Lara Adrian - A vámpír ölelése /1.-14. fejezet/

LARA ADRIAN – A VÁMPÍR ÖLELÉSE


ELSŐ FEJEZET


Dante hüvelykujjával végigsimított a nő selymes bőrén, majd elidőzött a nyaki ütőérnél, ahol a legerősebb volt a pulzus. Saját érverése is felgyorsult, válaszul a finom fehér bőr alatti sebes véráramlásra. Dante sötét fürtös fejét a lágy hús fölé hajtotta, és megcsókolta az érzékeny pontot, nyelve eljátszadozott a nő egyre szabálytalanabbá váló, sebes pulzusa felett.
– Áruld el – mormolta a klubban üvöltő zene ellenére mély duruzsolással, lágyan a meleg bőr felett –, jó vagy rossz boszorkány vagy?
A nő kéjesen megvonaglott, lovagló ülésben terpeszkedett a férfi ölében, neccharisnyába bújtatott lábaival átölelte. Fekete csipkés push-up melltartója Dante állához préselte melleit. Mutatóujjával élénk rózsaszín parókájának fürtjeivel játszadozott, majd sokatmondó pillantás kíséretében hagyta leomlani a tincseket, ravaszul kihangsúlyozva kelta keresztet formázó tetoválását és duzzadó dekoltázsát.
– Ó, nagyon-nagyon rossz boszi vagyok!
– Az a kedvencem – morrant a férfi.
A nő részeg szemébe mosolygott, és meg sem próbálta elrejteni az agyarait. Nem ő volt az egyetlen vámpír a bostoni klubban Halloween éjjelén, bár legtöbbjük csak jelmezt viselt. Műanyag, hegyes fogakkal felszerelt, művérrel összekent és nevetséges öltözékekben pompázó emberek. Csupán néhányan voltak valódiak közülük – jómaga és még pár, a vámpírnemzetség egyik menedékéből származó férfi, akik a tánctér közelében lebzseltek.
Dante és társai a faj tagjai voltak, de igencsak távol estek az emberi folklórban megjelenő sápadt, gótikus vámpíroktól. Se nem élőhalottak, sem ördögi fattyak, a Homo sapiens és egy földön kívüli faj melegvérű leszármazottai. Elődeik, az idegen hódítók maroknyi serege, akik már réges-rég kihaltak, ezer évvel ezelőtt hajtottak végre kényszerleszállást a Földön, majd nőnemű emberekkel párosodtak, így sikerült átörökíteniük utódaikra a vérszomj mindent elsöprő szükségét.
Az idegen gének erőssé, ugyanakkor esendőén gyengévé tették a fajt. Csupán emberi oldaluknak, halandó anyjuk által örökített tulajdonságaiknak köszönhetően maradtak civilizáltak, és ragaszkodtak a rend fenntartásához. Sokuk azonban ennek ellenére is megadta magát vad ösztöneinek, vérszopóvá váltak, olyan egyirányú útra tévedve, amely vérrel és őrülettel volt kikövezve, és ahonnan nem volt visszatérés.
Dante mélységesen elítélte ezen társait, harcos-ként pedig kötelessége volt irtani vérszopó testvéreit, ahol csak érte őket. A gyönyöröket kedvelő férfiként nem is tudta, melyiket szereti jobban: a meleg, zamatos női vénát az ajkai alatt, vagy titánium pengéivel a kezében ellenségeit irtani és nézni, ahogy hulláik szó szerint füstté válnak az utca kövezetén.
– Megérinthetem őket? – bámult az elővillanó he-gyes szemfogakra a férfi ölében a neon rózsaszín hajú boszorkány mély elragadtatással. – Atyám, ezek aztán tényleg valódinak látszanak! Muszáj hozzájuk érnem!
– Csak óvatosan – figyelmeztette a vámpír, ahogy az ujjak a szájához közelítettek. – Harapok.
– Tényleg? – kuncogott a nő elkerekedő szemek-kel. – Azt elhiszem, szivi.
Dante lágyan beszívta a nő ujját, közben azt fontolgatta, mi lenne a leggyorsabb módja annak, hogy vízszintesbe is ügyeskedje. Táplálkoznia kellett, de soha nem volt ellenére egy jó kis szex mindeközben – fel-, vagy levezetőként, teljesen mindegy. Ami őt illeti, bárhogy jó.
Most a levezetés lesz, döntötte el hirtelen, miközben éles agyara megsebezte a lány visszahúzódó ujját. A lánynak elakadt a lélegzete, ahogy Dante kortyolni kezdett az apró sebből, megakadályozva ezzel, hogy csak úgy otthagyja. A vér íze felizgatta a férfit, pupillái hosszúkás csíkká szűkültek aranyszín szemében. Forró vágy csapott keresztül a testén, vesszője megduzzadt, és fájdalmasan fekete bőrnadrágjának feszült.
A nő felnyögött, és behunyt szemmel, kéjesen homorított, mint egy macska. Dante elengedte az ujját, majd tenyerét a nő tarkójára simítva, közelebb húzta magához, hogy a nyakához férjen. A nyilvános táplálkozás nem igazán volt az ő stílusa, de halálosan unatkozott, szüksége volt valami figyelemelterelőre. Ezenkívül, nem úgy látszott, hogy bárkinek is feltűnne a dolog ma éjszaka, mikor a klub dugig volt az ál-vámpírokkal és mindent és mindenkit átjárt az érzékiség. Ami az ölében vonagló lányt illeti, csak gyönyört fog érezni, míg ő elveszi tőle, amire szüksége van. Utána semmire nem fog emlékezni, Dante min¬den, hozzá kötődő emlékét kitörli az elméjéből.
A férfi előrehajolt, megdöntötte a nő fejét, az éhségtől összegyűlt szájában a nyál. A lány mögé pillantott, és észrevett két, a fajhoz tartozó vámpírt a menedékből, ahogy őt figyelik néhány méternyi távolságból. Még kölyköknek tűntek – kétségtelenül a legfiatalabb generáció tagjai. Egymás közt sutyorogtak, egyértelműen felismerve a harcost, és azon tanakodtak, meg merjék-e szólítani.
Tűnjetek a sunyiba, gondolta Dante, miközben kitátotta a száját, hogy a Forrás vénáját megnyissa.
A vámpír ifjak azonban nem törődtek az irányukba küldött sötét pillantásaival. Kettőjük közül a magasabb, szőke fiú, bő, homokszín katonai nadrágban, motoros bakancsban és fekete pólóban, elindult felé. Társa, egy kelleténél pár számmal nagyobb farmerban, kosaras cipőben és egy szintén túlméretezett, Lakers feliratú kapucnis pulcsiban büszkén vonult mögötte.
– A francba – Danténak igazán nem volt ellenére egy kis indiszkréció, de pokolian semmi szükségét nem érezte szájtátó közönségnek az arcában, miközben táplálkozik.
– Mi a baj? – nyafogott a potenciális Forrás, mikor Dante elhúzódott tőle.
– Semmi, édesem – simította a férfi a lány homlokára a tenyerét, kitörölve az utolsó fél óra történéseit az emlékezetéből. – Most menj, csatlakozz a barátaidhoz.
A lány engedelmesen felállt, és elsétált, amíg csak bele nem veszett a táncparketten zsúfolódók tömegébe. A két fiatal vámpír épphogy csak rápillantott, mikor megközelítették Dante asztalát.
– Mi a pálya, srácok? – vetette oda a férfi a két srácnak minden érdeklődés nélkül.
– Szevasz – bólintott a katonai terepruhás szőke gyerek, miközben izmos karját mellén összefonva megállt Dante előtt. Dermaglifhek nyomát sem lehetett látni fiatal bőrén. Határozottan legújabb generációs vámpír. Valószínűleg a húszas éveit tapossa. –Bocs a zavarásért, de meg kell hogy mondjuk, ember – rohadt jól elintéztétek a vérszopókat múltkor, tudod, néhány hónappal ezelőtt. Még most is minden¬ki arról beszél, hogy füstölt ki a rend egy egész kolónia rohadékot egyetlen éjszaka alatt. Hogy Föld körüli pályára állítottátok azt a kibaszott kócerájt. Halálos, öregem!
– Ja – tette hozzá a kispajtása. – Szóval, arra gondoltunk. .. izé, hallottuk, hogy a rend új tagokat keres.
– A, igazán?
Dante hátradőlt a székében, és unottan fújt egyet. Sajnálatos módon nem ez volt az első eset, hogy menedékbeli vámpírok megtalálták azzal a kéréssel, hogy csatlakozhassanak a harcosok soraihoz. A vér-szopók rejtekhelyéül szolgáló régi elmegyógyintézetben múlt nyáron történt rajtaütés óta a harcosok egykor titkos társulása rengeteg nem kívánatos figyelmet kapott. Hírességekké váltak.
Őszintén szólva, pokoli hervasztó.
Dante, székét hátra rúgva, felállt.
– Ez nem az én asztalom – közölte a lelkes ifjoncokkal. – Egyébként is, a rendbe történő tagfelvétel kizárólag meghívásos alapon történik. Bocs.
Otthagyta a srácokat, és megkönnyebbült, mikor megérezte mobiltelefonja vibrálását a zsebében. Elő¬halászta a készüléket, majd fogadta a faj központjából érkező hívást.
– Itt vagyok.
– Mi újság? – érdeklődött Gideon, a harcosok ügyeletes zsenije. – Történik valami említésre méltó odafenn?
– Nem igazán. Elég halott a buli – pillantott körbe Dante a zsúfolt klubban. Örömmel észlelte, hogy a két vámpírgyerek elpályázott. A kijárat felé vették az irányt, és velük volt két jelmezes lány is. – Vérszopóknak a nyomát sem láttam eddig. Elég szar ügy, nem? Viszketek az unalomtól, Gid.
– Fel a fejjel – vigyorgott Gideon a telefonon keresztül. – Fiatal még az este.
Dante is kuncogni kezdett. – Üzenem Lucannek, hogy megúszott újabb két lelkes jelentkezőt a csapatba. Hát tudod, sokkal jobban tetszett, amikor még inkább rettegtek tőlünk, mint csodáltak. O jutott már valamire a toborzással, vagy még mindig túlságosan lefoglalja a csodás kiválasztottja?
– Mindkettő igen – válaszolta Gideon. – Ami a toborzást illeti, van egy jelölt, aki nemsokára megérkezik New Yorkból, Nikolainak pedig Detroitban vannak szóba jöhető ismerősei. Az újoncokat majd próbakörre kell küldenünk – tudod, tűzpróbának kell őket alávetni, mielőtt végleg döntésre jutunk.
– Úgy érted, rúgassuk szét a seggüket, aztán várjunk, melyik jön vissza repetáért?
– Van más módja?
– Rám számíthattok – nyugtatta meg társát Dante, miközben utat tört magának a klub kijárata felé.
Kikerülve egy csapat zombinak öltözött embert rongyos ruhákban és hullára sminkelt arccal, kilépett az éjszakába. Érzékeny füle különféle hangok százait észlelte – a forgalom zajaitól kezdve az utcákat egész szélességükben elárasztó, Halloweent ünneplők ré¬szeg rikoltozásáig és nevetgéléséig.
Aztán valami mást is hallott.
Valamit, amitől harcos ösztönei azonnal riadót fújtak.
– Mennem kell – mondta Gideonnak a vonal túlsó felén. – Találtam egy rohadékot. Legalább nem megy totálisan kárba ez az éjszaka sem.
– Jelentkezz, ha kifüstölted.
– Rendben. Később – Dante kinyomta a mobilt, majd eltette.
Végiglopakodott egy sikátoron, követve az áldozata nyomában járó portyázó vérszopó torokhangú morgását és az áporodott bűzt, mely körüllengte. A rend többi harcosához hasonlóan Dante is mélységes undorral és megvetéssel viseltetett a vérszopóvá lett vámpírok iránt. Minden vámpír szomjazott a vérre, mindegyiküknek kellett táplálkozniuk – néha öltek is – a túlélés érdekében. Mindegyikük tisztában volt azzal, hogy nagyon vékony határvonal húzódik a szükség és falánkság között, gyakorlatilag néhány csepp vér csupán. Ha a vámpír túl sokat ivott, vagy túl gyakran, a függőséget kockáztatta, hogy állandóan éhes lesz, és hatalmába keríti a vérszomj. Ha el¬hatalmasodott rajta a kór, vérszopóvá vált, agresszív narkóssá, aki bármit hajlandó megtenni a következő adagjáért.
A vérszopók kegyetlensége és elővigyázatlansága veszélybe sodorta az egész fajt, közel kerültek ahhoz, hogy az emberek felfedjék a kilétüket, s ez olyan fenyegetést jelentett, amit Dante és a rend többi tag¬ja nem tűrt el. Am még ennél is nagyobb veszély leselkedett rájuk: néhány hónappal korábban világossá vált, hogy a vérszopók készülnek valamire, rendezik soraikat, létszámuk növekszik, és valaki olyan cél érdekében irányítja őket a háttérből, ami háborúval fenyeget. Ha nem állítják meg őket, méghozzá ha¬marosan, az emberiség a fajjal egyetemben olyan pokoli, véráztatta, végzetes csata kellős közepén talál¬hatja magát, amely mellett az Armageddon bátran elbújhat.
Pillanatnyilag, amíg a rend legnagyobb gondja a vérszopók új főhadiszállásának felkutatása, a harcosok küldetése egyszerű. Levadászni és megsemmisíteni annyi vérszopót, amennyit csak lehetséges. Irtani őket, mint a nyüves férgeket, hisz valójában azok. Dante élvezettel teljesítette a feladatot, sehol nem érezhette volna jobban magát, mint az utcán, portyázás közben, kivont fegyverrel a kezében, harcra szomjazva. Ez éltette, tudta jól; és csak így tudta megfékezni önnön sötét démonait.
Befordult egy sarkon, aztán továbbosont egy újabb, régi téglaépületekkel övezett szűk sikátorban. Női sikoly hasított az előtte elterülő sötétbe. Gyorsabb fokozatba kapcsolt, szinte repült a hang irányába.
Éppen időben érkezett.
A vérszopó idáig követte a két menedékbeli ifjoncot és női kísérőiket. Fiatalnak látszott, hosszú, fekete kabátja alatt fekete, gót cuccokat viselt. Am akár fiatal volt, akár nem, nagydarab volt, erős, és megvadult az éhségtől. A vérszomjas fenevad már az egyik nő torkára tapadt, miközben halálos szorításában tartotta, a korábban harcos kedvű titánok pedig csak álltak ott meredten, lebénulva a sokktól.
Dante kihúzta egyik tőrét a csípőjére szíjazott tokból, és elhajította. A penge pontosan célba talált, be¬leállt a támadó vállába. A fegyver különleges acél- és titániumötvözetből készült, utóbbi különösen mérgező a vérszopók fertőzött vére és szervei számára. A halálos penge egyetlen csókja képes rekordsebességgel felemészteni belülről a vérszopó testét.
Kivéve ez alkalommal.
A vadállat dühödten meredt Dantéra, borostyán-szeme sárgán izzott, véres agyarait figyelmeztető sziszegéssel villogtatta. Ellenállt azonban a fém támadásának, szorosan tartotta áldozatát, majd vissza¬fordította fejét, hogy még erőteljesebb kortyokkal igyon tovább.
Mi a pokol?
Dante újabb tőrrel a kezében a vérszopó felé rohant. Pillanatnyi habozás nélkül cselekedett, a nya-kát vette célba, hogy egy mozdulattal átvágja. A penge erősen, mélyen hatolt a húsba. Am a vérszopó viszont kifordult a támadásból, mielőtt Dante befejezhette volna, amit elkezdett. Fájdalmas üvöltéssel engedte el a nőt, hogy minden dühét Dantéra összpontosíthassa.
– Vigyétek innen az embereket! – kiáltotta a két fiatal vámpír felé, miközben elrángatta a nőt a csata helyszínéről, és feléjük taszította. – Mozgás, gyerünk! Tisztítsátok meg a vértől, töröljétek ki mind¬kettőjük memóriáját, és vigyétek innen a fenébe őket!
A két srác mozgásba lendült, megragadták és elvonszolták a sikoltozó nőket a helyszínről. Dante azon agyalt, milyen hihetetlen, aminek az imént tanúja volt.
A vámpír nem porladt szét a dupla titániumadagtól, ahogy kellett volna. Nem vérszopó volt, annak ellenére, hogy áldozatra vadászott, és úgy ivott, mint a legrosszabb vérfüggő.
Dante az elváltozott arcra meredt, a megnyúlt agyarakra és a hosszúkás pupillákra, amelyek szinte eltűntek a tüzesen villogó íriszekben. A vámpír szája szélén bűzölgő, rózsaszín nyál csordogált, amitől Danténak felfordult a gyomra.
Sértetten megtorpant, olyan idősre tippelte a vér-szopót, mint a két fiatal vámpírt a menedékből. Csak egy rohadt kölyök. Figyelmen kívül hagyva a pulzáló sebet a nyakán, a vámpír hátranyúlt, és kihúzta a vállából Dante tőrét. Felmordult, orrlyuka kitágult, megfeszült, mintha ugráshoz készülődne.
Aztán futásnak eredt.
Gyors iramot diktált a nyomorult, hosszú kabátja szárnyai vitorlaként csapkodtak mögötte, ahogy cikcakkos útvonalán egyre mélyebbre hatolt a városban. Dante egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Követte egyik utcától a másikig, sikátorokon és lakott területeken át, majd egyre távolabb, a Boston elhagyatott külterületén húzódó kikötőkbe, ahol üres gyárépületek és régi ipari parkok álltak gyászos őrszemként a folyópart mentén. Az egyik épület felől mély hangon dübörgő zene áramlott, a nehéz basszus és a közben felvillanó stroboszkóp fényei kétséget sem hagytak afelől, hogy a közelben valahol parti tombol.
A vérszopó pár száz méterrel Dante előtt rohanvást lekanyarodott az egyik kikötőnél egy rozoga csónakház felé. Zsákutca. Dühödt nyálfröcsögtetéssel, tátott szájjal megpördült és támadásba lendült, őrült módjára üvöltve Dante felé. A nőre mért brutális támadása következtében ruhája elejét csatakosra áztatta a friss vér. Dantéra vicsorgott, felé kapott, óriási agyarairól csöpögött a nyál, kitátott pofája gusztustalanul bűzölgő rózsaszínben habzott. Borostyánszeméből sütött a gonoszság.
Dante érzékelte saját átváltozását is, végigvágott rajta a harci düh, amely hasonlatossá tette őt ellenségéhez. Vicsorogva a kikötő deszkapallójára vágta a rohadékot. Rátérdelt ellenfele hordó méretű mellkasára, és előhúzta a Randakörmöket. A hajlított tőrök megcsillantak a holdfényben: halálosan, gyönyörűen. Még ha a titánium hasztalannak is bizonyult, több módja létezett a vámpírok megölésének, legyenek azok vérszopók vagy mások. Dante lejjebb eresztette a pengéket, először az egyiket, majd a másikat mártotta az őrült vámpír lágy torkába, végül elválasztotta a fejét a testétől.
A tetemet a vízbe rúgta a mólóról. A sötét folyó reggelig elrejti a hullát, aztán a nap UV sugarai gondoskodnak a többiről.
Szél kerekedett a víz felől, ipari szenny bűzét sodorva magával és… valami másét. Dante mozgást hallott a közelben, de nem fogta fel, hogy újabb támadás éri, amíg belé nem hasított a lábán feltépett húsából sugárzó fájdalom. A támadó ismét döfött, ezúttal a törzset vette célba.
Jézus atyaisten!
Valahonnan mögüle, a régi gyárépület felől tüzet nyitottak rá. Hangtompítós, minden bizonnyal automata fegyverből.
Unalmas estéje egy csapásra izgalmasabbá vált, mint szerette volna.
Dante a földre vetette magát, míg újabb sorozat fütyült el mellette a vízbe csapódva. A csónakház takarásába hengeredett, ahogy az orvlövész újra megsorozta. Egy lövedék eltalálta a zsindelytetős tákolmányt, az elnyűtt fa szilánkjai pedig konfettiként záporoztak mindenfelé. Danténál is volt fegyver, egy bikaerős kilenc milliméteres, amit kedvenc tőrei kiegészítéseként hordott magánál. Elő is vette, bár tudta, nem ér el vele semmit az orvlövésszel szemben ilyen távolságból.
Még több sorozat szórta meg a csónakházat, és az egyik golyó horzsolta Dante arcát, miközben ki¬kukkantott, hogy egy pillantást vessen támadójára.
Nem volt szép, amit látott.
Négy sötét alak közeledett a töltésen a gyár felől, mindegyiküknél komoly nehézfegyverzet. Bár a faj vámpírjai sok száz évig éltek, és súlyos fizikai sérüléseket is képesek voltak kiheverni, azért hús-vér élőlények voltak. Pumpálj jó sok ólmot beléjük, találd el a főbb artériákat – vagy ami még rosszabb, a fejüket –, és meghalnak, ugyanúgy, mint bármely más élőlény.
De akkor is csak pokoli harc árán.
Dante a fedezékében maradt, és várta, hogy az újonnan érkezők megfelelő közelségbe érjenek. Mikor ez megtörtént, tüzet nyitott rájuk, szétroncsolva egyikük térdét, és skulót küldve egy másik fejébe. Furán megkönnyebbült, mikor látta, hogy ezek legalább vérszopók voltak, a speciális, titániummal ötvözött lőszer azonnal leterítette őket, majd azonmód megkezdődött a gyors sejtlebomlás.
A megmaradt vérszopók visszalőttek, Danténak épphogy sikerült elkerülni a szórást, miközben visszavonulót fújt a csónakház egyik oldala mentén. Hogy az a! Azzal, hogy fedezékbe kényszerült, feláldozta támadó pozícióját, nem beszélve arról, hogy így képtelen nyomon követni a közeledésüket. Halottá, hogy felé tartanak, gyorsan új tárat tett a pisztolyába.
Aztán semmi.
Várt egy másodpercet, felmérve a környezetét.
Valami lövedéknél nagyobb száguldott keresztül a levegőn a csónakház felé. Súlyos csattogással gurult a kikötő deszkapallóin, aztán megállt.
Szentséges ég!
Egy átkozott gránátot vágtak hozzá!
Dante teleszívta a tüdejét levegővel, és sikerült a másodperc parányi töredékével előbb a folyóba vetnie magát, mint ahogy az ajándék felrobbant, levegőbe lökve a csónakházat és a kikötő felét, hatalmas füst-, láng- és repeszfelhő kíséretében. A lökés hangrobbanásként érte a zavaros vízben. Dante feje hátracsapódott, testét elviselhetetlen nyomás hajlította ívbe. Felette törmelék záporozott a folyó felszínére, amelyet vakító narancssárga tűzcsóvák terítettek be.
Látása elhomályosult, ahogy a becsapódás a mélybe taszította. Süllyedni kezdett, és magával ragadta az erős vízáramlat.
Képtelen volt megmozdulni, miközben a folyó vitte magával, öntudatlanul, vérezve, tehetetlenül sodródott az árral.


MÁSODIK FEJEZET


– Különleges küldemény dr. Tess Culvernek.
Tess mosolyogva pillantott fel egyik betege aktájából, annak ellenére, hogy már igen későre járt, és teljesen kimerült. – A közeljövőben remélhetőleg megtanulok nemet mondani neked.
– Úgy gondolod, ezt még tanulnod kell? És mi van, ha megint megkérem a kezed?
A lány sóhajtott, és a fejét csóválta a hirtelen felé forduló világoskék szempár és ragyogó, száz fehér fogat kivillantó mosoly irányába. – Nem rólunk beszélek, Ben. Es mi történt a nyolc órával? Tizenöt perc múlva éjfél, az ég szerelmére!
– Miért, azt tervezed, hogy tökké változol, vagy mi? – lökte el magát az ajtófélfától a férfi, majd besétált a lány irodájába. Lehajolt, arcon csókolta Tesst.
– Bocs, hogy ilyen későn jöttem. Ezek a dolgok nem veszik figyelembe az idő múlását!
– Aha! Szóval, hol van?
– Hátul, a furgonban.
Tess felállt, lehúzta csuklójáról a haj gumit, és összefogta vele a haját. Szőkésbarna hajzuhataga rakoncátlanul omlott a vállára, annak ellenére, hogy nemrég járt fodrásznál. A tizenhat órás műszak a klinikán azonban nem kifejezetten használt neki. Kifújt egy tincset a szeméből, és kisietett volt pasija mellett az előcsarnokba.
– Nora, készítenél egy fecskendő ketamin-xylo-zine-t, kérlek? És készítsd elő a kezelőt is – a nagyot.
– Máris – csicseregte az asszisztense. – Szia, Ben! Boldog Halloweent!
A férfi rákacsintott, és megeresztett egy negédes mosolyt, amitől minden melegvérű nőnek megroggyanna a térde. – Szép jelmez, Nora. A svájci kislány hajfonat és a lederhosen igazán jól áll.
– Danke schön – válaszolt a figyelmességtől ragyogva a lány, mialatt megkerülte a recepciós pultot, és a klinikai gyógyszertár felé indult.
– És hol a te jelmezed, Tess?
– Rajtam – forgatta a szemét Tess. Már a kenneleknél jártak, a lány ment elöl. Elhaladtak fél tucat álmos kutya és ideges macska előtt, akik a ketrecek rácsán keresztül követték minden lépésüket. – A neve Szuper Állatorvos, Akit Ma Valószínűleg Letartóztatnak.
– Nem engedem, hogy bármi történjék veled. Eddig is jól csináltam, nem?
– És mi a helyzet veled? – nyitotta ki Tess a kis klinika hátsó raktárának ajtaját, majd átsétált a szobán a férfi kíséretében. – Veszélyes játékot űzöl, Ben. Túl nagy kockázatot vállalsz.
– Aggódsz értem, doki?
– Persze hogy aggódom érted. Szeretlek. Tudod jól.
– Ja, persze – dörmögte mogorván a férfi. – Mint¬ha a bátyád lennék. A hátsó ajtó keskeny sikátorra nyílt, mely általában teljesen kihalt volt, kivéve, amikor néha egy-egy hajléktalan húzódott meg Tess alacsony bérleti díjú, folyóparti állatklinikájának faltövében. Ma éjjel Ben fekete Volkswagen furgonja parkolt az épület mögött. Morgó és orrhangok szűrődtek ki a jármű belsejéből, lágyan hullámzott az egész, mintha valami nehezet pakolgatnának előre-hátra benne. Merthogy pontosan ez történt odabent.
– Külön ketrecben van, ugye?
– Persze, ne aggódj! Egyébként is, olyan szelíd, mint egy kiscica, esküszöm.
Tess kétkedő pillantást vetett a férfira, közben lelépett a betonlépcsőről, és a furgon hátsó ajtajához sétált. – Akarom tudni, honnan szerezted?
– Szerintem nem.
Az utóbbi öt évben Ben Sullivan a durva bánásmódot elszenvedni kényszerülő egzotikus állatok jólétéért és védelméért folytatott hősies küzdelmet igazi keresztes lovag módjára. Minden mentőakcióját alaposan megszervezte, olyan okosan és körültekintő¬en, akár a legjobb titkos ügynökök. Aztán egyszemélyes kommandós csapatként behatolt, kiszabadította a rossz sorban élő, éhező vagy veszélyeztetett és illegálisan tartott állatokat kínzóik karmai közül, majd törvényes menedékhelyekre szállította őket, amelyek megfelelően fel voltak készülve az állatok szakszerű gondozására. Sürgős esetekben néha útba ejtette Tess klinikáját, hogy a halasztást nem tűrő, súlyos sérüléseket azonnal kezelésbe vehesse.
így találkoztak két évvel ezelőtt. Ben egy bélelzáródásos szervált hozott be. Az egzotikus vadmacskát egy drogkereskedő házából menekítette ki, ahol az állat lenyelt egy gumi kutyajátékot, amit műtéti úton kellett eltávolítani. Fájdalmas, hosszú procedúra volt, de Ben mindvégig ott maradt. Mire Tess észbe kapott, már együtt is jártak.
A lány nem emlékezett rá, hogy csapott a flörtölés szerelembe, de útközben valahol megtörtént a dolog. Ben részéről mindenképp. Tess is szerette őt – vagy inkább imádta –, ám képtelen volt továbblépni annál, hogy csupán nagyon jó barátok, akik időről időre együtt alszanak. Az utóbbi időben azonban részéről már ennek is befellegzett.
– Tiéd a megtiszteltetés – mondta a férfinak.
A férfi megragadta a hátsó kilincseket, és óvatosan kitárta a duplaszárnyú ajtót.
– Istenem – suttogta Tess döbbenten.
A bengáli tigris ijesztően sovány és lompos volt, mellső lábán bilincstől származó gennyes nyílt seb, ám elkínzott állapota ellenére, a lány soha életében nem látott még ilyen fenségeset. Az állat visszabámult rájuk, lihegve, levegőért kapkodva, kilógó nyelvvel, félelemtől kitágult pupillákkal, míg szemei csaknem teljesen feketévé váltak. Vadul hörgött, fejével verte Ben szállítóketrecének a rácsait.
Tess óvatosan közelebb lépett.
– Tudom, szegény drágám. Voltak már jobb napjaid is, igaz? – Szemöldökét ráncolva vizsgálta az el¬torzult mellső mancsokat, a hiányos lábujjakat.
– Eltávolították a karmait? – kérdezte leplezetlen meg¬vetéssel a hangjában Bentől.
– Ja. És az agyarait is.
– Jézusom! Ha már ilyen gyönyörű állatot akartak tartani, miért kellett ennyire szörnyűségesen meg¬csonkítani?
– A cuki kis reklámkabalájuk már nem ijesztgetheti a kedves vásárlókat meg a kölykeiket, mi?
Tess rábámult. – Reklámkabala? Úgy érted, onnan a fegyverboltból… – hallgatott el hirtelen, és meg¬rázta a fejét. – Mindegy. Nem is akarom tudni. Vigyük be ezt a nagyra nőtt cicát, hogy megnézhessem!
Ben egy speciális rámpát húzott elő a furgon hátuljából. – Ugorj be, és fogd meg a ketrec hátulját. Én tartom az elejét, mert az lesz nehezebb lefelé menet.
Tess úgy tett, ahogy a férfi mondta, sikerült is kigurítaniuk a kerekes ketrecet az autóból a járdára. A klinika bejáratánál Nora már várta őket. A nagy¬macska láttán elakadt a lélegzete a döbbenettől, aztán imádattal fordult Benhez.
– Atyaúristen! Ez Shiva, ugye? Hosszú évek óta reménykedem, hogy egyszer sikerül valahogy meg¬szöknie arról a helyről! Te elloptad Shivát!
Ben vigyorogni kezdett. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, liebchen. Ez csak egy elkóborolt cicus, aki a küszöbömre tévedt ma este. Gondoltam, a Csodadoki össze tudja foltozni kissé, mielőtt találok neki egy szép új otthont.
– Hogy te milyen rossz vagy, Ben Sullivan! És micsoda hős, páncélos lovag!
Tess intett szerelemtől túlfűtött asszisztensének. –Nora, meg tudnád emelni velem ezt a végét? Hogy ne dőljön meg az emelkedőn.
Nora Tess mellé lépett, majd hárman együtt fel-emelték a ketrecet, és bevitték a klinika hátsó szobájába. Begurították a tigrist az előkészített kezelőbe, amelyet csak nemrég szereltek fel egy óriási, modern, hidraulikusan működtethető műtőasztallal, méghozzá Ben jóvoltából. Olyan luxus volt ez, amit Tess sajnos nem engedhetett meg magának. Bár megvolt a saját elkötelezett, visszatérő pacientúrája, rendelője nem kifejezetten a város előkelő negyedében helyezkedett el. Szolgáltatásait igencsak áron alul nyújtotta, még a környékhez viszonyítva is, mert úgy gondolkodott, hogy fontosabb a betegei jóléte, mint a haszon.
Sajnos azonban a főbérlője és a szolgáltatók nem osztották e nemes érzelmeket. Íróasztala roskadozott a fizetési felszólításoktól, amelyeket nem odázhatott már sokáig. Hamarosan hozzá kell nyúlnia soványka megtakarításaihoz, hogy be tudja fizetni a hátralékokat, és aztán, ha az is elfogy… ?
– Nyugtató a pulton – szakította félbe a gyászos gondolatokat Nora.
– Koszi – Tess köpenye zsebébe csúsztatta a kupakkal lezárt fecskendőt, remélve, hogy végül nem is lesz szüksége rá, betege nyugodt viselkedése és általános letargiája következtében. Egyébként is, ma éjjel semmibe nem akart már belekezdeni, csak alaposan szemügyre venni a nagymacskát, jegyzeteket készíteni az állapotáról és kitalálni, mi a teendő, hogy biztonságban át tudják szállítani új otthonába.
– Szerinted rá tudjuk venni Shivát – vagy akárhogy is hívják ezt a szegény jószágot –, hogy magától fel¬ugorjon az asztalra, vagy használjuk az emelőt? –kérdezte Tess a ketrec záraival foglalatoskodó Bent figyelve.
– Tegyünk egy próbát! Gyerünk, aranyom!
A tigris egy pillanatig mozdulatlanul, fejét lesunyva körbenézett a fényesen kivilágított kezelőben. Az¬tán Ben nógatására kilépett a ketrecből, és kecsesen, minden nehézség nélkül felugrott a fémasztalra. Tess lágyan duruzsolt hozzá, és busa fejét simogatta, az ál¬lat pedig leült, mint egy méltóságteljes szfinx, türelmesebben viselkedve, mint a legjobb nevelésben részesült házimacska.
– Esetleg – kérdezte Nora – tudok még valamiben segíteni, vagy elmehetek?
Tess megrázta a fejét – Persze, menj csak. Köszönöm, hogy ilyen sokáig maradtál ma éjjel. Nagyon hálás vagyok.
– Nem gond. A buli, ahová megyek, éjfél előtt úgy¬sem kezdődik el. – Válla mögé dobta hosszú, szőke hajfonatait. – Oké, akkor elmentem. Bezárok magam után. Na, jó éjt mindenkinek!
– Jó éjt! – válaszolt egyszerre a másik kettő.
– Nagyszerű kölyök – szólalt meg Ben Nora távozása után.
– Nora a legjobb – értett egyet Tess, mialatt Shivát simogatta, sebeket, púpokat vagy bármi rendellenességet keresve a sűrű bunda alatt. – És nem kölyök már, Ben. Huszonegy éves, és amint befejezi az utol¬só szemesztert az egyetemen, elkezdi az állatorvosi kart. Nagyszerű orvos lesz belőle.
– Senki nem olyan jó, mint te. Varázsérintésed van, doki.
Tess lerázta magáról a dicséretet, bár volt benne valami igazság. De hogy mennyi, azt Ben nem is sejthette. Még ő maga sem értette igazán, mi több, azt kívánta, bárcsak elfelejthetné. Önkéntelenül kereszt¬be fonta maga előtt a karját, eltakarva ezzel a kezeit.
– Neked sem kell itt maradnod, Ben. Szeretném benn tartani Shi… – megköszörülte a torkát, és összeráncolt szemöldöke alól nézett a férfira. – …a beteget megfigyelésre ma éjjel. Semmibe nem kezdek holnapig, és felhívlak, hogy mire jutottam, mielőtt hozzányúlnék.
– Máris elküldesz? Azt hittem, rá tudlak beszélni egy vacsorára.
– Órákkal ezelőtt megvacsoráztam.
– Akkor reggelire. Nálam, vagy nálad, választhatsz.
– Ben – lépett hátra Tess, mikor a férfi odasétált hozzá, és megsimogatta az arcát. Érintése meleg volt és gyöngéd, megnyugtatóan ismerős. – Ezt már eljátszottuk, nem is egyszer. És nem hiszem, hogy jó ötlet…
A férfi felnyögött, mély, érzéki torokhangon. Volt idő, mikor a lány térde megroggyant tőle, de nem ma este. Sőt soha többé, ha képes lesz tartani magát. Egyszerűen nem tűnt helyesnek lefeküdnie Bennel, úgy, hogy tudta, a férfi olyat vár tőle, amit nem tud neki megadni.
– Maradhatok, amíg nem végzel – vett vissza magából végül. – Nem szeretem, ha itt vagy teljesen egyedül. Ez nem éppen a legbiztonságosabb kör-nyék.
– Minden rendben. Gyorsan befejezem a vizsgálatot, elvégzem a papírmunkát, aztán bezárok. Nem nagy ügy.
Ben a homlokát ráncolta, és már épp vitatkozni készült, mikor Tess nagyot sóhajtott, és megeresztett egy olyan nézést. Tudta, hogy a férfi érti a dolgot, hiszen együtt járásuk két éve alatt nem egyszer volt része benne. – Rendben – adta meg magát a végén. –De ne maradj túl sokáig. Reggel pedig első dolgod legyen, hogy felhívsz, megígéred?
– Ígérem.
– Biztos vagy benne, hogy boldogulsz Shivával? Tess az elgyötört állatra nézett, az pedig azonnal
nyalogatni kezdte a lány kezét, mint mindig, ha a közelébe került. – Szerintem jól megleszünk mi ketten.
– Mit mondtam, doki? Varázsérintés. Úgy tűnik, már ő is beléd szeretett. – Ben beletúrt aranyszőke hajába, és megadó pillantást vetett a lányra. – Azt hiszem, ha el akarom nyerni a szíved, bundát és agyarakat kell növesztenem, igaz?
Tess elmosolyodott, és a szemét forgatta. – Menj haza, Ben! Holnap hívlak.


HARMADIK FEJEZET


Tess hirtelen felriadt.
A francba. Mióta alszik? Az irodájában volt, Shiva nyitott dossziéja a feje alatt pihent. Az utolsó dolog, amire emlékszik, hogy megetette az alultáplált tigrist, majd visszaterelte a ketrecébe, hogy meg tud¬ja írni a szakvéleményt. Mindez – pillantott a kar¬órájára – két és fél órával ezelőtt történt? Mindjárt hajnali három. Hétkor újra nyit a klinika.
Hatalmasat ásított, megmozgatta elzsibbadt karját.
Még jó, hogy hamarabb felébredt, mint ahogy Nora munkába érkezik, különben vég nélkül hall-gathatná…
Hangos puffanás ütötte meg a fülét a klinika hátsó része felől. Mi a fene?
Csak nem valami hasonló zaj zökkentette ki szendergéséből egy perce is?
(), jézusom! Hát persze. Ben biztos erre járt, és meglátta a fényeket a rendelőben. Nem ez lenne az első eset, hogy éjszaka erre autózik, csak hogy ránézzen. Nagyon nem vágyott most semmilyen kiok-tatásra arról, milyen eszelősen sokáig dolgozik, vagy hogy miért őrzi a függetlenségét olyan csökönyösen, mint egy öszvér.
Ismét hallotta a zajt, a tétova dübbenést, amelyet váratlan fémcsörömpölés követett, mintha levertek volna valamit a polcról.
Ami csak egyet jelenthetett: van valaki a hátsó rak¬tárban.
Tess felkelt az asztal mögül, tett pár bizonytalan lépést az ajtó felé, miközben óvatosan a fülét hegyez¬te. A váró melletti ketrecekben elhelyezett néhány, operáción átesett kutya és macska nyugtalankodni kezdett. Némelyik szűkölt és nyávogott; a többi figyelmeztető morgásokat hallatott.
– Hahó! – kiáltott Tess a sötétségbe. – Van itt valaki? Ben, te vagy az? Nora?
Senki nem felelt. Minden csendes lett, a korábbi puffanások is megszűntek.
Remek. Épp most hívta fel magára a betolakodó figyelmét. Ragyogó, Culver. Átkozottul okos vagy.
Megpróbált gyorsan valami magyarázatot találni a történtekre. Talán csak egy hajléktalan, aki fedelet akar a feje fölé, és valahogy bejutott a hátsó sikátorból. Nem erőszakos behatoló. Nincs is semmi veszély.
Igen? Akkor miért áll égnek a hátán a szőr a rémülettől?
Tess köpenye zsebébe süllyesztette a kezét, és hirtelen erőt vett rajta a kiszolgáltatottság érzése. Ujjai kitapintottak egy golyóstollat. Am volt még ott valami más is.
0, így már jobb. A nyugtatóval színültig töltött injekciós tű, amellyel egy kétszáz kilós vadállatot is játszva ki tudna ütni.
– Van ott valaki? – igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. Megállt a recepciós pultnál, és a telefonért nyúlt. Zsinóros volt az átkozott – olcsón jutott hozzá egy kiárusításon –, éppen nem ért el a füléig a pulton keresztül. Tess megkerülte a nagy U alakú asztalt, majd idegesen maga mögé tekingetve tárcsázni kezd¬te a 911-et. – Jobban teszi, ha most azonnal lelép, mert épp hívom a zsarukat.
– Ne… kérem… ne féljen tőlem…
A mély hang olyan halkan szólt, csoda, hogy egyáltalán meghallotta. Olyan tisztán hallotta, mintha a fülébe suttogták volna. Mintha a fejében szólna, bármilyen furcsán is hangzott.
Száraz krákogás, majd durva, reszelős köhögés, határozottan a raktár mélyéből. Bárkihez is tartozott a hang, óriási fájdalmakról tanúskodott. Élet és halál közötti állapotról.
– O, atyaég!
Tess visszafojtotta a lélegzetét, és letette a kagylót, még mielőtt kicsengett volna. Lassan elindult a klinika hátsó traktusa felé, azon morfondírozva, mi tárul majd a szeme elé, azt kívánva, bárcsak ne kéne látnia.
– Hahó! Mit csinál itt? Megsebesült?
Miközben kérdezett, kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Szaggatott légzés ütötte meg a fülét, tömény füstszag csapott az orrába és a folyó vizének sós bűze. Vérszagot is érzett. Sok-sok vérét.
Felkapcsolta a villanyt.
Éles neonfény kezdett vibrálni a plafonra szerelt csövekben, megvilágítva egy hatalmas, csuromvizes, súlyosan sebesült, földön heverő férfit az orvosi esz¬közök tárolására szolgáló polcok tövében. Tetőtől talpig feketébe volt öltözve, mint valami rémálom – fekete bőrdzseki, póló, bő katonai nadrág és magas szárú, fűzős katonai bakancs. Még a haja is fekete volt, a tincsek nedvesen simultak a fejére, teljesen eltakarták lefelé fordított arcát. Ocsmány, vérrel kevert folyóvízpatak jelezte útját a sikátortól a félig nyitott bejárati ajtón át egészen Tess raktáráig, ahol feküdt. Idáig bírta vonszolni magát, a járás minden bizonnyal meghaladta az erejét.
Ha Tess állatbetegei révén nem szokott volna hozzá az autóbalesetek, verések és más traumák szörnyűséges következményeihez, az előtte heverő férfi sérülései láttán könnyen felfordulhatott volna a gyomra.
Ehelyett agya a pánik és az ösztönös harcolj-vagy-menekülj üzemmódról átváltott orvos üzemmódra, amire kiképezték: szakszerűvé, nyugodttá és segítő¬késszé.
– Mi történt magával?
A férfi felmordult, bizonytalanul megrázta fekete fürtös fejét, mintha semmit nem akarna mondani a lánynak. Talán nem is tudott.
– Tele van égési sérülésekkel és egyéb sebekkel. Istenem, talán több száz is van magán. Baleset érte? – a lány tekintete a férfi egyik kezére siklott, amelyet a hasára szorított. Vér bugyogott elő az alatta éktelenkedő friss, mély vágásból. – Szinte kizsigerelték! A lába is erősen vérzik! Jézusom, lelőtték?
– Vérre… van szükségem.
Valószínűleg igaza volt. A padló iszamós és sötét lett alatta a vértől, amit csak azóta vesztett, hogy a klinikára érkezett. Úgy nézett ki, jóval többet elfolyathatott már azelőtt is. Bőrének minden egyes szabad négyzetcentiméterét többféle sérülés is csúfította arcát, nyakát, kezét, valamennyi testrészét, ahová csak Tess nézett, vérző vágások és zúzódások borították. Hófehér arca és ajkai kísérteties látványt nyújtottak.
– Mentőre van szüksége – mondta Tess, anélkül hogy rá akart volna ijeszteni, de a fenébe is, a fickó nagyon rossz bőrben volt. – Most próbáljon megnyugodni. Hívom magának a 911-et.
– Ne! – próbált kétségbeesetten feltápászkodni az idegen. Riadtan nyújtotta Tess felé a kezét. – Semmi kórház! Nem… nem mehetek oda… nem fognak… nem tudnak segíteni rajtam.
A tiltakozás ellenére Tess futva indult a másik helyiségbe a telefonért. Aztán eszébe jutott az egyik kezelőben elszállásolt lopott tigris. Nehéz lenne kimagyaráznia a mentősöknél, ne adj isten a rend¬őröknél. A fegyverboltból talán már jelentették is az állat eltűnését, de legkésőbb reggel, alig néhány óra múlva, mikor kinyitnak, biztosan megteszik.
– Kérem – hörögte az óriási termetű férfi, holott az egész klinika az ő vérében tocsogott –, nem kell orvos.
Tess megtorpant, némán szemlélte hívatlan vendégét. Irtó gyorsan segítségre volt szüksége, ennél sürgősebb már nem is lehetett volna. Sajnos, per pillanat ő volt a férfi egyetlen esélye a túlélésre. Nem igazán tudta, hogyan képes itt helyben ellátni, de talán ideiglenesen össze tudja foltozni, lábra állítani, aztán isten hírével útjára engedni.
– Rendben – válaszolta. – Egyelőre nincs mentő. Figyeljen, én, ö… orvos vagyok. Többé-kevésbé. Ez az én állatkórházam. Megengedi, hogy közelebb jöjjek és megvizsgáljam?
A férfi ajkainak rebbenését és a felszakadó sóhaj¬tást igennek vette.
Letérdelt mellé a padlóra. A férfi a szoba másik végéből is nagynak látszott, ám így, mellékuporodva mérhetetlenül hatalmas lett, könnyedén verte a két métert, és legalább százhúsz kiló tömény csont és izom volt. Talán valamiféle testépítő? Egy macsó izomagyú, aki az egész életét büdös edzőtermekben tölti? Volt benne valami, amitől ez az elmélet képtelenségnek tűnt. Zord, félelmetes arca sokkal inkább azt sugározta, hogy seperc alatt miszlikbe aprítaná akármelyik felfújt izmú bájgúnárt.
Lágyan a férfi arcához emelte a kezét, sérüléseket keresve. A koponya sértetlen maradt, de az érintés elárulta neki, hogy az idegen enyhe agyrázkódást szenvedett. Valószínűleg még mindig sokkos állapotban volt.
– Most megvizsgálom a szemét – tájékoztatta következő lépéséről a beteget, majd felemelte az egyik szemhéját.
Szentséges ég!
Visszahőkölt a hatalmas, fénylő borostyánszín írisz és az azt kettészelő keskeny, fekete pupilla látványától. Megdöbbent, kiverte a veríték a váratlan élménytől.
– Mi a…
Aztán egyszerre bevillant a válasz, és tiszta idiótának érezte magát, amiért egy pillanatra elvesztette a lélekjelenlétét.
Vicces kontaktlencse!
Nyugi, csillapította magát. Mit izgul? A pasas biztos Halloween buliban volt, ahol kissé elszabadultak az indulatok. Semmit nem tud megállapítani a szeméből, amíg azt a nevetséges kontaktlencsét viseli.
Úgy néz ki, kemény parti lehetett; elég nagy és veszélyes kinézetű volt ahhoz, hogy valami bandatag legyen. Viszont, még ha valami piszkos ügybe keveredett is, semmi jelét nem adta, hogy például drogozott volna. Nem áradt belőle alkoholszag sem. Csak nehéz füstszag, és az sem cigarettától származott.
Inkább mintha tűzön járt volna, mielőtt meg-mártózott a Mystic folyóban
– Tudja mozgatni a kezét és a lábát? – kérdezte Tess, ahogy a férfi végtagjai felé nyúlt. – Nem érzi, hogy lennének törött csontjai?
Végigtapogatta az izmos karokat, ki tudta zárni a csonttörést. A lábai is épek voltak, nem talált számottevő sérülést a bal vádlit ért lövésen kívül. Ránézésre annyit lehetett megállapítani, hogy a golyó simán áthaladt a húson, és távozott a férfi testéből. Akárcsak a felsőtestébe eresztett lövedék. Szerencsés flótás.
– Szeretném bevinni az egyik kezelőbe. Tud járni, ha rám támaszkodik?
– Vér – zihálta a férfi elhaló hangon. – Szükségem.. . van rá… most.
– Sajnálom, ebben nem tudok segíteni. Ahhoz kórházba kellene mennie. Most az a legfontosabb, hogy felálljon a padlóról, és megszabaduljon a tönkrement ruháitól. Isten tudja, milyen kórokozókat szedett össze abban a vízben.
A férfi hóna alá nyúlt, és húzni kezdte felfelé, hogy segítsen neki talpra állni. Az felmordult, mély, állatias hangon. Ahogy a hangra Tess odakapta a fejét, megpillantotta a felhúzott íny mögül kivillanó fogakat. Atyaég. Furcsa.
Azok a hatalmas szemfogak… csak nem agyarak?
A férfi kinyitotta a szemét, mintha csak megérezte volna, hogy a lány figyeli. Hogy kényelmetlenül érzi magát. Abban a szempillantásban Tessre szegeződött a vakító borostyánsárga tekintet, a feléje izzó íriszektől pánik hasított végig a lány testén. Ilyen kontakt-lencse nincs.
Úristen. Valami nincs rendben ezzel a fazonnal.
A férfi megragadta Tess karját. A lány felsikoltott. Próbálta kitépni magát a szorításból, de támadója túl erős volt. Vasmarokkal tartotta, egyre erősebben szorította magához. Tess vadul sikoltozott, tágra nyílt szemmel, bénultan a félelemtől, míg a férfi egy¬re közelebb húzta magához.
– Istenem, ne!
A férfi a lány torka felé fordította véres, sebes arcát. Élesen vette a levegőt, majd benntartotta, ahogy közelített áldozatához, ajka súrolta a lány bőrét.
– Shhh – forró lehellet csapta meg a nyakát, mikor a férfi mély, reszelős hangon végre megszólalt. –Nem foglak… bántani. Megígérem…
Tess hallotta a szavakat. Majdnem el is hitte őket.
A másodperc azon szörnyűséges töredékéig, amíg a férfi ki nem nyitotta a száját, és bele nem mélyesztette fogait a nyakába.


NEGYEDIK FEJEZET


Dante szájába vér spriccelt a nő nyakán ejtett apró kettős sebből. Óriási, mohó kortyokkal ivott belőle, képtelen volt vadállati énjét visszafogni, amely csupán a szükséget és a kétségbeesést ismerte. Maga az élet lüktetett a nyelvén, gyógyírként hatott kiszáradt torkára, selymesen, fűszeres-édesen és oly jó melegen simogatta.
Talán csak iszonyú kiéhezettségében találta ilyen hihetetlenül finomnak, ennyire leírhatatlanul tökéletesnek. Bárhogy is volt, nem érdekes. Egyre csak ivott, szüksége volt a melegére azután, hogy így át¬járta a halálos hideg.
– Istenem, ne! – reszketett a sokktól a nő. – Kérem! Engedjen el!
Ösztönösen markolta a férfi vállát, ujjai belevájtak az izmába. Teste azonban kezdett elernyedni, rongy¬babaként csuklott össze Dante hipnotikus erejű harapásától. Hosszan sóhajtott, magatehetetlenül omlott a padlóra, ahogy a férfi leeresztette, majd rá¬hajolt, hogy elvegye éltető táplálékát.
Már nem is érzett fájdalmat, miután a hegyes agyarak belemélyedtek, a szúró érzés eltűnt. Egyedül Dantét marta kín. Az őt ért traumától egész testében rázkódott, feje szét akart szakadni az agyrázkódástól, törzsét és végtagjait számtalan, mélyebbnél mélyebb vágás borította.
Minden rendben. Ne félj tőlem!
Biztonságban vagy. Esküszöm!
Közvetlenül a lány elméjébe sugározta a meg-nyugtató szavakat, miközben egyre szorosabban tartotta, egyre mélyebben vonta ölelésébe, amíg vad mohósággal kortyolt a nyakából.
Annak ellenére, milyen iszonyúan szomjas volt, és az életben maradásáért küzdött, Dante minden egyes szavát komolyan gondolta. A lányt olyannyira megrémítő harapáson túl nem fogja őt bántani.
Csak elveszem, amire szükségem van. Aztán elmegyek, és tökéletesen elfelejtesz engem.
Ereje máris kezdett visszatérni. Felszaggatott húsa belülről kifelé gyógyult. Golyó és repesz ütötte sebei kezdtek beforrni.
Égései enyhültek.
A fájdalom elmúlóban.
Engedett a szorításon, kényszerítette magát, hogy lassabban kortyoljon, bár a lány vérének íze több volt, mint csábító. Már az első korty alatt érezte egzotikus zamatát, ám most, hogy szervezete vissza¬nyerte régi erejét, érzékei megint kiteljesedtek, és Dante beleveszett vonakodó forrásának édességébe.
És a testébe.
A formátlan, fehér munkaköpeny alatt a lány teste izmos volt, vékony, hosszú, elegáns combokkal. Izgató domborulatokkal, ahol kellett. Dante érezte, ahogy melle az ő mellkasához préselődik, mialatt testével a raktár padlójához szögezte, és lábaik egymásba gabalyodtak. A lány ujjai még mindig szorosan markolták a férfi vállát, többé már nem próbálta ellökni magától, csak belekapaszkodott, amíg Dante egy utolsót kortyolt életmentő véréből.
Úristen, olyan csodálatos volt, egész éjszaka tudna inni belőle!
És még mennyi mindent tudna művelni vele, gondolta, mikor hirtelen megérezte erekcióját, amint keményen, követelőzőn préselődött a lány medencéjéhez. Olyan jó volt őt maga alatt éreznie. Ezt az áldott, könyörületes angyalt, még ha nem is önszántából vált azzá.
Dante beszívta fűszeres-édes illatát, gyengéd csókot lehelt a sebre, mely által újjászülethetett.
– Köszönöm – suttogta a lány meleg, bársonyos bőrének. – Azt hiszem, ma megmentetted az életem.
Nyelvét lágyan végighúzta az apró szúráshelyeken, lezárva őket, eltüntetve harapásának minden nyomát. A nő felnyögött, kezdett magához térni ideiglenes bénultságából. Fészkelődött a férfi alatt, testének finom mozdulatai még inkább felkorbácsolták Dante vágyát, hogy benne lehessen.
Erre az estére azonban ennyi is elég volt. Annak ellenére, hogy a lány semmire sem fog emlékezni az itt történtekből, igen kevéssé lenne sportszerű és elegáns elcsábítani őt egy poshadt folyóvíz és vértócsa keverékéből álló undorító pocsolya kellős közepén. Főleg, miután úgy esett a nyakának, mint egy vad¬állat.
Arrébbmoccant, jobb kezét a lány arcához emelte. A lány összerándult, érthetően bizalmatlanul. Szeme nyitva – igéző, csodálatos kékeszöld szem.
– Istenem, gyönyörű vagy – mormolta Dante. Rengeteg nőnek mondta már, de meglepő módon soha nem gondolta ennyire komolyan.
– Kérem – suttogta a lány. – Kérem, ne bántson!
– Nem – válaszolt a férfi gyengéden. – Nem bántalak. Csukd be a szemed, angyal. Már majdnem túl vagyunk rajta.
Tenyerét röviden a lány homlokára simította, hogy kitöröljön belőle minden vele kapcsolatos emléket.
– Minden rendben – duruzsolta a lánynak, ahogy az visszahanyatlott a padlóra, szemét mindvégig rajta tartva, mintha azt várná, hogy a férfi megüsse. Mint¬ha provokálná. Dante egy szerető gyengédségével simította ki a lány haját az arcából. Erezte, hogy nő benne a feszültség. – Most pihenj. Bízhatsz…
Éles szúrást érzett a combjában.
Vad hörgéssel arrébbgurult, és a hátára érkezett. –Mi a pokol volt ez?
Forróság öntötte el a testét, úgy égette, mintha sav keringene az ereiben. Keserű íz gyűlt a torkában, látása elhomályosult. Megpróbálta felküzdeni magát a padlóról, de képtelen volt rá, teste nem engedelmeskedett, merev ólomdarabként hevert tehetetlenül. Dante könyörületes angyala lihegve bámult le rá, csodás, kékeszöld szeme tágra nyílt a félelemtől. Gyönyörű arca ki-beúszott a látómezőjéből. Egyik karcsú kezét a nyakára szorította, ahol a férfi megharapta. A másikat vállmagasságba emelve, elfehéredő ujjakkal tartotta maga elé az üres injekciós tűt.
Szentséges ég.
Beadott neki valamit.
És akkor meglátta azt, ami sokkal szörnyűségesebb volt annál, mint hogy képtelen a vele oly könnyedén elbánó kis kézre fókuszálni. A lány hüvelyk¬ és mutatóujja közötti lágy, húsos, finom bőrön apró anyajegy díszlett.
A mélybordó színű, tízcentes érménél kisebb, hold¬sarlóba hulló könnycsepp beleégett Dante agyába.
Ritka jel, genetikai bélyeg, amely azt jelzi, a nő szent Dante fajtája számára.
Kiválasztott volt.
Most, hogy vére a férfiban keringett, Dante akaratlanul is létrehozta közöttük az ünnepélyes köteléket.
A vámpírok törvényei szerint a lány az övé lett.
Visszavonhatatlanul.
Örökre.
A legutolsó dolog, amit szeretett volna, vagy ami¬re szüksége volt.
Dante üvöltött legbelül, de csupán gyenge, szavak nélküli morgás tört fel belőle. Bambán pislogott, a nő után csápolt, de persze képtelen volt elérni. Karja úgy hanyatlott vissza, mintha súlyzókat kötöttek volna rá. Szemhéja elnehezedett, képtelen volt nyitva tartani a szemét. Felnyögött, hajdani megmentője vonásai összemosódtak előtte.
A lány lenézett rá, hangja remegett a dühtől.
– Álmodj szépeket, te elmebeteg állat!

Tess vadul lihegve hátraszökkent támadójától. Alig akarta elhinni, mi történt vele. Meg azt is, hogy megmenekült az őrült behatolótól.
Hála istennek, nála volt a nyugtató, és örömmel nyugtázta, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy eszébe is jusson a fecskendő. Nem beszélve arról, micsoda szerencse, hogy volt lehetősége használni. A még mindig kezében szorongatott üres injekciós tűre nézett, és összerándult.
A francba. Az egészet belenyomta abba a rohadékba.
Nem csoda, ha krumpliszsákként dőlt el. Nem is fog egyhamar felébredni. Ezernyolcszáz milligramm állatnyugtatószer szép hosszú időre álomba ringat még egy ilyen hatalmas pasast is.
Hirtelen görcsbe szorította az aggodalom.
Mi van, ha megölte?
Bár nem igazán tudta, miért kellene izgatnia ma-gát valakiért, aki csak az imént akarta a puszta fogával széttépni a torkát, Tess mégis visszaóvakodott oda, ahol a férfi feküdt.
Az idegen nem mozdult.
Viszont lélegzett, konstatálta megkönnyebbülten.
Hanyatt feküdt kiterülve, izmos karját széttárva, öntudatlanul. Keze – óriási lapátkeze, amely vas-marokkal, brutális erővel szorította a támadás alatt – ernyedten, nyugodtan lógott. Sötét haja által takart arca jóképűnek volt mondható így, nyugalomban.
Nem, a jóképű nem is a legjobb kifejezés rá, hiszen öntudatlan állapotában is megőrizte szögletes arcvonásait, markáns, határozott arcélét. Fekete, egyenes vonalú szemöldöke hangsúlyosan keretezte lehunyt szemét. Arccsontja kiugró, borotvaéles, s ez szikár, nyers kinézetet kölcsönöz arcának. Orra valaha tökéletes lehetett, de ott maradt rajta egy régvolt törés nyoma. Talán többé is.
Volt valami különösen lenyűgöző a lényében, bár a lány biztos volt benne, hogy még soha nem látta ezelőtt. Nem kimondottan az a típus, akivel Tess kapcsolatba szokott kerülni, és az ötlet, hogy a férfi csak úgy besétál a klinikájára, hogy gondjaira bízza a háziállatát, abszurdnak tűnt.
Nem, még soha nem találkoztak a mai éjszakát megelőzően. Abban pedig csak reménykedni tudott, hogy miután kihívja a zsarukat, hogy begyűjtsék, nem is fognak ebben az életben.
Tess szemügyre vette a pasast, szeme megakadt a csuromvizes dzseki alá rejtett, megcsillanó fémen. arrébb húzta a bőrdzsekit, és visszafojtott lélegzettel bámult a férfi hóna alatt megbújó tokból elővillanó görbe acélpengére. A másik oldalon függő tokból hiányzott a fegyver. A keskeny csípőjére erősített széles, fekete öv további kézifegyverektől roskadozott.
Kétségtelenül fenyegető jelenség. Valamiféle gengszter, aki minden bizonnyal móresre tanította a folyóparti ellenlábasait. Kemény volt és halálos, min¬den pórusából áradt az erőszak.
Az egész férfiban egyedül a szája volt lágy és puha. Széles és érzéki ajkai enyhén szétnyíltak alvás közben, hihetetlenül gyönyörű látványt nyújtva, s ez már-már szentségtörés volt. Végzetes hatással bír a nőre, bármerről is támad.
Nem mintha Tess erről ábrándozott volna.
Mint ahogyan nem felejtette el azokat a gonosz szemfogakat sem.
Az idegen testébe fecskendezett óriási adag nyugtató ellenére Tess óvatosan közeledett hozzá, majd kinyújtotta a karját, és felemelte a felső ajkát, hogy alaposabban megvizsgálhassa.
Agyar sehol.
Csupán a tökéletes, ragyogó fehér fogsor. Ha csak álfogakat viselt, mikor őt megtámadta, hát átkozottul igazinak tűntek. A hatalmas agyarak mintha csak elpárologtak volna. Ennek nincs értelme.
Gyorsan végigpásztázta a helyiséget, de nem talált semmit. Pedig a férfi nem köpte ki őket sehová. Pedig biztos, hogy nem képzelődött.
Másképp viszont hogyan tudta volna a férfi úgy átharapni a torkát, mint egy üdítős flakont? Tess odanyúlt a sebhelyhez a nyakán. Nem volt seb, ujjai sima bőrt érintettek. Semmi vér, és ragacsosság, vagy bármiféle nyoma a lyukaknak, amiket a torkába harapott. Végigtapogatta az egész nyakát. Még csak érzékeny sem volt sehol.
– De hát ez lehetetlen!
Tess felállt, és a legközelebbi kezelőbe rohant, az útjába kerülő összes lámpát felkapcsolva. Minden hajszálat elsöpört a nyaka elől, odaállt a kéztörlő elé, és tüzetesen szemügyre vette magát a fényes rozsda¬mentes acélfelületben. Nyakán a bőr tiszta volt és érintetlen.
Mintha a rémisztő támadás soha meg sem történt volna.
– Ilyen nincs – szólt megdöbbent arcképéhez. –Hogy lehet ez?
Elképedve lépett hátra a rögtönzött tükörtől.
Lelke legmélyéig összezavarodott.
Nem egész fél órával ezelőtt még az életéért rettegett, érezte, amint a klinika hátsó ajtajánál talált ön¬tudatlan, állig felfegyverzett, fekete ruhás idegen a nyakából szívja a vért.
Tényleg megtörtént.
Akkor most hogy a fenébe nincs nyoma a bőrén a támadásnak?
Lába mintha nem is a törzséhez tartozna, ahogy visszaindult a kezelőből a raktárba. Akármit is tett vele a férfi, függetlenül attól, miképp tudta eltüntet¬ni róla az általa ejtett sebeket, Tess azt akarta, hogy letartóztassák és elítéljék.
Belépett a nyitott ajtón, és megtorpant.
A poshadt víz és vér keverékéből álló tócsa, amelyben támadója hevert, ott terjengett a linóleumpad¬lón, méghozzá jókora területen. Tess gyomra össze¬rándult a látványra, ám valami más volt az, amitől jéghideg rettegés költözött a szívébe.
A raktár üres volt. A támadó meglépett. Annyi nyugtatót kapott, ami egy gorillának is elég lett volna, ő mégis eltűnt. – Engem keresel, Angyal? Tess sikoltva megpördült.


ÖTÖDIK FEJEZET


Elöntötte az adrenalin, lába mozgásba lendült. Elrohant a férfi mellett, ki az előtérbe, miközben agya villámgyorsan dolgozott. Ki kell jutnia innen.
Meg kell szereznie a táskáját, pénzét, mobilját és eltűnni a francba.
– Beszélnünk kell.
A férfi megint ott volt – közvetlenül előtte állt, elzárva az útját az iroda felé.
Mintha csak eltűnt volna onnan, ahol az előbb állt, és újra megjelent volna az ajtóban, amely a menekülést jelentette.
Tess ijedten felsikoltott, aztán sarkon fordult, és a recepció felé vette az irányt. Megragadta az asztali telefont, és benyomta az egyik gyorshívó gombot.
– Ez meg sem történik. Ez meg sem történik – suttogta maga elé, mantraként ismételgetve a szavakat, mintha valóban meg nem történtté tehetné az egészet, ha elég erősen akarja.
A vonal másik vége kicsöngött. Gyerünk már, vedd fel!
– Tedd le a kagylót!
Tess megpördült, reszketett a félelemtől. A támadó lassan mozgott, egy igazi ragadozó megfontolt kecsességével. Közelebb lépett. Kíméletlen mosolyra húzta a száját, fogai kivillantak.
– Kérlek! Tedd le! Most!
Tess megrázta a fejét. – Tűnjön a pokolba!
A telefonkagyló egyszer csak kirepült a kezéből, mintha önállósította volna magát. Mikor az asztalra koppant, Tess meghallotta Ben hangját a vonal túlsó végén. – Tess? Szia… te vagy az, édes? Jézusom, el¬múlt hajnali három. Mit csinálsz még mindig a…
Hangos csattanás hangzott fel a lány háta mögött, ahogy a láthatatlan kezek kitépték a telefon zsinórját a falból. Tess ugrott egyet, rettegés kúszott fel a mellkasába a beállt csendben.
– Komoly problémánk van, Tess. O, istenem.
A pasas most már tényleg dühös, és a nevét is tudja.
Tessben most fogalmazódott meg: nem elég, hogy B férfi hihetetlen módon magához tért, sérülései csodával határos módon begyógyulni látszottak. A testét borító mocsok és korom alatt az összes karcolás és seb beforrt. Fekete ruhája persze továbbra is tépett és véres a lábsérülésétől, de a vérzés elállt. Ugyanígy a hasi lőtt seb. Szakadt fekete pólója alatt Tess csupán a férfi ruganyos izomkötegeit és sima, hibátlan, olajbarna bőrét látta.
Mi ez? Valami idétlen Halloween vicc?
Tudta, hogy nem, épp ezért nem engedte, hogy akár egy másodpercre is lankadjon a figyelme.
– A pasim tudja, hogy itt vagyok. Talán már el is indult. Lehet, már a zsarukat is értesítette…
– Van egy jel a kezeden.
– M-micsoda?
A férfi hangja vádlón csengett, miközben Tess remegő jobb kezére mutatott, amit a lány a torkához emelt.
– Kiválasztott vagy. Ma éjszakától pedig az enyém. A férfi ajka legörbült, miközben beszélt, mintha egyáltalán nem lenne ínyére a dolog. Tess sem találta kifejezetten kellemesnek az elhangzottakat. Hátrált jó pár lépést, érezte, hogy a vér kifut a fejéből, mi¬alatt a férfi minden mozdulatát szemmel tartotta.
– Nézze, fogalmam sincs, mi folyik itt. Nem tudom, mi történt magával az éjjel, vagy hogyan keveredett az én klinikámra. Azt meg végképp nem értem, hogyan állhat itt most előttem, azok után, hogy tíz emberre elegendő nyugtatót kapott…
– Nem vagyok ember, Tess. Valami… más vagyok. A lány kinevette volna, ha a másik nem maradt
volna halálosan komoly. Halálosan nyugodt. Elment az esze. Persze. Ez egy őrült!
Ámokfutó, dühöngő elmebeteg, pszichopata állat.
Ez volt az egyetlen elfogadható magyarázat. Tágra nyílt szemmel, rémülten figyelte, ahogy a férfi egyre közeledik felé, ő pedig a puszta erejétől és méretétől hátrálni kényszerült, míg csak bele nem ütközött a háta mögötti falba.
– Megmentettél, Tess. Nem volt más választásod, de a véred meggyógyított.
Tess megrázta a fejét. – Nem gyógyítottam meg. Még azt sem tudom, valódiak voltak-e egyáltalán a sebei. Talán azt gondolta, igen, de…
– Valódiak voltak – a férfi mély hangjában enyhe akcentus érződött, ahogy görgette a mássalhangzó-kat. – A véred nélkül meghalhattam volna. De azzal, hogy ittam belőled, tettem veled valamit. Valamit, amit már nem csinálhatok vissza.
– Úristen – Tesst elfogta a hányinger, alig bírta visszatartani. – A HIV-re akar kilyukadni? Kérem, ne mondja, hogy AIDS-es…
– Ezek emberi betegségek – utasította el a feltételezést a férfi. – Immúnis vagyok rájuk. Ahogy te is, Tess.
Ez a hülye magyarázat valahogy mégsem nyugtatta meg. – Ne mondogassa a nevemet! Ne tegyen úgy, mintha bármit is tudna rólam!
– Nem gondolom, hogy egyszerű ezt megértened. Megpróbálom olyan finoman elmagyarázni, ahogy csak tudom. Tartozom ennyivel. Kiválasztott vagy, less. Nagyon különleges az én fajtám számára.
– A maga fajtája? – kezdett belefáradni ebbe a játszadozásba. – Rendben, feladom. Mi a maga fajtája?
– Harcos vagyok. A faj tagja.
– Oké, egy harcos. Meg faj… milyen faj?
Egy hosszú pillanatig a férfi csak nézett rá, mintha mérlegelné a választ. – Vámpír, Tess.
Jézusmáriaszentjózsef! A pasas totálisan őrült.
Normális emberek nem járkálnak csak úgy a nagy¬világban, vérszívó fenevadaknak tettetve magukat – vagy ami még rosszabb, ki is élve perverz fantáziáikat, ahogy ez a fazon tette vele.
Kivéve, hogy ennek semmi nyoma nincs a nyakán, még ha biztos is benne – a velejéig, halálosan biztos –, hogy a másik tényleg a torkába harapott tűhegyes fogaival, és rengeteget ivott belőle.
Aztán ott volt az a hihetetlen tény is, hogy a férfi itt állt előtte, úgy járkált és beszélt, mintha semmilyen hatással nem lenne rá a nyugtató, ami mást egy hétre is kivont volna a forgalomból.
Mivel lehet mindezeket magyarázni?
A távolból rendőrségi szirénák sivítása hallatszott, és mintha egyre közeledtek volna. Tess felfigyelt az egyre hangosabb vijjogásra, ahogy diliházból szökött fogva tartója is. Felkapta a fejét, de whiskyszínű szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Ajka alig észrevehető, kényszeredett mosolyra húzódott, és halkan káromkodott.
– Úgy tűnik, a fiúd erősítést hívott.
Tess túlságosan ideges volt ahhoz, semhogy válaszoljon, hiszen nem tudhatta, hogyan reagál a férfi arra, hogy úton van a felmentő sereg.
– Ennél jobban már nem is lehet elkúrni ezt az estét – dörmögte a férfi leginkább magának. – Nem szabadna így félbeszakítanunk ezt a társalgást, de sajnos nincs más választásom.
Kezét Tess arcához emelte. A lány összerándult, hogy elkerülje az érintést, ökölcsapásra vagy hasonló brutalitásra számítva. Am csupán a férfi hatalmas tenyerének melegét érezte a homlokán. Az idegen odahajolt hozzá, ajkai leheletfinoman megcsiklandozták az arcát.
– Hunyd le a szemed! – mormolta. Tess előtt minden elsötétült.

– Gyanús mozgásnak semmi jele, emberek. Az épület összes bejáratát ellenőriztük, minden csendes.
– Köszönjük, biztos úr. – Tess idiótának érezte magát, amiért ekkora felfordulást okozott ilyen késői – vagy inkább korai – órán.
Ken mellette állt az irodában, lazán, átölve a vállát, amely egyben volt védelmező és kissé túlságosan is birtokló. Nemrég érkezett, nem sokkal azután, hogy .1 rendőrautók szirénázása felébresztette a lányt szokatlanul mély álmából. Nagyon úgy festett, túl sokáig dolgozott, aztán elaludt az íróasztalán. Valahogy leverte a telefonkagylót, és megnyomta a Ben mobiltelefonjára programozott gyorshívót. A férfi látta a klinika számát megjelenni a kijelzőn, és aggódott, hogy a lány bajba került.
Ekkor már hajnali három óra volt, ő pedig azonnal hívta a 911-et, és két járőr hamarosan meg is érkezett a helyszínre.
Igaz, semmi nyomát nem találták betörésnek vagy erőszakos behatolóknak, Shivát sikerült megtalálniuk. Az egyik zsaru rákérdezett, honnan került hozzájuk a tigris, és mikor Ben ragaszkodott hozzá, hogy találta az állatot, nem lopta, az egyenruhás csendes hitetlenséggel hallgatta. Elismerte, hogy Halloween éjszakája lévén, megugrott a reklámállatok kárára elkövetett idétlen csínyek száma, amely tényre Ben nem győzött eleget bólogatni, hogy igen, Shiva is bizonyára eme sajnálatos tréfának esett áldozatul.
Bennek igen nagy szerencséje volt, hogy nem végezte bilincsben. Megúszta egy figyelmeztetéssel, és szigorúan javasolták neki, hogy reggel első dolga legyen Shiva visszaszolgáltatása a fegyverboltnak, csak hogy senki ne vonjon le téves következtetést és szaladjon feljelentést tenni.
Tess kisiklott a férfi öleléséből, és kezet nyújtott a rendőrnek. – Még egyszer köszönöm, hogy kifáradtak. Hozhatok esetleg egy kávét vagy teát? Mindkettő van, pár perc és kész.
– Nem, köszönjük, hölgyem – a rendőr adóvevője zúgni kezdett, majd a diszpécser új, kódolt parancsot továbbított. A férfi válaszolt neki a hajtókájára erősített mikrofonba, és megerősítette, hogy minden rendben az állatklinikán. – Nos, akkor itt végeztünk is. Vigyázzanak magukra. Mr. Sullivan, maga pedig, remélem, visszajuttatja azt az állatot oda, ahonnan jött.
– Igen, uram – mosolygott kényszeredetten Ben, miközben elfogadta a rendőr feléje nyújtott kezét, és röviden megszorította.
Kikísérték az egyenruhást az ajtóig, és nézték, ahogy a járőrkocsi kikanyarodik a csendes utcára.
Miután eltűnt, Ben bezárta a klinika ajtaját, és Tesshez fordult. – Biztos, hogy jól vagy?
A lány hosszú sóhajtás közepette bólintott. – Tökéletesen jól vagyok. Sajnálom, hogy megijesztettelek, Ben. Biztos elszundítottam az asztalnál, és levertem a kagylót.
– Hát, még most is tartom, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha ilyen későig dolgozol. Ez közel sem a város legjobb környéke, te is tudod.
– Eddig soha nem volt bajom ezzel.
– Mindig van egy első alkalom – válaszolt Ben indulatosan. – Gyere, hazaviszlek!
– Egészen a város északi végébe? Igazán nem kell fáradnod. Hívok taxit.
– Nem, ma éjszaka nem fogsz – kapta fel a férfi Tess táskáját, majd a lány felé nyújtotta. – Már teljesen felébredtem, a furgon meg odakinn vár. Gyerünk, Csipkerózsika!


HATODIK FEJEZET


Dante mocskosan, bűzösen, keserű lélekkel támolygott ki a liftből a harcosok központjában. Végigdühöngte, leginkább önmagát szapulva, a nagyjából százméteres ereszkedést, mellyel a rend legújabb biztonsági felszerelésekkel ellátott rejtekhelyére jutott. Csupán néhány perccel azelőtt érkezett vissza, hogy új hajnal virradt a városra, így éppen csak elkerülte, hogy UV-allergiás bőre pecsenyére süljön.
Ami tökéletesen feltette volna koronát erre a Min-den Képzeletet Felülmúlóan Elcseszett Éjszakára.
Dante elindult a hófehér folyosón, amely keresztül-kasul kacskaringózott a labirintusszerű központon. Forró fürdőre és pihenésre volt szüksége, alig várta, hogy saját lakosztályában végigalhassa a nappalt. Az sem kizárt, hogy végigalussza az elkövetkező húsz évet, ami arra lenne jó, hogy kissé elodázza éjjel elkövetett félelmetes baklövéseinek következményeit.
– Hé, D!
Dante elmorzsolt egy káromkodást az orra alatt, mikor meghallotta a hangot a folyosó másik végéről. Gideon volt az, a helyi számítógépes zseni és Lucán, a rend tiszteletre méltó vezetőjének jobb keze. Gideon alaposan bedrótozta az egész központot; valószínűleg abban a pillanatban tudomást szerzett Dante érkezéséről, amint átlépte a birtok határát.
– Hol jártál, ember? Már órákkal ezelőtt jelentened kellett volna a helyzetedet.
Dante lassan megfordult a hosszú folyosón. – Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy a helyzetem egy nagy kalap szar.
– Ne már – válaszolt a másik vámpír, miközben metsző pillantással mérte végig szögletes, világoskék lencséjű napszemüvege fölött. Tusi szőke fejét megrázva felnevetett. – Atyám, elég ramatyul festesz. És úgy bűzlesz, mint valami mérgező ipari hulladék. Mi a frász történt veled?
– Hosszú – mutatott végig Dante tépett, véres, csuromvíz ruházatán, amely sós víz, iszap és még isten tudja, miknek az orrfacsaró bűzét árasztotta, köszönhetően a Mystic folyóban tett utazásának.
– Mindenkit beavatok később. Most viszont zuhanyoznom kell.
– Méghozzá ipari mennyiségű vízzel – értett egyet Gideon. – Viszont várnod kell vele még egy kicsit. Társaságunk érkezett a laborba.
Dantéban felment a pumpa. – Milyen társaság?
– O, imádni fogod – intett a fejével Gideon.
– Gyere. Lucán rád vár.
Dante nagy sóhajtással megindult társa mellett. Rátértek egy újabb kanyargós folyosóra, a technikai labor felé tartva, amely kontroll- és hírszerzőköz¬pont is egyben, és ahol a harcosok általában a meg-beszéléseket tartották. Mikor a labor üvegfala elétárult, Dante meglátta a három vámpír harcost, akik egyben a családját is jelentették: Lucant, a rend sötét vezetőjét; Nikolait, a csapat pimasz fegyvermániását; végül Tegant, aki Lucán után, a legidősebb s egyben a legéletveszélyesebb élőlény, akit csak Dante ismert.
Egy ideje már hiányzott két társuk. Rio, aki né-hány hónappal ezelőtt súlyosan megsérült, mikor lecsaptak a vérszopók rejtekhelyére, és azóta a gyengélkedőn volt, és Conlan, akit akkoriban gyilkoltak meg a vérszopók az egyik városi vasútvonalon történt robbantáskor.
Ahogy Dante végigpillantott az összegyűlt harcosokon, szeme ismeretlen arcon állapodott meg. O volt hát a társaság, akire Gideon utalt. A vámpírnak teljesen könyvelő kinézete volt: kezdve a sötét öltönytől és fehér ingtől a vadonatúj, tiszta, szürke nyakkendőn át egészen a fűzős, fényes fekete cipőig. Aranybarna haja rövid, kifogástalanul fodrászolt, minden szála tökéletesen a helyén. Bár a férfi meglehetősen nagytermetű és izmos volt az elegáns, túlságosan is tiszta külső alatt, azokat a kikent-kifent szépfiúkat juttatta az ember eszébe, akik az emberi magazinok hirdetéseiben pózoltak, divattervezők ruháit és parfümjeit tukmálva a jónépre.
Dante összevont szemöldökkel rázta meg a fejét. – Mondjátok, hogy nem egy új harcos jelölt!
– O – válaszolt Gideon – Sterling Chase ügynök, a bostoni menedékből.
Egy rendész a menedékből. Így már világos. Mindenesetre megmagyarázta a vámpír állig begombolt, merev, haszontalan bürokrata kinézetét. – Es mit akar tőlünk?
– Információt. Valamiféle szövetséget, ha jól értem. Azért küldték a menedékből, hogy a rend segítségét kérje.
– A segítségünket – gúnyolódott Dante szkeptikusan. – Viccelsz, ugye? Nem is olyan rég a menedék népességének nagy része még mélyen elítélt minket mint önkényes polgárőröket.
A mellette sétáló Gideon rávigyorgott. – Dinoszauruszok, akik túlélték saját korukat, így megérettek a kipusztulásra, azt hiszem, ez még az udvariasabb vélemények közül való.
Ironikus, ha belegondolunk, hogy ezek a menedékhelyek csakis a harcosok vérszopókat távoltartó, folyamatos erőfeszítéseinek köszönhetően tudtak idáig fennmaradni. Az emberiség sötét korszakaiban, jóval Dante tizennyolcadik századi itáliai megszületése előtt, a rend volt a vámpírfaj egyetlen védelmezője. Hősként tisztelték őket. Az azóta eltelt időkben, minthogy a harcosok szinte az összes vérszopót levadászták és megölték az egész világon, leverték a legapróbb megmozdulásokat is, mielőtt komolyra fordulhattak volna, a menedékek lakói arrogáns ön¬teltséggel pöffeszkedtek a valagukon. A vérszopók létszáma meglehetősen kicsinyre apadt a modern időkben, ám az utóbbi időben újra növekedésnek indult. Időközben a menedékekben törvényeket és eljárásokat alkottak, amelyek egyszerű bűnözőként kezelték a vérszopókat, bolond módon elhitetve magukkal, hogy a börtön és a rehabilitáció megoldást jelent a problémára.
A harcosok ennél sokkal bölcsebbek voltak. Saját bőrükön tapasztalták meg a mészárlásokat, míg népességük nagy része a menedékhelyeken bujkált, elhitetve magukkal, hogy biztonságban vannak. Dante és a rend többi tagja volt a faj igazi védelmezője, ők pedig a függetlenséget választották – sokak szerint dacból – a menedékek tehetetlen törvényei helyett.
– Szóval most a segítségünk kell nekik? – szorította ökölbe a kezét maga mellett Dante. Jelen pillanatban nem igazán volt olyan hangulatban, hogy jó képet vágjon a menedékek politikájához vagy a fél-nótásokhoz, akiknek mindehhez köze van. – Remélem, Lucán azért hívta össze a gyűlést, hogy bebizonyíthassuk, barbárok vagyunk, és nyugodt szívvel széttéphessük a nyüves hírnöküket.
Gideon halkan felnevetett, miközben a labor üveg¬ajtaja szétnyílt előttük. – Legalább adj esélyt Chase ügynöknek, hogy megmagyarázza látogatása célját, mielőtt elijesztenéd, rendben, D.?
Gideon lépett be elsőként. Dante követte, tiszteletteljesen biccentett Lucán és testvérei felé, amint beért a tágas kontrollterembe. Végül a menedékből érkezett ügynök felé fordult, mereven rászögezte a tekintetét, míg a civil vámpír felemelkedett a konferenciaasztal melletti székéből, és alig leplezett undorral végigmérte véres, tépett külsejét.
Dante most bezzeg már örült, hogy nem volt módja a tisztálkodásra, mielőtt idejött. Remélve, hogy még jobban el tudja borzasztani, odamasírozott az idegenhez, majd üdvözlésképp felé nyújtotta koszos kezét.
– Bizonyára a Dante nevű harcoshoz van szerencsém – szólalt meg mély hangon, elegáns, művelt modorban a menedék képviselője. Elfogadta Dante kinyújtott kezét, és röviden megszorította. Alig észrevehetően szippantott, finom orrlyuka kitágult, ahogy megérezte Dante bukéját. – Megtiszteltetés, hogy találkoztunk. Sterling Chase különleges nyomozó a bostoni menedékből. Rangidős különleges nyomozó – tette hozzá mosolyogva. – Nem vagyok azonban a formalitások híve, kérem, szólítson, ahogy jólesik.
Dante válaszul mordult egyet, és visszanyelte a nyelvére kívánkozó megszólítást. Ehelyett levetette magát a nyomozó melletti üres székbe, és hidegen, állhatatosan bámulta az idegent.
Lucán megköszörülte a torkát, s ezzel a gesztussal a faj legidősebbje át is vette a gyűlés irányítását. – Most, hogy mindannyian megérkeztünk, térjünk a tárgyra. Chase ügynök nyugtalanító híreket hozott a bostoni menedékből. Az utóbbi időben túl sok fiatal vámpír tűnt el hirtelen. A rend segítségét kéri a felkutatásukban. Megígértem neki, hogy segíteni fogunk.
– Az eltűnt személyek utáni kutatás nem igazán a mi asztalunk – mondta Dante továbbra is a civilt figyelve, az asztal körül helyet foglaló többi harcos egyetértő morajlásától kísérve.
– Igaza van – szúrta közbe Nikolai. Az orosz születésű vámpír hosszú, homokszőke hajzuhataga alól vigyorgott, amely nem tudta eltakarni dermesztően fagyos fényű jeges kék tekintetét. – Ha mi rátalálunk valakire, azt már csak lábban előre viszik el.
– Többről van itt szó, mint néhány, takarodó után elcsatangolt vámpírról, akiknek nyakörv kéne a nyakába – válaszolta Lucán. A hangjában bujkáló fenyegetés azonnal elejét vette minden további ellen-vetésnek. Átadom a szót Chase ügynöknek, hogy elmagyarázza, mi folyik itt.
– Múlt hónapban három menedékbeli vámpír indult el a városba bulizni, és soha nem tértek vissza. Egy héttel később még kettőnek nyoma veszett. Az-óta minden éjszaka történnek eltűnések a Boston környéki menedékekből. – Chase ügynök belenyúlt a lábához helyezett táskába, és vastag dossziét húzott elő. A konferenciaasztal közepére dobta. A barna papírdossziéból nagyjából egy tucat fénykép csúszott ki mosolygó, fiatal, életerős vámpírok képei. – Ezek csupán a bejelentett eltűnések. Valószínűleg az idő alatt is nyoma vész néhányuknak, amíg itt vagyok.
Dante átpörgette a fotókat, majd továbbadta a dossziét az asztal körül, és arra jutott, ezek közül nem szökhetett el mindegyik. A menedékbeli élet biztos unalmas lehet egy fiatal, kalandszerető vámpír számára, de határozottan nem annyira rossz, hogy ilyen sokan lépjenek le egy időben. – Került már elő azóta valaki? Senkit nem láttak közülük? Ennyi eltűnt személy ilyen rövid idő leforgása alatt… valakinek csak tudnia kell róluk valamit.
– Csak egyet-kettőt találtak meg.
Chase újabb dossziét húzott elő, és ez lényegesen vékonyabb volt az előzőnél. Néhány fotót terített szét maga előtt az asztalon. A hullaházban készültek, három civil vámpír, a legújabb generációból, egyikük sem lehetett idősebb harmincöt évesnél. Mind¬egyik képen üveges szempárok néztek a fényképező lencséjébe, a pupilla mindössze egy vékony, fekete, függőleges csík, az írisz átitatva a vérszomj fénylő borostyánsárgájával.
– Vérszopók – szisszent fel Niko.
– Nem – jött Chase ügynök válasza. – A vérszomj agóniájában pusztultak el, de még nem változtak át. Nem voltak vérszopók.
Dante felállt a székéből, és az asztal felé hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a fotókat. Azonnal észrevette az alanyok ernyedt szája köré száradt, rózsaszínes habot. Ugyanezt a nyálmaradványt látta korábban a támadóján a klub előtt. – Valami ötlet, hogy mitől halhattak meg?
Chase bólintott. – Kábítószer túladagolás.
– Hallott már közületek valaki pletykákat a városban egy új, Karmazsin nevű parti drogról? – kérdezte Lucán a harcosokat. Egyikük sem találkozott még a névvel. – Az alapján, amit Chase ügynök eddig nekem elmondott, ez egy különösen ocsmány szer, ami az utóbbi időben kezdett terjedni a faj fiataljainak körében. Élénkítő, enyhe hallucinogén, hatalmas, kirobbanó erőt és kitartást ad a fogyasztójának. Ez azonban csak a kezdet. Az igazi móka körülbelül tizenöt perccel a lenyelést követően kezdődik.
– Így van – bólintott Chase ügynök. – Aki lenyeli, vagy felszippantja ezt a vörös port, hamarosan iszonyatos szomjúságot és lázszerű borzongást tapasztal. Teste minden ízében remegni kezd, állatias ösztön-lény lesz, a vérszomj összes tünetét produkálva, a merev, függőleges pupillától és maradandó agyartól kezdve a kielégíthetetlen, csillapíthatatlan mohóságig, amivel a vért kívánja. Ha alkalma adódik csillapítani a vágyát, majdnem biztosan vérszopóvá változik. Ha tovább használja a Karmazsint, ez lesz – mutatott a hullaházban készített fotókra – a másik következmény.
Dante káromkodott, egyrészt, mert belegondolt, micsoda járványszerű hisztéria fog kitörni a menedékek lakossága körében, másrészt pedig, mert rájött, hogy a fiatal, vérszomjas vámpír, akit megölt az éjjel, a fajhoz tartozott, és ugyanazt a Chase által bemutatott szart használta, mint a többiek a képeken. Mégis nehezére esett sajnálattal gondolnia arra, hogy kivégezte a kölyköt, mikor az úgy zúdult rá, mint egy pótkocsis kamion.
– Van valami ötlet, hogy ez a drog merről jön, ki állítja elő, vagy ki terjeszti?
– Kizárólag annyi információnk van róla, amennyi itt elhangzott.
Dante látta Lucán komor, eltökélt arcát, és megértette, mit jelent mindez. – Szóval itt jövünk be mi a képbe.
– A menedékek a segítségünket kérték, hogy azonosítsunk, és ha lehetséges és megoldható, hozzunk vissza annyi civilt, amennyivel csak összetalálkozunk éjjeli portyázásaink során. Magától értetődő, hogy közös érdekünk a Karmazsin felszámolása és a terjesztők lekapcsolása. Azt hiszem, mindnyájan egyet¬értünk abban, a fajnak arra van szüksége a legkevésbé, hogy még több vámpír vérszopóvá váljon.
Dante és a többiek bólintottak.
– Nagyra értékeljük a rend segítségét a probléma megoldásában. Hálás köszönet mindannyiuknak – pillantott végig egyenként a harcosokon Chase.
– Van azonban még valami, ha megengedik.
Lucán beleegyezően bólintott, hogy az ügynök folytassa.
Chase megköszörülte a torkát. – Szeretnék aktívan részt venni az akcióban.
Hosszú, nehéz csend következett, mialatt Lucán szemöldökét ráncolva hátradőlt székében az asztal-főn. – Milyen értelemben aktív?
– A rend egy vagy több harcosával együtt indulnék a bevetésekre, hogy személyesen felügyeljem a történéseket, és hogy segédkezni tudjak az eltűnt személyek keresésében.
A Daniéval szemben ülő Nikolaiból kitört a ne-vetés.
Gideon ujjaival végigszántott tüsire nyírt haján, aztán az asztalra dobta világoskék napszemüvegét.
– Nem viszünk magunkkal civileket a bevetésekre. Soha nem tettük, ezután sem fogjuk.
Még Tegan is, az örök szenvtelen, aki egyetlen hangot sem ejtett ki az egész megbeszélés alatt, nemtetszésének adott hangot.
– Az első éjszakát sem élné túl, ügynök – állapította meg minden érzelem nélkül, abszolút tárgyilagosan.
Dante megtartotta magának hitetlenkedését, mert biztos volt benne, Lucán egy jól irányzott pillantásával elnémítja az ügynököt. Lucán azonban nem vetette el csípőből az ötletet. Felállt, öklével az asztal szélére támaszkodott.
– Hagyjon most magunkra – szólt Chase-hez.
– Testvéreimmel bizalmasan vitatjuk meg a kérését. Önnel már mindent megbeszéltünk, Chase ügynök. Térjen vissza a menedékbe, és várjon a döntésünkre. Meg fogom keresni.
Dante és a többiek is felálltak; aztán egy hosszúra nyúlt pillanatot követően így tett az idegen is, magához véve fényes bőrtáskáját a szék lába mellől. Dante ellépett az asztaltól. Mikor Chase megpróbálta kikerülni, beleütközött Dante széles vállába, ami szándékosan állta útját. Nem maradt más választása, így hát megállt.
– A maguk fajtája barbároknak nevez minket – kezdte Dante nyersen –, és maga most mégis itt van, kinyalva a szép öltönyében és nyakkendőjében, a mi segítségünket kérve. Lucán a rend feje, és ha ő azt mondja, meg kell mentenünk a maguk seggét ebben I kis semmiségben, az nekem elég. Viszont nem jelenti azt, hogy örülnöm is kell neki. Mint ahogy magát sem kell kedvelnem.
– Nem is akarok népszerűségi versenyt nyerni. Ha pedig kételyei lennének a nyomozásban betölteni kívánt szerepemmel kapcsolatban, ne tartsa vissza őket.
Dante elnevette magát, meglepte a kihívás. Nem nézte ki a fickóból.
– En sem óhajtok ragaszkodni a formalitásokhoz, Chase különleges ügynök – bocs, rangidős különleges nyomozó –, de az én munkám, ahogy mindannyiunké ebben a szobában, rohadt mocskos egy meló. Harcolunk. Gyilkolunk. Nem holmi kibaszott turistautat vezetünk menedékekből szalajtott ügynökök részére, akik a mi véres verejtékünkre akarják építeni a politikai karrierjüket.
– Biztosíthatom, semmi ilyesmi nem áll szándékomban. A feladatomat szeretném teljesíteni, hogy megtaláljam és visszaszállítsam a közösségünkből eltűnt egyedeket. Ha a rend eközben képes megállítani a Karmazsin elterjedését, annál jobb. Az egész faj számára.
– Mégis miből jutott arra a következtetésre, hogy elég felkészült rá, hogy képes legyen velünk járőrözni?
Chase ügynök körbenézett a szobában, talán azt remélte, az asztal körül álló harcosok közül legalább egyik védelmébe veszi. A szobában azonban csend honolt. Még Lucán sem támogatta. Dante összehúzott szemmel nézte, elmosolyodott, félig-meddig reménykedve, hogy a csend elűzi az ügynököt, és fii¬lét-farkát behúzva takarodik vissza a csendes kis odújába.
Aztán ő és a többiek végre visszatérhetnek a fel-adatukhoz – halált osztogatni a vérszopóknak – lehetőleg közönség és átkozott strigulázás nélkül.
– Van egy diplomám politikatudományból a Columbia Egyetemről – szólalt meg végül Chase. Továbbá, akárcsak a bátyám és az apám énelőttem, jogi diplomát is szereztem a Harvardon, ahol osztályelsőként végeztem. Ezen felül három küzdő-sportot űzök, és kiváló minősítést kaptam a három-százharminc méteres lőgyakorlaton. Természetesen távcső igénybevétele nélkül.
– Valóban? – az önéletrajz tényleg lenyűgöző volt, ám Dante szemrebbenés nélkül fogadta. – Akkor mondd meg, Harvard, hányszor használtad eddig a tudományodat – a küzdősportokat, vagy fegyvereket – a tornatermen kívül? Mennyi vért veszítettél? Hány sérülést szereztél az ellenségtől a csatamezőn?
Az ügynök állta Dante merev pillantását, a makulátlanul borotvált, szögletes arc viszont alig észrevehetően megrándult.
– Nem félek az utcai megmérettetéstől.
– Akkor jó – válaszolta lassan Dante. – Az nagyon jó, mert ha még mindig azt akarod, hogy táncba vigyünk, akkor átkozottul biztos lehetsz benne, hogy megkapod.
Chase kényszeredetten elmosolyodott. – Kösz a figyelmeztetést.
Ellépett Dante mellől, mormolva odaköszönt Lucannek és a többieknek, aztán keményen markolva táskája fogantyúját, kisietett a laborból.
Mikor az üvegajtók összezárultak az idegen mögött, Niko megeresztett az anyanyelvén egy szibériai káromkodást. – Mekkora faszság, hogy ez a menedékből szalajtott aktatologató azt képzeli, elég tökös ahhoz, hogy velünk melózzon!
Dante megrázta a fejét, osztva a véleményét, ám gondolatai valami más, mégis ugyanennyire aggasztó dolog körül forogtak. Vagy talán még annál is aggasztóbb volt.
– Éjszaka megtámadtak – nézett végig társai feszült arcán. – Azt gondoltam, vérszopó les újabb áldozatra egy klub előtt. Megküzdöttem a rohadékkal, de nem adta könnyen magát. Végigüldöztem egészen a folyópartig, ahol újabb szarság fogadott. Egy csoport állig felfegyverzett seggfej rontott rám.
Gideon összehúzott szemmel nézett rá. – A pokolba, D.! Miért nem hívtál erősítést?
– Nem volt időm semmire, csak arra, hogy ment-sem a saját bőrömet – emlékezett vissza Dante az aljas támadásra. – Az a helyzet, hogy az az állat, akit odáig üldöztem, úgy harcolt, mint valami démon. Gyakorlatilag megállíthatatlanul jött, mint egy első generációs vérszopó – vagy még annál is rosszabb. A titanium pedig nem hatott rá.
– Ha vérszopó lett volna – felelte Lucán –, a titanium azonnal kifüstölte volna.
– így van – értett egyet Dante. – Az előrehaladott vérszomj összes jelét produkálta, mégsem volt vér-szopó. Van itt még más is. Láttátok a megszáradt rózsaszín habot Chase hullaházi fotóin? Azon a mocsadékon is volt.
– A francba – emelte fel Gideon a fényképeket, és odamutatta a többieknek. – Szóval nem elég, hogy itt van nekünk a folytonos harc a vérszopók ellen, még a nyakunkba szakadtak a fajunkhoz tartozó, Karmazsinra rábukó vámpírok is. Honnan a fenéből fogjuk tudni a harc hevében, hogy ki került az utunkba?
– Nem fogjuk – jött Dante válasza.
Gideon megvonta a vállát. – A dolgok hirtelen már nem is olyan fekete-fehérek.
Tegan higgadt és hűvös arckifejezéssel, szárazon felnevetett. – Mivel az ügyünk a vérszopókkal pár hónapja háborúvá nőtte ki magát, szürkének itt sem-mi helye.
Niko egyetértően bólintott. – Ha egy vérengző vadállat keresztezi az utamat – legyen az Karmazsin-zabáló, vagy vérszopó –, csakis egy dolog vár rá: halál. A menedékek majd azután végezzenek kárfelmérést, ha vége az egésznek.
Lucán Dantéhoz fordult. – Nálad mi a helyzet, D.? Hozzászólás?
Dante keresztbe fonta a karját a mellén, alig várta már, hogy végre lezuhanyozhasson, és véget érjen az éjszaka, ami egyre rosszabbra fordult, amióta csak felkelt az ágyból. – Ami keveset tudunk a Karmazsinról, nem hangzik túl jól. Az eltűnt civilek, akiknek a száma az idő múlásával egyre nő, pánikra adhatnak okot a menedékek lakosságának körében. Nem elég, hogy mostantól még a Karmazsin-használók gondja is a nyakunkba szakadt, de gondoljatok bele abba a hatványozottan elbaszott helyzetbe, amikor a városra rászabadul jó pár menedékbeli ügynök, aki vadul azonosítani akar minden eltűntet, mi több, saját maga óhajtja elkapni őket.
Lucán bólintott. – Ezzel vissza is kanyarodtunk Chase ügynökhöz és kéréséhez, hogy részt vehessen az akcióban. Ugyanezekkel az aggodalmakkal keresett meg, nem akart széles körű pánikot kelteni, csupán megtalálni az eltűnteket és gyors megoldást keresni a problémára, amit a Karmazsin okoz láthatólag a fajon belül. Szerintem hasznunkra lehetne a fickó, nem csupán magában az akcióban, hanem később is. Jót tenne a rendnek, ha lenne szövetségese a menedékekben.
Dante képtelen volt tovább magában tartani gúnyos kétkedését. – Soha nem volt szükségünk rájuk. Évszázadok óta mi húzzuk ki a buzi seggüket a szarból, Lucán. Légy szíves ne mondd, hogy mostantól meg is kell csókolnunk! Bassza meg, ember! Ha hagyjuk őket belepofázni a dolgunkba, legközelebb azon vesszük észre magunkat, engedélyt kell kérnünk tőlük, hogy pisálhassunk!
Túl messzire ment. Lucán semmit nem szólt, de a többi harcosra és az ajtóra vetett pillantásával Dante kivételével mindenkit kiküldött a szobából. Dante az átázott bakancsa alatti fehér márványpadlót bámulta, és olyan érzése lett, hogy épp most lépett nyomorúsága mélységes gödrének fenekére.
Senki nem veszíti el az önuralmát Lucán jelenlétében.
O volt a rend vezetője, mióta közel hétszáz évvel ezelőtt először megalakult az elitharcosok testvérisége, sok-sok évvel megelőzve Dante és a legtöbb jelenlegi tag születését. Lucán első generációs vámpír volt, vérében még az Ősök génjeit őrizte, a kegyetlen, idegen világból érkezőkét, akik ezer évvel ezelőtt jöttek a Földre, emberi asszonyokkal párosodtak, így nemzve a vámpírfaj első egyedeit. A Lucanhez hasonló első generációsok száma mára igencsak lecsökkent, de ők maradtak a faj leghatalmasabb és legveszélyesebb képviselői.
Dante mentora volt, és igaz barátja, már ha Dante olyan arcátlanságra merne vetemedni, hogy így nevezze a rettenthetetlen harcost.
Ami nem jelentette azt, hogy Lucán ne tépné szét, ha szükségesnek ítélné.
– Magasról szarok a menedékbeli reklámunkra, ahogy te is – szólalt meg Lucán. Mély hangja kimérten és hűvösen csengett. – Viszont a drogról szóló hírek nyugtalanítanak. Ki kell derítenünk, ki terjeszti, és felszámolni a piacot. Túl fontos ez ahhoz, mintsem hogy hagyjuk a menedékeket nélkülünk lépni. Ha az akció kézben tartásához – hogy a mi játékszabályaink szerint tudjuk irányítani a helyzetet – jelenleg az szükséges, hogy Chase ügynök pár éjen át harcost játszhasson, akkor ez az az ár, amit meg kell fizetnünk érte.
Mikor Dante kinyitotta a száját, hogy újabb ellen-vetésekkel éljen, Lucán felhúzta fekete szemöldökét, elvágva ezzel minden további akadékoskodást.
– Úgy döntöttem, járőrözésnél téged teszlek párba Chase ügynökkel.
Dante a nyelvébe harapott, tudva, hogy Lucán nem tűr ellentmondást ebben a kérdésben.
– Azért választottalak, mert te vagy a legjobb a melóra, Dante. Tegan valószínűleg azonnal megöl¬né, csak mert idegesíti. Nikónak pedig, bár nagyon jó harcos, nincs annyi tapasztalata az utcán, mint neked. Tartsd távol az ügynököt a bajtól, de ne téveszd szem elől az igazi célunkat: megsemmisíteni az ellenséget. Tudom, hogy nem hagysz cserben. Soha nem hagytál. Hívom Chase-t, és tudatom vele, hogy holnap éjszaka indul az első vendégszereplésre.
Dante csupán tiszteletteljesen fejet hajtott, nem bízott magában annyira, hogy meg is szólaljon, mi-közben rázza a düh. Lucán vállon veregette, mintha csak azt mondaná, megérti Dante forró haragját, aztán kisétált a laborból. Dante egy percig moccanni sem tudott, olyan erősen préselte össze az állkapcsát, hogy fogai lüktetni kezdtek.
Tényleg azt hitte, mikor visszaérkezett a központba, hogy az éjszaka már nem is lehet rosszabb?
Szent szar, ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Mindazok betetőzéseként, amiket az utóbbi tizenkét órában átélt, akarata ellenére bébicsősz lett belőle, úgyhogy komolyan át kell értékelnie a Min-den Képzeletet Felülmúlóan Elcseszett Éjszakára vonatkozó elképzeléseit.


HETEDIK FEJEZET


– Tessék, Mrs. Corelli – emelt át egy műanyag cica-ládát a recepciós pult felett Tess, gazdája kezébe adva a morgó, sziszegő fehér perzsamacskát. – Angyal nem túl boldog ebben a pillanatban, de pár nap múlva sokkal jobban lesz. Viszont én nem engedném ki addig, amíg a varratok fel nem szívódtak. Nem mint¬ha ezek után valaha is Rómeónak érezné magát.
Az idős hölgy csettintett a nyelvével. – Már hónapok óta mit látok mindig az egész utcán? Pici Angyalokat grasszálni fel-alá. És tudja mit? Fogalmam sem volt róla! Az én szegény kis cicamicám meg minden este úgy jött haza, mint valami ketrecharcos, a csinos kis pofikája állandóan véres volt és szétkarmolt.
– Nos, többé nem fogja érdekelni a harc. Vagy a másik kedvenc időtöltése. Helyesen tette, hogy ivartalaníttatta, Mrs. Corelli.
– A férjem azt kérdezteti, megtenné-e ugyanezt az unokánk jelenlegi fiújával is. Hát igen, az a fiú aztán tényleg elég vad. Nagy lókötő, és még csak tizenöt éves!
Tess felnevetett. – Sajnálom, de csak állatokra korlátozom a tevékenységemet.
– Elég baj. Mivel tartozom magának, kedveském?
Tess ránézett az idős hölgyre, amint az elnyűtt, ízületi gyulladásos kezével előhalássza a csekkönyvét. Bár már jóval a nyugdíjkorhatár felett járt, Tess tudta, hogy Mrs. Corelli heti ötször járt el különféle házakhoz takarítani. Kemény munka volt, a fizetés pedig soványka, de mivel a férje rokkantsági nyugdíját már évekkel ezelőtt megszüntették, a hölgy lett kettejük háztartásának egyedüli eltartója. Bármikor, amikor Tessnek duzzogni támadt kedve, mert le volt égve, és nehéz idők jártak rá, erre a nőre gondolt, aki méltósággal és eleganciával küzdött a megpróbál¬tatások ellen.
– Ma épp akciós napot tartunk, Mrs. Corelli. Így a szolgáltatás mindössze húsz dollárba került.
– Biztos benne, kedvesem? – Tess állhatatos bólogatására a hölgy kifizette az összeget, hóna alá fogta a ládát, és a kijárat felé indult. – Köszönöm, Tess doktornő.
– Nagyon szívesen.
Mikor az ajtó becsukódott a páciens után, Tess a váró falán elhelyezett órára pillantott. Alig múlt négy óra. A nap ólomlábakon vánszorgott előre, bizonyára az átélt különös éjszaka miatt érezte így. Reggel azon gondolkodott, hogy lemondja a mai előjegyzéseket, és otthon marad, de összeszedte ma-gát, és végigdolgozta az egész napot. Még egy meg-beszélt időpontja volt mára, aztán indulhat is haza.
Bár hogy miért olyan sietős hazarohannia az üres lakásba, nem tudta volna megmondani. Egyszerre volt ingerült és kimerült, az egész teste különös nyugtalanságtól bizsergett.
– Üzeneted érkezett Bentől – fogadta Nora, mikor kilépett az egyik kutyaápoló helyiségből. – Ott a cetli a telefon mellett. Valami procc művészeti esemény holnap este. Azt mondta, említetted pár héttel ez¬előtt, hogy elmész vele, de biztos akart lenni benne, hogy nem felejted el.
– Ó, a francba. Holnap este lesz a Szépművészeti Múzeum vacsorával egybekötött kiállítása?
Nora grimaszolt egyet. – Várható volt, hogy elfelejted. Hát, biztos élvezni fogod. Ja, a négy óra húszas oltást lemondták. Az egyik lány beteget jelentett az étkezőben, így neki dupla műszakot kell dolgoznia. Át akart jelentkezni jövő hétre.
Tess kisöpörte hosszú haját a nyakából, és megdörzsölte merev tarkóját. – Rendben. Visszahívnád, kérlek, új időpontot egyeztetni?
– Megtörtént. Jól érzed magad?
– Persze. Hosszú éjszaka áll mögöttem, ez min-den.
– Hallottam. Ben elmesélte, mi történt. Megint elaludtál az asztalnál, mi? – rázta meg Nora nevetve a fejét. – Ben pedig aggódni kezdett, és kihívta a zsarukat, hogy nézzenek rád? Örülök, hogy nem került pácba az elcsatangolt cica miatt, amit idehozott.
– Én is.
Ben megígérte, mikor hajnalban hazafuvarozta, hogy azonnal vissza is fordul, és elhozza Shivát a klinikáról, hogy leszállíthassa a tulajdonosoknak, mi-ként azt a rendőröknek megígérte. Azt azonban nem ígérte meg, hogy nem lesz újabb mentőakció. Mint-hogy nem ez volt az első ilyen eset, sem pedig az utolsó, bármilyen nemes célért küzdött, bármennyi¬re is a jó szándék vezérelte, Tessnek óhatatlanul eszébe jutott, hogy egy napon ez lesz a férfi veszte.
– Tudod – mondta az asszisztensének –, még mindig nem értem, hogy tudtam véletlenül megnyomni a gyorshívót alvás közben…
– Aha. Lehet, hogy tudat alatt igenis fel akartad hívni. Hé, egyik este én is megpróbálhatnám. Gondolod, hogy az én megmentésemre is ideszaladna? – Tess a szemét forgatta, erre Nora megadóan felemelte a kezét. – Csak úgy mondtam! Igazán nagyszerű fickónak tűnik. Jól néz ki, okos, elbűvölő, ja és ne feledjük el, totál beléd van zúgva. Nem értem, miért nem adsz neki egy picike esélyt.
Tess már adott neki esélyt. Nem is egyet, az az igazság. És bár a felmerülő problémák a régmúlté voltak – a férfi égre-földre esküdözött, hogy így van –, a lánynak nem akaródzott a baráti kapcsolatnál többe is belemenni. Sőt az utóbbi időben az is felötlött benne, hogy ezt a kapcsolatosdit egyáltalán nem neki találták ki.
– Ben kedves pasi – mondta végül, majd felemelte a cetlit, és hosszú, fehér köpenye alatt viselt khakiszínű vászonnadrág zsebébe rejtette. – Csakhogy nem mindenki az, aminek látszik.
Tess lepecsételte a Mrs. Corellitől kapott csekket a bank számára, amellyel megkoronázta az aznapi bevételt, majd elkezdte kitölteni a befizetéshez szükséges űrlapot.
– Akarod, hogy elintézzem útközben hazafelé? – kérdezte Nora.
– Nem. Majd én. Mivel nincs több előjegyzés, azt hiszem, én is végeztem mára – húzta rá a bőr számla-tartó boríték cipzárját az űrlapra. Mikor felpillantott, azt látta, hogy Nora tátott szájjal bámul rá. – Mi van? Mi a baj?
– Nem tudom. Ki a franc vagy te, és mit műveltél a munkamániás főnökömmel?
Tess megtorpant, hirtelen bűntudat fogta el, mert több napra való iktatás várt még rá, ezért újra át kel-lett gondolnia a korai hazamenetelt – vagyis inkább a normális időben történő hazamenetelt.
– Vicceltem! – sietett elő Nora az asztal mögül, és kiterelte Tesst az aprócska előtérbe. – Menj haza. Pihenj. Szórakozz egy kicsit, az isten szerelmére!
Tess bólintott, és elöntötte a hála, amiért Nora segített neki. – Koszi. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
– Emlékezz erre a következő fizetésemeléskor is!
Csupán néhány percet vett igénybe, hogy megszabaduljon a köpenyétől, felragadja a táskáját és lezárja a gépet az irodában. Kilépett a klinikáról, és elindult a délutáni napsütésben. Nem is emlékezett már az idejére, mikor szabadult utoljára olyan korán a munkából, hogy még sötétedés előtt az állomásra érjen. Élvezte a hirtelen rászakadó szabadságot – érzék¬szervei élettelibbnek és összehangoltabbnak tűntek, mint valaha –, kényelmesre vette a tempót, de még így is odaért a bankba zárás előtt, aztán elkapta a föld¬alattit, ami hazavitte a város északi végébe, a North Endre.
Otthona tiszta, ám jellegtelen egy hálószobás, egy fürdőszobás lakás volt, túl közel az autópályához, így hozzá kellett szoknia az állandó, hangos forgalom¬hoz, amely saját, külön bejáratú, már-már nyugtató hatású háttérzaja lett. Sem a türelmetlen sofőrök rendszeres dudálása, sem az alatta húzódó utcákon felsivító csikorgó fékek nem zavarták.
Egész mostanáig.
Tess felkocogott az otthonához vezető két emeleten, fejében zakatolt az utcáról beszűrődő lárma. Miután belépett a lakásba, bezárta az ajtót, nekidőlt, táskáját és kulcscsomóját ledobta az antik varrógép-asztalkára, amihez egy kiárusításon sikerült olcsón hozzájutnia, majd előszobai tálalóvá alakította. Lerúgta barna bőrcipőjét, könnyedén belépdelt a nap-paliba, hogy meghallgassa az üzenetrögzítőt, és kigondolja, mit vacsorázzon.
Újabb üzenet várta Bentől. A North Enden fog járni este, és remélte, Tess nem bánja, ha beugrik, hogy megnézze, minden rendben van-e. Talán még egy közeli bárba is beülhetnének egy sörre.
Olyan reménykedőnek hangzott, olyan ártalmatlanul barátságosnak, hogy Tess ujja egy hosszú percig tétovázott a visszahívás gombon. Nem akarta bátorítani a férfit, és már így is elég rossz, hogy megígérte, elkíséri a Bostoni Szépművészeti Múzeumban megrendezésre kerülő modern művészeti kiállításra.
Ami holnap este lesz, emlékeztette magát újból, azon töprengve, hogyan úszhatna meg a dolgot. Szabadulni akart, de nem tehette. Ben direkt azért vette a jegyeket, mert tudta, Tess imádja a szobrászatot, és néhány kedvenc művészének a munkái is ki lesznek ott állítva.
Igen figyelmes ajándék, és azzal, ha most kihátrálna, megbántaná Bent. Elmegy vele a kiállításra, de ez lesz az utolsó alkalom, hogy párban szerveznek közös programot, akár csak barátként is.
A probléma megoldása fölött érzett megelégedéssel bekapcsolta a tévét, rátalált a Jóbarátok egyik régi részének az ismétlésére, majd ennivalót keresve kisétált a pici konyhába. Rögtön a mélyhűtőt, megszokott tápláléklelőhelyét vette célba.
Melyik narancssárga dobozos, fagyasztott unalomra kerül sor ma este?
Szórakozottan megragadta a legközelebbit, és fel-tépte a csomagolást. Ahogy a celofánnal fedett tálca a pultra koppant, a lány összeráncolta a homlokát. Istenem, milyen szánalmas. Tényleg így akarja eltölteni ezt a ritkán adódó estét, amikor végre nem a munkahelyén gürizik?
Szórakozz egy kicsit! – mondta Nora.
Tess biztos volt benne, hogy semmi, ami a napi-rendjében szerepel, nem számít szórakoztatónak. Nórának semmiképp, de még neki, Tessnek sem.
Majdnem huszonhat éves volt, ilyen életre vágyott?
Bár keserű érzései nem kizárólagosan a rá váró ízetlen rizs és gumiállagú csirke kilátásától eredtek, Tess megvetéssel méregette a téglára fagyott ételt. Mikor főzött utoljára egy jó ételt valódi nyersanyagokból, a tulajdon két kezével?
Mikor csinált valamit utoljára, ami csak és kizárólag az ő örömét szolgálta?
Átkozottul, túlságosan is régen, jött rá, és hirtelen a kukába söpörte az egész szemetet.

Sterling Chase rangidős különleges nyomozó pontosan alkonyatkor érkezett a harcosok központjába. Becsületére legyen mondva, az öltönyt és nyakkendőt grafitszürke kötött pulóverre, fekete farmernadrágra és gumitalpú fekete bőrbakancsra cserélte. Még világos színű haját is sötét sapka alá rejtette.
Öltözéke alapján Dante majdnem el is felejtette, hogy civil a pasas.
Szívás, hogy semmiféle álöltözet nem feledtethette vele, hogy Harvard jelenleg az ő személyes, hivatalos púpja a háta közepén.
– Ha valaha is bankrablásra adnánk a fejünket, tudni fogom, kitől kérjek öltözködési tippeket – szólt I menedékben ügynöknek, miközben felvett egy hosszú bőrkabátot, amely dugig volt tömve mindenféle kézifegyverrel, majd a garázs felé vették az irányt, ahol a rend autóflottája parkolt.
– Nem fogom visszafojtott lélegzettel várni a hívásod – vágott vissza könnyedén Chase, ahogy meglátta az első osztályú járműkollekciót –, úgy tűnik, nem igazán vagytok rászorulva a bankrablásra.
A hangárszerű helyiség többtucatnyi válogatott autónak, terepjárónak és motornak adott helyet, akadtak köztük régi klasszikusok és új gyártmányok is, de minden egyes darab a leggyönyörűbb műremek volt a maga kategóriájában. Dante egy vadonatúj, bazaltfekete Porsche Cayman S-hez vezette Chase-t, útközben a távirányítóval kinyitotta az ajtó¬kat. Bemásztak a kupéba, Chase lelkes elismeréssel nézett körbe a fényes felületeken, mialatt Dante beindította a motort, beütötte a garázsajtó nyitókódját, aztán az édes fekete ragadozó óvatosan kilopakodott, hogy megkezdje éjszakai portyázását.
– A rend nagyon jól él – jegyezte meg Chase Dante mellett ülve, ahogy a fülke lágy fénye körülölelte őket. Vidáman felnevetett. – Tudod, a menedékek lakosságának nagy része abban a tudatban él, hogy ti barbár, durva zsoldos katonák vagytok, és még mindig primitív állatokként éltek föld alatti barlangokban.
– Igen? – mormolta Dante, az utat figyelve maga előtt a szürkületben. Jobb kezével kinyitotta a középkonzolt, és előhúzott egy fegyverekkel teli bőr-táskát, aztán az ügynök ölébe borította a tartalmát – tokjukba rejtett késeket, egy hosszú, vastag láncot, továbbá egy szintén tokban lapuló félautomata pisztolyt. – Ezekre szükséged lesz, Harvard. Feltételezem, kitalálod, melyik végét kell annak a csinos Beretta 92FS-nek a rossz fiúkra fogni. Csakis azért merem ezt remélni, mert a mennyeien csodálatos menedékből jössz.
Chase megrázta a fejét, és halkan káromkodott.
– Nézd, nem úgy gondoltam…
– Magasról szarok rá, hogy gondoltad – szakította félbe Dante, miközben élesen balra kanyarodott egy raktárépületnél, és végighajtott egy kihalt mellékutcán. – Arra is magasról teszek, mit gondolsz rólam vagy a testvéreimről. Tisztázzuk a dolgokat egyszer és mindenkorra, capisce? Itt vagy, mert Lucán azt mondta, itt lehetsz. Az lenne a legjobb, ha mindvégig szépen megülnél a seggeden, befognád a szádat és nem avatkoznál a dolgomba.
Az ügynök szeme villámokat szórt dühében, alig bírta türtőztetni magát. Bár Dante látta rajta, nincs hozzászokva ahhoz, hogy megmondják neki, mit csináljon – különösen, hogy olyantól fogadjon el parancsot, akit magánál alantasabbnak gondol –, a menedékből jött férfi megtartotta magának a mérgét. Magához vette a fegyvereket, amiket Dantétól kapott, ellenőrizte a pisztolyt, nincs-e kibiztosítva, majd becsúsztatta a bőr válltokba.
Dante a North Endre hajtott, mert előzőleg azt a tippet kapta Gideontól, hogy a környék egyik régi épületében valószínűleg nagy buli lesz. Fél nyolcra járt az idő, nagyjából öt órát kellett még elütniük addig, míg kiderül, helyes volt-e a füles. Dante viszont soha nem a türelméről volt híres. Nem bírt ölbe tett kézzel ücsörögni, az volt az elve, hogy mozgó cél-pontot nehezebben ér utol a halál.
Lekapcsolta a világítást, és a kérdéses épülettől odébb gurulva leparkolta a Porschét. Lágy szellő kerekedett, leveleket és port sodorva keresztül a motor¬háztetőn. Mikor elcsitult, Dante lehúzta az ablakot, hogy beengedjen egy kis hűvöset. Mélyet lélegzett, megtöltötte tüdejét a csípős, késő őszi levegővel.
Valami fűszeres-édes illat csiklandozta meg az orrát, amitől azonnal felélénkült minden sejtje. Az illat távoli volt és meghatározhatatlan, nem emberi kéz alkotta, nem is vámpíré, sem pedig bármiféle tudományos kísérletezés. Sötét volt, meleg, mint a fahéj és a vanília, ám puszta szavakkal nem lehetett még megközelítőleg sem leírni a titokzatosságát. Tökéletes volt és egyedülálló.
Dante azonnal felismerte. Annak a nőnek az illata, akiből táplálkozott – a kiválasztotté, akit nem egészen huszonnégy órával ezelőtt oly botorul magáénak követelt.
Tess.
Dante kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt.
– Mit csinálunk most?
– Te itt maradsz – utasította Chase-t, s lába már meg is indult a járdán, mert valami erő kérlelhetetlenül a lány felé hajtotta.
– Mi az? – húzta elő a fegyverét az ügynök, és már lépett is ki az autóból, mint aki eltökélte, követi Dantét. – A rohadt életbe, azonnal mondd el, mi folyik itt! Látsz valamit?
– Maradj a kibaszott kocsiban, Harvard! A füled és szemed azon az épületen legyen! Utána kell néznem valaminek.
Dante úgy gondolta, semmi nem fog történni a megfigyelt területen az elkövetkező pár percben, de még ha történne is, pillanatnyilag az sem érdekelte igazán. Csak a parfümillat foglalkoztatta, amely a szellő hátán érkezett, és azt jelentette, a lány a közelben van.
Az ő asszonya, suttogta egy sötét hang valahonnan mélyen belülről.
Dante zsákmányára éhes ragadozóként követte a lányt. Mint a faj többi tagja, ő is nagyon finom, tökéletesen működő érzékszervekkel, hihetetlen gyorsasággal és állati ösztönökkel volt megáldva. Ha akarták, a vámpírok képesek voltak észrevétlenül mozogni az emberek között, azok csupán hűvös fuvallatként érzékelték őket a tarkójukon, amint elsuhantak mellettük. Dante most használta e természet-feletti képességét, biztosan kerülgetve a forgalmas utcák és sikátorok járókelőit, érzékeit zsákmányára kihegyezve.
Az egyik sarkon befordulva a zsibongó, lármás főutcára jutott, és meglátta őt az út túloldalán.
Dante megtorpant, Tesst nézte, amint egy megvilágított szabadtéri piacon vásárolgat, figyelmesen válogatva a friss zöldségek, fűszerek és gyümölcsök között. Vászon bevásárlószatyrába dobott egy sárga tököt, majd gondosan átvizsgált egy láda gyümölcsöt, orrához emelt egy halvány sárgadinnyét, hogy ellenőrizze, mennyire érett.
Danténak eszébe jutott a pillanat, mikor először meglátta a klinikán, és még súlyos sérüléseinek agóniájában is megállapította, mennyire gyönyörű. Ma este azonban, az árukat megvilágító apró fehér villanykörték fényében a lány egyszerűen tündökölt. Arca kipirult, zöldeskék szeme csillogott, ahogy az idős kofára mosolygott, és az áru minőségét dicsérte.
Dante továbblépdelt a saját oldalán, mindvégig árnyékban maradva, képtelenül arra, hogy elfordítsa tekintetét a lányról. Ilyen közelről Tess illata részegítő, mámorító volt. A száján keresztül lélegezte be, fűszeres édességét mohón ízlelgetve a nyelvével.
Istenem, mennyire vágyott rá, hogy újból érezze őt!
Inni akart belőle.
A magáévá tenni.
Mielőtt tudta volna, mit művel, Dante lelépett a járdáról az úttestre. Fél másodperc múlva a lány mellett teremhetett volna, ám hirtelen valami furcsaságra lett figyelmes.
Nem ő volt az egyetlen férfi, aki nyilvánvaló érdeklődéssel figyelte Tesst.
Néhány kapualjjal odébb állt valaki egy épület bejáratának árnyékába húzódva. A benyílóból les-kelődött a piac irányába, ügyelve rá, hogy észrevétlen maradjon, miközben Tesst nézte, amint befejezi a vásárlást. Nem igazán volt kukkoló alkat: magas volt és vékony, jólfésült egyetemista fiú fejjel. Végül is Ted Bundyn sem látszott, hogy sorozatgyilkos.
Tess kifizette a vásárolt holmikat, majd jó éjt kívánt az idős asszonynak. Abban a pillanatban, amint kilépett a zöldséges kivilágított ponyvatetői alól, a férfi is óvatosan előmerészkedett fedezékéből.
Dantéban felágaskodott a düh a gondolatra, hogy Tesst bántódás érheti. Egyetlen szemvillanás alatt átért az utca túloldalára, hátulról megközelítette a férfit, és néhány méternyi távolságból követte, készen arra, hogy kitépje a karját, ha csak rálehel a lányra.
– Hé, Doki! – kiáltott a férfi. Ismerősként üdvözölte Tesst. – Mi újság?
Tess megpördült, majd meglepetten rámosolygott. – Szia, Ben. Mit csinálsz itt?
Ismerte a férfit. Dante azonnal visszavonult, bele-olvadt a boltokba és éttermekbe ki-be járó gyalogosok forgatagába.
– Nem kaptad meg otthon az üzenetem? Errefelé volt dolgom, és arra gondoltam, együtt vacsorázhatnánk vagy ilyesmi.
Dante nézte, ahogy az idegen odalép Tesshez, megöleli, és lehajol, hogy lelkes puszit nyomjon az arcára. Imádata nyilvánvaló volt. Több is ez, mint imádat; Dante tisztán érzékelte az agresszív birtoklási vágyat, ami a férfiból áradt.
– Áll még a vacsorával egybekötött kiállítás a múzeumban holnap este? – kérdezte Tesstől.
– Igen, persze – bólintott a lány, és odaadta neki a szatyrot, mikor érte nyúlt, hogy segítsen. – Na és mit kellene oda felvennem?
– Amit csak akarsz. Tudom, hogy mindenképp csodásan fogsz kinézni, Doki.
Hát persze. Dante rájött. O az a barát, akit Tess hívott múlt éjjel a klinikán. Akihez rettegésében fordult, miután ő úgy elbánt vele.
Féltékenység mardosta – féltékenység, amit nem volt joga érezni.
Vére azonban mást mondott. Erei lüktettek és szinte lángoltak. Nem emberi része, arra ösztönözte, hogy vágjon keresztül a tömegen, és követelje magának a lányt, mondja meg neki, hogy az övé és csak az övé. Ha tud róla Tess, ha nem. Ha tetszett ez bármelyiküknek, ha nem.
Józanabbik énje azonban nyakörvet vetett a vadállatra, és visszarángatta.
Meghunyászkodásra kényszerítette.
Nem akart kiválasztottat. Sem ezelőtt, sem ez-után.
Dante figyelte, ahogy Tess és a fiúja elindulnak előtte, semmitmondó társalgásukat elnyomja a többi járókelő beszéde és a mindnyájukat körülvevő forgalom zaja. Egy pillanatig hezitált, halántékában és jóval lejjebbi testtájékán is erősen dobolt a vér.
Megfordult, és mindvégig árnyékban maradva visszasietett az ellenkező irányba, oda, ahol Harvardot hagyta, hogy figyeljen. Átkozottul remélte, hogy Gideon fülese a vérszopók megmozdulásáról igaznak bizonyul – minél előbb, annál jobb –, mert jelen pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint egy jó kis véres harcra.


NYOLCADIK FEJEZET


A North End-i megfigyelés teljes csőd volt. Tényleg buliztak a régi, üres épületben, de kizárólag emberek voltak jelen. Egyetlen vérszopó sem járt a közelben, nyoma sem volt menedékbeli vámpíroknak, nem beszélve eltévelyedett fal-béli ifjoncokról, akik Karmazsint szippantottak. Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, hogy a város legalább néhány órára csendes volt, ám egy egész éjszakai járőrözés után, ami semmi eseményt nem tartogatott, Dante igen messze állt a megkönnyebbüléstől. Csalódott volt, idegei pattanásig feszültek, óriási szüksége lett volna rá, hogy levezesse az indulatait.
Akadt erre egyszerű megoldás. Legalább egy tucat helyet ismert a városban, ahol találhatna magának készséges nőket zamatos vénával és meleg, hívogató combokkal. Miután kitette Chase-t a menedékbeli lakásánál, egy reggelig nyitva tartó klubhoz hajtott, és leparkolt a járda mellett. Felhívta a központot a mobilján, és gyorsan beszámolt az eseménytelenül telt éjszakáról Gideonnak.
– Nézd a jó oldalát, D. Hét egész órát kibírtál anélkül, hogy megölted volna a menedékbeli ügynököt – mutatott rá Gideon ravaszul. – Már önmagában ez is lenyűgöző teljesítmény. Itt bent fogadásokat kötünk, meddig bírja a fickó. Én arra tettem, hogy legfeljebb tizenkilenc óra hosszat.
– Igen? – nevetett fel Dante. – Tedd meg a nevemben hét és félre.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Hát, lehetne rosszabb is. Harvard legalább tudja, hogyan kövessen egy parancsot, még akkor is, ha inkább főnök típus.
Dante az oldalsó tükörbe pillantott, figyelmét elterelte a bal hátsó lámpája fénykörében riszáló fehér női has részlete a hozzá tartozó, fekete bőr mini-szoknyából kikandikáló csípővel. A nő valószerűtlenül magas talpú szandálban egyensúlyozott, majd gyakorlott mozdulattal lépett a felhúzott ablakhoz, ami azt sejttette, hogy prosti. Mikor lehajolt, hogy kellemesebb belátást biztosítson dús kebleibe, és felvillantotta utcán edzett mosolyát, valamint herointól révült tekintetét a férfira emelte, semmi kétség nem maradt efelől.
– Társaságra vágysz, szépfiú? – kérdezte a sötétített üvegen keresztül, anélkül hogy látta volna a benn ülőt, bár nem is nagyon érdekelte, elég volt, amit a kocsiból látott.
Dante tudomást sem vett róla. Bár az „élj a mának” filozófiát követte, valahol ő is meghúzta a ha-tárt. Szinte észre sem vette, mikor a csaj elkedvetlenedve felrántotta a vállát, és továbbsétált az utcán.
– Valaminek nézz utána, légy szíves, Gideon.
– Persze – jött a válasz, és hallatszott, ahogy a számítógép billentyűzete életre kél a háttérben. – Mit szeretnél?
– Mit találsz egy holnap esti múzeumi eseményről? Valami vacsora lesz, vagy ilyesmi.
Gideonnak csupán egy másodpercébe került, hogy megtalálja a választ. – Egy közösségi oldalon találtam egy puccos jótékonysági vacsorával egybe-kötött kiállítást a Szépművészeti Múzeumban. Fél nyolckor kezdődik.
Ez lesz az, amiről Tess és a barátja beszélgettek a zöldségesnél. A randijük.
Nem mintha érdekelnie kéne, mit tesz a nő és kivel. Nem szabadna, hogy felforrjon a vére a gondolatra, hogy más férfi érinti és csókolja. Ahogy a testé¬be hatol.
Cseppet sem kellene, hogy dühítse, de akkor is dühíti.
– Mi folyik a múzeumban? – szakította félbe Dante gondolatait Gideon. – Hallottad, hogy valami készül arrafelé?
– Nem. Semmi ilyesmi. Csak kíváncsi voltam, ennyi.
– Hirtelen érdeklődni kezdtél a művészetek iránt? – nevetett a másik harcos. – Jézusom, lehet, hogy ez a néhány óra Harvarddal megártott neked. Soha nem gondoltam, hogy érdekelni fog ez az intellektuális baromság.
Dante azért nem volt teljesen kulturálatlan fajankó, de most nem volt kedve magyarázkodni.
– Felejtsd el – vakkantotta a készülékbe. Ingerültsége csupán egy hajszálnyival hagyott alább, mikor észrevette, megint női szemek méregetik. Ezúttal két csinos lány volt az, akik, úgy tűnt, a kertvárosból jöttek be jól érezni magukat. Főiskolások, találgatta friss, üde arcuk, feszes huszonéves testük, és tépett, réginek álcázott, márkás farmernadrágjuk láttán. Vihorásztak, és próbáltak úgy tenni, mintha nem lennének lenyűgözve, miközben az autóhoz közeledtek a klub felé igyekezvén.
– Hol vagy, D.? Útban hazafelé?
– Nem – válaszolta halk, mély hangon Dante, mi-alatt leállította a motort, és végigstírölte a mellette elhaladó lányokat. – Fiatal még az éjszaka. Azt hiszem, gyorsan harapok valamit. Vagy valamiket.

Sterling Chase úgy járkált fel-alá a lakásában, mint egy ketrecbe zárt vadállat, ingerült volt és nyugtalan. Bár az éjszaka semmilyen szempontból nem volt igazán sikeresnek mondható, be kellett vallania ön¬magának, tetszett neki az első kiküldetése. Nem túlzottan zavarta az arrogáns, ellenséges harcos, akivel párba osztották, emlékeztette magát, hogy a rend segítségének biztosítása messze fontosabb annál, hogy mennyi mindent kell lenyelnie Dantétól és társaitól az elkövetkező hetekben.
Pár órája ért haza. Még így is volt ideje hajnalig, nem mintha álmos lenne.
Beszélnie kellett valakivel.
Persze az első, aki az eszébe jutott, Elise volt.
Ilyenkor ő már a saját lakásában volt, és biztos le-fekvéshez készülődött. Nem esett nehezére elképzelnie csinos kis öltözőasztalkájánál, talán meztelenül áttetsző fehér selyempongyolája alatt, hosszú szőke haját fésülve. Levendulaszínű szeme valószínűleg lehunyva, ahogy szórakozottan dúdolgat magában – amióta csak megismerkedtek, ez volt a szokása, ő pedig ezt szerette benne a legjobban.

Törékeny volt és édes, és özvegy már öt éve. Elise soha nem választana magának új társat; a férfi a szíve legmélyén tudta ezt. Egyik fele örült is, hogy a nő nem volt hajlandó szeretni többé – minden kiválasztottnak joga volt ehhez, ha elvesztette a kedvesét –, mert míg ez azt jelentette, hogy ő örök kínban fog égni miatta, nem kell elviselnie még több szenvedést azért, mert a nő mást választ magának.
Egy férfi éltető vére nélkül azonban Elise, aki embernek született, mint minden kiválasztott, lassan megöregszik, és végül meghal. Ez keserítette el leg-inkább a férfit. A nő talán soha nem lehet igazán az övé, de az biztos, hogy rövid időn belül, talán hatvan-hetven év múlva – ami fajtájuk számára csupán szempillantásnyi idő – örökre elveszíti.
Talán ezért akarta annyira megvédeni minden fájdalomtól.
Szerette őt, ahogy mindig is.
Szégyellte, mennyire hatással van rá. Ha csak rá gondolt, bőre felforrósodott és megfeszült. Elise lángra gyújtotta, és még csak fogalma sem volt róla. Tudta, hogy megvetné érte.
Mindez azonban nem gátolta abban, hogy állandóan a közelében akarjon lenni.
Meztelenül együtt lenni vele, legalább egyszer.
Chase abbahagyta a fel-alá járkálást, és lehuppant a dolgozószobájában álló széles kanapéra. Hátradőlt, combját széttárta, fejét oldalra hajtotta, és a három méterre fölé magasodó plafont bámulta.
Elise ott volt a hálószobájában, pontosan fölötte.
Ha mélyeket lélegzik, érzi halvány rózsa- és erika-illatát. Hosszan beszívta a levegőt. Feltámadt benne az éhség, szemfogai megnyúltak. Megnyalta a száját,szinte érezte a nő ízét. Édes kínzás.
Elképzelte, ahogy a nő mezítláb átsétál a szőnyegen, közben kifűzi csodás pongyoláját. Kilép a selyemből, és bebújik az ágyba, elterül a hűvös lepedőn, meztelenül, gátlástalanul, mellbimbói rózsaszínűn türemkednek elő hófehér bőréből.
Chase torka teljesen kiszáradt. Pulzusa lüktetett, vére forrón száguldott ereiben. Vesszője fájdalmasan nekifeszült fekete farmerjának. Odanyúlt, a vastag anyagon keresztül megmarkolta, majd simogatni kezdte magát. Amit Elise soha nem fog megtenni.
A simogatás még sürgetőbbé vált, ám vágya csak fokozódott.
Mindig kívánni fogja…
– Jézusom – mormolta undorodva önmagától a gyengesége miatt.
Hirtelen elrántotta a kezét az ágyékától, dühösen sziszegve felállt, megtagadva magától még a gondolatát is, hogy lefeküdjön az ő tökéletes, érinthetetlen Elise-ével.

Forróság kúszott fel Dante meztelen lábán. Egyre magasabbra ért, elérte a csípőjét és a törzsét, továbbömlött a gerincén, körülölelte a vállát. Könyörtelen volt, emésztő, egyre mélyebbre ette magát benne, mint egy feltartóztathatatlan hullám, amely lassan, tetőtől talpig elönti, amíg csupán a mindent betöltő a kín marad. Egyre erősebben, forróbban égetett, egészen elnyelte.
Moccanni sem tudott, többé nem volt képes uralni sem a végtagjait, sem a gondolatait.
Nem volt más, csak a tűz.
És a tudat, hogy meg fog halni.
Minden lángolt körülötte, a füst feketén kavargott, iszonyúan csípte a szemét, és a torkát perzselte minden egyes hiábavaló, ziháló lélegzetvételnél.
Minden hiába.
Csapdába esett.
Érezte, hogy felhólyagosodik a bőre. Hallotta tüzet fogó ruhája – és haja – ropogásának émelyítő hangját, és úrrá lett rajta a rettegés.
Nem volt menekvés.
Eljött érte a Halál.
Érezte, hogy sötét keze ránehezedik, taszítja egyre lejjebb és lejjebb, ő pedig zuhan az örvénylő, végtelen semmibe…
– Ne!
Dante nagyot rándulva felébredt, izmai harcra készen pattanásig feszültek. Mozdulni próbált, de valami nem engedte. A combján valami súly feküdt. A mellkasán is. A két nő végtagjai összekeveredtek az ágyon, egyikük doromboló hangot hallatott, ahogy befészkelte magát a karjába, és nyirkos bőrét simogatta.
– Mi a baj, bébi?
– Szállj le rólam – dörmögte Dante nyers, reszelős hangon.
Kiszabadította magát a ráfonódó végtagok erdejéből, majd meztelen talpát az idegen lakás padlójára tette. Alig kapott levegőt, szíve egyre dörömbölt a mellkasában. Ujjak fonódtak a derekára. Viszolygott a nem kívánt érintéstől, felállt a leeresztett matracról, keresgélni kezdte ruháit a sötétben.
– Ne menj – tiltakozott az egyik lány. – Mia és én még nem végeztünk veled.
Nem válaszolt. Semmi másra nem vágyott, csak hogy kívül legyen végre az ajtón. Túl sokáig volt egy helyben. Túl sokáig ahhoz, hogy a Halál rátaláljon.
– Minden rendben? – kérdezte a másik. – Rosszat álmodtál, vagy ilyesmi?
Rossz álom, gondolta keserűen. Nem egészen.
Ugyanaz a látomás gyötörte – precíz részletességgel – amióta csak az eszét tudta. Látta a jövőt. A saját halálát.
Az élet utolsó pillanatainak minden gyötrelmes másodpercét ismerte; csupán az maradt kérdés, mi-ért, hol és mikor fog bekövetkezni. Még azt is tudta, kinek köszönheti az átkozott látomást.
A nő, aki kétszázhuszonkilenc éve Itáliában meg-szülte, nemcsak a saját, hanem szeretett társának, a menedékbeli vámpírnak – aki nem volt más, mint Dante művelt, arisztokratikus apja – a halálát is előre látta. A szelíd, gyöngéd asszony, ahogy azt megálmodta, az óceánban lelte tragikus halálát, mikor be-úszott megmenteni egy kisgyermeket a fulladástól. Jóslata szerint Dante apját egy irigy politikai riválisa fogja meggyilkolni, s nyolcvan évvel a halála után a római menedék egyik zsúfolt gyűlésterme előtt Dante pontosan úgy vesztette el apját, ahogy anyja megjósolta.
Édesanyja különleges kiválasztott-képességét meg¬örökölte egyetlen utódja, ami megszokott dolog a fajon belül, így Dantét folyamatosan gyötörték a halál víziói.
– Gyere vissza az ágyba – kérlelte az egyik lány a háta mögül. – Gyere már, ne légy olyan hervasztó!
Dante magára rángatta a ruháit és a bakancsát, az-tán visszalépett az ágyhoz. A lányok felé nyúlkáltak, mozdulataik nehézkesek és esetlenek voltak, elméjük még homályos, korábbi harapásai eredményeképp. A sebeiket azonnal eltüntette, amint jóllakott velük, ám egyvalami még hátravolt, mielőtt leléphetett. Kezét először az egyik, majd a másik lány homlokára simította, és kitörölt minden, ezzel az éjszakával kapcsolatos emléket az agyukból.
Bárcsak ugyanezt tehetné önmagával is, gondolta, míg torka továbbra is szárazon kapart a füst, hamu és halál ízétől.


KILENCEDIK FEJEZET


– Lazíts, Tess – Ben a lány derekán nyugtatta a kezét, miközben a füléhez hajolt. – Ha nem vetted volna észre, ez egy állófogadás, nem temetés.
Hála istennek, gondolta Tess, végigpillantva mély-hordó ruháján. Bár az egyszerű, használtan szerzett, nyakpántos ruha volt a kedvence, ő volt egyedül színesben a feketék tengerében. Kívülállónak, feltűnőnek érezte magát.
Nem mintha valaha is be tudott volna illeszkedni. Képtelen volt rá, már kislánykorában is. Mindig… más volt. Valahogy távol állt a többiektől, ő sem egészen értette, miért, aztán idővel megtanulta, jobb, ha elfogadja. Inkább megpróbált beilleszkedni – legalábbis eljátszotta –, mint most, az idegenekkel tele¬zsúfolt teremben álldogálva. Erős késztetést érzett a megfutamodásra.
Igazából egyre többször érezte úgy, hogy a kitörni készülő vihar kapujában áll. Mintha láthatatlan erők gyülekeznének köré, és kitaszítanák valami keskeny párkány szélére. Úgy érezte, ha lenéz, csak a tátongó szakadékot látja. A feneketlen mélységet.
Megdörzsölte a nyakát, enyhe, lüktető fájdalmat érzett a füle alatt.
– Jól vagy? – kérdezte Ben. – Egész este szótlan voltál.
– Tényleg? Ne haragudj. Nem szándékos.
– Jól szórakozol?
A lány mosolyt erőltetve az arcára, bólintott. – A kiállítás csodás, Ben. A műsorfüzet azt írja, zártkörű támogatói est, hogy tudtál rá jegyet szerezni?
– Hát, vannak kapcsolataim a városban – vont vállat a férfi, majd kihörpintette maradék pezsgőjét. – Valaki tartozott nekem egy szívességgel. És ez nem az, amire gondolsz – tette hozzá gyorsan szemrehányóan, ahogy kivette a lány kezéből az üres ásványvizes poharat. – Ismerem a pultost, aki ismer egy lányt, aki ilyen eseményeken dolgozik a múzeumban. Mivel tudtam, mennyire szereted a szobrászatot, pár hónapja bogarat ültettem a fülébe, hogy szerezzen nekem két jegyet a mai estére.
– És mi a helyzet a szívességgel? – gyanakodott Tess. Tudta, hogy Ben gyakran vegyült kérdéses erkölcsű emberekkel. – Mivel kötelezted le a pasast?
– A kocsija szerelőnél volt, én meg kölcsönadtam neki a furgont egyik este, mikor egy esküvőn kellett dolgoznia. Ennyi az egész, semmi gyanús ügylet – villantotta rá egyik ezer wattos mosolyát Ben. – Megígértem, nem?
Tess tétován bólintott.
– Ha már a bárnál tartunk, mi lenne, ha hoznék új italokat? Még egy ásványvíz zöldcitrommal a hölgynek?
– Igen, köszönöm.
Amíg Ben átvágott a tömegen, Tess folytatta a különleges műgyűjtemény szemlélését a hatalmas és elegáns bálteremben. Több száz alkotást állítottak ki, sok ezer évnyi történelmet felölelve, minden darabot magas plexiüveg mögé zárva.
Tess egy szőke és bronzbarna hajú, felékszerezett társasági nőkből álló csoport mögé lépett, akik el-álltak a kilátást egy itáliai terrakottafigurákat tartalmazó vitrin előtt, míg ennek és ennek az elfuserált szemöldökműtétjéről csacsogtak, és Mrs. Akárkicsoda legutóbbi kalandjáról a klubház teniszoktatójával, aki feleannyi idős, mint ő. Tess ott lézengett körülöttük, őszintén megpróbált nem rájuk figyelni, miközben közelebb szeretett volna férkőzni Cornacchini elegáns Alvó Endymionjahoz.
Csalónak érezte magát, egyrészt, mint Ben ma esti randevúpartnere, másrészt pedig ezekkel az emberekkel körbevéve, mint az est egyik pártfogója. Sokkal inkább a férfi közege ez, mint az övé. Ben Bostonban született és nevelkedett, múzeumokkal és színházakkal körülvéve nőtt fel, míg a lány kulturális háttere kimerült a falusi vásárokban és a helyi moziban. Legjobb esetben is szerény tudással rendelkezett a művészetekről, azonban a szobrászat iránti szeretete mindig is menekülést jelentett számára, ki-váltképp a vidéki Illinois-ban töltött nehéz időkben.
Akkoriban ő még más ember volt, és Teresa Dawn Culver tudott egyet s mást a csalókról. Nevelőapja gondoskodott erről. Kívülről ideális állampolgár volt: sikeres, kedves, erkölcsös. Igazából persze nem ilyen volt. Viszont már majdnem tíz éve halott, és elhidegült anyja is nemrég távozott az élők sorából. Ami Tesst illeti, maga mögött hagyta azt a kilenc, fáj¬dalommal teli évet és vele együtt a fél országot.
Bárcsak az emlékeitől is megszabadulhatna.
A borzalmas tudattól, hogy mit tett…
Tess összeszedte magát, és újból az Endymion szépséges vonalaira koncentrált. Miközben a tizennyolcadik századi terrakottaszobrot tanulmányozta, a nyakán lévő finom pihéket mintha megcsiklandozták volna. Forróság öntötte el a testét – egyetlen pillanatig tartott csupán, ám ez is elég volt, hogy a forrást keresve megforduljon. Nem látott semmit. A pletykálkodó nők arrébbvonultak, csak Tess állt a szobor előtt.
Visszafordult az üvegvitrinhez, hagyta, hogy a gyönyörű műalkotás egy békésebb, szebb világba röpítse, megszabadítsa lelkét a szorongástól.
– Tökéletes.
A mély, enyhe, elegáns akcentusú hang hallatán felkapta a fejét. A vitrin túloldalán egy férfi állt. A lány arra eszmélt, hogy belefeledkezett a whiskyszínű, dús, szénfekete szempillákkal határolt szempárba. Ha eddig azt gondolta, fájdalmasan kilóg ebből a puccos társaságból, hát semmi nem volt ehhez a pasashoz képest.
A kétméteres, sötét alak úgy meredt rá, mint valami ragadozó, komor, szinte fenyegető magabiztossággal. Figyelemkeltő látványt nyújtott, tetőtől talpig feketében, fényes, hullámos hajától kezdve, hatalmas testét ölelő bőrkabátján és kötött felsőjén keresztül egészen hosszú lábáig, amit természetesen fekete kommandós nadrág rejtett.
Az eseményhez egyáltalán nem illő kényelmes, köznapi viselete ellenére olyan öntudatos, határozott fellépése volt, mintha övé lenne az egész hely, nyugodt viselkedése hatalmat árasztott. A terem minden sarkából őt bámulták. Megvetés és helytelenítés helyett az arcokról tiszteletteljes, óvatos tartózkodás sugárzott, ami Tess érzéseit is hűen tükrözte. Hirtelen észrevette, hogy tátott szájjal, döbbenten mered az idegenre, úgyhogy gyorsan a vitrin felé fordult, hogy elkerülje a férfi kitartó, forró pillantását.
– I-igen, tényleg gyönyörű – dadogta, remélve, hogy nem látszik rajta az izgatottság.
Szíve őrült ritmusban kalapált, a nyakán pedig visszatért az a fura viszketős fájdalom. Megérintette a füle alatti bőrt, ahol pulzusa a legerősebben dobolt, megdörzsölte, hátha jobb lesz. Am csak még rosszabb lett, mintha felpezsgett volna a vére. Össze¬rándult az idegességtől, levegőre volt szüksége. Mi¬kor elindult, hogy újabb szobrot szemléljen meg, a férfi megkerülte a vitrint, finoman elállva az útját.
– Cornacchini igazi mester volt – mély hangja lágyan, selymesen dorombolt, ahogy a nevet kiejtette, mintha valami nagymacska volna. – Nem ismerem minden munkáját, de a szüleim lelkes művészetpár-tolók voltak otthon, Itáliában.
Olasz. Ez megmagyarázza a csodálatos akcentusát. Minthogy nem volt többé lehetőség a menekülésre, Tess udvariasan bólintott. – Régóta él az Egyesült Államokban?
– Igen – húzódtak enyhe mosolyra az érzéki ajkak. – Már nagyon régóta itt élek. A nevem Dante – mutatkozott be a lány felé nyújtva hatalmas kezét.
– Tess – fogadta a köszönést a lány, aztán a lélegzete is elakadt, mikor a férfi ujjai az övére fonódtak, mert az érintés elektromos ütésként hatott rá.
Édes jóistenem, a pasi lélegzetelállító volt. Nem nyálasan szép, inkább nyers és férfias, szögletes áll-kapoccsal, keskeny arccal. Telt ajkait bármelyik kollagénnel telepumpált társasági szépasszony simán megirigyelhette volna. Igazi szentségtörő, pogányul férfiasan karakteres arc volt az övé, amelyet évszázadok óta próbáltak a művészek agyagba és márványba önteni. Az egyetlen apró szépséghibája talán csak az a pici dudor volt egyébként nyílegyenes orrnyergén.
Bokszoló? Tess eltűnődött ezen, és érdeklődése máris lanyhulni tetszett. Utálta az erőszakos embereket, még ha olyan arcuk és hangjuk volt is, mint az égből leszállt angyaloknak.
A lány kedvesen rámosolygott, majd elindult.
– Élvezze a kiállítást.
– Várjon! Miért fut el? – tette kezét a férfi Tess karjára. Bőrük épphogy csak érintkezett, mégis megtorpanásra késztette a lányt. – Félsz tőlem, Tess?
– Nem. – Elég furcsa kérdés. – Kellene?
A férfi szeme felvillant, majd azonnal ki is aludt a különös fény. – Nem, azt nem akarom. Azt akarom, hogy maradj, Tess.
Többször kimondta a lány nevét, és ahányszor csak megtette, Tess aggodalma alábbhagyott. – Nézze, öö… nem egyedül érkeztem – nyögte ki végül, a legkönnyebb kifogásba kapaszkodva.
– A barátoddal? – kérdezte a férfi, aztán magabiztosan, tévedhetetlenül arra fordult, amerre Ben el-tűnt a tömegben. – Nem akarod, hogy meglássa, amint beszélgetünk?
A lány tudta, hogy mindez elég nevetségesen hangzik. Ben nem támaszthat rá igényt, és még ha továbbra is randiznának, akkor sem sajátíthatná ki annyira, hogy ő ne beszélhessen idegen férfiakkal. Márpedig mindössze ennyi történt most Dantéval, mégis igen bensőségesre sikerült. Mintha tiltott dolgot cselekedne.
Veszélyesnek is tűnt, mert annak ellenére, hogy tudta, hogyan kellene védekeznie az idegenek ellen, hogy mindig résen kell lennie, izgatta őt ez az ismeretlen férfi. Vonzódott hozzá. Még annál is több, valami megmagyarázhatatlan kapcsolat volt köztük.
A férfi rámosolygott, majd lassan körüljárta a Cornacchini-szobrot. – Alvó Endymion – olvasta el a mitikus pásztorfiúról készült alkotás feliratát. – Szerinted miről álmodik, Tess?
– Nem ismeri a történetet? – A férfi alig észrevehetően megrázta a fejét, erre a lány közelebb lépett hozzá, szinte nem is volt tudatában a mozdulatának. Képtelen volt uralkodni magán, míg csak közvetlenül Dante mellé nem ért. Karjuk összeért, mialatt a plexi mögé rejtett művet nézték. – Endymion Selenéről álmodik.
– A görög holdistennőről – mormolta Dante közvetlen közelről, hangja a lány csontjában vibrált.
– – Szerelmesek egymásba, Tess?
Szerelmesek.
Melegség öntötte el valahol mélyen, ahogy a férfi kiejtette a szót. Mintegy mellékesen kérdezte, Tess mégis úgy hallotta, mintha csakis neki szólna. A halk, csiklandós zúgás a nyakán újból felerősödött, hirtelen megugró szívverésének ütemére dobolt. Megköszörülte a torkát. Furcsán és bizonytalanul érezte magát, minden érzékszerve kiélesedett.
– Endymion jóképű pásztorfiú volt – szólalt meg végre, visszaemlékezve arra, amit egy főiskolai mitológiakurzuson tanult. – Selene pedig, ahogy említette, a holdistennő.
– Egy ember és egy halhatatlan – jegyezte meg Dante. A lány érezte magán a tekintetét, az őt figyelő borostyánszín pillantás megborzongatta. – Nem a legideálisabb párosítás, ugye? Valaki előbb-utóbb úgyis holtan végzi.
Tess ránézett. – Ez azon kevés alkalmak egyike, amikor a dolgok jóra fordultak – mereven bámulta a szobrot, csak hogy ne kelljen Dantéra néznie, és látnia, hogy a férfi még mindig őt figyeli, olyan közelről, hogy érzi testének melegét. Tess újra beszélni kezdett, el kellett terelnie valahogy a figyelmét arról, ami ott sistergett körülötte. – Selene csak éjjel lehetett együtt Endymionnal. Szeretett volna mindig vele lenni, ezért könyörgött Zeusznak, adjon örök életet az ifjúnak. Az isten beleegyezett, és végtelen álmot bocsátott a fiúra, így ő minden éjszaka várhatja szeretett Selenéjét, hogy az meglátogassa.
– Boldogan éltek, míg meg nem haltak – szólalt meg cinikusan Dante. – Ez csak a mondákban és a tündérmesékben lehetséges.
– Nem hisz a szerelemben?
– Te hiszel, Tess?
A lány felpillantott rá, szeme találkozott a férfi átható, kutató tekintetével. Olyan bensőséges érzés volt, mintha cirógatta volna. – Szeretnék hinni benne – válaszolta, bár nem volt biztos benne, miért árulja ezt el az idegennek. Zavarba ejtette a beismerés. Idegességében a következő vitrinhez lépett, ahol Rodin-művek álltak. – Nos, te miért érdeklődsz a szobrászat iránt, Dante? Művész vagy te is, vagy ne-talán lelkes rajongó?
– Egyik sem.
– O – Dante a lány mellé lépett, megállt ő is a vitrin előtt. Mikor Tess először meglátta, azonnal azt gondolta, nem való ide, de aztán, mikor hallotta beszélni, és közelebbről megnézte magának, be kel-lett ismernie, annak ellenére, hogy úgy néz ki, mint-ha a Wachowski fivérek egyik akciófilmjéből lépett volna ki, bizonyos fokú kifinomultság áradt belőle. A bőrszerelés és a kidolgozott izomzat alatt intelligens férfi volt, aki felkeltette az érdeklődését. Talán jobban is, mint kellett volna. – Akkor hát kicsoda? A múzeum egyik pártfogója? A férfi megrázta sötét fejét.
– A kiállítás biztonságáért felelsz? – találgatott tovább.
Az legalább megmagyarázná az elegáns öltözék hiányát, és a kirobbanó erőt, amely árad belőle. Talán egy menő biztosítási cégtől jött, akiket a múzeumok gyakran alkalmaztak a gyűjtemények védelmében, mikor kiállításokat rendeztek.
– Volt itt valami, amit látnom kellett – válaszolt Dante anélkül, hogy igéző szemét levette volna a lányról. – Ez az egyetlen oka az ittlétemnek.
Volt abban valami, ahogy a lányra nézett, miközben ezt mondta – mintha keresztüllátna Tessen –, amitől mintha áramütés érte volna. Jó pár férfival találkozott már ahhoz, hogy tudja, mikor próbálják befűzni, de ez most más volt.
Ez a férfi olyan erővel tartotta fogva a pillantását, amely azt mondta, a lány már az övé. Nem hősködés volt ez, sem fenyegetés. Egyszerűen tény.
Nem esett nehezére elképzelni a férfi hatalmas kezét a testén, meztelen vállát és karját simogatva. Érzéki ajkait a száján, fogait, amint gyengéden súrolják a nyakát.
Tökéletes.
Tess felnézett rá, lágyan ívelő szájára, amely mozdulatlan maradt, annak ellenére, hogy a lány hallotta beszélni. Tess felé mozdult a körülöttük lézengő tömeggel mit sem törődve – bár úgy tűnt, ügyet sem vetett rájuk senki –, és lágyan, gyengéden megsimogatta az arcát a hüvelykujjával. Tess moccanni sem bírt, mikor a férfi lehajolt, és ajkával végigsimított az állán.
Hőség borította el, a forróság lassan szétterjedt az egész testében, kezdte elveszíteni a józan eszét.
Miattad jöttem- ide ma éjjel.
Lehet, hogy rosszul hallotta – már csak azért is, mert a férfi egy hangot sem adott ki. Dante szavai mégis ott csengtek a fülében, megnyugtatóan, pedig meg kellett volna ijednie. Elhitte, pedig józan esze egyre azt hajtogatta, mindez lehetetlen.
Hunyd be a szemed, Tess.
Szemhéja lecsukódott, és a férfi lágy, varázslatos csókolt lehelt az ajkára. Ez nem is történik meg, gondolta Tess kétségbeesetten. Nem engedi az idegennek, hogy megcsókolja, ugye? Egy zsúfolt terem kellős közepén…
A férfi szája azonban melegen tapadt az övére, foga felsértette a lány alsó ajkát, amit saját ajkai közé vett, mielőtt visszahúzódott. Aztán a meglepő csóknak hirtelen vége szakadt. Tess pedig többet akart.
Te jó ég, de mennyivel többet!
Képtelen volt kinyitni a szemét. Vére hevesen száguldott és dobolt, teste felforrósodott a vágytól és a lehetetlen sóvárgástól. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, zihálva kapkodott levegő után, megdöbbentették az imént átéltek. Hűvös légáramlat súrolta a testét, amitől egyszerre libabőrös lett.
– Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – Ben hangja visszatérítette a valóságba, kinyitotta a szemét, és meglátta a férfit italokkal a kezében felé egyensúlyozni. – Tiszta állatkert. Kismillióan álltak a bárnál.
Tess riadtan kereste Dantét a szemével. A férfi azonban eltűnt. Sehol nem látta – sem a közelben, sem a körülöttük hömpölygő tömegben.
Ben odanyújtotta neki az ásványvízzel teli poharat, less gyorsan megitta; erős késztetést érzett, hogy kikapja Ben kezéből a pezsgőjét, és azt is lehajtsa.
– O, a francba – ráncolta össze a szemöldökét Ben, ahogy a lányra nézett. – Biztos lepattant egy szilánk a poharadból, Tess. Vérzik a szád.
A lány odanyúlt az ajkához, mialatt Ben nagy könyöklések árán szerzett neki egy kis fehér szalvétát. Mikor elvette a kezét, ujjai hegyét élénkvörösre színezte a vér.
– Jézusom, ne haragudj. Jobban meg kellett volna néznem…
– Ugyan már, semmiség – bár nem volt benne biztos, hogy ez igaz, de akkor sem Ben hibája volt. Es nem kellett ellenőriznie a poharat ahhoz, hogy tudja, semmiféle csorbulás nincs rajta, ami elvághatta volna a száját. Biztos ő harapta el, mikor Dantéval… Hát, igazából még csak gondolni sem akart a férfival esett furcsa közjátékra. – Kicsit fáradt vagyok, Ben. Nem bánnád, ha elindulnánk?
A férfi megrázta a fejét. – Nem, persze hogy nem. Ahogy neked jó. Menjünk, vegyük ki a kabátokat.
– Köszönöm.
Míg kifelé tartottak, Tess lopva hátrapillantott a vitrinre, ahol Endymion aludta álmát, a sötétségre és túlvilági szerelmére várva, hogy eljöjjön hozzá.


TIZEDIK FEJEZET


Mi a fészkes fenét képzelt?
Dante fel-alá járkált a múzeum árnyékában, teljesen ki volt akadva. Óriási hibát követett el már azzal is, hogy idejött, azt gondolva, hogy csak vet rá még egy pillantást, elvégre a faj törvényei szerint már hozzá tartozik. A második hiba? Mikor azt hitte, mi-után meglátta az ember férfi karján színes ékkőként ragyogni mélybordó ruhájában és pántos kis szandáljában, nem vágyik majd közelebbről látni őt.
Megérinteni.
Megízlelni.
Onnantól kezdve a dolgok a hibás döntés kategóriából a teljes katasztrófa felé száguldottak. Vesszője dühödten ki akart törni börtönéből, látása kiélesedett, pupillája elkeskenyedett, a nő iránti vágyában függőleges csíkká vékonyuk, kettészelve íriszét. Pulzusa vágtatott, agyara megnyúlt az éhségtől, mind¬ezek pedig határozottan nem járultak hozzá, hogy sikeresen túljusson afeletti dühöngésén, hogy majd¬nem kicsúszott a kezéből a helyzet irányítása oda¬benn Tess-szel.
Dante bele se akart gondolni, hová fajultak volna a dolgok a lánnyal – ha a pasija nem akkor jön vissza, amikor – ott, a tömeg szeme láttára. Volt egy pillanat, míg a férfi a bár felől közeledett feléjük, amikor Dante eljátszott néhány igen primitív gondolattal. Gyilkos gondolatokkal, amiket Tess iránti vágya szított.
Jézus!
Nem lett volna szabad idejönnie.
Mit akart bizonyítani? Hogy erősebb, mint a vérkötelék, mely a lányhoz fűzi?
Csak a saját arroganciáját bizonyította. Felrobbanni készülő teste keserűen fogja rá emlékeztetni egész éjszaka. Ami azt illeti, amennyire felhúzta ma-gát, az érzés kitart akár egész héten is.
Viszont átkozottul nehezére esett bánni, ahogy less olyan édesen elolvadt tőle. Még most is érezte nyelvén a lány vérének ízét, miután megsebezte ajkát az agyarával, kínjait legalább gyerekjáték lesz elviselnie.
Érzései felülmúlták alapvető szükségleteit, legyenek azok szexuális vagy bármilyen egyéb beállítottságúak. Csupán tizenhat órája táplálkozott utoljára, mégis úgy szomjazott Tessre, mintha tizenhat napja nem ivott volna. Tizenhat órája volt utoljára orgazmusa, mégsem vágyott jobban semmi másra, mint Tessbe temetkezni.
Súlyosan rossz a helyzet, ezzel szembe kellett néznie.
Tiszta fejre volt szüksége, mégpedig gyorsan. Nem felejtette el, hogy még dolga van ma éjjel. Épp itt az ideje, hogy elterelje a figyelmét dühöngő libidójáról.
Sötét kabátja zsebéből előszedte mobilját, és a központot hívta. – Chase felkészült a járőrözésre? – vakkantotta a hívást fogadó Gideonnak.
– Még nem. Csak fél tizenegyre kell itt lennie.
– Hány óra?
– Ö, háromnegyed kilenc. Egyébként hol vagy? Dante szárazon felnevetett. Teste minden egyes porcikája továbbra is Tessre áhítozott. – Ahol soha nem gondoltam, hogy valaha is megfordulok, tesó.
Még túl sok idő van hátra, míg második éjszakai bemutatója kezdetét veszi Harvarddal. Általában sem volt türelme a várakozáshoz, nem hogy most.
– Hívd fel nekem a menedéket – kérte Gideont.
– Mondd meg Harvardnak, hogy a mai oktatás korábban kezdődik. Útban vagyok hozzá, hogy felvegyem.

Ben ragaszkodott hozzá, hogy felkísérje Tesst a lakásáig, miután a taxi kitette őket. Furgonja lejjebb parkolt az utcán, és míg a lány gyors búcsúban reménykedett a járdán, Ben elszántan játszotta az úriembert, és egészen második emeleti lakásáig kísérte. A férfi léptei tompán visszhangoztak a háta mögött, míg a régi falépcsőkön baktattak felfelé, végül megálltak a 2-F lakás előtt. Tess kutatni kezdett a kulcsa után a pirinyó alkalmi táskában.
– Nem tudom, mondtam-e már – szólalt meg lágyan mögötte Ben –, de igazán gyönyörű vagy ma este, Tess.
A lány összerezzent, bűntudatot érzett, amiért el-ment vele a kiállításra, különösen annak fényében, ami oly váratlanul történt az ott megismert idegennel.
Dantéval, gondolta, és a férfi neve sötét, lágy bársonyként simogatta.
– Köszönöm – mormolta, miközben kulcsát a zárba dugta. – És köszönöm, hogy elvittél, Ben. Igazán édes tőled.
Mikor az ajtó nyikorogva kinyílt, Tess érezte, hogy a férfi egy elszabadult hajtincsével játszadozik. –Tess…
Megfordult, hogy jó éjszakát kívánjon, és elmondja, ez volt az utolsó alkalom, hogy kettesben mentek bárhová, de amint szembekerült a férfival, Ben szája lecsapott az övére.
Tess ugyanilyen hirtelenséggel hajolt el tőle, túl riadt volt ahhoz, hogy uralja a reakcióit. Látta Ben sebzett tekintetét. Keserű megértés tükröződött benne, ahogy a lány az ajkához emelte a kezét, és megrázta a fejét.
– Ne haragudj, Ben, de nem tudok…
A férfi hangosan kifújta a levegőt, és aranyszőke hajába túrt. – A, felejtsd el! Az én hibám.
– Én csak… – Tess görcsösen kereste a megfelelő szavakat – ezt nem folytathatjuk így tovább, te is tudod. A barátod akarok lenni, de…
– Mondtam, hogy felejtsd el – utasította el a férfi kurtán, csípősen. – Már elmondtad, hogy érzel, Doki. Csak kicsit lassan veszem tudomásul a dolgot.
– Az én hibám, Ben. Nem kellett volna veled men¬nem ma este. Nem akartam, hogy azt hidd…
Ben mereven rámosolygott. – Nem hiszek sem¬mit. Most mennem kell. Dolgom van. Pár helyre be kell ugranom még.
Elindult a lépcső felé. Tess kilépett a lépcsőházba, rémesen érezve magát a történtek miatt. – Ben, ne menj így el. Miért nem jössz be egy kicsit? Beszélgethetnénk.
A férfi még csak nem is válaszolt, hosszan nézett rá, majd megfordult, és lekocogott a lépcsőn. Né-hány másodperc múlva a lépcsőház ajtaja becsapódott. Tess visszament a lakásba, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, átsétált az ablakhoz, és látta, ahogy Ben beszáll a furgonjába, majd elhajt az éjszakába.

Dante sötét napszemüvege mögül pásztázta a stroboszkóp vibráló fényében hadonászó és pörgő embereket a klub táncterén. Mióta néhány órával ezelőtt felvette Chase-t a menedékbeli lakása előtt, csak egy vérszopóval találkoztak, a nyakigláb épp zsákmányra vadászott a csövesek között. Dante gyorsbemutatót tartott Harvardnak a titánium csodájáról: amint érintkezésbe kerül a vérszopó fertőzött vérkeringésével, helyben elfüstöli a rohadt görényt.
Sajnos. Danténak ugyanis még mindig viszketett a tenyere egy jó kis közelharcért. Sebesült és véres akart lenni a járőrözés vége előtt. Érdekes hozzáállás, azok után, amilyen pocsékul indította az estét.
Ezzel szemben Harvardról lerítt, hogy ölni tudna egy jó zuhanyért. Talán ráférne egy finom hideg zuhany, gondolta Dante, követve a vámpír pillantását a klub átellenes végébe, ahol egy hosszú, világos szőke haj zuhatagos, apró termetű lány álldogált néhány másik emberrel. Ahányszor csak hátrarázta selymes, lenszőke haját, az ügynök megfeszült. Mohó szemekkel követte minden egyes mozdulatát, készen arra, hogy lecsapjon.
A lány talán megérezte a perzselő tekintetet; az emberi idegrendszer érzékenyen, ösztönösen reagált az idegen világbéli szemek figyelmére. A szőke egy hosszú fürtöt csavargatott az ujja köré, majd lopva a háta mögé sandított, sötét, hívogató tekintetével kiszúrva magának az ügynököt.
– Mázlid van, Harvard. Úgy néz ki, ő is rád kattant.
Chase a homlokát ráncolta, többé tudomást sem vett a szőkeségről, mialatt az otthagyta a társaságát, hogy minden kétséget kizáróan rárepüljön a férfira.
– Egyáltalán nem érdekel.
– Majdnem sikerült átverned – nevetett fel Dante.
– Mi van, ti, menedékbeliek soha nem szoktatok rágerjedni senkire?
– A fajtámbeliekkel ellentétben én kifejezetten lealacsonyítónak tartom, hogy állati ösztöneimet úton-útfélen kiéljem, és ne tudjak megállj parancsolni nekik. Bizonyos fokú önuralmat próbálok gyakorolni.
Valamivel vissza kellene vágnia, gondolta bosszankodva Dante. – Hol voltál pár órával ezelőtt a bölcs tanácsoddal, Dr. Phil?
Chase kérdő pillantást vetett rá. – Tessék?
– Semmi.
Dante a helyiség másik végében kezdődő csoportosulás felé intett. Az emberek között elvegyült né-hány menedékbeli vámpír is, fiatal civilek, akik sokkal kevesebb érdeklődést tanúsítottak a nők dugj meg pillantásai iránt, mint az iránt, amivel az egyik ember-pasas házalt a lármás gyülekezet közepén.
– Valami disznóság folyik a túlsó sarokban – mondta Chase-nek. – Úgy néz ki, bulizós ajándékot osztogatnak. Gyerünk, csapjunk szét…
Még be sem fejezte a mondatot, mikor rájött, mit is lát valójában. Addigra viszont elszabadult a pokol.
Az egyik vámpír vadul felszippantott valamit. Az-tán hátravetette a fejét, és mély torokhangon fel-üvöltött.
– Karmazsin – mordult fel Chase, de eddig már Dante is eljutott.
Aztán a fiatal férfi bömbölve előrehajtotta a fejét. Felvillant hosszú agyara és halálos tűzben égő, sárga szeme. Az emberek sikoltozni kezdtek. A kis csoportosulás felbomlott, mindenki fejvesztett menekülés¬be kezdett, ez pedig végzetes hibának bizonyult. Az egyik lány nem futott elég gyorsan. A vámpír utol¬érte, ráugrott, és a földre teperte. A kölyök hihetetlen gyorsan a vérszomj áldozatául esett, éles fogai még hosszabbra nyúltak ölés iránti vágyában.
Kétszáz ember fogja végignézni a vámpír iszonyúan véres és kegyetlen – és nyilvános – étkezését.
Dante és Chase az emberi szemnek felfoghatatlanul gyorsan átvágott a zsúfolt tánctéren. Mikor odaértek a sarokba, ahol a katasztrófa kitört, Dante meglátta egy pillanatra a férfit, kezében a kiszóródott Karmazsint tartalmazó ampullával, amint meredten, rémülettől tátott szájjal áll egy tizedmásod-percig, mielőtt kisiklott volna a hátsó ajtón.
Ördög és pokol!
Dante ismerte a rohadékot.
Nem névről, hanem arcról. Csupán néhány órával ezelőtt látta utoljára. A múzeumban Tess-szel. A Karmazsindíler Tess pasija volt.


TIZENEGYEDIK FEJEZET


– Menj utána! – kiáltotta oda Chase-nek.
Bár ösztönei azt diktálták, vesse magát a menekülő férfira és tépje cafatokra, mielőtt az még egyet léphetne a járdán, fontosabb problémával kellett megküzdenie itt helyben. A dühöngő menedékbeli vámpír hátára ugrott, és letépte sikoltozó emberi áldozatáról. A legközelebbi falhoz vágta, majd lekuporodott, hogy újból teljes erejével nekimehessen.
– Tűnj el innen! – utasította a sebesült lányt, ahogy az a rémülettől bénán, sokkosán hevert a lábánál. Emberi elméjének túl gyorsan történt mindez, sem-hogy képes legyen felfogni. Dante hangja bizonyára csak valami dörmögő, testetlen parancsként hangoz-hatott a fülének. – Mozogj már, az istenit! Most!
Dante nem várta meg, hogy engedelmeskedik-e.
A Karmazsinzabáló vicsorogva és sziszegve emelkedett fel a padlóról, ujjai karmokká görbültek. Tátott szájából rózsaszín hab folyt, és nyállal keveredve csorgott lefelé megnyúlt agyarairól. Pupillája függő¬leges vonallá keskenyült, írisze sárgán lángolt körülötte. A vámpír vérszomjtól égő szeme aprókat rándult, fejét ide-oda kapta, mintha nem tudna dönteni, mit akar inkább: egy nyitott nyaki ütőeret, vagy egy darabot abból, aki megzavarta a vacsoráját.
A vámpír vadul felmordult, majd a legközelebb ál¬ló emberre vetette magát.
Dante orkánként rontott rá.
Keményen végigpüfölték egymást a klub hátsó folyosóján, aztán kirobbantak az épület mögötti sikátorba, ott folytatták a hempergést. Az utca üres volt: semmi jele Chase-nek vagy Tess díler barátjának. Csak a sötétség, a nedves járda és egy bűzlő szemetes konténer várta őket.
Miközben a Karmazsinzabáló vadul csattogtatta felé a fogát és próbálta megkarmolni, Dante mentális parancsot küldött a klub hátsó ajtaja felé, mire az becsapódott, a zár a helyére kattant, távol tartva a kíváncsiskodókat a csetepatétól.
A fiatal menedékbeli vámpír megszállottként küzdött, ugrott, rúgott, ütött, úgy harcolt, mintha nagy adag adrenalininjekciót kapott volna. Dante érezte, hogy valami meleg csordogál az alkarján, és nem kis bosszúsággal vette tudomásul, hogy a kölyök bele-harapott.
Dante felüvöltött, maradék kis türelme is elpárolgott, megragadta támadója koponyáját, és messzire lökte magától a kölyköt. Az nekiesett a fém szemetes konténer oldalának, aztán összegabalyodott vég-tagokkal a járdára csúszott.
Dante odalépett hozzá, szeme borostyánsárgán, dühödten villogott. Erezte, hogy szemfogai meg-nyúltak, ami természetes reakció a csata hevében.
– Állj fel – szólt a fiatalabb férfihoz. – Szedd össze magad, mielőtt a golyóidnál fogva emellek fel, seggfej!
A kölyök az orra alatt morgott, izmai megfeszültek, ahogy feltápászkodott. Miután felállt, kést húzott elő farmerja hátsó zsebéből. Ha fegyvernek szánta, elég szánalmas volt, csupán egy rövid penge mű csontmarkolattal. A praktikus kis kés leginkább úgy nézett ki, mintha otthonról csórta volna az apja szerszámos ládájából.
– Mi a faszt képzelsz, mégis mihez kezdesz azzal az izével? – kérdezte Dante, nyugodtan előhúzva tokjából a Randakörmöket. A fényes, hajlított, titániummal bevont sima acélpenge olvasztott ezüstként csillogott még a sötétben is.
A menedékből szalajtott ifjú szemügyre vette a rendelésre készült tőrt, majd felmordult, és óvatlanul Dante felé szúrt.
– Ne légy hülye, kölyök. Csak a Karmazsintól lettél ilyen kemény legény. Dobd el a kést, és felejtsük el, ami történt, segítünk neked lejönni az anyagról.
Dante akár a falnak is beszélhetett volna. Semmi reakció. A vámpír izzó sárga szeme merev és kifejezéstelen maradt, és továbbra is sípolva, hörögve vette a levegőt. Rózsaszín nyál gyűlt szája mindkét sarkában. Teljesen elvesztette a józan eszét, mint aki meg¬veszett.
Vicsorgott, és újból támadásba lendült a pengével. Dante saját fegyverével feltartóztatta a közeledő kés hegyét. A titániummal bevont penge élő szövetet ért, végighasította a támadó kézfejét.
A menedékbeli ifjú vámpír felszisszent fájdalmában, aztán lassú, nedves sistergés hallatszott.
– O, a rohadt életbe – mormolta Dante, mert a hangot igen jól megismerte vérszopóvadászata hosszú évei alatt.
A Karmazsinzabálót már semmi nem menthette meg. A drog felélesztette benne a vérszomjat, ami annyira hatalmába kerítette fiatal szervezetét, hogy képes volt vérszopóvá változtatni. A visszafordíthatatlan folyamat bizonyítéka húsának savas sistergése, ahol Dante titániumpengéje megvágta.
A fémötvözet gyors és alapos munkát végzett. A vámpír kezén a bőr máris mállani és bomlani kezdett. Vörös csíkok futottak fel a karján, arra utalva, hogy a méreg bekerült az érrendszerébe. Néhány perc múlva nem marad más belőle, csak egy zsugorodó kupac bomló, füstölgő hús és csont. Szar ügy.
– Bocs, kölyök – mondta a vad tekintetű vérszopónak.
Könyörületességből megforgatta hajlított pengéjét, majd lefejezte a másik vámpírt.
– Úristen, ne! – előzte meg Chase kiáltása nehéz lépteit a sikátor aszfaltján. – Ne! Mi a frászt művelsz?
Hamarosan lefékezett Dante mellett, pontosan akkor, mikor a vérszopó élettelen teste a földre zuhant, levágott feje pedig kissé odébb gurult. A bomlás gyors volt és hátborzongató. Chase visszahőkölt, riadt értetlenséggel bámulva a folyamatot.
– Ez egy… – öklendezett az ügynök kétségbeesetten. – Te rohadék! Éppen megöltél egy menedékbeli civilt! Ez csak egy átkozott kölyök volt…
– Nem – válaszolt higgadtan Dante, miközben megtörölte pengéjét, és visszatolta a csípőjére erősí-tett hüvelybe. – Én egy vérszopót öltem meg, aki többé nem volt sem civil, sem ártatlan gyerek. A Karmazsin átváltoztatta, Chase. Nézd meg magad.
Semmi más nem maradt a vérszopóból, mint egy kupac szétszóródott hamu. A finom port felkapta a szél, és továbbfújta a járdán. Chase lehajolt, és felemelte a durva kést tulajdonosa megmaradt hamvaiból.
– Hol az árus? – Dante pokolian remélte, hogy ő lesz a következő, akivel végezhet.
Chase megrázta a fejét. – Lerázott. Néhány ház-tömbnyire innen elveszítettem a nyomát. Már azt hittem, megvan, de berohant egy étterembe, én pedig… elvesztettem.
– Felejtsd el – Dante nem aggódott a pasas meg-találása miatt; csak Tesst kell megkeresnie, a barátja úgyis felbukkan előbb-utóbb. Az igazat megvallva, alig várta, hogy személyesen intézhesse el a férfit.
Az ügynök magában káromkodott, ahogy a kezében tartott késre bámult. – A kölyök, akit megöltél, a vérszopó – helyesbített –, az én közösségemből való. Jó családból származó, rendes gyerek volt, az istenit. Hogy fogom nekik elmondani, mi történt a fiukkal?
Danténak fogalma sem volt, mit mondjon. Nem kérhet bocsánatot a gyilkosságért. Ez háború, nem számít, mi a menedékek hivatalos álláspontja a helyzettel kapcsolatban. Ha egyszer egy fajbéli vámpír vérszopóvá változott – akár a Karmazsintól, akár csak a fajra jellemző gyengeségből – nem volt vissza-út, nincs remény a gyógyulásra. Nem volt második esély. Ha Harvard bírja még egy ideig a renddel, jobb, ha minél előbb megbarátkozik a ténnyel.
– Gyerünk – veregette vállon Dante a komor ügynököt. – Itt végeztünk. Nem tudod mindegyiküket megmenteni.

Ben Sullivan nem lassított, míg Boston fényeit messze maga mögött nem hagyta a visszapillantó tükörben. Lekanyarodott az l-es főútról, átlépte Revere város határát, és egy folyóhoz közeli, ipari szervizútra kormányozta a furgont. Keze remegett a kormányon, tenyere síkos volt az izzadságtól. Szíve majd kiugrott a helyéről. Alig kapott levegőt. Szent isten.
Mi a fasz volt ez az egész a klubban?
Túladagolás – más nem lehetett. A fickó, aki rángatózni kezdett, miután felszívta a Karmazsint, rend¬szeres vevője volt. Legalább fél tucatszor vett már tőle anyagot csak az utóbbi pár hétben. Már hónapok óta, nyár elejétől állította elő és árulta klubokban meg egyéb bulizós helyeken az enyhe élénkítő szert, de tudomása szerint soha nem fordult még elő ilyesmi.
Átkozott túladagolás.
Ben egy régi raktárépület kavicsos udvarára kanyarodott, lekapcsolta a világítást, de a motort továbbra is járatta.
Valaki követte, mikor elrohant a klubból. Az egyik a két nagyra nőtt fickó közül, akik valahol benn voltak, és látták, amint árulja az anyagot. Akár civil ruhás zsaruk is lehettek, sőt jöhettek a kábítószer¬ellenes osztálytól is, de mind a sötét hajú, napszem¬üveges fazon, mind a másik, ugyanolyan félelmetes fickó, aki gyorsvonatként vetette magát utána, előbb-lövök-aztán-kérdezek típusnak nézett ki.
Ben nem óhajtotta bevárni őket, hogy megbizonyosodjon az igazáról. Elfutott a klubból, és eszeveszetten, összevissza rohangált a környező kis utcácskákban és sikátorokban, míg végre sikerült leráznia üldözőjét, így visszaosonhatott a kocsijához, aztán elhúzhatta a csíkot Dodge-ból.
Még mindig nem tért napirendre a klubban történtek fölött. Olyan gyorsan történt minden. A kölyök egy elefántnak is elegendő adag Karmazsint szívott fel. A baj hamar megmutatkozott, mikor görcsölni kezdett, ahogy a drog éreztette a hatását. Az-tán az a szörnyű üvöltés, ami elhagyta a torkát egy pillanattal később. A körülöttük álló emberek pedig sikoltozni kezdtek.
Aztán kitört a káosz.
A klubban töltött utolsó perceinek történései a stroboszkóp fényeihez hasonlóan villantak fel az agyában, néhány emlékkép élesebben, míg mások a pánik sötét ködébe vesztek. Egyvalamiben azonban biztos volt…
A kölyöknek kibaszott agyarai nőttek.
Tűhegyes szemfogak, amiket rohadt nehéz lett volna elrejteni, nem mintha a kölyök bármit is rejtegetni próbált volna, mikor eleresztette azt a vérfagyasztó bömbölést, majd megragadta a mellette álldogáló bulizó lányt.
Mintha a puszta fogaival akarta volna széttépni a torkát.
Es a szeme. Az isten szerelmére, fényes borostyán¬sárga színben izzott, mintha lángolna. Mintha valami földönkívüli lett volna.
Ben biztos volt benne, hogy jól látta, amit látott, csak éppen semmi értelme nem volt. Ezen a Földön, az ismert tudományok által, ebben a valóságban megmagyarázhatatlan dolgoknak volt tanúja, amitől az egész eset meseszerűnek hatott.
A logika és az ésszerűség azt mondatta vele, lehetetlen, ami most történt.
A logikának azonban vajmi kevés köze volt a rettegéshez, ami átjárta, vagy a sokkoló tudathoz, hogy ártalmatlan kis „gyógyító” törekvése hirtelen így kisiklott biztonságos vágányáról. Már a túladagolás is elég rossz, nem beszélve arról, hogy nyilvános helyen történt, ő pedig pont ott volt, bárki könnyedén felismerheti ezután. A Karmazsinnak a kölyökre gyakorolt hihetetlen hatása – a szörnyű átalakulás – viszont minden képzeletet felülmúlóan irreálisnak tűnt.
Ben levette a gyújtást, zsibbadtan ült az elcsendesedő furgonban. Ellenőriznie kell a drog képletét. Lehet, hogy a legutóbbi adagolásnál valamit elszámolt; véletlenül megváltoztathatta az egyik összetevő mennyiségét. Az is megeshet, hogy a kölyök egy-szerűen allergiás rohamot kapott.
Tényleg. Mert egy allergiás rohamtól csak úgy vérszomjas vámpírrá alakul egy amúgy teljesen normális kinézetű huszonéves.
– Jézusmária! – szisszent, majd kimászott a furgonból, és idegesen kocogni kezdett.
Elérte a régi épületet, vacakolt egy kicsit a kulccsal, mielőtt sikerült kinyitnia a nagy lakatot az aj-tón. A kapu fémes csikorgás és nyikorgás közepette kinyílt, ő pedig belépett magánlaboratóriumába. A hely elég lepukkant volt kívülről, ám bent, ha az ember túljutott a régi papírmalom előző bérlője utáni pusztuláson és a termelés kísérteties maradványain, egész csinos látvány fogadta – egy tehetős, névtelen támogató jóvoltából, aki azt a megbízást adta Bennek, hogy gyógyszerészeti próbálkozásait korlátozza és összpontosítsa kizárólag a Karmazsin nevű vörös porra.
Irodája szellős, háromméteres acélkerítéssel kör-bevett terület. Egy csillogó rozsdamentes acélasztal állt benne, mely roskadozott a mérőpoharaktól, égőktől, egy mozsártól, mozsártörőtől és egy hiper-modern digitális mérlegtől. A falra szerelt kombinált záras szekrénykék több doboz válogatott gyógyszerészeti drogot tartalmaztak – szerotonin gyorsítókat, izomlazítókat és más összetevőket –, amikhez egy volt kémikus, akinek üzleti kapcsolatai sokféle szívességgel tartoznak, egész könnyen hozzáférhet.
Nem akart ő drogdíler lenni. Kezdetben, amikor kirúgták a kozmetikai cégtől, ahol vegyipari mérnökként és vezető kutatásfejlesztőként dolgozott, álmában sem jutott eszébe, hogy átálljon a törvény másik oldalára. Am az állatokkal szembeni kegyetlen bánásmód mérhetetlenül felháborította – pontosan ez volt a fő ok, hogy megszabadultak tőle, miután évekig tanúja volt a kozmetikai cég kísérleti laborjaiban történő kínzásoknak –, és végül arra sarkallta, hogy állást foglaljon.
Elhagyott és elhanyagolt állatok mentésébe fogott. Aztán el is lopkodta őket, amikor a megszokott, hivatalos csatornák túl lassan mozdultak. Onnantól már csak egy kurta lépés választotta el a további megkérdőjelezhető tevékenységektől, a partidrogok pedig könnyű, alacsony kockázattal járó vállalkozásnak bizonyultak. Végül is, miért bűn szinte ártalmatlan, könnyű drogot árulni tetteik súlyának tökéletesen tudatában lévő felnőtteknek? Ahogy Ben látta a dolgot, mentőakcióihoz befektetőre volt szüksége, ő pedig minőséget kínált a bulizok és elkényeztetett partiarcok pénzéért cserébe: valamit, amit úgyis beszereztek volna máshol, mástól, akkor meg miért ne őtőle vegyék?

Sajnos Tess egyáltalán nem így állt a kérdéshez. Mikor megtudta, mit művel, azonnal szakított vele. Ben mindenre megesküdött, ami szent, hogy abbahagyja a dílerkedést – csak a lány kedvéért –, és tény¬leg fel is hagyott vele, amíg jelenlegi pártfogója hatalmas köteg pénzt lobogtatva be nem kopogott az ajtaján múlt nyáron.
Akkoriban Ben még nem értette, miért kell kizárólag a Karmazsinra ráállnia. Ha azért fizették volna, hogy Ecstasyt vagy GHB-t, „folyékony Ecstasyt” gyártson és terjesszen, talán több értelme lett volna számára, a Karmazsin – Ben saját receptje – az egyik leggyengébb anyag volt, amit valaha alkotott. Ahányszor Ben kipróbálta a szert – elsősorban önmagán tesztelte –, úgy találta, talán kicsit jobban felpörgeti, mint egy szokásos koffeintartalmú energiaital, meg¬növeli az étvágyát és csökkenti a gátlásait.
A Karmazsin gyorsan ütött, ám gyorsan el is illant a hatása, körülbelül egy órán át tartott. Igazándiból olyan ártalmatlan kábítószernek tűnt, hogy Ben nem is talált magyarázatot a nagylelkű fizetségre, amivel az előállítását és terjesztését honorálták.
A ma este történtek után viszont el tudta képzelni, hogy a nagylelkű fizetségnek egyszer és mindenkorra – érthető okokból – befellegzett.
Jelentenie kell jótevőjének a szörnyű incidenst, aminek tanúja volt a klubban. Pártfogójának tudnia kell a droggal kapcsolatos nyilvánvaló problémáról. Természetesen egyet fog érteni vele abban, hogy a Karmazsint azonnal ki kell vonni a forgalomból.


TIZENKETTEDIK FEJEZET


Dante követte a központ földfelszín feletti kúriájának hivatalos étkezőjéből kiszűrődő lágy beszélgetésfoszlányok hangját. Néhány perce érkeztek vissza Chase-szel a rend főhadiszállására, miután biztosították a helyszínt a klubnál, és átfésülték a környéket további rendbontás után szimatolva. Chase a technikai laborban volt, a menedékbeli számítógépes rend¬szerre csatlakozva, és épp jelentést írt az éjszakai eseményekről.
Daniénak is jelentést kellett tennie, a hallottaktól pedig bizonyosan nem fog vállveregetésben részesülni a harcosok félelmetes vezetőjétől.
Lucán a hosszú, elegánsan megterített asztal végében ült a gyertyákkal megvilágított ebédlőben. A harcos küzdelemhez volt öltözve, mintha maga is nemrég tért volna vissza a járőrözésből. Fekete bőr-dzsekije alól elővillantak fegyverei, még veszélyesebb és parancsolóbb légkört teremtve az első generációs vámpír körül, mint ami általában övezte.
Kiválasztottját csöppet sem zavarta mindez, Gabrielle Lucán ölében ücsörgött, feje szerelmesen simult a férfi vállára, míg az asztal túlsó felén ülő Gideonhoz és társához, Savannah-hoz beszélt. Bármit is mondott, megnevettette őket, sőt Lucant is, aki a gyönyörű ember-nő érkezéséig humorérzékének teljes hiányáról volt híres. A harcos mosolyogva simogatta a lány gyömbérszín haját, olyan gyengéden, mintha kiscicát kényeztetne. Eme gesztus az utóbbi pár hónapban teljesen automatikussá vált nála, ami¬óta vérkötelékre léptek egymással.
Lucán fülig szerelmes volt asszonyába, és fütyült rá, hogy akár csak tettesse is az ellenkezőjét.
Még Gideon és Savannah, a másik jelenlévő pár is totálisan egymásba volt habarodva. Dante ezt soha nem is kérdőjelezte meg az eltelt harminc-egynéhány évben, amióta együtt voltak, de nem is igazán figyelt fel rá eddig a pillanatig. Gideon és kiválasztottja egymás mellett ült az asztalnál, fogták egymás kezét, a férfi hüvelykujjával lustán simogatta a lány hosszú, vékony, kávébarna ujjait. Savannah olvadt csokoládészín szemével lágyan nézte szerelmét, csendes öröm áradt belőle, amely azt sugallta, sehol másutt nem lenne szívesebben, mint itt, mellette.
Ezt jelentené a vérkötelék? – morfondírozott magában Dante.
Ezt tagadta meg magától a hosszú évek alatt?
Az érzés mellbe vágta, olyan váratlanul tört rá. Már elfelejtette, milyen az igazi szerelem, olyan régen nem törődött vele. Szülei mélyen kötődtek egy-máshoz. Olyan példát állítottak elé, amely elérhetetlennek bizonyult, többnek, mint amiről ő valaha álmodhat. Elképzelni sem mert még hasonlót sem. Miért is kéne, mikor a halál egy szempillantás alatt megfoszthatja tőle? A halál nem kímélte egyiküket sem. Nem akart sem magának, sem másnak ilyen fájdalmat.
Dante nézte a két párt az étkezőben, lenyűgözték a bensőséges érzelmek – a mély és magától értetődő családiasság. Olyan ellenállhatatlan volt, hogy azt érezte, el kell tűnnie, és elfelejtenie, hogy valaha ott járt. A fenébe a jelentéssel az éjszakai eseményekről. Várhat, míg a többi harcos is megérkezik a járőrö-zésből.
– Sokáig akarsz még ott álldogálni a folyosón, vagy inkább bejössz?
O, hogy az a!
Ennyit az észrevétlen eltűnésről. Lucán, a faj egyik leghatalmasabb tagja, talán már azelőtt megérezte Dante jelenlétét a házban, mielőtt kiszállt volna a központból felfelé tartó liftből.
– Mi folyik itt? – kérdezte Lucán a vonakodva belépő Dantét. – Baj van odakinn?
– Sajnos rossz híreket hoztam – Dante zsebre dugta a kezét, és nekidőlt a faborítású falnak.
– Harvarddal páholyból néztük végig, ahogy egy Karmazsinüzlet kicsúszott az irányítás alól. Egy kölyök az egyik helyi menedékből kicsit többet szippantott, mint amit még kezelni tudott volna. Elkapta a vérszomj egy belvárosi klub közepén, rátámadt egy nőre, és majdnem kitépte a torkát a pár száz jelen-lévő szeme láttára.
– Jézusom – szisszent fel Lucán összeszorított fogakkal. Gábriellé felállt az öléből, hogy párja dühösen fel-alá járkálhasson. – Mondd, hogy megakadályoztad a katasztrófát!
Dante bólintott. – Leszedtem a lányról, mielőtt bánthatta volna, de a kölyök nagyon rossz bőrben volt. Átváltozott, Lucán, ilyen egyszerűen, ahogy mondom. Mire kirángattam az épületből, már vér-szopó volt. A klub mögé vittem, és kifüstöltem.
– Milyen szörnyű – ráncolta szép szemöldökét Gabrielle.
Gideon párja a Dante alkarján éktelenkedő harapásnyomra mutatott, amely már alig vérzett. – Jól vagy? Úgy tűnik, rád és a kabátodra is ráférne egy kis foltozás.
Dante vállat vont, zavarba ejtette a női gondoskodás és aggodalom. – Semmiség, jól vagyok. Bár Harvard egy kissé megrendült. A díler után küldtem, és akkor ért vissza, mikor épp az utolsó simításokat végeztem a sikátorban. Azt hittem, megzakkan, mi-kor látja, hogyan olvad és füstölög el a vérszopó, de egész jól tartotta magát.
– És a díler? – kérdezett rá azonnal komor arccal Lucán.
– Meglógott. De jól megnéztem magamnak, és azt hiszem, tudom, hogy találom meg.
– Rendben. Mostantól ez legyen nálad az első.
Digitális dallam hangzott fel Lucán utolsó mondata alatt. Gideon mobiltelefonja zenélt az asztalon. A vámpír érte nyúlt, kinyitotta. – Niko – mondta a többieknek, miközben fogadta a hívást. – Itt vagyok, haver.
A beszélgetés rövid volt és velős. – Útban van a központba – tájékoztatta Gideon a társaságot. – O is végzett egy Karmazsinevővel, aki vérszopóvá változott. Azt mondja, háromkor beszélt utoljára Tegannel.
– A rohadt életbe – mordult fel Dante.
– Mi folyik odakinn, édes? – kérdezte Savannah Gideont, de Gabrielle szemében is ugyanaz az aggodalom tükröződött. – Véletlen, hogy ez a drog vér-szopóvá változtatja a vámpírokat, vagy annál sokkal rosszabb?
– Még nem tudjuk – válaszolt komoran, ám őszintén Gideon.
Lucán abbahagyta a járkálást, karját keresztbe fonta a mellkasán. – Viszont gyorsan meg kell tudnunk, leginkább tegnapra. Meg kell találnunk azt a dílert, hogy kiderítsük, honnan jön ez a szar, és megszüntetni az utánpótlást.
Gideon beletúrt homokszín hajába. – Akarsz hallani egy ocsmány forgatókönyvet? Mondjuk, hogy te egy megalomániás vámpír vagy, aki világuralomra tör. Elkezded kiépíteni a vérszopó-hadseregedet, amit az ellenségeid megsemmisítenek egy jól irányzott robbantással a főhadiszállásodon, amit sikerül Föld körüli pályára állítaniuk. Behúzott farokkal elmenekülsz, de legalább életben vagy. Iszonyú dühös vagy, és ne feledjük, közveszélyes őrült is.
Az étkező másik végében Lucán cifrát káromkodott. Mint azzal mindannyian tisztában voltak, Gideon Lucán rokonáról beszélt, a szintén első generációs vámpírról, aki egykor maga is harcos volt, és hosszú ideje halottnak hitték. Egészen a múlt nyárig, mikor a rend a vérszopók új főhadiszállásának nyomára bukkant, és kiderült, Lucán bátyja életben van.
Élt és virult, mi több, egy készülődő, komoly vérszopó-lázadás önkényes vezetőjének szerepében tetszelgett. Ami még akár meg is valósulhat, figyelembe véve, hogy Maréknek sikerült elmenekülnie a támadás elől, amely megsemmisítette zöldfülű seregét és hadműveleti központját.
– Marékre sok mindent lehet mondani – szólalt meg elgondolkodva Lucán de biztosíthatlak, tökéletesen épelméjű. Valamit forgat az agyában. Bárhová is szökött, biztosak lehetünk benne, hogy készül valamire. Bármit is tervez, keresztül akarja vinni.
– Ami azt jelenti, hogy újra sereget kell toboroznia, mégpedig gyorsan – válaszolt Gideon. – Mivel időbe telik, és nem kevés pech kell hozzá, hogy egy fajbéli vámpír önmagától vérszopóvá váljon, talán Marék fel akarta kissé gyorsítani a folyamatot a toborzás sikere érdekében…
– A Karmazsin pedig remekül felturbózza a dolgot – vágott közbe Dante.
Gideon komoly pillantást vetett rá. – Rosszul leszek, ha arra gondolok, mire lenne képes Marék a droggal, ha elterjed az egész világon. Képtelenek lennénk kordában tartani a civilek járványszerű vérszopóvá alakulását. Totális anarchia törne ki világszerte.
Míg Dante már a gondolatát is gyűlölte, hogy esetleg Gideonnak igaza lehet, be kellett ismernie, neki is eszébe jutott már ugyanez. A tény pedig, hogy Tess pasija is érdekelve volt az ügyben – vagy akár Tessnek is köze lehet a faj létét fenyegető Karmazsinhoz –, megfagyasztotta a vért az ereiben.
Tényleg lehetséges, hogy Tess tud erről? Létezik, hogy valamilyen módon érintett, például ellátja a férfit gyógyszerekkel a klinikájáról? Felfogta-e bár-melyikük is, mire képes a Karmazsin? Vagy ami még rosszabb, érdekelné-e őket, ha megtudnák az igazat: hogy vámpírok élnek az emberek között már évezredek óta? Talán pár halott vérszívó – vagy egy egész faj – nem is lenne olyan nagy veszteség az emberiség szempontjából.
Danténak tudnia kellett, mi a szerepe Tessnek ebben az egészben, már ha volt egyáltalán, ám nem akarta őt a vámpírháború kereszttüzébe állítani, amíg maga utána nem jár az igazságnak. Számító énje sem ellenezte, hogy közelebb kerüljön Tesshez, ha ezzel annak a szemétláda barátjának is a közelébe férkőzhet. Elég közel ahhoz, hogy megölhesse, ha kell.
Addig viszont erősen remélte, hogy a rend megoldást talál a Karmazsin-problémára, mielőtt a dolgok még inkább kikerülnek az irányításuk alól.

– Szia, Ben, én vagyok – Tess lehunyta a szemét, tenyerébe hajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott. – Nézd, tudom, hogy késő van a telefonáláshoz, de azt akarom, tudd, tényleg utálom, ahogy elváltunk ma este. Bárcsak maradtál volna, hogy elmagyarázhassam. A barátom vagy, Ben, és soha nem akartalak megbánt…
Éles sípolás hasított Tess fülébe, ahogy a férfi üzenetrögzítője lejárt. A lány letette a kagylót, és hátra-dőlt a díványon.
Talán jobb is, hogy nem volt ideje befejezni. Egész éjjel nyugtalan volt, túl ideges ahhoz, hogy el tudjon aludni, bár éjfél felé járt az idő, neki pedig hat óra múlva a klinikán kellett lennie. Éber volt, elbizonytalanították az este történtek, aggódott Ben miatt, aki – figyelmeztette magát újra és újra –, felnőtt férfi, tud vigyázni magára.
Nem kellene aggódnia, mégis ezt tette.
Nórán kívül Ben volt a legközelebbi barátja. Tulajdonképpen ők voltak az egyedüli barátai. Nélkülük Tessnek senkije sem maradt volna, bár el kellett ismernie, visszavonult életmódját csak magának köszönhette. Nem olyan volt, mint a többi ember, legalábbis nem igazán, és ez a tudat mindig is távol tartotta másoktól. Egyedül volt.
Tess lenézett a kezére, szórakozottan megsimítva a pici anyajegyet mutató- és hüvelykujja között. A keze volt a mestersége, ám kreativitásának kifejezője is. Fiatalabb korában, otthon, Illinois-ban, szobrászkodott, mikor elkerülte az álom. Imádta az ujjai alatt felmelegedő hideg agyag tapintását, késének sima mozdulatait, a lassan kibontakozó gyönyörű formát, amelyet a formátlan gipsz- vagy gyantakupacból varázsolt.
Ma este is előszedte régi kellékeit az előszobaszekrényből; szerszámai és félkész szobrocskái egy dobozban feküdtek előtte a padlón. Hányszor menekült a szobrászatba a saját élete elől? Hányszor voltak a kések, az agyag és a különböző egyéb szerszámok a bizalmasai, a legjobb barátai, amik mindig ott voltak neki, mikor másra nem számíthatott?
Tess keze célt adott az életének, de ugyanakkor átokkal is sújtotta, és felelős volt azért, hogy senkit nem engedett közel magához.
Senki nem szerezhetett tudomást arról, mit tett.
Emlékképek villantak az agyába: dühös üvöltözés, könnyek, alkoholbűz és gyűlöletes lihegés közvetlenül az arcában. Kétségbeesett hadakozása, amivel szabadulni akart a vasmarkú szorításból. A testét le-terítő súly azokban az utolsó pillanatokban, mielőtt az egész élete rettegéssé és megbánássá vált.
Tess elhessegette a rémképeket, ahogy tette az utóbbi kilenc évben, mióta elhagyta szülővárosát, hogy új életet kezdjen. Hogy normális életet éljen.
Hogy beilleszkedjen valamennyire, még ha az azzal is járt, hogy megtagadja önmagát.
Lélegzik még? 0, istenem, elkékült! Mit műveltél vele, te kis kurva?
Még mindig tisztán hallotta a szavakat, a dühödt vádaskodást, pont ugyanúgy fájnak, mint akkor. Minden évben ilyentájt törtek rá az emlékek. Hol¬nap – vagyis inkább ma, merthogy elmúlt éjfél – lesz megint az évfordulója annak, hogy otthon elszabadult a pokol. Tess nem szeretett emlékezni, de nehéz volt elfelejtenie, mivel egybeesett a születésnapjával. Huszonhat éves volt, ám újra a rettegő tizenhét évesnek érezte magát.
Gyilkos vagy, Teresa Dawn!
Felkelt a díványról, és pizsamában az ablakhoz sétált, felhúzta, hogy átjárhassa a hideg éjszakai levegő. Odahallatszott az autópálya forgalmának moraja és az utca zaja, időnként felharsant egy-egy autóduda, majd magányos sziréna sivított a távolban. A borzongató novemberi szél befújt a szobába, meglobogtatva a csipke- és sötétítőfüggönyöket.
Nézd, mit tettél! Csinálj már valamit, az istenedet!
Tess még feljebb lökte az ablaktáblát, és kibámult a sötétbe, hagyta, hogy az éjszaka zajai körbeöleljék, hogy a múlt szellemeit elnémítsák.


TIZENHARMADIK FEJEZET


– Jonas Redmond eltűnt.
Elise hangjára Chase kikapcsolta a számítógép monitorját, és felnézett. Diszkréten, anélkül hogy a nő meglátta volna a mozdulatot, asztala egyik fiókjába süllyesztette a kést, amit néhány órával ezelőtt szerzett vissza a Dantéval való járőrözés közben.
– Tegnap éjjel néhány barátjával elment szórakozni, de nem jött vissza velük.
Elise a férfi dolgozószobájának nyitott ajtajában állt. Maga volt a megtestesült gyönyörűség, alaktalan fehér gyászruhája ellenére, amelyet öt éve viselt megszakítás nélkül. A harangujjú tunika és a hosszú szoknya nagy redőkben hullámzott apró testén, egyetlen színes ruhadarabja a lazán csípőjére kötött vörös, özvegyi selyemöv volt.
Soha nem volt tolakodó, mindig mereven ragaszkodott a formaságokhoz, így csakis akkor lépett be Chase birodalmába, ha meghívást kapott rá. A férfi felállt az asztaltól, üdvözlésül felé nyújtva a kezét.
– Gyere be – képtelen volt levenni a szemét a nőről, míg az belépett, és megállt a szemközti falnál.
– Azt mondják, valami drogot vett be, míg a klubban voltak, és begőzölt – folytatta lágyan. – Rátámadt valakire. A barátai megijedtek és elfutottak. Szem elől tévesztették a pánikban, és nem tudják, mi történt vele. Egész nap egy szót sem hallottak felőle.
Chase nem válaszolt. Elise nem akarná tudni a részleteket, és ő az utolsó, aki megosztaná vele az első kézből származó undorító részleteket a fiatal vám-pír életének gyötrelmes utolsó pillanatairól.
– Tudod, Jonas Camden egyik legjobb barátja.
– Igen – válaszolta halkan Chase. – Tudom. Elise felhúzta szép szemöldökét, aztán másfelé nézett, szórakozottan forgatva ujján jegygyűrűjét.
– Szerinted lehetséges, hogy utána megtalálták egy-mást? Talán Cam és Jonas együtt rejtőzik valahol, Annyira félhetnek, és menedéket kellett találniuk a Nap elől. Legalább nemsoká megint sötét lesz, még néhány óra. Talán ma éjjel jó híreket kapunk. Chase észre sem vette, hogy elindult, amíg arra nem eszmélt, hogy megkerülte az asztalt, és csupán néhány lépés választja el Elisetől. – Megtalálom Camdent. Megígérem. Esküszöm neked, Elise: nem nyugszom addig, míg biztonságban nem lesz itthon, veled.
A nő gyengén biccentett. – Tudom, hogy mindent megteszel, ami tőled telik. De túl sok áldozatot hozol, hogy Camdent keresd. Tudom, mennyire szeretted a munkád az ügynökségnél. Most pedig azokkal a veszélyes bűnözőkkel töltöd az időd a rendnél…
– Te csak ne aggódj emiatt – torkolta le gyengéden a férfi. – Én döntöttem így. Tudom, mit teszek és miért.
Elise mosolyogva felnézett rá, ami ritka becses ajándék volt, és ő mohón, boldogan elraktározta a kincset. – Sterling, tudom, hogy te és a férjem meg-ívtátok a saját csatáitokat. Quentin néha elég… ma-kacs tudott lenni. Tudom, nagyon sokat követeli tőled az ügynökségnél. Am bárki másnál többre be-sült téged. Mindig azt mondogatta, te vagy a leg jobb, a legtehetségesebb, te viheted mindnyájuk közül a legtöbbre. Törődött veled, még ha képtelen volt is kimutatni – mély levegőt vett, majd hirtelen kifújta. – Nagyon hálás lenne azért, amit értünk teszel, Sterling. Ahogy én az is vagyok.
A nő meleg levendulaszín szemébe nézve Chase elképzelte, ahogy hazahozza Elise fiát, akár egy díjat, amit csak neki nyert meg. Örömkönnyek és érzelmes ölelések következnének. Szinte érezte a nő karját maga körül, amint hálásan átkarolja, mintha szívéről mázsás súly gördülne le, könnyes szeme rajongva ragyog rá, mint saját hősére. Megmentőjére.
Ezért a pillanatért élt.
Olyan vadul sóvárgott utána, hogy ő maga is meg¬rémült tőle.
– Csak azt akarom, hogy boldog légy – mondta, közelebb merészkedve a nőhöz.
Egy szégyenletes pillanatig elképzelt egy másik valóságot, ahol Elise hozzá tartozott, özvegyi viselete már a múlté, erős, tiszteletre méltó társának emlékével együtt, akit mélyen, őszintén szeretett, és elvesztett. Chase álmaiban Elise egyébként filigrán teste az ő gyermekével gömbölyödne. Fiút adna ne-ki, akit szeretne és óvón nevelne. A csillagos eget is lehozná neki.
– Megérdemled a boldogságot, Elise.
A nő rövid torokhangot hallatott, mintha zavarba ejtette volna. – Édes vagy, hogy ennyire törődsz velem. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled, különösen most.
A férfihoz lépett, kezét a vállára tette, könnyedén, alig érintve őt, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy forróság öntse el Chase egész testét. Megmerevedett, alig kapott levegőt, ahogy a nő lábujjhegyre emelkedett, és könnyű csókot lehelt a szája sarkára. Gyors, szívszorongatóan ártatlan és szűzies csókot.
– Köszönöm, Sterling. Nem kívánhatnék nálad odaadóbb sógort.
Tess tüzetesen szemügyre vette a North End-i kávézó süteményespultjának kínálatát, mielőtt végül egy bűnre csábító, karamellöntetbe mártott hétrétegű csokis sütire esett a választása. Általában nem volt ilyen engedékeny, és valószínűleg most sem kellett volna annak lennie, tekintve szűkös anyagi helyzetét, de a hosszú munkanap után – amely a még hosszabb, álmatlan éjszakát követte – igenis élvezni fogja a sütijét és a cappuccinóját méghozzá bűntudat nélkül. Rendben, talán egy icipici bűntudata mégis van, amit abban a pillanatban elfelejt majd, ahogy a ragadós édes gyönyörűség a nyelvéhez ér.
– Én fizetek – szólalt meg egy mély férfihang mögötte.
Tess felkapta a fejét. Felismerte a mély, gyönyörűséges akcentusú hangot, bár még csak egyszer hallotta.
– Dante – fordult szembe a férfival. – Szia.
– Szia – mosolygott a férfi, amitől Tess szíve ugrott egy nagyot. – Szeretnélek meghívni, ö… Atyám, mondd, hogy nem ez a vacsorád.
A lány felnevetett, és megrázta a fejét. – Későn ebédeltem az irodában. Nem szükséges, hogy te fizesd…
– Ragaszkodom hozzá – nyújtott egy húszdollárost Dante a pénztárosnak, és nem kérte a visszajárót. Nem vette észre a csinos pénztáros lány szemérmes pillantását, annyira lefoglalta Tess. Gyönyörű szemének intenzív pillantása és egész valója mintha kiszivattyúzta volna a levegőt a túlságosan meleg helyiségből.
– Köszönöm – vette el a becsomagolt sutit és papírpoharat a pultról a lány. – Te nem kérsz semmit?
– Nem élek cukorral és koffeinnel. Nem az én világom.
– Tényleg? Véletlenül épp ez a kettő a fő szenvedélyem.
Dante torkából lágy hang tört elő, mintha dorombolt volna. – És mi a többi szenvedélyed?
– A munkám, leginkább – vágta rá gyorsan Tess, és érezte, ahogy elvörösödik, miközben felmarkolt pár szalvétát a pult végén álló adagolóból. Furcsa melegség indult lefelé a nyakától, úgy bizsergett, mint¬ha enyhe elektromos ütés érte volna. A csontjáig ha¬tolt, az ereiben is érezte. Sürgősen témát akart váltani, érezte a férfiból áradó forróságot, ahogy követte őt a kávézó ajtajáig. – Meglepődtem, hogy itt futottunk össze, Dante. Errefelé laksz?
– Nem messze. És te?
– Csak néhány tömbnyire innen – válaszolta, ahogy kilépett a férfival a hűvös éjszakába. Most, hogy újra itt állt mellette, nem tudott nem gondolni különös, szexuálisan túlfűtött első találkozásukra a múzeum kiállításán. Gyakorlatilag más sem járt az eszében azóta a néhány hihetetlen együtt töltött perc óta. Azon morfondírozott, nem csupán képzelete szülötte volt-e a férfi, egy sötét fantázia. Dante azonban itt állt előtte, teljes valójában. Olyan igazi volt, hogy akár meg is érinthette volna. Megdöbbent, mennyire meg is akarta tenni.
Nyugtalanította a dolog, ideges lett tőle. El akart menekülni, mielőtt a vágy még követelőzőbbé válik.
– Hát – intett a gőzölgő itallal teli pohárral a férfi felé –, még egyszer köszönöm a cukor- és koffein-bombát. Jó éjt!
Mikor megfordult, hogy továbbsétáljon a járdán, Dante megérintette a karját. Szája meglepett, gyanakvó mosolyra húzódott. – Mindig elfutsz előlem, Tess.
Tényleg? És miért ne tehetné? Alig ismerte a férfit, és amit ismert belőle, attól az összes érzékszerve tótágast állt. – Nem próbálok elfutni előled…
– Akkor engedd, hogy hazavigyelek.
Apró kis kulcscsomót húzott elő dzsekije zsebéből, majd a járda mellett parkoló fekete Porsche felcsipogott, és lámpái felvillantak. Szép autó, gondolta Tess, bár nem igazán lepte meg, hogy a férfi ilyen fényes, gyors és drága játékszert vezet.
– Köszi, de… nem szükséges, igazán. Olyan szép az este, úgy gondoltam, sétálok egyet.
– Csatlakozhatom?
Ha a már megszokott magabiztos, uralkodó hang-nemben ajánlkozott volna, Tess azon nyomban visszautasítja. De udvariasan kérdezte, mintha megérezte volna, hol a határ. És bár Tess nagyon vágyott egy kis egyedüllétre, különösen ma este, ha arra gondolt, milyen kifogásokkal hagyhatná ott a férfit, egy¬szerűen semmi nem jutott az eszébe. – O, persze. Miért ne. Ha szeretnél.
– Semmit nem szeretnék jobban.
Lassan elindultak a járdán, ők is csak egy pár voltak a turistáktól és helyiektől nyüzsgő utcán, akik élvezték a North End különös hangulatát. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Tess iszogatta a cappuccinóját, Dante pedig fürkészően pásztázta a környezetet, ami aggodalommal s egyben biztonságérzettel töltötte el a lányt. Nem látta veszélyesnek a szembejövő arcokat, Dante mégis éber volt, felkészülve a legrosszabbra.
– Végül csak nem árultad el múlt éjszaka, mivel foglalkozol. Zsaru vagy, vagy ilyesmi?
A férfi komoly arccal nézett rá sétálás közben.
– Harcos vagyok.
– Harcos – ismételte a lány szkeptikusan az elavult kifejezést. – Az mit jelent pontosan? A katonaságnál? A Különleges Erőknél? A polgárőrségnél?
– Végül is mindenből van benne egy kevés. De es-küszöm, Tess, a jó fiúk csapatában játszom. A testvéreim és én mindent megteszünk, hogy fenntartsuk a rendet, és hogy a gyengék és ártatlanok ne essenek a gonoszok és korruptak áldozatául.
A lány nem nevetett, bár nem volt biztos benne, nem tréfál-e a férfi. Ahogy magáról beszélt, az ősi igazság és nemesség eszméjét juttatta a lány eszébe, mintha valami lovagi becsületkódexből idézne.
– Hát, nem mondhatnám, hogy valaha is találkoztam már ilyen munkaköri leírással egyetlen önélet-rajzban is. Ami engem illet, egyszerű mezei magán állatorvos vagyok.
– Mi a helyzet a pasiddal? Ő mivel foglalkozik?
– Expasim – javította ki gyorsan Tess. – Ben és én egy ideje szakítottunk már.
Dante rápillantott, sötét árny suhant át a vonásain. – Hazudtál róla?
– Nem, azt mondtam, vele mentem a fogadásra. Te hitted azt, hogy a barátom.
– Te meg hagytad, hogy elhiggyem. Miért?
Tess bizonytalanul vállat vont. – Talán nem bíztam benned.
– És most már bízol?
– Nem tudom. Nálam ez nem megy egykönnyen.
– Nálam sem – soha nem nézte még ilyen figyelmesen a lányt, mint most. Folytatták a sétát. – Mondd, hogy ismerkedtél meg ezzel a… Bennel?
– Néhány éve találkoztunk, a munkám során. Az-óta jó barátom.
Dante vállat vont, és nem kérdezett többet. Alig egy háztömbnyivel előttük folyt a Charles folyó, Tess egyik kedvenc sétahelye. Mutatta az utat, és ha¬marosan egy leburkolt ösvényre jutottak az utcáról, amely a folyó mentén kanyargott tovább.
– Tényleg így gondolod? – kérdezte Dante, ahogy a Charles sötéten hullámzó partjára értek. – Azt mondtad, jó barátod, de nem vagy őszinte. Sem velem, sem magaddal.
Tess a homlokát ráncolta. – Honnan tudod, mit gondolok? Semmit nem tudsz rólam.
– Mondd, hogy tévedek.
A lány már épp vissza akart vágni, de a férfi kitartó pillantása meztelenre vetkőztette a lelkét. Tudta. Istenem, hogyan lehetséges, hogy ilyen közel érzi magához? Hogy ismerheti ennyire a gondolatait?
Ugyanezt érezte – az azonnal kialakuló, különleges kapcsolatot Dantéval – már a múzeumban is.
– Múlt éjjel, a kiállításon – hangja csendes volt a hűvös sötétségben – megcsókoltál.
– Igen.
– Aztán szó nélkül eltűntél.
– El kellett mennem. Ha nem tettem volna, talán nem állok meg csupán a csóknál.
– Egy zsúfolt terem kellős közepén? – A férfi nem ellenkezett. Ajkainak enyhe, hívogató görbülete lángra lobbantotta Tess vérét. Megrázta a fejét. – Még abban sem vagyok biztos, miért engedtem, hogy ezt tedd.
– Megbántad?
– Nem számít, megbántam-e.
Gyorsan nekiindult, a férfi előtt sietve a gyalogösvényen.
– Már megint futsz előlem, Tess.
– Nem igaz! – maga is elcsodálkozott, mennyire ijedtnek hangzott. Futni kezdett, lába megpróbálta olyan messzire vinni a férfitól, amennyire csak lehetséges, még ha egész teste úgy vonzódott is hozzá, mintha mágnes lenne. Kényszerítette magát, hogy megálljon. Hogy nyugodtan bevárja Dantét, amíg az utolérte, és maga felé fordította.
– Mindannyian menekülünk valami elől, Tess.
A lány nem állta meg egy kis gúnyolódás nélkül. – Még te is?
– Igen. Még én is – nézett el Dante a folyó felé, aztán bólintott, és újra a lányra pillantott. – Akarod tudni az igazat? Egész életemben csak menekültem – sokkal régebben, mint gondolnád.
A lány nem akart hinni a fülének. Az rendben van, hogy nagyon keveset tudott Dantéról, de ha egy szóval kellett volna jellemeznie, egyértelműen a rettenthetetlent választotta volna. El sem tudta képzelni, miért kételkedhetne magában egy másodpercig is ez •A végtelenül magabiztos férfi. – Mitől, Dante?
– A haláltól – egy pillanatra elcsendesedett, mintha gondolkodóba esett volna. – Néha úgy érzem, ha megyek előre, és mozgásban maradok, ha nem engedem, hogy a remény vagy bármi egyéb letérítsen az útról és megállásra kényszerítsen… – megeresztett egy káromkodást az éjszakába. – Nem is tudom. Nem hiszem, hogy ki lehet játszani a sorsunkat, nem számít, milyen messze vagy milyen gyorsan futunk.
Tess visszagondolt saját életére, az átkozott múltra, amely olyan hosszú ideje kísérti. Megpróbált elmenekülni előle, de mindig utolérte. Minden döntését beárnyékolta, emlékeztetve az átokra, amely alól sohasem szabadulhat. Még most is – egyre gyakrabban – arra gondolt, talán ideje lenne végre továbblépni, újrakezdeni.
– És te, Tess? Te mi elől futsz?
A lány nem válaszolt. Kínozta a titok, amelyet oly féltve őrzött, de annyira vágyott rá, hogy megossza valakivel, aki nem ítélkezik felette, aki megérti, hogyan jutott idáig, és talán feloldozza.
– Ne aggódj – szólt gyengéden Dante. – Nem kell most elmondanod. Gyere, keressünk egy padot, amin kiélvezheted a cukor- és koffeinadagodat. Ne mondhassák rólam, hogy megtagadom egy nőtől a legkedvesebb vétkeit.
Dante nézte, ahogy Tess befalja a vastag, kara mellbe mártott csokis sütijét. A lányról sütött a boldogság, szinte felmelegítette kettejük közt a levegői, amint a padon ücsörögtek a folyóparton. Tess felajánlott neki egy harapást, és bár a vámpírok szervezete legfeljebb egyharapásnyit tudott feldolgozni a durva emberi élelemből, megkóstolta a ragadós édességet, hogy osztozhasson Tess lelkes élvezetében. Lenyelte a nehéz, gusztustalanul édes falatot, de a mosolya nem volt őszinte.
– Jó, mi? – nyalogatta maszatos ujjait a lány. Egyenként tisztára szopogatta őket, és hangosan cuppantgatott hozzá.
– Finom – ettől a látványtól viszont Dante szájában is gyűlni kezdett a nyál.
– Van még, adok szívesen.
– Nem – dőlt hátra a férfi a fejét rázva. – Az egész a tiéd lehet. Tényleg. Jó étvágyat hozzá.
A lány végzett a maradékkal, majd kiitta a kávét is. Mikor elsétált, hogy az üres zacskót és poharat ki-dobja a kukába, egy öreg bácsival találkozott, aki két kis barna kutyát sétáltatott a part mentén. Mondott valamit az öregembernek, aztán lekuporodott a kutyákhoz, azok pedig majd feldöntötték szeretetükben.
Dante nézte, ahogy Tess felnevet, mikor a kutyusok hemperegni és táncolni kezdtek, hogy rájuk figyeljen. A lány most először tűnt felszabadultnak, mióta ismerte. A merev korlátok, amiket sikertelenül próbált ledönteni, most végre leomlottak. Néhány rövid percre meglátta, milyen is valójában, félelmek és bizalmatlanság nélkül.
Tündöklő volt, és Dante hirtelen őrülten irigyelni kezdte a két kis tökfilkót, akik a lány gátlásoktól mentes gyengédségét élvezték.
Odasétált hozzájuk, és biccentett az idős férfinak, mikor az úriember és kiskutyái távozáshoz készültek. Tess széles mosollyal az arcán felállt, tekintetével követve az elügető két állatot és gazdájukat.
– Nagyon értesz az állatok nyelvén.
– Ez a munkám – válaszolta a lány, mintha magyarázkodnia kellett volna jókedve miatt.
– Jól csinálod. Ez biztos.
– Szeretek az állatokon segíteni. Olyankor úgy érzem… hasznos vagyok, azt hiszem.
– Talán egyszer megmutathatnád, mit csinálsz. Tess ránézett. – Van háziállatod?
Danténak azt kellett volna mondania, hogy nincs, de még mindig lelki szemei előtt látta a lányt azzal a két nevetséges szőrgombóccal, és ő is boldoggá akarta tenni valahogy. – Van egy kutyám. Mint ezek.
– Tényleg? Mi a neve?
Dante megköszörülte a torkát, és szorgosan keresgélt valami – saját meglátása szerint – haszontalan teremtmény neve után, aki a túlélés reményében rá van utalva. Csakhamar beugrott. – Harvard – vigyorgott büszkén. – A neve Harvard.
– Nos, alig várom, hogy találkozzam vele, Dante. – Hűs szellő kerekedett, Tess megborzongott, és fázósan a karját dörgölte. – Későre jár. Azt hiszem, lassan haza kellene mennem.
– Igen, persze – bólintott Dante, magát átkozva, hogy miért is kellett magának házi kedvencet hazudnia, csak hogy Tessnél bevágódjon. Az isten szerelmére! Másrészről viszont, így egyszerűbb lesz a lány közelében maradni és kipuhatolni, mennyit tud a Karmazsinról és volt fiúja drogárusító ügyleteiről.
– Élveztem a sétánkat, Dante.
– Én is.
Tess vágyakozó arccal a lábát tanulmányozta.
– Mi az?
– Semmi. Én csak… Nem számítottam rá, hogy ma este valami jó is fog történni. Az ilyen napok általában nem tartoznak a kedvenceim közé.
– Miért nem?
A lány felnézett, és megrándította a vállát. – Ma van a születésnapom.
A férfi felnevetett. – És az olyan rossz dolog?
– Nem szoktam megünnepelni. Maradjunk annyiban, hogy elég nyomorult gyerekkorom volt. Nem nagy ügy, tényleg.
Dehogynem. Danténak nem volt szükségre a kettőjük közti vérkötelékre, hogy tudja, Tess egy nagyon régi sebet hordoz magában. Mindent tudni akart a fájdalmáról és annak okáról, védelmező ösztöne azonnal beindult a lány szenvedésének és boldogtalanságának gondolatára. Tess azonban már el is indult visszafelé, az ösvény irányába, mely visszaviszi őket az utcára, arra a környékre, ahol Tess lakott. A lány kezéért nyúlt, hogy elhúzza kicsit a pillanatot. A karjába akarta zárni, szorosan átölelve tartani.
– Mindennap lenne okod az ünneplésre, Tess. Ma különösképp. Örülök, hogy egy részét veled tölthettem.
A lány mosolygott – igazán mosolygott, szeme csillogott a park lámpáinak lágy fényében, buja, édes szája csodálatos lágyan ívelt. Dante képtelen volt ellenállni neki. Ujjait szorosabbra fonta a lányéin, és finoman magához húzta.
Tess gyönyörű arcába nézett, majdnem megőrli lette a vágy. – Nincs tökéletes születésnap csók nélkül.
Mintha egy kaput húztak volna le előtte, Tess arc-kifejezése teljesen megváltozott. Fagyos lett, megkeményedett, és mereven eltolta magától. – Nem szeretem a születésnapi csókokat – lökte magából a szavakat. – Azt hiszem… elég volt mára ennyi, Dante.
– Tess, ne haragudj…
– Mennem kell – hátrált a lány az ösvény felé. Az-tán megpördült, és futni kezdett, otthagyva Dantét a sötét parkban, ő pedig csak állt ott, és azon járt az agya, mi a fene történhetett.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Chase viszketett az idegességtől, mialatt elhajtott a rend központjából. Ma éjjel nem járőrözhet, a harcosok magánküldetésekre mentek, egyedül kellett a sötét órákat elütnie.
Camden barátjának múlt éjjeli halála még mindig nyomasztotta, és még inkább tudatosította benne, hogy az óra gyorsan ketyeg, nagyon kell sietnie, ha egy darabban akarja hazaszállítani az unokaöccsét. Chase elment egy-két helyre, amiket Dantéval közös járőrözésük alatt érintettek, sorba vette az ismertebb és kevésbé ismert helyszíneket is, ahol az emberek és vámpírok vegyülni szoktak.
Végigjárta az utcákat és régi gyárépületeket is Camdenért, kétségbe esve kutatott a legapróbb jel után is, mely hozzá vagy a barátaihoz vezethetné. Jó néhány óra elteltével még mindig üres volt a keze.
Leparkolt valahol a kínai negyedben, és már épp azon volt, hogy visszafordul a menedék irányába, mikor a közelben meglátott két ifjút a fajból néhány nő társaságában belépni egy jelöletlen ajtón. Chase leállította a Lexus motorját, és kiszállt az autóból. Ahogy közelebb ért a helyhez, hangos zenét hallott felszűrődni az utca szintje alól. Kinyitotta az ajtót, és beosont.
Egy hosszú, gyéren megvilágított lépcsősor alján újabb ajtót fedezett fel. Emberi kidobó strázsált előtte, de Chase gond nélkül átjutott az izomagyún, miután egy százdollárost nyomott a fickó markába.
Mély, lüktető basszus töltötte meg Chase agyát, amikor belépett a zsúfolt klubba. Ahová csak nézett, mindenfelé vonagló testeket látott, a táncolók hatalmas, hullámzó masszája teljesen betöltötte a termet. Míg átvergődött a tömegen, az arcokat pásztázta, félvakon a stroboszkóp piros és kék villódzásától.
Beleütközött egy részeg nőbe, aki a barátnőivel táncolt. Chase bocsánatkérésfélét mormogott, amit a csaj valószínűleg meg sem hallott a lármában. Későn vette észre, hogy keze a nő feszes, kerek fenekén pihen, ahogy próbálja megtartani az eleséstől.
A nő hívogatón rámosolygott, megnyalva ajkát, ami élénkvörös színben pompázott a nyalókától, amit épp szopogatott. Közelebb vonaglott a férfihoz, és közönségesen, otrombán hozzádörgölőzött. Chase a szájára meredt, aztán a vékony, fehér nyakára.
Vére felforrósodott, lázas száguldásba kezdett.
Mennie kéne. Ha Camden valahol errefelé is van, kevés az esélye, hogy belebotlik. Túl sok az ember, túl nagy a zaj.
A nő a vállára csúsztatta a kezét, vonaglott előtte, combjai az övéhez súrlódtak. Szoknyája nevetségesen rövid volt, olyanyira, hogy mikor megfordult, hogy fenekét az ő medencéjéhez nyomja, a férfi látta, semmit nem visel alatta.
Jézusmária!
Tényleg el kell tűnnie innen…
Újabb karok fonódtak a nyakába hátulról, a lány egyik barátnőjéhez tartoztak, aki szintén játszadozni akart. Belépett egy harmadik is, hosszú, nedves csókot váltva az elsővel; Chaset nézték mindketten, miközben nyelvük őrjítőén egymásba gabalyodott.
A férfi farka azonnal megkeményedett. A háta mögött álló nő lenyúlt, és még hevesebben masszírozta a dudort hozzáértő, könyörtelen ujjaival. Chase lehunyta a szemét, kéjvágya másfajta éhséggel keveredett, amelyet majdnem olyan régóta nem elégített ki, mint szexuális vágyát. Éhezett, teste étvágyának kielégítését és megkönnyebbülést követelt.
A két nő őt is bevette a csókba, megosztozva a száján, míg a tömeg tovább táncolt körülöttük, mit-sem törődve az érzéki jelenettel, mely a szemük lát¬tára játszódott. Nem voltak egyedül; Chase több elfoglalt párt is kiszúrt, köztük nem egy vámpírt, aki készséges forrásra akadt a hely nyílt érzékisége közepette.
Chase felmordult, kezét az első csaj rövid szoknyája alá csúsztatta. Durván felrántotta a ruhadarabot, éhesen bámulta a lecsupaszított testet, míg a lány barátnője forrón megnyalta a nyakát.
Chase agyara megnyúlt, ahogy a combjához dörgölődző nedves nyíláshoz nyúlt. A lány barátnői Chase cipzárján ügyködtek, sikerült lehúzniuk, be is nyúltak, és simogatni kezdték a farkát. Vágya fel-ágaskodott, mindent elsöpört a kényszer, hogy kefél¬jen és táplálkozzon. Durván megragadta az egyik lányt a vállánál, és térdre lökte. A lány kiszabadította a farkát, és a szájába vette.
Ahogy erőteljesen szopni kezdte, a másik lány pedig az ujján lovagolt a beteljesülés felé, Chase közelebb húzta a szájához a harmadikat. Agyara még erősebben lüktetett, mint a pénisze, látása kitisztult, pupilláit függőleges vonallá vékonyította, összes érzékszervét kiélesítette az éhség. Kinyitotta a száját, mikor a nő nyaka az ajkához ért. Egyetlen éles harapással belemélyesztette a fogait, megnyitotta az ütő¬erét, hogy a sűrű, édes vért végre a nyelvén érezhesse.
Mohón és sokat ivott, s közben undorodott magától, amiért rá nem jellemző módon ennyire elvesz-tette az önuralmát. Mégsem bírta abbahagyni. Min-den egyes korttyal közelebb került az orgazmushoz. Keményen lökdöste a csípőjét, az előtte térdelő nő haját markolva egyik kezével, miközben az a csúcsra juttatta. És már jött is, megállíthatatlanul, vadul keresztülcsapott rajta…
Egy utolsó dühödt lökés kíséretében felrobbant. Szája még mindig szorosan a forrásra tapadt. Nyel-vét végighúzta az apró sebeken, lezárva azokat. A lány még lihegett kielégültségében, és mindhárom nő tovább tapogatta és fogdosta, miközben ráadásért nyafogtak és nyöszörögtek.
Chase ellökte őket magától, gyűlölte, amit az imént művelt. Tenyerét forrása homlokára szorította, és kitörölte az emlékezetét. Ugyanezt tette a másik kettővel is. Iszonyatosan szabadulni akart onnan, szó szerint remegett a vágytól, hogy mielőbb ki-jusson. Rendbe szedte magát, de hirtelen furcsa érzése támadt.
Valaki figyelte a terem túloldaláról. Pásztázni kezdte a tömeget a tolakodó szempárt keresve… és hamarosan a rend egyik harcosával nézett farkasszemet.
Tegan.
Ennyit arról, hogy többre tartotta magát a faj azon tagjainál, akiknek élete az erőszak és az önbíráskodás határát súroló igazságosztás jegyében telt.
Vajon mennyit látott Tegan Chase megalázó ön-uralomhiányából? Talán mindent, bár a vámpír arc-kifejezése semmit nem árult el, csak bámulta őt hidegen, szenvtelenül és mindentudóan.
A harcos egy hosszú percig rámeredt, aztán egy-szerűen megfordult, és elhagyta a helyiséget.
Keskeny pupillájú, fénylő sárga szempár bámult vissza Dantéra a síkképernyős monitorról. A vadállat szája nyitva, vicsorgó pofájából tekintélyes agyarak villogtak elő. Sziszegve fújt dühében, a képaláírás szerint viszont egy édes, ölelnivaló díva, aki alig várja, hogy ma hazavidd magaddal.
– Jézusom – hitetlenkedett Dante. Éppen elég ilyen köpködős, állatias tekintethez volt szerencséje vérszopóvadászat közben minden álló éjszaka, amit a fenti világban töltött.
A pokolba is, néha ugyanezt a visszataszító képet látta a saját tükrében is, mikor a vérszomj, a vágy vagy a harag kihozta belőle őstermészetét. A rémálomba illő víziói okozta fájdalom is megtette a magáét: pupillája elkeskenyedett, világosbarna szeme borostyánsárgán lángolt, szemfogai megnyúltak.
Ma is pokoli rémálom gyötörte. Dél körül riadt fel belőle, és még órákkal később is izzadt és remegett. Az utóbbi időben mind gyakrabban kínozták rettenetes álmok, melyek ráadásul egyre intenzívebbekké váltak. Az ébredéskor nyomukba lépő szaggató fej-fájás pedig kezdett elviselhetetlenné válni.
Megmozdította a billentyűzet melletti drótnélküli egeret, legörgette a Macskák mellett, egészen a Kutyákig. Rákeresett az elvihető állatokra, majd gyorsan átpörgette a fotókat. Csupán néhány tűnt megfelelőnek a céljához, közülük is kitűnt Barney, egy felettébb szomorú arcú kutyus, aki különleges törődést igényel, és meleg családi fészekről álmodozik, ahol utolsó éveit békében és szeretetben töltheti.
Ez jó lesz. Úgysem gondolkodott hosszú távon. Dante kinyitotta a mobilját, és a menhely számát hívta. Vaskos bostoni akcentusú, rágógumin kérődző fiatal nő vette fel a telefont nagyjából az ötödik csengésre.
– Eastside Kisállat Menhely, miben segíthetek?
– Szükségem van az egyik állatukra – jelentkezett be Dante.
– Tessék?
– A kutyára a weboldalukról. Arra az öregre. Azt akarom.
A túloldalról döbbent csend következett, majd egy hangos rágógumi-pukkantás. – A! Bááánira gondol!
– Igen, rá.
– Hát, bocs, de őt már örökbe fogadták. Még mindig fenn van az oldalon? Biztos elfelejtették frissíteni. Milyen kutyát keres? Jó páran vannak még, akik otthont szeretnének.
– Már ma kell egy állat.
A lány bizonytalanul kacarászott. – Ó, ez nem éppen így megy ám. Be kell jönnie, ki kell töltenie egy űrlapot, aztán találkozik az egyik…
– Fizetnék érte.
– Az rendben van, mert kötelező is valamennyi adományt juttatnia nekünk az ellátásért és…
– Száz dollár megteszi? – Öö…
– Kétszáz? – nem érdekelte, mibe kerül. – Nagyon fontos lenne.
– Ja, izé, vettem észre.
Dante lehalkította a hangját, és a vonal túlsó végén lévő befolyásolható emberi elmére összpontosított. – Segítsen. Tényleg szükségem van egy kutyára. Gondolkodjon kicsit, aztán árulja el, hogyan kaphatnám meg, amit szeretnék – búgta.
A lány kis ideig vacillált, aztán megszólalt. – Nézze, ezért vidáman kirúghatnak, de van egy kutyánk, aki ma érkezett. Még meg sem vizsgálták, de az biztos, hogy nincs a legjobb formában. Őszinte leszek, még csak nem is valami szép. Per pillanat el sem tudjuk helyezni, így reggel el fogják altatni.
– Elviszem – Dante az órájára nézett. Öt óra múlt, fent már sötét volt, hála annak, hogy New England a keleti időzónába esett. Harvard még nem jön négy óra hosszáig. Rengeteg ideje volt, hogy nyélbe üsse ezt a kis tranzakciót, mielőtt megkezdik az esti járőrözést. Felállt, megragadta a dzsekijét és kulcsait.
– – Már úton is vagyok. Húsz percen belül ott leszek.
– Rendben. Fél hatkor zárunk, de megvárom. Jöjjön be hátul, és keresse Rose-t. Az én vagyok – megint pukkasztott egyet a rágóval, hallatszott, ahogy állkapcsa izgatottan és gyorsan dolgozik. – Ami pedig a pénzt illeti – a kétszáz dollárt… készpénzben fizet?
Dante mosolyogva indult az ajtó felé. – Naná.