelé ügetett, amerről jöttek. Tess képtelen volt nevet adni a rettegésnek, mely a hatalmába kerítette, de nem is óhajtott ott álldogálni és ezen morfondírozni.
O is visszafordult. Fürgén elindult, fejét visszafordítva, esetleges mozgás után fülelve a háta mögött. Hirtelen lehűlt a levegő, jeges fuvallat borzongatta a bőrét, felkúszott a nyakán.
– A fenébe! – suttogta idegesen.
Kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa a lengőajtót, és nagyot ugrott, mikor keze valami mozdulatlan melegbe ütközött. Megdermedt, és ijedten kapta előre a fejét. Tekintete egy roppant méretű, izmos férfi dermesztően összeszabdalt arcára és testére siklott.
Nem emberi lény volt.
Egy szörnyszülött, óriási agyarakkal és lángoló borostyánszín szemmel. Olyan, mint akik megtámadták az utcán.
Egy vámpír.
Tesst megrohanták az élénk, hátborzongatóan szörnyűséges emlékek: erős kezek könyörtelen szorítják a vállát, a földre teperik; éles fogak marnak a bőrébe; a szűnni nem akaró, lázas kortyolások; rettenetes, a vadállatok táplálkozását kísérő morgások és nyögések. Látta a holdsütötte járdát, a sötétbe burkolózó sikátort, a düledező viskót, ahol azt hitte, meg fog halni.
És akkor, ugyanilyen hirtelenséggel, megjelent előtte a klinikája hátsó kis raktárszobája. Sötét hajú, vérző férfi kuporgott a padlón. Haldoklott, teste tele golyókkal és egyéb irtózatos sérülésekkel. Megpróbálta felidézni…
Nem, ez nem is az ő emléke. Meg sem történt… vagy mégis?
Esélye sem volt most összeillesztgetni az emléktöredékeket. Az útját elálló vámpír Tess felé lépett, fejét oldalra döntötte, miközben haragosan méregette. Agyarai hófehéren csillogtak, és elég élesnek látszottak ahhoz, hogy játszva darabokra tépjék.
Dante Gideon és Savannah dolgozószobájában állt, a Tess dzsekije zsebében talált pendrive fölötti ítéletet várva. – Szerinted meg tudod fejteni a kódját, Gid?
Kérlek – lövellt fölhúzott szemöldöke alól méltatlankodó oldalpillantást a vámpír. – Tréfálsz velem? – nyomta meg a szavakat megfakult angol akcentusával. Már csatlakoztatta a szerkentyűt a gépéhez, ujjai fel-le száguldottak a billentyűzeten. – Már betörtem az FBI, a CIA és a faj saját adatbázisába, továbbá a létező összes betörésbiztos adatbázisba, ami csak létezik, úgyhogy ez itt sétagalopp lesz.
Akkor jó. Tudasd, mit találtál. Mennem kell. Tess ott vár…
Ne olyan sebesen – felelt Gideon. – Majdnem benn vagyok. Bízz bennem, nem tart sokáig, talán öt perc. Tegyük egy kicsit érdekesebbé a játékot. Azt mondom, legfeljebb két perc, harminc másodperc.
Mellette, a faragott antik mahagóniasztalnak támaszkodó, sötét farmert és fekete pulóvert viselő Savannah mosolyogva forgatta a szemét. – Azért él, hogy elkápráztasson, mint tudjuk.
– Rohadtul tetszene is a dolog, ha a disznónak nem lenne mindig igaza – vigyorgott Dante.
Savannah felnevetett. – Üdvözöllek az én világomban.
Szar ügy, hogy nem tudsz számítógépes fáljokat olvasni az érintéseddel – mondta neki Dante. – Akkor nem kéne összeadnod ilyen alakokkal.
Nekem mondod! – sóhajtott a lány drámaian. –A pszichometria sajnos nem így működik, legalábbis nálam nem. Meg tudom mondani neked, mit viselt Ben Sullivan, mikor kézbe vette a pendrive-ot, leírom a szobát, ahol tartózkodott, a gondolatait, de nem tudok behatolni az elektromos áramkörökbe. Gideon maradt a fő reménységünk e téren.
Dante vállat vont. – Ilyen a mi szerencsénk, mi?
Ezalatt Gideon az utolsó parancssorozatot is lefuttatta a számítógépen, majd hátradőlt, kezét összekulcsolva a tarkóján. – Bent vagyok. Egy perc, negyvenkilenc másodperc alatt, hogy egészen precízek legyünk.
Dante odasétált hozzá, hogy lássa a monitort.
– Mit találtál?
Adatokat. Táblázatokat. Folyamatábrákat. Gyógyszerészeti listákat – Gideon legörgette az egeret, és kinyitotta az egyik fájlt. – Ügy tűnik, valami vegyészeti kísérlet. Valakit netalán érdekel a Karmazsin képlete?
Szent isten! Ez lenne az?
A fejemet tenném rá – nyitott ki Gideon homlokráncolva további fájlokat. – Bár több képletet is tárol a meghajtón. Nem tudjuk, melyiket keressük, amíg be nem szerezzük a hozzávalókat, és elő nem állítjuk mindegyiket.
Dante a hajába túrt, és járkálni kezdett. Szeretett volna mindent megtudni Ben Sullivan képleteiről, ugyanakkor alig várta, hogy visszaérjen a lakosztályába. Érzékelte Tess nyugtalanságát is, a vérkötelék láthatatlanul is összekapcsolta őket, mintha egyek lennének.
Hogy van? – kérdezte Savannah, aki tisztában volt vele, mi vonja el a férfi figyelmét.
Jobban – válaszolta Dante. – Ébren van és gyógyul. Fizikailag rendben van. Ami a többit illeti, próbálok kíméletesen beadagolni neki mindent, de még nem tud vele mit kezdeni.
Savannah bólintott. – Ki tudna? Emlékszem, azt hittem, Gideon teljesen megőrült, mikor először mesélt az egészről.
– Erről, mondjuk, a mai napig meg vagy győződve, édes. Ez is a vonzerőmhöz tartozik – hajolt oda hozzá a párja, úgy téve, mintha bele akarna harapni farmeros combjába, miközben ujjai egy pillanatra sem hagyták abba a szélsebes gépelést.
Savannah játékosan meglegyintette, aztán felállt, és odalépett Dantéhoz, aki mindeközben próbált ösvényt koptatni a szőnyegbe. – Tess nem éhes? Elkezdtem reggelit készíteni Gabrielle-nek és magamnak a konyhában. Összekészíthetek egy tálcát neki is, ha elviszed.
– Igen, köszönöm, Savannah. Remek lenne. Atyaég, eszébe sem jutott, hogy a lánynak ennie is kell. Máris csapnivaló társ. Még magáról sem bírt eddig rendesen gondoskodni, nemhogy egy kiválasztottról, akinek emberi szükségletei és igényei vannak, melyekről neki halvány dunsztja sincs. Fura, de míg a nem is oly távoli múltban igen kényelmetlen volt már az egésznek a gondolata is, most szinte… kellemesen hangzott. Gondoskodni akart Tessről, minden tekintetben. Védelmezni akarta, boldoggá tenni és elkényeztetni, mint egy hercegnőt.
Hosszú élete során először érezte, hogy végre igazi célja van a létezésének. Es az nem csupán a becsület és kötelesség, ami harcosként motiválta, hanem valami ezekkel egyenrangú, ugyanolyan lenyűgöző és nemes. Valami, ami megmozgatott benne minden férfiast.
Ugy érezte, az új kötelék – Tess iránt érzett szerelme – elég erős lehet, hogy elfeledtesse vele a nyomában osonó halált és gyötrelmet. Hinni akarta, hogy Tess-szel az oldalán talán kicselezheti azokat.
Még el sem kezdhetett örülni újonnan talált reménységének, mikor éles sikoly hasított belé. Olyan érzés volt, mintha penge döfte volna át, de a támadást csak az ő érzékszervei fogták, jött rá hamar, mikor sem Savannah, sem Gideon nem reagált a borzalmas hangra, mely megfagyasztotta a vért az ereiben.
Újra keresztülvágott rajta, ő pedig összerázkódott az erejétől.
Jézusom! Tess!
Mi a baj? – állt meg Savannah a konyha felé menet. – Dante?
Tess – felelte a férfi, máris minden idegszálával a lányra összpontosítva, bemérve a tartózkodási helyét a központban. – Lent van valahol, a kórházi részlegben, azt hiszem.
– Rákeresek – Gideon máris megjelenítette az egyik folyosói biztonsági kamera képét. – Megvan, D. A pokolba! Belefutott Rióba. Elcsípte a lányt…
Dante őrült iramban rohanni kezdett, mielőtt Gideon befejezhette volna a mondatot. Nem volt szüksége a monitorra ahhoz, hogy lássa, hol jár Tess, vagy hogy mi rémítette halálra. Kirontott Savannah és Gideon lakosztályából, és a központ szíve felé vette az irányt. Csukott szemmel is eligazodott a labirintusszerű építményben, ezért a legrövidebb úton közelítette meg a gyengélkedőt, természetfölötti sebességét maximálisan kihasználva.
Már azelőtt meghallotta Rio hangját, hogy elérte volna a szárnyba vezető lengőajtókat.
Kérdeztem valamit, asszony! Mi a faszt képzelsz, hogy idelent kóricálsz?
Hagyd békén, Rio! – üvöltötte Dante, ahogy belépett, azért fohászkodva, hogy ne kelljen testvérére támadnia. – Vissza, Rio! Most!
Dante! – sikoltotta Tess a félelemtől reszketve. Arca hamuszürkére sápadt, teste megállíthatatlanul remegett Rio falként tornyosuló teste mögött. A harcos egészen a falhoz szorította, a gyűlölet forró hullámokban sugárzott belőle.
Engedd el! – utasította társát Dante.
Dante, légy óvatos! Meg fog ölni!
Nem, nem fog. Minden rendben, Tess.
Ez a nő nem tartozik ide – vicsorgott Rio.
– Én pedig azt mondom, ide tartozik. Most pedig lépj hátra, és engedd el!
Rio ellazult egy kicsit, és hátrafordult, hogy Dan-téra nézzen. Nem lehetett ráismerni a régi harcosra, mielőtt még a támadás ronccsá változtatta volna, testileg-lelkileg egyaránt. Az egykor jóképű spanyol arcát – aki mindig kapható volt a nevetésre és mókára – elcsúfították a keresztül-kasul futó rút, vörös hegek. Jókedvét elsöpörte a soha nem enyhülő harag.
Dante Rio felé nyomult, nem vett tudomást a társa arcát és homlokát torzító sebhelyekről, egyenesen a tébolyult szempárba nézett, mely olyan vérszopó-szerű őrült lánggal égett, hogy még ő is hátrahőkölt tőle. – Azt mondtam, hátra – mordult. – A nő velem van. O az enyém. Megértetted?
Értelem csillant Rio borostyán tűzben égő szemében, felismerés és megbánás villant benne. Morogva elfordult Dantétól, ám még mindig nehezen szedte a levegőt.
– Tess, most már minden rendben. Szép lassan gyere ide hozzám.
A lány erősen zihált, képtelenül arra, hogy megmozduljon. Dante a kezét nyújtotta felé.
– Gyerünk, Angyal. Minden rendben. Esküszöm, biztonságban vagy.
Tess minden bátorságát összeszedve ellépett Rio mellett, kezét Dante tenyerébe csúsztatta. A férfi a karjába szorította, és megcsókolta, megkönnyebbülten, hogy maga mellett tudhatja.
Mikor Rio a folyosó falához tántorodott, majd a padlóra rogyott, Dante pulzusa kezdett visszaállni a normális ritmusba. Tess még mindig remegett, ki volt borulva, és bár Dante úgy gondolta, Rio semmiféle veszélyt nem jelent a lányra nézve – különösen azután, hogy ő világossá tette a helyzetet –, komoly kárrendezésre kell felkészülnie.
Maradj itt. Csak visszakísérem Riót az ágyba…
Megőrültél? Dante, azonnal el kell tűnnünk innen! Mindkettőnket szétmarcangol!
Dehogyis – tartotta fogva a férfi Tess aggodalmas pillantását, miközben a földön kuporgó Rióhoz oldalazott. – Nem fog bántani. Téged sem bántott volna. Nem tudta, ki vagy, és nemrég szörnyű dolgokon ment keresztül, ezért nem bízik a nőkben. Higgy nekem, ő nem szörnyeteg!
Tess úgy bámult Dantéra, mintha a férfi elvesztette volna a józan eszét. – Dante, az agyarai… azok a szemek! Azok közé tartozik, akik megtámadtak…
– Nem – válaszolta gyorsan Dante. – Csak úgy néz ki, mint ők, mert dühös, és iszonyatos fájdalmai vannak. A neve Rio. A faj harcosa, ahogy én is.
– Vámpír – suttogta a lány megtörten. – Vámpír… A picsába, nem akarta, hogy így derüljön fény az igazságra. Úgy szerette volna, ha szép fokozatosan, fájdalommentesen vezetheti be a lányt saját világába – abba a világba, ahová mindketten tartoztak –, miután Tess megérti, hogy nincs félnivalója a vámpíroktól, és látja, hogy kiválasztottként ő is e világ részese.
Az egyetlen nőként, akit valaha is maga mellett akar tudni.
Minden olyan gyorsan történt, féligazságok és titkok kerültek napvilágra, körbeszőtték, egyre szorosabban, már a bokáját is gúzsba kötötték, hogy végül mozdulni sem tudott, miközben a lány pánikban, könyörgő szemmel meredt rá, hogy vezesse el a számára megfejthetetlen igazsághoz.
– Igen – ismerte be, képtelenül arra, hogy hazudjon neki. – Rio vámpír, Tess. Mint én.


HARMINCHARMADIK FEJEZET


Tess szíve mintha megszűnt volna dobogni.
– M-mit mondtál?
Dante ránézett, whiskyszínű szeme halálosan komoly maradt, arckifejezése végtelen nyugalmat árasztott.
Én is a faj tagja vagyok. Vámpír.
Istenem! – nyögött fel a lány rémülten, elgyötörve.
Nem akarta elhinni – Dante nem olyan volt, mint azok a lények, akik úgy elbántak vele, vagy amelyik még mindig ott fetrengett összegömbölyödve a földön. Viszont a hangja annyira tényszerű volt és nyugodt, hogy biztos lehetett benne: nem hazudik. Talán most először, mióta ismerték egymást, a férfi végre igazán őszinte volt.
Hazudtál nekem! Mindvégig hazudtál!
El akartam mondani, Tess. Olyan régóta kerestem a megfelelő alkalmat, hogy elmondjam!
Hogy egy beteg állat vagy? Hogy csak kihasználtál – miért is? Hogy Ben közelébe férkőzhess, aztán a vérszívó haverjaiddal megölhesd?!
Nem öltük meg, esküszöm. Ami nem jelenti azt, hogy nem is fogom, ha arra kerül a sor. És igen, először is tudnom kellett, hogy van-e valami közöd a kábítószerügyleteihez, mert úgy gondoltam, hasznomra válhatsz az információszerzésnél. Ez volt a feladatom, Tess. Viszont szükségem volt a bizalmadra, hogy megvédhesselek.
Nincs szükségem a védelmedre!
De igen, van.
Nincs! – Tess belezsibbadt a rettegésbe. – Csak arra van szükségem, hogy minél távolabb kerüljek tőled!
Tess, a legbiztonságosabb hely számodra most itt van, mellettem.
Kinyújtott kezével bizalomért könyörögve a lány felé fordult, ám a lány visszaborzadt.
A közelembe ne merj jönni! Komolyan mondtam, Dante! Takarodj!
Nem bántalak. Ígérem.
Egy kép ugrott be a lány emlékezetébe, miközben ezeket a szavakat hallgatta. Hirtelen újra ott állt a klinikája raktárában, majd lehajolt egy súlyosan sérült férfi mellé, aki Halloween éjszakáján keveredett valami utcai összetűzésbe. Akkor még idegen volt számára, most azonban már nem volt az.
Dante arcát látta maga előtt, véresen és piszkosan, a férfi homlokába tapadt hajáról víz csöpögött. Ajka szavakat formált, ugyanazt mondta, amit most is hallott tőle: Nem foglak bántani… ígérem…
Váratlan, ám igen határozott emlékek villantak be arról, ahogy Dante erős ujjai megragadják a karját, hogy mozdulni sem bír. Ahogy kitátja a száját, irdatlan, hófehér agyarai felvillannak, miközben a torkához közelítenek.
– Nem ismertelek – szólalt meg a férfi, mintha a gondolataiban olvasott volna. – Le voltam gyengülve, súlyos sérülést kaptam. Csak elvettem volna tőled, amire szükségem van, aztán békén hagytalak volna. Nem okoztam volna sem fájdalmat, sem szenvedést. Fogalmam sem volt, mit tettem, mindaddig, amíg meg nem láttam a jelet a kezeden.
– Megharaptál… te… atyaég, ittál a véremből aznap éjjel? Hogyan… miért van az, hogy csak most emlékszem az egészre?
A férfi merev vonásai kissé felengedtek, mintha bűntudat gyötörné.
– Kitöröltem az emlékezetedet. Próbáltam elmagyarázni mindent, de a dolgok kicsúsztak a kezemből. Viaskodtunk egymással, te pedig belém döfted a nyugtatót. Mire magamhoz tértem, majdnem hajnalodott, és nem maradt idő magyarázkodásra. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb neked, ha nem emlékszel semmire. Aztán megláttam a jelet, és tudtam, nem lehet meg nem történtté tenni, amit veled műveltem.
Tessnek nem kellett lenéznie a jobb kezére ahhoz, hogy tudja, miről beszél Dante. Mindig is izgatta az apró anyajegy, a félhold sarlójába hulló könnycsepp. Azonban most sem került közelebb a megfejtéshez, mint eddig bármikor.
Nem sok nőnek van ilyen jele, Tess. Csak nagyon keveseknek. Kiválasztott vagy. Ha a véred az én fajtámbéli férfi testébe kerül, vagy az övé a tiedbe, különleges kötelék jön létre. Elszakíthatatlan.
És te… ezt tetted velem?
Újabb emlékképek öntötték el, vér és sötétség vette körül. Felidézte ébredését a titokzatos álomból, szája megtelt az életet adó energiával. Éhezett, Dante pedig megetette. A csuklójából, majd később a nyakán megnyitott ütőeréből.
O, szentséges egek! – suttogta. – Mit tettél velem?
Megmentettem az életed, mikor a véremet adtam neked. Ahogy te is megmentetted az én életemet a tiéddel.
Egyik alkalommal sem volt más választásom – zihálta Tess. – Mi vagyok most? Engem is azzá a szörnyeteggé változtattál, ami te vagy?
Nem. Ez nem így működik. Soha nem leszel vámpír. Ám ha továbbra is társamként iszol a véremből, nagyon hosszú ideig fogsz élni. Mint én. Talán még tovább is.
Nem hiszem el! Nem vagyok hajlandó elhinni ezt az egészet!
Tess megpördült, és nekifeszült a kórházi részleg lengőajtajának. Az meg sem moccant. Újra megpróbálta, teljes erővel. Semmi. Mintha betonba ágyazták volna, tökéletesen mozdulatlan maradt.
– Engedj ki! – sziszegte Danténak, sejtve, hogy a férfi akaratereje az, ami fogva tartja. – A rohadt életbe, Dante! Engedj!
Ahogy az ajtó egy icipicit is megmozdult, Tess kilökte, és őrült iramú vágtába csapott. Nem tudta, merre tart, nem is érdekelte, amíg azt jelentette, hogy minél távolabb kerülhet Dantétól, akit csak azt hitte, hogy ismer. A férfitól, akibe szerelmes volt. A szörnytől, aki ocsmányabbul elárulta, mint gyötrő múltjának bármelyik szereplője.
Félőrülten a rettegéstől, saját hülyeségét átkozva visszanyelte a könnyeket, melyek a torkát mardosták. Fokozta az iramot, tudva, hogy Dante könnyedén utoléri. Ki kell jutnia innen! Meglátta a lifteket, benyomta a hívógombot, imádkozva, hogy kinyíljon az ajtó. Múltak a másodpercek… túl sok értékes idő telt el hiábavaló várakozással.
– Tess! – Dante mély hangja megriasztotta, annyira közelről szólt. Ott állt közvetlenül mögötte, karnyújtásnyi távolságon belül, bár a lány egyáltalán nem hallotta közeledni.
Egy sikollyal elugrott a férfi közeléből, és újabb őrült rohanásba kezdett az egyik hosszú, kanyargós folyosón. Nyitott, boltíves bejárat tűnt fel előtte. Talán elbújhatna a teremben, gondolta, kétségbeesetten kapaszkodva minden lehetséges menekülési útvonalba a rémálom elől, amely egyre üldözte. Besurrant a félhomályos helyiségbe – templomféleség lehetett, faragott kőfalain a díszítetlen oltáron meggyújtott, egyetlen szál hosszú gyertya lángjának fénye imbolygott.
Sehová nem tudott elrejtőzni a kis szentélyben, a berendezés mindössze két padsorból és a szoba elején felállított kőtalapzatból állt. A másik oldalon még egy boltíves ajtónyílás állt, amely a sötétségbe vezetett; lehetetlen volt megállapítani, merre. Bár nem is számított. Dante a folyosóról nyíló nyitott ajtóban állt, izmos teste soha nem volt tiszteletet parancsolóbb, mint most, ahogy belépett az apró templomba, és lassan a lány felé indult.
– Tess, nem kellene így viselkednünk. Beszéljük meg! – Lendülete megtört egy pillanatra, a homlokát ráncolta, kezét a halántékára szorította, mintha fájdalom gyötörné. Mikor újra megszólalt, hangja egy oktávval mélyebben csengett, sötét, torokhangú morgásként törtek elő belőle a szavak. – Krisztusom, nem lehetne… gondolkozzunk, hogyan tudnánk megoldani!
Tess hátrálni kezdett, centinként araszolt a hátsó falig és az abba vágott boltíves nyílásig.
– A fenébe is, Tess! Hallgass meg! Szeretlek!
– Ne merészeld ezt mondani! Nem hazudtál már így is eleget?
– Nem hazudok! Bárcsak hazugság lenne, de… Dante közelebb lépett, ám térde hirtelen összecsuklott alatta. Felszisszent, belekapaszkodott a mellette álló alacsony pad támlájába, olyan erősen markolva, hogy Tess azon álmélkodott, hogyhogy nem roppantotta össze.
A férfi arca furcsa változáson ment keresztül. Feje a mellére hanyatlott, vonásai élesebbé váltak, pofacsontjai kiugrottak, aranyló bőre megfeszült. Átkokat sziszegett, olyan nyelven, amit a lány nem ismert fel, ahogy érdesen nyers hangját sem.
– Tess… bíznod kell bennem!
A lány megközelítette a boltívet, kinyújtott kezével tapogatózva a fal mentén. Aztán ott állt az ajtónyílásban, háta mögött a koromfekete sötétség és valami hűvös, borzongató fuvallat. Hátrafordította a fejét, hogy belebámuljon a mindent elnyelő feketeségbe.
– Tess!
Dante bizonyára megérezte a mozgását, mert mikor a lány ránézett, felemelte a fejét, és a tekintetük találkozott. Szeme meleg színe eltűnt, vad csillogás költözött a helyébe, pupillája függőleges csíkká keskenyült, a lány pedig döbbent iszonyattal figyelte az átváltozást.
– Ne menj! – krákogta a férfi rekedten. A szavak nehézkesen bukdácsoltak látványosan megnyúlt agyarai között. – Nem bántalak.
– Túl késő, Dante! Már megtetted – suttogta a lány távolodva tőle, a boltíves nyílásba lépve. A sötétben észrevette, hogy meredek kőlépcsősor vezet felfelé, a körülötte lengedező hűvös levegő eredetének irányába. Bárhová vezet is az a lépcső, arra kell mennie. Rálépett az első fokra.
– Tess!
Nem fordult meg. Tudta, ha megtenné, nem lenne ereje elhagyni őt. Eleinte óvatosan lépkedett, majd futni kezdett, olyan gyorsan, amennyire csak az erejéből futotta.
A messze alatta kínlódó Dante gyötrelmes üvöltését visszhangozták a kápolna kőfalai és a sötétbe burkolózó lépcső, a szánalmas hang a lány csontjáig hatolt. Nem állt meg. Sebesen szedte a lábát a több száznak tűnő lépcsőfokon, míg el nem érte a tömör acélajtót a tetején. Nekifeszült és kinyitotta.
Vakító napfény fogadta. A hűvös novemberi szél száraz leveleket kapott fel a fűből. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte. Maga köré fonta a karját, és elrohant a csípős, fényes reggelben.
Dante a padlón hevert, letaglózta a rátörő bénító rémálom. A halálvízió a semmiből támadott, és egyre erősödött, ahogy Tess-szel vitatkoztak.
A lány távozásával csak még rosszabb lett minden. Hallotta a szabadba vezető ajtó csapódását, és látta a nappali világosságot egy pillanatra végigömleni a hosszú lépcsőn, így tisztában volt vele, ha képes is lenne lerázni magáról az őt fogva tartó láthatatlan láncot, a Nap gyilkos sugarai akkor is megakadályoznák, hogy Tess nyomába eredjen.
Még mélyebbre süllyedt sötét előérzetében, ahol a sűrű fekete füst indaként tekeredett a torkára és végtagjaira, elzárva előle az éltető levegőt. Egy szétvert füstjelző csonkja lógott a plafonból kitépett drótjain, tökéletesen érzéketlenül a körülötte terjengő füstre.
Távolabbról dühödt rombolás hangjai szűrődtek hozzá, mintha bútorokat és egyéb berendezési tárgyakat forgatna föl és borogatna a padlóra egy egész martalóc hadsereg. A kis fehér szobában, ahol találta magát, körös-körül fiókok és a falról letépett szekrénykék hevertek, tartalmuk sietősen szétszórva, megtaposva.
A látomásban Dante nekiindult, átlépkedve a romokon, a szoba másik oldalán lévő zárt ajtó felé közeledve. Jézus isten! Ismerte ezt a helyet, most jött rá.
Tess klinikája.
De akkor hol a lány?
A férfi érezte, hogy mindene fáj, teste elnyűtt és fáradt, minden lépésért meg kellett küzdenie. Mielőtt elérte volna a kilincset, hogy kinyissa az ajtót, a túloldalról megelőzték. Ismerős arc vigyorgott rá a füsttengeren keresztül.
– Nézd csak, ki van itt! – szólalt meg Ben Sullivan belépve, hosszú telefonzsinórt tartva a kezében. – A tűzhalál nagyon csúnya ám. Persze ha elég füstöt lélegzel be előtte, a lángok már meg sem kottyannak.
Dante tudta, nem szabadna félnie, de kezdte elragadni a rémület, mikor jövendő kivégzője belépett a szobába, és hihetetlen erővel megragadta. Dante próbált küzdeni, ám végtagjai nem akartak engedelmeskedni. Erőfeszítései csupán lelassították Sullivant. Az ember végül hátracsavarta a karját, majd letaglózta egy állára mért ütéssel.
Dante látása elhomályosult. Mikor nagy nehezen kinyitotta a szemét, hason feküdt egy magas, rozsdamentes acél vizsgálóasztalon, miközben Sullivan hátrakötözte a csuklóját a kezében tartott telefonzsinórral. Danténak el kellett volna tudni tépni a csomót, ám az szorosan tartott. Ezután a lába következett, majd a humán féreg szorosan összekötötte mindkét csomót, hogy Dante teste ívbe feszüljön.
– Tudod, azt hittem, nehezebb lesz téged megölnöm – suttogta a fülébe a Karmazsin-árus ugyanazokat a szavakat, amiket már megálmodott egy korábbi látomásában. – Igazán megkönnyítetted a dolgomat.
Ahogy már korábban is tette, megkerülte az asztalt, és leguggolt Dante elé. Megragadta a hajánál fogva, és felemelte az arcát a hideg fémlapról. Sullivan feje mögött Dante megpillantotta az ajtó fölé függesztett órát, ami tizenegy óra harminckilenc percet mutatott. Kényszerítette magát, hogy minél több részletet és adatot megfigyeljen, tudva, hogy szüksége lehet a legapróbb dologra is, hogy szembe szálljon a történésekkel, és esetleg a saját hasznára fordítsa azokat. Nem tudhatta, lehetséges-e kijátszani a sorsot, de meg fogja próbálni, ha addig él is.
– Nem kellett volna így történnie – folytatta Sullivan. Közel hajolt hozzá – eléggé közel ahhoz, hogy Dante felfedezze a vérrabszolgák jellegzetesen kifejezéstelen, üres tekintetét. – Csak hogy tudd, mindezt csak és kizárólag magadnak köszönheted. Legyél hálás, hogy nem adtalak a gazda kezére!
Ezzel Ben Sullivan elengedte, Dante feje pedig tehetetlenül lecsuklott. Miután a vérrabszolga kimasírozott, kulcsra zárva maga mögött az ajtót, Dante kinyitotta a szemét, és meglátta a tükörképét a fényes felületen, amelyhez odakötözték.
Nem, nem is az ő tükörképe volt.
Tessé.
Nem az ő teste volt a vizsgálóasztalhoz láncolva, míg a klinikát felemésztették a lángok, hanem a lányé.
Jézusmária!
Rémálmaiban nem a saját kínkeserves halálát látta a hosszú évek alatt. Hanem a kiválasztottjáét, a nőét, akit szeret.


HARMINCNEGYEDIK FEJEZET


Tess zsibbadtan, a külvilágra teljesen érzéketlenül tette meg a városba vezető utat a központtól. Táskája, kabátja és mobiltelefonja nélkül nem sok választása maradt – még lakáskulcsa sem volt. Kifulladva, összezavarodva, halálosan kimerülten a történtek után egy sarki utcai telefonfülke felé vette az irányt, imádkozva, hogy működjön. Volt vonal, úgyhogy benyomta a nullát, és várta a kezelő jelentkezését.
– R-beszélgetést kérek – lihegte a kagylóba, majd megadta az állatklinika számát. A telefon hosszan ki-csörgött. Senki nem vette fel.
Ahogy bekapcsolt az üzenetrögzítő, a kezelő szétkapcsolt, mondván: Sajnálom, nincs, aki állja a hívás költségeit.
Várjon! – kérte Tess aggódva. – Megpróbálná még egyszer?
Kis türelmet kérek.
Tess egyre idegesebben várt, mialatt a telefon újra kicsengett a vonal túlsó végén. Megint semmi válasz.
Sajnálom – kapcsolta szét újból a hívást a kezelő.
Nem értem – mormolta leginkább saját magának a lány. – Meg tudná mondani, mennyi az idő, kérem?
– Tíz óra harminc perc.
Nora nem ebédel dél előtt, és még soha nem jelentett beteget, akkor meg miért nem veszi fel? Valami nem stimmel.
Megpróbálna egy másik számot?
Természetesen.
Megadta a kezelőnek Nora otthoni vezetékes számát, aztán, mikor azzal sem járt sikerrel, a mobilszámát. Miután sehol senki nem jelentkezett, Tess szíve majd' kiugrott a helyéről. Rossz érzés kerítette hatalmába. Nagyon rossz.
Elfogta a rettegés. Visszaakasztotta a kagylót a helyére, és a legközelebbi metróállomás felé indult. Nem volt nála a menetjegyre való egy dollár huszonöt cent, amibe a North Endig tartó utazás került volna, de egy nagymami kinézetű idős hölgy megszánta, a kezébe nyomva egy maroknyi aprót.
Az út haza egy örökkévalóságig tartott, úgy tűnt, minden utas úgy bámult rá, mintha tudná, nem tartozik közéjük. Mintha éreznék: ő megváltozott, többé már nem részese a normális világnak. Az emberek világának.
Talán tényleg nem, gondolkodott el Tess, ahogy felidézte Dante szavait meg mindazt, amit látott és átélt az elmúlt néhány órában. Az elmúlt néhány napban, javította ki saját magát, visszagondolva Halloween éjszakájára, amikor valójában először találkozott Dantéval.
Amikor a férfi belemélyesztette agyarait a nyakába, és fenekestül felforgatta a világát.
Talán azonban mégsem volt vele teljesen igazságos. Tess az idejére sem emlékezett, mikor érezte, hogy részese valami normálisnak. Mindig… más volt. Szokatlan képessége még zaklatott múltjánál is erősebben elidegenítette a többi embertől. Soha nem illett közéjük, kívülálló volt, senkire nem bízhatta rá a titkait. Amíg fel nem tűnt Dante.
Aki felnyitotta a szemét. Általa újra érzett, és vágyakozott, ahogy még soha előtte. Reményt keltett benne olyan dolgok iránt, melyekről addig csak álmodozott. Biztonságban érezte magát mellette, a férfi megértette őt. Es ami még rosszabb, úgy érezte, végre szeretik.
Azonban mindez hazugságra épült. Most, hogy már tudta az igazságot – bármilyen hihetetlen is –, mindent megadott volna, hogy úgy tehessen, mégsem igaz az egész.
Vámpírok és vérkötelékek. Kitörni készülő háború olyan teremtmények között, akiknek a fantázia és rémálmok birodalmán túl nem is szabadna létezniük.
Viszont mindez nagyon is igaz.
A színtiszta valóság.
Csak úgy, mint érzelmei Dante iránt, amitől még elviselhetetlenebb a csalódás. Szerette a férfit, ám semmitől és senkitől nem rettegett úgy széles e világon, mint tőle. Szerelembe esett egy veszélyes önjelölt igazságosztóval. Egy vámpírral.
A beismerés mázsás súllyal nehezedett a vállára, miközben kiszállt a metrószerelvényből, és elindult felfelé az utcára, hogy hazasétáljon. A helyi kisboltok tömve voltak reggeli vásárlókkal, a szabadtéri piacon nyüzsögtek a rendszeresen visszatérő vevők. Tess kikerült pár turistát, akik megálltak előtte, hogy szemügyre vegyék az őszi dinnye- és tökválasztékot, miközben rázta a borzongás, aminek vajmi kevés köze volt a csípős őszi levegőhöz.
Minél közelebb járt az otthonához, annál jobban rettegett. Az egyik lakó pont akkor lépett ki a házból, mikor ő az első lépcsőfokhoz ért. Bár nem ismerte névről az idős férfit, az kedvesen rámosolygott, és megtartotta neki a bejárati ajtót. Tess belépett, és elindult felfelé. Úgy három méterre járhatott a saját lakásától, mikor észrevette, hogy betörtek hozzá. Az ajtófélfát durván szétforgácsolták a kilincs mellett, aztán behajtották az ajtót, mintha mi sem történt volna.
Tess megmerevedett, elöntötte a pánik. Hátralépett, készen arra, hogy sarkon forduljon, és elmeneküljön, ám ekkor valami szilárdba ütközött. Valaki állt mögötte. Erős kar lendült a dereka köré, kibillentve az egyensúlyából, álla alá pedig hosszú, hideg acélpenge ékelődött.
– 'reggelt, Doki! Kurvára ideje volt, hogy végre hazaérj!
– Ezt nem mondhatod komolyan, Dante.
Bár az összes harcos, Chase-szel egyetemben, ott állt némán az edzőteremben, egyként figyelve, ahogy a férfi felszerelkezik a csatához, Gideon szólalt meg először.
– Úgy nézek ki, mint aki viccel? – emelt ki Dante egy pisztolyt az egyik fegyverszekrényből, majd eltett egy maréknyi lőszert is hozzá. – Soha nem voltam komolyabb egész életemben.
– Atyaúristen, D.! Ha esetleg nem vetted volna észre, alig múlt reggel tíz óra! Ami azt jelenti, hogy igencsak süt a nap!
– Tudom, mit jelent.
Gideon megeresztett egy halk káromkodást.
Ropogósra sülsz, ember!
Nem, ha nem muszáj.
Dante a tizennyolcadik században született, tehát emberi szemmel nézve öregebb volt az öregnél is, ám a faj szülötteként még közel sem számított annak, vérvonala jócskán eltávolodott az ősökétől és az ő hiperérzékeny idegen világbéli bőrüktől. Nem tudott túl sok ideig kinn maradni nappal, de képes volt túlélni egy kevés UV-sugárzást.
Tessért pedig hajlandó lett volna a Nap lángoló magjába is besétálni, ha azzal megmentheti a haláltól.
Hallgass ide! – tette Gideon a kezét Dante karjára, hogy magára vonja a figyelmét. – Talán nem vagy annyira érzékeny a napsugárzásra, mint egy első generációs, de attól még a fajhoz tartozol. Ha fél óránál többet tartózkodsz kinn, véged.
Nem városnézésre indulok – Dante nem hagyta magát lebeszélni. Lerázta magáról testvére jóindulatú figyelmeztetését, és újabb fegyvert vett magához a szekrényből. – Tudom, mit csinálok. Meg kell tennem.
Előzőleg már elmondta a többieknek, mit látott, a látomást, amely darabokra szaggatta a szívét. Majdnem belehalt, ha arra gondolt, milyen védtelenül engedte útjára Tesst, hogy képtelen volt feltartóztatni. Hogy a lány ebben a pillanatban is veszélyben foroghat, míg őt sebezhető vámpírgénjei arra kényszerítik, hogy a föld alatt bujkáljon.
Es mi van, ha az időpont, amit álmodban láttál – a tizenegy-harminckilenc – igazából éjfél előtt huszonegy percre vonatkozik? – kérdezte Gideon. – Nem állíthatod biztosan, hogy reggel történik. Lehet, hogy feleslegesen teszed ki magad.
És ha várok, aztán kiderül, hogy tévedtem? Nem kockáztathatok – rázta meg Dante a fejét. Hívta a lányt otthon és a klinikán is, sehol nem érte el. Továbbá a mellkasát szorító fájdalom is azt súgta, a lány nem csupán dacból kerüli. Pokoli víziója nélkül is tisztán érezte, kiválasztottját veszély fenyegeti. – Nincs az az isten, hogy itt várjak malmozva, amíg besötétedik. Te ezt tennéd, Gideon? Ha Savannah-nak szüksége lenne rád – élet-halálról beszélek –, gondolkoznál egy percig is, hogy a szerencsére bízd a megmenekülését? És te, Lucán, ha Gabrielle lenne odakinn egyedül?
Egyik harcos sem ellenkezett. Nincs olyan vérkötelékben élő férfi, aki ne kelne át akár a lángoló tűz-tengeren is a szeretett nőért.
Lucán a kezét nyújtva odalépett hozzá.
– Megbecsülöd és megérdemled őt.
Dante belecsapott vezetője – barátja – erős első generációs tenyerébe, és bőszen megrázta.
– Köszönöm. De hogy őszinte legyek, ugyanannyira teszem magamért, mint Tessért. Szükségem van rá. O lett… a mindenem.
Lucán komolyan bólintott. – Akkor szerezd vissza, fivérem! Megünnepeljük egybekeléseteket, ha biztonságban visszaértetek.
Dante Lucán szemébe nézett, majd lassan megrázta a fejét.
– Erről is szeretnék majd veled beszélni. És mindannyiótokkal – nézett körbe a társain. – Feltéve, ha túlélem, ha képes leszek megmenteni Tesst, és ha ő elfogad társának – a menedékbe szándékozom költözni vele.
Hosszú csend volt a válasz, testvérei elgondolkodva, hitetlenkedve néztek rá vissza.
Dante megköszörülte a torkát, tudta, hogy bejelentése hideg zuhanyként érte a harcosokat, akikkel már több mint egy évszázada harcolt vállvetve.
Már így is túl sok mindenen ment keresztül – még mielőtt én megismertem, és akarata ellenére belerángattam a saját világomba. Megérdemli a boldogságot. Sokkal többet érdemel, mint amit én valaha is adni tudok neki. De mindenekelőtt azt akarom, hogy biztonságban legyen, távol minden veszélytől.
Elhagynád a rendet a kedvéért? – kérdezte Niko, Dante után a legfiatalabb, aki talán még nála is komolyabban vette a kötelességét.
A légzéssel is felhagynék a kedvéért, ha megkérne rá – válaszolt Dante, és ő maga is meglepődött végtelen odaadásán. Aztán Chase-re pillantott, aki még mindig tartozott egy szívességgel múlt éjszakáról. – Mit gondolsz? Van még annyi becsületed a bostoni menedékben, hogy bejuttass az ügynökséghez?
Chase önelégülten vigyorgott, miközben vállat vont. – Talán. – Odalépett a fegyverszekrényhez, és kivett egy SIG Sauer pisztolyt. – De csak szépen sorjában, jó? Először is vissza kell hoznunk a nődet egy darabban, hogy eldönthesse, akar-e egyáltalán téged társául.
– Nekünk? – bámult Dante az exügynökre, mialatt az elrakta a SIG-et és egy másik félautomatát.
– Ja, nekünk. Veled megyek. –Mi a…
Én is – vágott közbe Niko, szintén a szekrényhez sietve, és magához véve saját fegyverarzenálját. Az orosz vigyorogva bólintott Lucán, Gideon és Tegan felé. – Csak nem akartok egy fedél alatt hagyni ezekkel az első generációs vénségekkel, ugye?
Senki nem jön velem. Nem kérhetek ilyet.
Nem is kell – válaszolt Niko. – Ha tetszik, ha nem, Chase és én veled tartunk. Nem csinálhatod végig egyedül.
Dante káromkodott egyet, hálásan és meghatottan fogadva el végül a támogatást. – Rendben. Indulás!


HARMINCÖTÖDIK FEJEZET


Ben, kését a lány torkának szegezve, hogy elnémítsa, kitaszigálta őt az épületből az utcán várakozó autóba. A férfi ocsmányul bűzlött, savanyú vér, izzadság és bomlás szaga lengte körül. Ruhája mocskos és gyűrött, mindig frissen fodrászolt, aranyszőke haja most csatakosan, nyíratlanul és mocskosan hullott a szemébe. Ahogy belökte a lányt kocsi hátsó ülésére, Tess egy pillanatra a szemébe nézett. A férfi bambán és szenvtelenül meredt a semmibe, majd olyan hidegen és érzéketlenül bámult rá, hogy a lány libabőrös lett tőle.
Ben nem volt egyedül. Két férfi ült elöl az autóban, ugyanazzal az üres tekintettel meredve maguk elé.
– Hol van, Tess? – kérdezte Ben, miközben magukra zárta a sötét jármű ajtaját. – Egy kis csomagot hagytam múltkor a klinikán, de már nincs ott. Mit csináltál vele?
A pendrive, amiről elfelejtette közölni, hogy nála dugta el. És ami épp Danténál van. Ahhoz képest, hogy mennyire kételkedett a férfiban, miután megtudta az igazságot, a Bennel kapcsolatos ellenérzései most sokkal erősebbnek bizonyultak. Belenézett azokba a zavaróan élettelen szemekbe, majd megrázta a fejét.
Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Rossz válasz, Doki.
Tess egyáltalán nem számított a felé lendülő ökölre, mely a halántékán érte. Felkiáltott, hátravágódott az ülésben, kezét fájdalomtól lüktető arcához kapva.
– Talán a klinikán felfrissíthetjük a memóriádat – tette hozzá Ben.
Felszólítására a sofőr a gázra lépett, a kocsi felgyorsult. Tess előtt összefolyt a külvilág, miközben elhagyták a North Endet, s a Kelet-Bostonban lévő klinikája felé robogtak. Ben furgonja a hátsó bejáratnál parkolt, közvetlenül Nora régi Volkswagen Bogara mellett.
Istenem! – mormolta Tess kétségbeesve, mikor felfedezte asszisztense autóját. – Ben, mit műveltél vele? Mondd, hogy nem bántottad Nórát!
Gyerünk, Doki! – nógatta a férfi a késsel hadonászva, tudomást sem véve a lány kérdezősködéséről, miután kinyitotta az ő oldala felőli ajtót.
Tess az utasítást követve kimászott, nyomában Bennel és a két másik visszataszító alakkal. A klinika hátsó ajtaján mentek be, át a raktáron, aztán kijutottak az üres ketrecekhez. Ben előrelökdöste Tesst a recepciós előtérbe. A helyet teljesen feldúlták, a kartonos fiókokat a földre ürítették és széthajigálták, a bútorokat összezúzták, a gyógyszereket meg a vegyszereket kiborogatták. Totális pusztítást vittek véghez, de Tess csupán akkor fakadt sírva, mikor meglátta Nórát.
A lány a recepciós pult mögött hevert a padlón, de Tess közeledtére kicsit felemelte a fejét. Kezét-lábát telefonzsinórral kötözték össze, száját a saját készletükből származó gézzel tömték be. Folyamatosan sírt, arca hamuszürke, szeme vörös és felpüffedt a vélhetően órákig tartó kínzástól. De élt, és egyedül ez tartotta vissza Tesst az őrülettől.
– O, Nora! – suttogta megtörten. – Annyira sajnálom! Kijutunk innen, megígérem!
Ben felkuncogott mellette.
Örülök, hogy ezt hallom, Doki. Mert a kis Nora sorsa csakis a te kezedben van.
Mi? Hogy érted ezt?
Segítesz nekünk megtalálni azt a pendrive-ot, különben végignézetem veled, ahogy elvágom a kis kurva nyakát.
Nora tompán felsikoltott. Vadul szabadulni akart a kötelékéből, mindhiába. Ben egyik kísérője odament hozzá, durván talpra rántotta, majdnem összeroppantva a lányt. Közelebb vonszolta, míg végül csak pár lépés válaszotta el a két nőt egymástól. Nora a szemével könyörgött, egész testében reszketett a pániktól fogva tartója kezében.
Engedd el, Ben! Kérlek!
Add ide a meghajtót, akkor elengedem, Tess! Nora felnyögött, rimánkodva, kétségbeesetten.
Tess ekkor ismerte meg az igazi rettegést. A csontig hatoló félelmet, ami tovább fokozódott, mikor barátja szemébe nézett, és rájött, Ben és társai halálosan komolyan beszélnek. Megölik Nórát – és talán őt is –, ha nem kapják meg, amit kérnek. Ő pedig nem adhatta oda nekik, mert nem volt nála.
– Ben, kérlek szépen! Engedd el Nórát, itt vagyok én helyette! Én vittem el a pendrive-ot, nem ő! Semmi köze az egészhez.
Áruld el, hová tetted, és talán elengedem, mit szólsz hozzá, Doki? Áll az alku?
Nincs nálam – mormolta a lány. – Megtaláltam a vizsgálóasztalban, ahová rejtetted, de már nincs nálam.
A férfi ráfiiggesztette szenvtelen szemét, állkapcsán megrándult egy izom.
– Mit műveltél vele?
– Engedd el! – próbálta zsarolni a lány. – Ha elengeded, mindent elmondok, amit tudni akarsz.
Ben egyik szájszéle felfelé görbült. A kezében tartott késre nézett, eljátszadozott a borotvaéles pengével. Aztán villámgyors mozdulattal megpördült, és Nora hasába mártotta.
– Ne! – sikította Tess. – Úristen! Ne!
Ben visszafordult felé, egy pillantra sem vesztve el nyugalmát.
– Ez csak egy könnyebb hasi sérülés, Doki. Túlélheti, ha hamar segítséghez jut, ahhoz viszont minél gyorsabban dalolnod kell.
Tess lába összecsuklott. Nora csúnyán vérzett, szeme felakadt a sokktól.
– Az isten verjen meg, Ben! Gyűlöllek!
– Engem viszont tökéletesen hidegen hagy, hogy érzel irántam, Tess. Csak az érdekel, hogy visszakapjam, ami az enyém. Tehát. Hol a picsában van?
Odaadtam valakinek. – Kinek?
Danténak.
A név hallatán gyűlölet villant a tompa szemekben.
– Arra a pasasra gondolsz – akivel kefélsz? Van egyáltalán fogalmad róla, mit tettél? Hogy mi is ő valójában?
Mikor a lány nem válaszolt, Ben idétlenül vihogva megrázta a fejét.
– Nagy szarban vagy, Tess. Innentől mosom kezeimet.
Azzal meglendítette a karját. A penge félkörívesen suhant a levegőben Nora felé, ahogy a férfi beváltotta korábbi ígéretét. Tess felzokogott, mikor barátnője élettelen teste elterült a földön. Ben és egy másik fickó megragadták Tesst, mielőtt elérte volna Nórát, és mielőtt egy villanásnyi remény felszikrázhatott volna benne, hogy érintésével megmentheti. Elvonszolták a mészárlás helyszínéről, lefogva kezét-lábát, miközben ő egy sarokba szorított állat elszántságával küzdött.
Eredménytelenül. Pillanatokon belül az egyik kezelő padlóján találta magát, aztán meghallotta a zár fémes fordulását, mikor Ben rázárta az ajtót, hogy ott várja be a végzetét.
Nikolai pokoli gyorsan vezetett, nyaktörő sebességgel navigálva a fekete terepjárót keresztül a városon. Nagy volt a csábítás, hogy a kocsi sötétített, UV-szűrős ablakán keresztül csodálja a napfényben fürdő várost, ahogy az utcák és házak elsuhantak mellettük – Danténak soha nem volt még ebben az élményben része, és őszintén remélte, hogy ezután sem lesz –, de konokul lehajtotta a fejét az utas oldali ülésen, miközben állandóan Tess járt az eszében.
A többiekkel együtt tetőtől talpig fekete védőruhába bújt: kommandós nadrágot és zubbonyt, kesztyűt, símaszkot és arcra simuló napszemüveget viseltek, amely mögött szemük rejtve maradt. Még ezzel együtt is hihetetlenül óvatosan és sietősen osontak a kocsitól Tess klinikájának hátsó bejáratáig.
Dante nem vesztegette az időt, kibiztosított fegyverrel a kezében azonnal az élre állt. Bakancsos lábát a raktár ajtajának közepére illesztette, majd egyetlen rúgással lerepítette az ajtót a fém tartópántokról. Füst gomolygott a Sullivan által odabent gyújtott tüzekből. A kavargó, örvénylő pamacsok erőre kaptak, egyre vastagabbak lettek a kintről beáramló oxigén hatására. Nem sok idejük maradt.
– Mi az istennyila folyik itt?
A darabokra szakadó fém csikorgásának és az ajtó szétrobbanásának hangjára futva érkezett egy vérrabszolga, hogy körülnézzen, mi okozza a felfordulást. Niko gondolkodás nélkül tudatta vele, egy egész tárat ürítve a pasas koponyájába.
Most, hogy bejutottak, Dante vért és halált szimatolt a sűrű füstfelhő mögött – nem az imént megölt delikvensét, és hála az égnek, nem is Tessét. O még életben volt. Erezte a félelmét, mintha csak a sajátja volna, friss bánata és fájdalma úgy mart a testébe, mint a felhevített acél.
– Kutassátok át a helyet, és oltsatok el minden tüzet! – adta ki Nikónak és Chase-nek. Végezzetek mindenkivel, aki az utatokba merészel állni!
Tess próbálta meglazítani a szorosan a húsába vágó kötelet, amely összefogta a csuklóját és bokáját a háta mögött, ahogy a kezelőasztalon hasalt. Az viszont nem engedett szemernyit sem. Am ő nem bírta megállni, hogy tovább ne próbálkozzon, ami határozottan szórakoztatta fogva tartóját.
– Ben, miért csinálod ezt? Az ég szerelmére, miért kellett megölnöd Nórát?
A férfi csettintett a nyelvével.
– Te ölted meg, Tess. Nem én. Te kényszerítettél rá. Bánat fojtogatta a lány torkát, miközben Ben odalépett az asztalhoz, amelyen gúzsba kötötte.
– Tudod, azt hittem, nehezebb lesz téged megölnöm – suttogta a lány fülébe, és forró, bűzös lehelete megcsapta a lány orrát. – Nagyon megkönnyítetted a dolgomat.
Tess idegesen figyelte, ahogy a férfi az asztal elejéhez sétál, majd leguggol, hogy a fejük egy szintbe kerüljön. Durván a lány hajába markolt, majd felemelte a fejét a hideg fémről. Szeme egy halott emberé volt, teste csupán kagylóhéj, hiányzott belőle az a Ben Sullivan, akit a lány ismert és szeretett.
– Nem kellett volna így történnie – duruzsolta a férfi megtévesztő kedvességgel. – Csak hogy tudd, mindezt csak és kizárólag magadnak köszönheted. Légy hálás, hogy nem adtalak a gazda kezére!
Megsimogatta a lány arcát, érintésétől felfordult Tess gyomra. Összerándult, de a férfi erősebben belemarkolt a hajába, kényszerítve őt, hogy ránézzen. Előrehajolt, mintha meg akarná csókolni, ám Tess az arcába köpött, mert csak így tudta kifejezni iránta való megvetését és utálatát.
Felkészült a megtorlásra, ahogy a férfi felemelte szabad kezét, hogy az arcába vágjon.
– Te rohadt kur…
Arra sem maradt ideje, hogy befejezze a mondatot, nem hogy hozzáérjen. Jeges légáramlat csapta meg a nyitott ajtóból, mielőtt a teret betöltötte egy hatalmas termetű férfi, talpig feketében, átlátszatlan, körpanorámás napszemüvegben. Fegyverek és tőrök lógtak a csípőjéről és a széles bőrszíjakról, melyek keresztbe voltak vetve izmos felsőtestén. Dante!
Tess bárhol, bármikor felismerte volna, a fekete álca ellenére is. Remény támadt benne, a meglepetés mellett. Erezte, ahogy a férfi elméje kinyúl érte, és megnyugtatja, hogy élve kijut innen. Hogy mostantól biztonságban van.
Ugyanakkor érezte iszonytató haragját is. Jeges hullámokban hagyta el a testét, Ben állt a középpontjában. Dante leszegte a fejét, a szemét takaró napszemüvegen keresztül is tisztán láthatóvá vált a tekintete. Szeme izzott a sötét takarásban – parázslón, halálosan.
Ben teste szemvillanás alatt felemelkedett a földről, és a szoba falára szerelt szekrényeknek csapódott. Rugdosott és csapkodott, de Dante a puszta akaratával a falhoz szögezte. Mikor egy másik fekete ruhás harcos tűnt fel az ajtóban, Dante egy mordulással kiadta az utasítást. – Vidd ki innen, Chase! Nem akarom, hogy lássa.
A társa odalépett az asztalhoz, kiszabadította a lányt, aztán óvatosan a karjába emelte, és kivitte a klinikáról a hátul várakozó terepjáróba.
Miután Chase és Tess elhagyta a helyiséget, Dante nem használta tovább mentális erejét a férfi fogva tartására. Megszűnt a kapcsolat, Sullivan pedig rongybabaként zuhant a földre. Megpróbált feltápászkodni, miközben a pulton hagyott kése felé tapogatózott. Dante újabb mentális paranccsal felkapta a pengét, és beleállította a szemközti falba.
Beljebb lépett a szobába, lecsatolta saját fegyvereit, hogy puszta kézzel ölhesse meg Ben Sullivant. Bosszúra szomjazott, és azt akarta, hogy a rohadék állat szenvedjen azért, amit Tess ellen forralt. Es mindazért, amit tett vele, amíg ő meg nem érkezett.
– Kelj fel! – parancsolta. – Vége.
Sullivan vigyorogva kecmergett talpra. Szemébe nézve Dante látta az agyhalott rabszolga elbutított tekintetét. Ben Sullivanből vérrabszolga lett. Ez persze megmagyarázza, hová tűnt az elmúlt időben. Azzal, hogy megöli, mindenképpen szívességet tesz neki.
– Hol rejtőzik a gazdád mostanában, vérrabszolga? Sullivan csak bámult rá bután.
Elmondta, mennyire seggbe rúgtuk múlt nyáron? Amikor fülét-farkát behúzva menekült, ahelyett, hogy megküzdött volna a Renddel? Gyáva alak, egy pozőr, mi pedig elkapjuk a frakkját.
Baszd meg, vámpír!
Én ugyan nem – válaszolta Dante, észlelve a vérrabszolga lábizmainak rándulását, ami elárulta, Sullivan ugrásra készen várja a megfelelő pillanatot a kitörésre. – Te baszd meg, senkiházi szardarab! És baszd meg azt a rohadékot is, akinek a rabszolgája lettél!
Sullivan éles hangon felüvöltött, ahogy a szobát átszelve Dantéra vetette magát. Sebesen záporoztak az ütései, ökölcsapásai Dantéra, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a férfi ki ne tudja védeni őket. A nagy dulakodásban Dante védőöltözete leszakadt a felsőtestéről, felfedve meztelen bőrét. Erre ő üvöltve lehengerlő erejű csapást mért a vérrabszolga arcába, örömmel konstatálva a csontok törését és a lágy, húsos részek szakadásának tompa recsegését ökle nyomán.
Ben Sullivan teljes hosszában, szétterült végtagokkal elnyúlt a padlón.
A fajnak csupán egyetlen gazdája létezik – sziszegte Dante felé. – Hamarosan királyként fog uralkodni, születése jogán!
Kurvára nem valószínű – válaszolt Dante, egy kézzel felemelve az emberi rongykupacot a földről, majd megröptette a testet.
Sullivan keresztülcsúszott a fényes asztallapon, ahová Tesst kötözte, aztán a szemközti ablakos falnak vágódott. Azonnal felegyenesedett, ám imbolyogva bírt csak talpon maradni a sötétítők előtt, amelyek előre-hátra lebegtek körülötte. Felemelt karjával Dante ösztönösen beárnyékolta szemét a szűrt fényben.
– Mi a baj? Túl világos van, vámpír? – vigyorgott vérfoltos fogakkal a rabszolga. Kezében törött fiók-darabot tartott, mint valami recés élű ütőt. – Mit szólnál egy kis leckéhez a Die Hardból?
Meglendítette a karját. Bezúzta az ablakot, letépte a függönyt, és mindent elborítottak a szikrázó üvegszilánkok. A napfény immár szabadon ömlött befelé, a sötét napszemüvegen keresztül is majd' kiégette Dante szemét. Felüvöltött, ahogy a szaruhártyájába tépett a fájdalom, és pillanatnyi figyelmetlenségét Sullivan arra használta, hogy kiguruljon alóla és menekülni próbáljon.
Dante átmenetileg megvakult, bőre felforrósodott a védőruházat alatt, és sisteregni kezdett, ahol fény érte, de a harag táplálta átváltozásakor kiélesedő érzékszerveit bevetve rátalált a vérrabszolgára. Agyarai hosszúra nyúltak, pupillája összeszűkült napszemüvege mögött.
A levegőbe vetette magát, egyetlen sima ugrással átrepült a szobán, hátulról támadva a menekülőre. A becsapódás mindkettőjüket a földre taszította. Dante nem adott esélyt a másiknak a válaszra. Állánál és homlokánál ragadta meg a szánalmas férget, és lehajolt, amíg éles agyarai annak fülét nem súrolták.
– Jipiáé, seggfej! – rikoltotta, és egyetlen erőteljes mozdulattal eltörte a vérrabszolga nyakát.
Lehajította a hullát, homályosan érzékelve a levegőben terjengő csípős szagot és a halk zsongást a fülében, mintha légyraj zümmögne mellette. Fájdalom nyillalt a testébe, ahogy felállt, és elfordult a betört ablaktól. Hallotta a nehéz bakancsok közeledését a folyosón, ám szemét már képtelen volt az ajtókeretben megjelenő sötét alakra fókuszálni.
– Minden tiszta… Szent egek! – Niko hangja elhalt, majd a következő pillanatban Dante mellett termett, rohamléptekkel kitámogatva a harcost a fényárban úszó szobából. – Jézus atyám, D., mennyi ideig voltál napon?
Dante a fejét ingatta.
Nem olyan sokáig. A rohadék kiverte az ablakot.
Na ja – Niko hangja gyászosan csengett. – Azt látom. Ki kell jutnunk innen. Gyerünk, haver!


HARMINCHATODIK FEJEZET


– Szent szar!
ATess-szel maradó fekete ruhás harcos, akit Chase-nek szólítottak, kinyitotta az ajtót, és kiugrott, mikor meglátta Dantét és társát futólépésben közeledni a klinika felől.
Dante mondjuk inkább bukdácsolt, mint futott, testét a másik harcos tartotta. Fedetlen feje a mellkasára bukott, zubbonya széttépve, kilátszott alóla aranybarna bőre, mely most vörösen lángolt a reggeli napsütésben.
Chase kinyitotta a hátsó ajtót, és segített a másik férfinak beemelni Dantét. A férfi agyarai fehéren csillogva kandikáltak ki a szájából minden egyes akadozó lélegzetvételénél. Arca eltorzult a kíntól, pupillája csupán függőleges vonalnak látszott borostyán fényű szemében. Teljes volt az átváltozás, Tessnek félnie kellett volna a vámpírtól, de képtelen volt rá.
Dante barátai gyorsan mozogtak, a komor csendtől megfagyott a lány ereiben a vér. Chase becsukta a hátsó ajtót, és a vezető oldalihoz futott. Bepattant, sebességbe tette a kocsit, és már ott sem voltak.
– Mi történt vele? – kérdezte Tess aggodalmasan, miután nem látott Dantén sem vért, sem más sérülést. – Megsebesült?
Megégett – válaszolt az ismeretlen harcos, türelmetlen hangjában szláv akcentus csengett. – Az a kurva Karmazsin-árus betört egy ablakot. Dante a közvetlen napsugárzásnak kitéve küzdött meg vele.
Miért? – kérdezte Tess, miközben a hátsó ülésre fektetett Dante fészkelődését figyelte, mélyen átérezve a férfi agóniáját, továbbá halálosan komoly társainak aggodalmát. – Mi vitte rá? Miért tenne ilyet bármelyikőtök is?
Danténak apró, ám annál elszántabb mozdulatokkal sikerült lehámoznia az egyik kesztyűjét. A lány felé nyújtotta a kezét.
Tess…
A lány a sajátjába fogta a férfi kinyújtott kezét, nézte, ahogy az erős ujjak ráfonódnak az övéire. Az érzés, amit az érintés kiváltott belőle, végighullámzott rajta, lelke legmélyéig hatolt, melegétől – a bizonyosságtól – elakadt a lélegzete.
Szerelem volt a javából, mélységes, szenvedéllyel teli, melyre nem is volt szó.
Tess! – hebegte Dante alig-alig hallhatóan. – Te voltál az. Nem az én halálom… hanem a tiéd.
Micsoda? – szorította meg a lány a tenyerébe simuló kezet, miközben könny szökött a szemébe.
A látomások… nem rólam szóltak, hanem rólad. Nem tudtam… – fulladt el a férfi hangja, nyilvánvaló kínt jelentett számára minden egyes nehézkes, éles levegővétel. – Véget kellett vetnem ennek az egésznek. .. nem hagyhattam… nem számít, mibe kerül.
Tess könnyei végigcsorogtak az arcán, miközben a férfi szemébe nézett.
– Istenem, Dante! Nem lett volna szabad megtenned! Mi lett volna, ha meghalsz helyettem?
A férfi szájának egyik sarka felfelé görbült, kivillantva a csillogó, hegyes agyarat. – Megérte… hogy itt vagy… megért… minden kockázatot.
Tess két kezébe fogta Dante kezét, egyszerre volt dühös és hálás, és nem kicsit riasztotta a hátsó ülésen végigterülő férfi látványa. El sem eresztette, amíg meg nem érkeztek a központba. Chase egy óriási hangárban parkolt, mely tucatnyi más járműnek is helyet adott. Mindannyian kiszálltak, Tess pedig próbált nem útban lenni, míg Dantét társai kiemelték az autóból, és a lifthez vitték.
A harcos állapota a percek múlásával egyre hanyatlott. Mire leértek, és kinyílt a liftajtó, saját erejéből már talpon sem bírt maradni. Három másik férfiból és két nőből álló csoport fogadta őket a folyosón, és mindenki azonnal munkába lendült.
Az egyik nő Tesshez lépett, és gyengéden a vállára tette a kezét. – Gabrielle vagyok, Lucán társa. Jól vagy?
Tess vállat vont, majd bizonytalanul bólintott.
– Dante rendben lesz?
– Szerintem könnyebben viseli az elkövetkezendőket, ha tudja, ott vagy mellette.
Gabrielle intett Tessnek, hogy kövesse a folyosón a kórházi részlegbe, pontosan oda, ahonnan félelmében, nem is olyan rég elmenekült Dante elől. Beléptek a szobába, ahová Dantét szállították, Tess pedig figyelte, ahogy a férfi barátai eltávolítják a fegyvereit, majd óvatosan megszabadítják ruhájától, bakancsától és a kórházi ágyra fektetik.
Tesst meghatotta a jelenlevők aggodalma. Dantét szeretik, és elfogadják annak, ami. Itt a családja, az otthona, az élete – és a férfi mindezt kockára tette, hogy megmenthesse őt. Félnie kellett volna Daniétól, és neheztelni rá mindenért, ami kettőjük közt történt, ám egyszerűen képtelen volt erre. Ránézett a fekvő alakra, aki feláldozta magát érte, és Tess semmi mást nem érzett, csak az iránta való mélységes szerelmet.
– Kérlek, engedjetek oda! – szólalt meg lágyan, és odalépett az ágy mellé. Látta a többiek aggodalmas tekintetét – az összegyűlt harcosokét, a két fiatal nőét, akiknek együttérző tekintete arról árulkodott, megértik, mi megy végbe benne. – Hadd segítsek neki… kérlek.
Tess megérintette Dante arcát, megsimogatta erős állát. Az égési sebeire koncentrált, ujjai levándoroltak meztelen mellkasára, a csodálatos jelek fölé, amelyek vad, dühös színekben vibráltak, és felhólyagosodtak, hogy kilátszott alóluk a nyers hús. Olyan gyengéden, amennyire csak tudta, kezét az égett részekre tette, minden tudását, tehetségét arra használva, hogy elűzze a káros sugarak hatását és megszüntesse a fájdalmat.
– Szent isten! – suttogta az egyik harcos. – Meggyógyítja!
Tess hallotta a tiszteletteljes suttogást, a reményteli szavakat, amelyek elhagyták Dante barátainak – családjának – száját. Erezte, hogy szeretetük felé is áramlik, de bármennyire is melegítette figyelmük és megbecsülésük, csak és kizárólag Dantéra összpontosított. Hogy ő jobban legyen.
Föléhajolt, és csókot lehelt a férfi vértelen, élettelen ajkára, egyáltalán nem zavartatta magát a reszelős agyaraktól. Szerette Dantét teljes szívéből, annak, aki, és imádkozott, hogy legyen alkalma mindezt el is mondani neki.
Dante életben maradt. Súlyos égési sérüléseket szenvedett, ám kiválasztottjának varázsérintése erősebbnek bizonyult, mint az ajtóban kopogtató halál. A többiekhez hasonlóan Chase-t is elképesztette Tess képessége és Dante iránti odaadása. Egy percre sem hagyta magára a férfit, úgy gondoskodott róla, ahogy az is tette, miután kimentette a vérszopók karmaiból.
Mindenki egyetértett, hogy szép párt alkotnak: mindketten erősek, külön-külön is, együtt viszont egyenesen elpusztíthatatlanok.
Miután elvonult a vihar, és a központ elcsendesedett éjszakára, Chase gondolatai is az otthona irányába terelődtek. Saját utazása még nem ért véget; az előtte álló út homályos és bizonytalan. Valaha olyan tisztán látta, mit tartogat számára a jövő, hová tartozik… és kihez.
Mostanra minden ködössé vált.
Elbúcsúzott a harcosoktól és társaiktól, kilépett a rend világából, visszatért a sajátjába. Csendesen telt az út hazafelé. Kölcsönautója sebesen röpítette, falta az utat maga alatt, de mégis: hová tart ő egyáltalán?
Nevezheti még ezek után a menedéket otthonának? A harcosok társaságában töltött rövid idő alatt az ő érzékszervei is kiélesedtek, érezte a kabátja alatt viselt fegyverek súlyát – a kisebb-nagyobb pengékét, a kilenc milliméteres Berettáét, amit különösképp megnyugtató volt érezni a csípőjénél –, hogy fog tudni ezek után visszailleszkedni régi higgadt, megfontolt életébe?
És mi a helyzet Elise-szel?
Nem kínozhatja magát örökké egy olyan nőről szőtt álmokkal, akit talán soha nem kaphat meg! El kell neki mondania, hogyan érez iránta, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Elise-nek tudnia kell mindenről. Chase nem áltatta magát azzal a reménnyel, hogy érzelmei viszonzásra találnak a nőnél. Tulajdonképpen abban sem volt biztos, miben reménykedik. Csak annyit tudott, hogy eddigi nyomorúságos fél életének ezennel vége.
Felszabadult megkönnyebbüléssel fordult rá otthona kapuval elzárt behajtójára. A dolgok megváltoztak. Lövése sem volt, hogy alakul innentől az élete, mégis boldoggá tette a tudat, hogy fordulóponthoz ért. Végighajtott a kaviccsal felszórt úton, és megállt a ház mellett.
Bent égett a villany, Elise hálószobáját és nappaliját lágy fény világította meg. A nő ébren volt, biztos alig várta, hogy a férfi megérkezzen a központból a friss hírekkel.
Chase leállította a motort, majd kinyitotta a kocsiajtót. Abban a pillanatban, hogy bakancsa földet ért, az bizsergető érzése támadt, hogy nincs egyedül. Zsebre vágta a kulcsait, kiszállt, közben feltűnésmentesen kigombolta a kabátját. Szemével az éjszaka árnyait pásztázta, a sötétségbe fúrta tekintetét ellenség után kémlelve, akiről, tudta, ott leselkedik valahol a közelben. Érzékeny füle a legapróbb zajt is azonosította: a lecsupaszított ágak susogását, ahogy a szél keresztül fütyült rajtuk; a magnóból kiömlő tompa zöngést, Elise kedvenc dzsesszzenéjét a háttérből…
Aztán mindezek ellenpontozásaként a reszelős zihálást, mely valahonnan Chase közeléből szólt. Megcsikordult mögötte a kavics. Ujjai máris a pisztoly markolatára fonódtak, miközben lassan megfordult, hogy szembe nézzen a fenyegetéssel.
Camden.
A déjá vu érzés ágyúgolyóként robbant a gyomrába. Unokaöccse ramatyabbul festett, mint valaha, ha ez lehetséges egyáltalán. Alvadt vér borította, nemrég elkövetett gyilkosságok szörnyűséges bizonyítékaként, ám szomját még mindig nem sikerült csillapítania. Kilépett a sövény takarásából, ahol eddig rejtőzködött, és közelebb ügetett. Óriási agyarairól nyál csöpögött, felmérte Chase-t, mint következő prédáját, akit feláldozhat a vérszomj oltárán, amelynek testét-lelkét alárendelte. Mikor Chase összetalálkozott vele Ben Sullivan lakásában, csupán elérhetetlennek tűnt. Most viszont veszélyes volt és kiszámíthatatlan, egy veszett kutya, amit már így is túl hosszú ideje hagytak garázdálkodni.
Chase szomorúan nézte, furdalta a lelkiismeret, hogy képtelen volt időben megtalálni és megakadályozni a visszafordíthatatlan folyamatot, amely vérszopóvá változtatta.
– Sajnálom, Cam. Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie – sötét gyapjúkabátja takarásában kibiztosította a fegyverét, majd kihúzta a tokjából. – Ha cserélhetnék veled, esküszöm…
A háta mögött meghallotta a ház bejárati ajtajának fémes kattanását, aztán Elise lélegzetének hirtelen elakadását. Az idő szinte megállt. Mintha minden lassított felvételről történne, a valóság lomha álomba süppedt. A rémlátomás abban a pillanatban kezdetét vette, ahogy Elise kilépett a házból.
– Camden! – a hangja furcsán távolinak tűnt, lelassult az is, mint minden körös-körül. – O… egek… Camden!
Chase odafordította a fejét. Rákiáltott, hogy maradjon, ahol van, Elise-t azonban nem lehetett megállítani. Rohant a fia felé, karját széttárta, fehér özvegyi ruhája finom lepkeszárnyként lebegett körülötte, ahogy Camdenhez repült. A biztos, erőszakos halálba, ha Chase engedi, hogy megközelítse a vérszopót, aki egykor az ő imádott fia volt.
– Elise, maradj ott, ahol vagy!
A nő azonban nem figyelt rá. Egyre közelebb ért, még akkor sem rettent vissza, mikor könnyes szeme felmérte Camden rémséges, visszataszító kinézetét. Felzokogott, de karját továbbra is hívogatón kitárta, és lába is vitte tovább, tovább, át a füvön, végig az úton.
Szeme sarkából Chase jól látta, hogy a vérszopó borostyántekintete Elise-re siklik. A vérszomjas fenevad szörnyűségesen vicsorítva meredt a nőre, és lekuporodott a támadáshoz. Chase megpördült, majd anya és fia közé vetette magát. Mielőtt észbe kapott volna, pisztolyát máris felemelte, és célra tartotta.
Újabb másodperc telt el.
Elise egyre közelebb ért, fokozta az iramot, sírva ismételgette Camden nevét.
Chase felmérte a távolságot, tudta, csak másodpercei maradtak, mielőtt a találkozás tragédiába torkoll. Nem maradt választása. Cselekednie kellett. Nem állhat csak úgy ott, kockáztatva a nő életét…
A pisztolylövés mennydörgésként robajlott az éjszakában.
Elise felsikoltott. – Ne! Szent isten! Neee!
Chase mozdulni sem bírt, dermedten állt, ujja még mindig a ravaszon. A titániumtöltény az áldozat mellkasába hatolt, és leterítette. Már el is kezdődött a sistergő bomlási folyamat, eloszlatva az utolsó kétséget is a felől, hogy meg lehetett-e volna menteni Camdent a vérszomj fogságából. A Karmazsin élőhalottá változtatta. Ennek vége. Camden szenvedése befejeződött.
Elise-é és Chase-é csak most kezdődött.
A nő odarohant hozzá, és apró öklével püfölni kezdte az arcát, mellkasát, vállát, mindenét, amit csak ért. Levendulaszínű szeméből ömlöttek a könnyek, gyönyörű arca sápadt és elgyötört, torkából csukladozva tört fel a zokogás.
Chase némán tűrte a támadást. Mi mást tehetett volna? Mit mondhatott?
Hagyta, hogy a nő kiélje rajta a gyűlöletét. Mikor Elise végül abbahagyta az ütlegelést, megfordult, fia maradványai mellé rogyott. A titánium gyorsan hamuvá és porrá redukálta Camden testét. Chase csak ekkor mozdult meg. Rámeredt a reszkető, összegörnyedt alakra az úton, lelke legmélyéig megrendítette Elise mindent elsöprő, fájdalmas gyásza. Néma csüggedéssel kiejtette kezéből a fegyvert.
Elfordult a nőtől és a menedéktől, mely oly sok éven át az otthona volt, és elsétált a magányos éjszakában.
Dante nagyot sóhajtva felriadt, szeme kinyílt. Tűzfal állta útját, elvakította a füst és a láng. Nem érte el Tesst. Lihegve felült. A kép még élénken élt a fejében, a szívébe mart.
Szentséges ég, ha nem sikerült volna…
Ha elvesztette volna őt…
– Dante?
Hatalmas megkönnyebbülés öntötte el a lány hangjának hallatán, a csodás felfedezéstől, hogy ott ül az ágya szélén. Könnyű szendergéséből ébresztette Tesst, aki felemelte a fejét a karjáról. Haja össze-kócolódott, szeme hunyorgott a kimerültségtől.
– Felébredtél, Dante? – tért magához azonnal, megcirógatta a férfi arcát és haját. – Annyira aggódtam! Hogy érzed magad?
Eszébe jutott, hogy sokkal rosszabbul kellene lennie. Elég jól volt azonban ahhoz, hogy a karjába vonja a lányt. Elég erős volt ahhoz, hogy magára húzza az ágyban, ahol behatóan megcsókolta.
Elég élénk volt továbbá ahhoz, hogy tudja, semmi másra nincs szüksége, mint arra, hogy maga alatt érezze Tess meztelen testét.
Ne haragudj! – mormolta a lány ajkának. – Tess, bocsáss meg mindenért, amibe belerángattalak…
Csitt, lesz még időnk erre később! Mindent megbeszélünk majd. Most pihenned kell!
Nem – majd' kiugrott a bőréből, hogy ébren van – hogy vele van –, esze ágában sem volt alvásra pazarolni a drága időt. – Amit mondani akarok, nem várhat tovább. Valami borzalmasat láttam ma. Láttam, milyen lenne, ha elveszítenélek. Soha többé nem akarom átélni. Tudnom kell, hogy biztonságban vagy, védve…
– Itt vagyok. Megmentettél, Dante.
A férfi megsimogatta Tess selymes arcbőrét, hálásan, amiért megteheti. – Te vagy az, aki megmentett engem, Tess.
Nem az égési sérüléseiről beszélt, amiket a lány varázslatos érintése begyógyított. Nem is arról az éjszakáról, amikor rátalált a lányra, akinek vére visszahozta az életbe, amely kezdte elhagyni. Tess oly sok módon megmentette már ezeken felül is. A nőé volt szíve, lelke, és azt akarta, hogy ő is tudja.
Minden a helyére kerül, ha veled vagyok, Tess. Az életem új értelmet kapott, annyi év rémült menekülés után a sötétség elől. Te vagy a fény, az ok, amiért létezem. Mélyen kötődöm hozzád, te nő. Számomra soha nem lesz senki más.
A vérünk összeköt minket – válaszolta a lány, és mosoly vibrált a szája sarkában. Aztán összeráncolt homlokkal lenézett a takaróra. – Mi lett volna, ha nem harapsz meg akkor éjjel a klinikán? A vérkötelék nélkül is ugyanúgy… ?
Szeretnélek-e? – fejezte be a kérdést helyette a férfi, felemelve Tess állát, hogy az a szeméből olvashassa ki az igazságot. – Mindig is csak te léteztél, Tess. Csak nem tudtam róla addig az éjszakáig. Egész életemben téged kerestelek, összekötött minket a látomás, amely ma valósággá vált.
Lesimította a lány összegubancolódott haját, ujja köré tekert egy mézszőke, hullámos tincset. – Tudod, az édesanyám hitt a végzetben. Még akkor is, mikor a sajátja keserű fájdalmat és veszteséget tartogatott számára. Én soha nem akartam elfogadni, hogy a sorsunk eleve elrendeltetett. Azt hittem, okosabb vagyok annál, felette állok. Am a sors volt az, ami összehozott minket, Tess. Nem tagadom meg többé. …tudod te egyáltalán, milyen régóta várok rád? – Ó, Dante – suttogta a lány, visszanyelve kikívánkozó könnyeket. – Nem voltam felkészülve minderre. Úgy félek…
A férfi közelebb húzta magához, keserűen bánva mindazt, amit a lánynak el kellett szenvednie őmiatta. Tudta, hogy a mai nap traumája hosszú ideig kísérteni fogja. Mennyi halál és pusztítás! Azt akarta, hogy a lány soha többé ne élje át ezt a fájdalmat.
Tudnom kell, hogy olyan helyen vagy, ahol mindig biztonságban lehetsz, Tess! Ahol képes vagyok téged megvédeni. Vannak ilyen helyek. A faj biztonságos házai. Már beszéltem Chase-szel, hogy segítsen helyet találni a menedékben.
Nem – Dante megdermedt, ahogy a lány óvatosan kiszabadította magát az öleléséből, és mellé térdelt az ágyra. Lassan megrázta a fejét. – Dante, ne…
A férfinak nem jött ki hang a torkán. Gyötrelmes némaságban várta a folytatást, tisztában volt vele, hogy megérdemli a visszautasítást. Igazán rászolgált a megvetésére, mégis biztos volt benne, a lány törődik vele. Azért fohászkodott, hogy így legyen, legalább egy kicsit…
Tess, ha azt mondod, nem szeretsz…
Szeretlek – felelte a lány kis csönd után. – Teljes szívemből szeretlek.
– Akkor mi a baj?
A lány kutatón nézett rá, türkiz szeme könnyezett, ám határozott volt. – Belefáradtam a menekülésbe. A bujkálásba. Felnyitottad a szemem, olyan világot mutattál meg, amiről nem is álmodtam, hogy létezhet. A te világodat, Dante.
A férfi a mellette ücsörgő szépségre mosolygott. –Az én világom te vagy.
– És mindaz, ami körül vesz. Ez a hely, a társaid. A hihetetlen örökség, amelynek részese vagy. A világod sötét és veszélyes, Dante, ugyanakkor különleges is. Akár csak te. Mint az élet. Ne kérd, hogy elfussak előle. Veled akarok lenni, de ha a te világodban fogok élni, itt akarom tenni, ahová tartozol. Ahol a családod is van.
– A családom?
Tess bólintott. – A többi harcos és a társaik. Szeretnek téged. Ma láttam. Talán idővel engem is megszeretnek majd.
Tess – Dante újra magához húzta a lányt, szíve minden szeretetével és hálájával ölelve, amely úgy ömlött el benne, mintha szárnyakat kapott volna. –Itt akarsz maradni velem, így, egy harcos társaként?
Az én harcosom társaként – javította ki mosolyogva a lány, szerelmes pillantását a férfira ragyogtatva. – Máshogy el sem tudnám képzelni.
Dante torka kiszáradt, nagyot kellett nyelnie. Nem érdemli meg őt. Mindazok után, amiken keresztül mentek, az esztelen rohanás után, szíve otthonra talált. Tess-szel. A szerelmével.
– Mit gondolsz? – kérdezte a Tess. – Menni fog?
– Mindhalálig – ígérte Dante, majd maga mellé húzta a lányt, és hosszú, szenvedélyes csókkal pecsételte meg egyezségüket.