Lara Adrian - A vámpír ölelése /15.-24. fejezet/

TIZENÖTÖDIK FEJEZET


Tess még egyszer ellenőrizte a monitoron megjelenő utolsó számot, csak hogy biztos legyen benne, helyes-e az összeg, mielőtt rányomott az átutalás gombra. A régen esedékes klinikai számlákat ezennel kifizette, viszont a saját számlája ezer dollárral könnyebb lett. Jövő hónapban azonban újabb csekkek érkeznek.
– Szia, Tess – jelent meg Nora a nyitott ajtóban, tétován kopogtatva az ajtófélfán. – Bocs a zavarásért, de mindjárt hat óra, és el kéne mennem, hogy tanul¬jak a holnapi vizsgára. Bezárhatom a boltot?
– Oké – dörzsölte meg Tess lüktető halántékát.
– – Kösz, Nora. Jó éjt.
Nora hosszan nézett a lányra, majd az asztalon heverő számlakupacra. – Minden rendben?
– Persze – tett kísérletet egy megnyugtató mosolyra Tess. – Minden rendben.
– Láttam az épület főbérlőjének az értesítését. Újévtől felmegy a bérleti díj, igaz?
– Csak nyolc százalékkal – bólintott Tess.
Tulajdonképpen még az sem lett volna olyan vészes, de per pillanat a jelenlegi bérleti díjat sem tudta kigazdálkodni. Az emelés az utolsó szöget verné be a koporsójába, hacsak nem számít fel ezután többet a szolgáltatásokért. Amivel valószínűleg elvesztené a fél pacientúrát, és ezzel be is zárult a huszonkettes csapdája. Az egyetlen ésszerű megoldás a klinika bezárása és teljes felszámolása, hogy valami másba kezdhessen.
Tess nem félt ettől a lehetőségtől; hozzá volt szokva a vándorláshoz. Néha eszébe jutott, nem volna-e egyszerűbb mindent újra kezdeni, ahelyett hogy túlságosan elmélyülne valamiben. Még mindig kereste a helyét a világban. Talán soha nem is találja meg.
– Nézd, Tess, izé, már úgyis akartam veled beszélni valamiről. Elég kemény lesz az utolsó félévem a suliban, úgyhogy tényleg hajtanom kell. Kicsit habozott, majd vállat vont. – Tudod, hogy imádok itt dolgozni, de nem tudok ennyi órát vállalni.
– Rendben – bólintott megértőn Tess.
– Csak mert a klinika és a tanulás mellett még levegőt sem nagyon tudok venni, érted? Néhány héten belül az apukám újraházasodik, ezért el kéne költöznöm tőle. Az anyukám pedig azt szeretné, hogy visszamenjek hozzá Kaliforniába, miután tavasszal lediplomázom…
– Világos. Tényleg megértem – válaszolt Tess, fura módon kissé meg is könnyebbülve.
Korábban már megosztotta Norával a pénzügyi nehézségeiket, és bár a lány ragaszkodott hozzá, hogy kitart mellette, Tess mégis felelősséget érzett iránta. Sőt néha az volt az érzése, sokkal inkább a betegek és Nora kedvéért tartja fenn a klinikát, mint maga miatt. Jól végezte a munkáját – tisztában volt vele –, de nem tudta levetkőzni az érzést, hogy ez az új élete is csupán a menekülés egy formája. A múltja elől mindenképp, de az itt és most elől is. Valami elől, amit túlságosan félt nagyító alá venni. Mindig elfutsz, Tess.
Dante múlt éjjeli szavai visszhangoztak a fejében. Többször is eszébe jutottak azóta, és tudta, a férfinak igaza van. Dantéhoz hasonlóan ő is úgy érezte, ha mindig mozgásban marad, rohan, lehet – de csak lehet –, hogy képes életben maradni. A haláltól azonban nem félt. A démon soha nem távolodott messzire tőle.
Mélyen legbelül tudta, hogy igazából önmaga elől fut.
Megigazította a halom papírt maga előtt, visszazökkenve a társalgásba. – Mikortól szeretnéd az óraszámcsökkentést?
– Hát, amikortól neked is megfelel, gondolom. Egyébként is megőrjít a gondolat, hogy saját pénzből adod a fizetésemet.
– Emiatt te csak ne aggódj – nyugtatta meg Tess, de félbeszakította a klinika bejárati ajtajának csengője.
Nora a vállán keresztül hátrapillantott. – Ez biztos a csomagküldő szolgálat lesz a megrendelésünkkel. Kiszaladok és átveszem, mielőtt elmegyek.
Elkocogott, aztán Tess tompa beszélgetésfoszlányokat hallott a recepció irányából, végül Nora piruló arccal visszatért.
– Határozottan nem a csomagkézbesítő érkezett – suttogta, hogy meg ne hallják. – Hanem egy istenség.
– Mi van? – nevetett fel Tess.
– Nem gáz, hogy nincs bejelentkezve? Mert ez a gyönyörű pasi egy szerencsétlen kis kutyával vár odakinn.
– Vészhelyzet?
Nora vállat vont. – Nem hiszem. Nincs vér, vagy egyéb látható sérülés, de a fickó ragaszkodik hozzád. Látni akar. Említettem már, hogy egyszerűen fantasztikusan néz ki?
– Említetted – állt fel az asztal mögül Tess, és elő-jött, hogy felvegye fehér köpenyét. Bizseregni kezdett a füle alatt, furcsán viszketett, ugyanúgy, ahogy a múzeumban és múlt éjszaka, amikor Dante mellett állt a kávézóban. – Mondd meg neki kérlek, hogy azonnal kinn leszek.
– Máris – igazította a haját a füle mögé Nora, az-tán lesimogatta kivágott pulcsiját, majd kisietett.
Ő az. Tess tudta, hogy Dante az, még mielőtt meghallotta volna dörmögő mély hangját az előtérben. Azon vette észre magát, hogy a tenyerébe mosolyog, és izgatottság vett rajta erőt, ha arra gondolt, a férfi megkereste, azok után, ahogy otthagyta tegnap este a parkban.
Istenem. Tomboló hormonjainak gondolata viszont nem nyugtatta meg cseppet sem. Nem az a típus, aki csak úgy megszédül a pasiktól, de Dante valami olyat váltott ki belőle, amit még soha senki más.
– Szedd össze magad! – sziszegte magának, mialatt elindult az irodából a folyosóra, ami az előtérbe vezetett.
Dante a recepciós pult előtt állt, apró batyut tartva a karjában. Nora a pulton áthajolva simogatta a kiskutyát, imádattal turbékolt neki, közben pedig dekoltázsát illegette a férfinak. Tess nem hibáztatta a flörtölésért. Dante egyszerűen ezt váltotta ki a nőkből; még Tess sem volt képes teljesen ellenállni sötét vonzerejének.
A férfi szeme azonnal az övébe kapcsolódott, ahogy belépett a helyiségbe, és ha hűvösen és közömbösen akart is viselkedni, csúfos vereséget szenvedett. Képtelen volt letörölni a vigyort a szájáról, ujjai pedig remegtek kissé, amint megérintették a nyakát, ahol a bizsergés a legerősebb volt.
– Ő itt Harvard, ugye? – nézett a felettébb girhes terrier keverékre Dante karjában. – Mikor azt mondtam, szeretném megismerni, nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik.
Dante a szemöldökét ráncolta. – Rosszkor jöttünk?
– Nem, nem. Minden rendben. Csak… elcsodálkoztam, ez minden. Mindig meg tudsz lepni.
– Ti ismeritek egymást? – csodálkozott Nora Tessre olyan arccal, mintha mindjárt pacsizni akarna vele.
– Mi, ö… néhány nappal ezelőtt találkoztunk – dadogott Tess. – A múzeumi fogadáson. Tegnap este pedig újra egymásba botlottunk a North Enden.
– Hülyén viselkedtem – Dante úgy nézett rá, mintha csak ketten lettek volna a szobában. – Nem akartalak kiborítani tegnap éjjel, Tess.
A lány próbálta eloszlatni a férfi aggodalmát, azt kívánva, bárcsak elfelejthetné az egészet. – Sem-miség. Nem borultam ki, tényleg. Nem tettél semmi rosszat. Nekem illene mentegetőznöm, amiért úgy elfutottam.
Nora szeme ide-oda járt köztük, mintha Tess feszültsége, amit Dante közelében érzett, tisztán érzékelhető lenne az ő számára is. – Talán szeretnétek kettesben…
– Nem – szakította félbe Tess, pontosan ugyan-akkor, mikor Dante igenje is elhangzott.
Nora habozott egy pillanatig, aztán megfordult, és leemelte kabátját és táskáját a széke mögötti akasztóról. – Én akkor… ö… viszlát reggel, Tess!
– Ja, oké, rendben. Jó tanulást!
Nora, Danténak háttal állva, Tessre nézett, és szája némán formázta a szót: atyaisten.', miközben elindult a hátsó kijárat felé, ahol a kocsija állt. Néhány pillanattal később felbőgött a motor, aztán elhalt, ahogy a lány távozott.
Eddig a pillanatig Tesst annyira lekötötte Dante jelenléte, hogy szinte észre sem vette a kutya állapotát. Szánalommal töltötte el az állat látványa. Élettelen barna szemét félig lehunyta, és bágyadtan, alig észrevehetően lélegzett. Tess már a látványból meg¬állapította, hogy a kutyának sürgős segítségre van szüksége.
– Nem bánod, ha megvizsgálom? – kérdezte boldogan, hogy végre másra is koncentrálhat Dantén és a közéjük telepedő feszélyezettségen kívül. A férfi bólintására sztetoszkópot húzott elő köpenye zsebéből, és a nyakába kanyarította. – Mikor járt Harvard utoljára állatorvosnál?
Dante bizonytalanul vállat vont. – Nem tudom.
Tess gyengéden elvette a kutyust a férfitól.
– Gyere szépen. Megnézlek az egyik kezelőben.
Dante csendben, figyelő tekintettel követte, majd megállt közvetlenül a lány mellett, amikor Tess a rozsdamentes acélasztalra állította a remegő állatot. A sztetoszkóp kerek végét a kutya mellkasára szorította, a gyors szívverést hallgatva. Jelentős szívzörejt tapasztalt, határozott légzési nehézségeket, ahogy sejtette. Óvatosan körbetapogatta a bordázatot, és megállapította, hogy a bolhás bunda minden rugalmasságát elvesztette. – Sokat alszik Harvard az utóbbi időben? Levert?
– Nem tudom.
Bár Tess nem észlelte, hogy Dante megmozdult volna, karjuk most mégis összeért, a férfi robusztus, izmos teste meleg, védelmező falként tornyosult mellette. Továbbá hihetetlenül jó illata volt – sötét és fűszeres, és biztos egy vagyonba került. A lány mélyet lélegzett, majd lehajolt, hogy megvizsgálja a kutya atkákkal fertőzött füleit. – Nem vettél észre étvágycsökkenést, vagy gyakori hányást?
– Nem tudnám megmondani.
Tess felhúzta a terrier ajkát, és ellenőrizte a beteg íny színét. – Tudod, mikor volt utoljára beoltva?
– Nem.
– Tudsz egyáltalán valamit erről az állatról? – a kérdés vádlón hangzott, de nem tudta visszafogni magát.
– Csak rövid ideje van nálam – felelte Dante.
– – Tudtam, hogy segítségre van szüksége. Tudsz rajta segíteni, Tess?
A lány felvonta a szemöldökét, tudta, rengeteg erőfeszítést igényel, hogy megszabadítsa a kutyát rengeteg bajától. – Megteszem, amit tudok, de nem ígérhetek semmit.
Tess a mögötte álló pulton fekvő golyóstollért nyúlt, de kicsúszott a kezéből. A toll a lábához esett, de mielőtt lehajolhatott volna érte, Dante már ott is termett. Karcsú, mozgékony ujjaival megfogta a tollat, aztán Tess felé nyújtotta. Ahogy a lány elvette tőle, a férfi hüvelykujjával megcirógatta a kézfejét. A lány riadtan, villámgyorsan visszahúzta a kezét.
– Miért leszel tőlem ilyen ideges?
A lány riadtan nézett rá, tagadni próbálva a tagad hatatlant. – Nem is leszek!
– Biztos vagy benne? Olyan… izgatottnak tűnsz.
Igaza volt. Tess gyűlölte az elhanyagolt állatok látványát, mint amilyen ez a kutya is volt, aki elmehetett volna az Állatvédő Liga reklámarcának is. Az sem segített a lelkiállapotán, ha arra gondolt, ami az életében félresikerült mostanában.
Mindezeken felül pedig iszonyúan felzaklatta, hogy egy szobában tartózkodott a férfival. Isten látja lelkét, de amint rápillantott, azonnal élénken, valóságosan látta kettejüket együtt: meztelenül, végtagjaik összefonódva, testük síkos és fénylő, hátuk ívbe feszül a skarlátvörös selyemlepedőn.
Magán érezte a férfi hatalmas tenyerét, ahogy cirógatja, szája forrón, éhesen tapad a nyakára. Erezte, ahogy férfiassága ki-besiklik benne, és fogával súrol¬ja a füle alatti érzékeny pontot, amely úgy lüktetett és dübörgött, mintha dobszólót hallgatna.
Fogva tartották a füstös borostyánszín szemek, amelyekből mindezt világosan kiolvasta, mintha emlékképek lennének. Vagy a jövő képei, melyet képtelen elérni…
Erőszakkal pislogásra kényszerítette magát, megszakítva a különös kapcsolatot.
– Elnézést – kapott levegő után, aztán teljesen összezavarodva kirohant a szobából.
Bezárta maga mögött az ajtót, és tett pár gyors lépést a folyosón. Hátát a falnak vetette, behunyta a szemét, és nagyokat lélegzett. Szíve vadul kalapált, ki akart ugrani a helyéről. Csontjai hangvillákként vibráltak.
Bőre felforrósodott, nyaka, melle és ágyéka szinte lángolt. Minden porcikája feléledni látszott a férfi közelségétől, nőisége és egész lénye életre kelt, sóvárgott. Méghozzá Dante után.
Te jóisten, mi a baj vele?
Teljesen megkergült. Ha lenne egy kis sütnivalója, azonnal faképnél hagyná Dantét és a nyomorult kutyáját a kezelőben, és jó messzire futna innen.
Ja, persze. Az tényleg profi hozzáállás lenne. Igazán felnőttes.
Egyszer már megcsókolta őt a férfi. Most csak az ujjaik értek össze; kissé túlreagálta a dolgot. Tess vett egy mély levegőt, aztán még egyet, kényszerítve ma¬gát, hogy lenyugodjon. Mikor végre magához tért, megfordult, visszaindult a kezelőbe, közben pedig tucatnyi béna magyarázat kavargott a fejében, miért is érzett késztetést a megfutamodásra.
– Bocsánat – makogta, ahogy kinyitotta az ajtót.
– Azt hittem, a telefont hallom…
A gyenge kifogás a torkán akadt, mikor meglátta a férfit. Úgy ücsörgött a padlón, mintha épp az imént zuhant volna oda, fejét mélyre lógatta, kétméretes kezével a haját markolta, olyan erősen, hogy ujjai belefehéredtek. Gyötrelmes kínokat állhatott ki, a levegőt sziszegve préselte ki a fogai között, szemét szorosan lehunyta.
– Úristen – suttogta a lány, miközben bentebb lépett. – Dante, mi történt? Mi bajod?
A férfi nem válaszolt. Valószínűleg képtelen volt rá. Bár egyértelmű volt, hogy iszonyú fájdalom kínozza, mégis olyan sötét, vad düh áradt belőle, amely emberfelettinek tetszett mindent elsöprő erejével.
Tesst a fájdalomtól padlót fogott Dante látványára erős dejavu érzés kerítette hatalmába. Balsejtelem rántotta görcsbe a gyomrát. Hátrálni kezdett, hívni akarta a 911-et, hogy a férfi gondja – bármi legyen is az – más baja legyen, ne az övé. Dante széles válla abban a pillanatban összegörnyedt a kíntól. Felnyögött, és az a torkából feltörő, elkínzott hang több volt, mint amit a lány el tudott viselni.
Daniénak fogalma sem volt, mi történt.
A halál víziója a semmiből támadt rá, lesből, akár a pusztító napsugárzás. Ébren volt, az igaz, de testét megbénította a látomás, annyira valóságos volt, és érzékszerveit teljes ostromzár alá vonta. Eddig soha nem tört rá máskor, csak ha aludt. És soha nem volt ennyire heves, ennyire könyörtelenül elsöprő.
Az egyik pillanatban még Tess mellett állt, és igen kellemes, erotikus fantáziaképek villantak az agyába arról, mit tenne a lánnyal; a másikban pedig a kezelő linóleumpadlóján fetrengett, azzal az érzéssel, hogy lángnyelvek emésztik a gomolygó füsttenger közepén.
Tűz vette körül mindenhonnan, egyre közelebb kúszott hozzá, fekete, csípős füstgomolyagokat böfögve felé. Képtelen volt megmozdulni. Mintha meg lenne béklyózva. Tehetetlen volt. Rettegett.
Mérhetetlen fájdalom és kétségbeesés tört rá. Szégyenkezett mindkét érzés miatt, amiatt, hogy milyen nehezére esett nem üvölteni kínjában, amiért mind-ezt megéli az agyában.
De kitartott, hiszen csak ennyit tehetett, akár-hányszor rátört a rémálom, és imádkozott, hogy mi-előbb véget érjen.
Hallotta a nevét Tess ajkáról elhangzani, és a kérdést, hogy mit tehetne érte. Nem bírt válaszolni. Torka kiszáradt, szája hamuval tele. Érzékelte a lány őszinte megrendülését és aggodalmát, ahogy közelebb húzódott hozzá. El akarta küldeni, hogy egyedül küzdhessen meg a démonaival, ahogy mindig is tette.
Aztán megérezte a hűvös, gyöngéd ujjakat a vállán. Érezte, ahogy az álom fehér nyugalma elönti egész testét, mintha finom, puha paplant borítottak volna fölé. A lány görcsbe feszült hátát és tarkójára tapadó, izzadságtól nyirkos haját simogatta.
– Minden rendben lesz – suttogta lágyan a fülébe Tess. – Engedd, hogy segítsek, Dante! Itt biztonságban vagy.
És hosszú-hosszú ideje most először, elhitte, hogy biztonságban van.


TIZENHATODIK FEJEZET


Dante kinyitotta a szemét, felkészült az elviselhetetlenül hasogató fejfájásra. Nem történt semmi. Nincsenek szédítő utórezgések, jéghideg izzadság, sem zsibbasztó rémület.
Pislogott egyet-kettőt, felbámult a fehér plafonra és a kiégett neonlámpára a feje fölött. Különös környezet – fakó szürkésbarna falak, kárpitozott kis dívány alatta, rendezett fa íróasztal vele szemben, melynek tiszta felületére meleg fényét szórja egy gyömbérszín lámpa a számítógép szomszédságában.
Mély levegőt vett, de semmi ismerős füstszag, vagy más égett bűz nem csapta meg az orrát, amely megtöltötte tüdejét halálvíziója pokolbéli valóságában. Csupán valami fűszeres-édes melegséget érzett, ami körülölelte és békével töltötte el. Felemelte a kezét, végigsimítva a hatalmas testét félig sem fedő puha takarón. A vastag, krémszínű plüsstakarónak Tess illata volt.
Tess.
Abban a pillanatban fordult az ajtó felé, mikor a lány belépett a folyosóról. A fehér orvosi köpeny már nem volt rajta; lágyan nőiessé változott bézs kötött felsőjében és halványzöld kardigánjában. Farmerja a csípőjénél végződött, kivillantva sima, krém-színű bőrét, ahol a felső szegélye nem érintkezett a farmer derekával. A műanyag csat, ami eddig összefogta a haját, eltűnt. A mézszínű, világosbarna hajzuhatag laza, fényes hullámokban terült szét a vállán.
– Szia – köszöntötte Tess, figyelve, ahogy a férfi felül, megfordul, és lábát a szőnyegre nyújtja. – Jobban érzed magad?
– Ja – károgta száraz torokkal Dante, ám meglepő módon tényleg jobban volt. Kipihente magát. Meg-nyugodott, pedig idegeinek pattanásig kellett volna feszülniük, és fájnia kellett volna mindenének – a szokásos másnaposságnak kellett volna rátörnie, ahogy mindig is történt a halálvízió utáni ébredés-kor. Hirtelen ötlettől vezérelve nyelvét végigfuttatta a fogsorán agyarak után kutatva, de a félelmetes szemfogaknak hírük-hamvuk sem volt. Látása is normális, nyoma sincs a fajra oly jellemző éles, túlvilági lézersugaraknak.
Viharos átváltozása, ha egyáltalán megtörtént, nyomtalanul el is tűnt.
Lehámozta magáról a bolyhos takarót, és felfedezte, hogy nincs rajta kabát és cipő. – Hol vannak a ruháim?
– Itt – mutatott a lány a fekete bőrdzsekire és a vastag, barázdált talpú Doc Martens bakancsra, amelyek szépen elrendezve feküdtek egy ajtó melletti vendégszéken. – A mobilod az asztalomon. Néhány órája kikapcsoltam. Remélem, nem baj. Állandóan csengett, és nem akartam, hogy felébresszen.
Néhány órája? – Mennyi az idő?
– O, háromnegyed egy.
A rohadt életbe. A hívások biztos a központból érkeztek, azt firtatva, ugyan hol a fenében kódorog. Megérett a dolog a magyarázkodásra.
– Jut eszembe, Harvard is pihen. Van néhány betegsége, ami igen súlyos is lehet. Megetettem, megitattam, és adtam neki intravénás antibiotikumot, ami segít. A folyosó végén álló kennelek egyikében van.
Dante néhány pillanatig nem tudta követni, azon agyalt, honnan ismerheti Tess az ügynököt, és az mi-ért is lett begyógyszerezve és a klinika egyik ketrecébe zárva, ahol édesdeden alszik. Aztán agya végre sebességbe kapcsolt, és eszébe jutott a lompos kis ál-lat, akit felhasználva még inkább Tess kegyeibe akart férkőzni.
– Szeretném itt tartani éjszakára, ha nem bánod – folytatta Tess. – talán néhány napra is, hogy további vizsgálatokat végezhessek rajta, és biztos legyek benne, minden segítséget megkap, amire szüksége van.
– Persze. Oké – bólogatott Dante. Körülnézett az apró, kényelmesen berendezett irodában, felfedezve a mini hűtőt a sarokban és az elektromos főzőlapot a kávéfőző gép mellett. Tess szemmel láthatóan sok időt töltött az irodájában.
– Ez nem az a szoba, ahol voltunk. Hogy kerültem ide?
– Valami rohamod volt a kezelőben. Segítettem talpra állnod, és áthoztalak ide, az irodába. Azt gondoltam, ez mégiscsak sokkal kényelmesebb lesz neked. Teljen magánkívül voltál.
– Ja – dörzsölte meg az arcát a férfi.
– Tényleg rohamod volt?
– Olyasmi.
– Gyakran rád jön?
Dante vállat vont, nem látva értelmét a tagadásnak. – Igen, asszem.
Tess odasétált hozzá, majd leült a dívány karfájára. – Szedsz rá valamilyen gyógyszert? Meg akartam keresni, de nem éreztem helyénvalónak, hogy a zsebeidben kutakodjak. Ha szükséged van…
– Jól vagyok – válaszolta a férfi, még mindig álmélkodva, hogy sem fájdalmat, sem hányingert nem érez az eddigi legalattomosabb támadás után. Az első és egyetlen után, mely ébren tört rá. Azon felül, hogy kissé kótyagos a mély alvástól, semmi nem emlékezteti az átkozott álomra. – Beadtál… esetleg valamit, vagy… csináltál velem valamit? Egyszer mintha éreztem volna a kezedet a hátamon, és mintha elfordítottad volna a fejemet…
Különös kifejezés jelent meg Tess arcán, mintha pánik suhant volna át rajta. Majd pislogott egyet, és másfelé nézett. – Ha gondolod, hogy segíthet, van fájdalomcsillapító a fiókomban. Hozok vizet is hozzá.
Megmoccant, hogy felálljon.
– Tess – fogta meg a csuklóját lágyan Dante.
– – Egész végig velem maradtál, hosszú órákon keresztül?
– Persze. Nem hagyhattalak magadra.
A férfi előtt hirtelen tisztán megjelent, mi játszód-hatott le a lány szeme láttára, ha a közelében volt, mi¬kor ő a halálvízióval tusakodott. Mégsem rohant el sikoltozva, és nem is rettegett tőle. Valójában Danténak arra kellett gondolnia, hogy talán a lány jelen¬léte lecsillapította a rémálom tombolását, még mi¬előtt tetőfokára hágott volna.
Érintése hihetetlenül megnyugtató, hűvös és gyengéd.
– Velem maradtál – Dante hangja megrendültségről tanúskodott, szinte beleremegett a szánalomba. Segítettél rajtam, Tess. Köszönöm!
A lány bármikor kihúzhatta volna a kezét a férfi laza szorításából, de habozott, zöldeskék szeméi kérdőn ráemelve. – Azt hiszem… mivel úgy tűnik, jobban vagy, be is fejezhetnénk ma éjjelre. Késő van, haza kellene mennem.
Dante ellenállt a kísértésnek, hogy rámutasson, Tess megint próbál elfutni. Nem akarta elijeszteni, ezért lassan felkelt a díványról, szorosan a lány elé állva. A hegyüknél érintkező ujjaikra nézett, amely érintkezést egyiküknek sem akaródzott megszakítani.
– Mennem… kell – folytatta csendesen a lány.
– Nem hiszem, hogy ez – bármi is történjen kettőnk között – jó ötlet. Nem akarok semmibe sem belebonyolódni veled.
– Mégis itt ültél velem az elmúlt több mint négy órában, engem ápolva.
A lány a homlokát ráncolta. – Nem hagyhattalak egyedül. Segítségre volt szükséged.
– És neked mire van szükséged, Tess? Behajlította az ujjait, szorosabban tartva ezzel a lányéit. A szoba levegője fojtogatóvá vált, megtelt várakozással. Dante érezte, hogy Tess pulzusa fel-gyorsul, ujjhegyein keresztül érezte a lüktetést. Tisztában volt a lány érdeklődésével, a vággyal, amit csókjával szított benne a kiállítás estéjén, amikor mindennél jobban el akarta csábítani a néhány száz figyelő szempár kereszttüzében. Tess akarta őt akkor, és talán múlt éjjel is. A finom, árulkodó illat, amelyet bőre bocsátott ki, egyértelműen megsúgta neki, hogy a lány most is akarja.
Dante elmosolyodott, vágya a nő után ágaskodott, akinek vére a részévé vált.
A nő után, aki még az ellensége is lehet, ha bármi köze is van egykori fiúja kisiklott gyógyszerészeti vállalkozásához.
Az viszont tuti, hogy a lány most nem arra a férfira gondol. Szeme elsötétült, légzése felgyorsult, szétnyílt ajkakkal pihegett. Dante megfeszítette a bicepszét, hajszálnyit mozdítva a karján, hogy magához húzza Tesst. A lány minden ellenállás nélkül közelebb lépett.
– Szeretnélek újra megcsókolni, Tess. – Miért?
A férfi halkan nevetett. – Miért? Mert gyönyörű vagy, és mert akarlak. És azt hiszem, te is akarsz engem.
Dante szabad kezével gyengéden megsimogatta a lány állát. Tess bőre selymes volt, olyan finom, akár a porcelán. Hüvelykujját lágyan végighúzta a duzzadt ajkakon.
– Uram atyám, Tess. Belehalok, ha nem kóstolhatlak meg most azonnal!
A lány lehunyt szemmel sóhajtott. – Ez őrültség – suttogta. – Én nem… ez nem… általában nem teszek…
Dante felemelte az állát, és lehajolt, hogy megcsókolja. Éppen csak meg akarta érinteni, hogy érezze a lány ajkát a sajátján, hogy csillapíthassa őrült vágyát, ami a múzeumban lopott néhány szenvedélyes pillanat óta lobog benne. Szellemként bukkant fel a lány életében, felkorbácsolva vágyát, aztán elillant, mi¬előtt Tess eldönthette volna, álom volt-e, vagy valóság. Most viszont, számára is érthetetlen okokból, azt akarta, tudja, ő igenis létezik.
Kétség sem fér hozzá, átkozott egy idióta.
Mert jelenleg semmi másra nem vágyott, csak hogy a lány érezze őt – minden egyes porcikáját –, és megértse, hogy hozzá tartozik.
Csupán kóstolót akart, de a lány túlságosan édes volt. És olyan odaadó. Karja a férfi nyaka köré fonódott, hogy közelebb húzza magához, mialatt ajkuk mélyen, hosszan egybeforrt. A másodpercek percekké nyúltak, a percek pedig még annál is tovább. Őrületes, időn túli öntudatlanságban szárnyaltak.
Miközben csókolta, Dante Tess csodás hajkoronájába temette a kezét, felolvadt a lány puhaságában és hevületében. Meztelenül akarta látni. Azt akarta, hogy alatta feküdjön, és a nevét sikoltsa, miközben belehatol.
Szent egek, mennyire akarta.
Vére forrón, vadul dübörgött ereiben, dühödten száguldott a testében. Erekciója keményen meredezett kínzó vágyában, életre kelt egész hosszában, és még éppen, hogy csak hozzáért Tesshez.
Csupán reménykedni tudott benne, hogy mindez még csak a kezdet.
Mielőtt leállíthatta volna magát, máris a díványhoz vezette a lányt, leeresztve őt a párnákra.
Tess ott feküdt, sűrű, fekete szempillái alól fel-nézve rá, kékeszöld szeme viharos azúrrá sötétült. Ajka fénylett és megduzzadt a férfi csókjától, tökéletes volt, mint egy sötétbordó rózsabimbó. Nyaka is kipirult a vágy hevében, le egészen V nyakú felsője kivágásáig. Mellbimbói hetykén meredeztek, majd¬nem kiszúrták a vékony anyagot melle minden egyes emelkedésekor. Majd' elemésztette a vágy, a férfi számára maga volt a tökéletesség.
– Az enyém vagy, Tess – hajolt fölé Dante, apró csókokat lehelve a szájától az arcáig, aztán levándorolt a nyakára, a füle alatti puha, érzékeny pontig. Olyan jó illata volt. Olyan jó volt érezni őt maga alatt.
Dante felnyögött, megérezte a lány vágyának édes illatát. Agyarai megnyúltak, érezte a tűhegyes pontokat kibújni ínyéből, gyorsuló pulzusának ütemére lüktetőn. – Az enyém vagy. Ugye, tudod?
Bár a lány hangja elhaló volt, alig több, mint a tüdejéből kiáramló levegő, Dante tisztán hallotta, a lány válasza pedig tűzként lángolt benne.
Tess igent mondott.
Atyaég, mit mondott?
Mit művelt, hogy csak így hagyta magát megcsókolni, megérinteni, elcsábítani?
Túlságosan vakmerő dolog, és egyáltalán nem jellemző rá. Lehet, hogy veszélyes is, tucatnyi okból kifolyólag, melyekkel per pillanat nem volt hajlandó törődni.
Soha nem volt könnyen kapható – sőt meglehetősen távol állt ettől, tekintve bizalmatlanságát úgy általában a férfinemmel szemben –, de volt ebben a férfiban valami, amitől félelme és gátlásai, huss, messze szálltak. Valahogy úgy érezte, szoros kötelék fűzi őket össze, szorosabb, mint bárki mással eddigi életében, és ismeretlen területre tévedt, ahol olyan meseszerű fogalmak voltak érvényben, mint sors és végzet. Ezek a szavak nem képezték mindennapos szókincse részeit, viszont nem tagadhatta, annak el-lenére, amit éreznie illett volna ebben a pillanatban, mégis… jó volt.
Túl jó volt ahhoz, hogy megkérdőjelezze, bár teste hajlott az ész szavára. Ami sehol nem volt, mikor Dante csókolta, és úgy érintette, hogy nőisége felébredt végre Csipkerózsika-álmából.
Tess nem ellenkezett, mikor a férfi levette róla a pulóverét, majd melle fölé hajtotta felsőjét. Dante élesen szedte a levegőt, miközben lehajolt, hogy megcsókolja meztelen hasát, apró, gyengéd csókokkal ingerelje, ahogy felfelé haladt, egészen az elöl kapcsos melltartóig. Kikapcsolta, lassan lehúzva a szatént a lány melléről.
– Krisztusom, de csodás vagy!
Hangja nyersen csengett, lehelete forrón súrolta a lány bőrét. Tess mellbimbói fájón vágytak a férfi érintésére, hogy a szájába vegye, és keményen szívja őket. Mintha tudta volna, mit akar Tess, Dante megnyalta az egyik meredező bimbót. Fogával és nyelvével izgatta, míg a másikat tenyerébe vette, úgy cirógatta, megőrjítve ezzel a lányt.
Tess érezte, ahogy a férfi farmere derekához nyúl, majd kigombolja, és lehúzza a cipzárt. Hűvös levegő siklott a hasára, majd csípőjére, mikor Dante levette róla a nadrágot. Hosszan megszívta a lány mellbimbóját, aztán felemelte a fejét, és végignézett a részben meztelen lányon.
– Tökéletes – mormolta ugyanúgy, ahogy előző éjjel.
Lágyan, finoman a lány torkára simította a kezét, majd lehúzta a hasáig. A lány teste ívbe feszült az érintésétől, mintha zsinóron rántaná. Mikor a férfi keze leért a hasa aljára, kezét a lány bugyijába csúsztatta, amíg el nem érte nedves punciját. Tess lehunyta a szemét kínzó gyönyörében, ahogy a férfi simogatta, egyik hosszú ujjával az ajkak közé csusszanva.
A férfinak a lélegzete is elállt, alig bírta kinyögni: – Olyan selymes vagy, Tess. Mint a nedves, forró selyem.
Ujja behatolt a résen, miközben beszélt, éppen csak a hegye, alig-alig. A lány többet akart. Felemelte a csípőjét, halkan nyögdécselt, mikor a férfi visszavonult, játékosan, ingerlőén végigvezetve nedves ujját a lány csiklója körül.
– Mit szeretnél, Tess? – kérdezte rekedt suttogással. A lány megvonaglott az érintéstől, és még többet akart. A férfi újra lehajolt, megcsókolta a hasát, miközben két kézzel húzta le a lány nadrágját. Aztán a bugyija következett. Megcsókolta a lány köldökét, majd nyelve lefelé indult, az ágyékán göndörödő pici ösvény irányában. Egy kézzel felhúzta a lány comb¬ját, és szétnyitotta.
– Akarod, hogy itt megcsókoljalak? – kérdezte, ajkát a lány csípőcsontjára szorítva. Sötét fürtű feje lejjebb mozdult, a belső comb érzékeny bőrére. – És itt?
– Kérlek – zihált Tess. Gerince megfeszült, forróság öntötte el.
– Azt hiszem – siklott le a díványról Dante, hogy kényelmesebben el tudjon helyezkedni a lány lába között –, azt akarod, hogy… itt is megcsókoljalak.
Mikor a férfi ajka először érintette ott lenn, elállt a lélegzete. Dante mélyebbre hatolt, nyelvével kalandozva odabenn, teljesen megőrjítve a lányt. Tess gyönyöre az egekben szárnyalt. Nem is tudott róla, hogy létezik ilyen vágy, de most, hogy szinte elemész¬tette, csak egyetlen dolog volt képes csillapítani.
– Kérlek – rimánkodott mély, könyörgő hangon.
– Kérlek, Dante…
– Azt akarod, hogy benned legyek, Tess? Mert én pontosan ezt akarom. Beléd akarok élvezni, nedves forróságodban akarok megsemmisülni!
Jézusom! A lány már attól majdnem a csúcsra jutott, ha csak rágondolt.
– Igen – sikerült kipréselnie magából. – Igen! Azt akarom!
A férfi letépte magáról az inget. Tess kinyitotta a szemét, elnehezülő szemhéja mögül látta, ahogy Dante izmai táncolnak és megfeszülnek a gyenge világításban. Mellkasa sima volt, mint egy szoborba öntött római mitológiai hősé, és csodálatos mintázatú tetoválás díszítette, amely lenyúlt lapos, izmokkal szelvényezett hasáig, és eltűnt nadrágja dereka alatt.
Legalábbis Tess úgy gondolta, tetoválás. Vágytól homályos szeme, miközben a férfit bámulta, mintha azt észlelte volna, hogy a mértani ábrák állandóan változtatják a színüket, a vonalak mélybordóból lilás¬kékbe és óceánzöldbe játszanak.
– Varázslatos a bőröd – lehelte kíváncsisággal vegyes megilletődöttséggel a lány. – Szent ég, Dante… a tetoválásod… hihetetlen.
A férfi arcába nézett, és úgy látta, mintha borostyánfény villant volna a szemében. És mikor ajka mosolyra húzódott, valahogy teltebbnek tűnt.
Dante kigombolta fekete nadrágját, majd levette. Semmit nem viselt alatta. Hímvesszője kiszabadult börtönéből, büszkén, hatalmasan meredezett, ugyan-olyan lélegzetelállító volt, mint teste többi porcikája.
A lány nagy meglepetésére a minta leért egészen idáig, úgy kacskaringózott erekciója tövében, mintha rajongó ujjak fonnák körül. Hímtagját vastag erek hálózták be egész hosszában, a végén pedig tekintélyes makk uralkodott, ruganyos és sötét, mint egy szilva.
A lány egy örökkévalóságig tudta volna nézegetni, de a férfi az asztalhoz hajolt, és lekapcsolta a lámpát, Tess utálta a sötétséget, amely eltakarta előle Dantét, ám egy pillanattal később a férfi forró teste betakarta, a lány keze pedig felfedezőútra indult a testén, ha már nem láthatta.
Dante súlya ránehezedett, csípőjével a lány comb-ja közé nyomakodott, és elhelyezkedett a lába között. Kemény volt és forró, ahogy a lánynak feszült, vesszője hegyével ingerelte csiklóját, Tess pedig könyörgött a folytatásért.
– Dante – zihálta, készen a férfi befogadására, minden ízében őt kívánva. Roppant önuralomra volt szüksége, hogy elszakítsa magát az érzékeit megsemmisítő játéktól, és ésszerűen gondolkodjon egy pillanatra. – Dante, várj… Én… szedek tablettát, szóval… de talán…
– Ne aggódj – csókolta meg a férfi, közben erekciója a szeméremajkakat ostromolta. Nyelve a lány ajkai közé siklott, ízlelőt adva neki saját édes, pézsmaillatú nedvéből. – Velem biztonságban vagy. Ígérem.
Normális esetben Tess lett volna az utolsó, aki megbízik az ilyesféle ígéretekben, de valahogy tudta, a férfinak könnyű szívvel hihet. Különös módon, biztonságban érezte magát vele. Védve volt.
A férfi megint megcsókolta, nyelvével mélyebbre kalandozva. Tess örömmel fogadta, visszacsókolta, csípőjét felemelve, és a meredező hímtaghoz préselve, hogy kétség se férhessen szándékához. Dante légzése szaggatottá vált, medencéje előrelendült, testüket már nem lehetett megállítani.
– Az enyém vagy – suttogta a férfi Tess szájába.
A lány nem ellenkezett.
Nem bizony.
Vadul, éhesen kapaszkodott Dantéba, ahogy a fér¬fi rekedten felnyögött, és egyetlen, mély lökéssel behatolt.


TIZENHETEDIK FEJEZET


A város másik végén, magánlaboratóriumában Ben Sullivan úgy elöntött, eszközöl pár módosítást a Karmazsin képletében. Soha nem tartotta a végleges receptet a laborban, amit bölcs döntésnek gondolt munkahelye biztosításának szempontjából. Jobban jár, ha magánál tartja, mint hogy pártfogója haverjai – vagy akár mások – rátalálhassanak. Már a kezdetektől betegesen félt attól, hogy kigolyózzák nyereséges kis vállalkozásából; a ma esti, jótevőjével folytatott telefonbeszélgetése után pedig hatalmába kerítette az érzés, hogy paranoiája egyáltalán nem volt megalapozatlan.
Beszámolt mindenről, ami előző éjjel történt, egészen odáig, hogy majdnem elkapták a fickók, akik üldözőbe vették a klubnál, és a hihetetlen felfedezésig, hogy a Karmazsin valamiféle veszélyes – egyetlen jó kifejezést talált rá: vámpíros – hatást gyakorolt az egyik legjobb vevőjére.
Megbízója szokásos néma nyugalmával vette tudomásul a híreket. Megtiltotta Bennek, hogy bár-kinek is fecsegjen a részletekről, és találkozót beszéltek meg alkonyatkor. A hosszú hónapokon át tartó titkolózás és névtelenség után végre találkozik munkaadójával.
Nem egész tizenöt órája maradt a randevú előtt, és Ben úgy gondolta, bebiztosítja magát, amennyire lehetséges, nem árt, ha van valami ütőkártya a kezében, ha már a főnökkel találkozik. Végül is nem tudta pontosan, kivel áll szemben, de volt annyi sütnivaló¬ja, hogy feltételezte, elég komoly alvilági kapcsolatokkal rendelkezhet. Nem ez lenne az első eset, hogy egy dél-bostoni srác bajszot akaszt a nagymenőkkel és a folyóban végzi.
Mindkét formulát – az eredetit és az új, módosított változatot is, amelyre személyes biztosítékaként tekintett – pendrivera mentette, majd eltette. A fájlok minden nyomát kitörölte a meghajtóról, aztán kisietett a laborból. Mellékutakon vezetett vissza a városba, arra az esetre, ha követné valaki, és a North Endre hajtott, Tess lakásához.
A lány igencsak meglepődne, ha tudná, hányszor ment már el a lakása előtt, csak hogy lássa, otthon van-e. Több is lenne az, mint meglepődés, ismerte be magának. Tess frászt kapna, ha sejtené, mennyire a megszállottja. Gyűlölte, hogy nem tudja elengedni a lányt, de azzal, hogy Tess sosem engedte karnyújtásnyi távolságtól távolabb magától, különösen a szakításuk óta, csak még jobban akarta őt. Egyre azt várta, mikor fogadja vissza, de a múlt éjszaka után, amikor elhajolt a csókja elől, ez a reménye halványulni látszott.
Ben befordult a sarkon, és végighajtott Tess utcáján. Talán ez az utolsó alkalom, hogy erre jött. Az utolsó alkalom, amikor hülyét csinált magából ezzel a hülye kukkolással.
Igen, gondolta, míg lefékezett egy piros lámpánál, itt az ideje, hogy véget vessen ennek, és továbblépjen. Élje a kurva életét.
Várakozás közben gyönyörűséges fekete Porsche kanyarodott ki elé az egyik mellékutcából, Tess lakása felé közeledve a majdnem üres utcán. Ben gyomra görcsbe rándult, mikor meglátta a sofőrt. A fickó volt a klubból – nem az, amelyik utána rohant, hanem a másik, a hatalmas termetű, sötét hajú és halálos kisugárzású.
És dögöljön meg, ha nem ismerte fel a mellette ülő nőt.
Tess.
Jézusisten! Mi közük van ezeknek egymáshoz? Lehet, hogy a pasas Benről faggatózott a lánynál, vagy ilyesmi, végigjárva a barátait és ismerőseit.
A pánik savként mart a torkába, de rájött, hogy hajnali három órakor kissé késő lenne rendőrségi vagy kábítószeres kihallgatáshoz. Nem, bármiben is mesterkedett a pasas, az nem hivatalos jellegű.
Ben türelmetlenül dobolt a kormányon, mert a lámpa még mindig piros volt. Nem mintha tartott volna tőle, hogy szem elől téveszti a Porschét. Tudta, hová tart. Saját szemével is meg akart győződni az igazáról, látnia kellett, valóban Tess-e az.
Végre zöldre váltott a lámpa, Ben pedig a gázra taposott. A furgon végigdöcögött az utcán, megközelítette Tess háztömbjét, éppen amikor a másik autó leparkolt a lakás előtti járda szélén. Ben néhány méterrel mögé állt be, majd lekapcsolta a világítást. Fortyogó dühvel nézte végig, ahogy a férfi áthajolt a vezetőülésből, magához húzta és megcsókolta Tesst.
A kurva anyját.
Az ölelés hosszú ideig tartott. Túl rohadt hosszú ideig, tajtékzott Ben. Beindította a motort, aztán kikanyarodott az útra. Nyugis tempóban haladt el a sportautó mellett, nem nézve felé, majd lassan folytatta útját.
Dante úgy vezetett vissza a központba, hogy azt sem tudta, hol van, olyannyira, hogy el is tévesztette a North Endből kivezető utat, úgyhogy vissza kellett mennie néhány háztömbnyit, hogy megtalálja a helyes irányt. Feje bódult volt Tess illatától, ízétől. Még mindig érezte a lányt a bőrén, nyelvén, és elég volt csodás testére gondolnia, hogyan fonódott rá, hogyan fogadta magába, és máris óriási merevedése támadt. A rohadt életbe.
Amit ma este Tess-szel művelt, abszolút nem volt betervezve, továbbá oltári nagy baromság volt. Nem mintha szemernyit is bánná az elmúlt néhány órát. Soha életében nem hozta még ennyire lázba nő, pedig jócskán volt összehasonlítási alapja. Arra akarta fogni, hogy Tess kiválasztott, és hogy az ő vére élteti, ám az igazság ennél kissé bonyolultabbnak tűnt.
A nő egyszerűen úgy hat rá, amit képtelen megmagyarázni vagy letagadni. És miután visszahúzta a halálvízió örvényéből, csak arra vágyott – és csak arra volt szüksége –, hogy még jobban megbabonázza, bármiben is állt a varázsereje.
A lány alatta fekvő meztelen teste pedig még inkább felhúzta. Most, hogy megkapta, egyre többet akart belőle.
Ezen kívül a klinikán tett látogatása más módon is gyümölcsözőnek bizonyult.
Míg a központ felé autózott, gyűrött cetlit húzott elő dzsekije zsebéből, és a műszerfal sima felületére ragasztotta. A műszerfal világításának halvány fényében elolvasta a néhány nappal korábban kézzel írt üzenetet, amit Tess asztalon heverő előjegyzési nap¬tárából hozott el.
Ben hívott – múzeumi vacsora holnap 19.00. Ne felejtsd el!
Ben. A név úgy mart Dante agyába, mint az akkumulátorsav. Ben, akivel Tess a puccos fogadásra ment. A humán trágyadomb, aki Karmazsinnal kereskedik, talán a vérszopók megbízásából.
Meg volt adva egy telefonszám is a cetlin, dél-bostoni előhívószámmal. Ezzel az információval a birtokában Dante lemerte volna fogadni, hogy internet vagy egyéb lakossági szolgáltatás segítségével nagyjából két másodpercbe telik beazonosítani a férget.
Dante a rend kúriája elé kanyarodott a kapuval el-zárt felhajtón, majd beállt a tágas, védelmi berendezésekkel megerősített, sokállásos garázsba. Elzárta a motort és a világítást, lekapta a papírfecnit a műszer-falról, végül előhúzta Randakörmök egyikét a középkonzol tartórekeszéből.
A hajlított fémtőr hideg és engesztelhetetlen volt a kezében – pontosan olyan, amilyen a jó öreg Ben meztelen torkánál is lesz. Alig várta, hogy újból lemenjen a Nap, és ő hivatalosan is bemutatkozhasson.


TIZENNYOLCADIK FEJEZET


Az elmúlt egy hétben Tess most aludt először egy igazin jót, annak ellenére, hogy másra sem bírt gondolni, csak Dantéra. A férfi egész éjjel felbukkant-eltűnt az álmaiban, és ő volt az első gondolata, mikor hajnalban felébredt, megelőzve az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra szokásos hatórai vidám csörömpölését. Dante.
Illatát még mindig érezte a bőrén, a húszperces forró zuhany dacára is. Kellemes sajgás lüktetett a combja között, de élvezte a fájdalmat, mert eszébe juttatta, mi mindenben volt része az éjjel.
Még mindig magán érezte a férfi összes csókját és érintését.
Minden zugot számba vett a testén, amit Dante birtokba vett, és sajátjának tekintett.
Gyorsan felöltözött, elhagyta a lakást, útközben pedig csak a Starbucksnál állt meg, hogy magához vegyen egy kávét, útban az 5.20-as, North Stationnél megálló vonat felé.
Elsőként érkezett a klinikára; Nora lehet, hogy csak fél nyolc körül jön. Tess a hátsó ajtón ment be, és bezárta maga mögött, hiszen még pár óra hosszáig nem nyitnak ki. Mikor a ketrecek közelébe ért, és meghallotta az egyikből kiszűrődő kínlódó lihegést, tudta, hogy nagy baj van.
Táskáját és kulcscsomóját a földre hajította, félig kiürült kávéspoharát a pultra tette a mosogató mellé, és a kis terrierhez sietett, akit Dante hozott be az éjszaka. Harvard elég rossz bőrben volt. Az oldalán feküdt, mellkasa lassan süllyedt-emelkedett, meleg barna szeme felakadt. Szája picit nyitva, nyelve el-szürkült, élettelenül lógott.
Hörögve szedte a levegőt, ami elárulta, az előző este levett vérmintákat és az elvégzett vizsgálatok anyagát felesleges elemzésre küldeni a labornak. Harvard azt sem éri meg, amíg postára teszik őket.
– Szegény kicsikém – mormolta Tess, miközben kinyitotta a rácsot, és óvatosan megsimogatta az állat bundáját. Ujjbegyein keresztül érezte, milyen gyenge. Egy utolsó cérnaszálon függött az élete, talán már akkor túl késő volt számára minden, mikor Dante behozta.
Szánalom markolt a szívébe. Képes lenne segíteni rajta. Tudta, hogyan kell…
Elhúzta a kezét, majd összekulcsolta maga előtt. Réges-rég döntött erről. Megfogadta, hogy soha többé.
Harvard azonban csak egy ártatlan, gyámoltalan állat, nem ember. Nem egy velejéig romlott férfi a múltjából, aki nem érdemelt sem szánalmat, sem segítséget.
Akkor meg kinek árt vele, nem igaz?
Nem toporoghat, tétlenül végignézve, ahogy ez a szerencsétlen kutya meghal, pedig tudja, különleges képességgel van megáldva, amivel tehet ellene!
Tényleg nem.
– Minden rendben lesz – szólt lágyan, mikor újra a ketrecbe nyúlt.
Gyengéden kiemelte Harvardot, kis testét óvatosan a karjába emelve. Úgy fogta, mint egy csecsemőt, egyik kezével megtartva a vékony kis állatot, a másikkal horpadt hasát simogatva. A kutya légzésére koncentrált, gyenge, ám szabályos szívverésére. Erezte, milyen elesett, a sokféle betegség hatásaitól, melyek talán már hónapok óta szívták ki belőle az életet.
Volt még valami más is – ujjai bizseregni kezdtek, ahogy lefelé vándoroltak a kutya hasán. Keserű íz gyűlt a torkában, ahogy a rák megmutatkozott az érintésére. A tumor bár nem volt túl nagy, mégis halálos. Tess lelki szemei előtt látta, ahogy a rostos szövetek a kutya gyomrába csimpaszkodnak; az ocsmány kékes színű csomót, amelynek egyedüli célja az élet kioltása.
Tess ujjhegyein keresztül beengedte a tumort az elméjébe, ahogy vére felpezsdült a keresztüláramló energiától. A rákra összpontosított, látta, hogy belülről lángra lobban, majd szétrobban. Erezte, amint felszívódik, ahogy fölötte tartotta a kezét, parancsolva, hogy tűnjön el.
Milyen könnyen visszatért e megmagyarázhatatlan képessége.
Az átkom, gondolta, bár nehezére esett így gondolkodni, mikor a karjában nyugvó kicsi szőrpamacsra nézett, ahogy az halkan nyüszített és hálásan nyaldosta a kezét.
Tess annyira belemerült elfoglaltságába, hogy majdnem hagyta elsiklani a füle mellett a klinika egyik üres kezelőjéből kihallatszó zajt. A rövid, fémes karmolászás azonban megismétlődött.
Tess felkapta a fejét, tarkóján a pihék égnek meredtek a rémülettől. Aztán meghallott valami mást: nehéz bakancs koppant a padlón. A lány felnézett a faliórára, és tudta, még messze túl korán van ahhoz, hogy Nora befusson.
Nem hitte, hogy bármitől is meg kéne ijednie, mégis, amint elindult a hang irányába, hirtelen emlékképek rohanták meg – a raktárban felgyulladó lámpafény, egy csúnyán helybenhagyott, véres férfi a padlón. Megtorpant, képtelen volt továbbmenni, ahogy az eleven emlék bevillant az agyába, mely az-tán ugyanolyan gyorsan el is illant.
– Hahó! – kiáltotta, próbálva nem nekimenni a kutyával semminek, miközben elhagyta a ketreceket.
– Van itt valaki?
Elfojtott átkozódás szűrődött ki a recepciónál nyíló nagy kezelőből.
– Ben! Te vagy az?
A férfi, kezében egy elektromos csavarhúzóval, kilépett a helyiségből. – Tess – Jesszusom, majdnem összeszartam magam! Mit csinálsz itt ilyen korán?
– Nos, éppenséggel itt dolgozom – válaszolta a lány szemöldökét ráncolva, és szemügyre vette az elpiruló férfit, akinek szeme alatt karikák sötétlettek. – És te?
– Én, ö… – bökött hátra a kezelő irányába a csavarhúzóval Ben – múltkor észrevettem, hogy az asztal hidraulikus emelőjével valami gond van. Korán ébredtem, és mivel még mindig megvan a pótkulcsom, gondoltam, megjavítom neked.
Igaza volt, valóban ráfért az asztalra a javítás, de volt valami Ben meghökkent arckifejezésében, ami nem stimmelt. Tess odasétált hozzá, gyengéden simogatva Harvardot, mikor a kutya fészkelődni kezdett a karjában. – Nem várhatott volna nyitásig?
A férfi beletúrt a hajába, tovább borzolva már amúgy is kócos haját. – Mint már mondtam, korán felébredtem. Csak próbálok segíteni, ahol tudok. Ki a kis barátod?
– A neve Harvard.
– Furi egy szőrpamacs; csak kicsit nyivászka. Új beteg?
Tess bólintott. – Múlt éjjel hozták be. Elég rosszul nézett ki, de azt hiszem, hamarosan jobban érzi ma-gát.
Ben mosolygott, de nem sikerült túl őszintére.
– Megint hajnalig melóztál, Doki?
– Nem. Nem igazán.
A férfi másfelé nézett, szája keserű mosolyra húzódott. V – Ben, minden… rendben? Próbáltalak hívni a múzeumi fogadás után, hogy bocsánatot kérjek. Hagytam üzenetet, de nem hívtál vissza.
– Ja, sok dolgom volt.
– Fáradtnak látszol.
A férfi vállat vont. – Ne aggódj értem!
Több mint fáradt, jött rá Tess. Kimerült és ideges. Nyugtalan, nem tud magával mit kezdeni, mint aki két napja le sem hunyta a szemét. – Mit csinálsz mostanában? Újabb állatmentés, vagy ilyesmi?
– Vagy ilyesmi – vetett lapos pillantást Ben a lányra. – Nézd, jó lenne még cseverészni veled, de mennem kell.
Bő szabású farmerja zsebébe csúsztatta a csavarhúzót, és elindult a klinika bejárata felé. Tess dermedten követte, érezte a kettejük között újonnan nyílt érzelmi szakadékot, mely egyre mélyebben tátongott.
Ben hazudott, és nemcsak a klinikai tartózkodásával kapcsolatban.
– Köszönöm, hogy megjavítottad az asztalt – mormolta a férfi sebesen távolodó hátának.
Ben hátrafordította a fejét a nyitott ajtóból. Tess hátrahőkölt rideg pillantásától. – Ja, persze. Minden jót, Doki!
Hideg, szitáló eső verte Elise nappalijának ablakát. Az egyhangú szürke délutáni ég kifejezetten barátságtalan volt. Elhúzta a csipkefüggönyt második emeleti magánrezidenciájában, és kibámult a város hideg utcáira, a siető emberekre, akik azon voltak, minél előbb céljukhoz érjenek, bárhol is legyen az, csak minél kevesebb időt töltsenek az utcán.
Az ő tizennyolc éves fia is kinn van valahol.
Most már több mint egy hete odavolt. Egyike a faj azon ifjainak, akik a környék menedékeiből tűntek el az utóbbi időben. Azon imádkozott, hogy Cam biztonságban legyen valahol a föld alatt, akármilyen rejtekhelyen, együtt a többiekkel, hogy vigaszt és védelmet nyújtsanak neki, amíg haza nem talál.
Ami remélhetőleg hamarosan bekövetkezik.
Isten áldja Sterlinget, amiért mindent megtesz, hogy ez bekövetkezhessen. Elise nemigen értette sógora önzetlenségét, amivel százszázalékosan az ügynek szentelte magát. Azt kívánta, bárcsak Quentin láthatná, mi mindent meg nem tesz az öccse a családjukért. Megdöbbenne; meg is szégyenülne, az biztos.
Azt pedig, hogy ővele kapcsolatban mit érezne most, még elképzelni is utálta.
Hatalmasat csalódna. Még gyűlölné is kicsit. Vagy nagyon, ha tudná, Elise kergette ki a fiukat az éjszakába. Ha nem vesztek volna össze, ha nem próbálta volna nevetségesen rövid pórázon tartani, Camden talán nem ment volna el. Csak az ő hibája, és most azt kívánta, bárcsak meg nem történtté tehetné azt a pár borzalmas órát, mintha sosem léteztek volna.
Keserű megbánás mardosta, miközben a kinti világot bámulta. Tehetetlennek és haszontalannak érez¬te magát meleg, száraz otthonában.
A Black Bay menedékben álló tágas lakása alatt helyezkedett el Sterling magánrezidenciája és föld-alatti búvóhelye. A fajhoz tartozott ő is, így amíg egyetlen kósza napsugár is cikázott az égen, kénytelen volt benn maradni, távol a fénytől, mint minden-ki más. Camdent is beleértve, aki bár félig az ő vére volt – tehát félig ember –, néhai apja vámpírvére folyt az ereiben. Apja nem e világi erősségei és gyengéi.
Sötétedésig nem indul meg a Camden utáni kutatás, és Elise egy örökkévalóságnak érezte a várakozás hosszú óráit.
Fel-alá járkált az ablak előtt, nagyon szeretett volna segíteni Sterlingnek Cam és a vele együtt eltűnt többi fiatal keresésében.
Bár kiválasztott volt, azon kevés nők egyike az emberek között, akik képesek életet adni a vámpírok utódainak – akik kizárólag hímneműek –, Elise tetőtől talpig Homo sapiens volt. Bőre elviselte a Nap sugárzását. Minden feltűnés nélkül elvegyülhetett az emberek között, bár már hosszú évek óta – több mint száz éve – nem tett ilyet.
Kislány kora óta a menedékek gyámsága alatt állt, ahová saját biztonsága és jóléte miatt került, miután szülei éhen haltak Boston egyik tizenkilencedik századi nyomortelepén. Mikor eljött az ideje, Quentin Chase kiválasztottja lett, akit teljes szívéből szeretett. Annyira hiányzott neki, amióta öt évvel ezelőtt meghalt.
És most lehet, hogy Camdent is elvesztette.
Nem. Nem volt hajlandó erre gondolni. Túl hatalmas volt a fájdalom ahhoz, hogy még egy röpke másodpercre is elképzelje.
Talán mégis tehet valamit. Elise megállt a víz-cseppekkel borított ablak előtt. Lélegzete bepárásította az üveget, miközben a fián jártak a gondolatai, kétségbeesetten azon tépelődve, vajon hol járhat.
Egyszerre elhatározta magát, megfordult, és a szekrényhez sétált a kabátjáért. Jó néhány tél elmúlt már, amióta nem viselte. A hosszú, tengerészkék gyapjúkabát eltakarta fehér özvegyi viseletét, egészen a bokájáig ért. Elise halvány színű bőrcsizmát húzott hozzá, és kisietett a lakásból, mielőtt meggondolhatta volna magát.
Leiramodott a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Néhányszor próbálkoznia kellett, mire be tudta ütögetni a helyes kódot, ami a kaput nyitotta, mert idejét sem tudta, mikor tette ki a lábát utoljára a menedékből. A külvilág régóta csak fájdalmat jelentett számára, de talán most már képes viselni.
Camdenért bármit elviselt. Nem igaz?
Mikor kilépett, fagyos szél kergette, jeges ólmos eső vágott az arcába. Elise megborzongott, majd elindult lefelé a kovácsoltvas korláttal szegélyezett téglalépcsőn. Lenn a járdán csupán néhány ember jött ment, voltak egymásba karoló párok, mások egyedül, és mindenfelé sötét esernyők hullámoztak a lépések ütemére.
Egy pillanatig – szemvillanásnyi ideig – csend honolt. Aztán a képessége, amely születése óta üldözte, az a különleges adottság, amely más és más formában jelentkezett minden kiválasztottnál, pörölyként csapott le rá.
– Be kellett volna vallanom neki a babát…
– Nem mintha hiányozna nekik nyomorult 20 dolcsi…
– Megmondtam az öregasszonynak, hogy kinyírom a nyomorult kutyáját, ha még egyszer a kertembe szarik…
– Soha nem tudja meg, hogy elmentem, ha most csak úgy hazaállítok, és úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne…
Elise betapasztotta a fülét, mikor a járókelők visszataszító gondolatai záporozni kezdtek rá. Képtelen volt kiiktatni őket. Denevérekként köröztek a feje fölött, le-lecsapva rá, megannyi dühödt, ocsmány hazugság, árulás és bűn.
Képtelen volt akár csak egy lépést is továbbmenni. Ott állt, ázottan a szitáló esőtől, összefagyva a lakása előtt, és nem tudta rávenni magát, hogy elinduljon.
Camden ott volt kinn valahol, és arra várt, hogy ő – valaki – megtalálja. Mégis cserbenhagyja. Csak állt egy helyben, kezébe temette az arcát, és zokogott.


TIZENKILENCEDIK FEJEZET


Hamar alkonyodott aznap, sürgette a vastag fekete felhőködből folyamatosan szivárgó hideg, nyúlós novemberi eső. A Boston déli részén épült ipari-lakóövezet – bár fényes nappal sem szolgált különös látnivalóval, sűrűn egymás mellett álló alumínium-falú kétszintes csarnokaival és háromemeletes tégla bérházaival – nyirkos, egérszürke nyomornegyednek hatott a monoton esőben.
Dante és Chase egy órával ezelőtt érkezett Ben Sullivan düledező háztömbjéhez, közvetlenül nap-nyugta után, és azóta vártak a rend egyik sötétített üvegű városi terepjárójában. A jármű igencsak kirítt a környezetéből, egyszerűen azon okból kifolyólag, hogy jó állapotban volt, viszont olyan félreérthetetlen ne-baszakodj-velem légkört árasztott, ami tisztes távolban tartotta a legtöbb bűnözőt és egyéb rossz-életűt. Azon kevesek, akik mégis elég közel merészkedtek, hogy bekukucskáljanak, rohanvást menekültek, mikor Dante agyara felvillant az üvegen keresztül.
Már viszketett a türelmetlenségtől, és ott tartott, hogy remélte, akad legalább egy olyan bolond emberszabású, aki átlépi a határt, ő pedig végre levezetheti rajta a feszültséget.
– Biztos vagy benne, hogy itt lakik a díler? - kérdezte Chase a sötét anyósülésről.
Dante bólintott, miközben ujjaival a kormányon dobolt. – Ja. Holtbiztos.
Fontolóra vette, hogy egyedül ejti meg ezt a kis kirándulást Tess Karmazsinterjesztő expasijához, de aztán arra jutott, jobb, ha van hátvéd, biztos, ami biztos. Hátvéd Bennek, nem neki. Nem garantálhatta ugyanis, hogy a humán féreg életben lesz, mikor végez vele, ha egyedül jön.
És nem csak amiatt, mert Sullivan kábítószer kereskedő söpredék. Az, hogy a fickó ismerte Tesst, mégpedig kétségtelenül behatóan ismerte, éktelen haragot gerjesztett Dantéban. Akaratlan birtoklási vágy kerítette hatalmába, meg akarta védelmezni Tesst az ilyen vesztes alakoktól, mint Ben Sullivan.
Na persze. Mintha ő maga lenne a főnyeremény.
– Hogy találtál rá? – zavarta meg elmélkedését Chase, visszazökkentve a küldetésükbe. – Azon felül, hogy kiugrasztottuk a humán üregi nyulat a klubból akkor éjjel, nem nagyon volt semmi kiindulási pontunk az azonosítására.
Dante még csak nem is nézett Chase-re, csupán rántott egyet a vállán, ahogy a Tess-szel töltött órák élénken az emlékezetébe villantak. – Nem számít, hogy sikerült – válaszolt hosszú hallgatás után.
– Nektek, menedékbeli öltönyösöknek is megvannak a saját módszereitek; nekünk is megvannak a mieink.
Mikor újból elborította a féktelen türelmetlenség, megpillantotta a zsákmányt. Felegyenesedett a vezetőülésben, a sötétbe meresztve a szemét. A férfi be-kanyarodott a sarkon, feje lehajtva, arcát részben eltakarta szürke, kapucnis melegítőfelsője. Kezét pufi mellénye zsebébe süllyesztette. Sietett, közben folyamatosan a háta mögé pillantgatott, mintha üldözőktől tartana. De akkor is ő volt az, Dante biztosan tudta.
– Megérkezett az emberünk – szólt társához, mi¬kor a férfi felkocogott a lakásához vezető betonlép-csőkön. – Gyerünk, Harvard. Mintha élnél!
Kiszálltak, Dante bekapcsolta a riasztót, és a férfi után surrantak az épületbe, mielőtt bezáródott volna a bejárati ajtó. Mindkét vámpír olyan gyorsasággal és könnyedséggel mozgott, ami csak a faj tagjainak sajátja. Mire Ben harmadik emeleti lakásának zárjába dugta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót, Dante már be is lökte a sötétbe, keresztülhajítva a spártai egyszerűséggel berendezett nappalin.
– A kurva – próbált térdre kecmeregni Sullivan, aztán megdermedt, ahogy a folyosó plafonjáról lógó csupasz villanykörte megvilágította támadói arcát.
A félelmen kívül valami más is megvillant a szemében. Felismerés, jött rá Dante. Talán emlékezett rájuk a klubból. Düh is szikrázott azokban a szemekben. Vegytiszta gyűlölet. Dante érezte, ahogy felé áramlik a pórusaiból.
A férfi lassan talpra állt. – Mi a fasz folyik itt?
– Te mondd meg – kapcsolt fel egy lámpát pusztán az akaratával Dante, miközben beljebb nyomult a lakásban. Mögötte Chase bezárta az ajtót, és rá is fordította a zárat. – Biztos vagyok benne, hogy rájöttél, nem udvariassági látogatáson vagyunk.
– Mit akartok?
– Először is információt. Rajtad múlik, hogyan szedjük ki belőled.
– Milyen információt? – cikázott nyugtalanul a férfi pillantása Dante és Chase között. Nem tudom, kik vagytok, srácok, és lövésem sincs, miről besz…
– Látod – vigyorodott el vészjóslóan Dante –, ez máris rosszul kezdődik. – Mikor a férfi keze a mellény mély zsebébe csúszott, Dante szája még szélesebb mosolyra húzódott. – Ha meg akarsz győzni, hogy tényleg idióta vagy, rajta, húzd elő azt a fegyvert. Csak hogy tisztázzuk, örülök, ha megteszed.
Ben Sullivan arca olyan krétafehérre sápadt, mint a szobája csupasz fala. Lassan, óvatosan előhúzta a kezét. – Honnan…
– Vársz még rajtunk kívül mást is ma este? – Dante odasétált hozzá, majd kivette a zsebéből a viharvert negyvenötöst. A másik nem ellenkezett. A vámpír Chase-hez fordult, átadta neki a kibiztosított fegyvert. – Ócska vasdarab egy ócska drogdílernek, mi?
– Csak önvédelemből tartom, nem vagyok drogdí…
– Foglalj helyet – fojtotta bele a mondanivalót Dante, és lelökte egy műbőr fotelbe, a szobában fel-lelhető egyetlen bútorra egy sarokban álló számító-gépállványon és egy magnónak helyet adó, falhoz tolt polcon kívül. – Alaposan kutass át mindent, meglátjuk, mire jutunk – szólt Dante Chase-hez.
– Nem vagyok kábítószer kereskedő – erősködött, mialatt Chase hozzáfogott az alapos kutatáshoz. – Nem tudom, mit gondolsz…
– Elmondom, mit gondolok – hajolt az arcába Dante, érezve, ahogy szeme a haragtól kiélesedik, agyara pedig mocorogni kezd az ínyében, előbukkanva a felszínen. – Tudom, hogy nem fogod letagadni, téged láttunk Karmazsint árulni abban a klubban három éjszakával ezelőtt. Mióta üzérkedsz azzal a szeméttel? Honnan szerzed?
A férfi lehajtotta a fejét, valami hazugságon agyalva. Dante nem éppen kesztyűs kézzel emelte föl az állát, és belefúrta a pillantását. – Ugye nem akarsz még megdögleni, seggfej?
– Mit mondhatnék erre? El vagy tévedve! Egyszerűen fogalmam sincs, miről van szó!
– Talán ő majd tud nekünk szolgálni valamivel – szólt közbe Chase a hálószobából kilépve, pont, amikor Dante egy kis őszinteséget akart beleverni a kérdezettbe. Chase bekeretezett fényképet tartott a kezében, majd felmutatta. A fotó Bent és egy rövidebb hajú, ám nem kevésbé elbűvölő Tesst ábrázolt boldog párként pózolva a klinika előtt, „A Nagy Nyitás” plakát alatt. – Igazán meghitt kis jelenet. Lefogadom, hogy ő majd be tud minket avatni a szabadidős tevékenységeid mibenlétébe. A férfi lapos pillantást küldött Chase felé. – Tartsd magad távol tőle, mert isten az atyám, én…
– Ö is benne van? – krákogta reszelős torokkal Dante.
– És ezt te mered kérdezni tőlem? A te nyelved matatott a torkában múlt éjjel a lakása előtt! Igen, én is ott voltam! Láttalak, te rohadék! – fröcsögte gúnyosan a férfi.
Az arcába vágott válasz meghökkentette Dantét, viszont megmagyarázta a másik fortyogó dühét. Magán érezte Chase kérdő tekintetét is, de továbbra is Tess féltékeny exére összpontosított.
– Kezd elfogyni a türelmem – vicsorogta, aztán megrázta a fejét. – Nem. Már el is fogyott. – Szem-villanás alatt előhúzta egyik kétélű, hajlított pengéjű tőrét, és Ben torkához szorította. Szája apró mosolyra görbült, mikor meglátta, hogy a férfi szeme elkerekedik a rettegéstől. – Na, így mindjárt más. Most pedig vegyél szépen nagy levegőt, és kezdj el dalolni. Nincs több mellébeszélés vagy takargatás. Pislants egyet, ha felfogtad, Benny fiú.
A férfi leeresztette a szemhéját, majd újra a félelmetes pengére függesztette félelmet sugárzó tekintetét.
– Azt mondták, ne beszéljek senkinek semmiről – nyögte.
– Kik mondták?
– Nem tudom – aki megbízott annak a szarnak az előállításával.
Dante összehúzta a szemöldökét. – Te magad csinálod a Karmazsint?
A férfi bólintani akart, de megakadályozta a nyakánál lebegő hideg acél. – Tudós vagyok – legalábbis az voltam. Kémikusként dolgoztam egy kozmetikai cégnél, amíg néhány évvel ezelőtt ki nem rúgtak.
– Ugorjuk át a sanyarú munkanélküliség ecsetelését, és térjünk rá a Karmazsinra.
Sullivan óvatosan nyelt. – Éjszakai szórakozó-helyekre alkottam, mellékjövedelem gyanánt. Múlt nyáron, nem sokkal azután, hogy elkezdtem árulni, megkeresett ez a fészer, hogy mit szólnék hozzá, ha feldobnánk kissé az eladási mutatókat. Azt mondta, vannak kapcsolatai, akik üzletet ajánlanának, és nagy pénzt fizetnek.
– De persze nem tudod, kik az üzleti partnereid?
– Nem. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Nem igazán érdekelt sohasem. Bárki legyen is az, készpénzzel fizet, méghozzá nagyon sokkal. Letétbe helyezi a ki¬fizetéseket a bankban.
Dante és Chase sokatmondó pillantást váltott, ugyanarra gondoltak – hogy a férfinak valószínűleg fogalma sincs arról, hogy vérszopókkal kezdett, az új generációs rohadékoknak is leginkább a főnökével, aki jó néhány hónapja már, hogy háborúra készül, amelyet a vámpírfajon belül óhajt kirobbantani. Dante a rend többi tagjával egyetemben jócskán megfúrta ebbéli terveit, amikor felrobbantották a ré¬gi diliházat, ami főhadiszállásukként szolgált, a fenyegetés azonban még mindig ott lebegett a fejük fölött. Amíg a vérszopók toboroznak, és hadseregük létszámát növelik – különösen, ha olyan segítségük akad ebben, mint a Karmazsin –, a háború kitörésével kapcsolatban sokkal fontosabb kérdés a mikor, mint az egyáltalán.
– Mi a kibaszott ábra ezzel az egésszel? A Karmazsin nem is kemény drog. Saját magamon próbáltam ki, mikor megalkottam. Ez csak enyhe élénkítőszer, nem sokban különbözik az X-től és a GHB-től.
A Dante mellett álló Chase dühödten vakkantott. – Még hogy nincs köztük különbség! Rohadtul nagy a különbség! Te is láttad, mi történt akkor éjjel!
Dante megnyomta a pengét. – Páholyból nézted végig a cirkuszt, nem?
Sullivan állkapcsa megfeszült, szeme bizonytalanul tapadt Dantéra. – Én… nem is vagyok biztos benne, mit láttam. Esküszöm.
Dante összeszűkült szemmel méregette.
Azt látta, hogy a férfi nyugtalan, de vajon hazudik-e? A francba, jó lenne, ha Tegan is itt lenne. Senki, legyen ember, vagy vámpír, nem volt képes elrejteni előle az igazságot. Persze, ismerve őt, ugyanannyira szívesen a másvilágra küldené ezt a gennyládát, mint Dante, amiért ilyen nyomorúságot szabadított a vámpírnemzetségre.
– Figyelj – próbált feltápászkodni Sullivan, ám Dante tenyere a mellkasán landolt, visszaplántálva a seggét a székre. – Hallgass meg, kérlek! Soha nem állt szándékomban bántani akárkit is! A dolgok kissé… Krisztusom, minden olyan zavaros lett és veszélyes. Betelt a pohár, kiszállok. Ma este, ami azt illeti. Hívtam a kapcsolatomat, és találkozunk, hogy megmondjam neki, ennyi volt. Pár perc múlva jönnek értem.
Az ablaknál Chase a kis alumínium sötétítőlapkái közé dugta egyik ujját, és kikémlelt az utcára. – Sötét szedán áll a járdaszegélynél – jelentette, majd a férfira nézett. – Megérkezett a taxid.
– Hogy az a – süllyedt a háttámlába Sullivan, idegesen simogatva a málladozó karfát. Óvatosan pillantott Dantéra. – Mennem kell. A rohadt életbe, szükségem van a fegyveremre.
– Nem mész sehová – tolta vissza hüvelyébe a pengét Dante, míg az ablakhoz sétált. A várakozó jár¬művet figyelte. Bár lehetetlen volt bármit is kivenni a sofőrből onnan fentről, bármibe fogadott volna, hogy vagy vérszopó, vagy vérrabszolga az illető, ahogyan a mellette ülő is. Visszafordult a humánhoz. – Ha beszállsz abba a kocsiba, halott vagy. Hogy tudod elérni a kapcsolatodat, van telefonszámod?
– Nincs. Eldobható mobilt adtak, amibe egyetlen szám van beprogramozva gyorshívásra, de lekódolták, szóval nem tudom, hol csöng ki.
– Hadd lássam.
Sullivan a mellényzsebébe nyúlt, kivette a készüléket, és odaadta Danténak. – Mit fogsz csinálni vele?
– Megőrizzük neked. Most viszont velünk jössz, hogy máshol folytathassuk a csevegést.
– Mi? Nem! – pattant fel a másik idegesen. – Felejtsd el! Nem bízom meg bennetek sem, szóval kösz, de nem, kösz. Vigyázok én magamra…
Mielőtt a pasas pislantani tudott volna, Dante átvágott a szobán, és torkon ragadta. – Ez nem kérés volt!
Elengedte a dílert, Chase felé lódítva. – Tüntesd el innen! Jussatok el valahogy a kocsiig, és vidd be a központba. Én lemegyek, és tolmácsolom sajnálkozását a várakozó faszfejek felé.
Mire Chase megragadta Ben karját, hogy kifelé taszigálja, Dante már ki is lépett az ajtón. Szemvillanás alatt lent termett az esős utcán, lecövekelt a várakozó szedán előtt, és bebámult a szélvédőn a két emberre.
Jól sejtette, vérrabszolgák voltak, egy első generációs vámpír agymosott csatlósai, akiket gazdájuk megfosztott emberi mivoltuktól, mialatt szinte teljesen kivéreztette őket. A vérrabszolgák lélegző, hús-vér emberek, a lelkiismeret legapróbb szikrája nélkül, egyetlen cél érdekében létezve: hogy végrehajtsák gazdájuk parancsait.
És korántsem voltak halhatatlanok.
Dante rájuk vigyorgott, alig várta, hogy végezhessen velük.
A nyomorult az anyósülésen pislogott néhányat, mintha nem akarna hinni a szemének. A kormánynál ülő jobb reflexekkel volt megáldva; míg társától csupán haszontalan átkozódásra futotta, ő sebességbe lökte a kocsit, és a gázra taposott.
A motor felbőgött, megugrasztva az autót, ám Dante fel volt rá készülve. Kezét a motorháztetőre téve visszatartotta, gúnyosan vigyorogva, ahogy a kerekek iszonyatos sivítás és füstölés közepette kipörögtek a nedves aszfalton, ám az autó nem haladt egy tapodtat sem. Mikor a vérrabszolga hátramenetbe kapcsolt, Dante a motorháztetőre lendült. Végigkúszott rajta, mialatt a sofőr vadul kifelé farolt a járdától.
Dante hullámot meglovagoló szörfös módjára egyensúlyozott a dülöngélő autón, aztán jól irányzott rúgással szétpozdorjázta a szélvédőt. A leamortizált üveg megadta magát, kirobbant keretéből. A mindent beterítő üvegszilánkokkal mit sem törődve Dante a két vérrabszolga közé vetette magát.
– Hahó, fiúk! Hova a picsába is tartunk éppen?
A másik kettő begőzölt, megragadták, ütötték-verték – még bele is haraptak, az isten szerelmére! –, de nem igazán hatották meg Dantét. Parkolás üzem¬módba lökte a váltót, a hirtelen sebességváltás pedig kilendítette az autót az útra.
Éles szúrás érte a jobb combján, aztán megérezte saját kiömlő vérének fémes szagát. Dühödt üvöltés szakadt fel belőle, agyara megnyúlt, látása lézererősségűre élesedett, ahogy pupillája függőleges vonallá keskenyült. Hajánál fogva megragadta az utas oldali vérrabszolgát, egyeden, iszonyatos erejű rántással szét¬zúzta a fejét a műszerfalon, azonnali halált okozva.
A másik oldalán a vezető kétségbeesetten ki akart mászni a kocsiból. Az ajtónyitó fogantyú után tapogatózott, kivágta az ajtót, a vizes aszfaltra zuhant, majd a háromemeletes házak közötti egyik szűk át-járó felé iramodott.
Dante utánakapott, és a földre rántotta. Puszta kézzel harcolt, mert tudta, nem ölheti meg addig, amíg választ nem kap néhány kérdésére: kit szolgál, és hol található a gazdája. Nem a nevére volt szüksége annak, aki vérrabszolgává aljasította ezt a példányt. Azután, ami néhány hónapja történt, a rend minden tagja tudatában volt, hogy a vámpír, akit el kell pusztítaniuk, Lucan testvére, Marek. Amit viszont nem tudtak, hogy hová ette a fene azt a genny-ládát, miután sikerült elmenekülnie a harcosok elől múlt nyáron.
– Hol van? – követelte Dante maga felé fordítva a pasast, aztán behúzott neki egyet. – Hol találom a tulajdonosodat?
– Baszd meg! – köpte a vérrabszolga.
Dante még egyet bepancsolt neki, majd kihúzta tőrét, és a rohadék nyakához szorította.
– Gyerünk, végezz velem, vámpír! Tőlem úgysem tudsz meg semmit!
Igen nagy volt a kísértés, hogy teljesítse az agyhalott rabszolga kívánságát, ám ehelyett felrángatta a földről. A legközelebbi bérház falához csapta, és kár¬örvendett rendesen, mikor a másik koponyája hangosat reccsent a kemény felületen.
– Mit szólnál hozzá, ha szép egyenletesen feldarabolnálak? – sziszegte morajló hangon, összeszorított fogakkal. – Nem bánom, ha beszélsz, azt viszont kifejezetten élvezni fogom, ahogy üvöltesz.
A vérrabszolga gurgulázni kezdett, mikor a penge mélyen húsos nyakába vágott. Fészkelődött egy kicsit, majd Dante meghallotta, ahogy kibiztosítja a fegyverét. Mielőtt elcsápolhatta volna a közeléből, a vérrabszolga karja felemelkedett.
Nem Dantéra irányította a pisztoly csövét, hanem magára. A másodperc törtrésze alatt a homlokához emelte, és lőtt.
– Az isten verje meg!
A robbanás narancssárgán villant az éjszakában, és a hang a körülöttük álló magas épületekről sok-szorosan visszhangzott. A test élettelenül zuhant a nedves földre, úgy dőlt el, mint egy zsák, vér, csont-szilánkok és agycafatok vontak köré rémséges glóriát.
Dante saját sebesüléseit vette számba, a különféle karcolásokat a kezén, valamint a jobb combját átszelő mély vágást. Nem túl régen táplálkozott, ezért szervezete erős volt, nem telik sok időbe, hogy begyógyuljanak a sebek. Pár órába, talán még annyiba sem. Azonban ehhez biztonságos helyre volt szüksége.
A feje fölött kigyulladt néhány lakásban a lámpa. A túloldalon félrehúztak egy függönyt. Valaki retteneteset sikoltott. Nem telik sok időbe, míg kihívják a rendőröket, talán már meg is tették.
Csessze meg!
El kell tűnnie onnan, pont. Chase már rég elhúzott a terepjáróval, amit mindent összevetve jól tett. Ami Dantét illeti, nem hajthat el csak úgy, feltűnés nélkül a leharcolt szedánnal. Nem törődve a feltépett combjába hasító fájdalommal, megfordult és elindult, hátrahagyva a két hullát és az autót az utcán.


HUSZADIK FEJEZET


Tess megszárította a vacsorához használt utolsó edényeket is, majd elrakta őket a mosogató melletti szekrénybe. Ahogy a megmaradt indiai csirke dobozára pattintotta a műanyag fedőt, megérezte a tarkójába fúródó szempárt.
– Te szórakozol velem – nézett hátra a válla fölött a lábánál vinnyogó kis állatra. – Harvard, ne mondd, hogy még mindig éhes vagy! Észrevetted, hogy gyakorlatilag folyamatosan eszel, mióta megérkeztél?
A terrier bozontos szemöldökét mozgatta meleg csokoládébarna szeme fölött, füle égnek meredt, miközben imádnivalóan oldalra döntötte a fejét. Mikor a lány még erre sem moccant elég gyorsan, másik irányba billentette, ezzel egy időben pedig fel is emelte egyik mancsát.
– Jól van, jól van, te gaz kis csábító. Most valami nagyon finomat kapsz – kacagott Tess.
Odasétált a tálkához, ami máris tisztára nyalva csillogott a második adag elfogyasztott konzerv kutyaeledel után. Harvard ott trappolt a nyomában, minden egyes lépését követte. Nem mozdult mellőle egész nap, jóformán az árnyékává vált, mióta a lány úgy döntött, hazaviszi magával, hogy gondját viselhesse.
Soha nem csinált még ilyet egyik kis betegével sem, de végül is egyiknél sem használta még csodatévő érintését sem, hogy meggyógyítsa őket. Harvard különleges volt, és vonzalmuk kölcsönössé vált, mintha a kutya tudta volna, hogy Tess a halál torkából hozta ma vissza. Egy sor intravénás gyógyszer, némi eleség és a bolhátlanítás után mintha kicserélték volna.
A lánynak nem volt szíve egyedül hagyni az üres klinikai ketrecben, mindazok után, amin keresztül-ment. A kutyus pedig határozott: ő lett az új legjobb barátja.
– Tessék – Tess felaprított egy kevés főtt csirkét, és a tálba tette a darabkákat. – De ezt most már légy szíves, oszd be, hallod?
Miután Harvard rávetette magát az ételre, a lány betette a maradékot a hűtőbe, majd öntött magának még egy pohár chardonnay-t. A nappaliba vonult, ahol korábban félbehagyta a szobrászkodást. Jó érzés volt újra az agyaggal dolgozni, kiváltképp az utóbbi néhány szokatlan nap – és éjszaka – történései után.
Bár előzetesen nem igazán volt elképzelése, mit alkosson, csodálkozva vette észre, hogy a világosbarna agyag ismerős alakot kezd ölteni. Nyers volt még, de az arc elnagyolt körvonalai már látszottak az anyagba mintázott sűrű, kócos haj takarásában. Tess kortyolgatta a bort, tudva, ha most visszaül, és folytatja, megszállottan fog dolgozni egész éjjel, képtelenül arra, hogy elszakítsa magát tőle, amíg csak be nem fejezi.
Nem mintha nagyobb tervei lennének estére Harvarddal…
Letette a poharat az asztalra, és leült a támla nélküli székre. Hozzáfogott az arc kidolgozásához, finoman, dróthurok segítségével kialakítva az erős homlok és szemöldök domborulatát, majd az orrot és a kiugró, szögletes járomcsontot. Kis idő elteltével ujjai átváltottak robotpilótára, agya kikapcsolt, gondolatai elkalandoztak, tudatalattija közvetlenül a kezének adta a parancsokat.
Fogalma sem volt, mióta dolgozhatott már, de mikor hangos kopogás hallatszott a bejárati ajtón, Tess majd' kiugrott a bőréből. A lábánál alvó Harvard egy mordulás kíséretében felébredt.
– Vársz valakit? – kérdezte tőle halkan a lány, mi-közben felállt a székről.
Te jó ég, igencsak elálmodozhatott szobrászkodás közben, mert a száj környékén kissé megszaladt a keze. Az ajkak vicsorra húzódtak, és azok a fogak…
Újra felhangzott a kopogás egy mély hang kíséretében, mely áramütésként hatott Tessre.
– Tess! Itthon vagy? Dante.
A lány szeme elkerekedett egy pillanatra, majd összeszűkült, ahogy gondolatban számba vette a ki-nézetét. Haja lazán a feje búbjára tornyozva, fehér termópulcsi, ami alatt nem viselt melltartót, és kifakult piros melegítőalsó, tele rászáradt agyagdarabkákkal. Nem kifejezetten társasági öltözet.
– Dante? – kérdezte időhúzásból, és hogy megbizonyosodjon, nem a füle csengett. – Te vagy az?
– Én. Bejöhetek?
– Ö, persze! Egy pillanat! – kiabált ki, próbálva természetesnek hangzani. Rongydarabot dobott a szobrocskára, és gyorsan ellenőrizte a tükörképét egy ragacsos fémspatulán.
Ó, elbűvölő. Enyhén bomlott, éhező művészarc nézett rá vissza. Felettébb vonzó. Ezután kétszer meggondolja, hogy csak úgy beállítson-e, gondolta, ahogy az ajtóhoz lépett, és elfordította a zárat.
– Mit csinálsz te…
Elakadt a lélegzete, mikor a kitáruló ajtóban meg-látta a férfit. Bőrig ázott az esőben, homlokába és arcába tapadó sötét hajából csöpögött a víz, bőrkabátjából úgyszintén, eláztatva fekete kommandós bakancsát és a lakás elé terített rongyszőnyeget.
Ám nem csak víz csorgott belőle. Láthatatlan sebből eredő vér keveredett az esővízzel, egyenletes csepegés közepette.
– Úristen! Jól vagy? – állt félre az ajtóból, hogy beengedje Dantét, majd bezárta mögötte az ajtót. –Mi történt veled?
– Nem maradok sokáig. Lehet, hogy nem is kellett volna idejönnöm. Te voltál az első, aki eszembe jutott…
– Minden rendben – nyugtatta meg a lány. – Gyere be! Hozok neked törülközőt.
A folyosón álló ágyneműs szekrényhez szaladt, ki¬vett két törülközőt, egyet, hogy Dante megszárítkozzon az esőtől, a másikat pedig a sebére. Mikor visszaért a nappaliba, a férfi épp a kabátját készült le¬hámozni. Mikor felemelte a kezét, Tess meglátta vérfoltos öklét. Jutott belőle az arcára is, csak azt felhígította a hajáról és arcáról még mindig szivárgó víz.
– Elég rendesen helybenhagytak – mérte végig aggódva Tess, bár nyugtalanította, hogy a férfi minden bizonnyal valami csúnya utcai harcba keveredett. Nem látott vágást sem a kezén, sem az arcán, tehát valószínű, hogy leginkább valaki más vére folydogált róla. A többi testrészén viszont nem ez volt a helyzet.
Ahogy a nehéz bőrkabátot szétnyitotta, Tess elfelejtett levegőt venni. – Jézusom!
Hosszú vágás szántott keresztül a jobb combján, egyértelműen késtől származott. A sebesülés még friss volt, nadrágszárát lucskosra áztatta a kiáradó vér.
– Nem nagy ügy – szólalt meg Dante. – Hidd el, túlélem!
Levette a kabátot, és Tess szánalma szertefoszlott.
Dante úgy fel volt fegyverezve, mint egy jobbfajta akciófilm sztárja. Széles öv futott körbe a csípőjén, teletűzdelve mindenféle pengével, tetézve a két oldalára erősített hüvelyekből meredező hatalmas görbített tőrökkel. Fekete, hosszú ujjú ingén keresztbe vetett fegyvertokjából brutális kinézetű, fényes, rozsdamentes acélszörny kandikált elő; Tess még el¬képzelni sem volt hajlandó a lyukat, amit ezzel lehet ütni valakin. Továbbá volt egy fegyver a bal combjára erősítve is.
– Mi a franc… – hátrált előle ösztönösen Tess, pajzsként szorongatva maga előtt a két törülközőt.
Dante látta döbbent, elbizonytalanodó tekintetét, és összeráncolta a szemöldökét.
– Nem foglak bántani, Tess. Ezek a munkámhoz kellenek.
– A munkádhoz? – tovább hátrált, amit ő maga észre sem vett, mindaddig, míg vádlija bele nem ütközött a nappali közepén álló dohányzóasztalba.
– – Dante, úgy nézel ki, mint egy bérgyilkos!
– Ne félj tőlem, Tess!
Nem is félt. Összezavarodott, aggódott a férfiért, de nem félt tőle. Dante elkezdett megszabadulni a fegyvereitől, leoldotta a combjára erősített tokot, aztán úgy tartotta, mint aki nem tudja, hová is pakol¬hatná. Tess a zömök kis asztalkára mutatott maga mellett.
– Megkaphatom az egyik törülközőt, kérlek? Odanyújtott egyet, azt figyelve, milyen óvatosan helyezi le Dante a fegyvert, mintha nem akarná még inkább összekarcolni az amúgy is viseltes fát. Még ha állig fegyverben parádézott is, míg dőlt belőle a vér, akkor is figyelt az ilyen apróságokra; és udvarias volt. Valódi úriember, ha el lehet siklani fegyverkereskedésnek is díszére váló arzenálja és óriási testéből szabad szemmel is jól láthatóan áradó veszély és fenyegetés felett.
Dante egy pillantással felmérte a lány lakását, beleértve a kicsi kutyát is, aki fegyelmezett csendben üldögélt Tess lábánál.
– Csak nem…? – ráncolta a homlokát.
Tess bólintott, feszültsége pedig azonnal elillant, mikor Harvard szégyenlős farokcsóválás kíséretében odament Dantéhoz, hogy üdvözölje. – Remélem, nem baj, hogy hazahoztam. Rajta akartam tartani a szemem, és arra gondoltam…
Abbahagyta a magyarázkodást, ahogy a férfi lehajolt, hogy szeretettel megsimogassa az állatot, majd kedvesen megszólalt. – Szia, kisfickó – felnevetett, ahogy Harvard megnyalta a kezét, és hanyatt dobta magát egy finom hasvakarászásra. – Valaki itt nagyon jól gondodat viselte ma. Igen, valaki új élettel ajándékozott meg.
Kérdőn nézett Tessre, de még mielőtt rákérdezhetett volna a kutya hirtelen, csodaszámba menő gyógyulására, a lány elvette tőle a nedves törülközőt, és a folyosó végén álló fürdőszoba felé intett a fejével. – Gyerünk, hadd nézzelek meg közelebbről!
A város másik részén, Dél-Bostonban, Chase alig palástolt megvetéssel nézett utasára a piros lámpánál álló terepjáróban. Ő személyesen semmi hasznát nem látta a rohadt drogdílernek. Egyik fele kár-örömmel gondolt arra, hogy a férfi minden valószínűség szerint épp saját temetésére indult volna, ha Dante és ő nem bukkannak fel a lakásán.
Nem igazság, hogy az ilyen rosszéletűek, mint Ben Sullivan, ilyen könnyedén megmenekülnek, míg ártatlan fiatalok, mint Camden és társai halottként végzik, vagy ami még rosszabb, a Karmazsin kiváltotta vérszomj áldozatai lesznek és vérszopóvá változnak az általa kotyvasztott szeméttől.
Hirtelen megrohanták a borzalmas, émelyítő emlékek Dantéról, amint Jonas Redmond torkához emeli a tőrét a klub mögött. Az a rendes kölyök halott, és nem a harcos jóvoltából, hanem a tőle kar-nyújtásnyira ülő humán mocsokéból. Hurrikánként tört fel belőle a késztetés, hogy közvetlen közelről golyót eresszen a fejébe, és a tomboló düh érzése váratlanul érte.
Kibámult a sötétített szélvédőn, várva, hogy elmúljon a kísértés. Semmit nem old meg azzal, ha kinyírja Sullivant, és Camden sem fog hamarabb hazakerülni tőle.
Neki pedig ez volt az elsődleges célja.
– Együtt alszanak, ugye? A másik fickó és Tess? – zökkentette ki a pasas hangja elmélkedéséből. Nem válaszolt a kérdésre. Ben Sullivan átkozódni kezdett, miközben kibámult az utas oldali ablakon. – Mikor tegnap éjjel megláttam őket Tess lakása előtt, a szemétláda nagyban fogdosta. Mi ez az egész? Csak azért csinálta, hogy engem elkaphasson?
Chase továbbra is csendben maradt. Azóta járatta az agyát a felfedezésen, mióta először szóba került Sullivan lakásában. Dante azt mondta, megvannak a saját módszerei a Karmazsin-terjesztő elfogására, és mikor Chase meghallotta, hogy pont azzal a nővel volt, aki Sullivannel szoros kapcsolatban állt, legelső gondolata az volt, Dante szépen felhasználta célja érdekében.
A harcos arca azonban furcsán megváltozott a lány nevének említésére, úgy tűnt, nem csupán a küldetés teljesítése motiválta vele kapcsolatban. Igazán törődne Tess-szel?
– A rohadt életbe. Végül is nem számít – dörmögte Sullivan. – Egyébként hová megyünk?
Chase nem érzett késztetést a csevegésre. A rend központja éppen kívül esett a város határán, nem messze északkeletre jelenlegi pozíciójuktól. Pár óra múlva, miután Dante és a többiek kihallgatták, Ben Sullivan pihe-puha ágyban hajtja majd álomra a fejét – fogoly lesz, szó se róla, ám ezzel együtt biztonságban lesz a harcosok főhadiszállásának falain belül. Miközben a menedékekből származó fiatalok kinn voltak, kiszolgáltatva az elemeknek, kitéve az utca veszélyének és Ben Sullivan pusztító, halálos kábítószere szörnyűséges következményeinek.
Nem volt ez így jó, egyáltalán nem.
Chase felpillantott az épp zöldre váltó lámpára, de még nem adott gázt. Mögötte valaki rátenyerelt a dudára. Nem törődött vele, ujjaival a kormányon dobolt egy pillanatig, Elisere és Camdenre gondolva, és az ígéretére, hogy hazahozza a fiút.
Nem volt túl sok választása. Az idő pedig vészesen fogyott, tudta jól.
Mikor újra felhangzott mögöttük a tülkölés, Chase beletaposott a gázpedálba, és balra kanyarodott. Komor csöndben egy délfelé vezető útra kormányozta az autót, a város felé indult, a folyó melletti régi ipari övezet irányába.


HUSZONEGYEDIK FEJEZET


– Jóságos ég – kapkodott levegő után Tess, ahogy émelyegve Dante elé térdelt, hogy megvizsgálja a sebét. A férfi a fehér porcelánkád szélén ült, egy szál rongyos kommandós nadrágban. A combját csúfító vágás jobban nézett ki, mint első pillantásra tűnt a nappaliban, de a fürdőszoba éles világításában a rengeteg vér látványára – Dante vérére – megszédült, gyomra pedig liftezni kezdett. Meg kellett kapaszkodnia a kád szélében, hogy fel ne billenjen. – Bocsánat. Általában nincs rám ekkora hatással az ilyesmi. Úgy értem, rengeteg csúnya sérülést láttam már a klinikán, de…
– Nem kell, hogy segíts, Tess. El tudom intézni magam is.
A lány kétkedő pillantást vetett rá. – A vér mennyiségéből ítélve azt mondanám, elég mély ez a vágás. Össze kell varrni, mégpedig sok öltésre lesz szükség. Valamiért az a gyanúm, nem akarhatod magadnak megcsinálni, ugye? Viszont ki kell bújnod a nadrágból. Addig nem igazán tudok hozzákezdeni, amíg rajtad van.
Mikor a férfi nem mozdult, összeráncolta a homlokát. – Ugye nem akarsz itt ücsörögni a végtelenségig, összevérezve a padlómat?
A férfi ránézett, aprót rándított a vállán, majd fel-állt, és kigombolta a nadrágot, aztán mikor elkezdte lehúzni a cipzárt tetovált bőre és az ágyékát fedő sötét szőrzet fölött, Tess arcát elöntötte a forróság. Atyám, hiszen a múlt éjszaka után emlékeznie kellett volna, hogy a pasas nemigen visel sem bokszeralsót, sem másmilyen alsónadrágot.
– O, itt egy másik törülköző – nyújtott oda neki egyet, hogy eltakarhassa magát.
Elfordította a fejét, míg Dante befejezte a vetkőzést, bár talán kissé elkésett a szemérmességgel az együtt töltött éjszakájuk után. Olyan érzés volt újra vele lenni, ahogy ott ült az egy szál frottírtól eltekintve anyaszült meztelenül, mintha az apró fürdőszoba forró, még apróbb szaunává zsugorodott volna.
– Szóval, elárulod végre, mi történt veled? – kérdezte Dantétól, anélkül hogy rápillantott volna, elfoglalva magát a gyógyeszközeivel, amiket a mosdó piperepolcára rakodott ki. – Mit műveltél este, hogy egy disznóölő kés rosszabbik végén landoltál?
– Együtt jár a melóval. A társammal elfogtunk egy drogdílert, én pedig apróbb akadályokba ütköztem. El kellett őket hárítanom.
Elhárítani, na ja, gondolta Tess, aki persze azonnal értett a szóból. Gézpólyát vett elő némán, kirázta a hideg Dante szenvtelen magyarázatától. Nem tetszett neki, amit hallott, de a férfi esküdözött, hogy ő a jó fiúk csapatát erősíti, és talán őrültség volt, mégis hitt neki.
– Rendben, akkor most hadd lássam a lábad.
– Mint már mondottam, nincs rá szükség – felelte Dante, de közben Tess hallotta, ahogy a nadrág lágyan a földre hullik. – Nem hiszem, hogy annyira rossz, amennyire gondolod.
Tess ránézett a válla fölött, felkészülve a tátongó nyitott seb látványára. A férfi azonban igazat beszélt, nem volt olyan rossz a helyzet. A nemesebb szerveit és felsőcombját takaró törülköző alatt ott húzódott a seb, de tényleg nem tűnt mélynek. Még egy centire sem hatolt a húsba. A vérzés is kezdett elállni, mialatt őt vizsgálta.
– Hát, ez… jó hír – álmélkodott boldogan, hogy túlzásba vitte az aggodalmaskodást. Vállat vont. – Jó. Akkor csak kitisztítom, bekötözöm, és hamarosan szebb lesz, mint újkorában.
Tess visszafordult a mosdóhoz, benedvesített egy törülközőt a csap alatt, és kevés fertőtlenítőt is csepegtetett a vastag frottíranyagra. Felhabosította, közben hallotta, hogy Dante feláll, és felé indul. Egy lépéssel mögötte termett, kivette a csatot rendetlenül feltűzött hajából, hogy tincsei beterítsék a vállát.
– Így már sokkal jobb – szólt lágy, lassú, sötéten érzéki hangon. – A csodás meztelen nyakad elvonta a figyelmemet. Pillanatnyilag más se jár az eszemben, csak hogy csókolni akarlak mindenhol.
Tessnek elakadt a lélegzete, és hirtelen nem tudta, maradjon-e merev és mozdulatlan, így várva, hogy a férfi visszavonuljon, vagy hátraforduljon, és nézzen szembe az őrültséggel, amit ma éjjel is elkövethetnek. Lassan megfordult a mosdó és a törülközőben pompázó Dante közötti szűk kis helyen. Ilyen közelről a férfi mellkasát díszítő tetoválások igézőek voltak, hullámzó, egymásba fonódó geometriai jelek, örvénylő ívek színkavalkádja, a vörösesbarnától az aranyon át egészen a pávakékig.
– Tetszik? – mormolta Dante, figyelve, hogy követi Tess tekintete a különös, egymásba fonódó min¬tákat és gyönyörűséges színeket.
– Soha nem láttam még csak hasonlót sem. Le-nyűgöző, Dante! Törzsi ihletésű?
A férfi megvonta a vállát. – Inkább családi hagyomány. Apámnak is hasonló volt. És az ő apjának is, és a többi férfi felmenőmnek szintén.
Hűha. Ha a többi pasi is úgy nézett ki a családban, mint Dante, női szívek millióit törhették ripityára szerte a világon. Ha arra gondol, milyen mélyre le¬nyúlik a tetkó a törülköző szegélye alá a férfi csípőjén, máris forróság kúszik az arcába.
A pasas szája sokatmondó mosolyra húzódott.
Tess behunyta a szemét, lelassította kapkodó légzését, aztán Dantéra nézett, miközben felemelte a meleg, nedves törülközőt, hogy lemossa a férfi arcát és homlokát beterítő piszkos-véres foltokat. Dante kezére is vér száradt, Tess azt is letörölte, kezében tartva a férfi felfordított tenyerét. A férfi ujjai hosszúak és méretesek voltak, Tess keze eltűnt az övében, mikor ujjai közé rejtette.
– Szeretem, ha megérintesz, Tess. Azóta szerettem volna, hogy megérints, amióta először megláttalak.
A lány szeme találkozott az övével, megrohanták az előző éjszaka emlékei. A férfi aranysárga tekintete az övébe kapcsolódott, arról mesélt, hogy ma éjjel megismédődik, meztelen testük összefonódik. A lányban szemernyi kétség nem merült fel, hogy együttléteik az elsőhöz hasonlóan mindig őrjítőek, hevesek és égbe röpítők lesznek. Gyomra görcsbe rándult a gondolatra, fellángolt benne az éhség, a forróság át¬terjedt a végtagjaira is.
– Akkor most… megnézem a lábad…
Odanyúlt, ahol a törülköző szélei szétnyíltak Dante jobb csípőjén, és követte az izmos comb vonalát lefelé. Elállt a vérzés, ezért gyöngéden megtisztította a területet, próbálva nem koncentrálni a férfiasan szép vonalakra, izmos lábának erejére, enyhén kiszögellő medencecsontjának ragyogó, napsütötte színű, finom bőrére. Ahogy megint feljebb csúsztatta a mosdatáshoz használt törülközőt, érezte, amint a férfinek merevedése támad, és súrolja a csuklóját, ahogy elveszi onnan a kezét.
Tess nagyot nyelt, mert hirtelen kiszáradt a torka. – Most bekötözöm.
A törülközőt a csapba dobta, és megfordult, hogy a gézpólyáért nyúljon, ám Dante elkapta a kezét. Meleg tenyerében tartotta, hüvelykujjával lágyan végigsimítva a bőrén, így kérve némán a beleegyezését. Mikor a lány nem húzta vissza, hanem ránézett, a férfi szeme ragyogott, pupilláját övező aranybarna közepe felizzott.
– Távol kellene tartanom magam tőled – suttogta rekedten –, de képtelen vagyok rá.
Tess tarkójára csúsztatta hatalmas tenyerét, magához húzta, és testük összesimult. Lehajolt, a lány pedig nagyot sóhajtott, amikor a férfi ajka hosszú, édes csókban tapadt az övére. Dante másik keze a derekát ölelte, majd besiklott laza kötött felsője alá. Érintése perzselt, mintha elektromos áramot vezettek volna a gerincébe, ahogy meztelen bőrét cirógatta.
Dante csókja most mélyebbre hatolt, nyelve a lány nyelvével játszott. Tess megnyílt neki, és felnyögött, mikor a férfi kemény erekciója a hasának feszült. Végigcsapott rajta a nedves, olvadt vágy. A férfi keze lassan előrekúszott a mellére, meredező mellbimbójára. A lány libabőrös lett, reszketett Dante érintéséért. Hosszú ideig csak a lélegzésük hallatszott, és az egymás testét lágyan simogató kezeik surrogó nesze.
Tess levegő után kapkodott, amikor a férfi elhúzódott, minden ereje elhagyta, miközben Dante felemelte, és a mosdó pipereasztalkájára ültette. Lehúzta szűk fehér felsőjét, és a földre ejtette. Aztán a melegítőalsó következett. Dante gyorsan megszabadította tőle, és a lányon már csak a bugyi maradt. Lá¬bát szétterpesztette, és közrefogta Dante tökéletes, erős testét, sátorszerűen kicsúcsosodó törülközője pedig Tess belső combjához nyomódott.
– Nézd, mit teszel velem – simított végig a lány karján, hogy végül ujjait a törülköző alá vezesse hatalmas, ágaskodó férfiasságához.
Tess képtelen volt szégyenlősséget tettetni, mi-közben megérintette. Simogatni kezdte a vastag hímvesszőt, kezébe vette a zacskót, finoman cirógatva a bársonyos bőrt. Nem sietett, alaposan kezelésbe vette, nehogy kihagyjon bármit is. Mialatt tenyerét a finom makkra simította, lehajolt, hogy megcsókolja a férfi izomszelvényes hasát, élvezve finom, puha bőrét, amely annyi erőt takart.
Dante felnyögött, ahogy a lány nyelve a tetoválása bonyolultan kacskaringós ábrái felett kalandozott, mély hangjának morajlása Tess ajkánál vibrált. Karja a lány két oldalán nyugodott, óriási izomkötegei fel-le ugráltak, ahogy megragadta az asztalka szélét, és átadta magát a gyönyörnek. Fejét széles mellkasára hajtotta, szemét elrejtve, de mikor Tess felnézett rá, perzselt a tekintete. A lány elmosolyodott, aztán újra előrehajolt, hogy nyelvét körbefuttassa a köldökén, és nem bírta megállni, hogy ne harapjon aprót a selymes bőrbe.
A férfi felszisszent, mikor Tess fogai a bőrét csiklandozták. – Uramatyám – igen! Keményebben! – követelte. – Érezni akarom a harapásodat, Tess!
A lány nem tudta, mi ütött belé, de megtette, amit Dante kért, keményebben megharapta, miközben beszívta a finom bőrt. Nem sértette fel, de az éles kis harapás villámcsapásként hatott a férfira. Erőteljesen előrelökte csípőjét, törülközője szétnyílt, de már úgyis csak akadályozta volna a lányt. Dante megborzongott, mikor a lány nyelve a harapás helyén végigsimított.
– Fájt?
– Nem. Ne hagyd abba! – a lány fölé hajolt, és csókot lehelt meztelen vállára. Izmai megfeszültek, lüktető farka még hatalmasabbra dagadt Tess kezében. – Istenem, Tess! Csodálatos vagy! Kérlek, ne hagyd abba!
A lány nem is szándékozott abbahagyni. Semmi magyarázatot nem talált arra, miért érez ilyen szoros kötődést ehhez a férfihoz – honnan e szenvedélyes vágy iránta –, de végül is sok mindent nem értett ő Dantéval kapcsolatban. Nemrég találkoztak csupán, mégis, mintha ezer éve ismerősök lennének, mintha a sors nagyon régen kiválasztotta volna őket egymásnak, és most végül össze is hozta őket.
Bárhogy is történt, Tessnek esze ágában sem volt tiltakozni a dolgok alakulása ellen.
Nyelve Dante hasán járt, majd keskeny csípője felé hajolt, és szájába vette a férfi makkját. Mélyen be¬szívta, és mikor kiengedte, fogával gyengéden súrolta. Dante szaggatottan sóhajtott, megingathatatlan sziklaként tornyosulva a lány felett. Tess érezte pulzusának őrült vágtáját, mikor újra a szájába vette, érezte a szívverését szerszáma egész hosszában.
A férfi vére vadul száguldott a testében, skarlát-vörösen, esztelenül, és egy riasztó, totálisan képtelen pillanatra Tess meg akarta ízlelni ezt a nyers erőt.
A holdfényes folyó hullámzó, fekete szalagnak tetszett a sötétített üvegű terepjáróból. Minden csendes volt körülöttük, rajtuk kívül egyetlen autó sem állt a kihalt, gazzal felvert betonplaccon, mely egykor a régi papírmalom parkolójaként szolgált, s immár húsz éve az enyészet uralta. Ben Sullivan úgy találta, tökéletes helyszín egy gyilkossághoz, és a kormánynál ülő dühödt, állig felfegyverzett férfi konok hallgatása nem adott túl sok okot, hogy más végkifejletben reménykedhessen.
Mikor a kocsi megállt, Ben felkészült a küzdelem-re, azt kívánva, bárcsak megkaparinthatná a negyvenötösét, amit elszedtek tőle a lakásban. Nem mintha lenne esélye a fickó ellen, még ha volna is fegyvere. Sötét hajú társával ellentétben, akinek hangja és egész lénye fenyegetést árasztott, emez nem árult el semmit a szándékait illetően. Halál nyugodtan viselkedett, ám Ben látta a tomboló haragot Mr. Hűvös nyugodt külseje alatt, ez pedig megrémítette.
– Mi ez az egész? Miért álltunk meg itt? Várunk valakire? – ömlöttek belőle a kérdések, de már az sem érdekelte, ha beszari nyúlnak hangzik. – A társad azt mondta, hogy vigyél a „központba”, nem? Semmi válasz.
– Hát, bárhol is legyen – nézett körül az elhagyatott helyen –, nem hiszem, hogy ez az.
A parkoló üzemmódba tett autóban a sofőr nagyot fújt, majd hidegen végigmérte. A fickó halványkék szemével gyilkos pillantást vetett rá, leplezetlen düh áradt belőle. – Te és én most szépen elbeszélgetünk.
– Túl fogom élni?
A másik nem válaszolt, csak benyúlt a kabátja belső zsebébe, és előhúzott egy összehajtott papírlapot. Egy fényképet, jött rá Ben, ahogy a lap megcsillant a műszerfal fényében.
– Láttad valaha ezt a személyt?
Ben megnézte magának a jóképű, kócos hajú, szélesen mosolygó fiatal fiúról készített fotót. Harvard feliratú melegítő felsőt viselt, egyik kezének feltartott hüvelykujjával okét mutatott, míg a másikban hivatalos papírt tartott, fejlécén az egyetem lógójával.
– Nos? Ismerős?
Mély, vicsorgó hangon jött a kérdés, és bár Ben biztos volt benne, hogy találkozott már a kölyökkel, és ezen a héten is többször adott már el neki Karmazsint, nem tudta, megmenti vagy azonnali vesztét okozza-e az igenlő válasz. Lassan megrázta a fejét, semleges vállrándítás kíséretében.
Hirtelen fulladozni kezdett, arcát vasmarokkal szorították, olyan brutális erővel, hogy azt hitte, szanaszét törik az állkapcsa. Te jó ég, a pasas vipera gyorsasággal csapott le rá – még annál is gyorsabban, Ben nem is látta, hogy megmoccant a keze.
– Nézd meg jobban! – követelte Mr. Hűvös, Ben arcába nyomva a képet.
– R-rendben – hadarta Ben, megérezve saját vére ízét, ahogy összepréselt fogsorai az ínyébe haraptak. – Ja, oké, a francba is!
A nyomás enyhült, ő pedig köhögni kezdett, meg-gyötört állkapcsát simogatva.
– Láttad már?
– Igen, láttam. Cameron a neve, vagy valami ilyes¬mi.
– Camden – helyesbített a másik feszes, pattogó hangon. – Mikor láttad utoljára?
Ben megrázta a fejét, próbált visszaemlékezni.
– Nem túl régen. Pár partiarccal lógott egy technotrance klubban a North Enden. A La Notte-ban, azt hiszem.
– Árultál is neki? – a szavak lassan hagyták el a fér¬fi száját, és úgy hangzottak, mintha lett volna valami a szájában, ami akadályozta a kiejtésüket.
Ben óvatos pillantást vetett a mellette ülőre. A gyér megvilágításban a férfi szeme különös fénnyel csillogott, mintha pupillája teljesen eltűnt volna, kö-zépen függőlegesen kettéosztva a jeges kékséget. Meg¬fagyott a vér az ereiben, ösztönei vészriadót fújtak.
Valami nem stimmelt itt, nagyon nem stimmelt.
– Eladtál neki Karmazsint, te átkozott faszfej?
Ben nagyot nyelt. Határozatlanul bólintott. – Igen. A csávó járt nálam néhányszor.
Gonosz mordulás tört fel a másik torkából, hegyes fehér agyarak villantak a sötétben egy szempillantással azelőtt, hogy a feje az oldalsó ablakhoz csapódott, és a fickó pokoli indulattal rávetette magát.


HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Ezt nem lehet kibírni!
Tess nyelvének minden egyes érintése, szájának minden mozdulata hatalmasra duzzadt hímtagján – szentséges egek, és fogainak izgató, játékos horzsolása – újabb és újabb gyönyörteli kínt okozott Danténak. A lány fölé hajolt, miközben az szopta, egyre erősebben kapaszkodott a mosdóba, arca eltorzult, szemét szorosan lehunyta édes agóniájában.
Csípője lökő mozdulatokra lendült, farka keményen meredezett, egészen a lány torkáig nyújtózkodott. Tess tövig bekapta, közben lágyan nyögdécselt, a vibrálás megbizsergette a férfi érzékeny makkját.
Nem akarta, hogy a lány lássa, amikor a kéjvágytól elveszti az önuralmát. Agyarai hosszúra nyúltak, szinte lehetetlenné vált elrejteni őket szorosan összezárt szájában. Lehunyt szemhéja mögött szeme vörösen égett az éhségtől és a vágytól.
Érezte Tess szenvedélyét is. Édes illata betöltötte a fülledt levegőt, ennél hatásosabb izgatószerrel még soha nem találkozott. A mindent átitató parfümillatba más is keveredett, olyan vágy és kíváncsiság, ami padlóra küldte a férfit.
Minden egyes apró harapása kérdés volt, és olyan éhségről tett tanúbizonyságot, amivel a lány bizonyára nem tudott mit kezdeni, nemhogy szavakkal kifejezni. Felsértené a bőrét, hogy kortyolhasson a véréből?
Atyaég, ha arra gondol, hogy Tess esetleg…
Megdöbbentette, mennyire szeretné, ha a lány belemélyesztené apró, életlen emberi fogát a húsába. Mikor a lány áttért a hímvesszőjéről a hasa harapdálására, Dante felüvöltött, mert a vágy, hogy sürgesse a lányt, igyon a véréből, majdnem elhomályosította messze józanabb elhatározását, hogy megóvja a kiválasztottsággal járó köteléktől, amely megmásíthatatlanul összeköti őket, amíg csak élnek.
– Nem – mormolta rekedten, agyarai miatt kissé nehézkesen.
Remegő kézzel megragadta Tess csípőjét. Felemelte, a fenekénél fogva tartotta a kezében, letépte róla a bugyit, és benyomult a combja közé. Farka nedves volt a lány szájától és saját vágyától, és fájón követelőzött. Képtelen volt a gyengédségre; egy kemény lökéssel tövig benyomult.
Tess a fülénél lihegett, gerince ívbe feszült. Ujjait a férfi vállába vájta, miközben az ütemesen döfködte, sürgetőn, érezve a megsemmisítő gyönyör közeled¬tét. Nem finomkodott, keményen mozgott, érezte, hogy a lány orgazmusa is gyorsan közeledik, ahogy szorosan körülölelte, mint egy meleg, nedves kéz.
– Uram atyám… Dante!
Tess elélvezett, finom hullámokban jöttek az összehúzódások a férfi szerszáma körül. Dante követte őt a csodába, forró, heves áradatot lövellve. Egymást követték a hullámok, ahogy Tessbe élvezett, mintha soha nem akarnának elcsitulni.
Kinyitotta a szemét, egész testében megrázkódott a gyönyörűséges megkönnyebbüléstől. A mosdó feletti tükörben elkapta saját vadállati mását – a való¬di képet arról, ki és mi is ő valójában.
Pupillája lángoló borostyánszín írisze közepén fekete csík csupán, járomcsontja kiugró, állatias. Agyarai hosszúra nyúltak, minden lélegzetvételnél fehéren megcsillantak.
– Ez egyszerűen… hihetetlen volt – mormolta Tess a férfi hátán összekulcsolva a kezét, hogy közelebb húzza magához.
Megcsókolta Dante nyirkos bőrét, ajka követte a férfi kulcscsontját, fel egészen a nyaka hajlatáig. Dante magához szorította, még mindig a lány testében volt. Mozdulatlanul várta, hogy éhe elcsituljon. Gyorsan a tükörbe pillantott megint, tisztában volt vele, hogy szüksége van néhány percre a visszaváltozáshoz, csak azután nézhet úgy Tessre, hogy ne ijessze halálra.
Nem akarta, hogy féljen tőle. Szent isten, ha most látná – ha tudná, mit tett vele első éjszaka, mikor csupa jóság és kedvesség volt, ő pedig úgy hálálta meg, hogy a torkára repült meggyűlölné. Joggal.
Egyik fele le akarta ültetni, és elmesélni mindazt, amit a lány elfeledett vele kapcsolatban. Nyílt kártyákkal játszani, tiszta lappal újra kezdeni, ha lehetséges.
Ja, elképzelte a csevejt, ami körülbelül olyan simán és fájdalommentesen játszódna le, mint egy foghúzás. Továbbá határozottan nem most akarta megejteni, mikor farka újra életre kelt a lányban.
Miközben azon agyalt, hogy egyre bonyolódik a helyzet Tess-szel, torokhangú morgás hangzott fel a nyitott ajtóban. Halk volt, de félreérthetetlenül ellenséges.
Tess megmozdult, odafordította a fejét. – Harvard? Mi bajod? – nevetett fel kicsit szégyenlősen, most, hogy a pillanat heve elillant. – Izé, azt hiszem, kiborítottuk a kutyádat.
Kibújt Dante öleléséből, és leakasztott egy frottír fürdőköpenyt az ajtó melletti kampóról. Belebújt, majd lehajolt, hogy megnyugtassa a terriert. Amint felnyalábolta, azonnal élénk és alapos arcmosásban részesült. Dante szemébe hulló sötét haja alól fi-yelte őket, megkönnyebbülve, hogy vonásai újra a régiek.
– A kutya igencsak gyorsan újjáéledt a kezed között. – Drámai fordulat, gondolta, és túl gyors is a mai orvoslásban.
– Kicsi a bors, de erős – válaszolta Tess vidáman. – Azt hiszem, minden a legnagyobb rendben lesz vele.
Bár Dante félt, hogy a lány felfedezi vadállati át-alakulását, rájött, nem kell aggódnia. Tess szándékosan nem nézett rá, mintha neki magának is lenne rejtegetnivalója.
– Igen, elképesztő iramban gyógyul. Csodának is nevezhetném, ha hinnék az ilyesmiben – Dante alaposan megfigyelte Tesst, miközben beszélt, kíváncsian, ám gyanútlanul. – Egész pontosan mit csináltál vele, Tess?
Egyszerű kérdés volt, amire a lány akármit válaszolhatott volna, ám ő megtorpant az ajtóban. Dante megérezte rajta a feltörő pánikot.
– Tess – kérdezte –, ennyire nehezet kérdeztem?
– Nem – jött a gyors válasz, de mintha a torkán akadt volna a mondanivalója. Riadt, futó pillantást vetett a férfira. – Nekem most… ö… én…
Egyik kezével szorosan a kutyát ölelve, másik kezét a szája elé kapva megpördült, és szó nélkül kirohant a fürdőszobából.
Mire a nappaliba ért, és letette az állatot a díványra, nem kapott levegőt, úgy érezte, csapdában vergődik. El akarta mondani Danténak, mit tett, hogy meg¬mentse az apró kutya életét. Meg akarta gyónni neki páratlan, átkozott képességét – és minden mást is –, ez pedig megijesztette.
– Tess? – követte törülközővel a derekán Dante. –Mi a baj?
– Semmi – rázta meg a fejét, és mosolyt erőltetett az arcára. – Nincs semmi baj, tényleg. Kérsz valamit? Ha éhes vagy, maradt csirke ebédről. Tudnék…
– Azt akarom, hogy elmondd – ragadta meg a vállát a férfi. – Mesélj, mi folyik itt! Tudni akarom, mi ez az egész!
– Nem – rázta meg a fejét Tess, arra gondolva, milyen sok erőfeszítésébe került eddig is magában tartania titkát és szégyenét. – Én csak… Úgysem értenéd meg, világos? Nem várnám el tőled, hogy megértsd.
– Tégy próbára!
Tess szabadulni akart az átható tekintet elől, de nem tudott. A férfi szorosan tartotta, a lány pedig kétségbeesetten kapaszkodni akart valami erősbe, szilárdba. Ami nem hagyja cserben.
– Esküszöm, soha többé nem teszem meg újra, de…
Hű. Ugye nem akarja újra fellapozni életének azt az irtózatos fejezetét Daniénak?
Olyan régóta őrizte már a titkot. Ádázul védelmezte, megtanulta félteni. A két ember, aki tudott a képességéről – anyja és mostohaapja –, rég halott. A múltjához tartozott, a múltját pedig messze maga mögött hagyta.
Eltemette, ahová tartozott.
– Tess – ültette le Dante a díványra Harvard mellé, aki az ölébe mászott, önfeledt farokcsóválás kíséretében. Dante is mellé ült, az arcát simogatta. Érintése oly gyöngéd volt és meleg, a lány hozzáfészkelődött, képtelenül az ellenállásra. – Nekem bármit elmond¬hatsz. Velem biztonságban vagy, esküszöm, Tess!
A lány annyira hinni akart neki, hogy forró könnyek lepték el a szemét. – Dante, én…
Hosszú csend telepedett közéjük. Mivel a szavak cserbenhagyták, Tess Dante jobb combjához nyúlt, oda, ahol a törülköző szétnyílt a seb felett. A férfira emelte a tekintetét, majd tenyerét a vágás fölé tartotta. Minden gondolatát és energiáját oda összpontosította, míg meg nem érezte, hogy a gyógyulási folyamat beindult.
Dante sérült bőre elkezdett összeforrni, a szélek olyan szépen, tisztán simultak egybe, mintha soha nem lett volna ott semmi.
Pár pillanat múlva a lány elvette a kezét, bizsergő tenyerét maga mellé ejtve.
– Atyaég! – suttogta Dante a szemöldökét ráncolva. Tess őt leste, nem tudta, mit mondjon, hogyan magyarázza, amit az imént tett. Rettegve várta a férfi reakcióját, nem tudott mit kezdeni a történtek feletti nyugodt beletörődésével.
Dante végigsimított sima, sértetlen bőrén, majd ránézett. – így gyógyítasz a klinikán is, Tess?
– Nem – válaszolt gyorsan a lány, határozottan megrázva a fejét. Előbb érzett bizonytalanságát felváltotta a félelem, hogy mit gondolhat róla Dante.
– Nem, soha! Nos… tettem egy kivételt, mikor Harvardot kezeltem, de az volt az egyedüli eset.
– És embereket?
– Nem. Nem, én…
– Soha nem használtad a gyógyító érintést emberen?
Tess felpattant, pánik rohanta meg, ha a legutolsó esetre gondolt – a végső, kárhozatos alkalomra –, mikor emberhez nyúlt eme meggondolatlan bemutatót megelőzően. – Az érintésem átok. Bárcsak ne birtokolnám ezt a képességet!
– Ez nem átok, Tess, hanem ajándék. Hihetetlenül különleges ajándék. Jézus, ha arra gondolok, mi mindent kezdhetnél…
– Nem! – bukott ki a lányból a visszautasítás, mi-előtt visszaszívhatta volna, lábai önkéntelenül távolabb menekítették Dantétól, aki épp felállt a díványról. A férfi zavartan és aggodalommal telve nézett rá.
– Nem kellett volna megtennem! Soha nem lett volna szabad megmutatnom neked!
– Hát, már megtetted, és bíznod kell bennem! Engedd, hogy megértselek! Mitől félsz annyira, Tess? Tőlem vagy az adományodtól?
– Ne nevezd így többé! – ölelte át magát szorosan a lány, ahogy elborították a feketén örvénylő emlékek. – Nem hívnád adománynak, ha tudnád, mibe kényszerített, mit tettem!
– Mondd el!
Dante lassan odasétált hozzá, hatalmas teste betöltötte a látóterét. Arra gondolt, el kellene rohannia – menekülni, ahogy az utóbbi kilenc évben tette –, de egy még erősebb ösztön arra sarkallta, hogy a fér¬fi karjába vesse magát, és adjon ki magából minden mocskot és keserűséget.
Nagy levegőt vett, és iszonyú zavarba jött a torkát fojtogató sírástól.
– Nyugodj meg – beszélt hozzá és ölelte át lágyan, szelíden Dante, amitől a lány teljesen elgyengült.
– Gyere ide. Minden rendben.
Tess belecsimpaszkodott, az érzelmi űr szélén egyensúlyozva, aminek mindig is tudatában volt, csak nem akart eddig szembenézni vele. Tudta, hogy a zuhanás meredek és fájdalmas lesz, útközben éles sziklákkal kikövezve, amelyeken szétzúzhatja magát, ha nem vigyáz. Am Dante nem lökte a mélybe. Csak meleg karjába zárta, hogy a lány erőt meríthessen rendületlen, szilárd erejéből.
Végül a szavak megtalálták a kivezető utat. Túlságosan nagy súllyal nyomták a vállát, túlságosan keserűek voltak, hogy benne maradjanak, ezért megszabadult tőlük.
– Tizennégy éves koromban édesapám meghalt egy autóbalesetben Chicagóban. Anyám rá egy évre újra férjhez ment egy férfihoz, akivel a templomunkban ismerkedett meg. Jól menő cége volt a városban, és nagy háza a tónál. Nagylelkű volt és barátságos – mindenki kedvelte, még én is, annak ellenére, hogy nagyon hiányzott az igazi apám.
– Anyám keményen ivott, amióta az eszemet tudom. Azt reméltem, összeszedi magát azután, hogy a mostohaapámhoz költöztünk, de hamarosan újra kezdte. Mostohaapámat nem érdekelte, hogy anyám alkoholista, mindig tele volt a bárszekrény. Később rájöttem, hogy neki ez így felel meg leginkább, sőt az a legjobb, ha anyám egész éjszaka ájultan hever a díványon, mert így nem tudta, mit művel a háta mögött.
Tess érezte, amint Dante megmerevedik. Izmai veszélyesen megfeszültek, teste pajzsként vette körül a lányt, védelmezőn, óvva a külvilágtól. – Ő… hozzád nyúlt, Tess?
A lány nyelt egy nagyot, és a férfi meztelen mell-kasának bólintott. – Eleinte, majdnem egy évig, nagyon óvatos volt. Csupán túl szorosan ölelgetett, túl hosszú ideig, és úgy nézett rám, hogy kényelmet-lenül éreztem tőle magam. Ajándékokkal próbált a közelembe férkőzni, meg a barátaimnak a tóparti házban rendezett bulikkal, de nem szerettem otthon lenni, így miután betöltöttem a tizenhatot, sok időt töltöttem távol. A barátaimnál voltam, nyáron táborban, mindegy, csak ne kelljen hazamenni. A dolgok pár hónappal a tizenhetedik szülinapom előtt kezdtek elfajulni. Durváskodni kezdett az anyámmal és velem, ütött-vert minket, szörnyű dolgokat mondott. Aztán egy este…
Tess nem bírta tovább folytatni, feje zsongott a durva lármázások, hisztérikus üvöltözések, a részegen botladozó dűtésborítások és a szilánkokra robbanó üveg borzalmas hangjának emlékétől. És még mindig hallotta hálószobája ajtajának halk nyikordulását aznap éjjel, mikor mostohaapja ébresztette zaklatott álmából, piától és cigitől bűzlő lehelettel.
Izzadságtól sós, húsos mancsával betapasztotta a száját, hogyne tudjon sikoltani.
– Aznap volt a szülinapom – suttogta dermedten.– Éjfél körül jött be a szobámba azzal, hogy szülinapi csókot akar adni.
– Ocsmány féreg! – mordult fel hevesen, gyilkos indulatoktól fűtötten Dante, de ujjai továbbra is finoman, gyengéden simogatták Tess haját. – Tess… istenem. Múltkor, a folyónál, mikor ugyanezt próbáltam…
– Nem. Nem ugyanez volt. Emlékeztetett rá, igen, de akkor is teljesen más.
– Úgy sajnálom. Mindent. Leginkább azt, amin keresztülmentél.
– Ne – utasította vissza a lány Dante együttérzését, mivel a java még hátravolt. – Miután a mostoha-apám bejött a szobámba, leterített az ágyon. Harcoltam ellene, rugdostam, pofoztam, de persze sokkal erősebb volt nálam, és odaszegezett a súlyával. A csata hevében egyszerre csak meghallottam, hogy elakad a lélegzete. Hörögni kezdett, mint akinek nagy fájdalmai vannak. Nem szorított többé, és végre sikerült legördítenem magamról. Nem ellenkezett. Megállt a szíve. Arca mélybordó színűre sötétült, majd elkékült – ott haldokolt a hálószobám padlóján.
Dante hosszú ideig nem szólt egy szót sem. Talán sejtette, mire akar a lány kilyukadni. Tess most már képtelen volt abbahagyni. Nagyot sóhajtott, elérkezett oda, ahonnan nem volt visszaút. – Anyám ekkor lépett be az ajtón. Részeg volt, mint mindig. Meglátta őt, és hisztériás rohamot kapott. Bedühödött – rám, persze. Üvöltözött velem, hogy segítsek rajta, ne hagyjam meghalni.
– Tudta, mire vagy képes az érintéseddel? – pró-bált segíteni neki Dante lágyan.
– Tudta. Első kézből tapasztalta, mikor eltüntettem a zúzódásait és összeforrasztottam az eltört csontjait. Nagyon haragudott, engem okolt a mostohaapám szívinfarktusáért. Sőt, azt hiszem, engem okolt mindenért.
– Tess – mormolta Dante. – Nem volt igaza. Ugye, tudod?
– Igen, most már tudom. De akkor rettenetesen féltem. Nem akartam őt boldogtalannak látni. Úgy-hogy segítettem a mostohaapámon, ahogy parancsolta. Újraindítottam a szívét, megszüntettem az artéria elzáródását. Ő nem is tudta, mi történt vele, mi pedig nem mondtuk el neki. Három nappal később döbbentem rá, micsoda óriási hibát követtem el.
Tess behunyta a szemét, és már vissza is repült az időben. Épp hátrasétált a mostohaapja szerszámos kamrájába a glettelőért, ami az egyik szobor meg-munkálásához kellett. Elővette a létrát, és felmászott rá, hogy végigkutassa a felső polcokat. Nem vette észre a kis fadobozt mindaddig, amíg le nem verte a könyökével.
Képek szóródtak szét belőle, többtucatnyi. Polaroid fotók különböző korú gyerekekről, eltérő meztelenségi fokozatokban, néhányukat maga a fotós fogdosta, miközben a felvételt készítette. Bárhol, bármikor felismerte azokat az undorító mancsokat.
Tess megborzongott Dante karjában, kirázta a hideg.
– Nem én voltam a mostohaapám egyetlen áldozata. Rájöttem, hogy ennél szörnyűségesebb módon is kihasználta a gyerekeket hosszú-hosszú éveken, ta¬lán évtizedeken át. Szörnyeteg volt, és én adtam neki egy második esélyt, hogy másokat is bántson.
– Uramisten – szisszent Dante, eltolva a lányt ma-gától, de továbbra is gyöngéden tartva, míg undorodó, dühödt arckifejezéssel ránézett. – Nem a te hibád volt. Nem tudhattad, Tess.
– Ám ha már egyszer megtettem – folytatta a lány –, meg kellett hoznom a helyes döntést. – Dante homlokráncolására lágyan, kényszeredetten elmosolyodott. – Vissza kellett vennem, amit adtam neki.
– Visszavenni?
A lány bólintott. – Aznap éjjel nyitva hagytam a hálószobám ajtaját, és vártam őt. Tudtam, hogy felbukkan, mert korábban megkértem rá. Mikor besurrant, miután anyám elaludt, az ágyamhoz hívtam – atyám, ez volt a legnehezebb az egészben, hogy eljátsszam, nem akarok hányni a látványától. Elnyújtózott mellettem, én pedig azt suttogtam a fülébe, hunyja be a szemét, viszonozni akarom a néhány éjszakával azelőtti szülinapi puszit. Mondtam, ne les¬kelődjön, ő pedig boldogan engedelmeskedett, annyira be volt gerjedve. Lovagló ülésben a derekára telepedtem, kezem a mellkasán. Egy másodperc alatt minden haragom és gyűlöletem az ujjaim hegyébe áramlott, mintha elektromos áram csapott volna rajtam keresztül, egyenesen őbelé. Kipattant a szeme, és tudta – a tekintetében ülő rettegés és zavarodottság elárulta, pontosan tisztában volt vele, mire készülök. Túl késő volt azonban már. Teste heves görcsbe rándult, szíve azonnal felmondta a szolgálatot. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne rohanjak el, látva, amint elszáll belőle az élet. Húsz percig nem moccantam, még sokáig vártam azután, hogy vége volt, de biztosra kellett mennem.
Tess észre sem vette, hogy sír, amíg Dante le nem törölte a könnyeit. Megrázta a fejét, torkát fojtogat ták az érzelmek. – Azon az éjjelen elhagytam a házat. Ide jöttem, New Englandbe, barátoknál laktam, amíg befejeztem az iskolát, és új életet kezdhettem.
– Mi történt anyáddal?
Tess vállat vont. – Soha többé nem beszéltem vele, nem mintha érdekelte volna. Soha nem próbált megtalálni, amit, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem bántam. Pár éve halt meg májelégtelenségben, amennyire én tudom. Az után az éjszaka után – az-után, amit tettem – el akartam felejteni mindent.
Dante újra magához húzta, a lány pedig örömmel bújt hozzá. Befészkelte magát a melegbe, holtfáradtan az újra átélt rémálomtól. Nehéz volt kiadni magából, de most, hogy túlesett rajta, felszabadult, megkönnyebbült.
Szörnyen kimerült. Úgy tűnt, mintha a meneküléssel és bujkálással töltött évek egyszerre szakadtak volna rá, mély, elgyötört fáradtságba taszítva őt.
– Megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem használom a képességemet egyetlen élőlényen sem. Ez átok, ahogy mondtam. Talán most már megérted.
Könnyek peregtek a szeméből, ő pedig hagyta őket hullani, bízva benne, hogy biztonságos kikötő-be ért, legalább egy időre. Dante erős karja oltalmazóan fonódott köré. Lágyan mormolt szavai gyógyírt nyújtottak, amire nagyobb szüksége volt, mint ahogy azt valaha is képzelte.
– Semmi rosszat nem követtél el, Tess. Annak a szemétládának nem volt joga élni. A saját módszereiddel szolgáltattál igazságot, a hangsúly pedig az igazságon van. Ezt soha ne vond kétségbe.
– Azt hiszed, hogy valamiféle… szörnyeteg vagyok? Hogy nem vagyok sokkal különb nála, amiért hidegvérrel meggyilkoltam?
– Soha! – emelte fel a lány állát Dante. – Szerintem bátor vagy, Tess. Egy bosszúálló angyal, ezt gondolom.
– Nyomorult vagyok.
– Nem, Tess, nem! – csókolta meg a férfi puhán.– Csodálatos vagy.
– Gyáva vagyok. Ahogy te is mondtad, mindig elfutok. Ez igaz. Olyan régóta félek és menekülök, hogy azt sem tudom, képes leszek-e megállni.
– Akkor menekülj hozzám – nézett Dante szenvedélyesen a szemébe. – Mindent tudok a félelemről, Tess. Bennem lakik. Emlékszel a „rohamomra” a klinikádon? Nem orvosi eset, távolról sem.
– Akkor mi?
– Halál – válaszolt mereven, szenvtelenül a férfi. – Amióta az eszemet tudom, megrohannak ezek a képek – látomások – életem utolsó pillanatairól. Minden képzeletet felülmúlóan pokoliak, de teljesen valóságosak. Érzem, Tess, hogy ez lesz a végzetem.
– Nem értem. Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Dante szája keserű mosolyra húzódott. – Biztosan tudom. Anyám is előre látta a saját és apám halálát. Pontosan úgy történtek, ahogy megjósolta. Nem tudta befolyásolni, mi fog történni, sem visszafordítatni. Ezért próbálom megelőzni a saját végemet. Mindörökké menekülök előle. Elzárkóztam az olyan dolgok elől, amik lelassítanának és éltethetnének. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy igazán érezzék.
– Az érzelmek veszélyesek – mormolta Tess. Bár elképzelni sem tudta, milyen fájdalmat hordoz magában Dante, rokonlelkeknek érezte magukat. Mind ketten magányosak, mindketten sodródnak a maguk kis világában. – Nem akarok irántad érezni semmit, Dante.
– Istenem, Tess! Én sem akarok irántad érezni semmit.
A férfi tekintete fogva tartotta a lányét, miközben ajkát lassan az övére tapasztotta. Csókja édes volt, puha, áhítatos. Leomlott tőle a lány saját maga köré épített bástyája, múltjának és fájdalmának kövei messze gördültek, meztelenül állítva őt a férfi elé, rejtőzködésre képtelenül. Visszacsókolta a férfit, de többet akart. Csontig átfagyott, szüksége volt a melegre, amit Dante nyújtott neki.
– Vigyél ágyba – suttogta a férfi szájának. – Kérlek, Dante…


HUSZONHARMADIK FEJEZET


Chase a lépcsőház hátsó bejáratán keresztül jutott fel menedékbeli lakásába, nem akarta felzavarni az egész házat azzal, hogy a főbejáratot használja, mikor vadállatként tombolva, vértől lucskosan érkezett haza. Elise ébren volt; hallotta édes hangját az első emeleti hálószobából, ahol a közösség néhány másik kiválasztottjával beszélgetett.
Az illatát is érezte. Érzékei továbbra is kifinomultak maradtak a bensőjében tomboló haragtól – saját erőszakos tettétől –, és a nő illata, akire mindennél jobban vágyott, az ereibe injekciózott kábítószerként hatott rá.
Vad morranással hátat fordított a sógornőjéhez vezető lépcsősornak, és saját lakása felé vette az irányt. Miután belépett, lábbal taszította be az ajtót maga mögött, keze idegesen matatott dzsekije cipzárján, amit tönkretett az embervér. Letépte magáról a ruhadarabot, a földre hajította, majd lehúzta az ingét, és ugyanígy tett azzal is.
Meglehetősen ziláltan nézett ki, a kezét borító véres karcolásokkal és zúzódásokkal, miután pépesre verte Ben Sullivant, és a lázas, kegyetlen tombolás miatt, amellyel pusztítani akart mindenáron, még most is, jóval azután, hogy elhagyta megfékezhetetlen dühében elkövetett tettének színhelyét. Hülyeség-volt részéről így megtámadni a Karmazsin-kufárt, de elöntötte a bosszúvágy.
Behódolt vadállati ösztöneinek, ami ritkán fordult elő. A pokolba is, előfordult egyáltalán? Mindig is büszke volt szilárd, tisztességes eszméire. Arra, hogy érzelmeit soha nem engedte a logika fölé kerekedni.
Most pedig egy óvatlan pillanatban mindent elcseszett.
Nem ölte meg a szemétládát, bár azzal a szándékkal ugrott rá. Agyarait kivillantotta, majd áldozata nyakába mélyesztette, nem törődött vele, hogy ezzel felfedi vámpír kilétét. Durva támadás volt, de időközben haragja kissé lecsillapodott, ezért megkímélte az életét, és futni hagyta. Talán ki kellett volna törölni a memóriáját, hogy megóvja a fajt a lelepleződéstől, ám Chase azt akarta, hogy Ben Sullivan tisztán emlékezzen rá, mi fog történni, ha megszegi a megállapodásukat.
Totálisan elárulta Dante és a többi harcos bizalmát, de nem látott más megoldást. Ben Sullivannek az utcán volt a helye, nem a rend védőőrizete alatt. Bár visszataszító volt még a gondolat is, de szüksége volt a nepper közreműködésére, hogy megtalálja Camdent. Saját kiömlő vérére eskette meg a genny-ládát egyezségük betartására. Sullivan nem volt idióta, és a vámpír haragjából kapott éjjeli kóstoló után egyenesen könyörgött, hogy segíthessen Chase-nek, amiben csak tud.
Chase egyedül maradt a küldetésével. Súlyosan megfizeti még az árát Dantééknál, de legyen. Túlságosan mélyre ásta magát személyes hadjáratában, semhogy érdekeljék az őt magát érintő következmények. Már úgyis eljátszotta a becsületét az ügynökség előtt, karrierjét, amiért oly keményen megdolgozott, kidobhatja a kukába. Ma éjjel kissé önmagát is megtagadta. Bármit megtett volna, hogy sikerrel véghezvigye kitűzött célját.
Felkapcsolta a világítást a fürdőszobában, és rámeredt saját tükörképére. Vér borította, csatakos volt az izzadságtól, szeme borostyánszínben izzott, pupillája függőleges vágás haragja és vérszomja következtében. Dermaglijjei a halvány vörös és fakó arany különböző színárnyalataiban tündököltek meztelen vállán és mellkasán, azt jelezve, vérre van szüksége. Az apró korty, amihez jutott, mikor Ben Sullivan torkának esett, nem segített rajta; a fémesen csípős íz után, mely megkeserítette a száját, csak még inkább vágyott rá, hogy leöblíthesse valami sokkal édesebbel.
Valami zamatossal, mint a hanga és rózsa – tisztán érezte az illategyveleget, mely lakásához közeledett, miközben a tükör előtt állt, és a rá visszabámuló vadállatra meredt.
A bizonytalan kopogás az ajtón ágyúlövésként hatott rá.
– Sterling? Visszajöttél?
Nem válaszolt. Képtelen volt rá. Nyelve a szájpadlásához tapadt, állkapcsa összecsikordult fájdalmasan grimaszoló vicsorgásában. Erőszakkal tartotta vissza elméjét, hogy annak puszta erejével kinyissa az ajtót.
Ha beengedné a nőt, amíg ilyen állapotban van, nincs az a hatalom, amely megállíthatná, hogy a karjába kapja, és kielégítse rajta emésztő kettős vágyát. Egy pillanat alatt keze közé kaparintaná a nyakát; aztán egyből belé is hatolna, lelke pedig örökre elkárhozna.
Bebizonyítva ezzel magának, milyen mélyre is képes süllyedni egyetlen éjszaka leforgása alatt.
Ezért inkább megfékezte elméjét, és csupán arra használta, hogy lekapcsolja a fürdőszobai világítást, kényelmes sötétségbe borítva a helyiséget, és csendben kuksolt egy örökkévalóságnak tűnő ideig. Szeme parázslott. Agyarai hosszúra nyúltak, egyenes arányosságban duzzadó merevedésével.
– Sterling… itthon vagy? – kiáltott újra Elise, a férfi érzékeny füle pedig annyira ki volt hegyezve a jelenlétére, hogy könnyedén meghallotta a nő pici sóhajtását a lakás túlsó feléből, a vastag ajtón keresztül. Elég jól ismerte ahhoz, hogy maga elé képzelhesse enyhe homlokráncolását, ahogy befelé hallgatózik, majd úgy dönt, hogy ő nincs itthon.
Chase mozdulatlanul állt, egy pisszenés nélkül, várva, hogy a nő puha lépteit elnyelje a folyosó. Akkor vett újra levegőt, mikor megbizonyosodott róla, Elise tényleg elment, illata elhalványodott. Hosszan, sípolva szakadt ki tüdejéből a benntartott levegő, megrezegtetve a tükröt maga előtt.
Chase nem fogta vissza magát, nyomorúságát – kárhozatos gyötrelmét – a csörömpölő, csiszolt üveglapra zúdította, míg az ezernyi borotvaéles szilánkra nem robbant a falon.
Dante ujjaival végigsimított az alvó Tess puha, meztelen vállán. Mellette feküdt az ágyban, ruhátlan testéhez gömbölyödve hátulról, és a légzését hallgatta. Körülöttük a szoba csendes volt és sötét, olyan békés, mint a vihar utáni újjáéledés.
Az állandó nyugalom különösen hatott rá, a kényelem és megelégedettség érzése teljesen ismeretlen volt számára.
Ismeretlen, de… kellemes.
Dante teste izgatottan reagált Tess közelségére, ahogy a karjában tartotta, mégsem állt szándékában felébreszteni. Gyengéden szerelmeskedtek, miután az ölében vitte a lányt az ágyba, hagyta, hogy Tess irányítsa a tempót, és megkapjon tőle mindent, amit csak kíván. Most viszont, bár újra kívánta, csak az számított, mi jó Tessnek. Egyszerűen ott akart vele lenni, ameddig csak lehetett.
Elképesztő felismerés ez egy férfi számára, aki eddig megtagadott magától minden örömöt és vágyat.
Mondjuk, ahogy az este alakult, megdöbbentő felismerésekben eddig sem volt hiány.
A kiválasztottaknál nem volt szokatlan, hogy legalább egy különleges, akár érzékszervi adottsággal rendelkezzenek – olyan adománnyal, amit továbbörökítenek utódaikba is. Bármi is okozta genetikai rendellenességüket, amelynek köszönhetően képesek voltak megfoganni a vámpíroktól, és megállítani az öregedést társuk vérének rendszeres fogyasztásától, az kiemelte őket Homo sapiens nővéreik közül.
Dante édesanyját például borzalmas látomások gyötörték. Savanna, Gideon társa látta a tárgyak történetét – pontosabban a tulajdonosok előéletét. Gabrielle, aki nemrég csatlakozott a rend tagjaihoz Lucán kiválasztottjaként, olyan ösztönös megérzésekkel rendelkezett, amelyek előtt nem maradt rejtve egyetlen vámpír-búvóhely sem, és olyan erős elmével volt megáldva, amelyre nem hatott az agykontroll, a leghatalmasabb vámpíré sem.
Ami pedig Tesst illeti, csodálatos módon gyógyítani tudott az érintésével. Az, hogy képes volt beforrasztani Dante combsebét, azt jelentette, hogy gyógyító képessége felülmúlta a faj tagjaiét is. Hatalmas előnyére válna a vámpírtársadalomnak. Uram irgalmazz, ha Dante arra gondolt, mennyi jót tehetne a lány…
Dante elvetette a gondolatot, mielőtt körvonalazódhatott volna a fejében. Ami most történt, nem változtat a tényen, hogy az ő ideje igencsak véges a Földön, és legelsősorban, mindenekelőtt a faj érdekeit kell szolgálnia. Meg akarta kímélni Tesst a múlt fájdalmától, de tisztességtelenség lett volna azt kérni tőle, hogy hagyja ott nehezen felépített új életét őérte. Még ennél is rosszabb az, amit a legelső éjjel művelt vele, mikor a vérét vette, örökre magához láncolva a lányt.
Mindezek ellenére, ahogy ott feküdt mellette, bőrét cirógatva, édes, fűszeres illatát belélegezve, másra sem vágyott, mint hogy felnyalábolja Tesst, és magával vigye a központba, ahol biztonságban lenne a fenti világban ráleselkedő gonosztól.
A gonosztól, mint például a mostohaapja, aki annyi gyötrelmet okozott neki. Tess amiatt aggódott, hogy miután megölte a gazembert, ő is ugyanolyan rosszá vált, ám Dante csupán tiszteletet érzett iránta. Elpusztított egy szörnyeteget, megmentve magát és ki tudja, hány gyereket a gyalázattól.
Dante szemében Tess harcossá nőtt abban a zsenge életkorban, és ősi énje, amely még mindig hitt az olyan elavult értékekben, mint becsület és igazság, ki akarta kiabálni az egész alvó városnak, hogy ez a nő az övé!
Az enyém, gondolta szenvedélyesen, önzőn.
Amint lehajolt, és csókot lehelt Tess csodás vállára, megszólalt a konyhai telefon. Egy mentális paranccsal elhallgattatta, mielőtt végképp felébreszthette volna a lányt. Tess felriadt, aprót sóhajtott, és a nevét mormolta.
– Itt vagyok – szólt csendesen Dante. – Aludj, Angyal! Itt vagyok.
Mikor a lány megint elbóbiskolt, közelebb fészkelődve hozzá, Dante azon morfondírozott, mennyi ideje maradt még hajnalig. Nem elég, gondolta saját magát is meglepve azzal, hogy így érez, tudván, ezt nem foghatja a kényelmetlen vérkötelékre, amelyet tudtán kívül kényszerített mindkettőjükre.
Nem, amit Tess iránt kezdett érezni, sokkal mélyebbre nyúlt. Egészen a szívéig.
– A jóistenit, Tess! Vedd már fel!
Ben Sullivan hangja követelőző, reszkető volt, olyan hevesen és megállíthatatlanul remegett a sokktól és félelemtől, hogy azt hitte, elájul.
– A kurva életbe! Gyerünk – válaszolj! Gusztustalan telefonfülkében ácsorgott a város egyik legrosszabb negyedében, az ócska, mocskos kagyló csúszkált véráztatta kezében. Szabad kezével a nyakát markolta, mely ragacsos volt az irtózatos harapott sebtől. Arca felduzzadt a rá mért ütésektől, üvölteni tudott volna a hátára nőtt libatojás nagyságú duzzanattól, amit a terepjáró ablakának jóvoltából szerzett.
El sem tudta hinni, hogy életben van. Biztosra vette, hogy a másik férfi megöli azután, ahogy rátámadott. Még a lélegzete is elállt, mikor a fickó – te jó ég, egyáltalán ember volt az? – ráparancsolt, hogy szálljon ki az autóból. A keresett fiú képét a kezébe nyomva közölte vele, ha a Cameron vagy Camden nevű fiú netalán meghal, egyedül őt teszi érte felelőssé.
Bennek nem volt más választása, segítenie kellett megkeresni, biztosítani, hogy a kölyök egyben térjen haza. Ben élete múlt rajta, és akármennyire is szeretett volna eliszkolni a városból, és a Karmazsinnak még a nevét is kitörölni a fejéből, tisztában volt vele, hogy a dühöngő őrült, aki most megtámadta, úgyis megtalálja. Megesküdött rá, Ben pedig nem akarta másodszor is próbára tenni a türelmét.
– A pokolba is! – zsémbelt tovább, mikor Tess lakásában bekapcsolt az üzenetrögzítő.
Olyan pocsékul érezte magát – olyan mélyre süllyedt a szarban – , hogy úgy gondolta, erkölcsi kötelessége figyelmeztetni Tesst a pasassal kapcsolatban, akivel mostanában flörtölget. Ha a haverja elmekórtani eset, Ben esküdött volna rá, hogy amaz legalább ugyanilyen veszélyes.
Istenem, Tess.
Mikor az üzenetrögzítő üdvözlőszövege után felhangzott a sípszó, Ben elhadarta az éjszaka eseményeit, kezdve azzal, hogy a saját lakásában csapott le rá két bűnöző, egészen a legutóbbi fejleményekig. Kibökte, hogy látta a lányt az egyik támadójával, és fél, hogy Tess az életét kockáztatja, ha vele marad.
Hallotta saját magát, amint szünet nélkül ömlenek belőle a szavak, hangja magasabb, mint általában, és hisztérikus félelem bujkál benne. Mire mindent kiadott magából, és lecsapta a széthulló félben levő kagylót, alig kapott levegőt. A fülke összefirkált falának dőlt, lehajolt, behunyta a szemét, és próbált lecsillapodni. Elsöprő hullámokban törtek rá az érzelmek: pánik, bűntudat, tehetetlenség, csontig hatoló rémület. Meg nem történtté szerette volna tenni az egészet – az utóbbi néhány hónap összes történését, mindent, amit tett. Bárcsak visszamehetne az időben, és kiradírozhatná őket, hogy jóvátegye. Akkor Tess vajon még mindig vele lenne? Ezt nem tudhatta. És rohadtul nem is számított, merthogy semmit nem csinálhatott vissza.
A legtöbb, amit most tehet, hogy túléli.
Nagy levegőt vett, kényszerítette magát, hogy felegyenesedjen. Kilépett a telefonfülkéből, és elindult a sötét utcán. Borzalmasan festett. Még egy csöves is visszahőkölt tőle, ahogy bicegve átvágott az úton, a főutca irányába igyekezve. Séta közben elővette a fiú arcképét, akit mindenáron meg kellett találnia.
Annyira elmerült a vérfoltos kép tanulmányozásában, hogy nem hallotta meg a felé közeledő autó hangját, csak amikor az majdnem keresztülgázolt rajta. Felsivított a fék, az autó hirtelen megállt. Egyszerre nyíltak az ajtók, három ismeretlen, nagydarab kidobó küllemű alak pattant ki belőle.
– Igyekszik valahová, Mr. Sullivan?
Ben repülőstartot vett, de nem jutott messzire, mielőtt az összes végtagját satuba fogták. Látta, hogy a fotó a nedves aszfalton landol, majd egy óriási bakancstalp rátapos, miközben a benga állatok a várakozó kocsi felé kezdték vonszolni.
– Örülök, hogy végre sikerült megtalálnunk – szólalt meg bentről egy férfihang, amely valahogy nem tűnt emberinek. – Mikor nem jelent meg a találkozón ma este, a gazda aggódni kezdett. Boldog lesz, ha meghallja, hogy útban van hozzá.
Ben kétségbeesetten küzdött fogva tartói ellen, ám semmi értelme nem volt. Bevágták a csomagtartóba, rácsapták a fedelet, őt pedig körülzárta a sötétség.


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET


A kora hajnali színek valahogy fényesebben ragyogtak, a csípős novemberi levegő felpezsdítette Tesst, mire befejezte rövid sétáját Harvarddal. Míg felkocogtak a háza bejáratához vezető lépcsőn, eresebbnek érezte magát, megkönnyebbült, amiért nem kell többé magába temetnie szörnyű titkát, ahogy az utóbbi években tette.
Mindezt Danténak köszönheti. Annyi mindenért tartozott neki hálával, gondolta dobogó szívvel. Teste még mindig édesen-fájón lüktetett múlt éjjeli szerelmeskedésük után.
Ébredéskor óriási csalódással vette tudomásul, hogy a férfi elment, de az összehajtott papírlapra írt üzenete, amit az éjjeliszekrényen hagyott, jelentősen enyhített az érzésen. Tess előhúzta a cetlit bolyhos melegítőalsója zsebéből, miközben kinyitotta a lakásajtót, és megszabadította Harvardot a póráztól.
A konyhába ment, hogy kávét készítsen, és körülbelül tizedjére olvasta el Dante lendületes kézírását, széles mosolya pedig állandósulni látszott: Nem akartalak felébreszteni, de mennem kell. Holnap este velem vacsorázol? Szeretném megmutatni, hol lakom. Nemsoká hívlak. Szép álmokat, Angyal. Alig várom, hogy lássalak, Dantéd.
Dantéd, így írta alá.
Az övé.
Vad birtoklási vágy kerítette hatalmába erre a gondolatra. Azt mondogatta magának, hogy ez még nem jelent semmit, bolond, ha mindenfélét odaképzel Dante szavai mögé, vagy ha túlságosan beleéli magát, hogy a kettejük közötti erős kötelék érzése kölcsönös, mégis gyakorlatilag megszédült a mámortól, ahogy a pultra tette az írást.
Az apró kutyára nézett, aki a lába előtt táncolt, a reggelijére várva. – Te mit gondolsz, Harvard? Kezdek túlságosan belebonyolódni? Tán csaknem fogok beleesni?
Hűha… vajon jó úton jár ahhoz, hogy beleszeressen?
Egy hete még azt sem tudta, hogy a férfi létezik, hogy gondolhatja egyáltalán, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen messzire eljuthatott? Am mégis megtörtént. Éppen beleszeret Dantéba, sőt, talán már meg is történt, tekintve, hogy szíve annyiszor vet bukfencet, ahányszor csak a férfira gondol.
Harvard buzgó vakkantásai kizökkentették az érzelmi szárnyalásból. – Jó-jó – nézett a kutyus szőrös arcába –, kaja, kávé, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Rajta vagyok, rendben?
Feltöltötte Mr. Coffee kávéfőző gépét starbucksos őrölt kávéval és hideg vízzel, beindította, aztán a kamrából előszedte az etetőtálkát és a száraz kutyakaját. Mikor elment a konyhai telefon mellett, látta, hogy villog az üzenetjelző.
– Tessék, kincsem – töltötte tele Harvard tálkáját. – Bon appétit.
Megnyomta a gombot, erősen remélve, hogy az üzenet Dantétól érkezett, amíg ő a kutyát sétáltatta, és kihangosította. Már tűkön ült, végighallgatta az automatikus üdvözlést, miszerint egy új üzenete van, majd a gép megadta a múlt éjjeli hívás pontos időpontját, végül sor került magára az üzenetre is.
– Tess! Jézus, miért nem veszed fel a kibaszott telefont!? Ez Ben, jött rá, ám csalódottsága helyét gyorsan átvette az ijedtség, megütközött a férfi szokatlan tónusán. Soha nem hallotta még így pánikolni, ennyire magánkívül rikácsolni. Nehezen kapott levegőt, lihegett, a szavak nehezen buktak ki belőle. Nem egyszerűen félt, rettegett. Tessbe jeges rémület költözött, miközben a folytatást hallgatta.
– figyelmeztetnem kellett téged. A pasas, akivel találkozgatsz, nem az, aminek látszik. Ma este betörtek hozzám – 3 meg egy haverja. Azt hittem, megölnek, Tess! Most viszont érted aggódom. Kerüld el messzire! Valami nagyon nem tiszta körülötte… Tudom, hogy hülyén hangzik, de a fickó, akivel itt volt… nem hiszem – ó, uramatyám, ki kell, hogy mondjam –, nem hiszem, hogy emberi lény. Talán egyikük sem az. A másik beültetett egy terepjáróba. Meg kellett volna jegyeznem a rendszámát vagy ilyesmi, de olyan rohadt gyorsan történt az egész! Elvitt a folyóhoz, és rám támadott, Tess! A vadállatnak hatalmas fogai voltak – agyarak, esküszöm az élő istenre, a szeme pedig lángolt! Nem ember volt! Tess, ezek nem emberek!
A lány elhátrált a pulttól, míg az üzenet ment tovább, Ben hangja teljesen megdöbbentette, csak úgy, mint a mondanivalója.
– A seggfej megharapott… hozzácsapta a fejem az ablaküveghez, majdnem öntudatlanra vert, aztán… belém harapott! Krisztusom, a nyakam még mindig vérzik! Kórházba kellene mennem vagy valami…
Tess visszament a nappaliba, mintha a távolság miatt kevésbé hangzana szörnyűségesen, amit hall. Fogalma sem volt, mit gondoljon.
Hogy vehetne részt – bármilyen szinten is – Dante egy Ben ellen irányuló kegyetlen támadásban? Az ugyan igaz, hogy mikor tegnap este megérkezett hozzá állig felfegyverezve, véresen, nyilvánvaló harci sebesülésekkel, azt mesélte, egy drogkereskedőt üldözött. Az pedig holtbiztos, hogy nem lehetett Ben. Ezen a ponton viszont szomorúan kellett beismernie magának, hogy nem esett túlságosan nehezére elképzelni, hogy Ben újra a régi ösvényre tévedt.
Amit összehordott, teljes képtelenségnek tűnt. Férfiak, akik agyarat növesztő vadállatokká válnak? Horrorfilmbe illő vérengzés? Ezeknek a fantáziáknak semmi keresnivalója az igazi életben, még az elképzelhető legdurvább helyzetekben sem. Egyszerűen lehetetlen.
Vagy mégsem?
Tess egyszer csak a Dantét ábrázoló, letakart szobrocska előtt találta magát, amin előző éjjel dolgozott. Amit elfuserált, és talán odáig jut, hogy ki is dobja. Teljesen elrontotta a száját, nem igaz? Valami furcsa vicsorgásba torzult, ami egyáltalán nem volt rá jellemző, ugye?
Bizsergő ujjakkal nyúlt a lepel után, amivel korábban letakarta. Zavarodottság és rettegés szorította görcsbe a gyomrát, amint megragadta az anyag szélét, és lehúzta a szoborról. Még a lélegzete is elállt, mikor látta, mit alkotott – elkövetett szarvashibája következtében Dante arcából egy vadállat nézett vissza rá… hosszú, hegyes szemfogai állatias vicsorrá torzították mosolyát.
Érthetetlen módon agyarakat formázott neki.
– Tényleg félek, Tess. Mindkettőnkért – fejezte be Ben. – Csak… bármit is tégy, tartsd magad távol ezektől a fickóktól.
Dante felkapta a Randakörmöket, mindkét kezébe egyet-egyet, az acélpengék pedig megvillantak a központ edzőtermének neonfényében. Vakító sebesen megpördült, majd keményen beledöfött a polimer bábuba, borotvaéles, mély vágásokat ejtve a vastag műanyag felületen. Aztán harci rikoltás kíséretében megfordult, hogy újabb csapást mérjen rá.
Szüksége volt rá, hogy legalább úgy tegyen, mintha harcolna, mert ha egy másodpercnél is tovább ülve kellene maradnia, biztos kinyír valakit. A lehetséges áldozatait felsoroló lista tuti befutója a menedékbeli ügynök, Sterling Chase volt, szorosan a nyomában Ben Sullivannel. Az ördögbe is, ha egyszerre végezhetne mindkettőjükkel, az lenne a hab a tortán.
Azóta dühöngött, mióta visszatért a központba, és megtudta, hogy az ügynök még nem tért vissza a Karmazsin-árussal. Lucán és a többiek mostanra kezdtek megbízni Chase-ben, ám Dante a zsigereiben érezte, a férfi szándékosan tagadta meg arra vonatkozó parancsát – bármi is motiválta –, hogy lakat alá tegye Bent a központban.
Utána akart járni, mi történt, de összes telefonhívása, e-mailje és mindennemű üzenete süket fülekre talált Chase lakhelyén. Sajnos a személyes kihallgatással várnia kell naplementéig.
Ami teljes tíz nyomorult óra még, gondolta türelmetlenül Dante, újabb megsemmisítő erejű csapást mérve a szerencsétlen bábura.
Még nehezebbé tette a várakozást, hogy Tesst sem tudta elérni. Reggel első dolga volt, hogy hívja a lakásán, de addigra a lány már bizonyára elment dolgozni. Remélte, hogy valami biztonságos helyen volt legalább. Feltéve, hogy Chase nem ölte meg Sullivant, az szabadon kóricálhatott az utcán, ami annyit jelentett, hogy könnyedén eljuthat Tesshez. Nem hitte, hogy exbarátja veszélyt jelent a lányra, de semmiképpen nem óhajtotta vállalni a kockázatát.
Be kell hoznia a lányt a központba, megmagyarázni mindent, többek között azt is, ki Dante valójában, hogy mi ő valójában, és bevallani, miért és hogyan került a lány a faj és ellenségei között dúló háború kellős közepébe.
Ma este megteszi. A lány ágya mellett hagyott üzenettel már elő is készítette a terepet, ám egyre inkább kikívánkozott belőle az igazság. Máris túl akart rajta esni, gyűlölt Tesstől ilyen távol lenni, a múló órákat számolgatva.
Újabb üvöltést hallatva rárepült a célra, keze oly szélsebesen dolgozott, hogy még ő maga sem bírta szemmel követni. Hallotta az edzőrészleghez vezető üvegajtó nyílását maga mögött, de annyira elmerült a dühöngésben, hogy még az sem érdekelte, hogy közönséget kap. Szúrta, vágta, döfködte, aprította a szegény bábut, míg végül zihált az erőfeszítéstől, meztelen mellkasa és homloka úszott a verítékben.
Megállt, elképesztette saját indulata. A szétkaszabolt műanyag bábu darabokban hevert a lába előtt.
– Szép munka – szólította meg Lucán a nagyméretű helyiség másik végéből. – Kifogásod van a bábu ellen, vagy csupán bemelegítésnek szántad az éjszakára?
Dante megeresztett egy káromkodást, kicsit még egyensúlyozott a pengékkel az ujjai közt, hogy a hajlított fémtőrök billegve táncoltak, majd a csípőjére erősített tokjaikba lökte őket. Szembefordult a rend vezérével, aki komor arccal a fegyverszekrénynek dőlt.
Új hírek – folytatta Lucán, és tisztában volt vele, nem fog tetszést aratni a mondandójával. – Gideon meghekkelte a menedékrendészet alkalmazotti adatbázisát. Kiderült, Sterling Chase ügynök már nem dolgozik náluk. Múlt hónapban bocsátották el, huszonöt makulátlan év után.
Kirúgták?
Lucán bólintott. – Fegyelemsértésért és az ügynökség irányelveinek egyértelmű megtagadásáért, az akta szerint.
Dante felnevetett, ám hangjában nyoma sem volt vidámságnak, ahogy tisztázta a dolgot. – Szóval Mr. Kiváló nem is olyan kiváló, ugye-ugye? A franc essen bele, éreztem, hogy valami nem stimmel a pasassal. Mindvégig csak játszott velünk. Miért? Mit akart elérni?
Lucán vállat vont. – Lehet, hogy csak arra kellettünk neki, hogy közelebb kerüljön a Karmazsinárushoz. És mi van, ha meg sem szabadult a pasastól múlt éjjel? Lehet, ez valami személyes vérbosszú.
– Lehet. Nem tudom, de rá fogok jönni. – Dante a torkát köszörülte, hirtelen kényelmetlenül érezve magát az idősebb vámpír jelenlétében, aki annyi ideje a harcostársa és barátja volt. – Figyelj, Lucán. Az utóbbi időben én sem játszottam teljesen nyíli lapokkal. Történt valami aznap éjjel, mikor majdnem fűbe haraptam lenn a folyónál a vérszopók kedvessége jóvoltából. Én, ö… egy állatkórház raktárhelyiségében kötöttem ki utána. Ott volt egy nő, aki későig dolgozott. Rettenetesen szükségem volt vérre, és csak ő jöhetett akkor számításba. Lucán a homlokát ráncolta. – Megölted?
Nem. Bár nem voltam teljesen magamnál, nem mentem ilyen messzire. De azért elég messzire. Fel sem fogtam, mit teszek vele, amíg már túl késő nem lett. Amikor megláttam a jelet a kezén…
Szent ég, Dante! – a hatalmas termetű vámpír rábámult, szürke szemei majd' felnyársalták. – Csak nem egy kiválasztottból ittál?
De. A neve Tess.
Ö tudja már? Mit mondtál neki?
Dante megrázta a fejét. – Még nem tud semmiről. Akkor kitöröltem a memóriáját, de azóta, ö… vele töltöm az időmet. Sok időt. El kell mondanom neki, mit tettem, Lucán. Megérdemli, hogy tudja az igazságot. Még ha meggyűlöl is érte, ami egyáltalán nem lepne meg.
Lucán szeme összeszűkült. – Téged érdekel ez a lány.
– Jó ég! Igen, érdekel – nevetett fel élesen Dante. – Istenemre esküszöm, nem tudtam, hogy ez lesz belőle, annyi szent. És hogy őszinte legyek, nem tudom, mihez kezdjek. Nem vagyok kimondottan első osztályú társnak való anyag.
– Azt hiszed, én igen? – kérdezte fanyarul Lucán.
Ö csupán néhány hónappal ezelőtt vívta meg ugyanezt a csatát, odaadva szívét egy nőnek, aki a kiválasztottak jelét hordta a testén. Dante nem ismerte a részleteket, hogyan sikerült meghódítania Gabrielle-t, de egyik fele irigyelte a hosszú közös jövő elé néző párt. A Dante elé néző jövő csak a gyötrelmes halál, amit már jó pár évszázada próbál kicselezni.
A gondolattól pedig, hogy Tess a közelében lesz, mikor bekövetkezik, megfagyott a vére.
– Nem tudom, hogy alakulnak a dolgok, de el kell mondanom neki mindent. Szeretném ma este idehozni, hátha akkor könnyebben megérti. – Végigszántott nedves haján. – A fenébe is lehet, hogy csak gyáva féreg vagyok, és szükségem van rá, hogy a – családom, akarta mondani – rend mögöttem álljon.
Lucán mosolygott, és lassan bólintott. – Mindig itt leszünk – veregette meg Dante vállát. – Meg kell mondjam, alig várom, hogy megismerjem a nőt, akitől az egyik legvéresebb kezű harcosom is úgy remeg, mint a nyárfalevél.
Dante elnevette magát. – A, ő teljesen rendben van, Lucán. Uhh, hihetetlenül rendben van!
Naplementekor, mikor mész kikérdezni Chase-t, vidd magaddal Tegant. Egy darabban hozd vissza, rendben? Aztán menj, és rendezd a soraid a kiválasztottaddal.
Chase-szel elbírok – válaszolt Dante. – A másik részében már nem vagyok olyan biztos. Adj tanácsot, Lucán!
Persze – vigyorgott a vámpír, és sötét élvezet villant a mosolyában. – Porold le a térded, testvér, mert nem kizárt, hogy azon fogsz csúszni, mielőtt véget ér az éjszaka!